Kazinczy Ferenc
Prometheus*

(Goethe)

 

 Vond be, vond be, Zeüsz,
Felleggőzzel eged.
S mint a gyerek
Ki bogácsfőket nyakaz,
Csapkodd a tölgyeket s a hegytetőket.
De földem ugyan
Bántani nem fogod,
Nem kalyibámat,
Melyet te nem rakál,
Tűzhelyemet nem,
Melynek lobogását
Tőlem irígyled!
 Nyumorúltabbat
Mint ti, nagy istenek,
Nem ismerek én
A nap alatt.
Felségeteket
Az áldozatnak hulladékival
S az imádság húhongásival
Tengetitek ti.
S koplalnátok, hahogy
A gyermekek és a koldusok
Csüggedt kábák nem volnának.
 Mikor én még gyermek valék,
S honnan s merre nem értettem,
Bolygó szemem én is
A napra meresztém,
Mintha túl amott
Volna fül
Megérteni, jajgatásomat,
Mintha túl amott
Volna szív,
Hasonló az enyémhez,
Mely megszánja
A szenvedőt.
 Ki segéle nekem
A Titánok ellen küzdeni?
Ki mente meg engem
A meghalástól?
A rabságnak láncaitól?
Nem tőd-e mindezt magad,
Lángoló szent szív?
Éretlen és jó,
Megcsalva köszönted
Az ott-fenn szunnyadónak
Hogy megszabadúltál!
 Én tiszteljelek-e?
S miért?
Könnyítetted-e sullyát
A megnyomottnak?
Eltörlötted-e könnyét
Az üldözöttnek?
Nem a mindenható Idő,
Nem-e az örök szent Végzés
Edzettek engem férjfivá?
Nékem s neked uraid!
 Te talán azt vártad
Hogy az éltet gyűlölni én fogom?
Hogy pusztákba rejtezem el,
Mivel minden virág
Gyümölcsre nem érhet?
 Itt űlök, s embereket
Képzek az én alakomra,
Hozzám hasonló nemet,
Mely tűrjön, sírjon,
Kényént éljen, örűljön,
S ne gondoljon teveled,
Mint magam én.


Hátra Kezdőlap Előre