| Amint Baranyának kövér határába |
| Tekereg a Duna Belgrádba folytába, |
| Egy kis mezővárost tettek a partjára |
| S hogy sirna a magyar ennek hallására, |
| Mohácsnak nevezték: s az lett a hazának, |
| Ami hajdan Canna Róma városának. |
| Maradék! kinek ez oszlopot szentelem, |
| Hazánk veszedelmén, jer, keseregj velem! |
|
| Még a nyár mind tartott s a munka is vele, |
| A megérett kalász jó maggal volt tele, |
| Édesen bíztatván a szegény parasztot, |
| Kit a múlt ősz óta oly sokszor fárasztott: |
| Amidőn Szolimán császár hamarjába |
| Kétszázezer néppel béüt a hazába; |
| Ki is ágyuival hogy egy-két jelt adott, |
| A mezőről minden jajgatva szaladott; |
| S hogy végső ínségbe ejtné maga-magát, |
| Könnybelábadt szemmel felgyújtja asztagát. |
|
| Környülállásait vévén gondolóra, |
| Lajos, az erőtlen, elhal e jaj-szóra |
| A sok ütközetek, a sok véres csaták, |
| Próbált vitézeit nagyon megfogyaták. |
| Várna sírhalmai még mind kékellettek, |
| Gyászos emlékezet lebegvén felettek. |
| A Dózsa világa se múlt el oly régen, |
| Hogy ez meg ne tetszett volna a községen. |
| Elfogyott a magyar, együtt mégse tartott, |
| Rontván maga alatt szüntelen a partot. |
| Ezt látván, sírt Lajos, méltán is sírhatott, |
| Nagyobb volt a veszély annál, mint látszatott. |
| Mert a török jóval feljebb jött Eszéken, |
| Annyit követvén el a nyomorult népen, |
| Hogy e rettegéssel pusztító mennykőre |
| Fel nem vette magát kétszáz esztendőre… |
|
|
