Hogy az képek tiszteletiben méltatlan álmodoznak bálványozást az evangélikusok, sokképpen megmutatnám az első levélben; és legelőször fondamentomul három dolgot veték. I. Hogy nem minden képet mondhatunk bálványnak, mert az mi Üdvözítőnk is képe az ő szent atyjának. Az Isten sátorában és az Salamon templomában is képek valának. És ez okon nem mondhatjuk, hogy az Isten egyáltaljában minden képeket megtiltott, hanem csak azt tiltotta, hogy képeket avégre ne csináljunk, hogy ezeket imádjuk. amiképpen olvassuk (Levit. [Mózes III. könyve – Leviták könyve (Lev) – a szerk.] 26. v. l.). II. Az Concilium Tridentinum* tanításából és az Szentírásból nyilván kitetszik, hogy az isteni természetet önmagában sem testi szemmel nem láthatni, sem festékkel ki nem ábráztathatni, hanem csak olyan ábrázatot írhatunk, aminéműben az Isten megjelent, úgymint Dánielnek és Isaiásnak vénember képében, Keresztelő Jánosnak galamb képében, és az Ige emberi testben öltözvén, az mi ábrázatunkban. III. Ugyanazon Conciliom vallásából megtetszik, hogy az képeket nem azért kell tisztelni, mintha ezekben valami erő és istenség volna, és ezektűl valamit kellene várni, hanem minden tisztelet csak arra néz, akit az kép jelent. Imaginibus debitus honor et veneratio impertienda, non quod credatur inesse illis aliqua divinitas vel virtus, vel quod ab illis sit aliquid petendum, vel quod fiducia in illis sit figenda, sed quoniam honos, qui eis exhibetur, refertur ad prototypa, quae repraesentant.*
Ezeket mikor bővön megmagyaráztam volna: hat bizonysággal erősíteném meg rövideden, hogy az képek tíszteletiben nincs semmi bálványozás. I. Az a bálványozó, aki valamely teremtett állatban isteni erőt és méltóságot ítílvén, isteni tisztelettel illeti az teremtett állatot. Mi pedig (kik jobban tudjuk, mit hiszünk és mit cselekedünk, hogysem az mi szidalmazóink), Isten előtt és ez világ előtt mondjuk, hogy az képekben semmi isteni erőt nem hiszünk lenni, semmit ezektűl nem várunk, isteni tiszteletet magoknak az képeknek nem adunk, hanem csak az Istennek, akit jelentnek, mint az Concilium Tridentinum szavából meghallók. II. Mikor az zsidókat megverték volna, Jósue és az főnépek az Isten szekrényéhez menének, az szekrény előtt és az kerubinok képei előtt, melyek az szekrínyen valának, leborulván könyörgének. Ebben semmi bálványozás nem volt, mert nem az szekrínynek és képeknek, amelyek előtt leborulának, hanem az Istennek könyörgének. Tehát mi is, mikor az képek előtt térden állva az Istennek könyörgünk, nem vagyunk bálványozók. III. Aki az Jézus nevének említésére, vagy az Evangeliom olvasására süveget vet, térdet hajt, nem bálványozó, mivelhogy azt tiszteli, akit az szó jegyez, és akitűl származott az Evangeliom. Tehát az sem bálványozó, aki látván az képet, süveget vet annak, akit jegyez az kép. IV. Mikor Isaiásnak, Dánielnek és az több prófétáknak látható ábrázatban megjelenék az Isten, leborulának és imádák az Istent, akit jelent vala az ábrázat. De azért ugyan nem voltak bálványozók. Tehát mi sem vagyunk, ha az kép előtt az Istent imádjuk is. V. Az Szent Péter árnyékképét annyéra böcsülék az első keresztyének, hogy ugyan kívánják vala, hogy az betegeket csak megilletné az úton. És meg akarván mutatni az Isten, hogy az ő apostolit tisztelték ezek által, meggyógyítja vaIa az árnyéktúl megilletett betegeket. Ha azért bálványozás nem volt az árnyékhoz böcsülettel való járásban és illetésben: tehát mi sem vagyunk bálványozók, midőn hasonló indulatból böcsüljük az képeket. VI. Az apostolok idejétűl fogva való eklézsiának szokását támasztám bizonyságul, és sok példákkal az régi főemberek írásiból megmutatám, hogy eleitűl fogva az eklézsiában böcsületesen tartattak az képek. És miképpen amaz asszonyállat, mikor az Urunk ruhájának prémét megilletné, remélvén, hogy ezáltal az illetés által meggyógyíttatnék, nem az ruhába veté reménységét, hanem abba, aki viseli vala az ruhát: azonképpen mi sem várunk semmit az képtűl, hanem attúl, akit jelent az kép, és akit tisztelünk az ő képében. Mert az természet szerént való okosság is arra mutat, hogy aki böcsületben tartja az király képét, a királyt böcsüli, miképpen aki ezt elszaggatná, nagy gyalázattal, vagy az váras piacán megégetné, crimen laesae maiestatis-ba esnék*. Ezeket bővebb beszéddel hoztam vala elő az első levélben.
Lássuk azért, mit felel ezekre Alvinci. Először megengedi, hogy az a bálványozó, aki teremtett állatot isteni tisztelettel illet, és az isteni méltóságot az egy igaz Isten kívül egyébnek tulajdonítja. Az bálvány pedig az a teremtett állat, melynek az bálványozók isteni tiszteletet tésznek. Hála Istennek, hogy egyszer kedved szerént szólhattam, és az bálványozást igazán definiálhattam.
Másodszor azt mondja, hogy nem minden kép bálvány, mert az Isten ő maga mesterségnek tudományával ajándékozá meg Beseleelt, hogy az kerubin képeket ékesen felépítené. Itt is az én nyomdokomba lépél. De mivelhogy az több bizonyságok közt, melyekkel én ezt megerősítém, azt is mondottam vala, hogy Szent Pál Krisztus Urunkat az Atyaisten képének nevezte, azért ha minden kép bálvány volna, az mi kegyes Megváltónkat is bálványnak kellene mondani: ez az egy cikkely nem tetszik Alvinci uramnak; mert Krisztust nem avégre nevezi Szent Pál az Atyaistennek képének, amennyiből látható emberi testet vött vala fel, hanem az ő isteni erejére képest. De ha felnyitottad volna szemedet, jó uram, megláttad volna, hogy én az Szent Pál mondását sem az Krisztus emberi természetire meg nem határoztam (noha eszerént ő is vélünk együtt ad imaginem et similitudinem factus volt*), sem az isteni természetet ki nem rekesztettem, hanem az argumentum csak ez vala: Ha minden kép bálvány: tehát mikor Szent Pál Urunkat képnek nevezi, bálványnak nevezi őtet. Ez az argumentum mind egyaránt szolgál, akár isteni s akár emberi természeti szerént mondjuk őtet az Atyaisten képének. De te soha meg nem tekinted, hová nézzen az dolog, hanem csak Belé Balázs.*
Harmadszor azt mondod, hogy bálvány az a kép, aki előtt, mint Isten előtt, az emberek leborulnak, néki, mint Istennek, térdet-fejet hajtnak. Igaz és helyes mondás ez is, mert, amint te magad írod, ezt az én magyarázatomból vötted. És noha ezt az bálványképeknek definícióját helyén hagyod, látván hogy ezt én sok győzhetetlen bizonyságokkal megpróbáltam vala: de eszembe vévén, hogy ez semmit nem szolgálna az te elvesztett igyednek, minthogy jó szájú lovad vagyon, más karba ütteted az dolgot, és azt mondod, hogy bálvány az a kép, melyet avégre öntnek, faragnak, írnak, szőnek, hogy abból vagy azáltal Istent lássák, és abban vagy azáltal tiszteljék. Ez immár bezzeg te találmányod és ellenkezik azokkal, amiket eddég mondál; mert helyén hagyád azt, amit én erősen megbizonyítottam vala, tudniillik, hogy csak az a bálványozó, aki isteni tisztelettel illeti az teremtett állatot, isteni méltóságot tulajdonít néki, őelőtte úgy borul le, mint Isten előtt. Ez ha így vagyon: tehát lehetetlen, hogy bálványozó légyen, aki egyebet nem tulajdonít az képeknek, hanem csak azt, hogy ezek által lássa az Istent, azaz, hogy az képek megemlékeztessék az isteni cselekedetekrűl és lelki szemeinket az Istenhez felindítsák, és hogy ezekben és ezek által tiszteljék az Istent. Ezt a követközést szemlátomást így bizonyítom; Mert nemcsak nem tulajdonít isteni méltóságot az képeknek, valaki csak azt hiszi felőlök, hogy emlékeztető jelek az képek, melyekben és melyek által úgy tiszteljük az Istent, mint mikor a Jézus nevének, az Evangeliomnak süveg vetve és fennállva való hallgatásával böcsüljük őtet: de sőt inkább oly dolgot tulajdonít az képnek, mely az Istenhez semmiképpen nem illendő, mivelhogy semmiképpen nem fér az isteni természethez, hogy emlékeztető jele légyen az Istennek, és őáltala és őbenne tiszteltessék az Isten. Vagyon ám itt is árok előtted, Péter uram, ha tudsz ugrani.
De lássuk, mely csúfoson bizonyítja Alvinci, hogy bálvány légyen az a kép, mely által az Istenrűl megemlékezünk és őtet tiszteljük. Először, úgymond, az Isten természetiben lelki állat, láthatatlan, megfoghatatlan, ahhoz az maroknyi állathoz csatoltatik avagy abban foglaltatik, hogy azáltal láttassék. Ez mind így volt, Péter uram? s mi süle ki belőle? Te ennek konzekvenciáját ki nem hozád. Talán vőd eszedbe, hogy nem ide való dolog, mert ha mind úgy volna is, amit mondasz, nem követköznék, hogy bálvány az a kép, mely által megemlékezünk az isteni dolgokrúl és tiszteljük az Istent. Jóllehet, mi az Istent nem csatoljuk, sem foglaljuk az maroknyi állathoz, hanem ha ti is az maroknyi szóhoz csatoljátok, midőn az Jézus nevét hallván, megemlékeztek az mi Urunkrúl és őnéki, az ő nevének emlékezetiben tisztességet tésztek; mert mi csak szinte annyi tiszteletet tészünk az szemmel látott jelnek, mennyit ti tésztek az füllel hallott jelnek, az Jézus nevének és az Evangeliomnak, midőn olvassák előttetek.
Tovább lépik Alvinci, és másodszor, úgymond, megtiltotta az Úristen, hogy semminémű képekben ne tiszteljük őtet, mint az bálványozó pogányok cselekesznek vala, és megtiltja, hogy semminémű képbe őtet ki ne írnák, mert nem is láttak az Horeben* semmi hasonlatosságot; fírfiú vagy asszonyállat képét. Ebből az Szentírás mondásiból sem hozza azt ki Alvinci, és semmi színnel ki sem hozhatja, amit akar vala bizonyítani, tudniillik, hogy bálvány légyen az a kép, mely által az Isten tiszteltetik. Ezt vetetted vala célul, de elfeledkeztél magadrúl; és csak azt hozád ki mindezekből, hogy nagy lelki vakságban kell annak lenni, aki ebből meg nem érti, hogy az képek csinálása Isten hasonlatosságára meg vagyon tiltva. Nem ez a dolog, Alvinci! Ha szinte úgy volna is (ki úgy nincsen), hogy mi az Isten parancsolatja ellen csinálnánk képeket az Istennek emlékezetire: de azért ebből ugyan nem sutulhatnád azt ki, hogy bálványozók vagyunk, hanem ha azt is megengednéd, hogy te is mindennap bálványt imádsz, mivelhogy mindennap vétkezel az Isten parancsolatja ellen. Más az, hogy mi nem úgy tiszteljük az képeket, mint az bálványozó pogányok cselekedték, mint bővön megmagyarázám az első levélben. Végezetre, az Újtörvényben nem adatott újabb parancsolat arrúl, hogy képeket ne csináljunk, hanem csak az Ótestamentomban adott parancsolatokat hozod elő; azokban pedig nem volt megtiltva mindenestül, hogy semmi képet ne csinálnának, sőt megparancsolá az Isten, hogy kerubin képeket csináltasson Mózes, és ezek előtt leborulván könyörge Jósue az Istennek. Ha pedig akkor tilalma lött volna is egyáltaljában, hogy az Istent képben ki ne jegyzenék, csak addég tartott volna ez a tilalom, míg az Úristen ő maga külső ábrázatban meg nem jelent vala; és csak caeremonialis törvény* vala, mely az több caeremoniákkal egyetemben megszűnt az mi Üdvözítőnk halála által.
Negyedszer ugyanaz derék dologhoz kezd Alvinci; és azt bizonyítja, hogy mi az képeket mint eleven állatokat, isteni tisztelettel illetjük.
Ez nagy dolog, Alvinci uram, hogy az Concilium Tridentinum-nak és minden katolikus embereknek nyilvánvaló tudománytétele ellen ezt fogod reánk, maga hiszem, mi tudjuk jobban, mi vagyon szűnkben, hogysem te. De lássuk bizonyságidat. I. Bellarminus+ azt mondja, hogy nemcsak ékességért és emlékezetért kell az képeket tartani, hanem isteni tiszteletnek is okáért. Menj tovább; mit hozsz ki ebből?! Azt-é, hogy az képeknek isteni tiszteletet tészünk? Ezt akarnád, látom, kitekerni, de szégyenletedben nem merted kifejezni, látván hogy ez semmi okon nem követközik. Ha én így okoskodnám: Az vasárnapot nemcsak nyúgodalomnak okáért illik az kálvinisták, hanem az Istennek tisztességére is; tehát az kálvinisták az vasárnapot Isten gyanánt tisztelik, vajon s nem amazt kiáltanád-é: Húj, oktalan okoskodás! Ezent kiáltsad temagadnak is. Szent Pál arra int, hogy mindeneket az Istennek tisztességére cselekedjünk, de azért ugyan nem int arra, hogy mindeneket Isten gyanánt tiszteljünk. De lássuk az második bizonyságot. II. Azt mondjátok, úgymond, hogy nem imádjátok az faragott képet, hanem azt, akit jegyez. Ha az kép jegyzi az Istent, hasonlónak kell hozzá lenni; mert az jegy nem jegy, ha semmi hasonlatossága nincsen rajta az jegyzendő dolognak.
Ez immár feneketlen mélység. Nem érkezik ennyire az én rövid értelmem. Péter uram, néha alább is röpülj, hogy mi is megérthessük mélységes okoskodásodat. De kérlek, fejtsd meg ez kis kérdésemet: Miképpen lehessen, hogy ez a szó, Isten, az Istent jegyezze tinálatok is, és mindazáltal ezt a szót nem tartjátok Istennek? Miképpen lehessen, hogy az zöld ág, melyet cégérül kitésznek, az bort jegyzi, noha nem folyó, mint az bor? Menj az iskolába, jó Péter uram, és tanuld meg, mit különbözzön az similitudo in essendo et similitudo in repraesentando.* Jóllehet, amint mondám ezelőtt, mi az képeket nem oly jegyeknek mondjuk, melyek az isteni természetet úgy jegyezzék, mint őmagában vagyon, hanem csak amint külső és látható ábrázatban megjelent az prófétáknak, és az megtestesülés után minden rendeknek. III. Az képeknek annyi erőt tulajdonítotok, úgymond, hogy titeket az üdvösség dolgában az Isten isméretire megtaníthat, mint szintén az Biblia. De először, ha szinte azt mondanók is, hogy úgy, sőt hogy jobban megtanítaná az együgyűeket az kép, hogysem az Biblia, de ugyan nem követköznék, hogy az képnek isteni méltóságot tulajdonítanánk. Mert te sem tagadhatod, hogy az prédikátortúl jobban megtanulhatják az együgyűk az hit dolgait, hogysem ha csak őmagok otthon olvasnák az Bibliát; mivelhogy ha jobban meg nem tanulhatnák, nem volna szükség prédikációt hallgatni. De mivelhogy ez csak ex defectu subjecti* vagyon, nem követközik, hogy az prédikátor Istenné változzék és az Bibliánál jobb légyen. Más az, hogy Bellarminus+ ott nem szól absolute, egyáltaljában, sem az Bibliárúl nem emlékezik, hanem csak azt mondja, hogy néha az kép jobban tanít az írásnál; és akárki is magában megtapasztalhatja, hogy néha egy ájtatos képnek tekintetiből inkább felgerjed az isteni szeretetre, hogysem az könyvek olvasásából. IV. és utolszor, azt írja Alvinci, hogy annyit tulajdonítunk mi az képeknek, mintha élők volnának, mert Bellarminus+ azt írja, hogy nem holtak az szentek képei. Másutt azt írja, hogy tisztelendők az szentek képei önmagokban is. Soárius pedig tetemesben szól, és azt mondja, hogy imádandók az képek. És itt osztán, mint egy jól őrlött, nagy vígan tapsol, meg sem fogta s igen mellyeszti, hazudtol engem, és csak el nem fordul esze örömében Alvinci uramnak. De lassan járj, s hamarébb elérkezel. Az fejünk fölött vigyázó Istennel bizonyítottam, ki szűnket látja, és most is bizonyítom, hogy mi semmit az egy Isten kívül tisztelettel nem illetünk. Hallhaddsza, mit ír Bellarminus+ az tetőled előhozott helyen: Experientia docet, imugines, quae non habentur pro diis, neminem licet rudissimum ita decipere, ut putentur vivere et spirare. Próbált dolog, úgymond, hogy az képek, melyek Isten gyanánt nem tartatnak, senkit, akármely tudatlant sem csalnak úgy meg, hogy őket valaki élőknek ítílje. Mikor pedig azt mondja Bellarminus+, hogy az szentek képét nem kell holtaknak nevezni, megmagyarázza, mint érti. Imaginis vita est repraesentatio; illae ergo sunt mortuae, quae nihil repraesentant. Nincs az képnek egyéb elevensége, úgymond, hanem csak az jelzés; azért csak azok az holt képek, melyek semmit nem jegyeznek. Ez az Bellarminus+ mondása, de te csak kapsz kétfelé az habokhoz is, mint az vízben haló ember, és az dolognak sem eleit, sem utolját meg nem tekinted. Azonképpen, noha az képekrűl azt írja Bellarminus+, hogy tisztelni kell ezeket, de azt nem írja, hogy isteni tiszteletet kell nékik adni; sőt azt írja Szent Damascénussal egyetemben hogy eretnek az, valaki őmagoknak az képeknek isteni tiszteletet ád, valaki azoktúl valamit vár, valaki azokba veti reménységét. Azt írja, hogy nem isteni, hanem kisebb tisztelettel kell az képeket tisztelni: Imago non est Deus, sed imago Dei, inde sequitur non deberi imagini honorem qui debetur Deo, sed minorem.* Végezetre (cap. 22., 23., 24.) oly bővön és oly nyilván megmagyarázza Bellarminus+, hogy az képek őmagok semmi isteni tisztelettel nem illethetnek, hogy álmélkodom rajta, minémű orcával merte Alvinci Bellarminusból bizonyítani, hogy mi az képeknek isteni tiszteletet tészünk. Soárius is hasonlóképpen szól, mert noha azt írja, hogy imádni kell az képeket, de olyan imádásrúl szól, aminéműről szól Szent Dávid, mikor azt mondja, hogy imádjuk az ő lábának zsámolyát, és Szent Pál is, mikor azt írja, hogy Jákob imádá az József vesszejének végét. Azaz, nem mondja Soárius, hogy őmagát az képet isteni imádással tiszteljük, hanem az isteni tisztelet arra néz, akit az kép jegyez: Nam cum imagines res inanimatae sint, non habent in se, unde propter se colantur. Mert az képek lelketlen állatok lévén, úgymond, nincs semmi őbennek, amiért őmagokban imádtassanak.
Felnyisd másszor az szemedet, jó Alvinci uram, mikor énellenem valamit támasztasz, mert úgy nézz szemembe, hogy nyomodban lészek és torkodba verem, amit helyén nem ejtesz.
Kitetszik azért mindezekből, hogy Alvinci csak egy szót sem felele amaz hat bizonyságokra, melyekkel megbizonyítottam vala, hogy mi az képek tiszteletiben bálványozók nem vagyunk, és ez okon méltatlan nevezé ezt az haragos szitkokkal bémocskolt írását Feleletnek.