| | Dicső nap! Boldog óra! – te, – mely Wesselényit |
| Gyenge aetheri szárnyon kisded Dukánkba hoztad, |
| | Áldott nap! mely lelkében tündöklő erényit |
| Kellemes alakjában lelkemnek megmutattad. |
|
| | A tudomány becsülése és a hazai |
| Szeretet tüze fénylett arcája vonásiról; |
| | Most is fülemben zengnek megért bölcs szavai, |
| Melyek folyvást ömlöttek rózsaszín ajakiról. |
|
| | Szintúgy tündöklik szép, nagy lelke a testéből, |
| Mint a lenyugvó nap a csendes tenger tükrében; |
| | Ez fog maholnap hazánk felderült egéről |
| Mirtuszokat hinteni az érdemnek ölében. |
|
| | Mit is lehetne attól mást egyebet várni, |
| Kit már élte tavaszán az ész s virtus ölelnek, |
| | Ki mint a sas fellengve csak arra tud vágyni, |
| Mik nemes lelkének nagyot, dicsőt és jót szülhetnek. |
|
| | Örülj, oh kedves haza! Fellegid szélyednek, |
| Felhozza napod! Erdély szárnyán Wesselényinek, |
| | Ebben boldogságod reményi felélednek, |
| Mert magyar ő s minden tetti néked tömjéneznek. |
|
| | Csak úgy érhetünk mi a tudomány polcáig, |
| Ha érte a nagyoknak is mellök buzgón égnek, |
| | A halhatatlanságnak dicső templomáig |
| Árpád lelkes magzati csak ezen úton érnek. |
|
| | Wesselényiben látom egy haza oszlopát |
| Emelkedni, mint egy szép napot az oceánból: |
| | Mint az az ég kékjéről lehinti sugarát, |
| Szintúgy fog ez fényleni a homálynak sorjából. |
|
| | De mit is mondok? – Most is, nemcsak jövendőben |
| Fődísze vagy, isteni ifjú, édes hazádnak; |
| | Mert nem oly kellemes-e vajjon feseltében |
| A rózsa, mint nyilva, dísze május hajnalának? |
|
| | Árpád hív unokája! – Te dicső hazafi! |
| Valódi alakjában leírni szép lelkedet |
| | Képes-e a halandók közül egy valaki? |
| Eredj! – a halandóság nem födi el nevedet! |
|
| | Honi buzgóságod, szép elméd s a tisztelet |
| Elfogta szivemet, neked hódol, – néma lettem: |
| | Érzésem elvágja egy gyönyörű képzelet, |
| S a haza csak képedet lebegteti előttem. |
|
|
