| Megszegtem kedvéért szívem örömeit, |
| Csakhogy látnám jőni ragyogó csillagát; |
| Reszketve gyujtottam éjjelim mécseit: |
| Mim érte? a szent ügy most is tapodtatik, |
| S híve, tört oltára mellé taszittatik. |
|
| Legdicsőbb elméid koszorúzatlanok, |
| Amilyeket máshon büszkén jutalmaza, |
| Nálad üres hirű vigasztalatlanok, |
| Pazarlják éretted hősi erejeket, |
| S te inkább töröd, mint élesztnéd lelkeket. |
|
| S ifjan nekivágva sülyesztő éjednek, |
| Rontják, törik, amik díszedben gátlanak; |
| Fejtik tüzét lomhán eltapodt nyelvednek, |
| S hajdan dicsőséged parlagosúlt útján |
| Új virágod csattan lelkesb fiad lantján. |
|
| Híres tettű nevek sugárzását issza, |
| Pajzstrengető karja ezer hydrát lever, |
| Vak hátráltatóját porba nyomja vissza; |
| S még tapasztalatlan szíve szép árjában |
| Nagyra kelendő Nap szenderg hajnalában. |
|
| Magát-rontó hideg serget veszen észre. |
| S hull a magasan járt, roncsolt érzésivel; |
| Búsan néz a szépen elgondolt egészre; |
| S aki messze repült s hitte, hogy nagyot tesz; |
| Egy kis körbe szorult szendergő férfi lesz. |
|
| Kicsordúlt nagy könnyét letörli hirtelen, |
| Lelke megzúzva is szikrát pattantva gyúl. |
| Lágy panaszba fúlni látja hogy dísztelen. |
| Olvadást csak azért engedne szívének, |
| Hogy, ah, ő ne érje hunytát nemzetének. |
|
| Magányában régibb szétoszlott képet, |
| Mátyás fényén s Mohács sirján hordozgatják, |
| S erre megint forrnak fojtott érzései, |
| Felkönyörg hazája ősi istenének, |
| Nyisson ragyogó kort nemzetünk nyelvének. |
|
|
