Fábián Julianna
Verses levelezés^*

Méltóságos gróf úr! Hazánk dísze, s fénye,   És a versszerzőknek istápja reménye, Nékem is azok közt jó kegyes fautorom,   Nemes szándékomba vezérlő mentorom.

Nagy örömmel vettem becses leveledet,   Mellyért is tisztelem grófi nagy nevedet, Tizennyolcadikán december havának,   Mellyre minden ízek bennem újulának. Annyira; hogy szintén szívem fel is gyúla,   Két szememből öröm zápora is húla. Kettős most az öröm, sőt hármas, négyes is,   Mivel íra grófom, és hozzám kegyes is. Megnyugszom későn vett válaszadásodon,   De bámultam leírt nagy vadászásodon. Örülök; hogy veszély itt hozzád nem fére,   Mely a hajtók közül egyet majd elére. E mulatság váljon kívánom hasznodra,   Elmédben, testedben megújulásodra. De az öreg Kátli amint cseledett,   Megvallom, hogy vala az emberség felett. Tán azt vélte, hogy a plébánus vagyona   Övé; s mindenének ő volna asszonya. Mert ilyen szakácsnék így szoktak ítélni,   Mivel a papoktul nem tudnak ők félni. Legkisebbért a pap hogyha megdorgálja,   Bár teológus lesz, őt kidisputálja; Mert részegek szoktak ezek mindég lenni,   Mivel a pincébe szabad nékik menni. Akkor Xantippénél ezek mérgesebbek,   Proserpinánál is sokkal nyelvesebbek. Főképp a vendéget ezek nem szeretik,   Hogy koldus lesz a pap, szemeire vetik. A plébánusra is Kátli ezért morgott,   Amint Magérának két szeme úgy forgott; De hogy diszkréciót nagyságtoktul kapott,   Martha lett belőle, kérte is a papot, Hogy ő nagyságtokat többször is elhíjja,   Mert tudta, hogy lészen mindenkor ily díja. De hallgatok én már ezen vén banyáról,   Hanem inkább szólok a magam dolgáról. Hogy szegény személyem látnia kívánod,   Komáromba jönni magadat ajánlod. Csudálom e példás leereszkedésed,   Kitetszik ebből hogy van nemes ízlésed. Kisebb vagyok; hogysem elődbe állhatnék,   Óh vajha tenéked én udvarolhatnék! De bízom e grófi kegyes gráciába,   Mely nem gyönyörködik a politziába, Hogy méltónak tartod szegény személlyemet   Látogatásodra, s együgyűségemet. E kegyességedet meg fogom hálálni,   Mint fog tőlem telni, úgy meg is szolgálni. Hogyha ezt megnyerem, így olly boldog lészek,   Hogy senkit előmbe e részbe nem tészek. Verselő szárnyakkal az égig repűlök,   Hol a csillagok közt kedvemre hevűlök. Itt gyenge két szárnyam versre csattogtatom,   S ekként a sok Mómus száját bédughatom. Sorsom írására itt már mostan térek,   De hosszas nem leszek, hamar végetérek. Ezt pediglen teszem Nagyságod szavára,   Vagy helyesebben szólok parancsolatjára. Amidőn jutottam már azon időre,   Mely már alkalmatos volt a jegygyürőre, Én kedves férjemnek a nagy Isten ada,   Ki szent hittel társul magához fogada. Tíz nyarat, tíz telet töltöttem már vele,   Miolta eggyétett házasság kötele. Ezen idő alatt éltünk békességben,   Hites személyeket illető hívségben, Az Úr négy magzatot épet, s szépet adott,   Kik közül a halál kettőt elragadott; Ugymint a legelsőt, mely volt Juliánna,   Kőszív volna, ki ily szép leányt ne szánna. János, és Sámuel, kik vagynak középben,   Isten jóvoltából élnek testben épben. Utolsó volt József, ki csakhamarjában   Innet elköltözött, gyengécske korában. Ketten hát már testben csendesen nyugodnak,   Lelkekben Uroknál az égben vígadnak. Éltem esztendeje mindöszve három tíz,   Eddig hol zavaros, hol tiszta volt a víz, Mellyben is sok százszor mosdottam, feredtem,   És attul annyiszor megújulást vettem. Most pedig mindnyájan vagyunk egészségben,   Szenvedhető sorsban, csendes békességben. De gyakran főfájás, mint járvány-nyavalya   Kínoz engem, s ettül színemnek van baja. Mert barnácska képem, sokszor megsárgítja,   Érzékeny szívemet bú, bánat borítja. Életünk folytatjuk mi munkáló sorsban,   Melyet itt leírok, négy, öt vagy hat sorban, Az uram gyakorló mesterséges élte,   A csizmadiaság: mert mindég azt vélte, Hogy ezután lészen egy darab kenyere,   Izzad is valóban érette tenyere. Én hogy segítsége lehessek uramnak,   Mindenfélét varrok másoknak, s magamnak. Kevés jövedelmünk eképp szaporítom,   Naponként mint tőlem telik gyarapítom. Gazdasszonyságomat ezzel nem fogyasztom,   De a verselést is azért nem halasztom. Azért verseimet bölcs ítéletedre   Bocsájtom, hogy tegyed te próbakövedre. Ha méltóknak látod sajtó alá tenni,   Instállak hibáim méltóztasd kivenni. Engedelmet kérek én is a késésről,   Es hamarább nem tett felelet tevésről. Nem engedte számos foglalatosságom,   Hogy teljesíthessem mingyárt kívánságom. Terheltettem főképp főkötővarrással,   Házam körül való egyéb aggódással, Igyekszem e hibám ezután pótolni,   Innepek múltával frissen válaszolni. Most friss egészséget minden jót kívánván,   Grófi malasztodban magamat ajánlván

Maradok Mélt. Gróf Úr Nagyságodnak

Legkisebb szolgálója,

Fábián Juliánna, m. p.

Nagyérdemű Asszonyom!

Ne véld, hogy a restség letétette velem

A pennát, ily későn vévén e levelem.

Vagy hogy már eluntam volna a verselést,

A levelezésre veled való kelést.

Nem untam; mert munkák között nevekedtem,

Ugyanezek között meg is öregedtem.

Mars mezején gyakran bár vérrel áldoztam,

De a szűnnapokon pennával dolgoztam.

Számat ha megtölté Mars keserű ízzel,

Kiöblítém aztat Castalius vízzel.

Ennek édessége frissíté testemet,

Meg is erősíte munkákra engemet.

Illy élethez szokván, én most is munkálok,

Nem vesztem el napom, mert munkát találok.

Legkedvesb munkám az, hogyha egy múzsácska

Levelezik velem, főképp ha barnácska.

Mivel magamnak is éppen ilyen bőröm,

Bár hattyúszínt mutat fejemen a szőröm.

E legállandóbb szín, legkellemetesebb,

Azon test, melyt e’ fest, legegészségesebb.

Bár gyakran epéjét kiönti, s felindúl,

Haragja csak addig tart, míg egyet fordúl.

Olly mint a forgószél ennek indúlatja,

Elmúlván jó szívét mindenhez mutatja.

A szőke test tele van nyálas flegmával,

Hogyha megharagszik, már nem bír magával,

Bosszúját hirtelen, ha ki nem töltheti,

Míg él is haragját el nem felejtheti,

Szomorú, és zsémbes, ritkán víg, és komor,

Mindent megútáló, mint a beteg gyomor.

A barna test nyájas, mindenkor van kedve,

Mert nem nehezíti a sok flegma nedve.

Friss, eleven, vidám, mert vagyon benne tűz,

Minden komorságot, mely belőle kiűz.

A pösze ábrázat, ha kimegy sétálni,

Napfényen vagy szélen járni fog vagy állni,

Orcáját legottan a szeplő babozza,

Vagy sárga fótokkal szépségét habozza.

A szép barna orca mindég barna lészen,

Ezen sem nap, sem szél hatalmat nem vészen.

Nem érheti eztet soha is tarkázat,

Mert ez nem tejfelbe mártatott ábrázat.

Barna volt Tarquinus szép Lukréciája,

Názónak is barna vala Corinnája.

A fekete földbe a jó búza terem.

Ezek után néked mondani azt merem;

Hogy több száj dícséri a barna szépséget,

Mint ama halavány hószín fejérséget.

Mert minden barnának fekete a szeme,

A szépségnek pedig ez egy legfőbb neme.

De hogy is volna szép a fejér tetemű,

Mivel e’közt majd mind macska, s kányaszemű.

Barna katona is szebb mint a lenhajú,

Tüzesb is amannál, mert keményebb fajú.

Örülj! a természet, hogy barnára festett,

És emellé adott mindenképp ép testet.

Mert aztat nem fogja nap, s dér öszvefőzni,

Hőséget, hideget könnyen fogod győzni.

Köszönöm jó Múzsa sorsod leírását,

Kívánom terjessze Ég reá áldását.

Most vagy életednek virágzó korába,

Esztendeidnek is gyümölcsző nyarába.

Nem szorítja szíved bánat kelevénye,

Bizonysága ennek elméd szüleménye.

Mert csak egy friss elme verselhet oly szépen,

Mint te verselsz, jele bánatod nincs éppen.

De hogy, s miként volna, mivel egyezségbe,

Élsz kedves férjeddel keresztény hűségbe.

Ha két szívet így köt a szeretet lánca,

Nem keríti őket a bánatnak sánca.

Mert amit egy akar, más is azt kívánja,

Semmit egy a másnak szemére nem hánya.

Szerencsés vagy Múzsa illy szép párodással,

Tudom nem cserélnél ebbe sokkal mással.

Két kis katonáid örömöd nevelik,

Reád csemmeszkedvén tudom kedved telik.

Mint jó anya őket te is ápolgatod,

Futnak is utánad csak ujjad mutatod.

De tudom számokat még megszaporítod,

A megholtak helyét te helyreállítod.

Van is még szükséged egy szép Juliskára,

De olyanra, aki üssön mamájára,

Aki verselésben tégedet kövessen,

Apolló Múzsái közt laurust nyerhessen.

Nem untatlak tovább hosszas verseléssel,

Bátorkodok lenni mégis egy kéréssel.

Írd le, hogy mint esett Komárom romlása,

Amidőn rongálta földnek indúlása.

Mert levelezésünk így kedvesebb lészen,

A közönség arról ha értelmet vészen.

Tudom e világon még akkor nem voltál,

De sok ottvalókkal e romlásról szóltál.

Nem kétlem a város prothoculáltatta,

De még nyomtatásba aztat ki nem adta.

A notáriust kérd, hogy abból kivonja,

Hogy miket szenvedett e polgárok honja.

Versekbe azután könnyen kiteheted,

A nemes tanácstól, ha ezt megnyerheted.

Nem is látom okát ezt mért ki nem adná,

Inkább a molyoknak rágására hadná.

Sőt örvendeni fog, ha versekbe veszed,

Mellyt még senki se tett, hogy te aztat teszed.

Hidd a nemes város még bévesz kedvébe,

Látván, hogy új Múzsa támadott keblébe.

Írj annyit, amennyit errül fogsz hallani,

Mennyit az öregek fognak majd mondani.

Szükség is ezekkel, hogy te értekezzél,

Kurázsi! csak rajta! merészen versezzél.

Meg ne vesd kérésed te vén barátodnak,

Húzd fel jól húrjait jó Múzsa lantodnak.

Maradok igaz szívű szolgád,

Gróf Gvadányi József generális.