Berzsenyi Dániel
Életfilozófia*

Én is örömre születtem
 Árkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
 Cypris ambrás ölében.
 Az aranyszázad istene
 Pásztorai közé kene.
Ah, de mint az aranyvilág,
 A rózsakor elrepül!
Olympusra más isten hág,
 S Dodona berke dördül.
 Elvirít a szép kikelet,
 S vele a hesperi liget.
Az enyém is elvirult már!
 Pályám vége közelit:
Hol a gigászi Örök vár,
 S chaoszába elmerít,
 Mint egy cseppet az óceán,
 Mint egy sóhajtást az orkán.
Légyen álom, légyen bíró,
 Bátran megyek elébe,
Mint egy elfáradt utazó,
 A vadon enyhelyébe.
 Mert ha bíró: nem furdal vád,
 Mert ha álom: nyugalmat ád.
Ember voltam, csak gyarlóság
 Létem fényes bélyege,
Ha virtusom nem hiúság,
 Forró vérem melege,
 Ha szívem nemesebben vert:
 Önmagában méltó bért nyert.
Sírjak-e, hogy életemet
 Jól használni nem tudtam,
S legkiesebb ösvényimet
 Álmodozva folytattam?
 Ha ezt ujra elkezdhetném:
 Ismét a multat követném.
Az ifjúság örömeit
 Lelkesedve öleltem,
De szívem szebb ösztöneit
 Soha bé nem tölthettem.
 Ithakám partját elértem:
 S ah, hazámra nem ismértem!
Úgy éltem, hogy életemet
 Visszaélni ne bánnám,
Úgy éltem, hogy életemet
 Végezni ne fájlalnám;
 Megcsókolgattam rózsáit,
 Megizzadtam vaspályáit.
Láttam a mosolygó tavaszt,
 Láttam az égető nyárt,
Láttam miden időszakaszt
 S minden földi láthatárt:
 Ha örök időket élnék,
 Ezeknél többet nem érnék.
Tűnő éltem rövidségét
 Én tehát nem siratom,
S a jövendő kétes képét
 Előre nem borzadom,
 Minden kornak van istene,
 Nem zúgolódom ellene,
 S kebelemben marasztom.


Hátra Kezdőlap Előre