Ha oly szorgalmatos gondjok volna az embereknek az ő lelkekre, mint evilági dolgokra, fölötte könnyű volna az igazságnak isméreti, holott erre nemigen szükséges a mély bölcsesség, hanem a jó lelkiismeret és igazság szomjúhozó akarat. De mivelhogy lenyomja és szemfínyvesztő babonájával megcsalja a hamisság az embereknek homályos értelmét, ennek okáért sokan, noha az igaz útból kitértek, de mégsem akarják az utánok kiáltó szavát hallani, hanem inkább bédugják fülöket.
Három rendbéliek pedig (amint eszembe vettem), akik a hit dolgairúl való tusakodást igen eltávoztatják.
Elsők azok, kiknek minden eszek, kedvek e világhoz ragaszkodott, melyben, ha lehetne, mindörökké akarnának maradni. Ezek, mivelhogy kisebb dolgok is nagyobb az üdvösségnél, azzal mentik magokat, hogy falut vagy feleséget vöttek, és nem akarják érteni a jót, hanem a Szent Jób mondásaként, ugyan elkergetik az igazság esméretit maguktól. Maga elébb az Isten országát kellene keresni, mert mit használ, ha mind e világ miénk volna is, ha lelkünk elvész, és az ideig való vígasságot örök siralom követi. Az Írás bizonyára minden evilági dücsőséget és gazdagságot olyannak nevez, mint az álomban látott dücsőség és gazdagság, kit mi is, mikor halálunk óráján felébredünk, nyilván, noha későn, eszünkbe vesszük.
Más rendbéliek azok, kik noha lelkekrűl is gondolkodnak, de azt mondják, hogy a papok dolga a hit dolgairúl való versengés; ők ebbe nem ártják magokat, lelkiesméreteket nem akarják megháborítani, hanem amiben egyszer megnyugodtak, abban akarnak maradni. De ezek, ha az igazságnak keresetit csak másra bízzák, az igazság esméretit és a mennyországba való menést is másra bízhatják. És ha elég nekünk is azt mondanunk, amit az oláhok mondnak: „Tudja a pap, mit hiszek, és mi az igaz"; künnyen mind prédikáció hallástúl, s mind egyébtűl megmenekedhetünk. Nyílva, Szent Pál azt parancsolja, hogy mindeneket jól megszórjunk*, rostáljunk, és úgy ragaszkodjunk az igazsághoz, és hogy gondot viseljünk magunkra, tudakozzunk az Isten akaratjárúl és az igazságrúl; mert kinek-kinek magárúl számot kell adni. Azért méltó, hogy mint számadó szolgák, úgy viseljük magunkat; ne támaszkodjunk csak másra, csak a más ember szájával ne együnk, tudván, hogy nem életünkben vagy tisztességünkben, hanem örök kárhozatunkban járó dolog az igaz hitnek isméreti. Ha azért bolond ember volna, aki életébe vágó dolgát teljességgel másra bízná és maga semmi gondját nem viselné: mentül inkább esztelennek kell ítélnünk efféle üdvességére gondviseletlen embert? Nyílva, ha ez a mentség elég volna Isten előtt, hogy a tanítók tiszti az igazságrúl való tudakozás, és elég a juhoknak, ha az ő pásztorokat követik, sem a török, sem a Krisztus-tagadó eretnek el nem kárhoznék, mert ők is az ő tanítójokat követik. De nem így vagyon a dolog. A Krisztus juhainak okosoknak kell lenni, hogy a pásztortúl megtudják választani a gyapjúba öltözött farkast, kit nem cselekedhetnek, ha mint a vak vezetőjét, úgy követik szembekötve a tanítókat, magok semmit nem akarván érteni.
Harmad rendbéliek azok, kik örömest akarnák érteni az igazságot, de e sok visszavonásokat látván azt ítílik, hogyha ennyi tudós emberek meg nem alkudhatnak* az igaz hiten, ők vagy együgyűségek, vagy evilági foglalatosságok miatt, ha szinte akarnák sem mehetnének végére az igazságnak. Mert nemhogy a hit dolgaiban való különbözésnek megrostálására, de még csak arra is, hogy megértsük: miben különbözzön egyik vallás a másiktúl, teljes életek sem volna elégséges az együgyűeknek. Annak okáért, noha ezek örömest kívánnák az isteni igazságot érteni, de meggondolván az ő elméjek gyenge voltát, nem látják módját; mint kelljen ennyi visszavonások közt a tiszta búzát a konkolytúl megválasztani.
Rövideden azért csak azt akarom megmutatni: mint ismerhesse meg akármely tudatlan, együgyű ember is az igaz vallást. Ha pedig ebben a te értelmednek és kívánságodnak eleget nem tészek, keresztény olvasó, azt bizonnyal tudjad, hogy ez nem az igaz vallás fogyatkozásából, hanem az én tudatlanságomból származik.