| Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész |
| Emel ki minket a barmok sorából? |
| Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, |
| Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik? |
|
| Az ész az Isten, mely minket vezet, |
| Az ő szavára minden meghajul, |
| Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké, |
| S örök helyéből a tenger kikél; |
| Ez alkot minden szépet és dicsőt, |
| Az egyes embert, mint a milliókat, |
| Ez áldja s égi boldogságra inti. |
|
| | Miért utálja hát szövétnekét |
| Az ember, és mért nem terjeszti fényét |
| A vak halandók néma éjjelén? |
|
| Aegyptus áldott földje kérkedik |
| Az ész legelső nyílt virágival; |
| De ott fakadtak egyszersmind azokkal |
| A hit vakító szentelt maszlagi, |
| Melyek korunkig hintik mérgöket, |
| S örök zavarba dönték e világot. |
| Az ég ürébe felható tudós |
| Az égi zsákmányt barlangokba zárta, |
| S az embereknek bábot s vázt vetett, |
| Melyek vakabbá tették a vakot, |
| És a lenyügzött józan értelem |
| A szarvas isten áldozatja lett. |
|
| | Így a görög nép s Róma bölcsesége, |
| Melyet csudálva tisztelünk ma is, |
| Csak a tudósok székiben lakott: |
| A nép szemébe nem hatott sugára, |
| Előtte el volt rejtve mindenütt, |
| Míg végre a vad barbarok dühétől |
| A föld szinéről eltörültetett. |
| Éj födte a föld pusztaságait, |
| Éj, melybe számos századok merültek. |
| S ha most azolta kezd is fényleni, |
| Mely szűk határba önthet áldva éltet, |
| S az éj csudái mint süvöltnek arra! |
| S hány népek élnek még ma is körültünk, |
| – Tekintsük által a föld részeit – |
| Kik a baromság aklában hevernek, |
| És semmi Isten nem tekint ügyökre! |
|
| | Ez istenének a barmot hiszi, |
| Imádja a föld ocsmány férgeit, |
| S azoknak embervérrel áldozik; |
| Emez vakító papjának ganéját |
| Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi; |
| Amott az odvas fákban éhezik |
| Az embereknek görhes istene, |
| S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa; |
| Imitt hamúban kotlik a herélt szent, |
| S bámészkodása istenné teszi; |
| Itt a mosódás módja szent titok, |
| S a félvilágot embervérbe mártja, |
| Mert azt az egyik párt az ujjain, |
| Másik könyöknél szokta kezdeni, |
| Melyért is egymást öldözik halomra; |
| Ott a falukban s várasok piarcin |
| Jár kóborolva a sok meztelen szent, |
| Szabad kezekkel élelmet rabol, |
| S az asszonyokba önti szent dühét, |
| S a férj, az égnek hálát adva, nézi, |
| Ha hitvesével szent bujálkodik. |
|
| | Így a világnak legkiesb vidékit |
| Ádáz bolondság tölti, ostorozza, |
| S undok zsiványi barlanggá teszi; |
| Erynnis üszkét hányja városinkra, |
| Az öldöklő kést egyiránt fereszti |
| A reszkető ősz tűztelen szivébe |
| S az anyja keblén ácsorgó szopóba, |
| És csontjainkból trónust rak magának, |
| Melyet dög, inség, sárga félelem |
| S kínokkal élő bánat fog körül. |
|
| | Hol van tehát a józan értelem, |
| Hol a tudósok annyi izzadása? |
| Remélhetünk-e vajjon jobb világot? |
| Gyaníthatunk-e olly időt, mikor |
| Az ész világa minden népeket |
| Megjózanít és öszveegyesít, |
| S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt? |
|
| | Reménylek. Amit század nem tehet, |
| Az ezredek majd megteendik azt. |
| De hinnem is kell; mert midőn, barátim! |
| Buzogni látom lelketek hevét, |
| Mely e nagy ügyre felken titeket, |
| S e szent szövetség láncába csatol, |
| Előre látom: mint terjesztitek |
| Hazánkban Delphi égi kincseit |
| S az értelemnek nagy törvényeit; |
|
| Előre látom: mint leheltek éltet |
| A sziklamellbe és a holt agyagba, |
| S mint jámborodnak a vad állatok |
| Előttetek, s mint omladoz rakásra |
| Az ész, igazság mennydörgő szavára |
| A zordon inség óriási tornya, |
| S mint hullanak le durva láncai. |
|
| | Fogadjatok hát engem is barátim! |
| Szent frígyetekbe; íme esküszöm, |
| Hogy áldozatlan kézzel nem jövök: |
| S ha gerlicéim és virágaim |
| Kedvelni hajlandók az istenek, |
| Tömjényitekhez szívesen teszem. |
|
|
