Mikor prédikációm kibocsátásárúl sokan szorgalmaztatnának, és magam gondolkodnám, két dolog sokáig függőben tartotta tanácskozásomat. Első az volt: Ha isten tisztességére és a magyarországi anyaszentegyház égületire szükséges-e, hogy amit élő nyelvemmel hirdettem, azt rendbe hozván és kiterjesztvén, nyomtatásba bocsássam?
Bezzeg ha elégséges számú papok volnának, kik prédikálásokkal taníthatnák a községet: úgy tetszik, szükségtelen volna a magyar nyelven való prédikációk nyomtatása. De látom az Isten igéjének éhségét: Látom, hogy a papok szűk voltáért nem adhatunk mindenüvé egyházi embereket; hanem licentiatusokra* kell bíznya sok helyeket, hogy postillát* olvassanak. Néhult azok sem lévén, világi böcsületes főemberek (örök dücsőséggel jutalmazandó dicsíretes példával vagy magok olvasnak, vagy másokkal olvastatnak cselédjek előtt nyomtatott postillákat, és megteljesítvén a Szent Ágoston+ kívánságát, házok népe között, püspöki tisztet viselnek). Az is szemem előtt forog, hogy a plebánosok nem egyaránt tudósok, nem is egyaránt bévesek jó könyvekkel, és így a prédikáció csináláshoz sem egyaránt érkeznek.
Azért úgy találám, hogy pásztorságom tisztihez illendő, és sokakra nézve hasznos vagy szükséges, hogy prédikációim nyomtatásátúl ne kíméljem fáradságomat. Kiváltképpen olyanok lévén ezek a prédikációk, melyeket nemcsak prédikálószékben, hanem azon kívül, a szerzetes és egyéb egyházi vagy világi emberek, lelki vigasztalásokra és tanúságokra, mindennap olvashatnak. Mert noha elmeélesítő iskolai vélekedéseket és vetekedéseket, melyek a lelki épületre nem szükségesek, írásomban nem elegyítettem: de nagy részre, amit az iskolai teológiában, erkölcsünk igyengetésére, akaratunk gerjesztésére, a jóságok és vétkek ismerésére alkalmatosnak ítíltem, iskolai tanításból prédikálószékbe hoztam. A prédikátorok eleibe pedig minden keresztyéni jóságokrúl, minden gonosz vétkekrűl, minden rendek és állapotok kötelességérül, annyi tanításokat és intéseket adtam, hogy ha amit egy helyen mondottam, azt okosan más vasárnap előhozzák, sok új prédikációkat csinálhatnak.
Magam gondolatit és újamból szopott dolgokat nem írok. Isten könyvéből, az anyaszentegyház doktorinak írásiból vettem tanításimat. Lopva semmit sem vettem: mert valaki írásában valami jót találok, enyím. Az anyaszentegyház pásztori írásához oly igazsággal nyúlok, mint a közönséges kutak tiszta vizéhez. Qui furetur, aliena aufert: Verbum autem Dei non est alienum.* Nem kell tehát azt várni, hogy olyat mondjak, amit előttem senki nem mondott. Mert igazán írja Salamon, hogy semmi újság nincs e földön. Mindazáltal az is igaz, hogy soha annyi könyv nem lehet, hogy többet ne írhassanak a hívek tanítására. És amint Seneca+ írja, a sok írások tengeréből egybeszedni, értelmesen megválogatni, rendbe hozni, helyesen kimondani a régi bölcsektűl ismert igazságokat: új munka és mi dolgunk. Nem is kisebbedik, sőt böcsületesb az igaz tudomány, ha mások is azont tanították: mivel abból tetszik, hogy nem emberi találmány, hanem isteni tudomány, amit egy nyomban tanítottak a régi sok szent jámborok. Azért követem a szabados elmélkedésekben azokat, kik előttem írtak: de magamnak is megengedem, hogy valamit hozzáadjak, változtassak, elhagyjak; mert nem szolgájok, hanem egyezőjök vagyok a régieknek.
Ennek felette, mivel Szent Pál azt írja, hogy nemcsak egyszer, hanem sokszor kell azonegy hasznos és szükséges tanítást fülébe rágni az emberek feledékenységének, én is, Szent Ágostont+ követvén, azon igazságot sokszor eszébe juttatom az embereknek. Mert maga Krisztus a templom böcsületérűl, a világi szorgalmatosságok távoztatásárúl, a mennyei kincsek gyűjtésérűl, az alázatosok felmagasztalásárúl és egyéb üdvösséges tanúságokrúl, csaknem azon igékkel, azon igazságot több helyeken említette. Szent János evangelista, mennyiszer újította a szeretet ajánlását, feljegyezzük ezután. Ha valaki panaszolkodik ellenem, hogy annyiszor azont mondom, azt felelem, hogy mindaddig feddenem kell azon bűnöket, míg az emberek meg nem szűnnek tőlök. Mert kötelességem erőltet, hogy azoknak is megmondjam az igazat, akiknek nem tetszik. És minthogy ki-ki magán nem akar igazat hallani, ottan csak a közönséges dorgálásokat hallgassák. Én amit írtam, lelki haszonért, nem fülgyönyörködtetésért írtam. Annak okáért sem ékesen szólásra, sem egyéb cifrára nem szaggattam*: hanem amit üdvösségesnek ítíltem, együgyű szókkal gyakran előhoztam; noha távoztattam, vékony tehetségem szerént, hogy unalmat ne szerezzek az olvasónak.
Második tanácskozó gondolkodásom arrúl volt: Ha csak egy rövid prédikációt nyomtassak-e minden vasárnapra? Mely kevesebb mendemondát szerezne a szabados ítíletű emberekben: és ha nem egyébbel, rövidséggel olvasásra édesítené az embereket. Mert aki röviden prédikál, ha kedves tanítása, kívánságot és ízt hágy a hallgatókban: ha sovány és unalmas prédikálása, nagy künnyebbség, hogy hamar felszabadítja a hallgatókat.
De gondolkodásom után azt végezém, hogy ami prédikációmban készen vagyon, azt adjam a nyomtató prés satuja* alá. Bezzeg ha ifjúságomban szándékoztam volna prédikációim nyomtatására, másképpen rendelhettem volna írásimat. De noha nem mondhatom ezeket a prédikációkat hamar műnek, mely hammas szokott lenni, mivel csak a nyomtatása is három esztendőt kívánt: mindazáltal azt sem mondhatom, amit Zeuxis* egy képrűl, melyet azért írt sokáig, mert sokáig akarta hogy maradó légyen, mert harmincesztendei prédikálásom után kezdettem gondolkodni a nyomtatásrúl. Akkor pedig vénségemmel együttjáró sok nyavalyáim és köteles foglalatosságim nem engedtek üdőt és erőt; hogy elől kezdjem munkámat; hanem azt kellett ékesgetnem és kibocsátanom, ami vagy készen, vagy üszögében volt. Innen vagyon az is, hogy némely napra csak egy prédikációt írtam, némelyekre egynéhányat.
Hogy pedig hosszabbak némely prédikációk és nem rövideden, csak futva szaladtam az üdvösséges dolgokrúl, oka az: mert: sem prédikálásomban, sem írásomban nem arra igyekeztem, hogy csak tanítsam, micsoda jó, micsoda gonosz. Hanem hogy elsőben, mindenféle erős okokkal meggyőzzem az okosságot a jóságok követésének és a vétkek távoztatásának szükséges voltárúl. Azután, mivel tudtam, hogy nem abban áll a keresztyéni tekéletesség, hogy tudjuk, hanem hogy kövessük a jót, és a gonoszt távoztassuk. Azon voltam, Isten segítségével, hogy az emberek akaratja édesedjék a jóra, idegenedjék a gonosztúl, és se gonoszt, se felettébbvalót ne kívánjon. Ehhez pedig bévebb írás kívántatik, hogysem a puszta, sovány tanításhoz. Mert könnyű az emberek eleibe adni, mit kell cselekedni: de nehéz meggyőzni az értelmet, hogy hasznos, szükséges ennek így lenni. Annál is nehezebb felindítani az akaratot, hogy kívánja és cselekedettel teljesítse, amivel tartozik. Azzal pedig, hogy hosszabbak a prédikációk, bírsággal* senkire nem vetik, hogy mind megolvassa, amit egy napra írtam; hanem kedve szerént, ki mennyit akar, annyit olvashat benne. És eszében tartsa, hogy miképpen rövidnek kell a törvénynek lenni, úgy akinek kívánságát jóra akarjuk indítani, nem elég eleibe adni kötelességét, hanem erős okokkal meg kell győzni értelmét, gerjeszteni kell akaratját. Mert nem abban áll a prédikációnak üdvösséges haszna, hogy ember nagy részre vagy mindenestül elméjébe foglalja és előmondhassa, amit hallott vagy olvasott: hanem hogy okossága meggyőzessék és akaratja vastagodjék abban, hogy híven, serényen, állhatatoson teremtőjének, és vagy meggyógyuljon, vagy alkalmatosb légyen a gyógyulásra.
Mivel azért Isten kegyelmességéből kezetekbe bocsátom, Keresztyén Olvasók, az én csekély írásimat: nagy dologrúl akarlak rövideden tudósítani.