Marczali Henrik: MÁRIA TERÉZIA, 1717-1780

Mária Terézia ifjú korában lelkesítette az ősz magyar államférfiakat. Életének virágában állott, midőn az aacheni békét követő nyugalmas korszakban, majd a hétéves háborúban új alapokra helyezte az ausztriai hatalmat, és magyar tanácsosai segítségével ugyanazon rendszert kívánta volna alkalmazni Magyarországon is, a melyet a Lajthán túl oly csekély küzdelemmel és oly nagy eredménnyel foganatosított. A huberstburgi béke (1763), az 1764-5-iki diéta, majd Ferencz császárnak 1765-ben történt halála, mely az új aerának legtüzesebb képviselőjét, József császárt, közelítette az uralomhoz, mutatják az átmenetet a harmadik korszakhoz, melyben a császárné mint matrona élvezi addigi fáradozásainak gyümölcseit, és készíti elő, egy új korszak új szükségeinek behatása alatt, fiának a régivel gyökeresen szakító uralkodását.

Az ilynemű, nagy változásokat jelölő, korszakosaknak nevezett események ép oly kevéssé idéznek elő gyökeres, minden ízben érezhető és az egész létét átalakító következéseket az egyes ember életében, mint az évszakok fordulását jelölő napok és perczek az évben. Az egyén a körülmények folytonos hatása alatt egyre fejlődik, módosúl, de alapjában, természetes ösztöneivel, akaratának irányával, vágyaival és reményeivel egy marad, azon időponttól fogva, melyben lelke határozott irányt nyert. És így, midőn a nagy királynőről mint uralkodóról és emberről kívánunk szólani, oda kell visszatérnünk honnét kiindultunk, oda, hogy nő volt, nemének egész gyöngédségével és uralkodási ösztönével. Mind e gyöngédség, mind e szinte veleszületett, és származása és történeti szerepe által csak fokozott ösztön, mindenben rendelkezni, mindent a saját szempontjai szerint intézni el, egyaránt érvényesűl a legszűkebb családi körben, udvara és környezete szabályozásában, birodalma népeinek igazgatásában, és egész külső és belső politikai rendszerének megalapításában. Méltán hasonlították őt az ünnepi szónokok Deborah-hoz, ki mint jó anya törvényt lát népe fölött. Önkénytelenűl is azt a fejlődési fokot juttatja eszünkbe, melyben az ethnographusok szerint még a nő volt mint a családnak, úgy a nagyobb politikai közösségeknek is természetes feje.

Uralma saját családjában a lehető legbiztosabb alapon nyugszik: azon, melyet csak a szellemi és erkölcsi hegemonia nyújthat.

Ferencz császár méltóságos, jó kedélyű, nyájas fejedelem volt. Kiváló tehetsége volt a pénzügyekhez. A dynastia nagy magánvagyona különösen ő reá vezethető vissza, és a rossz nyelvek még azt is reá fogták, hogy jó áron, még az ellenségnek is szállíttatott élelmet. Nagy Fridrik szokott malitiájával érthetőnek tartotta, hogy épen a császár viseli a jeruzsalemi király czímét. Rendesen részt vesz a fontos tanácskozásokban, és józan, mérsékelt felfogásának úgy a külügyekre mint hazánk ügyeire nézve nem ritkán volt előnyös befolyása. De ezen túl sem ereje, sem ambitiója nem terjedt. Mióta neje uralkodásának első éveiben sem mint a vezér, sem mint politikus nem bírt kiváló eredményt felmutatni, mint egy önként a második vonalba húzódott vissza. Többhöz nem a tehetség hiányzott benne, hanem a kitartás, az akarat ereje, mely egyedűl képes nagyot eszközölni. Műveltsége is szinte félben maradt. Úgy mondták, hogy ő, minden felvilágosodottsága daczára buzgó adeptusa az alchymiának és más titkos tudományoknak. Franczia stilusa és helyesirása még abban a korban is páratlan pongyolaságú, midőn a fejedelmek nagy része a grammatikán fölülállónak képzelte magát.^[157] Kellemes társalgási modora és előzékenysége nem pótolhatták azt a folytonos munkát és fáradtságot, mely ha valahol, az uralkodásban szükséges. Nem csuda, ha még a római császárság ügyeinek vezetését is neje és annak miniszterei ragadták magukhoz. Maga, a gentleman teljes jó lelkűségével nézi jelentéktelenségét. Egy ízben meg is mondja, hogy nem is számítja magát az udvarhoz: az csak a császárnéból és gyermekeiből áll.^[158]

Egész törekvése oda fordul, hogy méltóságának megfelelően kellemesen töltse idejét. Szakít a VI. Károly korabeli szigorú etikettel, ellensége minden kényszernek. Ritkán ölt spanyol díszruhát, és már nem engedi, hogy a nők kezeit csókolják. Legszívesebb kedvtelése a mechanika, a vadászat, és a ritkaságok gyűjtése. A játékot nagyúri társaságban egész rendszerrel űzi.^[159] Igen galans a nők irányában, és bár mintaszerű házas életet él, néha mégis felkelti neje féltékenységét,^[160] ki uralkodási és családi gondjai közt sem feledkezik meg arról, hogy felügyeletet gyakoroltasson férje fölött. Néha tán bántja befolyásának és tekintélyének csekélysége, mely oly kevéssé felel meg méltóságának és nemének. De francziás könnyű vére és indolentiája csakhamar kibékítik. Egyetlen szenvedélye szeretete neje és gyermekei iránt, és helyzetébe annál inkább bele találja magát, mivel érzi, hogy dynastiája sorsa és jövője sokkal erősebb kezekre van bízva, mint az övéi.

A királynő eleinte megtett mindent, hogy férje megfelelő politikai hatáskört találjon és töltsön ki. Bizonyára nagy csalódásába kerűlt, midőn ez óhajtásában csalatkozott, de e csalódás nem hatott vissza a családi életre. Midőn az egymás után következő támadások veszélybe döntik koronáját és dynastiáját, egyaránt bizalmatlan maga és mások iránt. Ha akkor találkozik bármely férfiú, ki akár katonai akár politikai tekintetben tehetsége és sikerei által elhomályosítja a többi tanácsost és vezért, bizonyára mindenhatóvá válhatik. De ily férfiú nem akadt, a megpróbáltatás korában leginkább saját lelkéből kellett merítenie az erőt, és midőn később feltűnik Kaunitznak, uralkodása egyetlen nagy tehetségének, csillagzata, a császárné épen az elfolyt nehéz korszak tapasztalásai által sokkal inkább tudatára juthatott szellemi értékének, semhogy bárki kedveért is kibocsátotta volna kezéből az ügyek legfőbb vezetésének jogát.

Annyi küzdelem, és a végső veszély után leginkább saját erejéből kivívott biztosság és tekintély nem maradhatott hatás nélkül lelkére. Csak most lép igazán uralomra. Már nem népei ragaszkodásában, hanem királyi szentelt méltóságában látja jogának, trónjának alapját. És mint nő és mint király egyaránt elegendőnek véli, ha a népeket azon súlyos terhekért, melyeket mint uralkodó reájok ró, személyes jóakaratával kárpótolja, és azon kegyelmével, melybe a felséges színe elé jutó egyéneket részesíti.

Egész politikájának, rendszerének, mely annyira személyes, nyitját családi életében találjuk. Boldog, szeretett és szerető hitves. Házassága tizenhat gyermekkel volt megáldva, kik közűl tíz, négy fiú és hat leány túlélte őt. Az uralkodás gondjai soha sem akadályozzák meg abban, hogy gyermekeit naponkint több ízben meg ne nézze, és velök ép úgy ne foglalkozzék mint bárminő jó polgári anya. Életöket a legcsekélyebb részletekig szabályozza, maga írja elő a nevelőknek a követendő eljárást, később utasításaival és leveleivel egészen a legbelsőbb detailokig rendelkezik már felnőtt fiaival csak úgy, mint leányaival és menyeivel. Itt is mint mindenütt, a törvényességnek, a régtől jónak ismert szokásnak híve. A gyermekszobában jutalmaz és büntet, egy ízben még a makacs kis Józsefet is meg akarta vesszőztetni, és csak azért áll el ettől, mert azt mondták, hogy ezt még főherczeggel nem tették. «Meg is látszott rajtok,» felelt a császárné.^[161]

Gyermekeire vonatkozó utasításai és azokhoz intézett levelei mély és szinte kiapadhatatlan forrását mutatják keblében a hőn buzgó anyai szeretetnek és gyöngédségnek. Nincs senki, a ki áhitat nélkül olvashatná e tiszta ömlengéseket, e soha meg nem szűnő, de azért közönségessé soha nem váló oktatásokat, megrovásokat és dícséreteket. Mintha csak nőnek volna megadva, hogy a legfontosabb problemákkal foglalkozva, se veszítse el érzékét a mindennapi élet kicsinyesnek látszó eseményei és érdekei iránt.

Elsőszülött fiának, a trón örökösének, Józsefnek nevelését mint ajora Batthyány Károly grófra bízta, mit ép úgy ez érdemes hadvezér, mint az egész magyar nemzet iránt tanúsított elismerésének tekintettek. Az új főherczegi háztartás minden részletét állami conferentiákban határozták meg, a hol ép oly lelkiismeretességgel tárgyalták a kamarások, szolgák és ajtónállók számára és ruházatára, valamint az ifjú József rangjára és helyére vonatkozó kérdéseket, mint a legfontosabb államügyeket. Midőn fia tíz éves volt, beható utasításban írja elő Batthyánynak az egész követendő nevelési tervet. Elismeri, hogy fiát elkényeztették, hogy az túlságosan gőgös, nem tűri az ellenmondást, és mindig kész durván bánni másokkal. E hibái némileg tünedeznek, szíve is jó, de újabban mutatkozó nagy élénksége, ha jó irányba nem terelik, könnyen okozhat bajt. Az ajo ne vesződjék aprólékosságokkal, csak az igazgatást, a jutalmat és büntetést tartsa fenn magának. Ha a fiú nagyobb hibát követett el, múlhatlanúl végre kell hajtani a büntetést és nem sokat törődni kifogásaival. Igen nehezére esik hibáit bevallani, hogy ne legyen kitéve miattok megaláztatásnak. Szembeszökő hajlama van mások belső és külső hibáit észrevenni és kigúnyolni. Az ajonak gondja legyen arra, hogy eltávolítsa tőle a hizelgőket, a gúnyolódókat és hírhordozókat, hogy mindenkit belső értéke szerint tanuljon megbecsülni és ne örvendjen felebarátja kárán, «mi különösen nagy uraknál kárhoztatandó, kik könnyen hozhatnak zavarba vagy búsíthatnak oly embereket, kiknek nincs megengedve hasonló mértékkel mérni». Az anyai szív szeretete nem homályosította el az uralkodó éleslátását, és Mária Terézia e megjegyzésekben fölfedi azon jellemvonások csíráit, melyek nagy fiának uralkodását, minden jó szíve daczára is, oly szerencsétlenné tették.

A politikai oktatásnak egész külön nagy ágát képezik a fejedelmek oktatásáról szóló atyai intések és értekezések. A középkorban egész literatura telik ki belőlük, az újkorban Macchiavelli példájára annyi gondolkodó állította össze a tervet, mikép kellene királyfiakat magas hivatásukra előkészíteni. Hanem ezekben, mint sz. István híres intelme fiához is mutatja, több az általános, mint az igazán egy bizonyos esetre vonatkozás. Mária Terézia oktatásában nincs semmi chablonszerű: az nem alkalmazható másra, mint arra az egy gyermeklélekre, melynek kifejtése oly nagy fontosságú volt a családra és a birodalomra nézve.

Sokkal inkább általános, a főherczegi méltóságnak megfelelő, mindazon rendelkezés, mely József élete szabályozására vonatkozik.

A napot imán kell kezdeni. «Fiamra nézve az első és legszükségesebb, hogy alázatos szívvel legyen meggyőződve Isten mindenhatóságáról, hogy őt szeresse és féljen tőle, és az igazi keresztyén gyakorlatokból és kötelmekből merítette a többi erényt.»

Vasárnap és ünnepeken kísérje őt a templomba az ajo is, ép úgy asztalhoz, kikocsizásnál s mindennemű szertartásnál.

Ha a főherczeg fölébred, értesítsék erről az ajót, a ki, ha jelen van, átadja növendékének az inget és egész nap tudomást vesz arról, mi történik annak kamarájában. Az ajo tolja alája a széket, és nyújtja át neki az asztalkendőt, ha nőtestvéreinél ebédel, az italt a kisasszonyok öntik be, otthon pedig a kamarások.

Este távozzék el tőle az ajo, hagyjon kamarást mellette, ő pedig távolról észlelje modorát, alvását stb., hogy azt megítélhesse, vagy javíthassa. Lefekvés előtt mindig nézze meg a főherczeget, hogy értesítve legyen egészsége felől, ha pedig nem lehet, szerezzen a felől értesítést.

Az ajónak jogában áll a főherczeg mulatságait szaporítani vagy csökkenteni. Kétséges vagy fontos, előre nem látott esetekben pedig fordúljon hozzánk. «Mi pedig, a császár ő Felségével együtt (kinek megegyezésével szerkesztettem e pontokat) átadjuk drága fiúnkat, József főherczeget kedves ajojának, és reméljük, hogy buzgalma és szorgalma által sok vígasztalást és Istennek tetsző örömöt érünk meg.»

Leopold főherczeg jellemképét is bírjuk anyjától. Midőn a főherczeg 14 éves volt, 1761-ben a császárné Thun Ferencz grófra bízta nevelését, mint második ajóra. «Leopold természettől jó szívű, nagylelkű és részvevő. Tudvágyó és szeret belemélyedni még a legelvontabb tárgyakba is. Elég ügyesen végzi gyakorlatait, csakhogy bizonyos álszégyen sokat árt neki. Czélját csel által, mellékútakon szereti elérni. Szeretném, ha szabad, nyílt és biztos viselete volna, ha hangja és kiejtése nem volna oly durva és társalgása előzékenyebb. Túlságosan szereti az alacsonyabb sorsú embereket és a lapos beszédet. Szeretne udvarias lenni, de még nem tudja módját.» Ezt a képet sem hazudtolta meg a jövő. II. Leopold minden jószívűsége mellett az az uralkodó volt, ki legnagyobb gondot fordított a titkos rendőrségre, és legtöbbet törődött denunciatiókkal. Csak azon hitében csalódott Mária Terézia, hogy Leopoldból katonát bír nevelni.

Nevelése, vezetése akkor sem szűnik meg, midőn fiai már felnőttek, családapák, uralkodók. A mennyire a legkisebb részletekig megállapította József tan- és órarendjét, a mennyire gondoskodott arról, hogy leendő utódja alaposan ismerje mindazt, mi jövő métierjéhez szükséges, még a házának titkos politikai maximáit is, melyekbe Bartenstein volt hivatva őt beavatni: oly féltékenyen őrizte meg, míg élt, hatalmának teljét és oly gondosan ellenőrizte a már férfiúvá fejlődött Józsefnek minden tényét. Egész levelezésök – három nagy kötet – alig más, mint vitatkozás, gyakran a legfontosabb állami és egyházi kérdések körűl forgó, melyben a császár, miután élesen kifejtette álláspontját a császárnénak előtte régiesnek, előítéletesnek látszó egyház-politikai meggyőződésével szemben, végre mint jó fiú enged és aláveti magát. Midőn igen élessé válik az ellentét, a császárné lemondással fenyegetődzik, fia pedig elutazással, de utoljára is helyre áll a béke, és a mi egyaránt becsületére válik mindkét félnek, a különben oly rideg és zárkózott Józsefnek szeretete anyja iránt ez összeütközések által soha sem szenved csorbát. Anyja pedig egy ily zsörtölődés alkalmával így ír felőle kedvencz leányának, Mária Krisztinának: «Nagyon szeretem őt, és ha összeveszünk, mindig igazat adok neki, néhány óra múlva kétségbe esem azért, hogy őt zaklatom…»^[164]

Midőn Leopold már Toscanát kormányozza és nősülni készűl, a legaprólékosabb részletekig menő utasítást kapja, mint viselkedjék vallás és szertartás dolgában, és egészsége tekintetében. Thun Antal gróffal, ki fiát Flórenczbe kíséri, még élénk levelezést folytat és egyiránt közli örömét, ha fiának viselkedése megfelel várakozásának, mint búját, ha az bármi csekélységben nem járt el kedve szerint. Midőn hallja, hogy fia tengeri vihar alkalmával bátran viselte magát, büszkén felkiált: nem kételkedtem a felől, hogy fiam a veszélyben megtartja nyugalmát, oly vérből való, mely nem tudja, mi a félelem. Midőn pedig a nagyherczeg vadászatra rándúl ki, mialatt neje áldott állapotban volt, egész nőies megbotránkozással fakad ki. «Gyöngédségünknél fogva mindig mi jártunk rosszúl, mert a férfiak, különösen a férjek nem szeretnek minket ugyanazon módon, hanem legtöbb esetben csak önzésből. Ha az utazásnak czélja lett volna a közszerencsétlenség orvoslása, vagy dicsőség szerzése, én magam legjobban követeltem volna ez áldozatot. De érdemes-e könnyű szívével megszomorítani egy drága lényt, azért, hogy száz dámvadat öljünk, vagy egy zenészt, énekesnőt, vagy tánczosnőt lássunk máshol?»^[165]

Legkisebb fiához, Miksa főherczeghez, intézett utasításai annál érdesebbek, mert ezt a fiát szánta Magyarország kormányzójának. Minthogy erre a fiára nem nézett külön trón, a papi pályát választotta részére. Már úgy szólva gyermek korában fölvétette a német rendbe, és azt remélte, hogy annak nagymesterévé fog emelkedni. Tizennyolcz éves korában utazásra küldi őt. «Fáj szívemnek, hogy ily fiatal korodban elküldelek tőlem. Arra szántalak, hogy te zárd be szemeimet, de csak javadra gondolva, eltávolítlak innét, hol tovább nem képezheted magadat. Korom, betegeskedésem, sokféle elfoglaltságom daczára, gyermekeim nevelése volt mindég nagy és legkedvesebb feladatom. Ha nem történt minden utasításaim, rendeleteim és gondoskodásom értelmében, nem az én hibám, hanem ezer meg ezer körűlmény okozta, mely gyarló és szerencsétlen emberi létünkhöz van kötve, és nem engedi, hogy e világon valami tökéletest elérjünk.»

Először is atyja emlékét idézi fia elé, mint a vallásosság, jellem, jóság és kedvesség mintaképét. Halála óta nincs már uralkodó, sem udvar. Józsefnek utolsó szerencsétlen házassága és sok más ok mindent megváltoztatott, és a most uralkodó szellem a legrosszabb úgy a vallásra és illendőségre, mint a családok jólétére nézve, különösen pedig a fiatalságot rontja meg.

«Te vagy a nyolczadik főherczeg, és szerencséd, hogy nem vagy hivatva az uralomra. Hivatva vagy a német rend nagymesterévé lenni és Magyarországot kormányozni.»^[166]

«A magyar állomás egyike a legfontosabbnak és legkellemesebbeknek a monarchiában, közel Bécshez és oly nemzet élén, melynek annyi az érdeme körülöttem, melynek köszönöm megmaradásomat őseim trónján, és mely uralkodásom harminczhárom éve alatt annyi jelét adta ragaszkodásának és buzgólkodásának akaratom végrehajtásában. Remélem, boldog leszel, őket is boldoggá téve. Ily módon méltó fiúnknak fogsz tekintetni. Ez annyiban értendő, a mennyiben egy, fejedelme parancsától teljesen függő kormányzótól kitelik.» Azt a nehézséget és veszélyt, mely abból eredhetett, hogy egyik tagja a leghatalmasabb és legönállóbb ország élére állíttatik, csakis ezen szoros függés szigorú hangsúlyozása és keresztűlvitele által vélte ellensúlyozhatni a dynastia.

«A magyar állomásnak czélja az is: hogy ott hasznára lehess fejedelmednek, az államnak, a hazának». Itt is a katonai hivatás erős dícsérete következik, Eugén és Montecucculi emlékének felidézése, de itt, ha lehet, még kevesebb volt az eredmény, mint Leopoldnál.

«Ne szégyelj jó keresztyénnek lenni, és szóval, tettel annak látszani. Minthogy a példaadás hiányzik, fordúlj az olvasmányhoz. Nem ajánlom, hogy 26 éves korod előtt fogadalmat tégy, azt sem, hogy nősülj, különösen, ha a mostani házasságokat nézem.»

«Kerűlj minden szenvedélyt, különösen a nőket illetőleg. Restellem mondani: sokkal veszedelmesebbek a legkicsapongóbb férfiaknál is. Ha egyszer elestél, el vagy veszve, és csak nagy bajjal szedheted magad össze. Ne légy soha egyedűl nővel, sem színházi páholyban, sem látogatáskor, vagy sétánál». Annál jobban buzdítja arra, hogy szerezzen magának biztos, szókimondó barátot. Ilyennek ajánlja kísérőjét, Rosenberg grófot, és gyóntató atyát.

«Ne hanyagold el az ünnepeket, tartsd meg a nagybőjtöt és a kántorbőjtöket. Üdvös évenkint négy ízben átgondolni az életet. – Augustus 18-át (a császár halála napját) ájtatos gyakorlatok közt töltsd el, ép úgy mint majus 13-át, születésem napját, mindaddig, míg emlékem napjává nem változik, azután, kérlek, ne feledkezzél meg rólam imádban, mire nagy szükségem van.»

«Hét órai alvás elegendő. Óvakodjál az elpuhulástól, melyhez úgy is van hajlamod. Ne mulaszd el naponkint reggel és estve térden imádni az Istent. Az ima legyen rövid, csak perczekig tartó, de mondd lassan és szívből.»

«Vigyázz a tisztaságra az ételnél és a jó magatartásra. – Szokjál el attól, hogy kezedet mindig arczodon tartsd, vagy vele ajakadat csipkedd.»

«Magyarországon bánj jól a megyei emberekkel, különösen az alispánokkal és nemesekkel: mindent el lehet ott érni jó bánásmóddal.»

Ki hinné, hogy az ifjú főherczegből, kihez ily bölcs atyai szózattal fordúlt a nagy királynő, és kitől annyit remélt, nem vált sem több, sem kevesebb, mint a jószívű, kedélyes, de különösen csak rendkívűli testi súlya által nevezetes kölni választó.

Tán leganyásabbak, ha e szót használni szabad, Mária Teréziának Ferdinánd főherczeghez intézett levelei. Tán azért, mert e fia, bár korán jutott önálló helyzetre, nem volt oly határozott jellemű, mint József vagy Leopold és őt családi erényei és házas életének a császárnét annyira érdeklő eseményei, közel hozták anyjához. Vele és nejével azon évek alatt, míg távol voltak, 1771-1780, hetenkint többször váltott levelet a császárné. Míg otthon van, nem tartózkodik a szigorú megrovástól. «Szemmel tartalak, és a közönyön és elpuhultságon kívűl nem látok benned mást, mint kevés ájtatosságot, az engedelmességnek teljes hiányát, ellenben gőgöt és előítéletet, a mi miatt reszketek jövődért.»^[167] (1769.) «Ismét elhanyagolod tanúlmányaidat, és a szórakozás még lustábbá tesz. Laxenburgban tanítóid kötelesek lesznek minden óra után megjegyezni, megtartottad-e pontosan és nem szakítottad-e félbe szórakozottság vagy oda nem tartozó beszélgetés miatt. Ha egy óra elmarad, ismételni fogod még az este, séta helyett.» Még közvetlenűl mielőtt a főherczeget Milanóba küldötte volna Lombardia kormányzására, sem mulasztja el őt erősen dorgálni. «Henyeséged, a folyó ügyek elhanyagolása, annyira kifejlődött önzésed, önelégültté tesznek, annyira, hogy megharagszol, ha munkára szorítanak. Pedig az ügyeket csak szorgalommal lehet elvégezni, távol tartva minden szórakozottságot s nem törődést, és e pontban sok okom van félni.» Ép úgy szemére veti alattomosságát és csak mielőtt őt szárnyra bocsátja, 1771 septemberben, tizenhét éves korában, bocsát meg neki mindent és csak több ájtatosságot követel tőle. Nősülésekor azt reméli, hogy egyszerre beleszeret nejébe, estei Beatrix Mária herczegnőbe, úgy mint József első nejébe. «Ne szégyeld, s szerezd meg nekem azt az örömöt, hogy megvalljad nekem, kit boldogságod e földön annyira érdekel. Nincs is nagyobb boldogság, mint igaz barátnőt, erényes, szeretetreméltó és e mellett eszes hitvest bírni.» A kormányzáshoz csak két tulajdonságot tart szükségesnek: jóságot és méltóságot. Magán kívül van örömében, midőn látja, hogy fia házas életében boldog, és jó benyomást tesz a népre is. «Őrizd családi boldogságodat, mennél több figyelemmel légy nőd iránt, mert készek vagyunk tűzbe menni férjünkért.» Nem sokára a «patriarcha» névvel tiszteli őt meg. Tudakozódik az udvari és családi élet minden eseménye után, maga sem fogy ki soha a családjára, az udvarára és magánosokra vonatkozó hírekből. Születése napjára ily szavakkal üdvözli: «Minő örömöt és vígasztalást hoz nekem e nap, és hogy oly fiam van, ki méltónak mutatkozik születéséhez: jó keresztyén, jó fiú, jó férj és jó úr, mi a négy lényeges tulajdonság a boldoguláshoz itt és a más világon.»^[168]

Még jellemzetesebbek, ha lehet, a leányaihoz intézett intések, utasítások és levelek. Ezekből leginkább kitűnik, hogy még is csak a házi kör, férj és gyermek az ő lelki világának igazi tápja, kedélyének éltető forrása. Leányaira természetesen még inkább alkalmazhatja elveit, és akár gyermek korukban, akár később, midőn már azok is királynék, kalauzolja őket minden lépésnél, majd szelíden, majd dorgálva, de mindig a legtisztább anyai érzéssel.

Legkedvesebb leányának mindig Mária Krisztinát, Magyarország helytartónéját tartották. Ennek már lakóhelye, Pozsony is, megengedte, hogy közelebb érintkezésben maradjon anyjával, mint a franczia, nápolyi és pármai trónokat elfoglaló, vagy klastromba visszavonúló testvérei.^[169] Már magában az a tény is, hogy ő is szíve választottjához, Albert szász herczeghez ment nőül, biztosította anyja különös kegyéről.

Valóban megható az anyai tanács, melyet e leányához 1766 elején intézett, házassága alkalmával. «Tudod, hogy mi nők alá vagyunk rendelve férjünknek, hogy neki engedelmességgel tartozunk, hogy egyetlen czélunk mindenben kell hogy férjünk legyen, hogy őt szolgáljuk, hasznára váljunk, és őt megnyerjük atyánknak, legjobb barátunknak. Te hajlamból mégy férjhez, csakis ezen okból egyeztem házasságodba. Ismered férjedet, remélheted, hogy boldog leszel, a mennyire az e földön lehetséges.»

«Első a keresztyén élet.» Aztán következik férje szeretetének megtartása. «Mivel gyöngéden szereted férjedet, túlságba eshetsz, és terhére válhatsz. Ez a gyöngéd, erényes, szerelemből nősülő hitvesnek rendes zátonya. Mennél jobban takarékoskodol még ártatlan kedvezéseiddel is, annál jobban fogja ő azokat keresni. – Főtörekvésed az legyen, hogy mindig egyformán kedves és előzékeny légy irányában. Őrizkedjél a gyanúnak még árnyától is: úgy biztosan elvesztenéd. – A házasélet boldogsága a kölcsönös bizalomban és kedvezésben áll: az őrült szerelem hamar szétfoszlik, de kell, hogy a kölcsönös tisztelet, az igaz barátság megmaradjon. Csak is így lehet elviselni az élet viszontagságait és megnyerni az üdvösséget. – Ha így járnának el, boldog volna minden házasság. Törekedni kell a férj bizalmának megnyerésére, de nem dicsekedni azzal, sem pedig parancsolni akarni.» Utal a császárné a helyzetök közötti hasonlóságra is, a mennyiben mindkettő nem csak rangra, hanem szellemi tekintetben is magasabban állott férjénél. «Soha ne éreztesd vele felsőségedet.»

«Semmi kaczérság, semmi hiúság nincs megengedve, e pontban ne hallgass senkire, egy férjes nőnél minden fontos, semmit se vehet könnyedén. Öltözködj szerényen, házas nőnek nincs megengedve, mit leánynál elnéznek, és mások túl mennének az általad nyújtott példán.»^[170]

Nem marad el az udvari viselkedésre vonatkozó, szinte politikai oktatás sem. «Vasárnap reggel a «Zutritt»-el biró hölgyek bejöhetnek hozzád. Este társaságot fogadhatsz. Ebédnél magadnál láthatod az előkelő urakat, sőt az alsóbb rendűeket is. Iparkodjál kedvesen bánni velök, és mindenkihez egy pár szót intézni. Törődjél a második köznemességgel, az elütő a többi országokétól, több képes ember van köztük, mint a mágnások közt, és sok közűlök buzgóbb amazoknál. A gyászév eltelte után adhatsz bált és tánczolhatsz. Nem szeretem a piruts kocsizást, de mivel ez most lényeges része lett az emberek boldogságának, nem akarok ellenkezni, csakhogy a városban és külvárosokban, hídakon és hol akadály van, mindig a piruts mögött ülő kocsis hajtson. Hetenkint egyszer adj kihallgatást, az utazókat pedig mindenkor fogadhatod. Cercle-t is tarthatsz, zenével és tánczczal is mulattathatod vendégeidet. Gyakorold magadat a latinban és magyarban, hogy szólhass egy pár szót az emberekkel, annak igen jó lesz a hatása.»^[171] A főherczegnő csakugyan annyira megszokta új hazáját, hogy, mint anyja tréfásan megjegyzi, 1776. évi olaszországi útja alkalmával visszakívánkozott a «magyar Egyiptom hagymáihoz» és honvágyat érzett.^[172]

Minő gonddal foglalkozott a császárné leányai nevelésével, arról Lerchenfeld grófnőhöz, az akkor 5-6 éves Johánna és Jozsefa főherczegnők ajojához intézett utasításai tesznek bizonyságot. «Ügyeljen a tisztaságra, mindennap végeztesse a mosást és fésülést. Játék, akár kártya, akár dáma, séta, színház, mind jó. Bár nincs sok elajándékozni valójuk, mégis szeretném, ha alamizsnát adnának néha-néha. Nincs megengedve, hogy ajtónállóval, vagy fűtővel beszélgessenek, vagy nekik parancsoljanak: engedelmességre születtek, kell, hogy idejében megszokják. Félek, hogy Johanna kemény fejű, ha az, idejében meg kell törni. Jozsefa meg jó gyermeknek látszik, de nem oly tehetséges. Nem szabad félniök, sem zivatartól, tűztől, sem szellemektől, boszorkányoktól és más ily gyerekségektől. Nem szabad őket betegségekkel ijeszteni, hanem egész természetesen kell beszélni mindenről: himlőről és a halálról is: mindig jó azzal jókor megismerkedni.»^[173] Az órarend a következő: reggel félnyolczkor felkelnek, félkilenczkor jön a mester, ki egy óráig írásban-olvasásban tanítja őket, tízkor mise, tizenegykor franczia leczke, tizenkettőkor ebéd. Hetenkint háromszor 2-3 óráig a pater jő, háromszor pedig térképek nézése, fordítás, mese, kézimunka négyig. «Négykor jön a tánczmester háromszor hetenként, ötkor a templomba, este játék, séta vagy színház.» Johanna korán elhalt, Jozefát a nápolyi király nejének szánták, mit maga anyja «politikai áldozatnak» nevezett.^[174] És a szerető anya, midőn erről van szó, egészen spártai hangon szól: «Ha megteszi kötelességét Isten és férje iránt, és üdvözűl, még ha szerencsétlen lesz is – én meg leszek elégedve.» A szegény főherczegnő menyasszony korában halt meg, helyette huga, Mária Karolina, ment nőül IV. Ferdinándhoz.

Mária Karolina és különösen a legfiatalabb Mária Antónia voltak a császárné leányai közt azok, kik nemcsak mert királynék voltak, hanem mert mindegyik egyenes örököse volt anyja szellemének, legjobban foglalkoztatták korukat és a történetírást. A nápolyi királyné inkább anyja erejét és elhatározottságát örökölte, a mint hogy arczra és termetre legjobban hasonlított hozzá, a bájos franczia királyné szeretetreméltóságát és mély kedélyét. Mindegyiknek tragikus volt a sorsa, de mindegyik mint Mária Terézia méltó leánya bírta elviselni végzetét, és bukásukban, ha nem hiányzott is az azt felidézni segítő hiba, még kevésbbé hiányzott a fenség. És bárminő szerencsétlen lett volna Mária Terézia ha megéri, mint áll egyik leánya vérszomjas banditák élére, hogy visszaszerezze gyermekeinek a francziák által elfoglalt királyságot, és mint kell megküzdenie másik gyermekének előbb a rágalom, majd a forradalom szörnyével és mint kell elvégeznie e kettőnek közös csapása alatt: mégis büszkén mutathatott volna reájok, mint véréből való vérre, mely más, mint királyi lenni nem bír.

Mint Józsefnél, úgy Mária Antóniánál is meglátja az anya aggódó vizsga szeme a fejlődő jellemnek katasztrophához vihető sajátságait. A kis főherczegnő, kiben a XVIII. század egész gratiaja és finomsága szinte megtestesűlt, ki mintegy teremtve volt arra, hogy a franczia társadalmi élet élére álljon, alig 15 éves korában elhagyja családját, hogy neje legyen a dauphinnak, a későbbi XVI. Lajosnak.

Anyja utasítással látja el, és meghagyja neki, hogy azt havonkint egyszer olvassa el. Ebben különösen az egyház iránti kötelességeket ajánlja figyelmébe. Reggel imádkozzék térdelve, ha csak néhány perczig is. «Minden a nap jó megkezdésétől függ, és azon szándéktól, melylyel belé fogunk, mert ez jókká és érdemesekké teheti a közönyös cselekedeteket is.» Ne legyen kíváncsi. Feleljen kedvesen mindenkinek, szellemmel és méltósággal, «hisz tudod, ha akarod». Mintáúl különösen nápolyi nénje példáját ajánlja, ki esze és engedékenysége által legyőzte helyzetének nehézségeit.

A mint Mária Antónia megérkezik új honába, és felőle hírek érkeznek, mindjárt kezdetöket veszik az anyai intések és dorgálások is. «Ha csak a polcz magasságát tekintjük, te vagy a legszerencsésebb nővéreid és valamennyi fejedelemasszony közt. A dauphinről nem szólok: ismered tartózkodásomat e pontban: a nő mindenben alá van vetve férjének, és egyedűli foglalkozása neki tetszeni és kedvében járni. Az egyedűli igaz boldogság e földön a jó házas élet: én szólhatok felőle.» Később mint gyöngéd barátnője kéri: ne engedjen meg magának semmi hanyagságot sem magatartásában, sem a repraesentatióban. «Isten annyi kedvességgel, szelídséggel és tanulékonysággal halmozott el, hogy kell, hogy az egész világ szeressen: ez Isten adománya, de neked gondot kell reá fordítani.» Hallja, hogy rosszúl öltözködik, ha elküldi a mértékét, küld majd neki Bécsből korzetteket. Azután következik a lovaglás themája. «A lovaglás elrontja az arczszínt és végre a termetet is. Ha férfi módra lovagolsz, ezt veszedelmesnek találom, pedig arra vagy hivatva, hogy gyermeked legyen. Ha úgy lovagolsz mint én, nő módra, tán kisebb a baj.» Formalis ígéretet követel, hogy leánya soha sem fog vadászni lóháton. «Elismerheted, hogy mindig a lehető szabadságot és minden örömöt megszereztem gyermekeimnek, csak nem fosztanálak meg mulatságtól, ha nem tudnám következéseit.»^[175]

Majd még komolyabb irányt vesznek a tanácsok. «Kárpitozd ki fejedet jó olvasmánynyal, te még jobban reá szorulsz, mint más. Félek, hogy a lovak elvették az erre szánt időt.» – «Korodban meg van engedve a mulatás, de végre is be fogod látni annak üres voltát, ha az az egyedüli foglalkozás, és minden hasznos és alapos munka nélkül ölöd az időt, és meg fogod sajnálni, hogy azt jobbra nem fordítottad. Meg kell jegyeznem, hogy írásod is egyre gyarlóbb lesz. – Ne hanyagold el azt, mi megszerzi a boldogságot. Az nem szépséged, mely nem oly nagy, nem tehetséged és tudásod, hisz az nincs, hanem jóságod, őszinteséged, figyelmed.» – Fájdalommal és haraggal értesűl, hogy leánya, ígérete daczára lóháton jár vadászni. Majd visszatér az olvasás és képzés fontos themájához, mely oly művelt országban, hol a nagyoknak sem néznek el semmit kétszeresen az. Ime a leendő tragikumnak egyik előjele.

A másik, személyesebb, sem marad el. «Mondják, arczukba nevetsz az embereknek. Ez nagyon árthat neked. Nem hisznek többé jóságodban, és hogy öt-hat ifjú hölgynek vagy gavallérnak megtessél, elveszted a többit. Ez nem kicsi hiba egy fejedelemasszonyban. Igaz, hogy az udvaronczok veled lesznek, többnyire dologtalan és becsülésre nem méltó emberek, de a jókat eltávolítod, és utoljára rossz társaságban maradsz, mi minden bűnhöz vezet.» E kemény szavak mellett útat tör magának a szív hangja. «Arra számítok, hogy ismételt leczkéim nem bántanak annyira, hogy meg ne légy győződve gyöngédségemről, mely azokat diktálja, és mely boldogan akar látni és eltávolítani ifjúságod szirtjeit.» A mellett egyre sürgeti, igazi anyai szorgossággal a házasság consummatióját, majd nem győzi megvárni, hogy leánya áldott állapotban legyen, mire Mária Antónia hasonló sóvárgással felel.^[176] Egyre inti, viseltessék engedelmességgel a király (XV. Lajos) és férje iránt, de tegye magát függetlenné környezetétől, mert ő van hivatva a hangadásra, és nem más. «Tanácsaim nem bírtak megmenteni a hibáktól, gondold meg, ez mennyire bánt engemet, és mennyire szeretnék, életem árán is, javadra válni, és téged az elhagyottságból, melybe magad vetetted magad, kivonni. Ha tovább is elhagyod magadat, nagy szerencsétlenségeket látok előre. – Sokkal jobban szeretlek, semhogy hallgathatnék, látom, mint rohansz közönyösen és biztos lépéssel, gyorsan vesztedbe, vagy legalább tévútra.»^[177] És ismét az anyai szeretet és büszkeség kitörése: «miért nem szólsz a királylyal, hisz személyed oly megnyerő, hogy nehéz megtagadni tőled bármit». Mint örvend, midőn leánya 1000 tallért küld a nagy párisi kórház elégése után a kárvallottak részére. «Édes kicsikém, mi tartozunk a példaadással, és ez állásunk igen lényeges és kényes része. A mi másnál fitogtatás és pazarlás volna, nálunk illő és szükséges. Semmi más támaszunk nem lehet, mint a jóság és a jótétemény.» És mennyire repes szíve örömtől, midőn leánya, ifjú férje oldalán, az egész franczia nemzet enthusiasmusa közt elfoglalja a föld első királyságának trónját. Most már politikáról is szól: azt kívánja leányától, hogy segítse fentartani a versaillesi udvar barátságát a bécsivel, mitől függ egész Európa békéje és Európa felvirágzása. Azt is elvárja, hogy az ifjú pár javítani fogja az erkölcsöket és így megmenti ezt a nagy és dicső, de már a romlás széleig jutott nemzetet, amelynek csak egy a támasza: szeretete királyai iránt.^[178] A lázongás szellemét, mely már-már mutatkozik, csak a felvilágosodott századnak tudja be bűnűl.^[179] Nem telt be húsz évbe, mind a király, mind a királyné a guillotine alatt vérzettek el.

Egyelőre még csak a túlságos fényűzés, a feltünő öltözködés vonja magára a figyelmes anya rosszalását. «Hallom, hogy a hajak gyökerétől számítva 36 hüvelyknyi magas fejdíszt hordasz. Tudod, hogy én mindig mérsékelten követtem a divatot, de nem túloztam. Egy csinos, ifjú királynénak nincs szüksége ily bolondságra, ellenkezőleg, a dísz egyszerűsége jobban illik méltóságához.» És újra meg újra intelmek a dologtalanság, az örökös mulatozás miatt, és tiltakozás a túlságos költekezés ellen.^[180] Annál jobban kikel ez életmód ellen, mert ennek tulajdonítja részben, hogy reménye, leánya által unokákat nyerni, nem megy teljesedésbe. Pedig ő már 60 éves és nem igen várhat. «Gyöngédségem csak megérdemel egy kis szófogadást és vigasztalást.» Azt aztán egészen természetesnek találja, hogy a királyné az osztrák szövetség érdekében vesse latba befolyását a királynál, midőn a bajor örökösödés miatt kitör a háború. Hisz II. Fridrik rendszere nemcsak az ő trónját támadja meg, hanem minden uralmat egyaránt, ő pedig a maga részére csak azt kívánja, mihez joga van. Hiába, szinte lehetetlen megvonni a határt az uralkodók személyes vonzalma és politikai érdek közt. A béke helyreállása és a királyné első gyermekének, egy leánynak születése, végtelen boldogságot okozott a császárnénak. De haláláig nem szűnik meg férfi-unokát, trónörököst sürgetni. Ennek születését már nem érte meg a nagyanya. Ez volt a szerencsétlen dauphin, ki szülei kivégeztetése után egy párisi forradalmár műhelyében nyomorgott, és kiről még azt sem tudják biztosan, hogyan pusztult el.

Egy leánya volt Mária Teréziának, kivel oka volt elégedetlennek lennie: Amália, pármai herczegnő. E fejedelemasszony férje brutalitása és rossz erkölcsei által feljogosítottnak tartotta magát, mindenben saját feje szerint járni el. Mária Terézia mindent megtett leányának jobb útra térítésére és midőn ez nem sikerűlt, levette kezét róla. Csak később állott helyre a béke, de intimitásról többé nem lehetett szó. Egy érzelem még hatalmasabb volt benne az anyai szeretetnél: a méltóságnak érzete.

Kissé bőven tárgyaltuk ezt az uralkodó vonást: a mindent felölelő anyai szeretetet. Ez a szeretet kihat a második generatióra is. Mint a ki maga boldog, számos gyermekkel megáldott házas életet élt, nem győz betelni tanácsokkal és kívánságokkal leányai és menyei iránt. Leopold nagyherczeg nejét, ki tizenegy gyermeknek adott életet, hasonlíthatatlannak nevezi. Ha az első gyermek leány és nem fiú, az a stereotyp vígasztalása: tudjátok, hogy a fiúk a szép leányok után szeretnek futni. A mint szeretete egyre több tárgyra oszlik szét, egyre türelmetlenebb, áradozóbb lesz, és az a sötét gondolat, hogy napjai úgy is megszámlálvák, még inkább fogékonynyá teszi szerettei boldogsága iránt, melyben egyedűl találja a magáét.

És a mennyire szereti gyermekeit és unokáit, annyira félti őket, annyira szeretne minden hatalmával távol tartani tőlük minden bajt.

A rossz először is a testi betegség és a halál. Több gyermekét látta elhúnyni, köztük kedvencz fiát Károlyt, és Jozsefa és Johanna leányait már felserdűlt korukban. József első szeretett nejének pármai Izabellának és leányának, a kis Teréziának, halála is mélyen megrendítette őt. Különösen a himlő mutatkozott a dynastia veszedelmes ellenségének. Ezért a császárné vak bizalommal viseltetett híres udvari orvosa, Van Swieten Gerhard iránt, ki egyike volt a himlőoltás előharczosainak és első gyakorlóinak és e bizalma nem rendűlt meg a sok haláleset daczára sem, mely Van Swieten kezelése alatt az uralkodó házat érte. Nemcsak gyermekeinél és unokáinál, hanem még a rokon udvaroknál, pl. a francziánál is, egész élénkségével szállott síkra a beoltás mellett. Az ily beoltás, annak minden körűlményei és sikere aztán végtelen számú levelet, tanácsot, kérdést vont maga után, és Mária Terézia nem csekélyebb komolysággal tárgyalja annak minden peripetiáit, mint bármely más fontos ügyet. Ép oly nagy bőséggel tárgyalja leányainak és menyeinek egészségi állapotát lebetegedés előtt és után.

A mennyire szívén viselte gyermekei egészségét, annyira ellene volt minden elkényeztetésnek. «A mit Van Swieten megenged, hogy gyermekeim ehetnek, az nekik megengedendő, és e pontban nem is bántak velök kényelmesen. Kívánom, hogy mindenből egyenek, az evésben ne válogassanak, ne keressék a jobb falatot vagy ételt, és ne is beszéljenek erről. Minden pénteken, szombaton és bőjtnapokon egyenek halat. Tudom, hogy Johanna idegenkedik ettől, de el kell szoktatni. Nem szeretem, ha sok czukrot kapnak, a bőjtnapokon pedig a rendes étkezésen kívűl ne kapjanak mást, mint legfölebb egy falat kenyeret, hogy zsönge koruktól szoktassuk őket a parancsra. Azt is megengedem, de csak bőjtnapon, hogy tejes kávét vagy teát hozassanak tőlem reggelire, de más napokon marad a leves. – Este a bőjtben, bőjti leves, tojás és tészta, de nem édes, nem sűlt vagy gyümölcsös. Napközben csak egy zsemlye negyedrésze, ha szükséges, uzsonnára, de sem czukor, sem édesség, csokoládé vagy kávé.»

Ha mégis van beteg a családban, a császárné egészen az ápolásnak szenteli magát. Ha férje beteg, éjjeket virraszt mellette, mint bárminő szegény asszony. Gyermekeitől nem tarthatja ilyenkor távol sem állami ügy, sem a fertőzés félelme. Meglátogatja menyét, Jozsefa császárnét, midőn az himlőbe esik és a betegség ő reá is átragad. Különben annyi gond, virrasztás és lebetegedés daczára ő maga egész halála éveig megtartja egészségét.

A másik, tán még veszedelmesebb ellenség, melytől övéit annál inkább akarja óvni, mert annak pusztításai ellen a vallásos megoldás nem nyújtott megnyugvását: az erkölcsi curroptio. Ez pedig az ő szemében, szellemének egész iránya szerint összeesik a régi jó szokások elhagyásával, a felvilágosodáshoz, vallásos közönyhöz szegődéssel. A betegségben és halálban Isten ujját látja, de ez ellen küzd egész lelki erejével mint családanya és uralkodó egyaránt.

E felfogása annál érdekesebb és jellemzőbb, mert egy egész világ-aera távola választotta el fiáétól, II. Józseftől. Valóban tragikus e fejedelemasszony alakja, kinek belső meggyőződése ellen nemcsak ellenséget vétenek, köztük a «gonosz ember» Fridrik, hanem első sorban azok, kik legközelebb állanak szívéhez, kik énjének részei, kiktől nem tagadhatja meg szeretetét, sőt becsülését sem, bár lelkiismeretében elveszettnek tartja őket. Midőn fia Svájczban utazik és onnét, Voltaire és Rousseau földjéről, a tolerantia nevében tiltakozik a Csehországban újra megkezdett vallási üldözés ellen, mely annyi munkás kartól fosztja meg az országot, anyja így válaszol: «Nagy fájdalmamra kell mondanom, hogy benned vallás dolgában nincs mit rontani, ha megmaradsz azon általános tolerantia mellett, melyet meg nem tántorítható alapelvednek vallasz. Mégis remélem ezt, és nem szűnök meg ezért imádkozni, és nálamnál méltóbb embereket imádkoztatni, hogy Isten megóvjon e szerencsétlenségtől, a legnagyobbtól, melyet valaha el kellene viselnie a monarchiának. Azon hitben, hogy munkásokat megtartasz, sőt újakat nyersz, tönkre teszed államodat, és oka leszel annyi lélek megromlásának. Mire vezet, ha birod az igaz hitet, ha oly kevéssé szereted és oly kevésre becsülöd, és mit sem törődöl fentartásával és gyarapításával. Igaz hitre és meg nem másítható szabályra van szükség: honnét veszed, hogyan tartod azt meg? A tolerans országok azért még sem boldogabbak.»

Midőn József viszont azt fejtegeti, hogy épen a tolerantia a legjobb ellenszer az elharapódzó vallástalanság ellen, anyja, ha lehet, még keményebben nyilatkozik. «Uralkodó vallás nélkül? Ép a tolerantia és a közöny ásnak alá mindent legbiztosabban, hogy semmi fenn nem állhat; épen mi járunk legrosszabbúl. Nem a nantesi edictum tette tönkre azokat a provinciákat, hanem a szerencsétlen adóbérlés, a rossz közigazgatás, a gyönge és cselszövő miniszterek döntötték romlásba az oly kedvező helyzetű országot; a vallás hiánya a tisztviselőkben, kik csak érdekeik és szenvedélyeik után indúlnak: az öl meg mindent. Mi féke lehet az ilyen embernek? Semmi, sem bitófa, sem kerék, csak a vallás és a kegyetlenség, nem pedig emberbarát, a mint most járja a phrasis, mely mellett kiki azt gondolja, a mit akar. Nem is mint keresztyén, hanem politikai értelemben mondom: semmi sem oly szükséges és oly üdvös, mint a vallás. Megengeded, hogy azt mindenki saját képzelete szerint tervezze? Mi lesz belőlünk megállapított kultusz, egyházi alárendeltség nélkül! Nem nyugalom és elégedettség fakad majd belőle, hanem ököljog és más szerencsétlen korszak, minő már előfordúlt. Ha te ily nyilatkozattal lépsz fel, a legnagyobb szerencsétlenséget idézheted elő, és felelőssé válhatsz sok ezer ember lelki üdveért. Hát még nekem mit kell szenvednem, ha ily téves véleményben látlak elfogultan! Nemcsak az államról, megmaradásról, fiamról van szó, ki születése óta tevékenységem egyetlen czélpontja: lelked üdve forog kérdésben. Mindenfelé nézve és hallgatva, az ellenmondás szellemét összevegyítve azon törekvéssel, hogy valamit alkoss: tönkre teszed magadat, és magaddal örvénybe vonod a monarchiát, megsemmisíted elődjeid nehéz gondjainak eredményét, kik oly súlyos munkával hagyták reánk e provinciákat, és annyira javították őket, a mennyiben nem mint ellenségeink kegyetlenűl és erőszakkal, hanem buzgalommal és nagy költséggel virágoztatták fel szent hitünket. Ne legyen üldözés, de még kevésbbé közöny, vagy tolerantismus: ehhez remélem tarthatni magamat míg élek, és csak addig kívánok élni, míg remélhetem, hogy azon vígaszszal térhetek őseimhez, hogy fiam oly nagy, oly vallásos lesz, mint elődei, megtérve téves véleményétől, ama gonosz könyvektől, melyek szerzői szellemöket csillogtatják, annak rovására, mi legszentebb és tiszteletre legméltóbb e földön, melyek képzelt szabadságot akarnak, mely soha sem létezhet és féktelenségbe és általános feldúlásba csap át.»

A történelem Mária Terézia egy tulajdona fölött sem ítélt keményebben, mint épen e fölött, mely annyira szíve legmélyéből fakadt. De meggyőződésének, kifejezésének ereje tiszteletet parancsoló. A régi, omlatag világnak ő az utolsó nagy alakja. Európa trónjain vagy az új irány apostolai ülnek, mint Nagy Fridrik vagy Katalin, vagy bár személyesen becsületes, de korlátolt férfiak, mint XVI. Lajos és III. György, vagy pedig oly kéjenczek, kiknek erkölcstelen élete rossz hírbe hozta az általok fitogtatott vallásosságot, mint XV. Lajos. Az irodalomban páratlanul fényben, minden versenytárs nélkül ragyog Voltaire, Rousseau és az encyklopédia csillagzata, az uralkodik az előkelő társaságban Európaszerte. És egy nő az egyedüli, ki lelkéből erőt merít szembeszállani e hatalmas, mindent magával ragadó árral, mely elől legtöbb helyütt félénken visszavonúl az egyház is. És míg maga rendületlenűl küzd, látnia kell, mint hatol be, mit ő mételynek tart, eleinte legfinomabb csöveken átszivárogva, majd minden ellenállást elsöpörve, azoknak kebelébe, kik szerinte, vele és utána hivatva lettek volna megvédeni a már tarthatatlan positiót.

Hiába volt minden küzdelme a kor szelleme ellen, de anyai gondjából fakadó, mindenre kiterjeszkedő védekezése mégis figyelmet érdemlő és sikertelensége daczára is szinte imposans.

Minden gyermeke nevelésénél első czélnak tartja az Isten iránti kötelességérzet ébresztését, csak azután következnek kötelességei szülők, család iránt, az egészségesek gondozása és az értelmi képzés.^[182] Rendesen hosszú utasításokat ír az egyházi kötelességek teljesítése felől. «Intelek a házunkban mindig követelt methodus követésére: remélem nincs arra szükséged és szívedben mély gyökeret vertek a 18 év óta hirdetett és részben gyakorolt elvek. Havonkint áldozzál, többször is, ha nagy ünnep van. Ünnep szombatján pedig bőjtölj egész udvaroddal. Ha te, vagy nőd, vagy bárki más megszegi a bőjtöt, ne tegye nyilvánosan, hanem mintha beteg volna. Ilyenkor azonban ne élvezz csemegét, és adj alamizsnát. Tartsd meg az ünnepeket, különösen üld meg augusztus 18-dikát, atyád urad halála napját. Ezen nap országodban ne legyen öröm, se vígasság. Ne feledd el gyónni időről-időre, hetenként, vagy legalább kéthetenkint, még ha nem áldozol is. Atyád úgy szokta, tőle tanultam, ő minden vasárnap és csütörtökön meg szokott gyónni. Nem mulasztod el bizonyára naponkint a misét és este az olvasót, és a reggeli imádhoz vallásos olvasmányt is csatolsz. Betegség esetén a gyóntatónak naponkint el kell jönnie kétszer, veled imádkozni. Gyermekeim, Károly tizenöt éves korában s Johanna tizenhárom éves korában nem mulasztották el egyszer sem, haláluk napját sem véve ki, mi egyetlen vígasztalásom.»^[183]

Nemcsak Leopoldtól és Ferdinándtól, kik mint uralkodók és kormányzók példát adni hivatottak, követelte meg a szertartások és szokások ily szigorú megtartását, ép úgy sürgette azt leányainál is, és nem szűnt meg ösztönözve tudakozódni az iránt vajjon megfelelnek-e valóban kívánságának. És minő harag, ha a gyóntatóatya nincs megelégedve. «Gyóntatóatyád levele elszomorított, minden nap elmaradsz a miséről. Hol maradnak a vallásos olvasmányok és más kötelmek. Ha lényeges kötelességeid teljesítésében ellazulsz, el vagy veszve. Te, kinek másokat kellene javítanod és sarkallnod példád által, már két hónapja nem gyóntál. Ez a kezdete minden tévelygésnek és bűnnek.» «A Jove principium» ezt az elvet követte atyád egész életében.»^[184] «Ne mulaszd el a vallás egy kötelességét sem, a házasságban még nagyobb szükségünk van imára és az Isten segítségére. Különösen ajánlom a pontosságot a vallásos olvasmányok dolgában.»^[185] Karolinának, midőn királyné lesz, még határozottabban kijelöli a követendő útat. «A reggeli ima és olvasmány egyike a leglényegesebb pontoknak életedben, minden más attól függ, továbbá az esti imától és lelkiismereted átvizsgálásától. Őrizkedj attól, hogy ezt elhanyagold: ez lesz életed egyetlen öröme és vígasza, ha Isten azt hosszúra nyújtja. Vasárnap és ünnepnap legalább két misét hallgass. Olvasd Letourneunek a «Keresztyén év»-ét. Nekem is megvan, és ha olvasod, azt hiszem majd, veled mulatok. Meg kell gyónnod havonként, gyóntatóatyád belegyezésével. Gondosan ápold az ájtatosságot a boldogságos Szűz, sz. József, sz. Károly és a sz. angyalok iránt. Jelenj meg Isten színe előtt, a hányszor csak lehet. Ne feled el soha délben, ha az Angelus-t mondják. Olyankor vizsgáld át délelőtti cselekedeteidet, kérd ki Isten segítségét a nap hátra levő részére és röviden vedd számba, mit a hit, remény, szeretet, és megbánás rendelnek. Az ebéd előtt és utána imádkozzál, még ha a többi nem is teszi. Tartozol e példaadással, és utoljára is utánad indúl majd mindenki. Tartsd magadat boldognak, ha alkalmad nyílik a többit meggyőzni: mind boldogság Istent szolgálni, és hozzá mindenben hűségesnek lenni»^[186] Természetes, hogy Mária Antóniára, ki a veszedelmes Francziaországba megy nőűl, kétszeresen ügyel, de egyúttal figyelmezteti, őrizkedjék minden rángatódzástól térdeplés közben, mert az álszenteskedésnek látszanék, «pedig különösen ott, el kell kerülni e hibát».^[187]

Karolinához intézett utasításaiból megismerjük azt is, minő szerepet szánt a gyóntatóatyának. Ő maga is hosszú időn át legbizalmasabb tanácsosának tekintette Kampmiller jezsuitát, ki nála e tisztet ellátta. Uralkodása elején alig volt fontos ügy, melyben ne fordúltak volna az atyához, ha nála, vagy a császárnál valamit el akartak érni.^[188] Úgy látszik azonban, hogy később maga a császárné is belátta, hogy meg kell vonni a határt az egyházi és világi francziák közt. Leányához így szól: «Mindenben, mi lelkiismeretedet illeti, teljes engedelmességgel kövesd gyóntatóatyád intelmét. Ha nem bízol benne, inkább változtasd, de lelkiismereted igazgatásában ne engedd a legkisebb homályt sem: e pontban semmi sem jelentéktelen. Biztasd őt, hogy mindig a legtisztább igazságot mondja szemedbe, ne kíméljen, hanem úgy bánjék veled, mint mással. Nézeteit és tanácsát tisztelettel, alázatossággal és hódolattal fogadd, hogy ne hihesse, mintha az igazság elkeserítene. De ne avasd gyóntatóatyád semmi köz- vagy magánügybe, mi nem érdekli lelkiismeretedet, a vallást és az erkölcsöt. Ki adhatna ezek felől jobb tanácsot? De lelki tanácsosaidnak egyébről ne szólj, sőt ne engedd, hogy bizalmasak legyenek szolgáiddal. Ép ezért ne várasd soha sokáig az előszobában, mert ez létre hozná az annyira kerülendő bizalmasságot.»^[189]

A házi nevelés, a soha ki nem fogyó anyai tanács, a vallásos érzés várának megerősítése: a gyóntatóatya annak legfőbb őrzője. Őrizni kell pedig a mindenünnen, különösen az irodalom terén beszivárogható fertőzéstől. «Még egy pont van, mely nagyon szívemen fekszik: t. i. hogy ne olvass könyvet, akár irodalmit, akár mulattatót, gyóntatóatyád megkérdezése nélkül. E függés a legkevesebb, mit tehetünk lelkünk nyugalmának megőrzésére oly időben, midőn annyi veszedelmes könyv árasztja el a világot.» E szinte stereotyp formulájához Mária Antóniánál, kinek állása a legjobban veszélyeztetett, hozzá teszi: «ez Francziaországban annyival szükségesebb, mert ott egyre jelennek meg igen kellemes és tartalmas könyvek, melyek azonban e tiszteletreméltó köntös alatt sokat rejtenek, mi vészes a vallásra és erkölcsre nézve. – Tőled, kedves leányom, ezt mint gyöngédséged és engedelmességed legbiztosabb jelét követelem, egy jó anya iránt, ki nem tekint másra, mint üdvödre és boldogságodra.»

Nem elég a védekezés. Mária Terézia igen jól tudja, minő hatalmat adott a gondviselés a fejedelmek kezébe. És a mint ő maga gyakorolja a hatalmat az egyház emelésére, híveinek megjutalmazására, elleneinek megtörésére, úgy elvárja gyermekeitől is, hogy ez irányban küzdjenek, és nem csak saját meggyőződésükkel, hanem annak nyílt és hathatós érvényesítésével is elősegítsék az általa egyedűl üdvösnek hitt elvek megmaradását és győzelmét.

«Reszketek, ha látom, mennyire terjed mindenütt a vallástalanság. Még azok is, kik hisznek, ezt rejtegetni törekszenek. Egy idejében kimondott szó, egy komoly pillantás azok elhallgattatására, kik nagyon is szabadon viselkednek, igen üdvös lehet, és csak kötelességünket teljesítjük vele.» – «Ne szégyeld soha jó keresztyénnek mutatkozni, szóval és tettel. E pont a legnagyobb ügyeletet igényli, most még inkább, mint valaha. Mióta a vallást a szívbe akarják bezárni, annak külső jeleit pedig elhanyagolják, attól félve, hogy nevetségesnek, álszentnek, vagy föl nem világosodottnak tartják az embert, az erkölcsök nagyon megromlottak. Ez a most uralkodó hang, mely annál veszedelmesebb, mert az egész jó társaság a szerint járja, még az úgynevezett tudósok is. Nincs kényelmesebb, nincs mi jobban hízelegne nekünk, mint a féktelen szabadság. Ezt a szót helyezte a felvilágosodott század a vallás helyébe, és mindent meggyőződéstől vagy számítástól vár. Tudatlansággal és előítélettel vádolják a multat, pedig azt nem ismerik, sőt a jelent sem.»^[190]

Megköveteli, hogy gyermekei mindjárt megmutassák, hogy más táborban szolgálnak. Azok a kik uralkodnak, csakis azokkal éreztessék kegyöket, kik vallásosak, és haraggal fordúljanak el azoktól, kik nem azok. Ő maga is csak ez eljárásának tulajdonítja sikereit. Büszke arra, mennyire jó keresztyén, mennyi becsületes ember és feddhetetlen erkölcsű nő él udvarában. Ez csakis folytonos, soha nem lankadó, semmit el nem néző figyelmnéek véli köszönhetni. Utódaitól annál inkább reméli példája követését, mert ettől függ nem csak örök üdvösségük, hanem világi boldogságuk is. «Vallás nélkül nincs erkölcs, erkölcs nélkül pedig boldogság, sem nyugalom, legkevésbbé a házasságban, mely még is az egyetlen igaz boldogság a földön.» Ezt is oly tökéletesnek óhajtja gyermekei részére, mint a minőnek ő élvezte 29 éven át, férje haláláig.

Nemcsak a vallás lényegét követeli meg, mint látjuk, hanem annak külsőségeit is. Úgy a mint ő Bécsben bőjtben eltiltotta a nem bőjti ételeket a vendéglőkben és a nyilvános zenét, és a mint egész udvarától elvárta, hogy nem mulasztja el a gyónást és áldozást, úgy kívánt rendelkezni a más, fiai uralkodása alatt álló, területekben is.^[191] Midőn Leopold átveszi Toscana uralkodását, meghagyja neki, szerezze meg mindig azok névjegyzékét, kik a nagyhéten és a communiónál elmulasztották kötelességöket, és e felől ne fogadjon el semmi mentséget. Ép úgy kötelezze az udvari méltóságait, hatóságait és tisztjeit, követeljék meg alárendeltjeiktől minden husvétkor a rendes gyóntatóczédulákat. Ő maga ezt annyira komolyan vette, hogy midőn Kaunitz 1774. áldozó csütörtökén betegsége miatt nem járúlhatott az Úr színe elé, a hatalmas államkanczellár jónak látta a császárnénak beküldeni gyóntatólevelét. Mária Terézia ezt nagy hálával vette, mint annak jelét, hogy a herczeg nem csak őt szolgálja híven, hanem közös urokat is.^[192]

Megragad minden alkalmat ez ellentét feltüntetésére, az új irány korholására és megszólására. Különösen szereti ezt tenni, midőn arról a férfiúról van szó, kiben nemcsak a felvilágosodás képviselőjét látja, hanem mindannak mi előtte szent, halálos ellenségét, a mellett magának és dynastiájának le nem győzhető versenytársát: II. Fridrikről. Midőn fia 1769-ben és 1770-ben vele találkozik, büszkén kifejti, mennyire fölötte áll a Habsburg-ház leendő feje a nagy porosz királynak. Mivel ez philosophus, intensiv haragjára méltatja az egész philosophus hadat, és azt a benyomást nyerjük, hogy mindig első sorban a királyt érti, midőn e had ellen szórja átkait. «Ha ez úgynevezett tudósokat, e philosophusokat szerencsésebbeknek látnám vállalataikban, elégedettebbeknek otthonukban, azt kellene hinnem, hogy gőg, elfogúltság, nyakasság gátol meg, velök egyetértenem. De mindennapi tapasztalásom ép az ellenkezőről győz meg. Nincs semmi, mi gyöngébb, kétségbeesettebb, csúszómászóbb volna, mihelyt őket a legkisebb csapás éri, mint ez erős szellemek. Rossz apák, fiúk, férjek, miniszterek, tábornokok és polgárok. Miért? Hiányzik nálok az alap: egész philosophiájuk, minden elvök az önzésből van merítve: a legkisebb balsors lesújtja őket. Innét az öngyilkosok és őrültek nagy száma, vagy azoké, kiket rossz viseletök és betegségök képtelenné tesz bármire. Még ha Isten meg is engedi némelyiknek a jobb útra térést, akkor is hasztalanok az államra nézve, mert el kell rejtőzniök a világ szemei előtt. De ez is ritkaság: rendkívűl izgatott élet után az ilyen emberek kétségbeesetten, nyomorúltan pusztulnak el.» Mégis félti tőlük gyermekeit, nevelés, a maga és őseik nyújtotta példák daczára, mert e faj a társaságban igen szeretetre méltó, keresett, szellemének csillogása miatt, vagy legalább félelemből megtűrt.

E kárhozattal szemben áll lelkében az ő családja. Büszke őseire, hozzájuk hasonlóknak kívánja utódjait: ez valóban életének leghőbb vágya.

A sors megadta neki e boldogságot. Ritkán volt, minden csapás daczára, mely szívét sebezte, nálánál büszkébb és boldogabb nő és anya. Családi képek megőrzik e boldogság emlékét, a mint a serdülő és még kisded főherczegek körűlveszik a felséges szülői párt. Valóban isteni adománynak tekinti családja szaporodását és felvirágzását annyi trónuson. Ez a kihaló félben levő ház már 1772-ben újra hét főherczeget számlált. «Minő kegyelem! Kétszáz év óta alig volt ennyi egyszerre. – Vajha éledne fel újra! és tenne oly szolgálatokat, mint a régi; szent vallásunknak, az egyháznak és népeinek. Mind jószívű, jólelkű fejedelmek, jó keresztyének, jó apák, jó férjek, barátjaiknak barátai. Ezt kívánom mindnyájunknak, mint egyedüli boldogságot a földön, és mint az üdvösség útjának reményét.» Mert mint a családban, úgy az államban is nem az önérdek, mely magát philosophiának csúfolja, hanem az igaz érzés az egésznek szilárd talaja. «Jobb erősen érezni, mint nagyon is keveset. Csak az érzés által lehet magához vonni a tisztességes embereket, nem pedig a divatos philosophia által, mely ridegséget von maga után mások iránt.^[193]

Ritka ember lelkéről nyerhetünk még emberöltők után is oly tiszta és teljes képet, mint e valóban nagy királynőről, családi levelei alapján. Természetének, temperatumának hevével kitárja előttünk az emberi szenvedélyek és indulatok egész scaláját: boldogságot, levertséget, haragot, gyűlöletet ép úgy, mint szeretetet és odaadást, felszárnyaló reményt és csüggedt lemondást. De egynek nem találunk nyomára, lelki állapotának ez ezernyi pillanati nyilatkozásaiban: az alacsonyságnak. A tárgy néha közönséges, a hang soha sem az. A szorosan vett erkölcsi oktatás alig fordúl elő, vagy legalább csak elenyészőleg ritkán, a vallásoshoz képest. Azt kellett hinnie: az ő gyermekeinek erre nincs szüksége. De kíméletlen és kifakadó, ha bármiben véteni látja szeretettjeit. Mily kemény bír lenni Ferdinand, vagy Mária Antónia ellen, ha azok pazarlásra, vagy dologtalanságra mutatnak hajlamot. A vallásos meggyőződés mellett a jó könyvekből vett okulásban látja a fejedelmek erényét, ennek tulajdonítja magának és Józsefnek superioritását, «mert csak ezekben találjuk az igazságot álarcz és festék nélkül». A magánerkölcsnek a politikaitól való elválasztását szinte naivul elismeri, de szerencsétlen, ha maga oly helyzetbe sodortatik, melyben lelkiismerete ellen kénytelen cselekedni, mint pl. Lengyelország felosztása setén. Midőn értesűl, hogy fia Ferdinánd, másnak szóló leveleket felbontatott, így dorgálja: «őrizkedjél attól, hogy valaha mások czímzett levelét felbontass. Az szent, mert nincs jogunk másnak titkához. Állami ügyekben is alig van ez megengedve.»^[194]

Boldogságunknak, gyászunknak egy a forrása: az, min szívünk csüng. És a gondviselés, mely oly teljes mértékben adta élveznie Mária Teréziának a családi élet javait, nem kímélte őt meg keserű megpróbáltatásoktól, szíve mélyeig ható fájdalmaktól sem.

Nemcsak több gyermeke elvesztését értjük, nem is szeretett, vele majd harmincz éven át példás boldogságban élő férje hirtelen halálát, kit nem csak külsőleg, hanem szívében is élte fogytáig nem szűnt meg gyászolni.

Tisztán azokat a csakis moralis összeütközésekre visszavihető viszonyokat érintjük, melyek fogékony szívét sebezni nem szűnhettek meg. Első sorban azt a tragikumot, melyet az ő és utóda világnézete közti elvi különbség idézett elő. Ő, ki mint a réginek imádója, mint a családi hagyományokért élő-haló, emberöltőkre, egy örökkévalóságra szeretne építeni, mivel elveit örök igazaknak tartja, mihelyt anyja behúnyta szemeit, hanem azt is elnézni kénytelen, mint foglal ez a gyűlölt irány mind több teret családjában, udvarában, magában az államigazgatásban, melyet még ő vél intézni erős kézzel. Új szokásoknak, új embereknek, új nemzedéknek érvényesülését kellett megérnie neki, ki oly vallásos tisztelettel csüngött azon, mi régi. Egyházi tanácsadói, a régi udvar romjai, mind háttérbe szorultak már a trónörökösnek és követőinek a jövő nap fényétől megvilágított alakjai mellett.

Mária Terézia valóban nő, nemcsak neménél fogva az. Az erényeiben és hibáiban, a mennyiben az aprólékosság és tán a túlságos kiváncsiság, és hírhordozás vádja alól nem menthető fel teljesen. De nem is akar más lenni. Kikhez hasonlítani szokták: az angol Erzsébet, a muszka II. Katalin férfiasságot affectáltak, megvetették azon kötelékeket, melyekben a nő csak férfi mellett érvényesűlhet. A nagy Habsburgban a női erény bája mellett nem hiányzott a női gyöngeség sem. Törvényt, szabályt keresett: sokkal félénkebb volt, semminthogy maga mert volna adni irányt. Csak mivel férje nem volt erre alkalmas: szinte kénytelenségből uralkodik ő, csak mivel a császár nem elég határozott, kénytelen vallásos és politikai meggyőződéseiben visszanyúlni a múltba, mert lelke positiv alapot, biztosságot követel mindenben. És bármily nagy is köztük az ellentét, midőn ez a meggyőződés már mély gyökeret vert benne: minő bálványozással tiszteli II. Józsefet, nem mert fia, hanem mert határozott, önálló, egész ember: férfiú.

Nemcsak szavaiból, nyilatkozataiból állapíthatjuk meg, mennyire érezte e hiányt, mennyire eltévesztettnek tartotta azon nőnek hivatását, ki egyebütt is uralkodik, mint házi körében, és férje szívében, és ki így azt a helyet foglalja el, mely csak férfiút illethet. Tán csak akkor vét az őszinteség ellen, midőn minden intézkedésében, legyen az akár politika, akár családi, férje példájára, vagy nézetére hivatkozik: érzi, hogy ennek úgy kellene lennie. Midőn leányait férjhez adja, minden intelem közt leginkább arra helyez súlyt: ne avatkozzanak férjeik ügyeibe, legyenek nekik mindenben alárendelve. Ha leányai uralkodóhoz mennek nőűl, kétszeresen szívökre beszél: tartózkodjanak minden törekvéstől politikai befolyásra tenni szert. «Mondd mindenkinek, szelíden, izgatottság nélkül, hogy az ügyekbe egyáltalában nem avatkozol, és nem is akarsz felőlük tudni. Férjed oly jó, oly igazságos, oly szorgalmas, hogy csak hozzá kell fordulni, te különben is idegen vagy, és nem ismersz senkit. – Ha férjed állami ügyekről vagy személyekről szól neked, ez egy esetben engedem meg, hogy a lelkiismeret, a felebaráti szeretet és tulajdon eszed parancsa szerint szólj felőlük. – Politikára nem vagy való, tartsd magadat távol tőle. Légy férjed tanácsosa, barátnője, bizalmasa, de semmit se tégy saját hatalmadból és még kevésbbé akard mutatni, hogy van befolyásod. Ismétlem, nem vagy arra képezve, ne akarj uralkodni. Hagyd gondot azokra, kiket Isten arra meghívott: úgy is borzasztó számadással tartozunk, és egy pillanatnyi örömre száz keserves jut.»^[196] «Szeresd férjedet, az a hivatásod.» – «Más anya arra ösztönözne: iparkodjál befolyásra tenni szert: de én sokkal jobban ismerem az állami ügyek súlyát és kényességét, semhogy abban részesíteni kívánnálak. Még ah férjed be is akar avatni az uralkodásba, és kikéri tanácsodat, ne mutasd soha, engedd át neki a világ előtt az egész tekintélyt, és elégedjél meg szívével és bizalmával: az egyedüli páratlan értékű jóval.»

Leányai közt legjobban szereti Mária Krisztinát, ki annyival magasabban áll mint férje, és oly szerényen átengedi neki mindenben az első polczot. «A te helyzeted oly kényes, mint az enyim volt. Soha se éreztesd vele fölényedet: misem áldozat, ha nagyon szeretünk.» Menyei közt a spanyol Luiza, Leopold neje, a «páratlan», nemcsak mert számos családdal boldogítja férjét, hanem mert őt vakon szereti, és nincs akarata férje mellett.

Bárminő magas helyet foglal el Mária Terézia az uralkodók közt, az ő ambitiójának fő tárgya nem a babér és tölgyfakoszorú, hanem az olajfa és myrthus. Nem Semiramis akar lenni: egész lényében hasonló a nagy asszony ahhoz a mesés királynőhöz: Alkinoos nejéhez, kiről Homeros énekli:

A fejedelmet mint uralkodót tanácsosai és hadvezérei veszik körűl, mint birodalmának első nemesét, országaink előkelői. Hatalmát nem annyira a törvények korlátozzák, legalább a XVIII. századnak közjogi eszméi szerint, mint az udvariasságnak szabályai. Szűkebb, vérbeli családja mellett ott van a nagyobb, az udvar, mely igaz, hogy körülötte forog, mint központ körül, de azért saját, majdnem megmásíthatatlan törvényei szerint igazgattatik, és ha fényt kölcsönöz is az uralkodó csillagzattól, viszont tovább sugározza, és szinte sokszorozza annak ragyogását azon milliók szemében, kik magok a napnál nem sütkérezhetnek.

Mint a kiváltságosak gyűlőhelyének, a fejedelmi udvarnak soha sem hiányzott a társadalmi jelentőség mellett politikai fontossága sem. Ez kivétel nélkűl mindenütt abban állott, hogy az előbb a királysággal egyenlő rangú, vele gyakran fegyveresen szembe szálló egyházi és világi aristokratiát, előbb a szertartások kényszere által, majd politikailag és gazdaságilag is alávesse a korlátlan egyeduralomra törő monarchiának. E tekintetben, úgy mind műveltségi és társadalmi tekintetben is, előbb a madridi, majd, épen a XVIII. században, a versaillesi udvar volt a typikus és irányadó.

Csillogásban és fényben Mária Terézia udvara nem mérkőzhetett a Lajosokéval, igaz hogy erkölcstelenségben és költekezésben sem. Az arányt körülbelől a színhelyek: Schönbrunn és Versailles mutatják. Nemcsak a családi összeköttetés és hagyomány, hanem tán első sorban magának a dynastiának komoly, méltóságos jelleme, melyet a császári czím még jobban kifejlesztett, Bécsben századokon át a szigorú, spanyol udvartartásnak biztosította az uralmat. Még Károly császár is egyik végső megtestesítője a grandezzának. Ha csak a szertartások, fogadások, templom- és búcsújárások, utazások, udvari mulatságok és gyászok előirásait tekintjük, alig mutat a bécsi ceremoniale valami eredetit, a madriditól vagy később a versaillesitól elütőt.

És mégis, épen politikai tekintetben fontosabb valamennyinél. Az uralkodásnak nemcsak egyik, hanem tán legfontosabb organuma.

A nagy nyugoti királyságokban a nemesség az egységes nemzetnek csak egy része, legfölebb tartományi eltérések tesznek benne különbséget. A császárságot a középkori közjogi fogalmak szerint épen az emeli a királyság fölé, hogy több nemzetet egyesít koronája alá. Ilyenné tette Nagy Károly, a román és germán nemzetek első egyesítője, ilyenné az a Habsburg, ki legközelebb jutott tán a világuralom megvalósításához: V. Károly. És ha nem is a császári méltóság, de a több különböző nemzet fölötti uralom meg volt az újabbkori Habsburgok másik gyökeres családjánál, a burgundi herczegeknél is. Midőn házasság, örökség vagy szerződés egy dynastia uralma alá juttatott több országot, azoknak rendi alkotmánya, nemzetisége érintetlen maradt: a középkor realis uniót, különböző országot összecsatoló egységes kormányrendszert nem ismert. Az egyesítő nem más, mint maga a fejedelmi személy. Ő egyedűl ad irányt a különböző nemzeti vagy tartományi kanczelláriának. De e hivatalos érintkezés mellett az összes monarchia előkelői kell, hogy gyülekezzenek udvaránál, és az udvari élet nemcsak az uralkodóhoz fűzi őket, hanem egymáshoz is. Családi összeköttetések, rendjelek, kitüntetések, a gyermekeknek közös irányban való nevelése lassankint lecsiszolják az eleinte nagyon is éles ellentéteket, és udvari emberekké változtatják a büszke, pártütő mágnások ivadékait. Nagy Károly udvari iskolája által akarta sokrészű monarchiája egységét a jövőre is biztosítani. Jó Fülöp udvaránál az aranygyapjas vitézi rend szolgált a brabanti, flandriai és burgundi nemesség egyesítője gyanánt.

A Habsburgok bécsi udvara eleinte az osztrákok mellett csak a cseh főnemességet vonta körébe. Csak Leopold ideje óta jelennek meg ott nagyobb számmal a magyarok is. A magyar nemességnek az udvari élet körébe vonása épen egyik legfontosabb részlete Mária Terézia uralkodásának, és történetíróinak soha sem mulasztották el e momentum fontosságát nemzeti műveltségünkre nézve kiemelni. De még nagyobb annak politikai fontossága. A pragmatica sanctio által szentesített, feloszthatatlan egységnek csakis ez az udvari élet fejlesztett igazi alapot.

Mária Terézia maga is két szempontból tűnik fel udvara körében. Első sorban ő ennek a nagy, mindenfelé elágazó és gyökérszálaival messze országokat összefűző családnak mintegy anyja, gondviselője. Azután meg, mint fejedelem egész politikai fontossága szerint ítéli meg a korona fényében összegyülekező tisztaságot, igyekszik azt egészen befolyása alá juttatni és saját czéljai irányában fejleszteni.

Mint a régi traditiók híve, mint mindennek a mi a méltóság és fenség érzeteit ápolja, gyámolítója, a királynő őszinte szeretettel viseltetett az udvari élet iránt. Tulajdonkép, és ezt nem szabad felednünk, a családin kívűl mást nem ismert. Palotahölgyeitől és kamarásaitól, az egész udvari rendtől környezve, érezte csak jól magát, nem is igen bírt elképzelni fejedelmet udvar nélkül és midőn valamely gyermeke önállóan lesz, nagy gondot fordít annak udvartartása megállapítására. Minden rendben van, míg férje életében szabályosan pereg le az udvari élet órája; és midőn Ferencz császár meghal, s nincs ki mellette azt mozgásba hozza, midőn egymásután kidőlnek a régi rend oszlopai, nemcsak személyes veszteségét és családját fájlalja, hanem úgy látszik előtte, mintha minden veszendőbe menne, és állama rendülne meg.

Egyénisége pedig különösen abban nyilvánúl, hogy mindenkivel, ki köréhez tartozik, a főudvarmestertől kezdve a szobaleányig, közvetlen személyes viszonyba lép, minden iránt érdeklődik, mi azokat illeti, és mint fejedelem és nő egyaránt figyelemmel kíséri egész életöket, befolyásolja elhatározásukat, segít, a hol szükség van reá, egy szóval, teljesen patriarchális hatalmat gyakorol.

Khevenhiller-Metsch herczegnek, a főudvarmesternek naplóiból,^[199] teljes aprólékossággal összeállíthatjuk az udvari élet rendes lefolyásának részleteit. Uralkodása első részében még a VI. Károly korából eredő pompa, feszesség, ünnepélyesség uralkodó mindenben. Ennek kifejezőit a tisztek és cselédek nagy száma, és gazdag spanyol ruházata: fekete posztó sárga selyem paszománynyal. A négy nagy udvari hivatal: a főudvarmester, a főkamarás, a főmarsall és a főlovászmester, mindegyik törvénytelen alárendelttel és szolgával. Ezenkívül külön udvara van magának a császárnőnek, főudvarmesternővel, udvarmesternővel, két kamarahölgy, 12 palotahölgy, 6 kamarás, külön udvara a család mindegyik tagjának. Az 1741. év veszélyei nem engedték e sokoldalú és sok költséggel járó szervezet teljes kifejlését, de mihelyt biztosítva van a trón, az udvar jogába lép, és már az 1745-ki császári koronázás alkalmával számra és méltóságra nézve első Európában. Mária Terézia nemcsak büszkeségből, hanem családja elsőségének fentartása végett és mert személyes áldozatába kerűlt volna megválnia híveitől, a háború esélyei közt is folytatta ezt a birodalomra nézve nagy financiális teherrel járó rendszert. Még azt is szemére vetették, hogy az erre fordított költséget elvonta politikai rendeltetésétől, s szövetségese az angol király, ki őt subsidiumokkal tartotta, nem mulasztotta el őt erre figyelmeztetni.

Az udvar az ő társasága, és sem családi, sem uralkodói kötelessége nem veszik annyira igénybe, hogy azzal folytonosan fenn ne tartsa az érintkezést. Ha a felségek ünnepélyesen mennek templomba, a bejárattal biró hölgyek és urak kísérhetik őket. A rendes heti társalgási napokon kívűl is meg szokott hívni több hölgyet estére. A társalgás alkalmával cercle-t tart, és olyankor meghallgatja hozzátartozóinak ügyét-baját; ép úgy lehet neki udvarolni más napokon is szobájában, sőt azt sem veszi rossz néven, ha kerti sétáiban szólítják meg. Miniszterek, kamarások, és az idegen hatalmak követei mindig beléphetnek az audientia-terembe. Nagy udvari napokon a követek jobbra állanak a tróntól, vagy a játékasztaltól, legközelebb a nagykövetek. Az idegenek a franczia divatot követik, de az alattvalók a spanyol szertartáshoz vannak kötve, mely a térdelést és kézcsókot írja elő szerencsekívánatnál, köszönetnél, bemutatásnál s bucsuzásnál.

Delelő pontját ez élet az örökösödési és a hét éves háború közti időben – 1748-1756 – éri el. Mária Terézia nehéz küzdelmek után kivívta a maga, férje és állama részére az őket megillető polczot, életének virágában van, teljes mértékben élvezi családi boldogságát. Az őt mindenben jellemző indulatos természetességgel vesz részt az udvari mulatságokban, melyek egyúttal háza hatalmának kifejezői. Igen szereti a tánczot, igen szépen, könnyedén tánczol, és szívesen jelenik meg az álarczos bálokon is férje társaságában, kit szeret ott megtréfálni. Bár nagy tehetsége van a zenéhez és énekhez, s abban kellő képzést is nyert, azt inkább elhanyagolja. Annál jobban kedveli a sétálást és lovaglást. Vadászni csak férje kedvéért jár. Udvarával nagy szánkózó és kocsizó meneteket rendez, mint pl. 1748 jan. 15-én, midőn az udvar 32 szánon járta be Bécset számos fullajtárral és kísérővel, elől a császárné férjével, aztán rang szerint az urak és hölgyek párosával. Később, mint már láttuk, a pirucs jött nagy divatba, minek azonban a császárné nem volt barátja.

Természetes, hogy az udvarnak mindenütt otthon kellett találnia magát. Ha a császárné valamelyik hűbéresét látogatásával megtisztelte, az kötelességének tartotta utánozni, vagy épen felülmulni a bécsi vagy laxenburgi ünnepeket. Ily látogatásban részesült Grassalkovics Gödöllőn 1751-ben. A rendes ünnepélyeken és világításokon kívűl a kamara elnöke még állatviadalt is rendezett, felöltöztetett medvékkel, farkasokkal, bivalyokkal és szamarakkal. Jellemző, hogy a császárné meg se nézte e kegyetlen vadászatot, mely különben nagyon ártatlanul végződött. Annál jobban meg volt elégedve az ebéddel, a hol csak nemesek szolgáltak «nagy tisztelettel és örömmel».^[201] Más, magasabb ízlésű volt a fogadtatás Esterházán, hol a zenének és a színi előadásoknak volt nagy virágja. Később már félt a császárnő az ily útaktól, «a hőség és az ünnepélyek miatt», és szívesebben járt kis kísérettel Pozsonyba vagy Schlosshofba kedves leányához, kinek különben is volt udvara, onnét pedig Cseklészre, Esterházy Ferencz gróf főkanczellár kastélyába. Mind e kastélyok mai napig is büszkélkednek a fejedelemasszony tartózkodásával, termeikkel, kertjeikkel, az ő korának tükröztetik vissza képét, emlékei annak a befolyásnak, melyet a bécsi udvari élet, a Schönbrunnban és Laxenburgban kiejtett építészet és kertészet nagyjainak s így közvetve az egész nemzetnek ízlésére és életmódjára gyakorolt.

Az 1741-ki országgyűlésnek és insurrectiónak, a királyság és a főnemesség belső egyesülésének nem volt, és mint láttuk, nem is lehetett következése a királyi udvarnak Magyarországba költözése. Ellenkezőleg, a magyar aristokratia volt az, melyet az udvar Bécsbe vont. Az országgyűlés alkalmával m. kir. titkos tanácsossággal, tábornoksággal vagy kamarasággal kitüntetett magyar urak büszkén sorakoznak osztrák és cseh társaik mellé. Azelőtt csak néhány nagy család, az Esterházyak, Pálffyak, Batthyányak, Czoborok, továbbá a kanczellária személyzete és a hozzá tartozó agensek képviselték Bécsben a magyar elemet, és még ezek is csak az év egy részén át. Most az udvar méltóságai, még inkább a császárnénak és férjének tapasztalt vagy várható kegye, oda bilincselték a katholikus nagy családokat, majdnem kivétel nélkül. Az említett családokon kívül megjelennek a Bánffyak, Bethlenek, Illésházyak, Erdődyek, Apponyiak, Sztárayak, Niczkyek, Széchenyiek, Festetichek, Andrássyak, Telekiek, Szapáryak stb. A kir. kormánynak emelkedő súlya, a központban elnyerhető nagyobb képzettség és az ott gyakorolható befolyás a feltörekvő köznemeseket, Ürményit, Izdenczyt is oda vonta minden kitüntetés és emelkedés forrásához. Másokat a katonai szolgálat, melyet a királynő különösen nagyra becsült, tett Bécs lakóivá és az udvar tagjaivá. Minthogy a kanczellária volt egyúttal a legtöbb perben a döntő, kénytelen-kelletlen minden birtokos család bécsi útra szorúlt. A specifikus megyei köznemességet az 1760-ban alapított testőrség hozta összeköttetésbe az udvarral; azon szülőket, kik fiaiknak carrièret akartak biztosítani a tisztviselő vagy a katonai pályán: a Theresianum és a tiszti akadémia. Egy szóval: Mária Terézia keresztül vitte, a mire nem volt eset Mátyás óta, hogy a magyar nemesség felkeresse a király közelségét személyesen és részesüljön kegyében, és így ne csak közjogi fogalom gyanánt tisztelje, mint Sz. István koronájának hordozóját, hanem mint szelleme s hatalma által rajta uralkodó, kegye által őt lelkes szolgálatra bíró urát.

Minthogy e Bécsben való tartózkodás, aristokratiánknak a nemzet testétől való elválását, elidegenülését vonta maga után, költőink, történetíróink keményen szoktak ítélni azon törekvés fölött, mely a büszke szabad magyart Bécs szolgájává, idegen szokások utánzójává, «rút szibarita vázzá» tette. Még idegen írók is bizonyos macchiavellistikus szándékosságot láttak ez eljárásban. «Jól tudták, minő hatalmat gyakorol a fényűzés és kéjelgés az emberi kedély fölött. A büszke magyart, ki portáján szabadsági terveket koholt, az udvarhoz, a városba csalogatták. Méltóságok, házassági ajánlatok és más alkalmak módot szolgáltattak neki pénzét fényesen elkölteni, adósságokba verni magát, úgy hogy jószágai sequestratiójánál kegyelemre meg kellett magát adnia. Az elcsábított magyar tiszteletnek tartotta, ha rokonságba léphetett a nagy német házakkal, melyeknek egyáltalában sokkal nagyobb a befolyása az egész monarchia kormányára, mint a magyaroknak. Nejét Bécsből hozta és az atyafiság csakhamar békóba verte őt. Neje meghonosította házában a magas tónust és a finom életmódot, és minden módon gyorsította jószágainak gondnokság alá jutását. Az egész magyar főnemesség már rokon a bécsivel, és e rokonság legtöbbet tett az úgynevezett szép erkölcsök elterjesztésére, melyek őt erejétől megfosztották és az udvartól függővé tették. Már alig van köztük el nem adósodott nagy család, és a bécsi nemesség példájára már a magyar is becsületet lát adósságaiban. Az udvarnak, mely e módon pazar és gyáva kéjenczekké változtatta a magyar nemesség leghatalmasabb részét, már nem kell felkeléstől tartania. Az elégedetlen köznép nem talál már tekintélyes és félelmes vezérre. – A pazarlás nemsokára más lánczot is vont maga után, mely a magyart még jobban az udvarhoz kötötte. Már nem csupán a becsület kedvéért keresett hivatalt. Már a fizetés kedvéért is kész volt szabadságát feláldozni, csakhogy annyira felszaporodott szükségleteit kielégíthesse. Más fogással is éltek a magyar nemesség nemzeti szellemének gyöngítésére és puhítására: áruba bocsátották kiváltságait, megkönnyítették a német családoknak a magyar jószágok szerzését, vagy épen nekik adományozták a koronára szállott javakat. Sok német család tartozik már a leggazdagabb magyar urak közé és mindenkép erősíti az udvar befolyását. A két nemzet összeelegyedik, erkölcseik egyformák lesznek, a magyar annál közönyösebbé válik szabadsága iránt, mennél többen osztoznak benne, és annál közönyösebbé hazája iránt, mennél többet veszít az eredeti sajátságából. Különösen a főpapi tisztek betöltése igen hatékony eszköze az udvarnak a befolyásos családok lekötésére.»

Nem tagadhatni e jellemzés alaposságát, de csak egy későbbi korszakra, Ferencz császár korára nézve. Mária Terézia magyarjai, úgy közjogilag, mint nyelvileg Bécsben is megmaradtak magyaroknak, és maga a királynő sokkal többre becsülte e nemzetet, semhogy tudatosan előmozdította volna épen a hozzá legközelebb eső részének szellemi és erkölcsi romlását. Ily szándékot nála feltételezni valóban lehetetlen. Ausztria mint császárság nem létezett; a német birodalom, különösen Poroszország emelkedése óta, épen nem volt azonosítható a Habsburg-dynastiával, és bár Mária Terézia jó német és annak akarja nevelni egész nemzetségét, ebben inkább az erkölcsi szempont a döntő, és ez nem akadályozza meg abban, hogy gyermekeivel, kiket németeknek akar megtartani, állandóan francziáúl ne levelezzen. Az udvar, az egész művelt világ Bécsben, mint egyebütt, franczia. A bécsi németség csak 1760 után kezdi megtalálni a kapcsolatot az új német műveltséggel és irodalommal. És magának a magyar testőrségnek, s különösen irodalmi történetének példája is bizonyítja, mily kevés része volt a bécsi udvar értelmiségében a német nyelvnek, és minő hegemoniát gyakorolt a franczia képzettség. A bécsi franczia szinházat előbb Esterházy Ferencz gróf, aztán Koháry János gróf igazgatták. Ép oly kevéssé áll az, mintha a nagy magyar családok már akkor összeroskadtak volna adósságaik súlya alatt. Igaz, hogy némelyek, mint Pálffy János nádor és később Pálffy Károly Leopold, ki sequesterbe is jut, örökké panaszkodnak, de a Batthyányak híres jó gazdák, az Esterházy herczegi család teljes, egész Európa előtt elismert fénynyel tartja fenn rangját, a Grassalkovicsok, Festeticsek, Feketék pedig épen akkor jutnak dúsgazdagságra.

Magyarország, mely addig a latin nyelv befolyása alatt érlelte lassankint nyelvét, mely addig a latin és a vele szintén összeforrott bibliai erkölcsben látta az egyedüli mintaképet, melynek a deák, classikus író és a vele járó életfelfogás mintegy nemzeti sajátsága lőn, Mária Terézia korában jut először, széles vonalon és nem mint addig csak sporadice, érintkezésbe modern nyelvvel, műveltséggel és erkölcscsel. És mivel ez érintkezés egy régi, nagy eredményekre hivatkozható, magával a nemzettel azonosított műveltségi foknak és vallás-erkölcsi meggyőződésnek gyöngítésével és lerontásával járt, nem csuda, ha szerencsétlenségnek tekintették a nemzetre nézve, olyannak, mely belső erejét ássa alá, és azután védtelenül szolgáltatja át a vesztére leselkedő elleneknek. Annyival inkább kellett így gondolkodniok a hazafiaknak, mert, mint ma bevallhatjuk, a modern műveltségi elemeknek azonosítása a magyar nemzeti szellemmel, annyi buzgó törekvés daczára még nincs befejezve, és igy az új irány, ha fel is mutathat egyes nagy sikereket, egységes nemzeti culturát még nem hozott létre. Az ó és új világ, a hagyomány és a kritika állanak egymással szemben, és Mária Terézia korának pasquilljai és gúnyos versei, az akkori irodalomnak tán leggazdagabb és legeredetibb része, nem győzik ellentétbe helyezni a régi, erős, takarékos, vitéz és becsülettudó magyart az elpuhult, fecsérlő, erkölcstelen udvari emberrel.^[203] Nem tagadható, hogy a régi, inkább durva erkölcsök helyébe nemcsak ruházatban, hanem életmódban is olyanok lépnek, melyek csak a finomított, erkölcsi alapját elvesztett aristokratiának szoktak sajátjai lenni. Már az 1764-ki országgyűlés pasquilljai nemcsak a mágnások közt kezdődő elnémetesedést támadják meg, hanem a maitressek tartását is. Oly esetek, minő az ifjú Esterházy grófé, a főkanczellár unokaöcscséé volt, ki Párisban egy nassaui herczeg nejére nagy vagyont költött, és azután a férjjel párbajt vívott, nem voltak alkalmasok az új iránynak, a külfölddel való érintkezésnek, az utazásoknak híveket szerezni.

De ha már azon vád alól is fel kellett mentenünk a királynőt, mintha az udvari élet által németekké és szegényekké akarta volna tenni urainkat, teljesen alaptalannak kell nyilvánítanunk azt, mely neki bármi részt tulajdonít az erkölcsök rontásában. Hiába, a feudalis élet soha sem szokott a tiszta erkölcs melegágyába lenni: úr és jobbágy, különösen érzéki tekintetben, szükségkép egymás megrontója. Nincs ott, hol az élet és becsület értékének kölcsönös és egyforma tisztelete hiányzik, más menekülés, mint vagy az elfoglaltság, a magas czélok és nem a pillanatnyi gyönyörök után való törekvés, vagy pedig igen szigorú, semmi kibúvót nem engedő vallásos és erkölcsi nevelés. Nincs corrumpáltabb és corrumpálóbb osztály, mint egy politikai hivatásáról megfeledkező aristokratia. És épen e kettős szempontból Mária Terézia az, ki magasabb fokra igyekszik emelni főurainkat. Ifjuságuktól fogva gondoskodik nevelésükről, figyelemmel a Pázmáneumban. Katonai, tisztviselői, papi pályán egyaránt nyitva előttük a tér, és ritka újabb eset történetünkben, a midőn a magyar főnemességnek valóban annyi alkalma nyílt volna kitűnhetni, és tehetségeit hazája és királya szolgálatára fordíthatni, mint akkor. És csak egy volt, mi útját állotta a királynő kegyének, a miben kérlelhetetlen volt úgy mint uralkodó, úgy is mint asszony: az erkölcsi elvetemedettségnek csak látszata is. A királynő, kinek uralkodása nálunk annyi tekintetben egy új kor beállását jelöli, mint vallásos úgy erkölcsi tekintetben is a régi idők hajthatatlan dicsérője és fentartója. E pontban szövetségese, egész hatalmával előmozdítója a nemzeti tudatnak, mely ily esetekben épen nem szokott könnyedén ítélni.

De hatalma épen e pontban igen korlátolt. Tudjuk, minő büszke udvarának tisztaságára, jó erkölcsére. De az ily nagy társaságoknak meg vannak a saját törvényeik, miket bárminő kedves és befolyásos előljárójuk sem foszthat meg érvényüktől. A császárné mintaszerű élete és ismert szigorúsága daczára a bécsi udvar alatta csak kevéssel lehetett jobb, mint atyja alatt. «Minden elegáns nőnek meg van a magányos szobája (boudoirja), hová a jó modorú férj soha sem lép be, és a hol csak az idei kedvesének van joga őt zavarni.»^[204] Ez a röviden sokat mondólag jellemzett állapot a császárné előtt épen nem lehetett titok. De az első kísérletei után be kellett látnia, hogy minden hatalma daczára vannak pontok, a hová nem ér el annak karja, és elveinek teljes fentartásával együtt kellett élnie azzal, mi előtte a leghalálosabb bűn. Itt is csak az a végzete, mi családi életében. Féltékenysége ismeretes, és mégis nemcsak el kellett néznie férjének galanteriáját, hanem annyira legyőznie magát, hogy rendes társaságába fogadja a császári kegy választottjait, Canale szardiniai követ nejét, született Pálffy grófnét, ki állandóan részt vett a játékasztalnál és később Auersperg herczegnét, Neiperg szép leányát. Leányának így ír az utóbbi felől: «a szép herczegné nem esik terhemre, hanem kellemesebb és csinosabb, mint valaha». És midőn férje meghal, vetélytársával szemben is megtalálja a szív hangját e szavakban: «herczegné, mi sokat vesztettünk». Szerette volna száműzni udvarából a galanteriának még nyomát is; nyiltan mutatta megvetését a nem egészen jó hírű nők iránt, sőt még az ilyes intrigákba bonyolódott férfiakat sem kímélte. De mint látjuk, a hagyomány erősebb volt itt is minden parancsnál, példánál. Így a császárnénak arra kellett szorítkoznia, hogy csak a botrányos, nagyon is szembeszökő esetekben lépjen közbe. Egyik kedvenczét, Esterházy Ferencz grófot, ki Quinquin név alatt nagyon szerepelt az udvari életben, keményen megrótta egy Althann grófnéval folytatott viszonya miatt. Colloredo gróf, ki büszke volt kalandjaira, soha sem bírta megnyerni kegyét.

Mint saját magánál és családjánál, úgy a hozzá közel állóknál is a szerencsés házasságban keresi az ilyen tévelygések legbiztosabb gyógyszerét. Valóban szenvedélyes házasító – mi szinte kiegészítő vonása nőies jellemének. Ha udvari körökhöz tartozók közt létrejő a házasság, azt az udvarnál ünneplik. Az udvari kápolnában végzett beszentelés után aszalt terítenek a rokonság számára a tükörteremben, vagy az előteremben, és a császárné felhasználja az alkalmat gazdag ajándékok adományozására. Majdnem évről évre előfordul ily házasság az ő auspiciumai alatt. Ha a jegyes szegény kisasszony, a császárné gondoskodik kiházasításáról. E kegye még komornáira is kihat. Így midőn kedvencz komornája, Fritzen, nőűl adta leányát Petráshoz, a menyasszony 12,000 frt hozományt kapott, a vőlegény pedig a hacsir testőrség hadnagya lett, alezredesi ranggal. A házasokat később is mindig szemmel tartja, és mindent megtesz a jó egyetértés fentartására. Ilyenkor ha bárminő csekély jel mutatja, hogy a nő galanteriára hajló, nem mulasztja el értesíteni a férjet, mi azután természetesen sokkal több esetben okot zavart, mint egyességet.

A császárnénak e hajlama magánügyekbe avatkozni, mihelyt az erkölcsi szempontot veszélyeztetve látja, vezetett a bécsi policzia körében a «Keuschheitscommission» felállításához. Idegen utazók szerint, ez nem csak a rossz erkölcsűek ellen lépett föl, hanem a puszta gyanúra vagy denunciatióra benyomúlt a családi szentélybe, és mint mindenhol, a hol idegen hatalom nyúl durva avatatlan kézzel az emberi viszonyok legfinomabb szálaihoz, sokkal több bajt okozott, mint a mennyit képes lett volna megakadályozni.^[206] Különösen a szöktetések megakadályozására lett volna nagy gondja a császárnénak, mire Esterházy grófnénak született Stahrembergnek elszöktetése Schulenburg gróf által szolgáltatta az alkalmat. Jóakaratából merítette még azt a jogot is, hogy a neki nem tetsző eljegyzéseket felbontsa, sőt még hatóságilag is megakadályozza. Ilyen pl. gróf Apponyi Antal esete egy Fredro grófnéval.^[207] Más esetekben viszont mindent megtett a hajthatatlan szülők engesztelésére és kibékítésére.

«Férjes nőnél semmi sem közönyös»: ez elvet ajánlotta a királynő tulajdon leányainak, különösen a ruházkodást illetőleg. Maga épen nem gondolt szépségével, kitette magát az időjárás minden viszontagságának. Ruházata, kivéve a nagy gála-napokat, mindig igen egyszerű volt, és férje halála után csak ritkán tette le a gyászruhát. Megkívánta, hogy udvara ebben is kövesse példáját. Palotahölgyeivel szemben nem ment ugyan oly messzire, mint a felső-ausztriai parasztleányokkal szemben, kiknek 1753-ban hatóságilag meghagyatta «kitömött mellfűzőiknek illendő megváltozását, és kurta szoknyáik meghosszabbítását», különben ily viseletben nem esketik őket, sőt semmi processióhoz sem bocsáthatók. De azért 1762-ben külön ruházati szabályért dolgoztatott ki minden rendre nézve, és egy külön rendeletben szabályozta, mennyi és minő ékszereket hordhat mindenki rangja szerint. Eltiltotta még az udvarhölgyeknek is a pirosító használatát, mivel azonban nehezen ért czélt és csak azokat keserítette és keverte gyanúba, kiknek természettől szép volt a színök.^[208] Ép oly kemény határozatokat hozott később a hazardjáték és duellum, a főúri társaság a két nagy kinövése ellen.

Ennyi szabályozást és beavatkozást mindenki a zsarnokság egy nemének kénytelen tekinteni. Csakhogy itt, mint a családi életben, szeretetből folyt, mely nemcsak kellemessé, hanem magától érthetővé teszi az engedelmességet. E szeretet nemcsak szinte pazar bőkezüsége által mutatta ki a császárné, melyben mindenkit, ki közelébe jutott, de természetesen leginkább udvarának arra szoruló tagjait, részesítette. Úgy mondták, hogy a financialis javítások által nyert jövedelmeket leginkább e czélra fordította, és József császárnak, midőn a trónra lépett, nem volt sürgősebb dolga, mint az állami kincstár e hiába való megterhelhetésének, kegy- és nyugdíjak által, egyszerre véget vetni. Tanusította részvétével mindenki iránt, ki arra bárminő módon, hacsak születése vagy családi összeköttetése által is, méltónak mutatkozott, tanusította abban, hogy környezetét örömében és bújában részesítette, és mindenkinél, kit hivének tartott, keresve kereste az alkalmat, őt előmozdítani, a bajtól megóvni, vagy megvígasztalni. Midőn Chotek János gróf kis fia beteg, nemcsak udvari orvosát küldi oda, hanem naponkint irásbeli tudósítást kért a gyermek állapota felől. Ha valahol, az ő keblében kifogyhatatlan forrása buzgott a szeretetnek és odaadásnak, és ha az írásban és képben annyiszor megörökített jelenet, mint táplálja emlőjéből a koldus csecsemőjét, nem is való, jelképezi azt az anyai gondoskodást, melyet mindenkire, kit látott, mintegy lelki szükségkép kiterjesztett.

De a királynő nemcsak szerető anya, hanem államfő, ki megkülönböztet. Uralkodása nehézségei közt megtanulta ismerni, kik azok, kiknek köszönheti trónja megtartását. Észrevették, mennyire kitünteti a katonákat, mi a spanyol udvartartással ellenkezett; a tanácsosok közül pedig különösen Bartensteint, ki épen nem volt udvari ember, tisztelte meg bizalmával. «Mégis igaz, Bartenstein lelke az egész lagymatag testületnek.»^[210] A régi rendszer emberei kihaltak, vagy ha éltek is, tehetetleneknek bizonyultak az új, szükségesnek mutatkozó, az erők nagyobb megfeszítésével járó kormányrendszer megállapítására és megindítására. Az udvari élet kizárólagossága azt követelné, hogy ugyanazok birják a hatalmat, kik az udvari lépcsőkön foglalják el a legmagasabb polczot. Mária Teréziának minden conservativ hajlamai daczára volt ereje ettől eltérni. Kormányának igazi mozgatói Hangwitz és Kaunitz lettek, az előbbi félig idegen, az utóbbi különczködése, francziás viselkedése és életnézete miatt szálka az igazi udvaronczok szemében, kin a császárné is nem egyszer megbotránkozott.^[211] Midőn 1753-ban ténynyé lőn a franczia szövetség, mely ép oly gyökeresen átalakította a külpolitikai rendszert, mint Haugwitz reformjai a belügyeket, s Kaunitz lett állam-kanczellár, a császárné oly módon vonta le a következéseket, mely becsületére vált szívének, a nélkül, hogy koczkáztatta volna az állam legnagyobb érdekeit. Ulefeld, ki nem szívesen vált meg a hatalomtól, főudvarmester lett, megtartotta rangját, mint a miniszteri conferentia elnöke, és még azonfölül 100,000 frtot kapott kárpótlásúl. Bartenstein nem csak a maga részére kapott ugyanakkora ajándékot, hanem három fia is kegydíjban részesült. A régi hű szolgák a változás után is megtartották az úrnő kegyét. Ép oly kegyben részesült haláláig Fuchs grófné, és e kegy átszállott leányaira és vejére Duan tábornagyra is. Hivatalos minőségüktől függetlenül, tisztán mint társaságának kiváló és megbízható tagjai, nagy fokban bírták a császárné rokonszenvét Sylva-Tarouca gróf, kit a császár is kedvelt. Liechtenstein Venczel és Lacy tábornagyok. Van Swieten, és a magyarok közt Batthyány Károly herczeg, Grassalkovics Antal, Esterházy Ferencz és Festetics Pál. «Másfél év óta öt barátot vesztek, mi nagy űrt okoz lelkemben és koromban már nem pótolható ki: Taroucát, Ulefeldet, Batthyányt, Liechtensteint és Van Swietent».^[212]

Mint uralkodó nemcsak az ily megkülönböztetések és kitüntetések hatását ismerte, hanem azt az egész hatalmat, melyet a pompa, a ragyogás, a méltóságos szertartás az emberi kedély fölött gyakorol. Nagy gála-napokkal ünnepelték az idegen követek bemutatását, a főherczegek születését és névnapját, és ilyenkor csak úgy özönlött a sok kinevezés és kitüntetés. Ferdinánd főherczeg születése után egyszerre 14 b. t. tanácsost és 77 kamarást nevezett ki, továbbá 17 tábornagyot, 21 lovassági tábornokot, 26 táborszernagyot, 43 altábornagyot. Legnagyobb pompát azonban a császár és császárné nevenapján (okt. 4. és 15.) fejtett ki az udvar. Az uralkodók spanyol ruhában jelentek meg, a követek sorban tolultak audientiához, a miniszterek nyílt hintókon jöttek a palotába, a főlovászmester lóháton, előtte az egész szolgaszemélyzet, az apródok és testőrök zenekísérettel, a nemesség gazdag ruhákban jelentkezett kézcsókra. Még a városnak is kijutott az örömből: egész éjjel nyitva voltak Bécs kapui, a szinházba szabad volt a bemenet.

Még nagyobb volt az új érdemrendek ünnepének jelentősége. Míg az arany-gyapjas rend a régi aristokratikus államot tükrözteti vissza, a Mária Terézia és a Sz. István-rend már a katonai és polgári érdemet jutalmazzák s hozzák érintkezésbe a fejedelem személyével.

Reánk nézve különösen fontos a Sz. István rend alapítása és ünneplése. Már maga az alapítás fénye is nyilvános elismerése a magyar korona önállóságának és kiváló rangjának. E vitézi rendnek, mely a legelőbbkelő európai rendekkel áll egy sorban, patronusa az első magyar király, nagymestere Sz. István koronájának viselője. A rend eszméje Esterházy Ferencz gróftól eredt, és Mária Terézia azonnal melegen érdeklődött iránta, annál is inkább, mert eszközt látott benne a magyar országnagyok kitüntetésére és az egész nemzet megnyerésére és jó hangulatba hozására, mire az országgyűlés közeledése miatt (1764 elején) szüksége volt az udvarnak. A császár ellene volt a tervnek, szintúgy több miniszter, köztük Khevenhiller udvarmester is, kinek ez adatokat köszönjük. Végre is engedett a császár, ki az uj rendtől az arany-gyapjas rend kiváltságait féltette, de keresztül vitte, hogy a római királyon és a nádoron kívül senki se birhassa egyszerre az új rend nagykeresztjét a régivel együtt.

Magának az alapításnak ünnepe kizárólag magyar volt, megmutatta, hogy van magyar udvartartás Bécsben és azon kitüntetésnél fogva, melyben Magyarország ez által részesült, szemét is szúrta a császári udvari dignitariusoknak. Leopold főherczeg születése napján tartották, 1764 május 5-én. A királynőt csakis a magyar udvari méltóságok kísérték. Miután, mint nagymester, fiának, a római királynak, nyakába akasztotta a nagykereszt jelvényeit, a rend jelöltjei a titkos tanácsba gyűltek össze. Az első nagy keresztesek közt három volt a magyar: a primás, egyúttal a rend praelatusa, a nádor és a kanczellár, és csak egy osztrák: Hatzfeld gróf, a bank-ügy elnöke. A közép és kiskeresztesek közt több volt a német, mert a királynő a magyar vitézek felvételét Sz. István napjára halasztotta, melyet Pozsonyban készült megülni. Másnap a rend tagjainak felvételéhez a királynő magyar ruhában jelent meg, mi még emelte méltóságos termetét. Egyedül ült a trónon, jobbra tőle egy emelvényen állott családja; a trónhoz vezető lépcsőn állottak a magyar zászlósurak: Pálffy Miklós főudvarmester, Pálffy Károly főajtónálló, Balassa Pál főpohárnokmester, Grassalkovics Antal főkamarás, Batthyány Imre főasztalnok, Nádasdy Ferencz bán, grófok, és Esterházy herczeg, a magyar testőrség kapitánya. A királynő és kanczellár beszédeinek is kizárólag magyar a színezete, a magyar korona dicsősége és egysége a fenséges dynastiával volt főtárgyuk. Ismeretes, hogy a jelvény a magyar kereszt vörös szalaggal, zöld sávval középen. A másik nagy promotiót csak a következő év nov. 5-én, Sz. Imre napján tartották, mely alkalommal egyúttal megengedték, hogy a rendet együtt lehet viselni az arany-gyapjas renddel.

Nem helyeztünk túlságos súlyt a magyar testőrségre, mint a magyar államiság iránti elismerés jelére. Nem volt-e a római császároknak germán, a czároknak cserkesz testőrsége? A bizalom és megnyerés szempontjain kívül számba jő az is, hogy az illető családok és körök ily módon az udvarhoz köttessenek. A magyar testőrségnek történeti fontossága egészen másban áll; abban, hogy a magyar köznemes ifjak csakis e módon meríthettek a közös európai francziás műveltség forrásaiból, nemcsak Bécsben, hanem folytonos utazásaik alkalmával is. Mert Mária Terézia nemcsak maga használta futárokúl délczeg lovast magyar testőreit, hanem fiának, Ferdinándnak, is átengedett egy szakaszt a milanói levelezés közvetítésére.

Sokkal fontosabb az, hogy e korba esnek egy Magyarországban székelő királyi udvar kezdetei. Az annyiszor, és utoljára 1741-ben is oly erősen hangsúlyozott vágy és követelés a hazában tisztelhetni a királyt, még sem maradt nyom nélkül. Annak főakadálya, miért nem volt ez akkor mindjárt létesíthető, midőn a körülmények annyira kedveztek, az ország elmaradása, néptelensége, a dynastia méltóságának megfelelő székhelynek hiánya volt. Ezen segítendő, a királynő az örökösödési háború befejezése után meghagyta királyi palota építését Budán, ott hol Mátyás palotája állott. Ez épület költségeihez a megyék és városok nagy lelkesedéssel járultak. Az új palota alapkövét 1749 május 13-án lerakták, és az építkezés gyorsan haladt. Maga Mária Terézia soha nem lakott benne. Midőn 1751-ben Pesten járt, az egri püspöknek házába szállott, és midőn 1764 augusztus 31-én Váczról kirándulást tett Budapestre, a palota építése már nagyon előhaladott ugyan, de a költségeket a királynő is sokallotta, német udvaronczai pedig furcsának találták «ily távoli és puszta helyen, a hol nehezen fog valaha székelni az udvar, építtetni oly pompás és nagyszerű, legújabb ízlésű kastélyt».^[215] A királynő helyett előbb apáczák szállottak meg benne, majd 1780 óta az egyetem.

Magyarországon még mindig Pozsony maradt a residentia. Az ottani várat 1760 óta, 1.300,000 frtnyi költséggel kijavították és diszítették. Új kerteket ültettek, a feljárót jobb karba hozták, tükröket, stucco-t, famunkát alkalmaztak, a várkápolnát felékesítették. Az 1764-ki diéta alkalmával ünnep ünnepet ért a királyi termekben, az ország zászlósai egyre hivatalosak voltak az udvari ebédhez, a fogadásoknál a követek és a megyei nemesség gyűltek a király körül. Egymást érték a kirándulások Cseklészre, Köcsényre és Királyfalvára. Ilyenkor az udvari bál után járta a magyar táncz is.^[216] De az országgyűlés makacs idegenkedése a királyi propositiók elfogadásától, elvette a királynő reményét, ily eszközökkel engedékenységre bírni a nyakas ellenzéket. Nem is jött többé az országgyűlés alatt Pozsonyba, még annak bezárását sem végezte személyesen.

Maga helyett leánya Mária Krisztina és veje Albert herczeg, mint kir. helytartó tartottak aztán udvart Pozsonyban. Őket valóban királyi fényű udvartartás vette körül, melynek élén mint főudvarmester gróf Bethlen Gábor, a volt erdélyi főkanczellár, állott. A főhatóságok, helytartótanács és a kamara, a sok, helyben lakó főnemes és főpap, megfelelő, és a mellett tiszta magyar környezetűl és társaságúl szolgált a főherczegi udvarnak. A császárné előírja leányának, hogy sorban fogadja a tanácsosokat, kamarásokat, a többi tisztviselőt és nejeiket, továbbá a törzstiszteket. A főpapok és jó családból való kanonokok a főherczegi táblához vonassanak, szintúgy az előbbkelő idegenek is. Budán pedig külön asztalt kell tartani a nemesség részére.^[217] Nem csak családja méltósága érdekében tartja gyermekei részére e fényes udvart. Itt sem hiányzik a számítás, a politikai czél. «A főnemesség fogadására külön napot kell rendelni. A második (köz-) nemesség fogadására ellenben elég havonkint egy nap, és oly nagynak kell lenni a megkülönböztetésnek, hogy ilyenkor még a kisasszonyok (Freylen) is játszhatnak a többi pedig csak udvarol. A mágnások minduntalan nyakunkon vannak, hogy udvarképesekké tegyék clienseiket. – Gondoltam a jövőre is. A nemzet szereti a tánczot, tehát lehet abban és a zenében Budán mind többet részesíteni a gyászév letelte után. A diétán láttam e kis ünnepek jó hatását, mert általuk sokan elhagyták ellenünk való előítéleteiket, melyekbe azért döntötték őket, mert függésben akarták őket tartani.»^[218] Bár a helytartó és neje nagy kedveltségnek örvendettek, hazánk fiai e politikai indokot mégis kiérezték, és egy egykorú feljegyzés Mária Teréziának a magyar nemesség gyöngítésére czélzó intézkedései közé felszámítja a pozsonyi és bécsi költekezéseket is.^[219] És a Bécsben és Pozsonyban nyújtott példa nem csak közvetetlen hat, hanem még inkább közvetve, a mennyiben mindenki, ki az udvari körökhöz tartozik, a mennyiben vagyona vagy hitele engedi, igyekszik az udvari életmódot saját birtokán utánozni. A legtöbb magyarországi kastély e korban épült. Nem annyira a pozsonyi vár a minta, nem is a bécsi, melynek régi alakján a császárné csak keveset változtatott, hanem inkább az esterházait kivéve, a császári mulatóhelyek.

Ha ez építkezések nem is tünnek ki művészeti nagy érték által, mégis imponálnak terjedelmökkel, előkelő egyszerűségökkel. Nem a palota a fő, hanem a kert, mely lassankint kibontakozik a franczia iskola rideg szabályosságából és érvényre engedi jutni a természet, a kilátás kiességét. E tekintetben is azok a paloták és kertek, melyekben Mária Terézia családjával és kevés bizalmasával legkellemesebb napjait töltötte, méltó keretéűl szolgáltak egyszerű, annyira természetes és mégis előkelő lényének. A városban aztán ezt az egyszerűséget alkalom adtán az a komoly, méltóságos, tiszta pompa váltja fel, mely csak századok alatt érlelődik és csak a legmagasabb polczokat környezheti.

De e polczról szívesen leereszkedik a császárné népéhez, különösen a bécsihez, mely szinte tágasabb udvara. Nem csak hogy mindenki bebocsátást nyert nála, eleinte bejelentés nélkűl, később egyszerű bejelentésre, hanem a császárné családja minden ünnepében némileg részt vesz a város is, és viszont az udvar is megnézi a népünnepélyeket, melyeket nem tartott másnak, mint «burlesk comédiák»-nak. A Pratert ekkor nyitották meg a népnek; az Augarten megnyitásánál, melyet József császár «az emberek becsülője, ajánl fel minden embernek», 1775 ápr. 30-án 48,000 ember vett részt. Ismeretes, hogy midőn Leopold főherczegnek első fia, a későbbi Ferencz császár, születetett, a császárné örömteljesen bement színházi páholyába, melyben férje halála óta nem látták, és lekiált a jelenléte által izgatott közönség közé bécsi dialectusban: «Leopoldnak fia lett».

Az ünnepélyek és szabályok, a császárné korlátlan uralma és szüntelen beavatkozása, nem akadályozták meg az udvarban pártok alakulását, azonban azokat az uralkodó tekintélye természetesen csak akna-munkára szorította.

E pártok közt nemcsak a különböző nemzetekét kell megkülönböztetni, hanem a különböző politikai irányokat is. Mi a nemzeteket illeti, a királynő eljárása a lehető legügyesebb volt. Egyformán kedvezett minden nemzetnek, midőn annak szolgálatai iránt hálát akart mutatni, vagy pedig annak hajlandóságát a jövőre nézve felkelteni, egyformán duzzogott, ha valamiben csalódott. Minthogy a nemzeteket nem látta és nem láthatta másban, mint azok udvarképes köreiben, természetes, hogy úgy haragját, mint szeretetreméltóságát első sorban ezekkel éreztette. Születése, családi, erkölcsi érzése németté tették, koronája és halála a nemzet iránt magyarrá. Úgy látszik, hogy a cseheknek soká nem bírta megbocsátani elpártolásukat a bajor választó bevonulásakor, és az olaszokat sem tartotta nagyon megbízhatóknak. A lengyelekről sem volt jó véleménye. Pénzt nem kölcsönzött senkinek, legkevésbé lengyelnek: mind eladósodott és rendetlen.^[221] «Légy mindig szivedben német, egyenesség dolgában, de látszassál nápolyinak mindenben mi közönyös, és semmiben, mi rossz», írta Karolina leányának, midőn az Nápolyba ment férjhez. E pontban tehát a királynő fölötte áll a pártoknak és elfogulatlanúl hajlik mindegyik felé, a pillanat igényei szerint.

Másként állott a dolog a szorosan vett politikai irányokból fejlődött udvari pártok körűl. Még nem volt feltalálva a liberális és conservativ szó, de a tények már meg voltak. Az irodalomból a politikai életbe is átment már az a tan, mely tisztán az államot, a világi hatalmat, annak erejét és fejlesztését tekintette a kormányok sajátos érdekeinek előmozdítását. Minthogy ez államinak nevezhető irány összeesett a felvilágosodás elméletével, Mária Teréziát nem csak a régi iránti, kedélyéből fakadó tisztelete, hanem valóban vallásos meggyőződése tette annak ellenesévé. Nem is képzelhetjük el, hogy valaha keresztül tör a liberális irány, legkevésbbé pedig monarchiánkban, ha két más elvvel nem áll szövetségben, mely elől oly lélek, minő Mária Terézia volt, nem zárkózhatott el: a fejedelmi hatalommal és a humanitással. Így az a meggyőződés, hogy csakis a kiváltságos osztályok akadályozzák állama hatalmának teljes kifejezését, tehát dynastiája rangjának érvényesítését kifelé és királyi praerogativájának gyakorlását országaiban: mind erősebben szembe száll a szinte vele született conservativ ideákkal. És nem csak mint államfő, hanem mint népeinek anyja is, a kiváltságosokban nemcsak saját hatalmának, hanem népei jólétének természetes ellenségeit is kénytelen látni.

E kétféle irány uralkodása elején még nem küzd, a mennyiben az újítót legfölebb Bartenstein képviseli, ki félig-meddig Eugén iskolájához tartozott. De midőn a békében a berendezésre kerűlt a sor, Haugwitzé és Kaunitzé lett az elsőség az Ulefeldek és Khevenhillernek fölött. Irodalmi és culturai tekintetben szintén oly férfiú volt a jezsuita-ellenes tábor vezére, ki teljes mértékben bírta a királynő bizalmát: udvari orvosa, Van Swieten. Nem szükség mondanunk, hogy a magyar urak a conservativ táborhoz tartoznak. És ez óta nem szűnik meg a meghasonlás Mária Terézia államában, családjában, keblében. Minden egyes elhatározásánál választania kell belső hajlamai és belátása közt. Nem csuda, ha soká ingadozik, és ha mindazoknak, kik környezetéhez tartoznak, bő alkalmuk látszik nyílni egyik vagy másik irányban befolyásolhatni az uralkodót. Csak az ő lelkiismeretessége birta ilyenkor megtalálni a döntést. Az pedig, annyi hatalmas tanácsos és bizalmas barát daczára, soha sem jött kétségbe sem, hogy végső instantiában maga az uralkodó dönt.

Úgy látszik, hogy Haugwitznak hivatalba lépése után több mint egy évtizedig nem volt komolyan koczkáztatva az általa képviselt reformirány. Az ellenpárton legfölebb Chotek Rudolf pénzügyminiszter érdemelt figyelmet. De midőn József felnövekedett, és túlzásai veszélyeztetni látszottak mindazt, mint anyja szíve csüngött, midőn már a fiához való ellentét is féltékenyebbé tette a királynőt hatalmára, midőn a közeledő aggkor, és különösen a férje hirtelen halála által szenvedett veszteség, ha lehet, még inkább a szigorúan vallásos irány felé hajlította kedélyét, mint azelőtt, a már-már legyőzöttnek vélt conservatív-clericalis irány ismét erősen fölvette a küzdelmet. Vezéreűl Migazzi bíbornok, a bécsi érsek és váczi püspök volt tekinthető. Az összecsapások elkeseredését nemcsak a császárné és fia közt folytatott levelezésből ismerjük, hanem abból is, hogy Kaunitz már 1766-ban benyújtotta lemondását és e szándékától csak a császárné és fia szíves marasztalására volt eltéríthető.

Egy szemes utazó következőkép rajzolja az udvari belső életet Mária Terézia utolsó éveiben. «Itt három, egymástól nagyon eltérő, pártot kell megkülönböztetni. Az első és legerősebb a császárnéé. Áll a főszemélyen kívül Migazziból, több barátból, különösen kapuczinusból, és néhány jámbor öreg hölgyből, kik még gyászruhái utánzása által is hízelegnek a császárnénak. E párt folyton «Keuschheits»-commissiókat, könyvtilalmakat, veszedelmes tanítók és főnökök eltávolítását, színlelők előmozdítását, a pápai monarchia fentartását, az ú. n. új philosophia üldözését hordja méhében. E párt támaszáúl szolgál a régi nemesség nagy része, melynek kiváltságai valóban összeköttetésben is állanak a papokéval.

A másik párt a császáré. Ez a másikkal szüntelen harczot folytat. Foglalkozik a törvények javításával, a földmívelés, kereskedés és ipar előmozdításával, az oktalanság és szolgái hatalmának aláásásával, a bölcselkedés és ízlés terjesztésével, a nemesség alaptalan szabadalmainak megnyirbálásával, az alattvalók védelmével a nagyok elnyomása ellen, egy szóval mindazzal, mit földi istenek tehetnek. E párt főtámasza Lacy tábornagy, ki a szerzetesek és haduk ellen ép oly módon folytatja a háborút, mint a porosz király ellen. A császár elé terjeszti elsánczolt táborainak, zeges-zugos hadmeneteinek és hasznos visszavonulásainak tervét és Migazzinak barna, fekete, fehér, félfekete és félbarna csapataival már sokszor téli szállásba kellett vonulnia, a nélkül, hogy megharczolhatott volna. E két párt, mely nyílt ellenség, szüntelen alkudozik egymással a harmadiknak közvetítésével.

Ennek viszont Kaunitz herczeg áll élén. Ő szivében tán jobban hajlik a császárnak, mint anyjának elveihez, de magának Józsefnek is érdekében van oly közvetítővel bírnia benne, kinek a fejedelemasszonynál van tekintélye, és a ki az előtt a philosophiai operatióknak meg bírja adni azt a vallásos színt, mely nélkül azok soha sem érhetnének czélt. Ő rejtegeti a császárnak és tábornagyának meneteit, és bármily elővigyázó is a kitünő kémekkel rendelkező bíbornok, mégis sokszor kellett már megadnia magát, mielőtt csak értesült volna ellenfelei mozdulatairól.

A klastromok megszorítása, az új iskolai berendezés, a sok könyv és különösen az egyházi és világi méltóságokra való kinevezések elég munkát adnak a három pártnak. Alig üresedik meg egy állomás, azonnal ajánlásokkal és kérvényekkel ostromolják a császárnét hölgyei és papjai, és a császár, ki embereit érdem szerint válogatja, rendesen későn érkezik.»^[224]

A mindennapi életben és az ünnepélyekben annyira szembetünő udvari alárendeltség ép oly kevéssé akadályozza meg tehát a politikai szakadást az udvar keblében, mint az egyéniség érvényre jutását társadalmi és erkölcsi tekintetben. A bécsi udvar Mária Terézia idejében megszűnik a régi világnézletnek az a rendíthetetlen vára lenni, a melyhez az ellenkező áramlatnak még fuvalma sem fért. A világmozgalmak a szertartásos uralom e szentelt helyét is bevonják örvényökbe, és maga az uralkodó is sokkal inkább követi őket, mintsem hogy irányt bírna adni. De még ingadozásaiban és azokat követő nem mindig consequens, de mindig lelkiismeretes elhatározásaiban is nyilatkozik a nagy királynőnek egyénisége. Csakis az ő személye tartotta még vissza az ellenkező elemeket attól az összecsapástól, mely elhúnyta után oly katastrophába döntötte a monarchiát.

Így az udvar az a mikrokosmos, mely az uralkodóval együtt nemcsak a monarchiát képviseli, hanem visszatükrözteti az Europa uralmáért vívó nagy szellemi áramlatokat is.

Mégis hiányzik benne egy momentum, mely nélkül udvari élet teljes nem lehet, és melynek hiánya miatt nem áll egy sorban Augustus, a Mediciek, XIV. Lajos udvarával, vagy a weimari kis udvarral, mely épen ez időben kezd központja lenni a német classicus irodalmi iránynak. A politikai és egyházi kérdések kizárólag uralkodnak benne: az emberi szellem szabad nyilatkozatai irodalomban és művészetben nem jutnak megfelelő kifejezésre. Hiányzik az a nemzeti erő, melyből azok egyedül fakadnak, hiányzik az a szabad világnézet, mely őket megbecsülni és ápolni bírja, tekintet nélkül hasznukra, a pillanatnyi kérdésekhez való viszonyukra. A művészet és irodalom e körben mindig csak eszköz és nem önczél, mindig csak ékítésnek, staffagenak szolgál, nem életszükségnek.

Mária Terézia igen jól tudta méltányolni az irodalomnak, különösen a tudományosnak, hasznát az okulást tekintve. Élvezni bírta a költészetet, és különösen a legtárgytalanabb művészetet, a zenét. Hanem sokkal mélyebben gyökereztek lelkében a hagyományos vallás-erkölcsi nézetek, semhogy előmozdította, vagy csak megtűrte volna a gondolkodásnak szabad nyilatkozását. Mint családanya és államfő egyaránt bizonyos megvetéssel vegyes aggodalommal nézte az írói és művészi bohémnépet. Volt híres udvari olasz poetája, Metastasio, maga a császári család is részt vett színdarabok műkedvelő előadásában, és az udvari zenekar már akkor is megérdemelt hírnek örvendett. Szó volt már akadémiáról is, és ha valaki akár egyházi, akár politikai, akár történeti művei által bizonyította loyalitását és helyes gondolkodását, biztos lehetett az uralkodó elismeréséről. Pray magyar királyi udv. historiographusnak neveztetett, Schwandtnernak mai napig felül nem múlt magyar történeti kútfő-kiadása a császári pár auspiciumai alatt jelent meg. De egyaránt idegen maradt az épen magasra szárnyaló német, és a felső bátorítás után epedő magyar irodalomtól. Szó volt Lessingnek Bécsbe hívásáról, de az elmaradt, és a bécsi udvari írók, Sonnenfeld és Denis, ugyancsak halvány példányai a felvilágosodásnak és a német irodalom aranykorának. Orczy, Bessenyey, Barcsay udvarában éltek és legnagyobb tisztelőihez tartoztak, de már a nyelv is megakadályozta az uralkodót abban, hogy törekvéseiket méltányolja és istápolja.

Nemcsak erkölcsi, hanem társadalmi tekintetben is alárendeltnek, tisztán csak mulattatásra valónak tartotta a művészt vagy írót, ha az nem volt nemes vagy pap. Igaz hogy Mozartot, mint csudagyermeket, udvarával együtt meghallgatta; de midőn fia, Ferdinánd, a még csak 15 éves, de már világhírű zenészt szolgálatába akarja fogadni, így ír felőle: «nem tudom miért, mert nem hiszem, hogy szükséged volna zeneszerzőre, vagy haszontalan emberekre. Ha örömöt okoz neked, nem akarlak megfosztani. Csak azért szólok, hogy ne terheld magadat haszontalan emberekkel, és az ilyenféléknek ne osztogass czímeket. Ez megrontja a szolgálatot, mert ezek az emberek bejárják a világot, mint a koldusok.» Természetes, hogy még nagyobb idegenkedéssel viseltetik a szinházi nép iránt. «Ne foglalkozzál velök, még csak nevöket sem kell kiejteni a színházon kívűl, még kevésbbé komolyan venni őket. Nem hiába mondom: ötven éves korában már tapasztalt az ember. Sokkal jobban szeretlek, semhogy tűrném, hogy oly hiábavalóságra add magadat, s be légy avatva a szinházi intrigákba. Ha jól játszanak ajándékozd meg őket, de nevöket ne ismerd, és még kevésbbé a róluk szóló adomákat.»^[226] Igaz, hogy azután védelmébe fogadta a színésznők erkölcsét, midőn hallott valami főúri csábító kísérleteiről.

E vonások bár annyira ellenkeznek korunk szellemével és némileg a hagyománynyal is, jellemző kiegészítői a nagy királynő egyéniségének. Egységes, egész az, az általa egyedül helyesnek tartott meggyőződéshez még előítéleteiben is ragaszkodó. Legtisztábban ismerjük meg családi életében, azután udvarában, melyet szintén e szellemmel kívánna áthatni. Ott korlátlan, nem csak nyilatkozataiban, hanem tetteiben is. Csak az állami életben ismerjük meg lényének másik oldalát: mint bír módosulni e nagy lélek a szükségnek, az állami raisonnak kényszere alatt.

Ritka nő volt méltóbb mint nő és anya élén állani egy boldog, viruló családnak, szeretettel és szilárdsággal, ritka fejedelemasszony képesebb egy nagy udvarnak mintát adni, ragyogását emelni, példájával, megjelenésével, mint Mária Terézia. Neménél fogva e kettős hivatás tulajdonképen nem őt illette meg, és csak szellemi és erkölcsi túlsúlyának köszönheté, hogy mégis ő szabott irányt mindenben. Ellenben, egy nagy birodalom igazgatásának joga őt illette meg egészen örökös joggal, Isten kegyelméből. Családjában, udvarában, énjének, természetének szabad kifejezését és kifejlődését észlelhettük. Azon sokkal nagyobb feladat teljesítésénél, melyet a gondviselés rótt reá, szintén érvényre jut egyénisége, de folytonos küzdelemben, az uralkodónál is hatalmasabb ellentétekkel, folytonos alkalmazkodásban az államainak külső és belső életét képező viszonyokkal.

Nagy királynőnk trónra lépése előtt nem ment át a viszontagságok azon iskoláján, melyeknek Erzsébet vagy II. Katalin jellemök kidomborodását, az uralkodási nehéz hivatásra való előkészülésöket köszönhették. Tudjuk, hogy sem a viszonyokat, sem az embereket nem ismerte, midőn atyja halála után a legválságosabb körülmények közt, neki kellett megvédenie örökét, összetartani roskadozó birodalmát. Nyugodtabb időben, ha vihar nem zaklatja az állam hajóját és nem kényszeríti minden vitorla kifeszítésére, elképzelhető, hogy boldogságot és megelégedést találva családi életében, tanácsosainak adja át a kormány gyeplőit, és az udvar fényes semmiségei közt tölti napjait. De, legalább korunkban, ily életet nem enged a sors a föld hatalmasainak. Megrendűltnek kellett látnia azt, mi képzelete szerint legszilárdabb a világon: felséges házának nagyságát, dicsőségét, birtokát. Annak az erőnek felhasználására, melyet népeinek hűsége rendelkezésére bocsátott, nem volt más intéző elme, más erős akarat, mint az övé. Így, bár még avatatlan, de erős kézzel veszi kezébe a hatalmat, intézkedik államában, úgy mint családja körében és udvarának népe fölött.

Elődjei, a régi császárok, házasság, örökség, háború útján szerezték össze királyságaikat, országaikat, mikkel úgy véltek bánhatni, mint jószágaikkal. Nem is keresnek ott mást, mint a nagy politika eszközeit: a mi világállásukat békében és háborúban fentarthatja, biztosíthatja. Meg van azonban az az igyekvés is, e jószágokat, mint jó földesúrhoz illik, jó karba hozni, az alattvalókat gazdagítani, vagy, hogy az akkori phraesologiát használjuk: boldogítani. XIV. Lajos országlásának befolyása alatt már komoly törekvés is nyilatkozik, az egész monarchiát oly módon szervezni, mely egyaránt javára váljék az uralkodó hatalmának és az alattvalóknak. Kollonics nevéhez oly tervek fűződnek, melyek nemcsak a császári aristokratiát alapítják meg minden országban egyaránt, tekintet nélkül a rendek kiváltságaira, hanem az igazságszolgáltatást, a közigazgatást, az államgazdaságot is új alapra helyezik. A külső háborúk és belső zavarok nem engedték e tervek megvalósulását. Különben is e reform nem mehetett volna végbe hazánk és nemzetiségünk halálos sérelme nélkül. Csak III. Károly találta meg a módját, a magyar alkotmány fentartásával, az általa nyújtott eszközök felhasználásával, megvetni az annyira szükséges reform sarkköveit. A helytartótanács, a kir. tábla és curia a már nyugodt mederbe térő belső viszonyok törvényes szabályozói: a rendes adó és katonaság nagyobb hatalmi kifejtést enged kifelé, a gyarmatosítás, országútak építése a tenger felé, a bánsági mocsarak kiszárítása, a gazdasági élet alapfeltételeinek változását vonják magok után. Hanem az egymást értő külső háborúk s Eugén vénülése és halála óta, az egész kormánynak szembetünő elernyedése, nem engedték, hogy az utolsó Habsburg valósággal állammá alakítsa hazánkat, megszüntesse a török pusztítás és belső háborúk okozta romlás nyomait, és egyúttal megállapítsa hazánk viszonyát úgy a monarchia többi tartományaihoz, mint magához az uralkodóhoz. Meg voltak a törvények és intézmények: újat alig kellett alkotni, de hiányzott az idő azok működésének szabályozására, hiányzott mindenek fölött a vezető elme, mely egyedül képes a kormány eszközeinek átalakító hatást biztosítani a nemzeti élet szövevényes sejtjeire.

Mindenesetre nagy fordulat állott be az állam igazgatásának czéljaira nézve. Az előbb csak mechanius volt: nem igen akart egyebet, mint katonát és pénzt, szellemi tartalmat leginkább csak a vallás iránt érdeklődés adott neki, mi épen a Habsburgok uralmának oly jellemző vonása. Most ellenben, tapogatódzva bár, és alig sejtve az elvállalt feladat nehézségét, a kormány körébe vonja a lakosság összes anyagi és szellemi érdekeit.

Anyagi és szellemi érdekek! Mi mindent nem foglalt ez az uralkodó atyai gondoskodása alá. Ha IV. Henrik azt kívánta, hogy minden parasztnak vasárnap legyen tyúkja, most nem elégedtek meg ezzel, hanem be is akartak nézni a fazékba. Az Angliában és Francziaországban éledni kezdő nemzetgazdasági tudomány az apró német fejedelemségekben kamarai tudománynyá csenevészett, mely annál szorosabban szemügyre vehette mindazt, mi a kis terűleten történt, mert ott csakugyan nehezen volt megvonható a határ a fejedelem magán- és az állam gazdálkodása közt. És midőn Ausztriában ugyanaz a politika jutott érvényre, végrehajtására csak az ilyen kicsinyes gondolkozásban képzett tisztviselők állottak rendelkezésre. A fejedelmi udvarban, az uralkodó kabinetjében a legkisebb ügyek csak úgy tárgyaltatnak, mint a legnagyobbak. Minthogy mindenütt még empirikusan járnak el, minthogy, különösen gazdasági téren a tapasztalásnak és kritikának majdnem teljes hiánya miatt bő tere nyílik a projectansoknak, és terveik úgy szólva annál nagyobb kedveltségnek örvendenek, mennél kevesebb az alapjok – csak milliókat ígérjenek – az uralkodó féltékenyen őrzi mindazt, mi keze ügyébe esik, vagy mert abból hasznot vár, vagy mert kár háromolhatik belőle. Az uralkodó mindenhatósága rég megállapított tény akkor, midőn a XVIII. század államphilosophiája az állam mindenhatóságát emeli legfőbb politikai tantétellé.

Valamint az állam és az uralkodó nem volt elválasztva, úgy az uralkodó és a kormány is egy volt. A király nemcsak a legfőbb hivatalnok, hanem mindenben legalább végső forum gyanánt, maga intézkedik. Ily módon fogta fel hivatását I. Fridrik Vilmos, porosz király, ily módon teljesítette azt Nagy Fridrik. A porosz állam kis német territoriumból első rangú jelentőségére nőtt, de fejedelmei megtartották a gazdálkodás vezetésének régi módját. Elvállalták a munkát és a felelősséget. És az általuk elért siker annál jobban kihívta Mária Terézia vetélkedését, mennél érzékenyebben sújtotta a császárok leányát az őseinek vasallusa által hatalmára, birtokára mért csapás.

Ha a porosz igazgatás ily eredményt bírt elérni csekély, terméketlen, elszórt terűleteken kevés népességgel, mit lehet kivinni egy terűletre és népességre sokkal nagyobb, a természet áldásától bővelkedő, erőtől duzzadó birodalomban. A methodus meg van adva, nincs más hátra, mint annak alkalmazása.

A királynak, mint államfőnek, tehát magának kell kormányoznia, tudomást venni mindenről, intézkedni mindenben. Ezt követeli a kor szelleme, ezt írja elő a politikai verseny kényszerítő parancsa. És most képzeljük el e hatalmat, e gondoskodást és irányadást egy nő kezében, ki nemcsak teljes lelkiismerettel és buzgósággal fog a munkába, hanem már természeténél fogva is különös előszeretettel viseltetik a részletes, az aprólékos iránt.

Kötelességérzet és dicsvágy egyaránt ösztönzik, hogy maga uralkodjék. Nem akar semmiben sem mögötte maradni nagy vetélytársának. Az rendben vette át örökségét atyjától, ő a legnagyobb ziláltságban. Elég ok ahhoz, hogy többi indokaihoz még a bizalmatlanság is járuljon a miniszterek és kormányzók iránt, kik oly keveset törődtek a fejedelem érdekével, és annyit a magokéval. A mint trónra lép, nemcsak Európát látja maga ellen fegyverben, hanem tulajdon birodalmában, tulajdon tanácsában is szemben találja magával mindazokat, a kiknek érdeke a régi visszaélések megmaradása, a javítások megakadályozása. Miniszterei és környezete mindent elkövetnek, hogy meggátolják ügyei pontos felismerésében, és azon visszaélések eltörlésében, melyek nekik és családjuknak nagy hasznára válnak. Így minden törekvése, ha nem is hasztalanná, de gyümölcstelenné válik. Észre is veszi a csalódást, melybe ringatják, de nincs ereje azt szétoszlatni. Sokszor haragra lobban e miatt, és gyakran mondja, hogy «csak egyért imádkozik forrón istenhez: nyissa ki szemeit, hogy belátást nyerjen ügyeibe».^[229] És e bizalmatlanság, e néha nagyon is alapos gyanakodás, ismét egy okkal több, a miért mindent magának a királynőnek kell elvégeznie.

A külfölddel való érintkezés vezetése mindig személyes dominiuma volt az uralkodóknak. Még oly könnyelmű és munkakerülő fejedelem sem bocsátotta azt ki kezéből, mint a minő XV. Lajos volt. Mária Terézia elolvasta, vagy felolvastatta magának követei jelentését, nem mulasztotta el átnézni a hozzájok intézett utasítások fogalmazását, változtatott is azokon, és úgy miniszterével, mint a külföldi udvarok követeivel lehető gyakran beszélte meg a diplomatikus ügyeket. Még később is, midőn Kaunitz oly nagy megelégedésére vezette az államkanczelláriát, a végső elhatározást minden, csak némileg jelentékeny, ügyben magának tartotta fenn. Szintúgy büszkeségét helyezte a királynő abba, hogy a katonai ügyeket is maga vezeti. Különös feladatává tette tábornokai jellemének és tehetségének kiismerését. Az örökösödési háborúban, Olaszországban működő hadvezéreket, köztük Nádasdyt és Andrássyt, maga szemelte ki; azok pedig mind megfeleltek a beléjök helyezett bizalomnak. Nemcsak Daun iránt viseltetett bizalommal, annak nagy vetélytársát, Laudont is fentartotta minden támadás ellen. Nemcsak a hadi terveket vizsgálta át, gondja volt a katonai szolgálat, élelmezés, ruházás részleteire is.

A magas politika és hadvezetés az igazi királyi foglalkozás. De a XVIII. században már nem választhatók el a belső kormánytól. Már a népben, számában, gazdagságában, erejében, intelligentiájában látták az udvar külső hatalmának egyedüli gyökerét. A pénzügyet már úgy kell berendezni, «hogy a nyájat nyirják, de meg ne nyúzzák», az igazságszolgáltatás, moralis oldalán kívűl, a fejedelmi tekintély legbiztosabb támpontja, a közlekedés, kereskedés, ipar, mind egyaránt szolgálja a fejedelmi kincstárnak és az alattvalóknak érdekét, a közoktatásügy sem maradhat el, mihelyt az intelligentiát hatalomnak kezdik tekinteni. Az állam köre egyre tágúl: mindazt szervezni, saját czéljainak alárendelni készűl, mit az emberi szellem alkotott. Egyszerűen mechanikus hatalmi tényezőből a nemzetek lényének leghatalmasabb kifejezőjévé alakúl át. Magas eszmei szárnyalásában magával ragadja intézőit, kik mindent, mi történik, meg akarnak érteni, hogy azután hasznot húzhassanak belőle.

Így vált Mária Terézia, midőn uralkodása első nagy problemáját: öröksége megtartását fegyverrel és diplomatiával fényesen megoldotta, lassankint minden előzetes készülés nélkül modern államfővé, többé: egy modern állam megalkotójává. «A császárné hátrahagyott műveit nem lehet egy pár quartkötetbe foglalni. Mária Terézia hátrahagyott műve – Ausztria», írja róla egy hírneves osztrák történész.^[232]

A hivatalos eljárás lassankint, sok tapogatódzással és változtatással állapíttatott meg.

Az egyes kanczelláriák és miniszteriumok, valamint a hadi tanács, hetenként fölterjesztették a császári kabinethez jegyzőkönyvüket. A fontosabb vagy sürgősebb ügyeket a hatóságok elnökei bizonyos napokon, vagy kivételesen bármikor is, bemutatták a császárnénak, elhatározásait kikérendők. Így az uralkodó mindig értesűlve volt az egész ügymenetről, és vigyázhatott arra, hogy semmi kérdésben ne döntsenek az ő tudta és beleegyezése nélkül. A mint a kanczelláriának írásban nyújtották be véleményöket, előadva az ügy állását, javaslatukat és annak indokait, úgy a császárné is írásban közölte végzését, resolutióját, rendesen az illető acta («legalázatosabb Nota») bal végén. Írása bár nem szép, igen olvasható, inkább férfias. Nem szerette elhamarkodni a dolgot, de ha szükség volt gyors elhatározására, azonnal rendkívüli szabatossággal bírta kifejezni gondolatait. Így járt el pl. a jezsuita rend eltörlése ügyében. Néha megelégszik egyszerű «placet»-tel, de fontosabb ügyekben gyakran tesz tárgyszerű megjegyzéseket, változtat a javaslaton, vagy épen egészen elveti azt. Németűl igen hibásan ír, interpunctiónak, helyesírásnak minden nyoma nélkűl, latin resolutióiban ellenben kevés a hiba. Röviden, velősen és azért mégis gyakran részletekre kiterjeszkedve, sőt személyes kérdésekben azokat épen keresve, tudatja akaratát mint törvényt a főhatóságokkal, melyek azt végrehajtani hivatvák.

Placet wie vorgeschlagen wegen sigill können unsrer beede nahmen accordirt werden, de reliquo placet. m. p.

Oly sokoldalú szervezetnek, minő a monarchia volt, személyes igazgatása még sokkal több bajjal járt, mint más birodalmak kormánya. Csak a hadi tanácsnak és a külügyi államkanczelláriának hatásköre terjedt ki az egészre, különben az egyesűlt cseh-osztrák kanczellária ép oly kevéssé rendelkezhetett magyar, mint erdélyi, milanói vagy belga ügyben. Ha épen semmi sem közös e sok külön törvényű ország közt, mint a fejedelem személye, annak egyenesen kellett érintkeznie az illető főhatóságokkal, minden közvetítő nélkül. Csakis így maradhattak volna meg teljes épségben az egyes autonomiák a fejedelem azonossága mellett is. Csakhogy ez az eljárás azt tételezte volna fel a fejedelemről, hogy egyenlő szeretettel csüngjön minden alkotmány szellemén, egyenlően tisztelve azok sokféleségét. Szabad-e, lehet-e ezt az uralkodótól kívánni? Nem lelkiismeretbe vágó-e, csak egy helyen irtani ki a roszszat, csak egy országban honosítani meg a jót, midőn hatalmában volna ezt mindenütt megtenni? Nem lehet-e megállapítani egy oly rendszert, mely a monarchiának javára czélzó, a fejedelem hatalmát és tekintélyét előmozdító intézkedéseket életbe léptesse mindenütt? Nem követeli-e ezt ép úgy a dynastia érdeke, mint magoknak az országoknak boldogsága? A Habsburgok monarchiájának egyesítése eddig csak karddal, erőszakkal történt kísérlet. Mária Terézia nevéhez van fűzve az egyesítés békés úton, világi eszközökkel.

E szempontból véve, Mária Terézia uralkodását az államtanács felállítása 1760-ban választja ketté, mint szorosan idő szerint, úgy tartalom és irány dolgában is. Addig a monarchia országai, az erőszakos beavatkozás eseteit kivéve, önállóan fejlődhettek: most «az összbirodalom» eszméje nyer rendkívűli hatáskörrel felruházott közeget.

Felállítását első sorban az ügyvitel egyszerűsítése tette ajánlatossá. Minden kormányszék külön testület volt: minden egyes ügyet külön kellett előadni, megvitatni és elintézni kisebb vagy nagyobb tanácsülésekben. Mivel igen sok ügyet illetőleg nem volt megvonva szorosan az egyes kormányszékek hatásköre, gyakran kellett többnek tagjaiból közös bizottságot delegálni. Ha valamely ilyen ügy legfelső elintézés alá jutott, ismét össze kellett ülniök az érdekelt kormányszékek elnökeinek és előadóinak. Ha az ülésen maga a császárné elnökölt, jobban megismerte ugyan az ügyeket, mivel megvitatásuk előtte ment végbe, de miután nem rendelkezett elég idővel, gyakran e miatt a legfontosabb ügyek elintézése halasztást szenvedett. E bajokon segítendő, javasolta Kaunitz az államtanácsnak szervezését. Ez tiszta tanácsadó testület, mely elé terjeszti az uralkodó kivétel nélkül a hozzá érkező ügyeket, s mely nemcsak javaslatot tesz, hanem fogalmazza is a legfelső elhatározást. Feladata még itt sem szűnik meg: hivatása egyúttal felügyelni: végrehajtattak-e a legfelső rendeletek? és az uralkodót a szembetünő hiányokra figyelmeztetni.^[235] E tisztán mechanikai berendezésnek lelket adott az utasítás. A császárnőre való tekintettel első helyen áll a vallás fentartása, de vakbuzgóság nélkül. Azonkívül az igazságszolgáltatás, közbiztonság és államhitel fentartása, a földmívelés, ipar és kereskedés emelésére czélzó javaslatok kidolgozása tartoznak hozzá. Mindenekfölött pedig feladata az igazgatás meg nem másítható alapelveinek kitűzése. Így nemcsak szorosan vett tanács jő létre, hanem valósággal egy, az összes kormányszékeket ellenőrző, csakis az uralkodótól függő testület. Ennek nem lehet szemére vetni, mit Mária Terézia annyira és annyiszor megrótt a kanczelláriákban: hogy azok csak saját országaik és rendjeik kiváltságait tartják szemmel. Itt egy még meg nem levő állam eszméje az uralkodó. Az államtanácsosok kiválasztása nem csak arra nézve volt biztosíték, hogy azok a provinczialis szempontokon túl bírnak emelkedni, hanem arra nézve is, hogy azok valóban az általános jót, a politikai igazságot fogják érvényre emelni, úgy mint azt a XVIII. század philosophiája és államtudománya felfogta és megállapította. A Kresslek, Geblerek, Löhrök, Egerek, és az államtanácsosok egész hosszú sorozata, mely 1848-ig, a nagyvilágtól sem ismerve, döntő befolyást gyakorolt a monarchia ügyeire, nemcsak az összbirodalmi eszmének megteremtője, hanem egyúttal a vallásos tolerantiának, az igazságszolgáltatásnak, a népnevelésnek és az anyagi lendületnek buzgó munkásai. Ők alapvetői az osztrák, jó értelemben vett bureaukratiának, az ő szellemök uralkodott, jóban és rosszban, nemcsak a fejedelem tanácsában, hanem egész Ausztriában, míg ott a nemzetiségek fel nem ébredtek.

Ily idegenekből álló tanácsnak, mely mintegy elválasztja a királyt a törvényes hatóságoktól, nem volt helye a magyar alkotmányban. Mária Terézia tekintetbe is veszi a magyar kanczelláriának felszólalását, és 1760 decemberi elhatározásában az államtanács hatáskörét a cseh-osztrák tartományokra szorítja. Itt állott legszilárdabban a rendek által legkevésbbé korlátozva, a fejedelmi rendelkezési jog, innét kellett annak körét szétterjeszteni a többi, a közösségtől idegenkedő királyságra.

Bárminő alapos és megbízható is az államtanács javaslata, melynél minden egyes tanácsos és államminiszter indokolni tartozik szavazatát, a császárnő nem szorítkozik az e forrásból, valamint az egyes kormányszékektől nyert informatiókra. Rendkívűl gazdag anyagot nyújt neki a tájékozásra, az állapotok és személyek megítélésére a személyes érintkezés, a hozzá folyamodóknak panasza, kérelme vagy jelentése. Csakis az a könnyűség, melylyel mindenki, a főúrtól a pórig, ügyét-baját az uralkodónak elmondhatta, tette a személyes uralmat elviselhetővé, népszerűvé, sokban jótékonynyá. Mária Terézia e pontban uralkodóink humanus szokásának megalapítója. Ő szakított először azzal a rideg szertartással, mely a császárt elválasztja népétől, nála az anyai gondoskodás nem puszta phrasis, hozzá bizalommal közeledhetett bárki is, és ha nem is enyhítést – mert erre a leghatalmasabb fejedelem sem képes – de igaz részvétet nyert minden fájdalom. Ő nem tartozik azon fejedelmekhez, kik mint fia, szemlélet, utazás által ismerik meg a nép életét: ő a népet magánál fogadja, udvarában. És itt, midőn az alattvaló szemben áll uralkodójával, nemcsak ennek hatalma érvényesűl, hanem tágúl ismeretköre, felnyílik mindkettőnek szíve. Hol nincs valósággal hatásos, a közérzületet kifejező nyilvános élet, csakis ez a közvetlen érintkezés szabhat korlátot a hatalmasok önkényének, és mentheti meg az elnyomatástól az igazságot, az érdemet és tehetséget.

Még ezzel sem volt kimerítve a kormányzási, és egyúttal informáló eszközöknek rendszere. Az összes jelentés, fölterjesztés, folyamodás a császári kabinetben halmozódik össze elintézés végett. Itt már nincs képviselője birodalomnak, se tartománynak; az uralkodóval csak megbízott titkárja jut e szentélybe. Nem csoda, ha e titkár, mint a fejedelem legbizalmasabb gondolatainak letéteményese, oly befolyást gyakorol, mely nem áll arányban szerény állásával. Kik e fontos polczon egymást felváltották: Koch, Wöber, Pichler, Neny, Posch és mások, valamennyien, bár puszta eszközök, mégis olyakúl tekintetnek, kiknek szava nemcsak magánügyekben és személyes kérdésekben, hanem állami ügyekben is nyom a latban. Hivatalos munkájok mellett mást is végeznek, úgy szólva félhivatalosan. Ők leveleznek az uralkodó megbízásából, bár saját nevök alatt, azon férfiakkal, kiknek nézetét Mária Terézia akár az állapotokat, akár a személyeket illetőleg ismerni óhajtja, vagy kiket különös titkos megbízással tisztel meg. A magyarok közt különösen Bajtayval, a híres erdélyi püspökkel, Batthyány József prímással és Festetics Pállal folytatnak ily correspondentiát.^[236]

Ki tagadhatná, hogy e mindentudásnak ép úgy meg van árnyékoldala, mint az uralkodó mindenhatóságának? Ne feledjük, hogy az uralkodó nő, kit a tudás, különösen személyes ügyekben, már a tudás kedveért is érdekel. Minő hálás tere nyílik a hírhordozásnak, hány alaptalan vád és rágalom jő forgalomba az alapos mellett. Bár titkos policzia szervezve még nincs, lényegében már állami intézménynyé tétetett a gyanusítás, kémkedés. A felülről annyira kedvelt ellenőrzésnek nem is lehetett más eredménye. És már is felhangzik a panasz és a jóakaró intés: vigyázzon mindenki szavaira, még bizalmas körben is, nem tudhatja, ki által és hogyan jutnak tudomására a császárnénak.^[237] Még lényegesebb az ugyan e forrásból eredő hiba, hogy az uralkodó, ki mindenről értesűl és kinek mindenben magának kell intézkednie, elveszti a mértéket, nem bírja többé megkülönböztetni azt, miben csakugyan nyilvánúlhat szellem, attól, mi tisztán gyakorlat, «manipulatio» dolga, és miben egyszerű számtiszt vagy tanácsos ép oly jól rendelkezhetnék. Valóban bámulni kell Mária Terézia eszét, hogy a számtalan csekélység daczára, mely őt elfoglalta, még sem vesztette el az érzéket az általános, a valóban fontos iránt.

Nagyhírű fia, József császár, nem volt ily szerencsés. Kétszeresen bámulatos, mert az így intézkedő nő, kit már természete is von az aprólékos felé.

Még hagyján, ha 1741 végén büszkén és szemrehányólag írja, hogy senki sem gondol lőpor előkészítésére a jövő hadjárathoz, mint ő.^[238] De mind 1756-ban a raktározásra és a tiszteknek kijáró portiókra terjeszti ki figyelmét, egész szőrszálhasogató lesz. «Tegnap elhatároztam ugyan, hogy mennyi portiót vehetnek ki a tisztek a raktárakból, de elfeledtem hozzá tenni, hogy ez csak az ezredesektől lefelé illeti őket, de a tábornokokat nem. Azt is hiszik, hogy egy ezredes megelégedhetnék 15-tel 12 helyett és úgy a többi is arányban, mi mégis összesen kitesz valamit.» Midőn a téli ruházásról kell gondoskodni, így ír: «Mivel a hideg nemsokára beáll, csináltattam egy fajta köpenyt és bakkancsot a legénység részére. Mások ellenben pokróczot ajánlanak takaróúl. Meg kell próbálni, melyik a jobb.» Nádasdyval nincs megelégedve, mert nem ír elég részletes jelentéseket. Megköveteli, hogy naponkint küldjön stafétát Schweidnitz ostromáról, mibe «a legkisebb particularitásokat» is fel kell vennie. Midőn Lacy jelentést nyújt be a sereg állapotáról, a császárné e megjegyzéseket fűzi hozzá: «A 12. pontot illetőleg, a lovasság fizetési pótlékára vonatkozólag, mely a német örökös tartományokban 1767 nov. 1-én kezdődik, valamint a tisztek ruházatát és pótlékát illetőleg, felvilágosítást kell kérnem. Magyarországban ugyanez áll a tisztekre nézve, de a másfél krajczár pótlék a csapatösszevonás napjától kezdve jár. A ruházáshoz való járulék, vagy, a mi nekem jobbnak látszik, maga a ruházat, szintén nov. 1-től fogva. Septemberben a mustra, a midőn mindenkinek jár egy tallér.» Ha a császárné ilyenekbe elegyedik, nincs mit csodálkoznunk a Lacy-féle katonai reglement kicsinyességein.^[239]

Nemcsak a katonaságnál, a polgári kormánynál is kiterjeszkedik gondja mindenre. Elrendeli a magyar kamaránál, hogy «pénzügyekben egy krajczárt sem szabad mellőzni, száz forintot sem szabad kiadni aláírásom nélkül, különben a pénztárnok, vagy a ki a pénzt kiadja, fejével áll jót érte».^[240] Abból, mit a fejadó hoz, egy krajczárt sem szabad kiadni a császár vagy magam aláírása nélkül.»^[241] Midőn javában folynak a hadi készületek Fridrik ellen 1745 mart. 13-án, ráér elrendelni, hogy adják vissza az egri püspöknek az István ereklyéit és minden az udvarnál visszatartott egyházi díszét.^[242] A Theresianum berendezésénél meghagyja, hogy ott ne legyen kis iskola, csak philosophia és rhetorika azok részére, kik nem akarják tanulmányaikat folytatni. «Így a kicsinyek el lesznek választva a nagyoktól, meg lesz takarítva a lovagló iskola és a collegiumnak megmarad, a mire szüksége van.»

Ez a lebocsátkozás végső határait akkor éri, midőn a vallásosság, vagy az erkölcsösség megóvásáról, a katholikus hit terjesztéséről van szó. Egy-egy kis kamarai hivatalnoknak nem egészen épületes életmódja számos legfelső beavatkozást von maga után. «Van egy gránátos, ki nőűl akarja venni azt a Titl nevű leányt, kit már kerestettem, és a ki mindig az Althan dragonyosok után jár. Kívánatos, hogy férjhez menjen, mert anyja lutheranus, és ha ahhoz kerűl, apostata lesz. A leány nem ér semmit, de megjavulhat, tán lehet tenni valamit érdekében. Ismét három folyamodás olyan leányoktól, kik anyák lettek. A kicsapongás és annak büntetlen volta e pontban valóban nyugtalanít: ez a tisztek hibája, kik igen könnyedén járnak el ebben, sőt a legtöbb maga ad rossz példát. Ne büntesse a szerencsételeneket, de nézzen utána, nem vehetnék-e el őket katonáik?»^[243] «Ilyen czédulákat osztanak ki bálon. Nem rég egy férfi jelent meg, szarvakkal parókáján és egy kakassal: az már illetlen. Azt is mondják, hogy egy nő, vagy fiatal ember, török szoknyában, kabát nélkül, csak corsettel és fátyollal, illetlenűl viselkedett.»

Személyes ügyekben tudomása van mindenről. Midőn Pozsonyban behozzák a normáliskolai tanítást, mi a császárnénak nagyon szívén feküdt, és a canczellária jelenti, hogy annak megtanulása végett jár onnét egy tanító Bécsbe, Mária Terézia megjegyzi: az már Pozsonyban van, azt hiszem Oberleutnernek hívják, itt az árvaházban tanúlta a normáliskolát.^[244]

Nem csoda, ha így munkája halomra nő. Csak ritkán elégíti őt ki a tisztviselők szorgalma jelentésekben és értesítésekben. Ha nincs elég munkája, sürgeti minisztereit, küldjenek részére. «Nincs mit olvasnom, unom magamat.»^[245] Máskor ismét szinte dicsekszik szorgalmával. «Mióta ketten vannak a magyar referensek, épen semmit sem dolgoznak. Én már felkeltem a gyermekágyból, de ők soká tartanak vakácziót.»^[246] Ha lebetegedése közeledtét érzi, bekövetel minden elintézhetőt, hogy miatta ne származzék késés. Nem ismert nyugalmat, míg feladatát be nem fejezte. Ha a munka halomra gyűlt, bizalmas minisztereinek megengedte, hogy a nap bármely részén, díszruha és szertartás nélkűl előadják az ügyeket. Csak a nagy nyári meleg, mely iránt nagyon érzékeny volt, lankasztotta tevékenységét. Különben fáradhatatlanúl kormányzott, csak october havában, melyet – bár egyébiránt nem volt babonás – reá nézve szerencsétlennek tartott, nem akart semmi új, fontosabb dologhoz fogni.^[247]

Mint a munka tömege megkövetelte, és mint élénk természete, gyors ítélete magával hozta, elhatározásaival, különösen fiatal korában, hamar volt készen. «Nagy dolgokban csakis a gyors elhatározás az egyetlen mi czélhoz visz, és csakis akkor jártam jól, ha így tettem.»^[248] Ha tanácsosai első véleményétől eltérítették, és a dolog nem ütött jól ki, asszonyi módra szeret panaszkodni, mennyire igaza volt, és minő kár, hogy nem az ő akarata történt meg. «Most már egyáltalában nem hiszem, hogy segíteni lehessen, a dolog annyira elromlott és veszendőbe ment. Miért? Mert idejében nem láttak hozzá, és én a mellett maradok, hogy csakis első fölhevülésemben szándékozott elhatározásaim a helyesek. «Később azonban nagyon körűltekintővé válik. Az a folytonos ellentét, mely közte, miniszterei és fia, még inkább az, mely hajlamai és az állami raison közt fenforgott, határozatlanná, ingadozóvá tette. «Időm lejárt, bevallom, hogy borzasztóúl hanyatlom, tétovázásom nagyon bánt, nem is vagyok már való másra, mint magamnak és barátaimnak zaklatására.»^[249]

Ilyen volt a kormányzás gépe, ilyen a mester, kinek akaratát végrehajtani van hivatva az összes, a monarchia minden részeibe szétágazó hivatalos világ. Nem feladatunk itt részletesen ismertetni a végrehajtott munkát. Elég ha fővonásaiban vázoljuk: milyen irányban hatott a gépezet az uralkodó akaratának és a korszellem által állami érdeknek declarált eszméknek gyakran ellenkező irányban működő nyomása alatt, és minő eredményt ért és érhetett el a fennálló viszonyok felhasználásával vagy azok ellenére is.

Kezdjük a monarchia külügyi viszonyainak tárgyalásánál, mint a hol az uralkodó egy a monarchiával, és a hol a belső ellentétek a közös nagy érdekkel szemben majdnem teljesen elsímúlnak.

A porosz királylyal való ellentét adja meg Szilézia elvesztése után a monarchia külső politikájának egész tartalmát. Ez hat vissza a belső viszonyokra, a mennyiben legfőbb ösztöne az erőkifejtésnek és egyesítésnek, ennek rendeltetik alá a külső viszonyokban is minden. Főczél oda jutni: hogy saját erejével és szövetségesek által visszaszerezzék nemcsak az elveszett tartományt, mely mindig sajgó érzést keltett Mária Terézia szívében, hanem az elvesztett hegemoniát is Németországban, egyúttal pedig a gyűlölt és félelmes ellenséget a régi színvonalra szállítsák ismét alá. Midőn kitűnt, hogy a hagyományos szövetséges, Anglia, ez úton nem hajlandó követni a monarchiát, hosszú megfontolás után megváltoztatták az egész politikai rendszert. Annak sarkkövévé a Francziaországgal való megegyezést tették, és a positiót Oroszország megnyerésével iparkodtak erősíteni. Ebben áll tulajdonkép a Kaunitz által megkezdett és fényesen keresztűl is vitt változás, mely fővonásaiban a franczia revolutio kitöréséig fennállott. A császárné már az örökösödési háborúban is kész volt egyezségre jutni Francziaországgal, de tanácsosai, különösen Bartenstein és férje, ki mint lotharingiai herczeg nem bírt megfeledkezni a rajta esett sérelemről, már csírájában elfojtották az oda czélzó törekvéseket. Hanem midőn az angol barátság nem volt képes megakadályozni Szilézia elvesztését, midőn az angol diplomaczia mindig a lemondás érdekében működött, hogy a porosz béke helyreállításával a monarchia Francziaország ellen fordíthassa egész erejét, mind általánosabbá lett a meggyőződés, hogy a tengeri hatalmakkal való szövetség nem felel meg a dynastia érdekeinek és méltóságának. Nem volt ok többé a versengést a Bourbonokkal folytatni, a mióta a két katholikus nagyhatalom rivalitása egy mindkettőre nézve fenyegető új hatalomnak könnyítette meg az emelkedést. Fontos kapocsúl szolgált a katholikus vallás is, a minthogy a Bourbon udvarokhoz való közeledést először Migazzi közvetítette egy spanyol bíbornokkal. Ily módon kielégítést nyert a császárné vallásos érzülete, kibontakozott a protestáns hatalmaknak őt gyakran feszélyező barátságából, és egyúttal rokoni kötelékre léphetett azzal a családdal, mely egyedűl vetekedhetett a Habsburgokkal rangra és régiségre nézve. Elesett ugyan az angol subsidiumoktól, Angliában megszűnt az iránta való rokonszenv, ott Fridrik lett a közvélemény bálványa, és a hétéves háborúnak a magyar királynőre nézve szerencsétlen kezdete kárörömmel találkozott. De egyúttal megszűntette azt a némileg protectori hangot, melyet e pénzsegítség fejében az angol kormány nem egyszer hallatott. A monarchia tulajdonkép most válik csak teljesen függetlenné és nem lehet kétség afelől, hogy az új szövetségben már a ő érdeke és szempontja a legfőbb. Európa nagy szárazföldi hatalmainak már ő áll élén azon nagyszerű, bár eredménytelen kísérletben, melyet a hétéves háborúban tettek a porosz hatalomnak régi határai közé való visszaszorítására.

A Fridrik elleni gyűlöleten és a katholikus érzületen kívűl még egy más, személyes indokot sem hagyhatunk figyelmen kívűl e nagyfontosságú politikai rendszerváltozás megítélésénél.

Mária Terézia birodalma viszonyának megállapításánál más államokhoz nem pusztán tárgyi okok után indúlt. A mint Fridrikben nemcsak politikai ellenségét látta, hanem személyes ellenfelét is,^[250] úgy megkívánta szövetségeseitől, hogy ne csak a szerződések betűje értelmében, hanem különben is, azok terjedelmén túl is, barátsággal viseltessenek iránta. Ügyének igazságos volta, az a lelkes ragaszkodás és érdeklődés, melyet személyisége nemcsak népeinél, hanem Európaszerte fölkeltett, magától érthetőnek tüntette fel előtte czéljainak előmozdítását és rosszakaratnak, ha az épen nem történt meg, vagy csak bizonyos határokig terjedt. Maga legjobban jellemezte felfogását, midőn Keith angol követnek még a szövetség idejében azt mondá: «én hölgy vagyok, és mint olyan megkövetelhetem, hogy irántam előzékenyek legyenek».^[251] Nem bírta megbocsátani, ha szövetségese ellenségéhez közeledett; valóban női féltékenységnek lehet nevezni azt az indulatot, melyet előbb Angliával, később a versaillesi és pétervári udvarokkal szemben táplált, ha azok Poroszország iránt bármiben hajlandóságot tanúsítottak. Mivel pedig az angol kormány előtt az osztrák szövetség eszköz volt Francziaország ellensúlyozására; mivel az angol államférfiak soha sem akartak végkép szakítani Fridrikkel, nehogy őt franczia szövetségbe kergessék; mivel végre az angol politika már akkor is a parlament és a közérzület befolyása alatt állott, mely felzúdúlt azon gondolatra, hogy angol vért és pénzt idegen érdekek miatt pazaroljanak el: az Angliához való viszony, melyet legfölebb a hagyomány és a számítás ajánlhattak, de a mely Mária Terézia szívét nem elégítette ki, mert a kölcsönös convenientián nem mehetett túl, nem állhatta ki a féltékenységnek ostromát. Oly szövetségest kellett keresni, ki a szerződéseken túl is cselekszik, vonzalomból, lovagiasságból, «a hölgy» kedvéért.

Ily szövetségest egészségesen önző államban, felelős kormányban, lehetetlen találni. A hol ellenben a fejedelemnek kénye, minisztereinek vagy kegyenczeinek érdeke dönt a legfontosabb kérdésekben, ott kedvezés, hízelgés, cselszövény által czélhoz juthatni. XV. Lajosnak könnyelműsége, Erzsébet czárnőnek haragja és az orosz miniszterek és tanácsosok kapzsisága, ügyesen felhasználva, kellő eredménynyel kecsegtettek. Nem mintha az osztrák szövetség vagy a porosz háború ellenkezett volna ez udvarok akkori érdekeivel. Hanem a nagy ügyekben is fontos mindig a vezetők személyes indulata: az adja meg az elhatározások véghezvitelének színezetét, attól függ a cselekvésnek mintegy temperamentuma. Épen a szövetségek története rendkivűl tanulságos e tekintetben, mert bizonyítja, hányszor rendeltetik alá a közösen kitűzött czél külön törekvéseknek. A Fridrik elleni háború valóban személyes ügye lesz XV. Lajosnak és Madame de Pompadournak, ép úgy mint Erzsébet czárnőnek, Besztusevnek és Suvalovnak. A versaillesi udvarnál maga Kaunitz használta fel a királynak és híres maîtresse-ének kegyét a politikai fordulat előidézésére. Pétervárott a főérdem Esterházy Miklós gróf követet illette meg, kinek nemcsak a czárnőt kellett megnyernie, hanem pénzzel kellett tartania a befolyásos udvari méltóságokat, és ezeknél szembeszállani az angol pénzzel és befolyással.

Nem az udvarok buzgóságán múlt, ha a hőn óhajtott czél: Poroszország leverése még sem éretett el. Csakhogy a szövetség, épen mivel személyes indokokon épült, nem lehetett tartós. Mihelyt Erzsébet czárnő meghalt, Oroszország nemcsak kilép, hanem Poroszországhoz csatlakozik. Francziaországban csakhamar népszerűtlenné válik az a háború, mely nem hozott könnyű babért, hanem vereséget, és melynek folyama alatt a tengeri hegemonia és a gyarmatok uralma egészen Angliára szállott. Az osztrák szövetséget elejétől fogva bizalmatlansággal nézték a francziák, most hogy oly baleredménynyel járt, a nép haragja az udvar ellen fordúl, mely idegen érdekekért feláldozza Francziaország nagyságát. Mária Terézia szép és szerencsétlen leányának kellett meglakolnia azon téves, de egy emberöltőn át fentartott hit miatt, hogy ő családja javára fordítja Francziaország kincseit. Így tehát, a mint politikailag nem vezetett czélhoz ez az oly nagy ügyességgel és körültekintéssel megalapított szövetség, úgy személyesen a legszomorúbb következésekkel volt a császárné családjára nézve. Mély, de nem igen követett tanúságot rejtett e tény arra nézve, minő ephemer és csalékony a dynastiák és kabinetek barátsága, ha azt a nemzetek érdeke nem erősíti.

A hétéves háború után Mária Terézia úgy tűnik fel, mint az európai béke leghívebb őrzője. Belenyugodott Szilézia elvesztésébe, nem akadályozta a viszonynak javulását, mit az 1769-iki neisse-i és 1770-iki neustadti találkozások, József császár és Fridrik közt, mutattak. Ambitióját egészen a belső ügyekre fordítja. Fentartja a jó viszonyt Francziaországgal és a többi Bourbon udvarral, melyekben annyi családi kötelék is fűzi, de Angliától, Oroszországtól sem áll távol. A monarchia valóban conservativ politikát követ: maga nem keres új birtokot, és Oroszországgal szemben már úgy lép fel, mint Törökország védője.

Ily viszonyok közt állt be az az esemény, mely Mária Teréziának majdnem annyi gondot és fájdalmat okozott, mint Szilézia elvesztése: Lengyelország felosztása. Eredetileg porosz eszme: azon czélra gondolva ki, hogy az összeütközést Ausztria és Oroszország közt, a dunai tartományok miatt, megakadályozza. Azután majd elvetve, majd újra felkarolva Katalin által, ki nem szívesen nyugodott abba, hogy a Lengyelország fölött addig gyakorolt befolyást másokkal is megoszsza. Mária Terézia tényleg az első, ki lengyel terűletet foglal el a magyar korona százados jogai alapján, ő egyúttal mégis az, ki belsejében visszaretten ezen egy szomszéd, barátságos, katholikus nemzeten végrehajtandó halálos csonkítástól. Fia és Kaunitz elejétől készek felhasználni az alkalmat és bizonyára kéjjel dolgozzák ki a felosztási projectumokat, a szövetséges Törökország és az «ártatlan» Lengyelország rovására. József volt az, ki a Szepességet megszálló csapatokat is előre küldte a lengyel starosztiák megszállására, úgy látszik, anyjának tudta nélkül. Mária Terézia ellenben «leroskad kritikus helyzetünk alatt, és még ha el is nyerhetné Olaszországot és Belgrádot, drágán megvásároltnak találná, becsülete, a monarchia dicsősége, jóhiszeműsége és vallása árán. Szerencsétlen uralkodásunk kezdete óta legalább arra törekedtünk, hogy mindenben igazán mérsékelten, szavatartóan járjunk el, és híven teljesítsük, a mire köteleztük magunkat. Ez szerezte meg nekünk Európának bizalmát, merem mondani bámulatát, még ellenségeinknek is tiszteletét. Ennek egy év óta vége van.»^[253] Midőn 1772 február elején mind világosabbá válik, hogy Poroszország és Oroszország már megegyeztek a felosztásban, és hogy Katalin czárnő csakis úgy hajlandó Ausztriára nézve is elfogadható békét engedni a töröknek, ha Lengyelországban nyer prédát, a császárné még mindig tiltakozik a felosztás ellen, nemcsak az erkölcsnek, hanem a haszonnak is szempontjából. «Nem látom elegendőnek azt az okot, hogy egyedűl maradunk, és nem húzunk hasznot, mint a többi két hatalom. Sőt még tisztességes ürügynek sem szolgálhat, két igaztalan bitorlóhoz csatlakozni, minden jogi alap nélkűl, egy harmadiknak teljes megrontására. – Fejedelemnek sincs több joga, mint magánembernek: államának nagysága és ereje nem jő számba ott, hol mindannyian számadással tartozunk.» Igaz, hogy azt is hangoztatja, mikép a monarchia soha sem nyerhet annyit, mint vetélytársai. «Inkább oda törekedjünk, hogy a többinek követeléseit csökkentsük, semhogy velök egyenlőtlenűl osztozzunk. Inkább látszassunk gyengéknek, mint nem becsületeseknek. – Áldozzuk fel magunkat és ne veszítsűk el kicsi haszon miatt jó hírünket és becsületünket Isten és az emberek szemében. – Minden felosztás jogtalan, és reánk nézve káros. Szégyenlem magamat, nem is merek mutatkozni. – Midőn országaimra tartottak igényt, igaz ügyemre és Isten segítségére támaszkodtam. De most, midőn a jog nincs részünkön, hanem ellenünk van, nincs nyugton. Szívem nem szokta meg magát vagy másokat megcsalni, kétszínűséget őszinteségnek tartani. Mindenkorra elvész hűségünk és jó hírünk: mi pedig az uralkodónak legnagyobb kincse és igazi ereje.»^[254]

LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSA.
Az országos képtárban levő egykorú rézmetszet után. (3292. sz.).^[255]

Igaz, hogy végre is belenyugszik a felosztásba, midőn látja, hogy azt már úgy sem akadályozhatja meg. «De nem bírok megnyugodni e két hatalom nagyobbodása, sem abba, hogy mi is osztozunk velök.» Igaz az is, hogy midőn egyszer el van határozva kivenni a maga részét, a lehető legnagyobbra kívánja szabni azt, úgy hogy Fridrik bizonyos mephistói gúnynyal mondta az osztrák követnek: «de jó étvágyuk van». Hanem az is igaz, hogy élte végeig lelkiismereti furdalást érzett e tette miatt, minden baját azzal hozta összeköttetésbe, és nem szűnt meg másokra hárítani az érte való felelősséget. Mindebben azt a női jellemvonást véljük feltalálhatni, mely megengedi a jó után való sopánkodást, ugyanakkor midőn sóvárság, a rossznak ismert útra térít és saját gyöngeségében elég mentséget lát, – mely jellemvonást a nagy költő e szavakkal fejezi ki:

Maga a császárné a jogtalanságtól való irtózását és egyúttal az abból eredő haszon elfogadását egész naívul egyezteti meg a Lacyhoz intézett soraiban, kit mint József bizalmas tanácsosát az egész, már végrehajtott tény főszerzőjének tartott. «Önnek köszönöm ismét e nagy hasznot, ha ugyan az. Bizonyos, hogy ön készítette a tervet, ön mert annyira követelni, és ezáltal megszerezte az államnak e hasznot, a nélkűl, hogy belemélyedt volna azon kérdésbe: igazságos-e az ügy, vagy nem?» Bukovina megszerzésénél, mely Törökország rovására történt, már nem érzett ily lelkiismereti furdallást.

Ugyanez az ellentét a császárnak terjeszkedő, nagyravágyó politikája és anyjának mérsékelt, szinte félénk eljárása között nyilvánúlt a bajor örökösödési háborúban is. Mária Terézia rosszalta Józsefnek a bajor örökség megszerzésére czélzó terveit, mihelyt előre látta, hogy azok összeütközésre vezetnek Poroszországgal. Az egész ügyet Lengyelország felosztásához hasonlítja és ép úgy elítéli. Mindazáltal nem bírja megakadályozni a háború kitörését. Ebben már nemcsak országait félti a porosz hadi erőtől, hanem ép úgy fiainak és vejének, Albertnek életét, kik szintén a cseh táborban vitézkedtek. Az egész idő alatt lelki állapota a lehető legszerencsétlenebb, és bár örvend Laudon és Lacy sikeres ellenállásának és Wurmser huszárjai hőstetteinek, eget földet mozgásba hoz, hogy helyreállíthassa a békét. Midőn ez Thugut küldetése által sikerűl, nyugalma helyre áll. Azontúl haláláig mi sem zavarja többé a monarchia külső békéjét.

Büszkesége és kötelességérzete egyaránt odavezet, hogy mindent megtegyen monarchiája hatalmának, méltóságának fentartására. Ismerjük közvetlenségökben szinte kegyetlen nyilatkozatait, midőn Csehország visszahódítására buzdítja vezéreit. Szilézia visszahódításáért egyikét idézte elő a világtörténet legválságosabb és legvéresebb harczainak. Hanem miután Hadik huszárjai elhozták neki Berlin kulcsait, miután a kollini, a hochkirchi és kumersdorfi győzelmek magasan dobogtatták szívét a czél elérése közeli reményében, miután Nádasdy, Daun és Laudon vezetése alatt a nagy porosz királynak egyenrangú ellensége gyanánt bizonyúlt serege, meg kellett érnie a lienitzi és torgaui vereségeket, Oroszország elpártolását, a franczia udvarnak külön békére lépését. A huberstburgi béke véget vet Szilézia visszaszerzésére irányúlt törekvéseinek. Lelkében soha sem békűlt ki végkép háza nagy ellenfelével, egyszer-máskor újra kísért Szilézia birtoka, melyet ha máskép nem, csere útján lehetne visszaszerezni – de a Poroszországgal való ellentét, hogy úgy mondjuk, a revanche, többé nem kizárólagos, nem is főtartalma a császári udvar politikájának. A keleti és délkeleti viszonyok gyökeres átalakítása, mely épen akkor indúl meg orosz befolyás alatt, a monarchiát már mint kiválóan békés hatalmat találja.

Nem lehet szebben és igazabban kifejezni, mennyivel fontosabb még egy nagy államra nézve is a belső virágzás és béke, mint a hódító, támadó harcz, mint ezt Mária Terézia tette. «Inkább váljunk másodrendű hatalmassággá, és boldogítsuk alattvalóinkat, semhogy azok legyünk, a mik vagyunk, szerencsétlenné téve őket békében és háborúban.» Az anyai szív teljesen visszalép jogába. Nemcsak gyermekeiért aggódik, hanem azoknak nézi egész népét. Nem szűnik meg azért királynő lenni: a lemondás nem fájdalom nélkűl való. «Ez áldozatba kerűl, de csak szívemnek, az pedig megtalálja boldogságát a másokéban és a kötelesség tudatában.»^[257]

A gondviselés megengedte, hogy a monarchia e békés és önzetlen politikája mellett, oly mértékét érje el a hatalomnak, s oly súlyt vessen a latba Európa ügyeinek eldöntésénél, mint csak ritkán hosszú történetében. Egy épen Mária Terézia halála évében írott, igen tartalmas munka szerint «a Habsburg-lotharingiai ház most a négy első európai hatalmasság közt foglal helyet s nincs más vetélytársa, mint Oroszország, Francziaország s Nagy-Britannia. Még a század elején is csak a közepes hatalmak közé tartozott, s ha nagy szerepet akart játszani, reászorúlt az angol szövetségre s a hollandus pénzre. Még azon időben, midőn a nap soha sem ment le határában, sem volt oly félelmes, mint most. Annyi tartomány elveszése árán megtanúlta, hogy az állam ereje nem a benne foglalt erők tömegétől, hanem azok felhasználásától függött. Régen egy csúcsán álló pyramishoz hasonlították, mely a nehéz rész súlya miatt mindig inog. Most valamivel könnyebb lett a pyramis, de erős alapon áll, szilárdúl, rendíthetetlen.»^[258]

Nyers erő felhasználásában a katonai kormányzatot illeti meg a legfőbb rész. A monarchia – és nem a római császárság – csak Mária Terézia korában válik elsőrangú katonai hatalommá. Ez nem Mária Terézia egyéni hajlamának vagy politikájának következése. Tudjuk, minő viszonyok tették ezt szükségessé, elkerűlhetetlenné. De bizonyos, hogy a császárné e viszonyok hatása alatt megtett minden lehetőt az átalakítás foganatosítására és mennél hathatósabbá tételére és ily értelemben méltán tekinthető az új hadi szervezet megalapítójának.

Tulajdonkép csak akkor válik a hadsereg hasonlóvá a mostanihoz, külsejét nézve ép úgy mint belső szervezését s szellemét. Az egyes ezredek egyenruhája, a seregnek és egyes fegyvernemeknek alosztályokra való felosztása akkor vitetik keresztűl. Eredetileg a császári sereg nem volt más, mint magán vállalat. Ennek emlékét tartotta fenn még mindig az ezredbirtokosok nagy kiváltsága, az egyes ezredek különválása, mely annyira ment, hogy még 1750-ben is az ezredbirtokos adta ki a saját neve alatt az ezred részére a szolgálati szabályzatot. Az örökösödési háborúban, mint Magyarországban, úgy az örökös tartományokban is az általános rendi felajánlások mellett sokat tett egyesek buzgalma, melyet aztán nem lehetett megfosztani jutalmától. Így pl. Liechtenstein Venczel herczeg részben saját költségére reformálta a császári tűzérséget. A tisztben volt még valami a hűbéres önálló hódolatából. Csak a hétéves háború alatt és után vált a sereg egy egységes, az államfő által igazgatott, az egész állami életbe beillesztett gépezetté.

Épen katonai tekintetben volt és lehetett leginkább irányadó a porosz példa. A manővereknél, melyek ezen időben lépnek a fejedelmek régi pompás ünnepélyei helyébe, a fölfegyverzésnél és begyakorlásnál tán némileg szolgai módon utánozták Nagy Fridrik intézkedéseit. Maga a porosz király nem vélt mondhatni nagyobb bókot a neustadti tábor alkalmával, mint ha az osztrákokat «fehér ruhás poroszoknak» nevezte.^[259] De azért nagyon tévedne, a ki csak ez utánzást látná és nem venné tekintetbe a monarchia sajátos viszonyaihoz alkalmazott öntudatos fejlesztést. A monarchia, különösen Magyarországban nagy számú, természettől harczos népességgel rendelkezik s így nem szorúl annyira idegen országokban való toborzásra, mint Poroszország. Itt valóban, már az 1772-ben megkezdett conscriptio előtt is, nemzeti hadsereg áll fenn, nem pedig, mint egyebütt, még részben Francziaországban is, zsoldos toborzott had. «A császári sereg», mondja Ligne herczeg, «az egyedüli, valóban nemzeti sereg, bár több nemzetből áll». A behozott keretrendszer megengedte, hogy a legénység egy része a szolgálati idő közben hazatérhessen tűzhelyéhez és így nem szűnt meg a folytonos kapcsolat a nép és katonaság között. És a hadi tanács minden pressiója, pedantériája, egyenlősítése daczára ez a nemzeti jelleg a császári sereg egyes alkotó részeiről nem volt letörölhető. Különösen erősen nyilatkozik a magyaroknál. Nem lehetett nem történtté tenni, hogy Mária Terézia, mint magyar királynő kezdte uralkodását, s hogy seregei magyar zászló alatt küzdöttek. Bár a hadi tanács németűl vitte ügyeit, s az ügymenet mind több tárgyat ragadott folyton magával, még igen bő tere nyílt a magyar nyelvnek is. Nemcsak azt értjük, hogy a nádor nemcsak az insurrectio, hanem a sorezredek részére is, magyar hadi articulusokat dolgoztat ki: ez 1741-ben és közvetlenűl utána, csak természetes lehetett. Még sokkal később is megállja helyét a magyar nyelv a német mellett. Egy császári hadvezér így ír a két nyelv viszonyáról: «Azt hinné az ember, hogy a német az általános és legszükségesebb nyelv. Tudni kell, mert az ember a szent birodalom fejét szolgálja, és mert igen gyakran épen Németország a háború színhelye. Szép s hasznos nyelv még a magyar is: fellelkesűlnek és még jobban kitünnek a veszélyben, ha tisztjeik eszökbe juttatják, hogy ők magyar vitézek. Jó, ha a szolgálatban egy nyelvet használnak, s ha a császárok seregében ez a nyelv a német, de mégis rendkívűlinek látszik, hogy ezt 150,000 ember nem is érti. Én a magyart ajánlanám; sőt a huszárok néha megértik a latint is, csakhogy ennek kiejtését külön meg kell tanúlni.» Az ily főtiszteknél nem kellett tartani az annyira kifejlődött magyar nemzeti érzület megsértésétől.

A magyar vitézség s katonai erő e kapcsolatban lép ismét Európa elé. A poroszok szerint a császári udvar legjobban a magyar gyalog ezredekre számít, kiket német módra kezd ruházni, pedig csak igazi magyarokból állanak, és bárhol szállásolják is el őket, egy zászlóalj mindig Magyarországban marad.^[260] A magyar gránátosokat Nagy Fridrik «Mars igazi fiainak» nevezi.^[261] De legnagyobb hírre a magyar huszárság jut Nádasdy és Hadik alatt. Történeti sajátságait az új rendszer alatt is megtarthatta és a szigorú fegyelem még növelte azok értékét. «Azt hiszem, mostanában semmit se lehet hozzáadni e lovasság jóságához, mely a legszebb és legragyogóbb a világon. Nem kell nekik sok szolgai iskolázás, melyben nagyon is elcsenevész az olyan ember, ki reá szorúl eszére, mert sokszor egészen magokra vannak hagyva. Egy huszárhadnagy valódi tábornok: nem olyan nagy baj, ha elhibáz egy «Schwenkung»-ot, mint ha elmulasztja őrseinek bejárását. Kell, hogy megtanúlja, mennyi bajt okozhat neki az ellenség. Különösen azt önthet belé bizalmat, hogy csak nekünk van igazi huszárunk, a többinek nincs meg az a katonai ösztöne, az a vitézsége, az a magát feltalálás az előőrsön, mely a mieinket kitünteti. A többi csak egy fajta dragonyos, melyben nem lehet meg sem az az esprit de corps, sem az a nemzeti szellem, mely annyira ki van fejlődve a magyarokban. Becsületérzők, s meg van bennök az a bizonyos hányavetiség, mely sokszor jó a háborúban. Ez az egyetlen csapat, melyhez ez okból soha sem neveznek idegen tisztet. Különben is igen szükséges ott a nyelv, mely a németnek nagyon nehéz. Ehhez járul, hogy a németet egyaránt megveti, a magyar baka és a magyar huszár.» A csírában már meglevő féltékenységnek a monarchia két államalkotó nemzetének katonasága közt, tehát lehető elválasztás által akarták elejét venni. Különben a közös czél: a dynastia hatalma és dicsősége egyesített minden nemzetet a császári zászlók alatt, és az a tudat, hogy egy nagy és fényes közösséghez tartoznak, megkönnyítette mindenkinek a szolgálat fáradalmait és a fegyelem ridegségét.

Rendszeressé különösen Lacy elnöksége alatt vált a katonai ügy, midőn már nem a császárné, hanem fia gyakorolt arra túlnyomó befolyást. Ez a rendszer a bureaukratikus eljárását, a szüntelen beavatkozást, a legkisebb részletek kiszabását tette a seregben uralkodóvá. Integrans része volt tehát a rendszer az általános uralkodó, mindent felülről igazgatni akaró felfogásnak. Katonai tekintetben inkább a részletekig való kiképzésre, a tudományos menetekre, a védelemre van számítva, mintsem nagy politikai czéloknak fegyveres kézzel való gyors keresztűlvitelére. Ily értelemben kiegészítése volt egész békés, conservativ politikának. Gondoskodva volt a tisztek képzéséről, a legénység rendes élelmezéséről és zsoldjáról, az invalidusok ellátásáról. A tisztek az udvar kegye által oly társadalmi rangot érhettek el, minőre addig nem igen tarthattak igényt. Szembetünő, hogy ez a rendszer két okból is megakadályozta a magyar elemnek túlsúlyra jutását a seregben. Először maga a szigorú képzés és fegyelem távol tartotta attól az ehhez nem igen szoktatott nemes ifjak nagy részét. Másodszor, a hadseregben uralkodó nehézkesség és pedans meggondoltság épen nem felelt meg a huszáros szellemnek. Nemcsak magyarok szenvedtek alatta: Laudon is lemondott a morvaországi parancsnokságról, mert egyébnek tartotta a katonai pályát, mint irodai munka elvégzésének.^[262] De az bizonyos, hogy a tabellák, az elhelyezést és az ordre de bataille-t kitüntető akták napról napra rendben voltak Mária Terézia nagy örömére.^[263] Csak az volt a baj, hogy sem a törökök, sem a franczia forradalom tábornokai nem tartották magokat oly pontosan a hadi szabályokhoz, s Lacy rendszere mindkét helyen kudarczot vallott.

Oly fontos szerep jutott immár a katonaságnak az államban, hogy az, mint külön rend, az uralkodó részéről különös előszeretetre és kitüntetésre tarthatott számot. Mint jelentőségére nézve, úgy társadalmi tekintetben is ez lép a régi hűbéres aristokratia helyébe, a minthogy ennek életrevaló elemei mindenütt beléolvadtak. A fejedelmek most katonaruhában járnak, úgy mint előbb elsők voltak a lovagok, majd az udvari emberek közt. A Habsburgok monarchiájában épen Mária Terézia korában megy végbe e változás, mely azután József alatt betetőzését éri. A császárné itt is, két reá nézve igen lényeges pontban megmutatta, mennyire alá bírja rendelni személyes hajlamait annak, mit az állam érdeke parancsol. Ő, ki annyira ragaszkodik a régihez, külsőségekben is, ki az udvari nemességet tartja a fejedelem egyedüli méltó környezetének, most a katonaságnak udvaránál előkelő, a többit elhomályosító positiót teremt, udvaronczainak nagy bosszuságára. Teszi ezt pedig, tekintet nélkül a tisztek származására, mi szintén gyökeres szakítás volt a szokással. Szemében az államnak és királynak tett szolgálat nemesített. Még többet is tett. Elfeledtette vele némileg vallásos vakbuzgóságát. Ő, ki a protestansokat kizárta minden térről, hol érvényesűlhettek, a katonaságnál, nemcsak megtűrte őket, hanem azt is megengedte, hogy magas polczra emelkedjenek. Nem mintha egészen lemondott volna térítői szenvedélyéről, – lehatott az még a közlegénység soraiba is – de a hol meggyőződéssel állott szemben, mérsékelni bírta hevét, hogy hű szolgáit el ne kedvetlenítse.

Egyáltalában nem volt nagyobb öröme, mint katonai érdemet fölfedezni és jutalmazni, bel- és külföldinél, katholikusnál és protestansnál egyaránt. Az ő kegye által emelkedett Hadik András, az egyszerű csallóközi köznemes, a hadi tanács elnökségeig. Ő neki köszönték fényes pályájokat Lacy és Laudon, a szegény külföldiek, kik közűl az utóbbi mielőtt Bécsbe jött, Poroszországnak ajánlotta fel kardját. Ha vitézei valahol diadalt nyertek, hálája a vezérek iránt nem ismert határt, átterjed az egész, gyakran erre érdemetlen családjukra is, mint a hogy p. o. Dann fiát tizennyolcz éves korában megtette ezredesnek. Az a kötelessége, hogy az érdem, a kitünőség érvényesülését mindenkép elősegítse: ezt akarja főelvévé tenni a katonai igazgatásnak minden anciennetás, protectio és nexus mellőzésével. «Önnél», írja a hadi tanács elnökének, «a tartózkodás nincs helyén. Önnek a tehetséges embereket előre kell tolni, mert csak így születik meg a verseny, mi e foglalkozás lelke. Úgy járni előre mint az iskolában, sem örömet, sem becsületet nem szerez.» Ez az igazán királyi felfogás, mely annyira elütött a császári hadseregnél azelőtt és azután is oly sokáig szokásostól, tette az ő seregét bármely nagyhatalomnak méltó vetélytársává, ez fűzte egyuttal éppen a legkiválóbb férfiakat, kiket a mellőzés kétszeresen sért, erős kötelékekkel a fejedelemhez.

E hadseregnek és a monarchia európai tekintélyének paizsa alatt erős kézzel lehetett munkába venni a régi államrend megújítását, egy jobbnak, a korszellemnek megfelelőnek, nemcsak a fejedelmet, hanem az igazság s humanitás elveit szolgálónak, megalapítását.

A változtatások, melyek Mária Terézia belpolitikai rendszeréből folynak, különösen három szempontból fontosak és korszakalkotók. Először a mennyiben az állam általános feladataira vonatkoznak, másodszor a mennyiben befolyásuk van az örökös tartományok s hazánk közötti viszonyra, végre harmadszor a mennyien a királynőnek szorosan vett magyar politikájára, annak czéljaira és eszközeire vetnek világot. Bár gúny az egész politikai rendszer megalkotása, mint a monarchia két részének egymáshoz való viszonya egyrészt a kor uralkodó eszméinek, másrészt a fennálló hatalmi tényezőknek hatása alatt megy végbe, mégis gyakran nagy súlyt vet a mérlegbe az egyik vagy másik irány mellett magának az uralkodónak egyénisége.

Általános történeti szempontból az állam és egyház viszonya érdemel legnagyobb figyelmet.

Egyrészt az általános felvilágosodás, másrészt az állam feladatainak kibővítése gyökeresen megváltoztatták a XVIII. században az egyháznak és a kormányzóknak viszonyát. Egykor, az egyház túlsúlya idejében az minden téren átcsapott eredeti rendeltetésén, a világi ügyeket is a maga felfogása, a maga czéljai szerint szervezte. Most az állam, a korszellem tapsai közt, körébe vonta mindazt, mi eddig az egyháznak volt hatásköre. A fejlődés ez iránya nem lehetett antipathikus oly fejedelemre nézve, ki oly magasra becsülte hivatását és méltóságát, mint Mária Terézia. Korának gondolkodása jóváhagyta az állam beavatkozását az egyházi ügyekbe; ő maga a fejedelmi mindenhatóságnak és mindenről való gondoskodásnak elvét szivesen átvitte azon térre is, melybe elődjei nem igen hatoltak. De míg kortársai világi szempontok, politikai érdekek szerint kivánták igazgatni az egyházat – ő maga – ki e tekintetben tán egyedűl áll korának uralkodói közt, még hatalma gyakorlásában is az egyház és vallás javát tartotta legfőbbnek. Hatalmát az egyház fölött nem a felvilágosodásból származtatja, mint az akkori philosophiai irodalom, nem az államjogból, mint az akkori legisták, kik közt Martini, Riegger és Eibel valósággal caesaropapisták voltak, hanem az isteni jognak, és saját buzgóságának s hivatásának kettős forrásából. Püspökeit becsüli, tiszteli, tanácsukat nagyra tartja, mint tábornokaiét és minisztereiét, de ha már döntött, tőlük is engedelmességet követel. Ismeretes, minő keményen sértő szóval förmedt heves indulatában arra a főpapra, ki egy alkalommal nem járt el úrnője szándékai szerint.

Kormányának tevékenysége tisztán egyházi ügyekben különösen két irányban korszakalkotó. Először az ünnepek számát csökkentette, hogy ily módon az ezek által elősegített dorbézolásnak és henyélésnek vessen gátat. Már első reformkorszakában, 1753-ban nem kevesebb mint huszonnégy ünnepet törölt el, oly módon, hogy ezeken látogassák ugyan a reggeli misét, de azután lássanak munka után. Ez elhatározását még erőszakkal is fentartotta, bár az népszerűséggel épen nem dicsekedett. Később, 1770-ben, már államtanácsa javaslatára, az ünnepek számának újabb megszorítását kivánta a pápától, oly módon, hogy az eltörölteket a legközelebbi vasárnapra tegyék át. Bár az államtanács e reformot azáltal akarta a császárnőre nézve elfogadhatóvá tenni, hogy nem elégedve meg az ebből várható világi haszonnal, a még megmaradandó ünnepek szigorúbb megtartását helyezte kilátásba, Mária Terézia még sokáig ingadozott, mig beleegyezett oly változtatásba, mely a különbséget a katholikus és protestans vallás közt csökkenteni volt alkalmas. Egyuttal azonban mindent megtett, mi az ünnepek fényét és az áhitatosságot emelni alkalmas volt. Vasárnap délutáni 3-ig bezáratta a korcsmákat, a kávéházakat, nem engedte meg a zenét, még falun sem, a szinházat pedig csak a fővárosokban, ott is csak este. A kormánynak nemcsak arra volt gondja, hogy a tisztviselők és katonák részt vegyenek az egyházi szertartásokban, hanem arra is, hogy az egész lakosság az egyház parancsaihoz alkalmazkodjék. Bécsben meg volt hagyva, hogy a vendéglőkben pénteken ne lehessen kapni húsételt, és másrészt Temesvár városa szintén a kormányhoz fordúl, hogy böjtre biztosítsa az ellátásához szükséges halat.

Az ünnepek megszorításában a császárné teljes egyetértésben járt el a pápai székkel. XIV. Kelemen némi változtatásokkal elfogadta a bécsi udvar javaslatait. De a hol tisztán fejedelmi jogról volt szó, mely alól a papság, kiváltságaira hivatkozva, addig kivonta magát, elegendőnek tartotta saját intézkedését. Igy 1775-ben, hosszas meggondolás és ingadozás után, eltörölte az egyházak menedékjogát, s e törvényéről csak utólag értesítette a szent széket. Ép úgy saját hatalmából tiltotta el a szerzetesi fogadalmak letételét a 24-ik év elérése előtt, bár jól tudta, hogy e lépését, még oly engedékeny pápa sem helyeselheti, minő XIV. Kelemen volt. Hanem itt is, mint az ünnepek ügyében, nemcsak a fejedelmi felség érvényesítése döntött, hanem az a szempont is, hogy a katholikus országok csak úgy emelkedhetnek ismét a nem katholikusok fölé, ha lakosságukat ép úgy csak kevés ünneplő nap által megszakított munkához szorítják és nem engedik, hogy az ifjúság nagy része távol maradjon a polgári foglalkozástól s kötelességektől. Bármennyire ragaszkodott Mária Terézia személy szerént a régihez, mint fejedelem határozott újító volt, mert mégis államának, nem pedig az egyházi rendnek érdek állott előtte első sorban. Meghatározta a magyar szerzetesek számának maximumát, királyi placetumi jogát erősen fentartotta, eltiltotta a papoknak az eddigi szokás szerint krajczárokat szedni a gyónásnál, eltiltotta nekik az excommunicatiót a világi hatóság hozzájárulása nélkűl, eltörölte a klastromok börtönét s biráskodását, és azon szempontból, hogy a holt kéz vagyona már úgy is elegendő, eltiltotta a papoknak, hogy végrendeleteket mint tanuk aláírjanak, vagy hogy pénzt küldjenek ki az országból.

Ily határozott és önálló, elődjeinek a szent szék iránti túlságos engedékenységétől nagyon elütő eljárásra, Mária Terézia különösen mint apostoli királynő tartotta magát jogosúltnak. Az első magyar király e czímét 1758-ban a conclave alkalmával maga újította meg, leginkább azon czélból, hogy mint egyenlőrangú álljon a nagy katholikus hatalmak, az «igen hű» portugali mellett, bár neménél fogva császár nem lehetett. Első sorban magát, e dicső czímet kedvelte, melyet Kaunitz véleménye ellenére közvetlen kapcsolatban tartott mindig magyar királyi méltóságával, «mert a miatt adatott». Hanem azután az e czímhez kapcsolt, szinte pápai jogokat is teljes mértékben kívánta gyakorolni. Mint apostoli király nemcsak a magyar püspökségek betöltésénél s felosztásánál járt el saját belátása szerint, hanem az egyház fölötti főfelügyelet jogát is megszorítás nélkűl vette igénybe. Udvari tudósai, különösen Kollár Ádám hires műveiben a magyar királyság kegyúri jogáról, s azon jogáról, melynél fogva az egyházi ügyekben rendelkezhetik,^[265] ebből még az egyház világi javaival való rendelkezést is leszármaztatták. De mivel a magyar egyház nemcsak az általános egyháznak volt része, hanem egyúttal a magyar alkotmány védelme alatt álló kiváltságos rend, a királynőnek 1764-ben le kellett mondani az országgyűléssel szemben ide vonatkozó törekvéseiről és beleegyezni Kollár művének elitélésébe. De az országgyűlés után teljes királyi hatalommal végezi a magyar egyházmegyék új beosztását, a rozsnyai, beszterczebányai, szombathelyi s fehérvári püspöki megyék felállítását, a primási dioecesisnek, melyet tiz éven át fő nélkűl hagyott, megnyirbálását, a görög egyesült püspöki megyék felszabadítását az illető római kath. püspökségek alól, bár különösen a hatalmas egri püspök, Esterházy Károly gróf, ez egész erejével ellenezte, végre az egész püspöki karnak megadóztatását a vallásalap és a várerősítési alap javára. Mindebben mint sz. István jogainak örököse jár el. Első királyunk tisztelete ő alatta újra állami jelentőséget nyert. Az 1771-ben nagy ünnepélylyel Budára vitt szent jobb iránti kegyelet lett azután a magyar államnak legfőbb sollemnitása. Szent István napján, midőn a hivők ezrei kisérték processióban, az ország katonai és polgári méltóságaival élükön, a csodatevő, országalapító ereklyét, mintegy egybeforrott a «Regnum Marianum» eszméje a modern magyar államéval, melynek berendezése s virágzása a királysághoz volt kötve.^[266] És a mint politikai tekintetben az ausztriai fejedelemségben gyakorlott korlátlan hatalmat igyekezett átvinni magyar területre is, úgy viszont egyházi tekintetben az apostoli királynak hasonlíthatatlanúl nagyobb jogkörét ültette át az örökös tartományokba, hol azelőtt a fejedelmi hatalmat «in sacris», nemcsak a pápai tekintély, hanem a birodalmi püspökfejedelmek kiváltsága is, meglehetős szűk korlátok közé szorította. A mit tanácsosai elvont államjogi fejtegetésekkel bizonyítottak: a fejedelem korlátlan felügyeleti és szabályozási jogát az egyház fölött, azt ő apostoli királyi méltóságából, mely szinte isteni eredetű, vezette le és igazolta.

Oly hatalmas testület, minő a római egyház volt a monarchiában még ernyedése e korában is, csakis oly fejedelemtől tűrhette szinte ellenállás nélkül e szüntelen szabályozást, kit magával legfőbb érdekeire nézve azonosnak tartott. Csakugyan Mária Terézia nemcsak személyére nézve jámbor hivője a kath. egyház tanainak, hanem egész lelkesedéssel és odaadással kivánná azzá tenni minden alattvalóját: az egész világot. Mindenben, mit egyházi ügyekben tesz, kirivó a szándék: ellenállásra képesebbé, hódításra alkalmasabbá tenni az egyházat, ügyesebb és lelkiismeretesebb vezetés, az erők szigorúbb csoportosítása által. A Ferdinand és Leopold korabeli hagyomány, mely a császári ház politikai érdekét mindenütt legszorosabb kapocsba hozta a katholikus egyház haladásával, nála új erőre ébred. Midőn Ausztria közigazgatását a kerületi hivatalok felállítása által új alapra helyezi, ez új állami tisztviselőknek oly utasítást ad, melynek az egyházi szellem ápolása igen jelentékeny része. «Isten tiszteletének előmozdítása, a katholikus egyház hamisítatlan fenntartása, a boldog kormánynak igazi szilárd alapja. Minden kerületi kapitány ügyeljen tehát körében a kath. vallás megtartására és terjesztésére, s hasson ellene a tévtanok terjesztésének. Állja mindenütt útját az akatholikusok nyilvános vallásgyakorlatának.» Bár Magyarországban keze jobban meg van kötve az 1768. nov. 21-én kiadott útasítás a főispánok részére ugyanazt a szellemet lehelli. Ebben is az első pont szól a vallásról. A főispán gondoskodjék, hogy az Isten, Szűz Mária és a szentek elleni káromkodások szűnjenek meg, ügyeljen fel a vallásos ügyekben kiadott resolutiók megtartására és mindenben istápolja az igazhitet. Legjobban az atheistákra és indifferentistákra vigyázzon, foszsza meg őket hivatalaiktól és büntesse meg őket.^[267] A mit az egyház enfant terrible-jei, mint Biró Márton hirdettek: a protestansok teljes elnyomása vagy kiűzése, az elvben megfelelt a királynő gondolkodásának. De a végrehajtásban, minden buzgósága daczára, sem ragadtatta magát erőszakoskodásra, sem olyan tettre, mely protestans alattvalóit végkép elidegenítette volna kormányától. Az 1749-ben nála járt nagy protestans deputatiót, melyet Nádasdy Kanczellár nem is akart eléje bocsátani, azon biztosítással fogadta, hogy fenn fogja tartani törvényes jogaikat s nem tesz ellenökre. Midőn a küldöttség szószólója, Prónay Gábor, ki térden adta át a folyamodást, és a többi küldött: Podmaniczky Sándor, Szirmay István, Berzeviczy Sándor, a kalvinisták részéről pedig Vay Ábrahám s Ráday Gedeon tűrhetetlen hűségöket erősítette, a császárné csak arra helyezett súlyt, hogy ne fordúljanak panaszaikkal idegen kormányokhoz és követekhez és ne izgassák a népet a kormány ellen. És midőn a küldöttek ez ellen tiltakoztak: hisz nemcsak hogy idegen követnél nem jártak, de két hét óta, mióta Bécsben vannak, templomukat sem látogatták, a császárné rögtön azt válaszolta: «templomba ugyan elmehettetek volna».^[268] Az a politikai ok, hogy a magyar nemzet e hatalmas részét ne taszítsa az ellenségnek, a poroszok karjaiba, ki csak leste az alkalmat, visszatartotta a császárnét a protestansok egyenes üldözésétől. Ez az üldözés meg volt: egyik leglényegesebb vonása hazánk akkori történetének, de inkább magoktól a kath. hatóságoktól indúl ki, melyeknek hevét az udvar egyszer-máskor kénytelen mérsékelni, s nem annyira a protestans vallás, mint inkább a protestansok politikai befolyása és társadalmi hatalma ellen irányúl. Classicus kora Magyarországra nézve annak: mennyire politikumnak tekintették itt mindig a vallást.

Maga a császárné pedig természeténél fogva sokkal inkább volt térítő, mint üldöző. Örökös tartományaiban lehetőleg fogyasztotta a protestansok számát vagy hivatalos térítés, vagy pedig száműzés által Erdélybe, hol a szászok nem épen szivesen fogadták hitrokonaikat, vagy a Bánság bányakerületébe. Magyar előkelő protestans pedig nem juthatott közelébe, a nélkül, hogy a császárné azt a gondolatot ne táplálta volna, hogy őt és családját az egyedűl üdvözítő vallás részére megnyerje. Midőn gróf Teleki Mihály egy erdélyi küldöttség élén, 1741-ben nála jár, mindjárt meg akarja nyerni annak fiát. «Mondja, hogy nem akarja elhagyni vallását, de én nem hiszem.» Tudjuk, hogy igyekvését sok esetben siker koronázta. Ausztria főtisztviselői közt igen nagy számmal voltak az áttértek. Magyarok közűl elég Bessenyeyre mutatni. Ha ilyenkor akadályba ütközött a császárné akarata, túltette magát nemcsak a jog, hanem a méltányosság határain is. Egész hatalmi apparátusát mozgásba hozta, hogy Bánffy Ágnest elszakítsa anyjától s vőlegényétől és a gyermekleányt udvaránál a kath. hitben neveltesse.^[269] Ilyen ügyekben folytonos levelezésben állott gróf Esterházy Károly egri püspökkel és Bajtayval, kik e pontban legbuzgóbb és kiméletet nem ismerő eszközei voltak. De még itt is engedett, a hol az engedést politikai érdek parancsolta. Magában Bécsben is megtűrte a protestans és görög nagykereskedőket, mert csak ezektől lehetett várni a monarchia kereskedésének felvirágozását. Ép úgy engedett a görög nem egyesültek uniójában is első hevéből, midőn 1753-ban, részben e miatt, veszedelmes lázadás tört ki a végvidéken.

Ellenben azon felekezettel, mely sem külső összeköttetések, sem saját ereje miatt nem látszott félelmesnek, a zsidóval, teljes mértékben éreztette haragját és megvetését. A prágai zsidókat, kiket a poroszszal való czimborálással gyanúsítottak, 1746-ban mindenestől kiüzette a cseh fővárosból. Nem használt sem külföldi követeknek felszólalása, sem magoknak a cseh rendeknek közbenjárása. Csehországból s Morvából is ki akarta őket utasíttatni, és e szándékától csak azért tért el, mert bebizonyították neki, minő halálos csapást mérne ez azon országok gazdaságára. A zsidókkal szemben a középkori római császárok álláspontja foglalja el, kiknek e nép «kamaraszolgája», melyet adója fejében megvéd, de az oltalmat tőle, ha tetszik, meg is vonhatja. Ezen felfogás alapján keményen meg is sarczolja őket, különösen 1746-ban, midőn a magyarországi zsidókra is fejenként 2 frtnyi adót vet ki tekintet nélkűl nemre és korra. Még az áttért Sonnenfels sem igen dicsekedhetetett rokonszenvével.

Nemcsak a katholikus egyházat, hanem az egész művelt világot a jezsuitáknak dülőre jutó sorsa érdekelte leginkább. Ebben látták az egyház ellen a felvilágosítók által megkezdett harcznak eldöntését. Magában az egyházban is igen számos és befolyásos ellensége volt a jezsuitáknak: gazdagságuk, politikai hatalmuk ellenök ingerelte a velök versenyezni nem bíró rendeket és a világi papságot. Mária Teréziának magatartása az egész ügy lefolyása alatt valóban jellemző. A szövetséges és rokon Bourbon udvarok semmi izgatása által nem ragadtatja magát a rend ellen fellépésre: váltig azon állásponton marad, hogy a döntés egyedűl a szent széket illeti meg. Midőn aztán XIV. Kelemen 1773. jul. 21. rendeletével «szólott Róma», mindent megtesz, nemcsak az eltörlés foganatosítása végett, hanem azon czélból is, hogy abból, ha már meg kellett történnie, államára nézve a lehető legnagyobb hasznot húzza. Akkor is védelmébe fogadja a rend tagjait az ellenök emelt vádak ellen, itt is daczol a közvéleménynyel, «mert soha e szerzettől nem látott mást, mint épületest», hanem arra, hogy fentartsa őket a pápa ellenében, egy pillanatig sem gondol. Sőt magáévá kezdi tenni a kor phraseologiáját: Ferdinand gyóntatóatyjának egy nem egészen őszinte jelentését «kissé exjezsuitának» mondja.

Addig is, míg a rend még fennállott, teljes szabadságot engedett a császárné az azzal ellenkező törekvéseknek is, különösen a mennyiben azok a fejedelmi tekintélynek kedveztek. Gróf Apponyi Antal 1771. aug. 15-én többek között a következő tantételek védelmére vállalkozott a Therersianumban. Az államnak jogában áll censurája alá vonni az egyházi szónoklatokat is. – Minden egyházi és világi asylum egyaránt káros és az előbbiek sem vihetők vissza isteni jogra. – Fontos az egyes rendek és társaságok birtokának határát megvonni, «mert mindaz, mit az ilyen testületek tisztességes eltartásukon kívűl megszereznek, az államra nézve elveszett vagyon és visszaélésre adhat alkalmat. Nem helyeselhető, hogy Justinianus az egyházaknak megengedte a szerzést, az elidegenítést pedig eltiltotta.» Sőt még a jezsuiták által vezetett nagyszombati egyetemnél disputált tételek között is találunk ilyeneket: «az állami kormánynak megvan az a joga, hogy felügyeljen minden egyházi ügyre és nézzen utána, hogy az egyház ne okozzon kárt az állam javával ellenkező tanok hirdetése által». Továbbá: «Isten, ki nem mondhat ellen önmagának, fönn akarja tartani az államot és az igazi vallást. Ennélfogva az a vallás, mely az állam javát ellenzi vagy akadályozza, nem lehet az igazi vallás». A Febronius-féle tanok, melynek a nemzeti egyházakat emancipálni akarták a pápai szék korlátlan hatalma alól, mindjárt a «de statu Ecclesiae» czímű könyv megjelenése után nagy érdeklődést keltettek Mária Terézia legbizalmasabb, legmeghittebb embereinél. Kabineti titkára Neny már örvend annak, hogy Festetics Pállal együtt fogja ezen, az indexre tett könyvet olvashatni.^[270] A censura, az egyetemi oktatás egy része már kivétetett a társaság kezéből, annak feloszlatása előtt. A hivatalnokok, az előkelők és tudósok meglehetősen szabadon olvashatták a tiltott könyveket is, és a Francziaországból kiinduló szellemi áradat minden nagyobb akadály nélkül hullámozhatott be a monarchiába.

A világi műveltség ez emancipatiójára az egyházi alól vezethető vissza Mária Teréziának egyik legfontosabb, tán legmaradandóbb értékű műve: a közoktatásügy szervezése.

Köteteket írtak arról, minő szomorú állapotban volt a nevelés ügye a monarchiában uralkodása előtt, és annak elején. Mind jobban szembetűnővé vált a katholikus Németország elmaradása a protestans mögött tudományban és iskolázásban. Különösen megsínylette ezt Ausztria, Poroszország elleni küzdelmében. Ez elmaradásáért nem lehetett felelőssé tenni mást, mint a jezsuita-rendet. Még pártfogói sem védhették tanrendszerét azon szemrehányás ellen, hogy egy oly mozgalmas időben növendékeit nem foglalkoztatta mással, mint egy holt nyelvvel, és még azt sem értette meg, sem nevelési rendszerét azon vád ellen, hogy az akaratot annyira korlátozza, hogy a ki iskolájukból kikerűlt, annál féktelenebben adja át magát az első behatásnak, legyen az jó vagy rossz. Tulajdonkép ez a nevelési kudarcz rendítette meg a társaság állását már jóval feloszlatásuk előtt. Helyébe sok helyütt a mérsékeltebb piaristákat tették, kik azonban szintén nem dicsekedhettek még valami nagy sikerekkel.

A XVIII. század szellemi mozgalma teremtette meg nemcsak a reáliskolát a tudós iskola mellé, az tette állami feladattá a népnevelést, az igyekezett megállapítani Rousseau és Basedow műveiben a nevelés természetes törvényeit. Már a kezdő és fejlődő tanítás methodusa si megvolt, bár még pólyában és igen tapogatódzva. Fejlesztése körűl Felbiger sagani, sziléziai prépostot illette meg a katholikus Németországban a legnagyobb érdem. E tanügyi kérdések mindenütt felkeltették nemcsak a tudós köröknek, hanem az uralkodóknak is érdekét. Szinte végtelen haladását látta az a boldog kor nemcsak az egyes kiválasztottaknak, hanem az egész emberiségnek. Mária Terézia, kinek oly eleven érzéke volt, mind hatalmi állásának alapföltételei, mind alattvalói jóléte iránt, legkevésbbé zárkózhatott el ez eszmék elől. Meg van győződve arról, hogy a köznevelés fejlesztése fejedelmi jog és kötelesség: tőle származik az a valóban államférfiúi elv: az iskola politikum, és kell is, hogy az maradjon. Pergen gróf javaslatai alapján 1770 óta egyre behatóbban foglalkozott e fontos kérdéssel, melyet végre, mondhatni egészen saját szellemében oldott meg.

Pergen három elvet állított fel: 1. Fejedelmi tekintélylyel kell megállapítani egy tökéletesen kidolgozott tervet, melynek czélja, igaz, de felvilágosodott, a haza szolgálatára kész és alkalmas keresztyének nevelése. E czélra népiskolákat, reáliskolákat és tudós (latin) iskolákat állít fel. 2. Az iskola- és nevelésügy vezetését és igazgatását az állam vonja magához. 3. A tanítást és nevelést ki kell venni a szerzetesek kezéből, és azt csakis próbált világi tanítókra, vagy legalább világi papokra bízni. Az állami és világi nevelési rendszer szent elveit a császárné magáévá tette, csak a szerzetes papságot illetőleg tagadta meg beleegyezését, leginkább azért, mert az nem volt még pótolható. A szükséges anyagi eszközöket a jezsuita rend lefoglalt vagyona által nyert tanulmányi alap szolgáltatta, melyhez más pénzforrások is járultak. A tanügyi igazgatás külön kormánybizottságnak lőn feladata. Ilyet állítottak fel 1774 elején Pozsonyban is a helytartótanács kebelében, Fekete országbiró elnöklete alatt. A bécsi commissió tagja lett Felbiger is, kit a császárnő e czélból eleinte kölcsön kért a porosz királytól, azután mint pozsonyi prépostot egészen a monarchiába vont. Az ő módszere szerint állították fel a normális iskolákat és tanítóképzőket, melyeknek próbatétein maga a császárné is jelen szokott lenni.

Magyarországra nézve a «Ratio Educationis», melynek kidolgozásában, úgy látszik, Tersztyánszky kamarai titkára volt a főérdem, állapította meg épen úgy a tanügy szervezését, mint a tananyagot s módszert is. Bámulatos liberalitással jár el a különböző nemzetiségek és vallások irányában. A népiskolától kezdve a szintén világivá vált egyetemig, normalis iskolákon, gymnasiumokon és akadémiákon át magába foglalja az összes közoktatásügyet. Tiszteletre méltó emléke azon kor és azon kormány tudományosságának és felvilágosodásának. Nem az ő hibája, hogy a magyar tanrendszerek közös szerencsétlensége érte: olyanokra volt bízva végrehajtása, kik meg nem értették, vagy nem értettek vele egyet. A császárnőn nem múlt, ha nem volt kellő eredménye. Ezt az egészen világi alapon álló tantervet, mely a tanulmányi alapot minden felekezet javára egyaránt kívánta felhasználni, teljes kiterjedésében megerősíti. Teszi ezt azon alkalommal, midőn a Budára áttett egyetemet gazdagon megadományozta és tulajdon kir. palotájában ad lakhelyet azon intézetnek, melyet a magyar tudományos képzés betetőzésének szánt.

Oly államban, mely lakosságának nevelését a legalsó rangtól a legfelsőig gondoskodása tárgyává teszi, mely az értelem és erkölcs fejlesztése által mindenkinél elismeri az emberi méltóságot: az elnyomásnak és szolgaságnak nincs többé jogosultsága. A feudalis iga megtörésére megtörtént az első lépés akkor, midőn az állam kezébe vette a közigazgatást és az elválasztotta az igazságszolgáltatástól.

A jobbágynak most már volt kihez folyamodni a földesúr ellen. Már csak idő kérdése volt a törvény előtti egyenlőség, a polgári törvénykönyv megalkotása, melynek alapelveit már Mária Terézia idejében rakták le. Ép úgy szükségessé tette az emberi méltóság elismerése a büntetések kegyetlenségének megszünését, azoknak a bűn nagyságához való arányítását. Beccaria, a büntetőjog ujjá alkotója, Mária Teréziának volt alattvalója. Mint mindenben, e pontban is conservativ volt a császárnő: az általa kiadott criminalis codex még egész sorát tartalmazza a kinzásoknak. Csak József befolyásának, kire anyai büszkeséggel bízta az ügyet, mert «fia jogász», volt köszönhető a tortura eltörlése.

Kivált a jobbágyság sorsának javítása feküdt nagyon szivén a császárnőnek. Ebben látta mint fejedelem az ország erejét és alapját. Mint keresztyén nő kötelességének tartotta gátot vetni a szegények elnyomásának, és mint első uralkodói programmjából látjuk, ebben látta uralmának alapját. Midőn az államtanács, majd az 1764-5-iki dieata mind jobban felvilágosítja a dolgok valódi állásáról, szinte elragadja szent heve. «Nem akarok elkárhozni néhány nemesért és mágnásért» írja gróf Pálffy országbirónak. Ez indulata serkentette az úrbér szabályozására, arra: hogy a mit a törvény megszabott, azt a jobbágyi tartozások maximuma, és nem mint eddig minimuma gyanánt tekintse az állam. A jobbágyság körében roppant izgatottságra adott okot a legfelső gondoskodás: épen a legfőbb méltóságok jószágairól jött legtöbb panasz: már már féltek főuraink egy új kurucz lázadástól és katonai segítségért folyamodtak. Ez egy ideig lassította az eljárást az államtanács minden sürgetése daczára.^[272] Az 1770 után több országában, különösen Csehországban dúló inség, még jobban megnyitotta szemeit a nép nyomorának igazi okai előtt. Csakis az ő határozottsága és tekintélye vihette keresztűl ez újítást, melyben a magyar nemes «hazája bukását siratta», a megyék oppositiójával szemben. A jobbágy ismét igazságos és hatalmas birót látott királyában, kihez bizalommal fordúlhatott, mint egykor Mátyáshoz.

Ha végig tekintünk a reformok e hosszú sorozatán, lehetetlen el nem ismernünk, hogy e monarchiában, melyben oly erős volt mindenütt a conservativ érdek, és oly gyönge az azt megdönteni törekedő felvilágosodás, csakis a nagy királynő bizalmasa és mégis békéltető egyénisége birta elvégezni a Herakles munkáihoz hasonlítható átalakítást. Erejét mindig abban találta, hogy saját szempontja összefolyt azzal, mit a közszellem közjónak ismert el. Államférfiúi esze minden téren az új felé hajlította, szive pedig a változtatásokkal ki tudta békíteni azokat is, kik azoktól szenvedtek.

Úgy az elhatározás, mint a végrehajtás az ő érdeme. Eszközeit munkatársait az új, már inkább világi, tudományos nevelésben részesült nemzedék szolgáltatta. A régi kulturával dicsekedő német, olasz és cseh nemesség inkább járhatott ebben kezére, mint a magyar, melynek műveltsége, a mennyiben nem volt teljesen idegenszerű, igen szűkkörű volt, és épen nem olyan, hogy az állam új szervezésénél nagy hasznát lehetett volna venni. Igaz, hogy Andrássy tábornokot 1745-ben megbámulja a florenczi angol követ, mert nemcsak nevéről ismeri Newtont, hanem műveiből, de e bámulás is mutatja, mennyire ritkaságnak tekintették a philosophiai műveltséget magyar főúrnál.^[273] Ki kell mondanunk – hisz nemzetünk azóta kiköszörülte e csorbát: a mint eleinte a császárság elsősége, majd a nagyobb gazdaság szerezték meg a monarchiában az elsőséget az örökös tartományoknak: úgy most az, hogy az ottani berendezés, melynél ősi alkotmány nem állotta a fejedelmi jóakarat útját, sokkal jobban megfelelt a haladás és humanitás követelményeinek. Mihelyt egyszer «az Istennek tetsző egyenlősítés és rectificatio» lőn uralkodási elvvé, mindenben a haladottabb példájára kellett módosúlnia a bár nem saját hibájából elmaradott félnek.

Oly ügyekben, melyek az alkotmány szerint is a király rendelkezési jogához tartoztak, vagy olyanokban, melyek hasznos volta szembetűnő volt, és melyek törvényes jogokat nem sértettek, a parificatio nem ütközött akadályba. A magyar kanczellária vezetői, gróf Esterházy Ferencz fő- és Pálffy Károly alkanczellárok, Brunswik és Ürményi tanácsosok a haladásnak, a felvilágosodásnak voltak emberei, és méltán állanak az akkori legjobb osztrák államférfiakkal egy sorban. A magyar kanczellária megérdemelt jó hírnek örvendett munkálatai alaposságáért és az azokban nyilatkozó belátásért és hazafiságért. Ha a császárné valami javítást óhajtott, e magyar államférfiakat conferentiára szólította a hadi tanács, cs. kanczellária vagy kamara illetékes tagjaival. Ha a dolog ellen nem lehetett alapos kifogást tenni, megtalálták az eljárás és végrehajtás törvényes módját is. Igy mentek végbe a katonai, az egyházi és iskolai reformok, így vétetett munkába az urbérszabályozás Magyarországban csak úgy, mint Ausztriában.

Azt sem szabad felednünk, hogy hazánk területének egy nagy része, még nem is tekintve Erdélyt, nem a magyar törvényes hatóságoknak, hanem a császáriaknak állottak igazgatása alatt. A hadi tanács és a kamara igazgatják a végvidéket és a bánságot, és a magyar kamara, bár névleg független hatóság, nem bir szabadulni a császárinak gyámsága alól. Pedig a kamara nemcsak a királyi dominiumokkal rendelkezik, hanem a sz. kir. városokkal is. A mit Ausztriában és Csehországban jónak találtak a városi igazgatásra nézve, azt minden baj nélkül lehetett behozni az annyira önállótlan magyar városokba. Hisz ezekre nézve emelkedés volt, ha amazokhoz közeledhettek. A kormány beavatkozása a városok egész berendezésébe, a választásokba, a gazdálkodásba, a legmagasabb fokra hágott: a «zuviel Regiererei» valóságos orgiát találjuk az igen jóakaratú kamarai utasításokban.

Mindebben még a fejlettebb állami szervezetnek természetes hatását látjuk, egy szintén önálló, de fejletlenebb és a haladás felé törő szervezetre.

Egészen másként áll a dolog, midőn nem javításokról van szó, hanem oly kérdésekről, melyekben Magyarország és az örökös tartományok érdekei nem vágnak össze. Minthogy a fejedelem egy és tekintélye oly döntő, nyilt összeütközéstől nem lehet szó. Megoldást kell találni. Csakhogy e megoldás – épen mert a fejedelemtől függ, bepillantást enged abba, hogyan mérlegeli ő két államának érdekeit.

Legvégzetesebb a kereskedelmi és vámügyek megoldása volt. Magyarországnak érdeke szabad kivitelt követel terményei részére, Ausztriáé szabad piaczot a külföldi verseny ellen megvédett gyártmányai, és olcsó nyers terményeket és gabonát gyárai és sűrűbb népessége számára. Ha a két állam csakugyan mint két egyenlő fél áll egymás mellett, valószínű az olyan megoldás, mely mindegyiknek gazdasági főágát előnyben részesíti. Ily módon Magyarország mezőgazdaságának és Ausztria iparának érdekei érvényesültek volna első sorban.

Csakhogy a két állam e szempontból, a monarchia szemével nézve nem egyenlő. Az osztrák föld és az osztrák ipar meg van adóztatva, és annak terhe jövedelmessége arányában mindig emelhető. A magyar földbirtok adómentes, és a jobbágy és városi polgár adója sem emelhető a diéta beleegyezése nélkül. A monarchia hadseregének és politikai állásának fentartásához mellőzhetetlen az ausztriai iparosok adója. Természetes, hogy ezek érdeke sokkal inkább számíthat döntő helyen pártolásra, mint a magyar földbirtokosé, vagy a magyar polgáré. Bár a kanczellária határozottan, szinte kétségbeesetten védi a magyar érdeket, sikerre, különösen az 1764-5-iki diéta után nem számíthat. Az udvar közvetve fizetteti meg magának az insurrectio megváltását, melyet a magyar nemesség megtagadott. A fejlett ausztriai ipar eláraszthatta termékeivel a magyar piaczot, hol a lakosságnak és igényeinek növekedése biztosította keletöket. Vele szemben elhalványúl, lassú, de biztos halálra van ítélve a felsőmagyarországi városoknak felülről nem istápolt, versenyre nem képes ipara. A magyar mezőgazdaságnak azon czikkei, melyekre Ausztriában szükség van, csakis úgy vihetők ki, hogy azokat ott olcsón lehessen kapni. De ha bármely amerikai termény versenyezni készül a magyarral, a magyar megfelelő termények kivitele nemcsak Ausztriába, hanem külföldre is, minden módon megnehezíttetik. A gazdasági elnyomásnak el nem feledhető classikus példája, hogy magyar bort Ausztrián át csak úgy lehetett vinni külföldre, ha ugyanannyi osztrák bort is vittek vele.

Nemcsak Magyarország elszegényedése, a pénznek Ausztriába folyása, a «nemzetnek saját zsírjába fulladása» következett e politikából. Lehetetlenné tette a magyar polgári osztálynak fejlődését, szükségessé azon magyar földbirtokos osztálynak uralmát, mely ellen intézve volt. Közjogi tekintetben független hazánkat gazdaságilag gyarmatává, még pedig igen mostohán kezelt gyarmatává tette Ausztriának. Nem hiszszük, hogy Mária Terézia tisztában lett volna e következésekkel. Igazságossága visszariadt volna, ha nem mástól, attól, hogy a jóérzelmű és szorgalmas magyar polgárság lakoljon a nemességért. A nemzetgazdaság különben sem volt erős oldala. Szeme előtt ebben csak a rectificatio lebeghetett, hogy az osztrák tartományok ily módon más előnyhöz is jutnak és Magyarország egyébében is károsodik, mint a mi pénzben kifejezhető, azt még az ő lelke nem látta előre.

A másik lényeges ügy, melyben épen e korban állapíttatott meg a monarchia Lajthán túli felének túlsúlya, a magyar királyság fölött, a német nyelv volt. Ennek elterjesztését a magyar aristokrata körében maga az udvar közvetítette. Elősegítette a nevelés a Theresianumban, a savoyai nemesi akadémián, vagy a tiszti iskolákban. Útját sem állotta semmi törvény, hisz a német nyelv tanítását még nem hozták egyenes kapcsolatba politikai következésekkel. Csak midőn az államtanács által egységesen igazgatott birodalommá lőn Ausztria, midőn az osztrák államférfiak nemzetet is akartak szervezni az állam részére, és e nemzet culturájára az épen hatalmasan feltörekvő német nyelvet találták legalkalmasabb közegnek, mint a császárságnak nyelvét, midőn az új tanrendszer általánossá tette a «német» iskolázást: akkor vált a bécsi kabinetre nézve egyenesen politikai feladattá a német nyelv terjesztése a monarchia szláv és magyar részeiben is. Minthogy a hivatalos nyelv érintetlen maradt és a német nyelv hasznos volta úgy a közéletben, mint a kereskedelemre és műveltségre nézve nem volt eltagadható, a magyar kanczellária hivatalosan is felszólal a német nyelv tanulása mellett. Egy kir. rendelet 1774. jun. 20-án, tehát a közoktatásügy szervezésének napjaiban, kifejti, mily káros a német nyelv nem tudása. Adás-vevésben, kereskedésben sok kárt vall ezáltal a magyar nép, sőt ez az oka, a miért az ipar és forgalom nem haladhat kellően. A nemesekre pedig úgy akar hatni, hogy feltünteti, mennyire akadályozza e hiány még a tehetségesnek is haladását az állami szolgálatban és a katonaságnál. Sőt még megyei és városi hivatalban sem lehetnek el nélküle: hányszor kell tárgyalniok és számolniok a tisztekkel! Ezért, hogy legalább a felnövekvő nemzedék részesüljön az előnyökben, ő Felsége elrendelte a német nyelv tanítását a papnöveldékben, hogy így a tanárok és lelkészek által mindenütt elterjedjen e hasznos nyelv ismerete. A nagyszombati főiskola már 1770-ben ez utasítást adja a humaniorák tanítására nézve: «mivel e királyságban három nyelv van használatban: a magyar, német s szláv, melyek között a német igen hasznos, sőt szükséges, az e nyelvet nem ismerő ifjakat zsenge koruktól fogva kell arra minden osztályban tanítani, de az anyanyelv kára nélkül, melyet otthon nem nélkülözhetnek.»

Magában az új nevelési rendszerben is előkelő hely jutott a német nyelvnek. A «Ratio Educationis», már a városi nemzeti (népiskolák) rectorától is megköveteli e nyelv tudását, hogy abban a tanítókat oktathassa. A népiskolákban tekintetbe jő, hogy a latin nyelv «erősen szükséges», a német «kiválóan hasznos». A falusi iskolákba még nem hozható be, de már a városiakban köteles tantárgy. A grammatikus iskolákról szóló fejezetben külön is ki van fejtve a nagy haszon: a sok olvasmány, a fordítás, a kereskedés könnyítése. A gymnasiumoknál háttérbe szorúl, hogy az akadémiákban ismét annál nagyobb tért foglaljon el. Egyáltalában, a latin nyelv uralma alatt az van mintegy rendelve a modern literaturával való közvetítésre, nem pedig a még ily irodalommal nem dicsekedő magyar nyelv. Kulturai értékénél fogva mintegy praedestinált arra, hogy egykor elfoglalja a holtnak helyét.

Kivéve a szorosan vett tudós és a főnemesi, vagy tisztviselői köröket, még sem igen terjedt akkor a német nyelv. A köznemesség zöme megmaradt a magyar és latin mellett. Ép oly kevéssé bírt gyökeret verni a német nyelv által is elősegített közösség az ausztriai tartományokkal. Bár a «Ratio Educationis» egy helyütt azt a kifejezést használja: «az osztrák monarchiának, és különösen a magyar birodalomnak története» – bár a Magyar Hirmondó «Magyarország és az azzal közös országok dolgairól» ír, sokkal mélyebben gyökerezett a magyar korona százados fényének és függetlenségének tudata a kedélyekben, semhogy ezekben mást láthatnánk, mint a fejedelem közössége, és a sok más közössé váló intézmény és érdek elismerésének kifejezését. Igazán vérré még csak azokban vált, kik Bécsben nevelkedve, érintkezés nélkül a hazai közszellemmel, egész életöket a császárné szolgálatának szentelték.^[274] A nagybirtokú magyar aristokratiát megmentette ettől összetartása. Azok, kik már csak magyar államot ismernek és abban királyi akaratot, de nemzetet nem, a szegényebb fő- és köznemesek közűl kerűltek ki, kik már igen kevéssé különböztek politikai felfogásra nézve osztrák és cseh társaiktól. Jellemző majdnem valamennyire nézve, hogy hivataloskodásukat nem az országban kezdik meg, hanem azon országrészekben, melyek külön, és így a császárnétól egyenesen függő kormány alatt állanak. E férfiak typusa a még nagyobb szerepre hivatott gróf Niczky Kristóf, a Bánság visszacsatolója, kinek már ifjú korában szerzett «magyar államtana» megmutatja, minő idegen lett nemzetétől az, ki annak alkotmányában csak az uralkodónak kedvező pontokat veszi észre. Ilyen volt: Koller Ferencz, ilyen gróf Balassa Ferencz, ki Horvátországban és a végvidéken működött, ilyen Izdenczy József, ki pályáját a visszaszerzett Galicziában kezdi meg, és kinek politikai jellemét egy igen határozott demokratikus vonás teszi az államtanácsosokéhoz még hasonlóbbá. Ezek azon államférfiak, kik bár Magyarország szolgálatában állanak, hazájukat nem nézik külön egyéniségnek, hanem egy nagy egész részének, melyet az uralkodó törvényes akarata szerint a birodalom központjából igazgat.

Két alapon nyugszik a modern nemzetnek fejlődése és felvirágozása: anyagi és szellemi munkán; gazdasági haladáson és önálló szellemi műveltségen. Szomorú és meg nem másítható végzet akarta úgy, hogy épen e nagy, e reformáló királynő korában menjen végbe az a szervezkedés, mely nálunk, midőn minden haladt, úgy az ipart, mint a nemzeti nyelvet középkori állapotában hagyta meg. Semmi sem mutatja inkább nemzetünk gyöngeségét és elmaradottságát, mint az a kettős tény, hogy oly jó szándékú és tevékeny uralkodó, mint a minő Mária Terézia, e két téren, nem mint javító, hanem mint a régit fentartó lép fel, meg az, hogy ilyen eljárása nem keltett hazánkban nagyobb ellenhatást. Volt oppositio, de ez épen a reformok ellen irányúlt.

Mert, ha a királynő mindenkép erősítette is azon kapcsokat, melyek hazánkat az örökös tartományokhoz lánczolták, közjogi tekintetben hű őrzője, tisztelője volt a magyar korona önállásának. Ezt nem csak czímekkel, kitüntetésekkel, külsőségekkel mutatta, melyek iránt a magyarok mindig oly fogékonyak voltak. Az ő uralkodása alatt történik Alsó-Szlavoninának és a Bánságnak visszakapcsolása az országhoz. Fiumet, mint «separatum corpust» ő csatolja a koronához. Alatta történik a szepesi városoknak visszaszerzése. Galicziát is magyar vezérrel szállatja meg, meghagyja, hogy ott mindig kitüntessék a magyar czímert,^[276] s e királyság kormányát magyar emberre, gróf Hadik Andrásra bízza. Nem lehet kételkedni azon szándékában, hogy e régi melléktartományt eredetileg ismét az országhoz akarta fűzni, mitől azonban az államtanács visszatartotta. Már arról is szó volt, hogy Boszniát meghódítsák, minek természetes következése gyanánt jósolták a végvidék feloszlatását és az országba olvasztását. Igy, külsőleg tekintve, ő a magyar állam helyreállítója, a török háborúk következéseinek megszüntetője.

MÁRIA TERÉZIA LEVELE ALBRECHT HERCZEGHEZ A BÁNSÁG VISSZACSATOLÁSA ÜGYÉBEN.^[277]

De nem csak külsőleg az. Az annyit hányatott ország alatta nyer ismét békét, törvényt, a felvirágozásnak első alapfeltételeit az ő erős és jótékony uralma adja csak meg. Nemcsak az elpusztúlt területeket értjük, hol a gyarmatosítás rohamosan haladt. Ott is, hol nem szünt meg a megyei kormány, csak most működhetett biztonságban, azzal a folytonossággal, melyet csak nyugodt erő ad meg, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás. Oly zilált viszonyok közt, minők akkor a hazaiak voltak, csakis az ő egyéniségére birta féken tartani, egy magasabb törvény alá hajtani a hatalmas főurakat, a büszke nemeseket, a gazdag papságot és a zavargó jobbágyságot. Hazánkra nézve kora negyven évi zavartalan békének időszaka – páratlan jelenség évkönyveinkben. Nemcsak az aristokratia, az egész ország akkor kezdett ismét európaivá válni. A nemzet őserejének tulajdonítható, ha oly gyorsan kiheverte a nagy csapásokat. De a királynő bölcs és mélyreható intézkedései különösen a jobbágyság, az egyház és a köznevelés ügyében rendkívül elősegítették e haladást, és ha mind nem is gyümölcsöztek mindjárt, hasznukat még a késő nemzedék is élvezi. A magyar ismét erejének tudatára jut, önbizalommal tölti el napról-napra népesedő és felviruló hazájának képe. Ez önbizalmát megerősíti nemzeti történetének tanulmánya, mely Pray és Katona István által új lendületet vett, és az a tudat, hogy nagy királynője alatt e nemzedék is hajtott végre tetteket, az ősökéhez méltókat. A lefegyverezés után pedig békében, boldogságban él, mert a Theresianus kor kiválóan jókedvű, mulató kora a magyar nemességnek. Ily megelégedéssel rajzolja honunk állapotát báró Orczy Lőrincz, kit minden külföldi műveltsége mellett is elfogadhatunk mint a nemesi közvélemény kifejezőjét, s kinek verseiben igazabban látjuk a kor gondolkodását, mint a hivatalos panegirikusokban és államiratokban.

Annyira megoszlott népben, minő a magyar volt, a népszerűség sem lehetett általános. A föld népe uralkodása elején csak a háború terhét érezte. A népdal szerint:

Csak a császárné, az úrbér szabályozója, a szegény ember panaszainak meghallgatója lett a jobbágynál valóban népszerűvé, mint ezt az 1765 óta Bécsbe menő számtalan deputatio bizonyította. A protestansok nem bírták megbocsátani részrehajlását, mely nem ritkán a nyilt ellenségeskedésnek színében tűnt föl. A nemzet keblében mélyen, visszafojtva, még élnek a szabadságharczok traditiói. Ezek törnek elő 1753-ban a hódmezővásárhelyi s mezőtúri Törő Pál-féle zendülésben, melynek paraszt vezetői a «német» kiűzéséről szóltak, és Rákóczyról s kapitányairól regéltek.^[279] Hanem minden körben, hol tudták, minő mélyre sülyedt a nemzet, és felemelésében minő részt vett a királynő, a legőszintébb hódolattal említették nevét. Már nem a független Magyarország képe áll a hazafiak előtt, hanem azé, mely elválhatatlanúl az uralkodóházban és annak birtokához van fűzve. Hanem míg előbb e kapocs, mint erőszakos, visszahatást és gyűlöletet idézett elő, most kezdik annak jó hatását is érezni és méltatni. Megvan a lét, megvan a biztosság és a királynőnek gondja van arra is, hogy e lét egy európai nemzethez méltó, igazsággal, erkölcscsel és műveltséggel éleskedő legyen. Szent István koronája a római császári korona mellett is saját fényével ragyog.

Igy fogta fel maga a királynő, így azok az államférfiak, kik szándékait ismerve, egyforma hűséggel szolgálták őt és a hazát. Ők már a császárné fénykorában nevelkedtek, látják a monarchia összes hatalmi tényezőit, tisztában vannak azzal, minő szerepet játszik az uralkodó a haza regenerálásában, és hogy az, magának a nemzetnek erejével nem lett volna keresztülvihető. Leszámoltak a régi elszakadási vágyakkal, melyek csak zavart és szerencsétlenséget okoztak, és bár jó magyarok, tisztán látják, mennyi ős «hun» barbárság maradt meg a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban. Ezen segíteni is akarnak, de törvényes módon, diétával, a közvélemény meggyőződése útján. Felvilágosodottak, többnyire szabadkőmüvesek, de a mellett jó katholikusok, és ha vallás tekintetében toleransok is a protestansok irányában, mindent elkövetnek, hogy a politikai hatalom és befolyás a «Regnum Marianumban» ezentúl is csak az uralkodó egyház híveinek legyen osztályrésze. Nemcsak mint udvari emberek, hanem mint hazafiak is meghajolnak a királynő előtt: az iránta való engedelmességet nézik legfőbb törvénynek, mert egyaránt meg vannak győződve belátásáról és jóakaratáról. Inkább simák és műveltek, mint erős jelleműek, inkább ügyesek a tervezésben, mint erősek a végrehajtásban. Ilyen Mária Terézia politikai iskolája. Pálffy Károly, Batthyány József prímás, Ürményi József, Zichy Károly, kik ép oly kevéssé tagadták meg valaha hazafiságukat és szabadelvűségöket, mint alattvalói hűségöket, de a kik engedelmességben a legfelső akarat iránt, jóhiszeműleg és tán azért is, hogy azt enyhítsék, elmentek a végső határig.

Bevezetésűl szolgálnak ez iránynak Pálffy Miklós emlékiratai Magyarország kormányzásáról.

Pálffy, ki ez emlékiratokat kanczellárságra lépése előtt nyújtotta be a királynőnek, úgy hogy ezek mintegy kormányzási programmját képezik, abból indúl ki, hogy a Felség jót akar. Bár ezt mindenki elismeri, mégis nagy ügyesség kell a kivitelhez. Kímélni kell a nemzeti előítéleteket, melyek közt az első a nagy ügyelet az ország jogaira. Épen azért meg kell akadályozni a minisztereket abban, hogy a királyi tekintélyt oly czélok elérésére használják fel, melyek nem egyeztethetők meg sem törvénynyel, sem lehetőséggel. Kerülni kell mindent, mi a Felséget és annak tekintélyét compromittálhatja. Legfőkép az a baj, hogy ugyanakkor kell javítani is, midőn oly nagy mértékben van szükség a nemzet áldozatkészségére.

Törvényhozás tekintetében legfőbb elv: az alapalkotmány megtartása, de javítás ott, hol észrevehető a baj. Lehet egy és más dolgot létesíteni diétán kívül is, de az sem jelentékeny, sem tartós nem lehet. Útját kell szegni azoknak, kik a törvény homályosságából élnek és oda törekszenek, hogy semmi birtok ne lehessen biztonságban. Reá kell vezetni az embereket az újításnak, vagyis inkább a törvények helyes összefoglalásának szükségére s helyességére. Az előkészítendő új codexet, mely be kell hogy illesztessék az általános systemába, azután el kell fogadtatni a megyék és az országgyűlés által. Egyelőre a helytartótanácsra kell bízni a szükséges előleges intézkedések foganatosítását, mely kormányszék élére a királynő szándékaiba teljesen beavatott nádort kell állítani. Ily módon keresztül lehet vinni a főemberek megnyerésével az újítást a diétán, vagy ha ott nem lehetne, a megyékben. – Látjuk, mint vettetnek itt meg egy magyar bureaukratia alapjai, s mint tétetik minden a főemberek befolyásától függővé.

Szintúgy lassú és következetes eljárást kell folytatni a másik veszedelmes tárgynál: az adónál. Nem szabad felkelteni a nemzeti féltékenységet, hanem azt mintegy szunnyadozva kell tartani. Az adókivetésre jobb az állandó biztosi intézmény. Nem szabad feledni, hogy a nemzet azon részének, melynek szava van a diétán, s annak, mely onnét ki van zárva, nem egy az érdeke. Ha az összeírást, és az annak alapjáúl szolgáló térképeket magyar készíti, az nem igen menekedhetik a részrehajlástól – ha német – erős ellenállást idéz fel. Tehát magyar kell oda, de olyan, ki megbízható. Minden megyében és városban legyen legalább egy kir. biztos nyilvános és titkos instructióval, kinek feladata mindenre felügyelni. Őt a főispán ajánlja, s ez a biztos, valamint a fő- és alispán egyenes levelezésben álljon a kanczelláriával. Így idővel el lehet érni az úrbér szabályozását, sőt tán a nemesi subsidiumnak állandóvá tételét is. – Ime az állami közigazgatás első félénk kísérlete.

Mindaddig, míg e két gyökeres reform életbe léphetne, sokat lehet elérni rendes úton. Sokat tehetne a nádor és a prímás, csakhogy az utóbbi (gróf Csáky Miklós) elvesztette minden tekintélyét.^[280] A főispánokra befolyást lehet gyakorolni instructio, levelezés, az udvarhoz hívás, valamint az országnagyok által. Ha a helytartótanács jól viszi ügyeit, nagy szolgálatot tehet a megyékben, oly módon, hogy a külsőségek megőrzésével el lehessen érni a czélt, s meg lehessen akadályozni a kellemetlen repraesentatiók felterjesztését.

Minthogy az adót legalább most, míg a háború tart, nem igen lehet emelni, később pedig a nemesség érdeke áll annak ellene, gondoskodni kell e döntő osztály kárpótlásáról. E kárpótlást csak úgy nyerheti a kincstár kára nélkül, ha idegen pénz nagyobb mértékben folyik be hazai terményekért, s minden megtörténik a kereskedés, ipar és vállalkozás előmozdítására. Ugyanazon politika ez, mint a melyet Széchenyi és Apponyi követtek az 1848 előtti években, midőn anyagi előnyök nyújtása által kívánták volna megnyugtatni és kielégíteni a nemességet.

Tisztán XVIII. századi eszme ellenben az, hogy a katonák béke idején közmunkák által segítsék elő a nemzet vagyonosodását. Nálunk előbb az örökös háború, majd a jobbágyságnak teljes lefoglalása a földesurak által, nem engedte, hogy a kötött, olcsó munka által valóban nemzeti czélok éressenek el az útépítés, folyószabályozás, csatornázás stb. terén. E hiányt akarná Pálffy pótolni katonai és más gyarmatok által.

A király főfelügyeleti jogánál fogva, akadályozza meg a városok eladósodását és rossz gazdálkodását. Szükség esetén tegye őket sequestrum alá, mi legjobb mód a sikkasztások megszüntetésére.

A városok szabályozása, mely a későbbi reformkorszakban oly nagy fontosságú kérdéssé lőn, itt még tisztán kamarai szempontból tárgyaltatik.

Még fontosabb a király patronatusi joga a papság fölött. A méltányosság megköveteli, hogy a klerus birtokainak szabad élvezetében maradjon. De a legfőbb patronusnak meg jogában áll megakadályozni azt: hogy nagy jövedelmeket ne húzzanak minden gyümölcs nélkül.

«Ismeretes, hogy nagy jövedelme daczára a legtöbb püspök el van adósodva. Nem akarom eldönteni, a fényűzés és pompa okozta-e ezt, vagy csak a megfelelő szükséges dísz. Nincs semmi intézkedés arra nézve, hogy e jövedelmek célszerűen fordíttassanak a nép és az egyházak javára, s az eretnekség fertőzése ellen. De bármint álljon a dolog, ebben karöltve kell járnia az igazságosságnak a keresztyén illendőséggel, hogy közelebb lehessen megvizsgálni életök módját, s ily nagy gazdagságnak hováfordítását. Csak így lehet kellő orvoslásra gondolni, különösen ha a püspökök vagy javadalmak új collatiója kerül sorra.»

«Nem lehetne és kellene-e az ily praelaturákra évi jövedelmök egy harmadát vagy negyedét róni adó gyanánt, mint ez Belgiumban történik? Erre nézve ki kellene eszközölni a pápai engedélyt, annál is inkább, mert Felséged Magyarországon sokkal több jó intézkedést tesz az igaz vallás terjesztésére, mint bárminő más országban, s ez okból annyi érdemes embert kell jutalmaznia.»

«A püspökök bizonyára ellene szegülnének az ily pensióknak. Czélszerűbb a prépostságokon és apátságokon kezdeni, mert ezek úgy sem tesznek szolgálatot, sem az egyháznak, sem a közügynek.»

«A praelatusok szabadalmaikra fognak hivatkozni: a király pedig reservált jogára.»

«És Róma dönteni fog, mert magok a jelöltek fogják sürgetni, minthogy előbb nem léphetnek javadalmaik birtokába. Rómában pedig jól tudják, mennyire tért el a püspökség és a klerus az okosságtól és az igazi apostoli eljárástól, s minő hanyagságot tanúsított a népek és eltévelyedettek oktatásában. Tudják azt is, mennyi költséget fordított erre Felséged, és minő hasznos intézkedéseket tett erre nézve mostanában Felső-Ausztriában, Karinthiában és Stajerben.»

«Bár a vallás ügye, mint sok más, Magyarországon nagyon különbözik az örökös tartományokétól, mégis való, hogy a baj nagy részét, itt úgy mint amott, a katholikus klerus és az előbbi kormány hanyagságának, vagy legalább közönyének lehet felróni.»

Maga a királynő, midőn a vallásosságot mondja ki birodalma legfőbb oszlopának, hasonló megkülönböztetést tett az örökös tartományok s hazánk közt, és hasonló módon ítél a papság és annak szükséges és hasznos jövedelme felől. Amott a katholikus egyház, Isten kegyelme által igen virágzó, a papság kellően el van látva. «Nemcsak nem dicséretes, hanem egyenesen kárhoztatandó volna, ha még többet adnának a papságnak. Egyrészt arra semmi szükségök, másrészt még a miök van, sem használják fel, sajnos, úgy mint kellene, sőt még a népet is sanyargatják.» Mindebben orvoslásra van szükség.

«Kiveszem e rendszabályok alól Magyarországot, hol vallás dolgában még sok jót lehetne tenni. E felől értekezni kell ugyan az ottani klerussal is, de a főelveket nem annyira ő velök, mint a világiakkal kell megállapítani. Különösen oda kell törekedni, miként kell alapítani seminariumokat, collegiumokat, akadémiákat, kórházakat a betegek és sebesültek számára, végre leány-nevelő intézeteket. Gondosan kell szemügyre venni mindazt, mi válik javára a közügynek, nem pedig a papoknak, szerzeteseknek és klastromoknak. Magától érthető, hogy e szándékot mindaddig nem lehet teljesen elérni, míg a katonaság a szükséghez képest a monarchia megtartására és az országok és alattvalók javára nincs teljesen berendezve.»

Ha a katona-ügy, más szóval a monarchia biztossága és fentartása, útját, állja a katholikus egyház szervezetén belől üdvösöknek ismert változtatások keresztülvitelének, még sokkal inkább kellett a politikai helyzetnek éreztetni befolyását a nem katholikusokkal szemben követett eljárásra. Nem lehet kételkednünk abban, hogy a királynőnek, tehát tanácsosainak is meggyőződése, hogy a katholikus egyház java megköveteli a protestansok megtérítését, vagy ha az nem sikerül, kiűzését vagy megsemmisítését. Nemcsak vallásos fanatismus vitte őket erre, hanem az a bár téves, de nagyon elterjedett felfogás, hogy protestans alattvaló katholikus uralkodóhoz nem lehet valóban hű, és az a historiai tény, hogy valamennyi fölkelésnek Magyarországon erősen protestans volt a színezete. Biró Márton az ő Enchiridionában, Beöthy Imre biharmegyei alispán, kit saját vallomása szerint «a nyakas kálvinisták nagyobb isten ostorának tartottak Attilánál», vagy Ondrejkovics Debreczen városa tanácsosa, ki nyiltan kiirtással fenyegette a protestansokat, nem is átallották kimondani a végczélt.^[281] De a magyar hivatalos körök kénytelenek voltak, ha nem is acceptáltnak – de toleráltnak elismerni a protestans hitet, mert visszariadtak a nyílt üldözés következéseitől. Itt is tehát, mint az alkotmány terén, lassú, mintegy elszenderítő eljárást ajánl Pálffy, mint leginkább czélhoz vezetőt.

A protestansok szerinte, jól érzik ügyök gyöngeségét, és ez okozza összetartásukat, és azt a magokviseletét, mely képessé teszi őket, kellően felhasználni a viszonyokat. A kálvinisták, többnyire magyarok, a föld javát bírják. A lutheranusok (németek) ereje a városokban van, jólétöket iparuknak és szorgalmuknak köszönik. Nem csuda, ha mindig kapnak pénzt és támogatást, és bár a mágnások és a legelőkelő családok visszatértek az igaz egyház kebelébe, a köznemesek, a polgárok és parasztok közt még mindig nagy számmal vannak. Sokszor előfordult az is, hogy a katholikusok a felkelések alkalmával önzésből kezet fogtak az eretnekekkel.

Mindezt tekintetbe véve, a kormánynak oda kell igyekeznie, hogy közvetlenűl magától függővé tegye a protestansokat. Magok sem ellenkeznének ezzel, mert oltalmat vélnének találni az őket elnyomó katholikus földesurak ellen. Privilegiumaikat mindig csak rövid időre kell megerősíteni, és a kormány a mellett azon helyzetben maradna, hogy nemcsak az eretnekség terjesztésének állhatná útját, hanem módot nyerne majd kegyes, majd szigorú rendeletek kibocsátására, miáltal az csökkenne, majd szinte észrevétlenűl, az igazi egyházba hozatnék vissza.

«Ily egyenes függés által megszünnének a zaklatások, veszekedések és ellenségeskedések, a nyugalom helyre állana, egyre közelednének az egyformasághoz, mit bizonyára követne a megtérés is a politikai és egyházi status bölcs rendelkezései folytán.»

Innét más eljárás ajánlatos a görög nem egyesültekkel szemben. Itt könnyebb az intézkedés, mert nagy részök nem függ magyar hatóságtól. Őrizkedni kell minden erőszakos lépéstől, mert minden kényszerítés csak nehezítheti az uniót. «Az illyr nemzet charaktere megkívánja, hogy szilárdsággal és erőteljes méltósággal tartsák korlátok között és szorítsák kötelességére. Másrészt a nekik adott szót és igéretet szentűl meg kell tartani.»

A mérsékletnek a hatalommal való okos vegyítése fogja leginkább eredményezhetni a kívánt végczél elérését.

Itt is csak bizonyos időre, bizonyos körülményekre szól a javaslat. A külső helyzet, a hatalmi kérdés elnyomhat minden más tekintetet. A legfőbb kérdés az: milyen lesz a monarchia helyzete az épen folyó nagy háború befejezése után. Meg fogja-e engedni az uralkodónak hatalmas teljes érvényesítését, akarata keresztülvitelét az eszközöknek ily óvatos válogatása nélkül, vagy pedig továbbra is a mérsékletet, az engedményeket és a lassú oktatást teszi legfőbb kormányelvvé, ha csak kényszerűségből is. Maga a javasló minden körűlmény közt az utóbbi eljárást tartja egyedül helyesnek.

Közjogi szempontból nem lehet eléggé kárhoztatnunk az itt kifejtett rendszert. Nem más az, mint alkotmányos módon, a létező társadalmi erőknek, különösen a főnemességnek felhasználásával, tényleg hatáson kívűl helyezni az alkotmányt. Lassankint, úgy az adó, mint a törvényhozás, úgy a katonaság mint a vallás tekintetében osztrák lábra állíttassék minden, igaz, hogy erőszakos eszközök kizárásával, de épen azért annál biztosabban.

És mégis két szempontból nem csak menteni lehet az itt kifejtett politikai rendszert, hanem egyenesen igazolni is.

Az egyik az, hogy az egész rendszer magyarok által vitetik keresztűl. Az aulikus és katholikus párt a maga részére foglal le mindent, oly formán, mint a mai nap alkotmányos küzdelmeiben is megteszi nehéz harcz után egy-egy uralomra jutott párt. De már saját osztályérdekében sem nyújthat segédkezet semmi oly rendszer keresztülviteléhez, mi gyökerében megtámadhatja a nemesi alkotmányt, és így Magyarország önállását.

A második az, hogy hosszú századok óta ismét magyar részről nyilvánul a vágy a kor szempontjai, egyenesen az igazságosság és humanitás követelései szerint alakítani át a constitutiót. Mátyás az Igazságos halála óta nem igen gondolt, de nem is gondolhatott erre magyar ember. Ez az igazságosság nem az ellenkező politikai pártra és a katholikus hittől eltérő felekezetekre vonatkozik: azok ellen békében nem tesznek le minden lehető fegyver alkalmazásáról. Vonatkozik a politikai életen alól álló néprétegnek, első sorban, a jobbágyságnak emelésére, felszabadítására.

És az általános elv kitűzése mellett: mely szerint az alattvalók jóléte legbiztosabb alapja mindig a kormány gazdagságának, erejének és boldogulásának, nem hiányzik azon tétel erős hangsulyozása sem, hogy minden országot saját ereje, saját belső fejlődése tehet csak nagygyá, nem pedig idegen viszonyok szolgai utánzása. Ez alól pedig Magyarország sem képezhet kivételt. Az alattvalók jólétének emelése, az ország gazdagságának fejlesztése tehát épen nem vonná maga után Magyarország beolvasztását, egyediségének megszüntetését.

Ez a politikai irány szenvedett hajótörést az 1764-iki diétán. Történeti jelentősége azonban megmaradt, és nem szűnt meg mindaddig, míg valóban felismerték a királyi hatalomnak és a monarchia hatalmi állásának érdekközösségét Magyarország önállóságával és constitutiójával.

Mindig a kivitel volt nálunk a nehézség. E hosszú uralkodás, mely alatt mindenkinek, ki az érintkezésbe jutott a kormánynyal, második természetévé kellett hogy váljék az engedelmesség, nem volt e tekintetben sokkal eredményesebb az előbbieknél és utóbbiaknál. A végrehajtás egyházi és nevelési ügyekben papokra, urbéri ügyekben nemesekre volt bízva. A magánérdek a nyilvános szolgálat mellett megkövetelte a magáét. A magyar urak dicsekedtek: lusimus Mariam Theresiam.

A királyi akarat teljesítését, az ily kijátszások kikerülését nem lehetett az egész országban egyszerre biztosítani. Ahhoz az egész alkotmánynak, különösen a megyei rendszernek megdöntése, vagy legalább felső ellenőrzés alá helyezése, mint azt Pálffy Miklós tervezte, lett volna szükséges. A királynő felűlről kezdhette csak meg e nehéz művet. Országgyűlést 1765 óta nem tartott, nádort nem választatott, a helytartóságot kedves vejére Albertre bízta, ki abban természetesen egészen a császárné utasítása szerint jár el. Midőn 1780-ban Károly lotharingiai herczeg meghal, és Albertnek a Németalföld kormányzóságát kell átvenni, egészen kétségbe van esve. «Egy csapással elvész minden, mit negyven év óta tettem, pedig ez az egyetlen ország, melyet előbbre vittem, és mely most, kormányzók vagy nádorok alatt még mélyebbre fog sülyedni. Annyira bánt ez, hogy beteg vagyok belé.»^[282]

Úgy mint Magyarországot veje által, úgy kormányozza Erdélyt Bruckenthal Sámuellel, ki szász létére csakis a császárné kegyének köszönhette emelkedését és megmaradását a kormányzói polczon. Még Horvátország részére is egyideig külön helytartótanácsot állított fel, hogy ott szabadabban rendelkezzék. Általában államtanácsában megvolt az a tendentia, lehetőleg felosztani Magyarországot és kivonni a magyar alkotmány hatalma alól azon elemeket, melyek inkább húznak Bécs felé. Erdélynek nagyfejedelemséggé emelése ezen tendentiának eredménye, ép úgy, mint az illyr és horvát ügyek elvonása a magyar igazgatástól. A divide et impera elv már erősen érvényesűlt a kabinetben. De Mária Terézia maga végkép szakított vele, midőn beleegyezett a Bánságnak Magyarországba olvasztásába. Szinte hazafias lelkesedést lehellnek szavai, melyekben az elhatározását helytartójává tudatja. «Ma nagy napja van Magyarországnak. A bánsági kérdés el van intézve. Ép úgy meg van szüntetve az illyr bizottság is. Örülök, hogy e javítások kormányod alatt mennek végbe, és hogy e királyság boldogabb most, mint a minő volt. Én jó magyar nő vagyok, szívem tele hálával e nemzet iránt.

MÁRIA TERÉZIA.
Az országos képtárban levő eredeti rézmetszet után. (3263. sz.)

Folytonos üdvös tevékenység közt, a politikai nagy ügyek elől csak a családi boldogságban, a gyermekeivel és barátjaival való foglalkozásban keresve szórakozást, közeledett a nagy királynő az agg kor felé. Nehéz betegsége óta, melyet 1767-ben állott ki, teste elvesztette régi szépségét, formátlan, nehézkes lőn. De a lélek megtartotta frissességét. Gyakori betegségénél egy-egy «Unkraut verdirbt nicht»-tel vígasztalta az aggódókat. Kedélye soha sem heverte ki azt a csapást, melyet Ferencz császár hirtelen halála mért reá. Idegennek érzi magát új környezetében. A kor eszméi még gyermekeit is elfordították tőle. Gondolatai a császári sírboltban időztek férjénél, kit ott évenkint meglátogatott. Midőn 1780 nyarán is megtette ez útat, csak nagy bajjal bírták felhozni. «Nem akar már elbocsátani magától.»

Akkori feljegyzései bizonyítják, mennyire lelke előtt állott mindig férjének képe, mennyire készül ő is halálára. Összeszámítja, hány évet, hónapot, napot, órát élt a megboldogúlt, mennyit ő. «Az özvegység bűnbánat, előkészület a halálra. Kell, hogy négy dolgot foglaljon magába: az urvacsora gyakoribb élvezését; sok belső imádságot; áhitatos könyvek gyakori olvasását; végre irgalmas cselekedetet.» «Egyházi, vallási, törvényes dolgokban, gyermeknevelésben, méltóságom fenntartásában nem tudom bűnömet. De vádolom magamat elfeledett bűneimért és hibáimért, Isten előtt bűnösnek vallom magamat az életemben nagyravágyás miatt viselt háborúkért, irigység, harag, lomhaság, elpuhultság, a szent gyónás elhanyagolása miatt, azért mit felebarátom ellen szóval vétettem, szeretet hiánya miatt.» Egymást érik panaszai, fáradtsága, betegsége miatt.

Végre 1780 november 20-án erőt vett rajta a vízibetegség. Még az nap és a következőn vígasztaló leveleket ír mindenfelé gyermekeihez, hogy nincs semmi baja. Gyermekei a szenvedő körűl gyűlnek, ki most is inkább gondol reájok, mint magára. Még halálos napján is aggasztotta fiának, József császárnak meghülése. Ez alkalommal látszott az egész világ előtt, minő igaz szeretet köti össze a mélyen sújtott családot. Ő maga megadással várta a halált. Nem több az neki, mint egyik szobából a másikba menni. Elhúnyta előtt, mely november 29-én este történt, még megemlékezett népeiről, különösen a magyarokról.

Benne halt meg, ha nem is a legnagyobb, a legtisztább nő, ki valaha uralkodott. Szeretetének kincsét családjáról átvitte nagyobb családjára, népeire. A személyéhez való ragaszkodás erősebben összekapcsolta a monarchia részeit, mint törvények és szerződések. A világtörténetben el nem törölhető emléket hagyott, mint a női és uralkodói erények mintaképe. Hazánk történetében ő a nemzet és királyság egységének helyreállítója. Nevéhez van kötve nemzetünk felemelkedése, országunk kiegészítése; a műveltségnek és erkölcsnek magasabbá, átalánossá tétele. Uralma ritka egyesítése volt a méltóságnak és az előre törekvésnek.

Jegyzetek

155. Magyar kisérettel. Ridinger metszetéről. (Orsz. képt. 2285.)^[VISSZA]
156. Az országos képtárban levő eredeti rézmetszet után. (1365. sz.)^[VISSZA]
157. Levelei gróf Esterházy Miklós cs. követhez a pétervári udvarnál, a cseklészi ltárban. Az 1753 dec. 22. levélben előfordúl sircconsepequesion (ott is aláhúzva) circonspection helyett.^[VISSZA]
158. Coxe. V. k. 399. l.^[VISSZA]
159. Gróf Bánffy Dénes egész könyvet vitt a különböző játékokról, napról-napra mennyit nyertek vagy vesztettek a császár társaságában. Remetei ltár. Gróf Bánffy Miklós úr tulajdonában.^[VISSZA]
160. Ld. Podewils jelentését. Egy állítólagos törvénytelen leányának történetét beszéli el a Die Unbekannte» czímű novella, mely még a múlt században több kiadást ért.^[VISSZA]
161. Podewilsnél. 493. l. i. h.^[VISSZA]
162. Meytens után. Orsz. képt. 2285. sz.^[VISSZA]
163. Ridinger metszetéről. Orsz. képt. 2275. sz.^[VISSZA]
164. A Batthyány részére szóló utasítások a körmendi ltárban. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde Herausgeben von Aalfred Ritter von Arneth. 1771 oct. 4. II. k. 374. l.^[VISSZA]
165. Thurn Antal grófhoz, 1766 oct. 9.^[VISSZA]
166. 174 aprs 1776 apr. 18.^[VISSZA]
167. 1769 mart. 10. I. k. 61. l.^[VISSZA]
168. 1772 maj. 22.^[VISSZA]
169. Mária Anna, a császárnő legidősebb, de beteges leánya, a prágai nemes alapítványi hölgyek fejedelemnője volt.^[VISSZA]
170. Marie Christine, Erzherzogin von Oesterreich. Von Adam Wolf. II. k. Függelék.^[VISSZA]
171. Briefe. II. k. 361-2. ll. Apr. 1766.^[VISSZA]
172. 1766 jan. 11. Les oignons und Zwebeln de l'Egypte hongroise vous manquent.^[VISSZA]
173. 1766 jan. 11. Les oignons und Zwebeln de l'Egypte hongroise vous manquent.^[VISSZA]
174. Wolf: Aus dem Hofleben Maria Theresias. 100-101. ll. Briefe. IV. köt. 101-104. l.^[VISSZA]
175. Lerchenfeld grófnéhoz. 1763. oct. 13.^[VISSZA]
176. Maria Theresia und Maria Antoinete. Ihr Briefwechsel. Kiadta Arneth. 69. l. 1772. dec. 31.^[VISSZA]
177. Pl. 1777. sept. 10. levelében.^[VISSZA]
178. 1771 sept. 30. levél.^[VISSZA]
179. 1774 maj. 29 és jun. 16.^[VISSZA]
180. 1775 jun. 2.^[VISSZA]
181. Orsz. képt. 3976. sz.^[VISSZA]
182. 1775 mart. 5.^[VISSZA]
183. Lerchenfeld grófnéhoz 1756 nov. Briefwechsel. Kiadta Arneth. II. köt. 141-149. ll.^[VISSZA]
184. Maria Theresia und Joseph II. Ihr Briefwechsel. Kiadta ARNETH. II. köt. 141-149. ll.^[VISSZA]
185. Az egyes utasításokban mindig ezt a rendet követi.^[VISSZA]
186. Intelme Leopoldhoz 1765 augustus végén.^[VISSZA]
187. Aprilis 1768. III. k. 45. l.^[VISSZA]
188. 1771 apr. 21.^[VISSZA]
189. Igy gróf Batthyány Lajos is a jezsuita útján vitte keresztül lemondását az udv. kanczellárságról. Körmendi ltár.^[VISSZA]
190. 1768 apr. III. 34. l.^[VISSZA]
191. Miksa főherczeghez 1774 aprilis 11. 322-23. ll.^[VISSZA]
192. Leopoldnak, i. h. I. k. 22. l.^[VISSZA]
193. Maria Theresia's letzte Regierungszeit. Arneth-től. III. k. 232. l. jegyzet.^[VISSZA]
194. Amália főherczegnéhez, 1769. aug.^[VISSZA]
195. Az országos képtárban levő egykorú rézmetszet után. (3261. sz.)^[VISSZA]
196. Odyss. VII. Csengery János barátom fordítása.^[VISSZA]
197. Pietro di Rotari után metsz. Csemezow.^[VISSZA]
198. Chams der kön. Hauptstadt Ofen.^[VISSZA]
199. Magyar Nemz. Muzeum. 5 kötet 4-rét.^[VISSZA]
200. Orsz. képt. 3293. sz.^[VISSZA]
201. Wolf: Oesterreich unter Maria Theresia. 141-142. ll.^[VISSZA]
202. Beschreibung des fürstlichen Schlosses Esterháza. Pressburg, 1784.^[VISSZA]
203. Levele Mária Krisztina fhgnőhöz 1751 aug. 11. A császárnét és férjét két Podmaniczky szolgálta.^[VISSZA]
204. Briefe eines reisenden Franzosen über Deutschland. I. k. 322-3.^[VISSZA]
205. 1779-ből. Orsz. ltár. Cancellaria felterjesztése a temesi bánság ügyében.^[VISSZA]
206. Lásd szerző művét Magyarország II. József korában. I. k. Társadalom.^[VISSZA]
207. Különösen az Amadénak tulajdonított vers: Speculum moderni temporis.^[VISSZA]
208. SONNENFELS összes művei 4 köt. Lásd WECKHERLIN: Denkwürdigkeiten aus Wien 1779.^[VISSZA]
209. Egykorú színes metszet után.^[VISSZA]
210. Zwei Schilderungen des Wiener Hofes im XVIII. Jh. 16. l.^[VISSZA]
211. Gróf Apponyi Sándor úr szíves közlése.^[VISSZA]
212. Gróf Illésházyné levele gróf Batthyány nádorhoz. Körmendi levéltárban.^[VISSZA]
213. Orsz. képt. 3612.^[VISSZA]
214. 1799-ből. Orsz. ltár. (Benig. Mand. Nro. 851.)^[VISSZA]
215. Comment on peut allier les qualités d’un génie supérieur avec des ridicules qui frisent męme l’extravagance.^[VISSZA]
216. Levele Neiperghez 1746 febr. 2. Bartenstein ist doch die Seele des hiesigen laulichten Corps.^[VISSZA]
217. Levele Ferdinándhoz 1772 jun. 18.^[VISSZA]
218. WOLF: Hofleben.^[VISSZA]
219. Khevenhiller emlékiratai. Az épületet Hillebrand tervezte ^[VISSZA]
220. Roslin festménye után metsz. Bartolozzi.^[VISSZA]
221. Baranyi G. levele atyjához 1764 aug. Nemz. Muzeum kézirattár.^[VISSZA]
222. «J. e. Mansfeld fe.» Orsz. képt. 5312. sz.^[VISSZA]
223. Gróf Lacy Móricz. Orsz. képt. 428. sz.^[VISSZA]
224. Levele Mária Krisztinához 1766 april.^[VISSZA]
225. Nemz. Muz. 404. fol. lat.^[VISSZA]
226. Levele Albert hghez 1766 apr. 27.^[VISSZA]
227. A bécsi cs. és k. hadi ltár.^[VISSZA]
228. Orsz. képt. 428. sz.^[VISSZA]
229. Podewils jelentése.^[VISSZA]
230. Orsz. képt. 2102.^[VISSZA]
231. A bécsi cs. és k. hadi ltár.^[VISSZA]
232. Herlefert: Die Gründung der österreichischen Volksschule. I. k.^[VISSZA]
233. Mária Terézia két, a szövegbe nyomott placetje közűl az első (az Orsz. Ltárból 255. l.), mely Niczky Kristófnak a cancellárhoz felterjesztett jelentésére iratott, így hangzik:^[VISSZA]
234. 1779-ből. O. L. anc. 5930.^[VISSZA]
235. Hock: Der österr. Staatsrath. Bevezetés.^[VISSZA]
236. A Bajtayval való levelezés az Országos Levéltárban. Batthyány József prímással a körmendi levéltárban és az esztergomi prímási levéltárban. Festetics Pállal gróf Festetics Tasziló úr keszthelyi levéltárában.^[VISSZA]
237. Gróf Batthyany Lajos gróf Batthyány Ádámnak 1755. Körmendi ltár.^[VISSZA]
238. Doblhoffhoz 1741 dec. 1. Briefe. 214. l.^[VISSZA]
239. Ld. művemet II. Józsefről. III. k.^[VISSZA]
240. Dietrichstein grófnak, 1748 aug. 18.^[VISSZA]
241. U. annak 1746 jan. 24.^[VISSZA]
242. U. annak 1745 mart. 13.^[VISSZA]
243. Lacynak 1771 apr. 18.^[VISSZA]
244. Kanczellária protocollum, 1774 apr. 12. HELFERT: Gründung der österreich Volksschule.^[VISSZA]
245. Ulefeldnek 1743 sept. 3.^[VISSZA]
246. Dietrichsteinnak 1745 febr. 19.^[VISSZA]
247. Bartensteinhoz 1744 sept.^[VISSZA]
248. Ulefeldnek a franczia alkudozások tárgyában 1741 jul. 31. s aug. 25.^[VISSZA]
249. Lacynak 1771 oct. 1.^[VISSZA]
250. Ez kitünik különösen Józseffel való levelezéséből, melyben kívánja, hogy Fridrik megpukkadjon: «Qu’il en crêve».^[VISSZA]
251. Je suiis Dame, et comne telle je veux qu’on me fasse des avances. Memoirs and correspondence of Sir Robert Murray Keith. I. k. 18. l. 1849 apr. 16.^[VISSZA]
252. Jean Louis Toqué Metsz. Csemezow ^[VISSZA]
253. ARNETH: Maria Theresia’s letzte Regierungsjahre. II. k. 353. l.^[VISSZA]
254. U. o. 369. l.^[VISSZA]
255. A képen Fridrik, József, az orosz czárnő s a lengyel király láthatók.

A második Lengyelország felosztása ügyében írt híres placet (272. l.) bécsi cs. és kir. udv. titkos lt.) így olvasandó:

Ich finde das voritzo nichts anders mehr zu thun kan aber mich noch nicht beruhigen über die vergrössung dieser beeden puissancen und noch weniger das wir auch mit selben theillen sollen. mp.^[VISSZA]
256. (Orsz. képtár 1763.) «Bikfalvi Kóró irta, Merk metszette 1789.»^[VISSZA]
257. Lacynak 1778. aug. 6.^[VISSZA]
258. Briefe eines resinden Franzosen. I. k. 305. l.^[VISSZA]
259. A neustadti találkozás alkalmával.^[VISSZA]
260. Fürst jelentése. 44. l.^[VISSZA]
261. Albert herczeg emlékiratai. ARNETH, i. m. 305. l. j.^[VISSZA]
262. Lebensgeschichte Laudons. 1790.^[VISSZA]
263. Levele 1773 maj. 3. Vous me gâtez d’exécuter sur le champ ce que je désire, mais cela atteste l’exacte et bonne direction.^[VISSZA]
264. Bubics Zsigmond kassai püspök birtokában levő egykorú rézmetszet után.^[VISSZA]
265. Historiae Diplomatiae Juris Patronatus apostolicorum Hungariae Regnum Libri tres. Bécs. 17642. 4°: és: De Originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra Apost. Regum Hungariae. Bécs. 1764.^[VISSZA]
266. ÁNYOS PÁL. Költeményei. Igaz hazafi. 1778. M. T. levele Lacyhoz. 1771 jun. 18.^[VISSZA]
267. Országos Levéltár.^[VISSZA]
268. Az audientia leirása (úgy látszik Berzeviczytől) a berlini áll. levéltárban.^[VISSZA]
269. A Szilágyi Ferencz által ismertetteken kívül e tárgyra nézve számos érdekes levelezés van a remetei levéltárban.^[VISSZA]
270. 1764 oct. 31. Keszthelyi levéltár.^[VISSZA]
271. (Orsz. képt.) «Scheuen sculp.» ^[VISSZA]
272. Az 1765-66. jobbágy-mozgalmak történetére nézve igen becses anyagot tartalmaz a keszthelyi levéltár, Festetics Lajos, Pál és Kristóf levelezésében.^[VISSZA]
273. Horace Mann Lettres to Horace Walpole (Manu and Manners at the court of Florence. 1740-1786.) I. k. 208. l.^[VISSZA]
274. Gróf Nádasdy Leopold, egyike az elsőknek e generatióból már bevallja, hogy nem bírja kellően a magyar nyelvet. Levele gróf Batthyány Lajoshoz. Követem alázatosan, hogy magyar conceptussomban nem bízván deák nyelven válaszolok. 1746 jul. 2. levél utóirata. Körmendi levéltár. Koller sem tudott magyarúl.^[VISSZA]
275. 1778-ból. Canc. 4470.^[VISSZA]
276. S. K. levél gróf Esterházy Ferenczhez (datum nélkül). Der expresse Befehl war an Hofkriegsrath, das hungarische Herzschild und das Siebenbürgische in die Mitte zu Setzen. Dem Emerich Esterházy wird das Commando des ganzen Cordons übergeben werden, mich freuet es als ein Landsmann, ist eine Distinction, hoffe, wird seinem schönen Nahmen Ehre machen. Cseklészi ltár.^[VISSZA]
277. Az országos levéltárban levő eredetiről.^[VISSZA]
278. Nemz. Muz. 573. Quart. Lat.^[VISSZA]
279. Körmendi levéltárban.^[VISSZA]
280. Lásd gróf Batthyány József levelét. Körmendi levéltár.^[VISSZA]
281. Gróf Károlyi Ferencz levele a nádorhoz, 1758. u. ott.^[VISSZA]
282. Mária Krisztinához 1780 jun. 3.^[VISSZA]
283. Magyarország gyászát «Fecit Lazarus Somsich de Sárd Hung. Delin. Baro Schitson Hung. Schmuter sculp.»^[VISSZA]