|
Quis Martem tunica tectum adamantina
|
|
|
| „Fegyverre Párizs népe!” kiált megint |
| A vad szabadság versenyes angyala, |
| | S bűnös dicsőségjek helyére |
| | Számtalanok dühösen rohannak. |
|
| Víg a gonoszság lelke, ha lelke van! |
| És a legázolt emberiség felett |
| | Templomot, oszlopokat magának. |
|
| Midőn nyerít a pajkos öröm, s magát |
| Hízlalja lármás múlatozásaiban: |
| | A dolgos és ártatlan inség |
| | Sír, szomorú mezejére nézvén. |
|
| A telhetetlen szörnyeteg átkozott |
| Örvénye (tarts, tarts tőle magyar haza!) |
| | Véres veritékjét befalta. |
| | S meddig agyarkodik e gonoszság? – |
|
| Elődeinktől ránk maradott dicső |
| Kincsünk, szabadság! a te neved szelíd, |
| | Áldott! hatalmas karjaidnak |
| | Mennyköve nemzeteket nem öldös! |
|
| Királyi székben vagy te, s uralkodol! |
| De nem kegyetlen fegyvered akkor is, |
| | Trónusod ellen irígy, alázod. |
|
| Oh! a te zászlód szárnyai közt forog |
| Károly, vitézek fénye! te adsz neki |
| | Rettenthetetlen szívet és győz |
| | Hercegi kedvesed Oszteraknál! |
|
|
