Ugyancsak nyavalyás vagy, valahol vagy, s valahová fogod fejedet, ha Istenhez nem folyamol. Mit háborogsz, hogy ím, kedved s akaratod szerént nem esik minden dolgod? Vajon s kicsoda az, akinek minden kévánságában kedve telik? Sem én, sem te, sem egyéb senki e föld színén ezzel nem dicsekedhetik. Senki sincs e világon keserűség és búsulás nélkül, sem király, sem pápa. Kinek vagyon legjobban dolga? Bizony annak, aki Istenért valamit szenvedhet.
Sokan a gyengék és erőtlenek közül azt mondják: Bezzeg boldogságban él ez vagy amaz ember! Lá mely gazdag, mely nagy úr! Mely hatalmas és böcsületes! De tekinthetsz-e csak a mennyei jókra, meglátod, hogy mindezek a világi jók csak semmik, bizonytalanok, sőt igen terhesek; mert ezeket törődés és rettegés nélkül nem bírhatni. Nem abban áll embernek boldogsága, hogy e világi jókkal bővelkedjék; mert elég embernek amivel szükségét bééri. Bizony elég nyavalya e világi élet. Mentül inkább igyekezik ember a lelki életre, annál kelletlenb néki e világban élte; mivelhogy jobban-jobban érzi és világosban látja a romlott emberi természetnek fogyatkozásit. Mert hogy enni, inni kell embernek; hogy aludni és ébren lenni; hogy nyugodni és fáradni, és a természetnek egyéb szükségi alá kell vettetni: bizony nagy nyavalya, és az ájtatos embernek kész nyomorúság, ki örömest ment és szabados akarna lenni minden bűntűl.
Mert valóban megterheltetik e világon a belső ember a testi szükségeknek gondviselésével. Innen vagyon, hogy Szent Dávid nagy fohászkodással kéri, hogy megmenekedhessék efféle akadékoktúl; imígyen szólván: Uram, szabadíts meg engem az én sokféle szükségimből. De jaj azoknak, kik csak meg sem ismérik nyavalyás voltokat. Annál is nagyobb jaj azoknak, kik ugyan szeretik ezt a nyavalyás állapotot és elmúlandó életet. Mert sokan, akik kézi munkájokkal, sőt koldulásokkal alig érik bé szükségeket, annyira e világhoz ragaszkodnak, hogy ha mindenkor itt élhetnének, mennyországgal keveset gondolnának.
Bezzeg bolond és hitetlen szűvű emberek azok, kik oly igen e földhöz ragaszkodnak, hogy minden eszek, kedvek csak a testiekre veszett. De szegények végtére károkkal megtanulják, mely elvetett semmi volt, amit oly igen kedvellettek. Az Istennek szenti pedig, és az Úr Krisztusnak ájtatos baráti, kevés gondot viseltek a testnek kedvezésére, és a világ előtt kellemetes dolgokra. De minden reménységek és igyekezetek a mennyei jókat óhajtotta; minden kívánságok az örökkévaló és láthatatlan jókra gerjedezett, hogy a látható dolgoknak szereteti valahogy el ne ragadná és le ne vonná az alávalóságokra. Édes atyámfia, ne hagyd magadban meghűlni a lelki előmenetelre való bizodalmat, míg üdőd és órád vagyon hozzá!
Miért akarod naprúl napra halogatni szándékodat? Kelj fel, s mindjárt kezdj hozzá, és mond ezt: Most vagyon ideje a munkának, most vagyon ideje a harcolásnak, szinte most vagyon ideje magam jobbításának. Mikor gonoszul vagyon dolgod, és nyomorgattatol, akkor vagyon üdőd, hogy Isten előtt érdemelj; mind tűzön-vízen által kell menned, s úgy jutsz a kedves nyugodalomra. Ha magaddal nem tusakodol, vétkeidet meg nem bírhatod. Valamíg ezt a gyarló testet viseljük, vétek nélkül nem lehetünk, sem bánat nélkül nem élhetünk. Örömest akarnánk megnyugodni minden nyavalyátúl; de minthogy elvesztettük bűnünkkel az ártatlanságot, az igaz boldogságtúl is megfosztattunk: szükség tűrnünk, szenvednünk és az Isten irgalmasságát várnunk, mindaddig, valamíg elmúlik e csalárd világ, és a halandóság megemésztetik az élettűl.
Bezzeg nagy az emberi gyarlóság, mely mindenkor hajlandó a vétkekre! Ma meggyónod bűneidet, holnap ismég azon vétkekbe esel. Egy órában reátekélled magadat, hogy ez többé nem lészen: és egy óra múlva szintén úgy megesel, mintha elébb semmi jó igyekezettel nem lettél volna. Azért méltán megalázhatjuk magunkat, és magunknak nagyot nem tulajdoníthatunk, mivelhogy ily gyarlók és hajlandók vagyunk. Hamar is elveszthetjük azt tunyaságunkkal, amit az Istennek malasztjával nehezen és nagy fáradsággal találtunk.
Mint lészünk még végre, ha ily idein így elhagytuk magunkat? Jaj nékünk, ha úgy akarjuk magunkat a nyugodalomnak adni, mintha immár békesség és bátorság volna, holott magunkviselésében csak nyoma sem tetszik a szentségnek. Bezzeg nagy szükségünk volna rá, hogy újonnan taníttatnánk a jó erkölcsökre, mintha csak most kezdenénk az isteni szolgálathoz; talán így reménység lehetne jobbulásunkrúl és lelki előmenetelünkrűl.