| Ifjúság, gyermekség, édes nyájasságok, |
| Hová tűntök tőlem, mint a futó habok! |
| Mennyire hajtatok régi örömömtül, – |
| Ne búcsúzzatok még ily hamar szívemtül! |
| Ezelőtt a kedvnek gyenge karjaira |
| Bocsátkozván, néztem Venus oltárira. |
| Nyájasság, ifjúság, szerelem vezettek |
| Körültem mosolygás, kedv, öröm lebegtek. |
| A vérnek hévsége szökdöshetett bennem, |
| Minden kis tréfára lehetett nevetnem. |
| Nem ismertem gondot, nem éreztem terhet, |
| Nem tudtam, az élet hogy valaha verhet. |
| Vígság, gyönyörűség virított szivemen, |
| Melyek közt szerelem fújdogált lelkemen. |
| Olyan voltam, mint egy vidám tavaszi kert, |
| Hová a természet ezer újulást vert. |
| Édességen kívül semmit nem ismértem, |
| Még a méregről is tiszta mézet szedtem. |
| Amerre fordultam, minden rám nevetett, |
| Kedvemhez a baj is több kedvet tehetett. |
| Az egész világot szerettem, öleltem, |
| Mert minden részibe vígságomat leltem. |
| Kívül szeléd voltam, belől kényeskedtem, |
| Mivel a tárgyomtul nagyon szerettettem. |
| Azt mondta: szeretlek, mert szép a termeted, |
| Ékes, nyájas, nemes, rendes tekinteted. |
| Szemedbe olvasom szivednek érzését |
| Vérembe érezem melled pihegését. |
| Ah be szép ifjú vagy, mint férfi teremtve! |
| Harcra, szerelemre egy módon születve! |
| Nyájasságod édes, természeted szeléd, |
| Ah! vajjon kit rendelt a végezés melléd? |
| | Mikor egy ifjúnak ekként hizelkedik |
| Tárgya, szíve olyan nagyra nevekedik. |
| Mint egy egész világ, hol ő örömébe |
| Mások felett úszkál szíve szerelmébe, |
| Midőn sok szép estvén köztünk nyájaskodtunk |
| S barátok, barátnék, együtt sétálgattunk, |
| Mennyi édes nézés… mennyi mosolyodás, |
| Mennyi kézszorítás… mennyi titkos mondás |
| Játszottatta szívünk, hol az érzés lopva |
| Szökdösött közöttünk, idestova súgva. |
| Rendes mondásokkal elménket csipkedtük, |
| S osztán ha módosan vágtunk, csak nevettük. |
| Játék, bál, mulatság, kártya, tréfa, járás, |
| Sok gyermeki beszéd, esdeklés, zavarás |
| Hordozták életünk, melybe a szerelem |
| Néha úgy forgott, mint édes veszedelem. |
| Az, akit szerettem, viszontag szeretett |
| S boldogabb e földön nálam nem lehetett, |
| Ki világgal bírt is, mert a’ gyengesége |
| Az ifjú szívnek melynek nagy hívsége |
| Csak azt érezheti, akit megszeretett |
| S kebelében mélyen alá erezhetett. |
|
| | Kedves, édes idők, szép tavaszi napok, |
| Szerelmek, játékok, vidám mulatságok, |
| Áratlan ifjúság, fáradhatatlan szív, |
| Te édes, gerjesztő, nyughatatlan kis ív, |
| Ah maradjatok meg még érzésem között, |
| Melyet harmatotok oly sokszor öntözött! |
| Mit csináljak magam szomorúságomba, |
| Hogy kezdjek hervadni magánosságomba? |
|
| | Nem maradnak, mennek, mert eljött az idő, |
| Hátulrúl néz már rám a harminc esztendő. |
| Meglassodott a vér, nem tehet már szökést, |
| Csak tolja eszembe a sok elmélkedést. |
| Szomorkodik a szív, pusztul vígassága |
| Hosszason szeret már, s nyomja bágyadtsága. |
| Az esztendők jönnek, virágim szaggatják, |
| Ifiúságomat fagylalják, lankasztják. |
| A sors barátimat elhordta mellőlem, |
| Talán nem is tudnak már semmit felőlem! |
| Új emberek között rám munka, teher jött, |
| Mely bágyadt szívemre könyveket öntözött. |
| Olyan belső részem, mint a szép kert ősszel, |
| Hol csak sárga levél zúg már a szelekkel. |
| Virágit hullatta, erdei ritkultak, |
| Melyeknek zöldségi felére sárgultak. |
| Az ülő székeken száraz levél zörög, |
| Mely a szél-futásra imitt-amott csörög. |
| A szép zöld pázsitok, hol annyit mulattak, |
| Fejeket lehajtván, meghalaványodtak. |
| Nincsen tavaszi nap, mi rájok ragyogjon, |
| S fényes súgárival felettek megálljon. |
| Szomorú köd borong a fák közt felettek, |
| Gallyal bévert utak kerülnek mellettek. |
| Ha nyárba, tavasszal, sok néppel itt voltál, |
| Szeretők s barátok között itt mulattál. |
| Ah, sóhajts most titkon fájdalmas szívedbe |
| S búsulj e múláson, érzékenységedbe! |
|
| | Ilyen lett a szívem, melytül víg napjai |
| Végre elenyésztek baráti tárgyai. |
| Nincsenek körültem; az idő is bágyaszt, |
| Mely terheket hoz rám s szüntelenül fáraszt. |
| Nem merek fordulni azon helyek felé, |
| Melyeken szorúltam annyit tárgyom mellé. |
| Itt sétáltunk egyszer, másszor itt mulattunk |
| Így szól sok hely, ahol mind annyit kacagtunk. |
| Ha reájok botlom még széjjel-jártomba, |
| Így fogyván lassanként, még kóborlásomba. |
| Megért az értelmem, oda ifjúságom, |
| Elpusztult szerelmem, időm, nyájasságom. |
| Ah mely szomorú lett ez az emlékezet, |
| Melyre már a szívem egynehányszor vérzett! |
| De hát nem lehet már soha is úgy élnem?… |
| Elmultak az idők, meg kell csendesednem. |
| Nohát ifiúság, s ti gyönyörűségek, |
| Régi, ártatlan, víg, édes gyermekségek. |
| Tárgyam, ki szívemet kezedből étetted |
| S életem oly gyakran gyönyörködtethetted |
| Ah, bús kegyetlen sors! búcsúzom ezektül! – – – |
| Elbágyad a testem, s benne szívem meghűl! |
| Érzem, hogy életem már bennem hanyatlik |
| S a hidegség felé közelebb vonatik! – – |
| Rúgjuk el Kupidót, fussunk el Vénustól |
| Vegyünk kettős erőt a bölcs Minervától. |
| Elhagytam már régi nyájasságaimat, |
| S csak búval szemlélem széjjel pusztáimat. |
| Hol másszor virágos kertek tündököltek |
| Melyek közt sok édes ajakak nevettek. |
| Emlékezetem is felejtni kívánom, |
| Mert már hogy valaha jól éltem, azt bánom! |
|
| | Ilyen az emberi élet vígságával, |
| Mely mindég elmúlik ifiúságával. |
| Mert amit osztán élsz, a’ csak bánat, nyögés, |
| Fejet lehajtó gond s száraz elmélkedés. |
| Szeneka, Póp, Zénon, gyertek vigasztalni: |
| Ha elmúlt örömöm, jó lész csak olvasni. |
| Míg érzetek, heves ifiak, éljetek |
| Csak mértékletesek, nemesek legyetek: |
| Mert mi akkor tudjuk az időt becsülni, |
| Mikor elkezd bennünk a vér lassan hűlni. |
|
|
