| Halljuk! miket mond a lekötött kalóz*: |
| Tündér változatok műhelye a világ, |
| | Ámde csak egy az igaz, nagy és jó, |
|
| Melyek mosolygó jelcime lett a szép, |
| Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén |
| | Folytassa titkon a teremtés |
| | Műve örök folyamát gyönyörrel. |
|
| Ennek teremtő ihlete alkotá |
| Hellász rózsakorán a vidor életet, |
| | Innepein lebegett az ének, |
|
| A szépet érző emberek ajkain |
| Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt, |
| | Midőn a nyájas áldozóknak |
| | Nyájas örömbe’ jelent meg a menny; |
|
| Ó, a poesis rózsaszin ujjai |
| Fonják azt az öröm gyenge virágiból: |
| | Örömre intve csalta össze |
| | A vadonok ridegült lakóit. |
|
| Most a halandó, mint ama büszke lyány, |
| Villámfénybe vonult isten ölén enyész*: |
| | A szent poesis néma hattyú, |
| | S hallgat örökre hideg vizekben. |
|
| Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt |
| A szép ifju világ bájira inteni: |
| | Halottas ének zúg felette, |
| | Mint mikor Afrika sámielje |
|
| A port az éggel összezavarva dúl, |
| Forró porvihara fojtja az életet. |
| | Oh, a halandó lyányka szíve |
| | Emberi szép kebelén viruljon. |
|
| Mint a mosolygó Hellenisé, midőn |
| A félisteneket szülte szerelmiben; |
| | Gyönyörre nyílt szív nyíladozza |
| | A szeretet csuda két virágit: |
|
| A szent poesist és a dicső erényt, |
| Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék |
| | A nagy görög nép boldog éltét, |
| | S létrehozák örök ideálit. |
|
|
