| Ó Te! kinek jeles elméjét örvendve csudáltam, |
| Még mikoron csak távulról hallom vala múzsád |
| Szívreható dalait; te, kiben végtére magános |
| Pályafutásom alatt méltó bajtársra, s barátság |
| Tisztiben a legjobb, legigazb emberre találtam; |
| Mint vagy drága Lacim? vagyis inkább hol vagy? – Ezernyi |
| Baj közepett s lenyomó bánat terhének alatta |
| Íme tetőled akar vígasztaltatni Batsányid. – |
|
| | Hasztalanul várván leveled, s óhajtva reménylett |
| Kellemes énekidet, máran magam útnak eresztem |
| Írásom: bár azt se tudom, mely tájra bocsássam. |
| Nemde, mióta Mohács szomorú környékire mentél, |
| Néma vagy, és hallgat veled együtt mennyei múzsád? – |
| Élsz-e tehát? s hol vagy? – Szívem fele, lelki barátom! |
| Élsz-e s mikor térsz meg lakozásod régi helyére? – |
|
| Ott vagy-e még amaz árva mezőn, hol hajdani fényünk |
| Oly mély gyászba merűle? holott a visszavonásnak |
| Lelke dicsőségünk örökös fátyolba borítá! – |
| Ott amaz árva helyen, hol minden fűnek alatta |
| Egy-egy régi magyarra találsz!… Könyvekben elázva |
| Jársz, tudom, ott; s eleink esetén panaszolva kesergvén, |
| A Duna szőke vizébe szakad fájdalmaid árja! – |
| Hajh, iszonyú térség! Gyászos temetője hazánknak! |
| Jártam hantjaidon; láttam sírhalmait én is |
| Ősinknek, – kik hajdan az ellenségre kikelvén |
| Honnyunkért s érette vitéz vérekkel adózván, |
| Intenek íme, s világ füle hallatára kiáltják: |
| „Nézz e térre, s tanulj már egyezségre, magyar nép!” |
|
| | Ámde mit emlegetem veszedelmünk napjait? ennyi |
| Bánattól vérző sebeink mit szaggatom újra? |
| Nemzetem átka, Mohács szomorú neve, rettenetes név! |
| Ah ne gyötörjed az én füleim; rémítsed azoknak |
| Lelkeiket, kik ez árva hazának mostoha sorsán |
| Nem könyörülhetvén, bajait mindenha tetézik! – |
| És te, barátom! eredj; vedd tolladat; írd le, mit érez |
| Hív szíved, – s mi lehetne hazánk még most is, ezernyi |
| Kárunkon okosodva ha már egyezni tanulnánk!– |
| | Vagy, ha talán már visszajövél Budavára királyi |
| Pompával ragyogó lármás palotáiba, s ottan |
| Töltöd ezen vídám napokat most, drága hazámnak |
| Érzékeny fia, kellemes éneklője: figyelmezz |
| Egy kisség szavaimra: felelj kérdésire kedvelt |
| Társodnak, kit népe miatt mély gondok epesztnek. – |
| | Nézd, a régi homályra szokott sok gyáva miképpen |
| Üldözi mindazokat, kikrűl a józan okosság |
| Élesztő tüze súgárit tündökleni látja! |
| Nézzed, az ostobaság véres zászlóihoz esküdt |
| Vakbuzgók mi dühös-törekedve rohannak előnkbe! |
| Szíveiket vad gyűlölség mérgével itatván |
| A szeretet szolgái, miként gerjesztgetik őket! |
| Mint fenekednek! mint hányják az ezernyi kelepcét |
| Újra, hogy a szabad észt szűkebb korlátba rekesztvén |
| Népünket levetett alacson jármokba szorítsák! – – |
| Még csak alig jöve fel valamely jeles elme hazánkban; |
| A közjóra törő hív polgár pályamezőben, |
| Még csak alig láttatta magát; mikor íme, legottan |
| Hitvallása felől vetekednek, otromba nevekkel |
| Illetik és mérges nyelvekkel földig alázván |
| E fene képmutatók diadalmaskodva lerontják. |
| Csalfa világ! Gonosz álnokság! balsorsa hazánknak! |
| Oh! s hát hogy még éjjelit is szaggatva, s az édes |
| Nyúgodalom puha karjaiból munkára sietve |
| Élete napjainak fonalát rövidíti, hazája |
| Mély álomba merült fiait serkentgeti s régi |
| Durva homályát széllyesztvén új fényre vezérli, |
| S méltóbb állapotunk útját mutogatja: – tehát ily |
| Fáradozásaiért ez légyen-e végre jutalma? – |
| Ti, boldogságunk dühös ellenségi; (sötétség |
| Szemtelenül csevegő vad terjesztői) mikor lesz |
| S lesz-e gonosz szándéktoknak valahára határja? |
| Oh! Te világoknak fejedelme! Te, nemzetek atyja! |
| Gondviselő bírája! ki föld testébe lehelvén |
| Lelked szikráját, szabadon formáltad az embert; |
| Meddig, meddig nézheted el, hogy dúlja hazánkat |
| E nevedet gonoszul káromló cimbora? meddig |
| Késik még méltó haragodnak mennyköve? – Fordítsd |
| Ah! fordítsd le reánk szemeid, végtelen igazság, |
| Már valahára! s kevély ellenséginket alázd le! |
|
| Nemzete balsorsán mély gondolatokba merűlvén |
| Így búsong, s aggódva magát így gyötri barátod; – |
| Amikoron te talán éltednek gyenge tavasszát |
| Víg palotákban, s szép Dafnéd ártatlan ölében |
| Töltöd, gondjaidat feledékenységbe temetvén. |
| Ah! vígadj, s amég kedves lehet életed, éljed! |
| Feltűnik a bú, gond s szomorúság napja maholnap |
| Néked is: elmúlik pirosló hajnalod álma. – |
| Ím, eltűntek az én örömim: nem kellenek immár |
| E bús szívnek alig kóstolt hívságai többé! |
| Úgy elenyészének, mint éj felhői tavaszkor, |
| Napjai, mint valamely siető patak, úgy lefolyának. – |
| Ó! embernek léte, rövid pályája! mi vagy te? |
| Most jöttünk, már újra megyünk és íme csak azt sem |
| Tudjuk, merre, hová térünk, vagy honnan eredtünk! |
| Rajta tehát, vígadj bátran, s amíg lehet, éljed |
| Bölcsen mérsékelt örömek közt mostan idődet. |
| Ámde jer egyszersmind, kezdj már szolgálni hazádnak; |
| Kezdj már most, amint korod engedi, néki segédül |
| Lenni, s hová-hamarább enyhíteni régi keservén. |
| Fájdalmasb óráiban is, jobb sorsa reményét |
| Táplálván, s szemeit szíves védőire vetvén, |
| Lássa, mi nagy s tehetős új bajnoka támada benned. |
| Gondold meg gyakran, nemes ifjú, mennyi javával |
| Álda meg e kegyes ég ezerek közt tégedet, és mely |
| Gyorsan fáradozó szeretettel tartozol érte. |
| Jusson eszedbe, mi szép, mely drága gyümölcsöket ígért |
| Ritka nagy elmédnek már első gyenge virágja. |
| Vedd szívedre te is népednek mostoha sorsát, |
| Hajdani nagy neve szép fényét s bús éjre hanyatló |
| És örök álommal rémítő mái homályát! |
| | Rajta, barátom, azért: igyekezzünk szerzeni mostan |
| Érdemeket. Csak ezek fogják nyujthatni tovább is |
| Éltünket, mikoron közanyánk kebelébe leszállván |
| Újólag, a természetnek lefizetjük adóját. – |
| Jer, menjünk, mint emberek, és polgárok, igazság |
| Útján, szent kötelességünk bétölteni. Nincsen |
| Emberiség nélkül, nincs érdem, s nincs haza nélkül |
| Emberség! – Haza! szívemnek bálványa! tenéked |
| Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl! |
| A te javad s kiderűlésed lesz tárgya fiadnak |
| Már egyedül – mivel ah! teneked hasznodra lehetni |
| Boldogság, teveled s érted szenvedni dicsőség! – – |
| Mit várjunk hát, édesem? e kétséges időkben |
| Mit vélsz, és mire vársz? – Budavára királyi lakossi |
| Mit látnak? mire készülnek? s mibe volna remények, |
| Hogyha megint netalán valamely szélvész támadna? ki fogná |
| Ah! ki s miként fogná kormányozhatni szerencsénk |
| Fergeteges tengerre bocsátott gyenge hajóját? |
| Állnak-e még főbb oszlopaink? Ott vagynak-e népünk |
| Új Szólóni, kiket még harmadik éve kirendelt? |
| Mint igyekeznek azon felséges tárgyra? miképpen |
| Egyeznek? mely istenségnek karja vezérli |
| Tántorgó lépéseiket? Készűl-e hazánknak |
| Temploma? vagy legalább már talpköve megvan-e vetve? – |
| (Hajh, nem lészen-e még Babylonnak tornya belőle? |
| Jaj, félek, félek, nehogy építőivel együtt |
| Ránk dőlvén, bennünket örök mélységbe temessen |
| Végre s irígyinket méltó kacagásra fakassza!) |
| | Vígasztalj, óh kedvesem!… És ti, régi barátim! |
| Ti, kik ez országnak kebelében széjjeloszolva |
| Munkálkodtok, s egymástól noha messze szakadva |
| A szeretet kötelén velem egy végcélra siettek; |
| Jertek, híveteket vígasztaljátok; epesztő |
| Gondjait enyhítvén s táplálván szíve reményét. |
| És te, Fejérvárnak tündöklő fénye;* királyink |
| Sírjai közt lakozó hív énekes (ah! tenéked sem |
| Hallom zengedező hárfád!) vess néma keserved |
| Árjának, vess gátot! szüntesd mennyei lantod |
| Édes hangjaival társodnak bánatit! oszlasd |
| Nyúgodalom súgárival bús lelke homályát! – |
| Hát ti mint vagytok, ti más buda-pesti barátink? |
| Mit mível a bölcs Koppi? Hová lett Versegi, s mint van? |
| Versegi, kit szeretünk, és kit kedvelve becsülnek |
| Mindazok, akik az érdemeket mérsékelni tudják. |
| Él-e s miben foglalja magát? Nem törnek-e mégis |
| Ellene szép tálentominak méltatlan irígyi? |
| Nyert-e? vagy elvesztette pörét?* Hah! nyert-e? vagy ismét |
| A jók ellenségeinek szolgált az igazság? – – |
| Hol van néhai szerzete más nagy dísze, s hanyatló |
| Szép nyelvünk eggyik jelesebb hű gyámola; hol van |
| Kreskai? s mért hallgat? Mind elnémulnak-e vajjon, |
| A tehetősb elmék? mind elnémulnak-e végre? |
| S nemzeti fő kincsünk, nagy atyáink nyelve, hová lessz? |
| És ki fog űgyében, megszánva, segíteni rajta?… |
| | Ó! írj! írj már; s add ezeket tudtomra, barátom! |
| S fel fog-e még valahára napunk virradni, tudósíts! |
|
|
