Etédi Sós Márton
Magyar gyász*

(Részletek)
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
Szerencsétlenségek s rút kínoknak helye,
 Te dühös gyilkosság rettentő műhelye!
 Phoebus sugárait néked ne szentelje:
 Hanem a bú rajtad oszlopit emelje.
Légy gyászos örökké, ha kezdettél lenni,
 Aki által rajtad keresztül fog menni,
 Mondja azt: ez a hely embert szokott enni,
 És vérrel hantjait óhajtja békenni.
Itt vagynak kincsei rejtve országunknak,
 És dicső hamvai kegyes királyunknak;
 Hogy ellankadt kardja egykoron karunknak,
 Itt húnyt el hajnala szép fényes napunknak.
Vajha romlott hazánk oly boldog lehetne,
 Hogy Fénix módjára ismét felkelhetne,
 És Mohács porából oly nemzet születne,
 Mely soha vak vezért többé nem követne.
Vajha találhatnánk oly nemes hangyára,
 Amely Eacisnak fohászkodására,
 Új Mirmidont szülne még egyszer Budára;
 Kit magyar Achilles vezetne csatára.
Letörnék úgy tudom a Hold erős szarva,
 Bégyógyulna sebünk, mely öszve van marva.
 De óh! más nemzettel úgy vagyunk zavarva,
 Hogy még csak ruhánk sincs magyar módra varrva.
Boldogok vagytok ti Atyák! kik nyugosztak,
 Bár tetemeitek piros vérbe úsztak:
 De óh jaj! közinkbe oly erkölcsök csúsztak,
 Kiket a magyarok más nemzettől húztak.
Úgy hogy bár Homerus tollát felvehetném,
 És a bús magyar gyászt azzal festegetném,
 De majd félrevetni kényteleníttetném;
 Mert azt voltaképpen ki nem fejezhetném.
De arról hallgatván, térek régibbekre,
 (Nem is terjedek ki egyszer mindenekre)
 Hanem vetvén szemem a fényes egekre,
 Onnan kérek erőt e gyenge versekre.
Utamra indúlok erőtlen létemre,
 Félek, amit írok, kerül bús fejemre,
 Gyászt festek; mert az ült nékem is szívemre;
 Hogy hosszas nyavalya szállt beteg testemre.
Azonban nem bírok Gyöngyösi eszével,
 Sem a boldog Horváth nagy tehetségével,
 Ki Márót előzi sokképpen versével,
 És él Hunyadinak emlékezetével*.
Mert a Várnai vért bölcsen éneklette,
 Rigó mezejét is szépen lefestette;
 De a mohácsi gyászt minthogy nem szerette,
 Beteges Múzsámnak nyakába vetette.
Vajha bölcs tollát is általadta volna!
 Úgy tudom valóban, hogy e gyász gyászolna:
 Mert ha Pigmalion fa dámát rajzolna,
 Horváth verseire még az is táncolna.
De én Parnasszusnak csak oldalát látom,
 Apolló is immár lett színes barátom;
 Azonban nyavalya rontván mellyen s hátom,
 Sok kínaim között szám csak jajra tátom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
Tovább menvén azért a sátorok között,
 Mindenfelől a szem fegyverbe ütközött,
 Trója alá ennél szebb nép nem költözött,
 Melynek Lajos király örülni nem győzött.
Egyik puskát tisztít, másik kardját feni,
 Némely meg akarván lovát kímélleni,
 Vakarja s harával készül teríteni,
 De a paraszt haját most is zsírral keni.
Ellenben, kik Mársnak bírnak erkölcsével,
 És a nemes vérnek élnek címerével,
 Itten sem tartanak a nép szemetével:
 Hanem király előtt állnak szép rendével.
Tisztességet tésznek lobogó zászlókkal,
 Kezekben villogó kopja hajtásokkal,
 Magyar muzsikákkal, szép tárogatókkal,
 Hegedűvel, síppal, rezegő dobokkal.
Vonatták Bátori hajdani nótáját,
 Azt, mellyel szedette akkor katonáját,
 Mikor Ali basa dúlván Hunyad táját,
 Kenyérmezőn veszté népét s paripáját.
Azonban a sergek drága ékességét
 Nincs mód lerajzolni, sem nagy becsességét,
 Most áldozza hazánk nemcsak vitézségét,
 Hanem minden népét s végső tehetségét.
A magyar anyáknak legszebb magzatjait,
 Pallas kezén felnőtt Bellóna társait,
 Márs együtt szemlélvén, mint kedves fiait,
 Siratta előre azok romlásait.
Mikor felszentelték az áldozatokat,
 Vastagon hintették virággal azokat,
 Úgy kell itt is nézni most a magyarokat,
 Arannyal s ezüsttel fedezik magokat.
Katonás termetek tetszetős mindennek
 Illik szép ruhája mind annak s mind ennek,
 Kalpagokat tettek, kócsagtoll van bennek,
 Melyek ingadozva reszketnek, ha mennek.
Címeres tarsolyok függnek oldalokon,
 Drága zsinórsujtás tündöklik azokon,
 Vastagon szőtt selyem csügg pantalérjokon,
 Arany, ezüst ragyog nyereg csótárjokon.
Gyöngyös s brilliántos kardjok markolatja,
 Hüvelyeknek pedig ezüst pántja s csatja,
 Akinek ellenben gazdagabb volt atyja:
 Rezes sarkantyúját arannyal futtatja.
Mintha maga bírná Midásnak bányáját,
 Vagy kincses Júnónak aranyos ládáját,
 Cifrázza mindenik nemcsak szép ruháját,
 Hanem azonkivül lovát és szolgáját.
Dicső bajnokoknak vitéz remekjei,
 Régi nemes szkiták megéledt vérei,
 A magyar kerteknek zsengéi s elei,
 Tolnához gyültek most népei szépei.
Kiknek Tomori Pál lévén már vezére,
 Felforrott hirtelen nyughatatlan vére.
 Azért királyától tanácsot sem kére;
 Hanem egy nagy nyerget elválaszta félre.
Mellyel egyenesen indúlt Mohács felé,
 És a Krassó vizét mihelyt általkelé,
 Táborát melléje mindjárt elrendelé,
 Melyért a királynak szívét bánat lelé.
Az érsek fortélyát Lajos észrevette,
 Mihelyest seregét előrevezette,
 Tudta, hogy Zápolyát jőni megsejtette,
 Kitől fényes rangját Tomori féltette.
Így lévén a dolog: király szállására
 Visszatért, táborát bízván Zápolyára,
 Hol ráemlékezett arra a postára,
 Ki nemrég érkezett Erdélyből Tolnára.
Hozott-é levelet? kérdi a postától:
 Igenis (felele) hozott Zápolyától,
 Ki szóval is izent maga táborától,
 Hogy meg ne mozduljon a király Tolnától.
Hanem várja őtet mindaddig sergével,
 Míg el nem érkezik Erdélynek színével:
 Mert útnak indúlt már egész erejével,
 Mintegy negyvenezer fegyveres népével.
Azzal a levelet királynak nyújtotta;
 Ki pecsétjét gyorsan mindjárt felbontotta,
 És azt Broderikkel amint olvastotta,
 Értelme s ereje ezeket tartotta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


Hátra Kezdőlap Előre