Együtt írásomban emlékezvén arról, hogy Luther+ Márton az mi lelkünknek halhatatlanságát az pápa sterquiliniomában, ganéjtartó helyén, vagy kamoraszékin tojatott portentumnak, iszonyatos szörnyűségnek nevezi: azt vetettem vala e mellé, hogy az mostani martinista* tanítók sem messze estek fájoktúl. Mert alattomban vermet ásnak az mi lelkünk halhatatlanságának, midőn azt hirdetik Haffenreffer után, hogy nem az Isten teremti újonnan fogantatásunkban az okos lelket, hanem valamint egy ló más lovat nemz, úgy az embertűl is testestül-lelkestül származik az ő magzatja.
Két vagy három esztendővel azután, hogy ezeket írtam vala, magyarúl fordíták Csepreg vidékén az Haffenreffer könyvét, és hogy az büdös bor cégér nélkül ne maradna, az könyv eleiben valami szakadozott toldalékot függesztének, melyben az én írásomon kezdének szegezkedni*. Mindjárt válaszok lőn: és henyében torkokba vereték éretlen kérődések. Most azért viszontag két Morgó (más nevek sem lészen az én írásomban) egybecimborálván*, valami szurkos papirosat undok téntával, olvashatatlan rút bötűkkel, éktelen és tisztességbeli ember szájából kiejthetetlen, rút morgásokkal bémocskolván, énreám, mint feltött társokra, mesterségeknek szokott nyilaival, szitokkal és hamissággal lövöldöznek. Vélem, azt alították, hogy eszembe jut az régi mondás: Nec Hercules contra duos, Herculesnek sem kell egyszersmind kettővel megütközni s bajt víni, és ez okon reménylették, hogy az két bajnoktúl megijedvén hátat adok. De tudva légyen nálok, hogy Plures nobiscum sunt, quam cum illis. Többen vannak énmellettem, hogysem ővélek: és az győzhetetlen igazsághoz bízván, ha szarvasbak és fogasbak volnának is ezeknél, ki nem ugornám az korlátból előttök. Hiszem is Istent, hogy az énreám agyarkodókon telik a Szent Pál mondása, hogy elő nem mennek dolgokban, mert az ő balgatagságok nyilván lészen mindeneknél.
Szinte úgy vagyon dolgok ezeknek az Morgóknak, mint midőn az erdeit* megűzik, megfárasztják, és megsebesítvén, inárúl leverik. Nékibúsul az fene marha; nagy röhögéssel csattogatja fogát, és rút tajtékot túrván, undokul agyarkodik, vergődik: maga ezzel csak magát fárasztja, sebét öregbíti, és életét fogyatja. Ezek is, az Morgók, érezvén magokban az erős bizonyságok lövöldözésinek szaggatásit, igaz oltalomban megfogyatkozván, szidalmazó tajtékot túrnak: agyokat trágár csattogással köszörülik: maga ezzel nemhogy kitepernék* az igazságnak mélyen beléjek veretett dárdáját, de sőt inkább öregbítik sebeket és versengésekkel verőfényre hozzák veszett igyeknek gyalázatját.
Aki erkölcsét nem vette az hamisságnak, és efféle idétlen, sőt csírájában megposhadt írásokat tekint, alíthat valamit az Morgókrúl. De aki velejét az dolognak megvizsgálja, eszébe veszi, hogy efféle írások nem igazságmutatásra valók, hanem csak szemfínyvesztések, melyekkel az együgyűket vesztik, sillyesztik. Mert az községnek nagyobb része előtt az lutheristaságnak igazságára elég, ha azt mondhatják, hogy az prédikátorok immár megfeleltek az Kalaúz-ra. De igazán-é vagy hamisan? Helyesen-é vagy helytelenül? Eszesen-é vagy csélcsapóul*? Okkal-é vagy szidalmakkal? Méltó mentségekkel-é vagy trágársággal? Az derék dolgokra adtak-é választ vagy csak csiripeltek imitt-amott valami aprólékon? Keveset gondolkodik az népség arrúl. Maga nem elég, hogy az prédikátorok kiáltsanak; mert az hagymázban tébolygók is sokat csevegnek. Nem elég, hogy morogjanak; mert az nép söpreje is eleget szitkozódik. Hanem ha feltettek, igaz okokkal kellene viaskodni; kiben mely kevés módjok légyen, ezennel meglátjuk.
Minekelőtte pedig lajstromba írjam részeit ez kis könyvecskének, arrúl akarám tudósítani az híveket; hogy minémű sok hívságos trágárságot, szitkot, moslékot elegyítnek írásokban az Morgók, noha heven alájok önthetném és torkokba verhetném, de nem mívelem; hanem szitkokat rajtok hagyván, az embertelenségnek pályáját nékik engedem. Nem is bánom, harapdálják bátor az követ, mellyel őket kergetik, csak az igazságnak ne ártsanak, mely énáltalam döföli az farkasokat. Annak okáért csak úgy bánom én ezekkel, mint az hagymázban lévőkkel, kiket annál inkább szánunk és szelíden gyógyítunk, mennél szörnyebben dühösködnek ellenünk. Azt nevettem magamban, hogy mint az Aesopus kuvasza, az koncot elszalasztván*, az árnyékon kapdosott: úgy ezek is az én nevemen akadoznak, és mintha ezen akarnának az hóhérságban apród esztendőt tölteni; csigázzák, darabolják, rombolják nevemet. Petrus, Terpus. Az Pázmányból nem tudván szitkot faragni, sokképpen toldozzák, foltozzák nevemet, hogy ebből szitkot fondálhassanak. De bár igen verjék árnyékomat, csak magam legyek békével. Fogadást tészek, hogy effélével meg nem haragítnak, sem arra nem visznek, hogy morgó társok legyek és fántum-fánt az kölcsönt megadjam. Elég nékem, ha győzödelmesen megmutatom, hogy az Morgók feleletiben semmi okosság, semmi tudomány, semmi igazság, semmi szemérmetesség nem találtatik; kit az Szent Istennek segítségével majd reájok rakok. Jól veszem eszembe, hon jár és miben mesterkedik az Sátán őáltalok. Mint az török, viadalra menvén, oly szörnyű kiáltásokat tészen, hogy embernek hajaszála feláll belé, és gyakran megrémíti s meggyőzi kiáltással, akiket meg nem győzhetett hatalommal: úgy ezek is az Morgó kajtorok*, erővel fel nem érvén, magokhoz illendő undok ordításokkal akarnak megijeszteni. De ki nem sül belőle. Mert azt én régen tudtam, hogy aki ördöggel viaskodik, káromlást, szidalmat, hamis vádlást kell annak szenvedni. Hogy azért mindeneknél nyilván légyen, hogy nem oroszlánordítás, hanem szélindító rívás az Morgók nyelveskedése, mellyel az Kalaúz-nak hitelt szerezvén magokat szégyenítik: ezt az rövid írást hat részre osztom.
I. Részében megbizonyítom, hogy Csepregben felvetett fondámentomokból igazán kifakad az luther vallásnak hamissága.
II. Részében megismértetem mindenekkel, hogy az Kalaúz hamisan nem vádolta az lutheristákat.
III. Részében fejekre rakom az Morgóknak, hogy meg nem hamisítja az Kalaúz az írásokat.
IV. Részében minden veszedelmes tanításoknak árnyékátúl megmentem az Kalaúz-t.
V. Részében az ember lelkének eredetirűl szólok.
VI. Részében az Morgóknak hivolkodó pántolódások toldalékit megrázogatom.
Az teljes Szentháromság egy bizony Istent pedig azon kérem alázatos szűvel; hogy ezeknek igazságostromló és lelkiisméretek ellen tusakodó, hamis tanítóknak, kik az hit dolgához csak úgy szólnak, mint egy ökörpásztor az ország dolgához; világosítsa szűvöket, józanítsa elméjeket, törje meg eláltalkodott akaratjokat, hogy megismervén az igazságot, oly nagy igyekezettel oltalmazzák azt ennek utána, mely vakmerőséggel ezideig ellene tusakodtak. Amen.