Az Credónak első ágazatja

Ha azért sommában akarjuk foglalni az Calvinus⁺ mondásit, hat articulusba foglalhatjuk: I. Hogy az Isten akaratja és rendelése volt, hogy az mi első atyánk, és mi őáltala bűnbe esénk. Dei voluntate decidimus. (Calv. lib. 3. c. 23. n. 4.)^* Ideo praescivit Deus lapsurum Adam, quia horribili decreto suo sic ordinavit. (Ibid. num. 7.)^* II. Az több bűnök is nemcsak az Isten engedelméből, de ugyan rendeléséből és akaratjából lésznek, és ez az rendelés ugyan kételeníti az gonoszokat, hogy egyebet se cselekedhessenek. Tergiversatio est, tantum permissu, non etiam voluntate Dei fieri peccata; nihil enim efficiunt homines, nisi arcano Dei nutu, et quod ipse decrevit, arcana directione constituit. (Lib. 1. c. 18. n. 1.)^* Ordinatione et nutu Dei omnia eveniunt. Ex hac ordinatione iniicitur necessitas peccandi reprobis, quam evadere nequeunt. (Lib. 3. c. 23. n. 6. 9.)^* III. Az Isten parancsolja az sátánnak, sőt őtet ugyan taszítja arra, hogy hazudjon, minket az bűnre vigyen, úgy, hogy az sátán csak szolga és eszköz ebben, de az Isten az kormányos. Quicquid agitet Satan, Deus clavum tenet; mittitur a Deo cum certo mandato, ut sit spiritus mendax; decernit quid fieri velit, mandat executionem ministris; Sathan minister, Deus author est. (Calv. lib. 1. c. 18^*. n. 1.) Dei impulsu Satan agit partes suas. A Deo manat efficacia erroris, quo Satan excaecat.^* (Ibid. v. 2. Deus agit, quod Satan instrumentum irae Deo pro eius nutu et imperio se inflectit. (Calv. lib. 2. c. 4. n. 2.)^* Spiritus impurus ad Dei nutum respondet, instrumentum magis ipsius in agendo, quam a seipso author. (Ibid. v. 5. IV.)^* Az Isten ő maga is titkos erejével izgatja, taszítja, kételeníti az embert az gonoszra. Certa destinatione Dei flectuntur, impelluntur. (Calv. lib. 1. c. 18. n. 2.)^* Impulsu Dei agit homo, quod sibi non licet. (Ibid. n. 4.)^* Peccandi necessitatem evadere nequeunt, quae ex Dei ordinatione illis iniicitur. (Lib. 3. c. 23. n. 9.)^* Necessario obsequuntur diabolo. (Lib. 2. c. 4. n. 1. V.)^* Az isten vélünk együtt cselekeszi valami gonoszt cselekeszünk, és sokkal inkább cselekeszi minálunknál, mivelhogy mi csak eszközi vagyunk ebben őnéki. Fures et homicidae instrumenta sunt divinae providentiae, quibus ipsa utitur. (Calv. lib. 1. c. 17. n. 5.)^* Dei opus fuit incestus Absolonis. (Calv. lib. 1. c. 18. n. 1.)^* In unoquogue facinore specialis Dei actio elucet. Ideo facimus idem Deo, Sathanae, homini assignatur. (Lib. 2. c. 4. n. 2. VI.)^* Az Isten egyáltallyában authora, oka az bűnnek. Deus eorum omnium author vocatur, quae isti volunt eius tantum permissu contingere. (Calv. lib. 1. c. 18. n. 3.)^* Causae damnationis Deus est author. (Calv. lib. 3. c. 23. n. 3.)^* Cuius Sathan et scelesti homines ministri fuere, eius Deus author fuit. (Ibid c. 18. v. 1.)^* És ugyan nem is mondhata ennél egyebet Calvinus⁺ az imént felvetett fondamentomok szerént, mert azki izgatja, taszítja, kételeníti az embert, kétség nélkül ő oka annak, azmire kételeníti, kiváltképpen ha az ember csak instrumentum, csak eszköz az dologban.

Ezek pedig az istenkáromló articulusok teljességgel ellenkeznek az Szentírással, amint nemrégen meghallók. Nyílva Jeremiás próféta által azt mondja az Isten, hogy ő nem parancsolta, sőt csak meg sem gondolta, hogy parancsolná az gonoszt; mert az bölcs mondása szerént: Senkinek nem parancsolta az Isten, hogy hamisan cselekedjék; és az ördög mikor hazugságot szól, az önnön tulajdonából szól, úgymond Krisztus Urunk; és mikor valaki gonoszt cselekszik, az Írás azt mondja; hogy az Istennek ellene áll, és nem követi az ő izgatását. Az emberi okosság is azt tanítja, hogy azmit az Isten nyilván, valóban és nagy fenyegetéssel megtilt, azt nem kívánja, és arra nem izgathat senkit, hanem ha ellenkező akaratja volna, avagy csak képmutatásból tiltaná, azmit akarja hogy cselekedjünk. Sőt ha az Isten akarná, hogy vétkezzünk, ugyan nem is volnánk bűnösök az gonosz cselekedetben, amint nemrégen megmutatám tulajdon az Calvinus⁺ tetszéséből is. Azt is senki egyéb az kegyetlen tirannusnál nem szokta megbüntetni, amit ő maga rendeléséből, akaratjából, kételenítésből cselekeszik valaki. Végezetre Calvinus⁺ ő maga is más helyen azt nyilván írja, hogy az bűnnek egyéb oka nincsen az ember tulajdon akaratjánál. Flagitiorum causa extra humanam voluntatem quaerenda non est.^* Másutt is dorgálja Lyconidest, ki mikor vétkezik vala, azt szokta vala mondani: Deus impulsor fuit; credo Deos voluisse. (Calv. lib. l. c. 17. n. 3.)^* És hogy az Istennek végezése senkit nem kételenít az bűnre, azt is nyilván tanítja; mert noha azmint nemrégen hallók, azt írja, hogy az Ádám Istennek rendeléséből vétkezék, de azért ugyan az is ő mondása, hogy ez a rendelés nem kételenítette őtet, hanem ha akarta volna, megmaradhatott volna az jóban. Potuit igitur Adam stare si vellet, quando nonnisi propria voluntate cecidit.^*

Tudom mivel támogatja Calvinus⁺ az ő káromlásit; mert az Írás mondja, hogy az Istennek végezéséből árultatott el József, és ő maga Krisztus Urunk. Másutt azt mondja az Isten, hogy ő cselekeszi az gonoszat: És hogy ő parancsolt Semeinek, ő indította fel Dávidot az gonoszra. Végezetre ő keményíti meg szűvét az embernek, ő vakítja meg értelmeket az gonoszoknak.

De ezeknek sokkal különb értelme vagyon az Calvinus⁺ magyarázatjánál. Mert azt mondja az Írás – amint Tertulliánus⁺, Szent Ágoston⁺ és egyebek is magyarázzák –, hogy az Istennek oly nagy bölcsessége és jóvolta vagyon, hogy azmely gonoszt nem akarná hogy cselekednék az ember, azt is jó végre tudja fordítani, és az méregből is orvosságot tud csinálni. És amint Szent Ágoston⁺ szól: Praescientia Dei peccatores praenoscit, non facit.^* Azért az ő véghetetlen bölcsességével látván az József bátyjainak és az zsidóknak, Semeinek, Dávidnak gonosz szándékokat és cselekedeteket, mindezekből jót hoza ki, tudniillik az József felmagasztaltatását, az emberi nemzetnek megszabadulását, Dávidnak sanyargatását. És ő maga József így magyarázza ezt az dolgot; ti, úgymond, gonoszt gondoltatok énrólam, de az Isten ezt jóra fordította, hogy engemet felmagasztalna. Mikor azt olvassuk, hogy az Isten cselekeszi az gonoszt, az gonoszon nem kell az bűnt érteni, hanem az gonosz szerencséket, ostorozásokat, csapásokat, melyeket az Isten cselekszik, amint magyarázza szent Hieronymus⁺ (Thren. 3. vers. 37.), Tertulliánus⁺ (2. contra Marcion. c. 14.) Damascénus (4. de Fide c. 20.). Annak okáért, noha az Úristen látván az Absolon gonosz akaratját, ezáltal bünteté Dávidot, de azért ezt az gonosz akaratot nem az Isten adá Absolonnak, sem ő nem indítá az gonoszra, hanem csak reá bocsátá. Hogy pedig az Isten mondatik megkeményíteni avagy megvakítani; nem egyébért mondatik ezeket cselekedni, hanem csak azért, hogy az ő malasztjával eleit vehetné az emberi gonoszságnak, melyre szabad akaratja szerént mégyen az ember, és nem akarja eleit venni, hanem szájára bocsátja, mint háládatlan szolgát; és azért mondja Szent Ágoston⁺: Non obdurat Deus impertinendo malititiam, sed non impertinendo miserieordiam.^* És másutt: Non instigando, sed deserendo.^* És az Írás is, mikor magyarázza, mint keményíti meg az Isten az embernek szűvét, azt mondja, hogy szájára bocsátja őtet: Dimisi eos secundum desideria cordis.^* Dimisit gentes ingredi vias suas.^* Ennek fölötte megkeményíti az embert, mert sok dolgokat cselekeszik, melyekből látja, hogy az gonoszak alkolmatosságot és okot vésznek az ő eltekéllett gonoszságokra; és ekképpen az Istennek hosszú tűrése és az ostorozásra való késedelmes indulatja sokaknak okot ád, hogy bátran latorkodjanak, amint olvassuk (Eccles. [Ecclesiasticus – Jézusnak, Sirák fiának könyve (Sir) – a szerk.] 8. v. 11. Job. [Jób könyve (Jób) – a szerk.] 24. v. 23. Rom. [Ad Romanos – Pál apostol levele a rómaiaknak (Róm) – a szerk.] 2. v. 4.), és azmint az bölcs mondja, az Istennek cselekedeti és teremtett állati mintegy egérfogók, olyanok az esztelenek lábainak.

De mivelhogy ezeknek mélyebb magyarázatját más helyre halasztjuk: mindezekből kitetszik, hogy az Calvinus⁺ Istene nem egyéb az pokolbéli ördögnél. Mert igazán és valóságosképpen ördög az, aki az embert izgatja és kísírti az gonoszra, amint nemrégen megmutatám az Írásból. Ilyen pedig az Calvinus⁺ Istene, mivelhogy ő izgatja és ingerli, sőt ugyan taszítja az embert az bűnre. Ennek fölötte, senki nem egyéb az hazugságnak atyja, hanem csak az ördög, amint Szent Jánosnál olvassuk. Ilyen pedig az Calvinus⁺ Istene; mert az ő vallása szerént, mikor valaki hazud, azért hazud, mert az Isten indítja erre őtet, és őtőle vagyon parancsolatja az ördögnek, hogy hazudjon, amint meghallók az Calvinus⁺ tulajdon szavából (Lib. l. cap. 18. n. 1).

Harmadszor. Miképpen Calvinus⁺ az Istent ördöggé változtatá: azonképpen az mi Atyánkat mostohaatyává, sőt kegyetlen tirannussá és hóhérrá változtatá sokképpen. Mert azt tanítja Istenrűl, hogy ő ugyan kételeníti az embert mindenre. Voluntas Dei est rerum necessitas, ideoque necessario futurum, quod ille voluerit,^* és ez okon az ember kételenségből vétkezik. Necessario peccat homo, et diabolo se ad omnem ductum obsequentem necessario praebet.^* Az vétkezésre való kételenséget is el nem kerülhetik, úgymond, mivelhogy az Istennek rendeléséből kételeníttetnek. Reprobi evadere nequeunt peccandi necessitatem, praesertim quum ex Dei ordinatione sibi iniiciatur huiusmodi necessitas,^* és amint meghallók Calvinusból⁺, az Isten akarja s nem akarja az bűnt; tiltja és reá is izgat az gonoszságra. Ennek fölötte, az Calvinus⁺ ítíleti szerént ez az kálvinisták atyja oly törvényt adott az ő fiainak, melyet lehetetlen megtartani. Legis obedientiam nullibi reperire est. Quod autem impossibilem legis observationem diximus, id est paucis explicandum.^* És mindazáltal örök kárhozat alatt megparancsolta, hogy ezeket által ne hágjuk. És hogy nagyobb oka lehetne az ő fiainak örök kínzására, akármely hertelen és akaratunk ellen való gonosz indulatokat is örök kárhozattal büntet. Ego ne subire quidem posse dico cupiditatem sine deliberato assensu, nisi ob defectum eorum, quae in lege requiruntur: pungit nos animi aliquod desiderium, iam rei tenemur ut legis transgressores. Concupiscentia etiam stimulari lex vetat, non est igitur, quod vel levissimas cupiditates iudicio mortis eximamus.^* Végezetre, az Calvinus⁺ Istene, akiket pokolra vet, nem azért rendelte és végezte az ő kárhozatjokat, hogy látta volna gonosz érdemeket, hanem csak egyáltaljában, jóakaratjából, az ember cselekedetire való tekintet nélkül, pokolra rendelte az kárhozandókat. Irascitur Deus suis creaturis, a quibus nulla ante offensa provocatus fuit. Nudo arbitrio, citra proprium meritum, in aeternam mortem praedestinantur. Ubicunque vero regnat hoc Dei placitum, nullam in considerationem veniunt opera^*. Hogy pedig ezt az ő rendelését ne láttassék ok nélkül véghezvinni, azmi halálos ellenségünket, az sátánt felindítja ellenünk és az ő titkos hatalmasságával taszítja az embert az vétekre, melyért osztán őtet kárhozatra veti. Mert mindezeket hallók nemrégen hogy tanítja Calvinus⁺. Sőt, úgymond Calvinus⁺, noha az Isten inti az gonoszokat, de avégre inti, hogy megkeményüljenek, noha világot gyújt eleikbe, de azért gyújtja, hogy inkább megvakuljanak, noha orvosságot ád nékik, de avégre adja, hogy ők meg ne gyógyuljanak. Vocem ad eos dirigit, sed ut magis obdurescant, luce accendit sed ut reddantur caeciores, doctrinam profert sed qua magis obstupescant, remedium adhibet, sed ne sanentur.^*

Ezek mind így lévén, nem látom kit nevezhessünk kegyetlen tirannusnak, Neronak, Busirisnek, Mezentiusnak, ha ez az Calvinus⁺ Istene az atyai nevet érdemli. Mert soha ezek közül senki efféle dolgokat nem cselekedett az ő ellenségivel, aminéműt az Calvinus⁺ Istene cselekeszik az ő fiaival, az kálvinistákkal. De el nem múlathatom, hogy itt bővebben elő ne hozzam cikkelyenként, és rövideden meg ne rostáljam, mely botránkozó és kétségbeesésre vivő dolgok ezek, melyeket tanít Calvinus⁺ az Istennek végezésérűl és praedestinatiójárúl. Azért Calvinusnak⁺ errűl való vélekedése három articulusban foglaltatik.

l. Az Úristen öröktűl fogva, csak az maga tulajdon jóakaratjából, semmit nem tekintvén az embernek gonosz avagy istenes életére, némelyeket az kárhozatra, némelyeket az boldogságra rendelt, csak avégre, hogy ezek által ő irgalmasságát és igazságát megismertetné. Non pari conditione creantur omnes, sed in alterutrum finem conditus quisque est, ad vitam vel ad mortem. (Calv. lib. 3. c. 21. n. 5.)^* Nullo humanae dignitatis respectu electi iusti ad salutem, et damnationi addictis incomprehensibili iudicio vitae aditus praeclusus. (Ibid. n. 7.)^* Nulla in considerationem veniunt opera in hoc Dei decreto. (lib. 3. c. 22. n. 3.)^* Solum Dei arbitrium reprobat; aliud non habemus cur reprobat, quam eius voluntatem. (Ibid. n. 11.)^* Deus consilio nutuque suo ita ordinavit, ut inter homines nascantur ab utero certae morti devoti, qui suo exitio ipsius nomen glorificent. (Calv. lib. 3. c. 23. n. 6.)^* Reprobat non alia de causa, nisi quia illos vult excludere. Praeparatio ad interitum alio non est transferenda, quam ad arcanum Dei consilium. (Calv. lib. 3. c. 23. n. 1.)^* Exitio devovet quos placet. Nudo eius arbitrio, citra proprium meritum ad aeternam mortem praedestinantur. (Ibid. n. 2.)^* In exitium eunt, quia Deus sic vult. (Ibid. n. 5.)^* Maga az Szentírás mindenütt azt kiáltja, hogy az ördög incselkedéséből az bűn által jött az halál ez világra: Sap. [Sapientia – Bölcsesség könyve (Bölcs) – a szerk.] 1. v. 13. Sap. [Sapientia – Bölcsesség könyve (Bölcs) – a szerk.] 2. v. 23. Rom. [Ad Romanos – Pál apostol levele a rómaiaknak (Róm) – a szerk.] 5. v. 12. És nemcsak azt mondja az Szentlélek, hogy az Isten senkinek halálát és veszedelmét nem akarja, hanem azmi őrajta áll, azt kívánja, hogy mindnyájan üdvözüljünk: Tobiae [Tóbiás könyve (Tób) – a szerk.] 3. v. 22. Ezech. [Ezechiel – Ezékiel próféta könyve – Ezékiel könyve (Ez) – a szerk.] 18. v. 23. 1. Timoth. [I. ad Timotheum – Pál apostol levele Timóteusnak II. (2Tim) – a szerk.] 2. v. 4. 2. Petri [II. Petri – Péter apostol levele II. (2Pt) – a szerk.] 3. v. 9. De ennek fölötte mikor okát adja, miért vesznek el az gonoszak, azt mondja, hogy az önnön hitetlenségekért: Oseae [Hózseás próféta könyve – Ozeás könyve (Oz) – a szerk.] 13. v. 9. Rom. [Ad Romanos – Pál apostol levele a rómaiaknak (Róm) – a szerk.] 9. v. 32; cap. 11. v. 20. Sőt Calvinus⁺ ő maga is azt mondja, hogy nem az Istentűl vagyon, hanem az mi saját bűneinktűl, hogy elkárhozunk: A nostra culpa, non a Deo est perditio nostra; homini tantum suum exitium adscribendum apparet. (Calv. lib. 2. c. 1. n. 10.)^*

II. Azt mondja Calvinus⁺, hogy minekutána immár valakit egyáltalában, cselekedetire való tekintet nélkül pokolra rendelt az Isten, azután ugyan ő maga az Isten authora, hogy okot adjanak az veszedelemre, és azért esnek sok különb-különbféle vétkekbe az gonoszak, hogy az Isten véghezvihesse az ő eltekéllett szándékát, és őket pokolra vethesse, és amint nemrégen meghallók, ugyan izgatja, ingerli, taszítja őket az bűnre. Causae damnationis Deum esse authorem, centies verum esse confiteor. (Calv. lib. 3. cap. 23. n. 3.)^* Defectionis reproborum causa alia non potest adduci, quarn reprobatio. (Ibid. n. 4.)^* Quos in exitium creavit, ut irae suae organa forent et severitatis exempla, ut infinem suum perveniant, excaecat eos et obstupefacit. (Calv. lib. 3. c. 24. n. 12.)^* Ideo reprobi in malitiam cordis addicuntur, quia iudicio Dei suscitati sunt, ad gloriam eius sua damnatione illustrandam. (Calv. lib. 3. c. 24. n. 14.)^* Ideo non credunt impii, quia exitio destinati sunt. (Lib. 3. c. 23. n. 14.)^* Ezt azért noha igaz, de nem kell az község előtt mondani, úgymond Calvinus⁺. És ismét: Dei ordinatione iniicitur reprobis peccandi necessitas. (Calv. lib. 3. c. 23. n. 9.)^* Azért noha az bölcs azt mondja, hogy senki azt ne vitassa, hogy őtet az Isten ejtette el, mert nem szükségesek néki az gonoszok: de az Calvinus⁺ ítíleti szerént azt mondhatják az gonoszok, hogy Isten ejti meg őket, mert szükségesek néki, hogy őbennek megmutassa igazságát.

III. Azt mondja Calvinus⁺, hogy ez az Istennek végezése teljességgel úgy elvészi az mi szabad akaratunkat, hogy nincs semmiképpen az mi tehetségünkben, hogy üdvözüljünk vagy elvesszünk, hanem kételen üdvözülnek némelyek, és némelyek elkárhoznak. Immutabili consilio Deus constituit quos salvet, quos exitio devoveat. (Calv. lib. 3. c. 21. n. 7.)^* Non permittente, sed volente Deo pereunt impii. Voluntas autem Dei est rerum necessitas, atque ideo necessario futura sunt, quae Deus voluit (Ibid. c. 23. n. 8.)^* És itt nagy cigányul Szent Ágostont forgatja Calvinus⁺, mintha őtet követné, maga az őtőle előhozott helyen Szent Ágoston⁺ csak azt mondja, hogy nem állott az embernek akaratján, hogy az Istentűl teremtetnék, hanem csak az Istennek jó kedvén és az ő akaratjából vagyon, hogy szükség volt valaminek lenni. Az Calvinus⁺ mondásából pedig ilyen argumentumot formálhatunk: Valamit az Isten akar, annak kételen meg kell lenni: az Isten pedig mindeneket akar, valamik ez világon történnek: tehát mindenek kételenségből necessario történnek. Ebből hallhadsza mi követközik. Ha az Isten csak az ő jókedvéből pokolra rendelt tégedet, és az ő rendelése kételenséggel kötelez az elveszésre, mindegy tehát akármint rendeljed életedet; haszontalan tehát minden jó igyekezeted, mert el nem kerülheted az veszedelmet. Ne tusakodjál az Istennel, ne igyekezzél felbontani rendelését, vesd néki az te kívánságidnak az zablát, mert akár meggy is, de csak azt cselekeszed, amit el nem kerülhettél. Efféle és ennél iszonyúbb gondolatok is ütköznek mindjárt szűvében annak, aki az Calvinus⁺ vélekedését hiszi, amint ő maga sem tagadja Calvinus⁺, noha szitkozódik és hagyja s parancsolja, hogy efféle gondolatokat kirekesszen ember szűvéből. De igen nehéz, hogy az szemes ember felnyissa szemét nappal, és ne lásson. Mert az Calvinus⁺ vallása szerént nemcsak megfejthetetlen, de teljességgel kétségbeesésre vivő argumentum amaz, amelyet az tudatlanok mindennap szájokban forgatnak, tudniillik ez: Avagy én az Istentűl az boldogságra választattam cselekedetemre való tekintet nélkül, és így semmit nem árt, akár jól, akár gonoszul éljek, mert ugyan üdvözülök; avagy az kárhozatra rendeltettem, és így is, akármint igyekezzem az jámborságra, el kell vesznem: mivelhogy fel nem bonthatom az Istennek rendelését. Azért békét hagyok egyéb gondolatnak, és kedvem szerént élek, mert mindegy az haszna, akár meggyek, holott az Calvinus⁺ vallása szerént: In hoc decreto nulla in considerationem veniunt opera.^* És ez az argumentum egy eszefordult barátnak annyira megtévelyítette elméjét, hogy amint Szent Ágoston⁺ írja, emiatt ugrék ki az szerzetből és az ő okádására visszatére. És nem kételkedem benne, hogy most is sokan az Calvinus⁺ iskolájából ezért az argumentumért Desperantes tradunt se impudicitiis,^* kétségbeesvén, minden gonoszságra hanyatt-homlok mennek. Igyekezik Calvinus⁺, hogy ezt a botránkoztató argumentumot megfejtse, és azt feleli, hogy az kárhozandók nem jól mondják, hogy heába igyekeznek az jó életre; mert ha kárhozandók, úgymond, ugyan nem is igyekeznek az jó életre. De ezzel Calvinus⁺ nagyobb kétségbeesésre viszi az embereket; mert ha ugyan nem is igyekezhetnek az kárhozandók az jóra, hanem kételen el kell veszniek, méltó tehát, hogy ingyen ne is gondolkodjanak az jó életrűl. Az választottakrúl pedig azt mondja Calvinus⁺, hogy ezeknek igyekezni kell az jóra, és ne henyéljenek, hanem felébresszék magokat. De ez is csak kákogás; mert ha mindenekben kételeníttetik az Istentűl, mint ébreszti tehát ő magát? Ha az választásban semmit nem nézett az Isten az cselekedetre, mi szükség ebben fáradni? És ha igaz, amit Calvinus⁺ tanít, hogy az választottak akármit cselekedjenek, sem tulajdonítja az Isten azt bűnnek: Fidelium peccata venialia sunt, non quia mortem non mereantur, sed quia non imputantur.^* Mi szükség az választottaknak az gonosztúl futni? És ha minden jó cselekedetek halálra való bűnök, miért fáradjunk sokat ezekben? Haja, huja, uzmi, kopori^*, ahol mit kaphatsz.

De nem úgy kell az igaz keresztyénnek errűl gondolkodni, hanem imígyen. Az Isten az egész emberi nemzetet avégre teremté, hogy ha ő szabad akaratjával az Istentűl el nem szakadott volna és őellene pártot nem ütött volna engedetlenségével, az örök boldogságban részessé tenne mindeneket, mivelhogy ő szent felsége nem akarja senkinek veszedelmét, ami őrajta áll benne. De mivelhogy látta, hogy az ő parancsolatja ellen az első ember, és őbenne az ő maradéka szántszándékkal az bűnbe esik, és ezért méltó az örök kárhozatra és haragra az ő véghetetlen irgalmassága abból az rút sárból némelyeket kiválaszta, hogy dücsőséges edények lennének és az ő malasztjával istenes életben foglalván magokat, és az új törvényben őtőle rendelt szentségek által megújíttatván, a boldogságba jutnának; némelyeket pedig, avagy ugyanazon első vétekért az kárhozatban hagya, úgymint azokat az gyermekcséket, kik az eredendő bűnben meghalnak: avagy az ő háládatlanságokért, melyekkel akaratjok szerént megbántják az Úristent, az pokolnak kínjára rendele. Annak okáért, holott az Úristen az Ádámban való esetünkért mindnyájan bennünket az kárhozatra vethetett volna, nem a mi cselekedetünkből indíttaték arra, hogy némelyeket magának akarna választani, hanem csak az ő jóvoltából; de azért akit magának választa, nem úgy választá, hogy akármit cselekednék is, ugyan az boldogságba vinné, hanem azt akará, hogy őtőle adatott malaszttal, szent és jámbor élete által menne a boldogságba (ha kisded korában az keresztség után mindjárt meg nem halna), és azért adná néki az ő országát, mert táplálta, ruházta, meglátogatta őtet, és amint Szent Péter mondja, az ő kiválasztását bizonyossá tötte az jó erkölcsök által, azon az úton járván, melyet az Isten megkészített az övéinek. Azonképpen akiket kárhozatra rendele, nem egyébért rendelé arra, hanem az önnön vétkekért; mert amint nemrégen mondám, Oseás próféta és Szent Pál apostol azt mondják, hogy mi vagyunk okai az mi veszedelmünknek. és az mi gonoszságunkért kárhoztat minket az Isten.

És ebből immár könnyű az Calvinus⁺ kétségbeejtő argumentomát megfejtenünk, melyet igen szépen megfejte egy orvosdoktor egy főúrnak, akit az az argumentom eltévelyített vala; mert mikor betegségében az doktort hítta vala, hogy megorvoslaná, azt felelé az orvos néki: Heába híttál engem ide, mert ha eljött az te órád, meg kell halnod, nem segíthetek; ha pedig el nem jött az te határod, nálam nélkül is meggyógyulsz. És akkor vövé eszébe magát az főember. Azonképpen mondhatnók, hogy haszontalan az szántás-vetés, haszontalan az mi életünket testi eledellel táplálni, mert ha az Isten elvégezte, hogy sok búza légyen, és hogy éhhel meg ne haljunk. ha szinte semmit nem vetünk és nem eszünk is, az isten végezése fel nem bomlik. Azért mindezekre s mind az Calvinus⁺ tudományából előhozott kétségbeejtő bizonyságra egyáltaljában ez az felelet: Ha az Isten örök életre rendelt tégedet, bizonyos eszközök által akarta, hogy ez az ő végezése bételjesedjék, mely eszközök az te tehetségedben vannak, és annak okáért, ha azokkal az eszközökkel akarsz élni, bizonnyal üdvözülsz, miképpen az jó esztendőkben elég búzát ád az Isten, de úgy, ha szántani-vetni akarsz, ha pedig egybekulcsolod kezedet az vetéskor, búza nélkül maradsz. Azonképpen: ha az Istentűl kárhozatra rendeltettél az te bűneidért, melyekben szabad akaratod szerént heversz, egyáltaljában elkárhozol, ha azokból a bűnökből ki nem térsz, amint kitérhetnél. És ez a felelet teljességgel megnyúgotja és csendesíti az embernek lelkét, és azt sem ejti kétségbe, aki bűnben vagyon, azt sem tészi restté, aki megigazult, hanem mind egyiket s mind másikat tanítja; hogy szorgalmatoson, félelemmel és rettegéssel forgódjanak az üdvösségnek dolgaiban. És mikor az ütközik szűvében, hogy ha ő az választottak vagy az kárhozandók közül való légyen-é? Mindjárt eszébe jut, amit az Isten parancsola; tudniillik, hogy ami fellyülhaladja értelmedet, azt te ne vizsgáld, hanem abban forgasd elmédet, amit parancsolt néked az Isten, és elhiggyed, hogy ő hív minden igíretiben. És ezen megnyúgodván, nem vizsgálja az Istennek titkait, hanem azon serénykedik, hogy az ő választását bizonyossá tégye az istenes élet által.

És mindezekből nyilván kitetszik nemcsak az, amit Calvinus⁺ ő maga mond, hogy szűvökben ütközik az embereknek, mihent az ő tanítását hallják, tudniillik, hogy az Isten nemcsak nem szerelmes atya, de sőt inkább hasonló az kegyetlen tirannushoz, aki csak jóakaratjából ítíli halálra az embereket, holott az igaz fejedelem senkire az halálnak szentenciáját ki nem adja, akirűl nem bizonyos, hogy meg nem érdemlette gonoszságával: de az is követközik, hogy az Calvinus⁺ Istene különb az apostolok és evangelisták Istenénél. Mert az Calvinus⁺ Istene lehetetlen dolgokat parancsolt az ő szolgáinak: az apostolok Istene pedig könnyű és az Istennek malasztjával elhordozható törvényt szerzett, amint olvassuk I. Joan. [I. Joannis – János apostol levele I. (1Jn) – a szerk.] 5. v. 3. Deut. [Deuteronomium – Mózes V. könyve – Második törvénykönyv (Mtörv) – a szerk.] 30. v. 11. Matth. [Matthaeus – Máté evangéliuma (Mt) – a szerk.] 11. v. 30. Philip. [Ad Philippinenses – Pál apostol levele a filippieknek (Fil) – a szerk.] 4. v. 13. Az Calvinus⁺ Istene izgatja, taszítja, kételeníti az embert az bűnre, és ő oka, authora minden undokságnak: az apostolok Istene tiltja, gyűlöli, nem akarja az bűnöket. Az Calvinus⁺ Istene csak jókedvéből rendeli az embereket az örök kárhozatra, és hogy az ő rendelését véghezvihesse, az ördögöt izgatja és néki parancsolja, hogy megcsalja az embereket: az apostolok Istene senkinek veszedelmét nem kívánja, senkinek nem parancsolja, hogy gonoszt cselekedjék. Végezetre, amint nemrégen mondám, az Calvinus⁺ Istene az pokolbéli ördög: az apostolok Istene pedig az ördögök kárhoztató Istene. Azért méltó probléma lehet, melyet az kálvinista prédikátorok az ő zsinatjokban megdisputáljanak^*: Melyik légyen tűrhetőbb az két gonosz között: az-é, hogy olyan Istent higgyen valaki, minéműt Calvinus⁺ hitt; avagy inkább az, hogy ugyan Istent se higgyen? Én bizony azt ítílem, hogy nemcsak az keresztyéni értelemtűl, de ugyan az közönséges okosságtúl is megfosztatott, valaki érti és tudja az kálvinista vallásnak fő gyökerit, és mindazáltal kálvinista marad.

Negyedszer. Calvinus⁺ az Atyaistent nem hiszi hogy igaz atya légyen az Fiúistennek. Mert azt írja, hogy az Fiú nem vötte az Atyátúl az isteni természetet, hanem önmagátúl részes ebben. Quomodo creator, qui omnibus dat esse, non erit ex seipso, sed essentiam aliunde mutuabitur? nam quisquis essentiatum a patre filium dicit, a seipso negat esse. Filium ergo bene et proprie a se esse asserimus.^* Ez ha így vagyon, követközik, hogy az Atyaisten nem igazi atya az Fiúistennek. Mert az semmiképpen atya nem lehet, valaki az ő fiának hasonló természetet nem ád az maga természetihez: miképpen fiú sem lehet, aki az ő atyjátúl nem vészi természetit és állatját.

Annak fölötte azt írja Calvinus⁺, hogy bolondul mondják az pápisták, hogy az Atya nemcsak öröktűl fogva szülte, de most is szüli az ő fiát. Quid attinet disputare, an semper generet pater? quando stulte fingitur continuus actus generandi.^* Ez ha bolondság, nyilván követközik, hogy az Atyaisten soha nem szülte az ő fiát. Mert ez az isteni személyeknek szülése nem actio transiens,^* nem magán kívül való cselekedeti az Istennek, melyet az Isten csak az külső állatoknak változtatásával szokott cselekedni, hanem actio ad intra et immanens,^* az Istenben marad. És mivelhogy az Isten elváltozhatatlan, követközik, hogy valami most az Istenben nincsen, azelőtt sem volt soha őbenne; és ez okon ha most az ő fiának nemzése őbenne nincsen, sohasem volt azelőtt is őbenne.

Ötödször. Az Istennek mindenhatóságárúl azt tanítja Calvinus⁺, hogy az Isten azt nem cselekedheti, hogy az Krisztus teste éppenséggel egy kis ostyácskában lehessen; maga Krisztus Urunk azt mondja Szent Máténak 19. részében, vers 24, hogy noha az emberektűl az lehetetlen, hogy egy nagy tevét egy kis tőfokon általvonjanak, de az Isten ezt is megcselekedheti. Abba is meghatározza Calvinus⁺ az Istennek mindenható erejét, hogy lehetetlennek ítíli, hogy azon egy test egyszersmind több helyen lehessen. Talem Christi praesentiam statuere oportet in Coena, quae nec mensuram illi auferat, nec pluribus locis simul distrahat, haece enim humanae naturae veritati repugnant. Et cur, inquis, non faciat Deus, ut caro eadem diversa loca occupet? Insane quid a Dei potentia postulas, ut carnem faciat simul esse et non esse carnem?^*

Végezetre azt mondja, hogy az Istennek hatalma, mely ez világi dolgok folyásának határihoz nem kötöztetett, hanem az természet fölött is szokatlanul cselekszik valamit, mely hatalmat az pápisták absoluta potentia^*-nak neveznek, csak álom és csalárd gondolat. Neque commentum ingerimus absolutae potentiae, quod sient profanum est, ita merito detestabile nobis esse debet.^* Annak okáért, mivelhogy az természet szabott törvénye fölött vagyon, hogy az ember vízen járjon, hogy az tűzben meg ne égjen, hogy az száraz bot egy éjjel megvirágozzék, hogy az víz mint egy kőfal, úgy megálljon és alá ne folyjon, hogy az vas az víz hátán ússzon, hogy az százesztendős magtalan asszonynak fia légyen, hogy az vessző kígyóvá, az ember kőbálvánnyá, az kő vízzé, az víz vérré vagy borrá változzék: ezeket és ezekhez hasonló dolgokat az Isten meg nem cselekedhetik; ha Calvinusnak⁺ hiszünk, noha az Szentírás bizonyságunk, hogy mindezeket megcselekedte az Isten.

Hogyha azért az Calvinus⁺ magyarázatja szerént ezt az első ágazatot paraphrastice,^* nyilvább értelemnek okáért, ki akarnók mondani, így kellene ezt fordítani: Hiszek az pokolbéli ördögben, minden ocsmány vétkeknek alkotójában, kegyetlen mostoha atyában, erőtlen nem istenben.