E világi dolgokban a bírónak a törvény szerént kell ítílni, de azért az írott törvény nem lehet ítílőmester és törvénytévő bíró a peresek közt. Azonképpen a hit dolgaiban is, az Írás szerént kell ítíletet tenni a visszavonók közt, de azért csak ő maga az Írás nem lehet ítílőmester, és végét nem szakaszthatja a tévelygéseknek.
Először: A bírónak olyannak kell lenni, ki minden visszavonásnak végét szakaszthassa. Az Írás pedig; csak pusztán ő maga, nem szakaszthatja végét minden visszállásnak. Mivelhogy ha oly dologrúl támad vetekedés, melyrűl az Írásban semmit nem olvasunk, tudniillik ha Szent János látása, a Machabaeusok könyve, a Szent Pál levelei szent írások-é? épen megmaradtak-é? Lehetetlen, hogy az Írásból ennek végére menjünk. Hasonlóképpen az Írás igaz értelmérűl támadt egyenetlenségnek sem szakadhat vége az Írásból, mert abban fel nem találjuk, a különböző magyarázat közt melyik legyen igazb; azt sem találjuk fel, ha tulajdon értelmében vétetik-é valamely szó és szentencia az Írásban avagy figurate. Valamíg pedig ennek bizonnyal végére nem megyünk, mindaddig sem lehetünk bizonyosok az Írás értelmérűl.
Másodszor: Minden jó módjával szerzett birodalomban szükség, hogy az írott törvény mellett ítílőbírák is légyenek, kik törvény szerént ítíletet tegyenek, mikor szükség, a törvényt megmagyarázzák és kényszerítsék a pereseket, hogy a végezett szentenciát megtartsák, mert enélkül soha semmi perpatvarnak vége nem szakadna. Szükség tehát, hogy a Krisztus országában is, az írott törvény kívül, ítílőmester is legyen, mely a visszavonók közt ítíletet tegyen és a törvénynek igaz értelmét, melyrűl vetekednek, megmutassa. Mert enélkül soha vége nem szakadna a hitben való visszavonásnak.
Harmadszor: A visszavonók közt olynak kell lenni az ítílőbírónak, ki vagy szóval, vagy írással oly nyilván mondjon szentenciát, hogy egyik fél nyilván megesmérhesse, és ha a szentenciát hallja, megesmérje, hogy ő elvesztette a perit, a bíró ítíleti szerént. Mert ha ilyen szentenciát nem mondana, haszontalan volna az ő ítíleti, és vége nem lenne a perpatvarnak. Ha azért az Úristen is az igazságnak esméretire, az eretnekségek eltávoztatására bizonyos tanítót és bírót rendelt, amint rendelt is, szükség, hogy ez is ilyen szentenciát adjon. Az Írás által pedig nem adatik ilyen szentencia, sőt minden eretnekség az Írással dicsekedik és azzal támogatja álmát. Avagy mutassák meg az atyafiak az Írásban nyilván ezt a szentenciát, melyből a lutheristák peresi, a kálvinisták nyilván megismerjék, hogy ez a bíró, tudniillik a Szentírás, őket kárhoztatja és azt tanítja, hogy ama Krisztus szavát: Hoc est corpus meum,* nem figurate, hanem proprie kell érteni. Több bizonyságokat is támaszthatnék ennek az igazságnak erősségére, de ezekkel most megelégszem.