Hogy jó feneket kerekítsen Alvinci Uramnak forgószélhez hasonló, gyors elméje és az ő elálmélkodtató eszeskedésinek legelöl azt magyarázza meg; mi légyen az calumnia, az patvar, mely nem egyéb, úgymond, hanem rei alicuius malitiosa interpretatio, valamely dolognak álnakul való magyarázatja, és Aquinás Tamást hozza bizonyságul. De legelőször, Szent Tamásban azok a szók nincsenek, amelyeket te előhozsz, hanem ő csak azt írja, hogy calumniatur, qui ex malitia in falsam accusationem prorumpit.* Másodszor, nem igaz az is, hogy mind calumniator az, valaki álnakul magyaráz valamit; mert ha proprie akarunk szólni, amint Aquinás Tamás és az egész Ius Civile* tanítja L. 1. ff. ad S. c. Turpil. L. Quamvis adult. Ad. L. Jul. de Adult., csak az más embernek álnakul és hamisan való vádlása az tulajdon calumnia. De mivelhogy utoljára eszedbe vészed magadat és megvallod, hogy az calumnia nem egyéb, hanem véteknek hamis és álnakul való költése: ám menj el véle az első definíciódnak férgességével.
Azért, hogy engem patvarkodóvá tégy, jó Alvinci Uram, azt kell megmutatnod, hogy én tudván, álnakul vádlottam valakit, magamtúl költött hamissággal: Kit semmiképpen reám nem rakhatsz, mert az én lelkiisméretemet te nem láttad; és ha hitedre hagynám sem mérsz megesküdni rajta, hogy én ezeket lelkiisméretem ellen; tudván hamisan írtam. Én pedig az Isten előtt, az egész világ előtt kész vagyok megesküdni rajta, hogy semmit egyebet nem írtam az Öt levél-ben, hanem csak amit igaznak ítíltem és most is igaznak ítílek. Ez az árok, itt szököllyél*, és ha ezt által nem ugorhatod, valld meg te magad, hogy méltatlanul, elégséges bizonyság nélkül nevezsz engem calumniator-nak, és ha ezt megvallod, én is az talionis poenam* megengedem néked.
De amint eszembe vészem, írásodnak folyásában csak meg sem emlékezel arrúl, mi légyen az calumnia, hanem akármiből is mindenkor azt hozod ki, hogy én patvarkodó vagyok. Mert így fejezed bé szép, értelmes okoskodásidat: 1. Nevedet eltitkoltad; ezért patvarkodó vagy. 2. Egy keresztyén prédikátortúl mondod hogy írattatott az Öt levél; tehát rajtad sül, hogy patvarkodó vagy. 3. Hallgatással múlatod el Calvinusnak+ némely mondásit; tehát merő patvarkodó vagy. Mintha azt mondanád: Az bot az tegezben vagyon; tehát Alvinci Péter merő sült patvarkodó. Ha ellened nem volna, azt mondanám: Nego consequentiam.* De efféle darabos felelettel nem sebhetem füledet; tudom, hogy régen kimosdottál az iskolaporból, nem akarod magadat efféle aprólékba ártani. Csak azt juttatom eszedbe, amit Aquinás és az törvénytudó bölcsek tanítnak, hogy az calumnia különben nem lehet, hanem az hamis és álnok vádolásban; azért midőn az ember magát menti, vagy mástúl kérdezkedik, calumniator nem lehet; te pedig, mikor az mi vallásunkat oltalmazom ellenetek, mikor téged böcsületes szókkal, szép istenes köszönetekkel illetlek, kakukk módra azon egy regét hüvelyezed és patvarkodónak nevezsz. Intlek azért, hogy ezután meggondold, mit irkálsz, és ne töröld az magad szennyét másra. Ha nékem is csak olyan szándékom volna mint néked, azaz csak szitkozódni és rágalmazni akarnálak, nagyfenn megmutathatnám, hogy az te könyvednek részeit méltán nevezted patvaroknak; de ebben nem vesztek üdőt: Res ipsa loquatur.*
Másodszor, nem szenvedheti Alvinci uram, hogy keresztyén prédikátornak nevezem magamat. Mert, úgymond, ezzel különböztetitek ti pápások az evangélikusoktúl magatokat, hogy minket prédikátoroknak, magatokat papoknak nevezitek.
De ebben semmi sincs, jó Péter uram. Noha titeket papoknak nem nevezünk, de ugyan prédikátornak nevezzük miköztünk is azt, aki prédikál, kit ha eddig nem tudtál, igen jövevény voltál az mi dolgainkban; mért az papság és az prédikátorság nem ellenkezik egymással. Ne aggódjál azért, jó uram, azon, kit értettem én az keresztyén prédikátoron. Mert nem kegyelmedet, hanem énmagamat értettem, mert én is keresztyén prédikátornak tartom magamat, és az Istentűl adott kis girával, az én Istenemnek kedvesen igyekezem szolgálni hivatalom szerént.
Harmadszor, törődik azon is Alvinci, hogy Calvinusnak+ az pápistákrúl való temérdek hazugságát előhozom, melyben azt írja, hogy az pápa, az egész kardinálok kollégiomával egyetemben, régtűl fogva mind ez mostani üdőkig, három dologban helyheztetik fondamentomát az ő vallásoknak. Először abban, hogy Isten nincsen. Másodszor abban, hogy valami megíratott Krisztusrúl, az mind hazugság. Harmadszor, hogy az feltámadásrúl és örök boldogságrúl való tanítás csak beszéd: Ezeket mind Calvinus+ írja, melyek oly temérdek hazugságok, hogy ő maga sem mentheti Alvinci. Mit mivel tehát? Azt mondja, hogy elhallgatom azt, ami Calvinus+ mentségére való, mert utána véti Calvinus+, hogy nem mindnyájan ezt vallják, és kevesen merik ezt kifakasztani.
De szerető Alvinci Uram, miért nem olvasád te is tovább Calvinust+. Nem azt veti-é viszontag utána: Iam pridem tamen ordinaria haec esse coepit Pontificum religio: Régútátúl fogva szokott és megrögzött vallási ezek az pápáknak. Nyílva mindnyájan az pápisták egy vallásban, egy religióban vannak az pápákkal; azért te lássad, mint fér egybe az Calvinus+ mondása, hogy az pápák szokott vallása légyen az előszámlált három cikkely, de azért az pápisták nem mindnyájan ezt vallják. Ennek fölötte, mikor én vagy másvalaki Calvinusnak+ temérdek hazugságit előhozzuk, nem vagyunk kötelesek arra, hogy ha mit igazat vét hazugsága után, azt is előhozzuk. Igaz azért, hogy az pápisták nem mindnyájan hiszik azokat az három istentelen articulusokat, sőt igaz, hogy senki az pápisták közül semmit azokban nem hiszen. De nem ebben fordul meg az dolog; hanem abban, hogy ha igazán mondotta-é Calvinus+, hogy az pápák és az kardinálok kollégioma azokat az három temérdek atheizmusokat ordinaria religio* gyanánt tartották és tartják? Alvinci pedig itt ezaránt, ahol az tárgynak fejére volna, az halálnál is némább, és békét hagyván az Calvinus+ mentségének, csak azt mondja, hogy nem mind egy lében sózta Calvinus+ az pápistákat. Jókor adták és jól esett. Ha mind így forgódol az több dolgokban is, elhiteted vélem, hogy csak álmot hüvelyezsz:
Negyedszer. Calvinusnak+ magárúl és az ő követőirűl egy szép mondását írtam vala az levelek eleiben, melyben így szól Calvinus+: Mi Krisztust csak testi szemmel nézzük, innen vagyon, hogy őbenne minékünk semmi olyas méltóság nem láttatik lenni; mert az mi eltévelyedett értelmünkkel, valami őbenne és az ő tudományában vagyon, azt mind hamisra fordítjuk.
Itt Alvinci nem tud hová lenni, nagy lélektelenül kérdezi, ha aludtam-é jóízűvet azúlta, miúlta ezt írtam? Azt hiszem-é, hogy ők Calvinussal együtt ex professo* azt vallják, hogy csak testi szemmel nézik ők Krisztust, és hamisra fordítják az ő tudományát? Ha azulta jóízűvet öttél, ittál, aludtál, úgymond, miúlta azt írád, nincs nyilván lelkiisméreted. Igazán mondod, Alvinci; nincs nékem kálvinista lelkiisméretem, s ne is adja az Isten, hogy légyen, mert nagy iszákot és feneketlen kast hordoznék nyakamon. Az én ítíletemet kérded felőletek? Különben meg nem mondom, hanem ha felfogadod, hogy megállasz rajta. De azt bizonnyal mondom, hogy az Úristen szinte úgy cselekedett Calvinussal, mint Baalámmal: maga ellen prófétáltata véle és gyakran kijelentette véle, amit vallott, noha ex professo az község előtt nem merte azt hirdetni. De végre az kerengéseknek békét hagyván, azt mondja Alvinci, hogy Calvinus+ ott azaránt feddi az zsidók tudatlanságát; azután applikálja azt az üdőt az ő idejére és feddi az népet, hogy csak test szerént gondolkodnak az mi megváltónk felől. Itt immár bezzeg én is az lapicka alá nyújtom kezemet, mert az grammatikát nem jól tanultam volt; ezután tudom, mint kell az deákbúl magyarrá fordítani az ti mondástokat; így tudniillik: Nos az zsidók, vagy az köznép, non aspicimus Christum nisi carneis oculis, nem nézik. Krisztust különben, hanem csak testi szemmel. Nobis in ipso nihil magnificum apparet, nékik őbenne olyas méltóság nem tetszik. Vitioso enim nostro sensu, quicquid in ipso eiusque doctrina est, pervertimus, mert az ő eltévelyedett értelmekkel, valami őbenne és az ő tudományában vagyon, azt mind hamissá fordítják etc. Tetszik-é néked is ez az szép magyarázat? Csudálnám ugyan, ha itt körmödet meg nem marnád gondolatlanságodért. Te magad megvallod, hogy amit Calvinus+ az zsidókrúl monda, azt az ő idejére applikálja. Azt sem tagadhatod, hogy emez szók: Nos*, Nobis*, Nostro*, pervertimus* etc. Calvinusra és az ő társaira is ugyanazont applikálják. Mit kötődöl tehát énvelem, és miért indítasz tengeri háborúhoz hasonló habokat az egy kalán vízben? Nyílva azt alítom, hogy az te lelkiisméreted furdalásit akartad itt énreám kenni.
Ötödször: Bánod, hogy ékesen szóló, szokatlan bölcsességgel tündöklő embernek nevezlek, és intesz, hogy ezután méltatlan dolgokat reád ne fogjak. Ha szidnálak is bánnád, ha dicsírlek is sajnálod. sem táncénekünk, sem sírásunk nem kedves előtted, mindent méreggé változtatsz. Hallottam mástúl, hogy nyelved jó vagyon; tudományod felől is jobb ítíletben voltam, minekelőtte ezt az írásocskádat olvastam volna. De ha bánod és méltatlan reád fogott dolognak ítíled, hogy ékesen szóló, tudós embernek neveztelek, könnyű tenned errűl. Add tudtomra, mint nevezzelek ezután, és az tévő lészek, amit parancsolsz. Talán azt kívánod, hogy magadhoz hasonló morgó társot találj, és én is ezután éles fúlákú basiliscusnak*, ékesen szidalmazó momusnak, mérges gyalázatokkal teli tegzű barbarusnak, szokatlan álnaksággal tündöklő rókának etc. nevezzelek? Ezt éntőlem bizony meg nem nyered. Mód nélkül való fogásidat, tétovázó rókalyukaidat az igazságnak pörölyével, ha szerét tehetem, megrontom: személyednek szemetivel nem mocskolódom, szitkodba nem elegyedem. Jóllehet, látván, hogy ily jó nyomos vagy, ítílem, megszagolhattad, hogy az te szép titulusidnak, melyek az Öt levél-ben vannak, lehet szép lelki értelme is.
Hatodszor. Az első levélnek köszöntésében is olyakat botlik Alvinci, hogy ugyan orrán szedi fel magát. Mert mikor azt írom, hogy az Jehova Istentűl, az ő szerelmes szent Fia által, az egy üdvözítő Jézus Krisztus által, szent lelket kívánok, látván Alvinci uram, hogy ezt ő magában nem gyalázhatja, azt mondja, hogy mint az édes must, ha peníszes edényből foly ki, elveszti ízit: így, minthogy megsebesedett, feneötte lelkiisméretű embertűl jött ez az köszönet, Deogratias*-t érette nem mondhat. Naponként több és nagyobb virtusidat vészem eszembe, Alvinci uram. Ezelőtt csak azt sem tudtam én, hogy az emberek conscientiáját* is általlássad és ezekrűl ítíletet tudj tenni. Azt sem ítíltem, hogy ha mi jót mondok, sem jó, mikor én mondom.
Továbbá két dologgal terhelsz itt engemet. Egyikkel, hogy az kálvinista prédikátor nevével írván ezt az köszönetet, csúfolom őtet; mert egy pápista úrtúl azt hallottad, hogy az Jehovának gyakor emlékezetirűl megismérszik az lutheránus prédikátor. Én pedig azt mondom, hogy ha ez az ti szokott köszöntéstek, servato decoro personae, különbet én sem cselekedhettem, hanem ezzel kellett élnem, midőn az prédikátor nevével írtam. Más az, hogy sem az Istennek nevét mi nem csúfoljuk, sem az nem igaz, hogy imádságunkban gyakrabban emlegetjük Szent Pált, Szent Pétert, hogysem az Istent. De azt én nem tagadom, hogy gyakran nevetségre indították magamat is az ti prédikátoritok, mikor magyarul prédikálván vagy beszélgetvén, zsidóul nevezik az Istent, noha nem is értik néha, mit tégyen az Jehova. Azért nem az Istennek nevén nevetkezünk, ha az magatok mutogatásán mosolygunk. Mi azért az Istennek mind a Tetragrammaton, s mind egyéb neveit böcsüljük, tiszteljük, de azt nevethetjük, mikor csak propter longum quoniam* zsidóul szóltok.
Második gáncsot ezen köszöntésben azt találod, hogy úgy kévánok én néked szent lelket, mintha nálad Istennek Szentlelke nem volna, és ezt azzal bizonyítom: Mert azt senki mástúl nem kéri, ami nála vagyon, hanem ha csúfságban, amint fol. 77. in margine* feljegyzettem. És itt nagy hosszú prédikációt kezd Alvinci uram, melyben magyarázza, mint kérhessen Szentlelket még az is, akiben már immár Szentlélek vagyon. Cum larvis luctaris, az magad álmával viaskodol ezaránt, jó uram. És legelőször, ahol az ti szentségtek bizonyos voltát forgatod, arra én csak azt felelem: amit Calvinus+ együtt monda: Tot vanitatis recessus habet, tot mendacii latebris scatet cor humanum, tam fraudulenta hypocrisi tectum est, ut seipsum saepe fallat. Experientia ostendit, reprobos interdum simili fere sensu atque electos affici. ut ne suo quidem iudicio quicquam ab electis differant. Az ember szűvben, úgymond, annyi hiúságos rejtek vagyon, annyi hazugságnak szurdékival pozsog, oly csalárd képmutatással béfödöztetik, hogy magát is gyakran megcsalja. És próbált dolog az, hogy az megvetettek is hasonló indulatokat éreznek az választottakhoz, úgyhogy az magok ítíleti szerént sem különböznek semmit az választottaktúl. Látjuk, hogy nemcsak az lutheránusok, kik az kálvinistákat kárhozott eretnekeknek nevezik, amint az helvéciai Tigurina Confessio*-búl feljegyzém az első levélnek postscriptuma-ban fol. 30.*, de az ariánusok is szinte úgy dicsekednek az ő üdvösségük bizonyos voltában, mint szinte te, és ugyanazon írásokat forgatják, melyeket te. Azért mindaddig sem hiszem, hogy azok az írások tégedet illessenek, valamíg az Szentírásbúl meg nem bizonyítod, hogy amit Calvinus+ próbált dolognak nevez, terajtad az nem esett, és úgy nincs dolgod, mint az őtőle említett megvetetteknek.
Továbbá csak te tészed azt én szómmá, hogy nem kérheti az a Szentlelket, akiben immár benne lakozik az Szentlélek. Mert az Szentlélek Isten, ki az ő állatja szerént mindenütt jelen vagyon, az ő gráciája és ajándéka által adatik az híveknek. És minthogy az ő isteni tárházában számtalan ajándékok vannak, ha valamellyel meglátogat is minket, ugyan kérhetjük, hogy öregbítse és tartsa meg ezt az ő ajándékát, és hogy újabb ajándékokkal látogasson bennünket. És így igazán s Isten szerént kérhetjük, hogy az igaz hitben megtartson az Isten, adaugeat nobis fidem, öregbítse az hitet bennünk, és qui iustus est, iustificetur adhuc, az ki Isten előtt kedves, naponként kedvesb légyen. Ezek az keresztyén hitnek elementomi. Nem volt azért szükséges, hogy ezeknek bizonyításában fáradnál.
De azt mondja Alvinci, hogy én fol. 77. in margine* ezeket írtam: Senki azt nem kéri, ami nála vagyon, hanem ha csúfságban. Ezt írtam bezzeg, és azért írtam, mert ti egy énektekben mindenkor azt kéritek, hogy az Isten néktek adjon igaz hitet. Ebből az követközik, hogy nincs még igaz hitetek. Mert noha az, kinek igaz hiti vagyon, kérheti az Istent, hogy megtartsa és öregbítse benne az igaz hitet, de nem kérheti azon, hogy igaz hitet adjon néki. Oka ennek az, mert csak egy okos ember sem kéri azt mástúl, ami kezében vagyon és birtokában.
Erre te csak azt mondod: Húj, oktalan okoskodás! De jó uram, eszesb volt tenáladnál Szent Ágoston+, az Pelagius+ ellen egybegyűlt conciliomokkal egyetemben, kik meg akarván mutatni, hogy nincs az Istennek segítő malasztja nélkül az ember tehetségében és birtokában, hogy az Istennek törvénye szerént élhessen: azt mondják, hogy ha ez az embernek erejében volna, csúfoson kérnők az Istent, hogy erőt adjon és segítsen minket; mert azt senki mástúl nem kéri, ami nála és tehetségében vagyon, hanem ha csúfságban. Hallhaddsza Szent Ágostont+ az egész afrikabéli püspökökkel egyetemben, mit ír Innocentius pápának: Istorum sacrilegas disputationes necessario sequitur, ut nec orare debeamus, ne intremus in tentationes etc. Si enim in possibilitate naturae et arbitrio voluntatis in potestate sunt constituta: quis non videat, ea a Domino inaniter peti, et fallaciter orari, cum orando poscunt, quae naturae viribus obtinentur?* És másutt: Prorsus non oramus Deum, sed orare nos fingimus, et non ipsum credimus facere, quod oramus.* És miképpen csak csúfság volna, ha valakinek, aki soha semmit nem adott, igen megköszönnéd, hogy megajándékozott: azonképpen, úgymond Szent Ágoston+, csak csúfoljuk az Istent, ha őtőle azt kérjük, ami immár birtokunkban vagyon. Ezt ha nem hiszed, Alvinci uram, menj mindennap az kassai böcsületes Tanácshoz és kérjed nagy epeséggel, hogy tégyenek téged kassai prédikátorrá, s meglátod, ha nem fognak szánakozni rajtad, mint széltűl ütött emberen. Midőn ezért béfejezed írásodat, és azt mondod, hogy ha nem tök az agyam, megérthetném az te írásodból, miért kérjétek ti az Szentlelket, kit ha ezelőtt nem értettem, szamár voltam: köszönöm az szép szókat, de hogy megértsed, soha énnálam nem volt titkon, miért kérjétek az Szentlelket, mert jól tudtam, hogy vagyon szükségtek reá; hanem én csak azt mondottam fol. 77., hogy az hitet sem egyébért kéritek, hanem azért, hogy szükségtek vagyon reá. Én is véletek együtt kérem az Úristent, hallgassa meg könyörgésteket; magamért pedig alázatosan könyörgök szent Istenségének, nem azon, hogy igaz hitet adjon újonnan, hanem azon, hogy az megismért igaz hitben megtartson és naponként öregbítse bennem ezt az igaz vallást, melyben vagyok. Cum credimus, nihil desideramus ultra credere. Hoc enim prius credimus, non esse quod ultra credere debeamus. Mikor immár igazán hiszünk, úgymond Tertulliánus+, nem kívánunk tovább hinni; mert első dolog, amelyet hiszünk, ez; hogy nincs ezen kívül, amit kelljen hinnünk.