| Ó te Királyfalvát jelesítő szép csuda munka, |
| | Szép kert! árnyékod most mi homállyal ijeszt? |
| Búson lengedező levelek, mit nyegtek? az ugró |
| | Kút mi okért lövi fel csak szomorúra vizét? |
| Mit réműlsz, fegyverre szokott nagy Pálffyak úri |
| | Szép házok! mi ereszt bús fedeledre ködöt? |
| Olly sűrű ködöt, ó! hogy arany súgárival a nap, |
| | Sem szép csillagival nem ragyog éjjel az ég. |
| Mély szomorúságnak jele ez, s nem kétes előre |
| | Érzés. Durva halál rejti homályba magát. |
| Így jő, s házunknak feltette ragadni gyümölcsét: |
| | Már rút karja kinyúlt, s hogy leszakasztja, fenyít |
| Már megsértődött, halavány már színe, elállott |
| | Szép szava, már szeme víg fénye homályba borúl. |
| Fogyton fogy, s ajakán piheg immár lelke, hidegszik: |
| | Ah, iszonyú hideg ez! már oda a kis Alak! |
| Hosszú álmából soha már reggelre nem ébred? |
| | Nem veti szép szemeit már mosolyodva reánk? |
| Kedv legelő nyájassággal nem nyitja fel édes |
| | Méz ajakát? s nem fog már mulatozni velünk? |
| Orvos nagy tudomány! mért vagy tehetetlen erőddel? |
| | Hogy semmit nem nyersz fáradozásid után. |
| Ó! nincs már Leopoldínánk? Holt teste kinyújtva |
| | Rothaszt már abból hervadozása hamut. |
| Úgy csügged feje hó-harmat meglepte virágnak, |
| | S azt már a nap csak fonnyadozásra süti. |
| Őszi mulatságunk mely drágán ejteti árát! |
| | Vólt örömünk keserű sok siralomba telik. |
| Szép testvéri körűlnézvén, hogy megfogya számok, |
| | Mély szívérzések jaj panaszokra fakad. |
| Bús anya főképen, mint szél megrázta gyümölcsös |
| | Szép fa, törött ággal, földre omolva, lefügg: |
| Úgy esdik lankadt erejében, s fájdalom érvén |
| | Megsérűlt szívét, már betegágyba feküdt. |
| Ott eped és gyötrelmében könnyebbszik ez eggyel: |
| | Hogy rövid álmában gyermeke tűnik elő. |
| Látni csak akkor öröm színét mosolyodva derűlni; |
| | Jaj, de mihelyt ébred, bús feje újra eped. |
| Durva halál! mi dolog vitt annyira, hogy te, kegyetlen, |
| | Illy gyászt házunknak s ennyi keservet okozz? |
| Mért ragadod? Még csak tizenegy tavasz élete hossza, |
| | Még csak nem régen nyílt tuba-rózsa virág. |
| Irígységedtől vagyon ez: nevekedni örömre |
| | Sajnáltad, s nagynak láttad idő-nap előtt. |
| A sok szép Erkölcs mégis megtiszteli hamvát |
| | Sírva körülülvén bús temetője kövét. |
| Ott a Nyájasság, Ember-szeretésnek ölében |
| | Megdűlvén, panaszát félbe szakasztva nyegi. |
| Ásott arcával sír ott a gyenge Mosolygás, |
| | Ott a Vídámság elkeseredve zokog. |
| Ott a Módosság bágyadt feje csüggve leesdik, |
| | És fájdalmában mellye szorúlva lehell. |
| Ártatlansággal búsong a tiszta Szemérem, |
| | S fátyollal fedezett képek elázva dagad. |
| Ott hallgat mélyen vele a természeti Szépség, |
| | S ott a Díszesség szép haja bontva eped. |
| Ott sírják gondos nevelések ritka gyümölcsét, |
| | Hogy zsengéjében már töve sértve lehull. |
| Ó de mi szép villám lobbant fel amottan az égben? |
| | Szent árnyék! te vagy az, s ott vagyon a te helyed. |
| Ott követed te is, ő mennynek szép angyala! a szent |
| | Bárányt, szűz karnak zengedezése között. |
| Hirtelen eltűntél ismét, vágyódom utánad, |
| | És én lelkem arany tiszta ruhádnak örűl. |
| Hogy teljék szemem, és fényét láthassa tovább is, |
| | Ó ellen felhő! széllyel oszolva szakadj. |
| Hallom-e jól? s hogy messze vigyen, már támad-e a szél? |
| | Vagy levegőnek egyéb ingadozása lebeg? |
| Ő édes szava ez. Mint a napenyészeti szellő |
| | Zúg, mint távúlról a patakocska csereg: |
| Úgy hallom szép gyenge szavát. Ketyes Istenem! úgy mond, |
| | Földiekért ha tehát már esedezni lehet: |
| Látod-e ott nevekednek alatt két édes öcséim, |
| | Pálffy nem, akiktől szép haza várja javát; |
| Hogy bennem vesztett kedvek megtérjen ezekben, |
| | Drága szülőimnek várt örömökre neveld; |
| Éltemnek mi derék esztendei hátra maradtak, |
| | Oszd azokat köztök, s éljenek annyi időt! |
| Szép Alakim! mikor így könyörög nénétek az égben, |
| | Én is azont kérvén áldozom Isten előtt. |
|
