Még september 11-én megtörtént a döntő lépés az országnak ily ünnepélyesen tett ígérete beváltására. A közös rendi űlésen, melyet a főrendek tanácstermében tartottak, a nádor, a nemesi fölkelés szükségességét mondta ki. Esterházy József országbíró még határozottabban szól. mindnyájunknak utolsó csepp vérünket kell ontani e királynőért, ki elhatározta, hogy Magyarországban üti fel királyi székét. Elhatározták az insurrectiót előkészítő küldöttség kinevezését, melynek tagjai közé több erdélyit is soroznak. Elhatározzák azt is, hogy a bajor választónak a nádorhoz és prímáshoz intézett leveleire, melyekben a magyar koronához való jogát erősíti, egyszerűen egy, a királynőhöz intézett hódoló felirattal válaszolnak. Másnap már a számot is meghatározzák. Magyarország 30,000 gyalogot és 15,000 lovast állít ki, a szerbek és a határőrök közűl 14,000 fog fegyvert, Erdély 6000 lovast ültet fel, ehhez véve a kunokat, jászokat és hajdúkat, összesen 100,000-nyi sereg állhat talpon. Gondoskodnak raktárak felállításáról, Lipótvárban, Pozsonyban, Komáromban, Győrött és Kőszegen, külön nemesi testőrséget rendelnek a királynő és a korona védelmére.[82]
A királynő iránti buzgalmon és hazafias lelkesedésen kívül még különös oka is volt a rendeknek ennyi buzgalmat tanusítani. Az országnagyok mindenfelé hirdették, mint kívánt volna a királynő már hónapok előtt hű magyarjaihoz fordúlni, és mint tartották ettől vissza német tanácsosai, kik előítéletökben is megrögzötten egyre azt hajtották: inkább bízza magát az ördögre, mint a magyarokra. Az ily megtisztelő bizalomnak és reménynek, csak az erők teljes megfeszítésével lehet méltóan megfelelni.
37. KÁROLY ALBERT BAJOR VÁLASZTÓ ALÁIRÁSA.[83]
Itt az idő megmutatni, hogy a monarchiának csakugyan Magyarország a fő országa, hogy ez képes fentartani koronás királynak hatalmát és méltóságát az egész világgal szemben is. A királynő föllépése megváltoztatását jelöli az egész politikai rendszernek, ha kellően felhasználják, és ha tények által megmutatják, mennyire rövidlátók, sőt bűnösök voltak a miniszterek, midőn az uralkodót a magyar nemzet tehetsége és akarata felől annyira félre vezették.
Néhány nap múlva már a részletekkel is tisztába jöttek. «Ezen insurrectio formalitásának elzaborálására mentenek ennyire eddig, hogy kiki kapuszám szerint jószágaitól lovasokat állítson, maga személyesen megjelenjen és a vármegyéktől 13 regement külön állíttassék, a mely is fog tenni 30,000 gyalogot. Már vagyon de modo exercitationis a szó, feles fegyvereket már ígért nékik Felséges Asszonyunk, hanem ez a difficultás forog fenn, hogy az ország kívánja banderisáltatni a papokat is, a nemesség pedig a maga katonáját tartozik hópénzezni, ruházni, durante bello.»[84] A főurak ezüstjöket a pénzverőbe küldik, hogy annál gyorsabban előteremtsék a szükséges költséget. Az ifjú főnemesek, fényes nemzeti díszben, táborba menni készen jelennek meg az űléseken. A hadi készületekkel párhuzamosan folynak az alkudozások a királynőnél: engedjen a rendek törvényes kívánságainak, hogy a diéta gyorsan véget érhessen, és hazatérve, mindenki munkálhassa az általános fegyverkezést. Hosszas tanácskozások folytak még, nem egyszer felütötte fejét újra a régi, törvényes ellenzék is, mely nem látta kifogástalannak az insurrectionak javasolt módját, és melynek különösen Okolicsányi János, Zemplén megye követje és alispánja, volt tüzes szószólója, míg october 29-én be lehetett zárni a diétát.
Törvényczikkei közt a 63-ik írja elő a fegyverkezésnek, különösen a nemesi felkelésnek módját.
«Az általános insurrectio alatt értetik először 21,622 gyalognak, vagyis hat ezrednek a porták arányában való kiállítása. Ezeket tisztjeikkel együtt a hadi adóból fizetik, a törzstiszteket a Felség nevezi ki, a többit, a századosokat is beleértve, a megyék nevezik ki, az ezredesek beleegyezésével. Ugyancsak a hadi adóból fogják őket ruházni és minden szükségessel ellátni. A puskák, zászlók, dobok és sátrak felől azonban Ő Felsége fog gondoskodni.»[85]
Fölkel azonkívül az 1715. 8. t.-cz. értelmében az egész nemesség. Fegyvert fog mindenki, kit a törvény e név alá foglal. Azonkívül a birtokosok minden kapu után egy-egy fegyveres lovast állítanak ki gyorsan és szívesen, úgy hogy az 1742-ki katonai évet végig szolgálja. Az egy telkes és armalista nemesek tehetségök szerint többen állítanak ki egy lovast. Nem vonatnak ki a fiscus és kamara jószágai sem. Lovasokat állítanak még a püspökök, apátok, monostorok, káptalanok és plébánosok, tehetségökhöz képest. A szabad kir. városok minden nádori porta után 100-100 rénes forintot fizetnek az insurrectio költségeire.
Kerületi tábornokokúl rendeli Ő Felsége a Dunán túli kerületben Esterházy József gróf országbírót, Dunán innen ifj. Esterházy Ferencz gróf főlovászmestert, Tiszán innen Csáky György gróf magyar lovas ezredest és Tiszán túl Károlyi Sándor grófot, Szatmár megye főispánját. Az ő dolguk lesz a megyékkel az insurgensek és lovaik kiállítása miatt érintkezni.
38. ESTERHÁZY JÓZSEF ÉS FERENCZ ALÁIRÁSA.[86]
Bár a felkelők és a porták után állított lovasok kötelesek lennének magok felől gondoskodni, mégis, mivel ez nehezen menne, a rendes katonai élelmezésben részesűljenek, kész pénzen. Kenyeret és zabot a táborban a kincstári raktárakból kapják, a szabályzat által előírt áron, ha pedig kimennének az országból, egész ellátásukról a királynő fog gondoskodni. Az élelmi szerek drágulásának megyei limitatio fogja elejét venni.
A portalis zsoldos katonaság három forint hópénzt kap és lova után még egy forintot. A fizetést megyei biztosok teljesítik. A kihágók ellen vagy a megyék által rendelt kapitányok, vagy ha azok nem elegendők, a kerületi tábornokok fognak eljárni.
Az a sereg, mely e törvény rendelkezése szerint hivatva volt Mária Terézia trónját biztosítani s a magyar királyság hatalmát megmutatni, visszatükrözteti szervezetében hazánk fejlődését, és képét nyujtja akkori közjogi és kulturális állapotának.
Nem más a nemesi fölkelés, mint az a régi nemzeti lovas sereg, mely a vezérek korában rettegtette, az Árpád-királyok, Anjouk s Hunyadyak korában védte a keresztyénséget. Annyi századon, annyi változáson keresztűl törhetetlenűl fenmaradt a szabad magyarok kiváltsága, és azzal kapcsolatban hadi kötelezettsége. Utoljára az 1715: 8. t.-cz. intézkedik a nemesi fölkelés felől, mely az országot megvédeni tartozik, és a kötelezettség megállapításában nem tesz külömbséget a külömböző rangú, méltóságú és állású nemesi személyek közt.
Pedig idők folytán a magyar szabadok, nemesek testéből kivált egy vagyonra, állásra tekintélyesebb, a külföldi hűbéres főnemességhez hasonlítható rend. A nagyobb tehetségnek kellett hogy megfeleljen a nagyobb szolgálat. Már Kálmán törvényeiben nyomát látjuk a hűbéres és pánczélos seregnek;[87] az Anjouk ideje óta a főnemesi banderiumok igen fontos, gyakran döntő, alkotó részét képezik az ország hadi erejének. A nagybirtokú mágnások, akár egyházi volt akár világi – zászlóaljat kellett kiállítani, színei, czímere alatt, és e kötelezettséget még az 1715-ki törvény is megerősítette.
Ismét más rendszernek felel meg a portalis katonaság. Ez már a teljesen letelepedett társadalomnak intézménye. Mint már neve is mutatja, a kiállítandó katonaság száma a kapuk, jobbágytelkek számától függő. Mintegy első csírája a népszámláláson alapúló conscriptiónak; csakhogy a kapu, porta, már csak ideális egység, mely az 1609. LXII. t.-cz. értelmében négy telket, vagy 12 zsellérházat foglal magában.
Az eredeti, nemzeti, majd hűbéres és telekkatonaságon kívűl, nem hiányzott már a modern katonaság előljárója, az állandó zsoldos sem. A régi sereg ép oly kevéssé volt képes az országot a török ellen megvédeni, mint azt, a maga erejéből felszabadítani. Az utóbbi munkában a császári állandó katonaságnak, mely a harmincz éves háború kezdete óta megvívott a szárazföldi Európa minden hadjáratában, illette meg az oroszlánrész. Ebbe olvadtak szükségkép az állandó nemzeti sereg embryói, a hópénzes, kópjás huszárok, az erdélyi fejedelmet és magyar királyt felváltva szolgáló hajdúk, Rákóczinak és Bercsényinek kuruczai, ép úgy mint Pálffy és Esterházy horvátjai. A hadverő magyar nemzet a XVIII. század elején letette a fegyvert, örökébe, mint az ország védője s terjesztője a csak csekély részben magyar, de ép oly kevéssé német, hanem Európa minden keresztyén nemzetéből összetoborzott császári armádia lépett.
Ezt a viszonyt szintén az 1715: 8. t.-cz. szabályozta. «Mivel pedig a nemesi fölkelés egyedűl nem bírná eléggé megvédeni ez országot, ezért minden eshetőségre erős rendes katonaságot kell fentartani úgy benszülöttekből mint külföldiekből, a melyet zsolddal kell ellátni, mihez adó szükséges. Az adó felől a rendekkel kell tanácskozni, a mint hogy az ügy országgyűlés elé való.» A rendes katonaság és a rendes adó egyszerre lépnek fel, az egyiknek száma ép oly kevéssé van meghatározva a törvényben, mint a másiknak mennyisége. A zsoldos állandó katonaság első kezdetében sehol sem nemzeti: a franczia ép oly kevéssé mint Mátyás fekete serege, de mindenhol megvolt az az irány, hogy nemzetivé fejlődjék. Hazánkban az 1715: 8-iki törvény jelöli erre nézve az első lépést. A magyar huszár addig ép úgy szolgálta a franczai vagy porosz királyt, mint a császárt. A törvény által a magyar születésű katona szorosabb viszonyba lép a hazához, a mely törvényesen intézkedik felőle. Még zsoldosok, kiket toborzás útján kalandos kapitányok szerződtetnek ezredeikhez, hazájuk a tábor, velök a hadi tanács rendelkezik, de ezredesök, nevök, nyelvök magyar, a császári sereg nagy szervezetében külön, nemzeti egységet képeznek. Mindössze egy gyalog-hajdú ezred, s kilencz huszárezred szolgálta 1740 előtt a császárt. Ezredök birtokosa, tiszti karuk magyar, s az ezred birtokosának nagy jogai igen széles körű autonomiát biztosítottak az ezredeknek, mely önállóság a nemzeti érzés befolyása alatt még mélyebben gyökerezett.[88] Ezen ezredek a háború kezdete óta vagy Sziléziában vagy Olaszországban táboroztak, és mint már említettük, nem használhatóságuk vagy megbízhatóságuk ellen volt panasz, hanem inkább az ellen, hogy nem használták őket fel eléggé.
Régi törvényeink a veszély nagyságához mérték a különböző hadi rendszerek alkalmazását. Az ellenséges támadás visszaverése első sorban a királyi zsoldosok dolga, kiknek most az állandó katonaság felel meg, ha ez nem elegendő, száll táborba a banderiális sereg, és csak ha ez sem győzhetne, ül fel az összes nemesség. Látjuk, nem egyesűl a közjogi szempont a katonaival. Az ország védelmének terhe a király után az aristokratiára hárúl, csak végső esetben az egész nemzetre. Hadi készűltség és képesség dolgában is bizonyára a zsoldos jár elől, aztán következik a banderialista, és csak a hol nagy számra van szükség, kerűl sorra a katonailag nem igen képezett, csak ritkán kellően fölfegyverzett és fölszerelt fölkelő nemes. A diétai ellenzék nem is mulasztotta el e törvényeket idézni, s Okolicsányi János egyenesen csudásnak, minden törvényes renddel ellenkezőnek mondta a fegyverkezés ezen új módját. Nem is magyarázza az eljárást más, mint a buzgóság és a törekvés, lehetőleg törvényes módon a királynő szolgálatába vonni az ország erejét, és minden erőt ott, és oly módon használni fel, a hol és a mint legjobban alkalmazható.
39. HALÁSZ PÉTER ARCZKÉPE.[89]
Midőn Kolinovics 100,000 ember kiállításáról szól, kétkedve hozzáteszi: ennyi könnyen számítható össze a papiron, vajha a táborban is! Csakugyan ily nagy számú sereg messze felűlhaladta Magyarország akkori erejét. Nem igen tehetjük hazánk lakosságát akkor többre négy milliónál és annak 2 1/2 százalékát fegyverbe szólítani még a mostani általános védkötelezettség és kifejlett administratio mellett is nehéz feladat. Akkor pedig még nem igen volt helyhez kötött e lakosság nagy része, és nemcsak a toborzás, hanem a toborzottak együtt tartása is nagy bajjal járt. Már maga a diéta is belátta, hogy az eredeti előirányzat nem tartható meg és jelentékenyen leszállította felajánlását. Azonkívűl, mint már említettük, fegyverben állott már sok magyar. Sziléziában ott voltak a Dessewffy, Csáky, Splényi, Pestvármegyei és Károlyi huszárok, és a nádor már 1741 eleje óta több ezer önkényest küldött a háború színhelyére, az oda legközelebb eső megyékből.[90] Martius közepén már szerződésre lépett a hadi tanács Pest megyével, 1600 lovas felállítása czéljából, kiknek vezéreiűl Beleznay János és Halász Péter ezredesek rendeltettek. Ugyanakkor a jászkunok is kötelezték magokat 400 lovas kiállítására.[91] Szembetünő, hogy így már előre le volt foglalva a lakosságnak az a része, mely hadi szolgálatra legalkalmasabb és legkészebb, s hogy minden további toborzás csak egyre növekedő nehézségek közt mehetett végbe.
És mégis nagy volt a külömbség a közt, hogy lassankint a hadsereg létszámában támadó hézagok pótlására fordítják Magyarország hadi erejét, ha egyes vállalkozók szabad csapatokat toborzanak csavargókból, megkegyelmezett latrokból vagy betyárokból, mint a hogy a hírhedt Trenck és Mentzel tették a szlavoniai még félig barbár vidékeken, és a közt, ha a magyar királyságnak kifelé fordítható ereje egy parancsszóra, egy nagy erőfeszítéssel száll síkra. Az első esetben is igen használható emberanyagot nyer Neipperg tábornagy, mely addig is, míg megszokja az ellenséges sortüzet és ágyúzást, portyázással és éjjeli meglepetéssel sok kárt tesz a poroszban, igaz, hogy még többet a föld népében. Ez esetben is elterjed Európaszerte Trenck pandurjainak és Mentzel vörösköpönyegű ráczainak és Beleznay huszárjainak híre, mintegy megújítva a régi hunn és magyar betörések emlékét a civilisált népeknél. De Magyarország mint ilyen nem lép be mint egyenlő rangú, hatalmas tényező az európai államok mérkőzésébe. Rendes ezredei a régi császári armádiába olvadnak be lassankint, melynek szervezetén és természetén nem igen változtatott az, hogy most a magyar és cseh királynő seregének nevezték. A rendetlen csapatok pedig csak másodrangú szerepet játszhatnak a harcz eldöntésében, midőn a világ legfegyelmezettebb, leggyakorlottabb seregei ellen kell küzdeniök, melyeket Nagy Fridrik, Szász Móricz, Belleisle vezettek.
Magyarország, mint önálló királyság, saját törvényes rendelkezése alapján, nemzeti sereggel, nemzeti vezérek alatt készül megvédeni uralkodója ügyét. Ez épen a lényeges külömbség az eredeti terv közt, mely szerint a hadi tanács csak mintegy segédcsapatok gyanánt óhajtotta volna alkalmazni a magyarokat, és a királynő fellépése között, ki a nemzet ragaszkodására bízza sorsát. Az első folytatása az addigi beolvasztó, Magyarország közjogi függetlenségének megsemmisítésére törő traditiónak, mely még akkor is megtagadja makacsúl hazánktól a fegyvert, midőn a dynastia és a monarchia hatalmi állása e fegyver élén függ, a másik a dynastia és a monarchia nagyhatalmú positiójának azonosítása a teljes törvényes jogaiba lépő Magyarországgal. Mihelyt Mária Terézia látta, hogy érette villog a magyar kard, könnyű szívvel egyezhetett oly engedményekbe, melyek rémülettel töltötték el a tábornokoknak és tanácsosoknak a chablonszerűtől menekűlni nem bíró kedélyét. Mint a nemzeti élet hatalmas és spontán nyilatkozata megérdemli a magyar insurrectio a történetíró kiváló figyelmét, még akkor is, ha egyelőre eltekint kétségtelenűl igen jelentékeny politikai következéseitől.
40. BÁRÓ TRENCK ARCZKÉPE.[92]
Nem szándékunk és túl lépne a jelen munka körén, részletesen ismertetni az egyes megyék és hatóságok eljárását a felkelő sereg és a rendes ezredek talpra állításában. Alexich százados a felől igen érdekes és használható előmunkát tett közzé a bécsi cs. és kir. hadi levéltár közleményeiben. Nekünk csak a fő eredményeket kell szemmel tartanunk, s különösen azon tényeket, melyek világot vetnek a királynő és nemzet közti viszonyra.
Mindössze a felajánlott 21,622 gyalog közt (Forgács, Andrássy, Ujváry, Haller, Szirmay, Bethlen ezredek) 1742 végeig zászló alatt állott 17,932 ember. Nem sokkal kevesebb volt a lovasok száma, 13,700 ember, kik közt 1543 személyesen fölkelt nemes, 4722 helyettest állító, 7434 pedig portalista. Ezeken kívűl azonban a fegyverkezés ideje alatt sem szűnt meg a toborzás a rendes ezredek részére, mely a mint p. o. Mosony megye jelentéséből kitűnik, nagyon hátráltatta a megyék katonaállítását.[93] Magyarország legszorosabb értelmében, Horvátország-Szlavonia a Bánság és Erdély nélkül, legalább 35,000 katonát szolgáltatott egy év lefolyása alatt. Nagy szám akkor, midőn az összes porosz sereg a döntő chotusitzi csatában nem tett ki többet 30,000-nél. A rendetlen pandurcsapatok, a horvát és erdélyi contingensek körűlbelől 60,000-re emelik a magyar hadsereg számát, az előbbi rendes ezredeken kívűl.
A megyék hozzájárúlása ez eredményhez igen érdekes világot vet az akkori politikai viszonyokra. Személyesen legtöbb nemes űl föl a Dunántúli megyékben, Zala Vas, Sopron, Somogyban és Trencsénben, tehát ott, hol legközelebb a harcz szinhelye, s a hol nem csak számos, hanem átlag birtokos is a nemesség. Azon megyék, hol tiz ezrekre megy a nemesség száma: Borsod, Szabolcs, Nyitra, aránylag igen kevés vitézt küldenek táborba. Általában a legtöbb lovast küldi: Szathmár m. (1589), Sopron m. (892), aztán Trencsén, Ung, Vas, Hont, Győr, Nyitra, Somogy, Heves és Zala megyék. E sorrend épen nem felel meg az illető megyék számának és gazdagságának. Visszatűkrözteti ellenben a főispánoknak és más nagybirtokosoknak befolyását s buzgóságát. A Károlyiak, Esterházyak, Illésházyak, Batthyániak, Koháryak, Festetics-ek, Széchenyiek, az egri, győri és nyitrai püspökök, kik egyuttal főispánok, állanak e számok mögött. A gyalog ezredeket is a Dunántúli és északi megyék állították ki aránylag legteljesebben.
41. KOHÁRY ANDRÁS ALÁIRÁSA.
Szembetűnő az is, és részben ugyan azon okokra vezethető vissza az, hogy a katholikus megyék sokkal erősebb csapatokat küldenek, mint a protestansok. Az utóbbiaknál hiányzik a püspöki és mágnási befolyás, és legalább eleinte tán tartózkodtak is attól, hogy protestansokat szólítsanak fegyverbe protestans király ellen. Igen érdekes adat erre nézve az, hogy a Sziléziában hadakozó magyar huszárság az ott lakó lutheránusokat és különösen papjaikat zaklatja, a katholikusokat pedig kiméli.[94] Kivételek sem hiányoztak: elég a kalvinista Beleznayra utalni.
Gabonát és zabot a sereg eltartására legtöbbet szolgáltattak Nyitra, Vas, Sopron, Zala, Borsod és Zemplén megyék. Készpénzben Pozsony és Debreczen városai, Bihar, Sáros és Trencsén megyék váltottak meg legtöbbet.
***
Ruházatra és vezetésre teljesen meg volt tartva a nemzeti jelleg. A magyar gyalog fejét fekete, kalpag alakú sapka födte, prémes ruhát és sárga zsinóros kék magyar nadrágot viselt, lábán pedig bakkancsot. A kovás puskán kívűl magyar karddal is föl volt fegyverezve. Sem a fölfegyverzéssel, melyet a katonai raktárak szolgáltattak, sem a ruházással itt nem volt sok baj. Annál nehezebb volt harczképessé tenni a fölkelő lovasságot. Kitűnt, minő károssá válhatik az összes monarchiára nézve is a magyar fegyver- és ruházó iparnak elhanyagolása, majdnem teljes hiánya. Pozsony, Nyitra, Somogy, Baranya, Bács és Arad megyék 1741 végén egyaránt panaszkodnak, hogy kellő fölszerelés, különösen pedig ruházat híján még nem küldhetik táborba összegyűlt lovasaikat. Még kard sem volt elegendő az országban. Trencsén megyében lett volna német köpönyeg elég, de a magyar mente nem, a legénység pedig semmi áron sem akar más ruhát, mint nemzetit.[95] Elgondolható, mennyivel nagyobb volt a szükség egyéb hadi szerekben. Igaz, hogy midőn a Jászkunság congregatióján szóba jött a tábori sátrak szüksége, egy hazafias szónok hevesen kikelt az ellen, hogy azon magyarok ivadékai, kik sátrak nélkűl, kivont karddal átlovagoltak a befagyott Maeotis taván, most ennyire elpuhultak, hogy ily kényelemre szorultak és nem bírják tűrni a hideget és meleget mint őseik, de az ily beszédek is mutatják, minő csekély érzékök volt nemeseinknek a modern hadviselés kellékei iránt.[96]
Annál nagyobb súlyt helyeztek a vállalat közjogi oldalára. Itt volt az idő megvalósítani az eddig csak név szerint létező dualismust, itt az alkalom, megmutatni egész Európának a magyar királynő hatalmát. Ha a magyar korona országai oly hathatós erővel szállanak síkra, mint a minőt Mária Terézia igényel, katonaságuk nem szerepelhet úgy mint a császári armádia egy alkotó része, mint néhány ezrednek kiegészítője. A háború elején a loyalis országnagyok bizonyos számú ujonczokat állítottak a rendes huszárezredekhez. Ez megfelelt hűségöknek és ragaszkodásuknak, de épen nem elégítette ki az ország politikai igényeit. Mihelyt a megyéket fegyverre szólítják, már martiusban, természetes és magától érthető, hogy a nemzeti militia külön magyar generalis vezetése alatt áll.[97]
42. MAGYAR GYALOGOSOK.[98]
Ily vezetők gyanánt ajánlotta a nádor gróf Károlyi főstrázsamestert, vagy gróf Festetics tábornokot. Első sorban maga az ország nádora lett volna hivatva a seregnek, különösen a nemesi fölkelésnek vezetésére, de bár Pálffyban ép oly kevéssé hiányzott az ambitió mint a hadvezéri tudomány s tehetség, erről agg kora miatt nem lehetett szó. Később, már juniustól fogva, gróf Nádasdy Leopold felé fordul a figyelem, ki akkor Olaszországban táboroz. Tényleg Ghillány báró volt az első magyar vezér, utána pedig Festetics gróf.[99] Ők minden fáradozásuk daczára sem hírben sem eredményekre nézve nem vetekedhettek a német vezérekkel, Traun-nal és Khevenhiller-rel, sőt még több magyar alvezérökkel sem.
A hadi tanács levelezéséből az a különös tény tűnik ki, hogy a rendes seregnek magyar születésű főtisztjei épen nem törekedtek arra, hogy mint a magyar fölkelés vezérei lépjenek a világ elé, inkább tán vonakodtak tőle.[100] Ők már ama légkörben nevelkedtek, melyben a tanúlt, hivatalos, a hadi mesterség minden apróságába beavatott katona, büszkén, némi megvetéssel néz le az «irregularis» harczosra. Károlyiról megjegyzi Pálffy, hogy nehezen lesz a vezérség elvállalására bírható, mert van már tulajdon ezrede. Nem annyira a csekélyebb hadi készültség, mint inkább a fegyelmetlenség, és az ezzel járó sok kellemetlenség riasztotta el őket. A magyar hadaknak, oly vezérek alatt, kikben a haditanácsi dressura nem ölhette el a velök született tüzet és katonai tehetséget, mint Nádasdy és olyanok alatt, kik alig részesültek szorosan vett katonai képzettségben, kellett kivívniok nem csupán az európai szaktekintélyeknek elismerését, hanem saját előkelő honfitársaik bizalmát is.
A magyar insurrectió épen azon időben állíttatott fel, midőn Károly bajor választó franczia seregével legközelebb állott Bécshez, és leginkább remélhette gyors elhatározással elfoglalni legalább az örökös tartományokat. Nem lehet kétség abban, hogy érkezését egy jelentékeny párt örömmel a lakosság legnagyobb része pedig közönynyel nézte. A magyar fegyverkezésnek mindjárt kezdettől fogva nemcsak az a feladata, hogy a monarchiát külső támadás ellen megvédelmezze, hanem az a színezete sem hiányzik, hogy az elszakadni készülő, vagy legalább attól nem idegenkedő osztrákokat megtartsa a magyar királynő iránti hűségben. Erre mutat legalább a rendeknek ama september 12-én kiejtett fenyegetése: vigyázzanak a bécsiek, nehogy városuk a magyarok odaérkezése előtt hanyagságuk vagy árulásuk miatt az ellenség kezére ne jusson, különben még az anyaméhben levő magzatnak sem kegyelmeznek, s előbb ölik őket, aztán az ellenséget.[101]
43. KHEVENHILLER ARCZKÉPE.[102]
Már maga a magyar felajánlás ténye határozott, részben döntő befolyású volt a háború menetére, s Mária Terézia hatalmi állására. Kitűnt, hogy a Habsburgok örökösnőjét nem lehet oly könnyen megfosztani tartományaitól, mint a hogy azt az a politika vélte, mely soha sem számította a nemzeteket másként, mint négyzetmérföld és lélekszám szerint. Kitűnt, hogy épen leghatalmasabb és legharcziasabb királysága nem hajlandó elválasztani ügyét uralkodójáétól. Bécs ostroma, Morva- és Csehország megszállása most már egészen más nehézségeket gördítettek a választó s a porosz király elé, mint néhány hét előtt, midőn a Duna völgye s a morva kapú kész útaknak kínálkoztak a monarchia szívébe. A magyar insurrectiónak már híre is befolyással volt a bajor választó azon elhatározására, hogy ne folytassa útját Bécs felé, hanem térjen Prágának, az a kilátás, hogy a máris félelmesnek ismert magyar huszárság nagy tömegekben száll le a Kárpátok szorosairól az Odera és Morva völgyeibe, megerősítette N. Fridriket azon szándékában, hogy fegyverszünettel biztosítsa a maga részére eddigi hódításait. A mit még néhány héttel előbb megtagadott, a magyar készülődés hirére megtette: Klein-Schnellendorfban fegyverszünetre lépett.
Ez a két tény: a porosz fegyverszünet és a bajor választónak Prága felé fordulása jelöli a monarchiára nézve a felosztás, Bécsre nézve az idegen hatalom alá jutás veszélyének megszűnését. A magyar királynő, ki leghatalmasabb ellenségének néhány nappal azelőtt kimondott véleménye szerint, akkor védtelenűl volt kiszolgáltatva sorsának, most ismét mint egyenrangú, az egész coalitióra nézve félelmes hatalmasság vett részt saját sorsának és Európa jövő térképének megállapításában. A háború hozhatott még koczkáztatást és veszteséget, de eredeti színezetét e pillanattól fogva elvesztette. A monarchia, mihelyt Magyarország fegyvert fogott, nem juthatott többé Lengyelországnak, a dynastia a Stuartoknak sorsára. És midőn Mária Terézia később hálás szívvel annyiszor ismételte, hogy a magyarok mentették meg birodalmát s uralkodó házát, midőn a királynő ez érzete része lőn az egész európai köztudatnak: első sorban a magyar insurrectiónak e közvetlen, elementaris hatására kell gondolnunk.
A magyarok példája hatott bátorítólag az osztrák tartományokra, különösen az alpesiekre. Egy félre ismert nemzetnek lovagias föllendülése egy a sorstól üldözött nagylelkű nő mellett megnyerte Mária Terézia ügyének az összes európai közvéleményt. Ennek hatása érezhető volt még Francziaországban is, hol különösen a nők – s mit nem tehettek azok az országban – egyszerre magokévá tették a szerencsétlen királynő ügyét.[103] Legnagyobb fokát érte el az enthusiasmus az oly hidegnek vélt Angliában s Hollandiában.
A minden erőfeszítéstől irtózó Walpole-féle kormány megbukott, helyébe Carteret lordnak, a magyar szövetség előharczosának minisztersége lépett, s a parlament mindkét háza egyhangúlag megszavazta a magyar királynőnek adandó subsidiumokat. Már előbb 1741 deczemberben felajánlotta a subsidiumokat az addig épen nem barátságos németalföldi köztársaság is. Az egyesűlt királyságban nem volt népszerűbb senki Mária Teréziánál. Még magánosok is, mint p. o. a világhirű Marlborough herczeg özvegye, nagy összegeket bocsátottak rendelkezésére. – Ez eredményben már egyformán volt része Mária Teréziának s hű magyarjainak: csakis a kedélyek kölcsönös fölemelkedése, minő Pozsonyban nyilvánúlt, hozhatta azt létre. Szegény királynő vagyok, mondá Mária Terézia szorúltsága napjaiban, de szívem királyi.
Mindamellett a pozsonyi események híre csak addig folyhatott be ily rendkívüli mértékben a politikai helyzet átalakulására, míg a tények a hírnek megfelelnek. Ha úgy állott volna a dolog, mint azt az osztrák történetírók feltüntetni szeretik, a bajor, a franczia és porosz csakhamar felocsúdik, az angol s hollandus meg hamar kiábrándul lelkesedéséből, s rövid idő mulva Mária Terézia ügye még kétségbe esettebben áll, mint az előtt. Mert hiába, a világ csak úgy az erkölcsi erőké, ha kellő physikai hatalom áll mögöttük. A nélkül a pozsonyi országgyűlés felajánlásai satyrának képeznék tárgyát, nem eposnak.
Vegyük szemre a hadi történeti tényeket.
Miután még deczember végén, Szász Móricz egy merész meglepéssel elfoglalta Prága városát, 1741 végén az ausztriai tartományok közűl Felső-Ausztria és Csehország Sziléziával együtt ellenséges kézben vannak. E tartományokból a királynő seregéhez nem jő erősítés sem emberben sem pénzben. Maradnak Magyarországon kívül Alsó-Ausztria, Morvaország egy része s az alpesi tartományok. Az olasz birtokok katonailag nem igen jönnek számba. «Ausztriára most nem lehet gondolni», írja a királynő deczember végén.» Bartenstein pedig, ki a tanácsosok közt legkevésbbé vesztette el fejét, megjegyzi, hogy kinevették volna azt, ki állítani merte volna, hogy e borzasztó szorúltságból ki lehet bonyolódni. Khevenhillernek, ki Bécs védelmével volt megbízva, alig volt több 12,000 emberénél. Már 1742 januárban Khevenhiller, kinek seregét a magyar fölkelés erősítette, átmegy az Ensen, visszafoglalja Linz-et s Felső-Ausztriát.
44. KÁROLY ALBERT ARCZKÉPE.[104]
A magyar lovasok megjelenése oly meglepően hatott, mint pogány őseiké nyolcz századdal azelőtt. Ügyességben, gyorsaságban, vad elszántságban nem maradtak el Árpád vitézei mögött. A huszárok az ellenség láttára, hangos szóval ösztönzék lovaikat, szinte előbb érnek a francziákhoz, mint az általuk fölvert porfelleg, az első golyók elől lovuk nyakára dőlve keresnek védelmet, aztán kiveszik kardjukat foguk közűl, hol addig tartották, s ellenállhatatlanul kaszabolják az ellenséget.[105]
Februáriusban Menzel és Trenck pandúrjai és huszárjai már a bajor városokat sarczolják és majusban már elfoglalják Münchent is. Bécs őrsége, mi eddig hallatlan volt, magyarokból állott. A magyar insurrectió az, mely 1742 tavaszán Fridriket kiszorítja Morvából, hol már Olmützöt is megszállotta. Nem nyílt csata döntött, hanem a porosz tábor örökös nyugtalanítása, a takarmány és élelem elvétele Beleznai portyázó huszárjai által. És midőn Chotusitz mellett Csehországban döntő csatát vívtak a porosz király ellen (1742 maj. 17.) az új magyar gyalogezredek fényesen megállották a sarat, s ha nem is győztek, pyrhusivá tették a poroszok diadalát.[106] E csata volt az, melynek eredménye mind Mária Teréziát mind Fridriket a béke felé hajlította.
Szilézia elveszett, de első sorban a magyarok érdeme, ha ezzel a veszteségek sora bezáródott, s hogy a háború további lefolyása később a monarchiát ismét mint Európa első szárazföldi hatalmát mutatta. A huszár, a pandúr, a talpas név újra rémületet kelt nyugati Európában, mint azon időben, midőn a magyar «a porba dőlt Európa homlokán tombolt». Magyar sereg, magyar vezérek alatt volt az, mely ugyancsak 1742-ben kicsavarta a francziák és bajorok kezéből Prágát, hol már megkoronázták cseh királynak a bajor választót, és vele egész Csehországot. Egy évvel miután a francziák bevonultak Prágába, Festetics huszárjai jég és fagy közt üldözték Belle-Isle tábornagynak titkon a fővárosból kimenekülő seregét, melyből alig 2000 ért Egerbe.[107]
Igaz, hogy ezen időben egymást éri a panasz a magyar fölkelők zabolátlansága, a pandúrok vadsága s embertelensége miatt. Több ezerre teszik azok számát, kik a táborból egyszerüen haza mentek és a nádornak kemény fenyegetésekkel kellett kikelni az ily szökevények ellen.[108] A fegyelmetlen csapatoknál gyakran nagyobb volt a zsákmány, mint a győzelem utáni vágy, és még a chotusitzi csata elvesztésében is nagy része volt a huszároknak, kik már a csata eldőlése előtt hozzáfogtak a fosztogatáshoz. Ép oly káros hatású volt e prédálásnak később a soori csatában s Velletriben. A történetírónak nem szabad elhallgatnia e tényeket, de ha pártatlanul ítél, csak annál magasabbra helyezi azon vezérek és államférfiak érdemét, kik ily elemek felhasználására voltak szorulva, és segítségökkel vívtak ki oly nagy eredményeket.
Sorsának e kedvező fordulata visszatükröződik Mária Terézia magaviseletében, egész föllépésében is. Azon tudatban, hogy igazságos ügyét isteni és emberi erő segíti diadalra, már visszariad minden áldozattól, mindentől, mi örökségét és így tekintélyét, hatalmát csökkenthetné. Állhatatossága a kíméletlenségtől sem ment. «Itt az idő, írja 1741 végén, a midőn bátorságra van szükség, a mikor meg kell menteni a hazát és a királynőt, mert én igen szegény volnék amaz nélkül. Elhatározásom meg van: el vagyok szánva mindent koczkára tenni és elveszteni, míg Csehországot vissza nem szerzem. Nem mondom, hogy tönkreteszem, és hogy húsz év alatt összeszedi magát, de nekem a föld kell, s előbb el kell esni minden seregemnek, minden magyarnak, míg csak valamiről is lemondok. Azt fogják mondani kegyetlen vagyok – ez igaz, de tudom hogy képes legyek százszorosan jóvá tenni minden kegyetlenséget, mit országaimban elkövettetek. Meg is fogom tenni, de most bezárom szívemet az irgalom előtt. Remélem, miután mindig oly szerencsétlen voltam, Isten most megáld.»[109] Mihelyt Csehország vissza van szerezve, kárpótlást keres az elveszett Sziléziáért Bajorországban, Itáliában, később Elszászban, Lotharingiában is. A szerencsétlen Mária Terézia képéhez, különösen a pozsonyi jelenet hatása alatt, a szenvedő madonnák némely vonásait rajzolta a hagyomány. Nem lehet tagadni, hogy a büszke és kíméletlen királynő sokban emlékeztet a germán hősmonda walkürjeire, kik harczra, vérontásra buzdították a hősöket.
Ily gondolkodásmód mellett a boroszlói béke csak a poroszt távolította el az ellenségek sorából, de a monarchiának nem adhatta vissza a békét. Nem csak birtokát vették el a szövetségesek Mária Teréziának, hanem családja legnagyobb külső ékét, hatalmának, elsőségének büszke jelvényét is: a római császári czímet. Épen a bajor választó tétette fejére Frankfurtban a császárok koronáját. Mária Terézia ezt nem viselhette, de másnak mint férjének homlokán tűrni nem tudta. El kellett foglalni Bajorországot, megalázni a három század óta első nem-habsburgi császárnak szövetségeseit, hogy lotharingiai Ferencz lehessen a szent birodalom elismert feje. Azonkívűl a megtámadóknak méltóan lakolniok kellett tettökért, földjük elvesztésével, hatalmuk megnyirbálásával, hogy mindenki mindenkorra belássa, minő csudákat mível a gondviselés az ausztriai ház érdekében.
Szinte észrevétlenűl támadásba csap át a védelem.
Először Olaszországban gondol hódításra a királynő. Itt a spanyol és nápolyi hadak tétlensége támadó föllépésre bátorítja Traun tábornagyot. Megszállja Modenát, és Mária Terézia már a nápolyi királyság elfoglalására gondol, melyet atyja csak 1734-ben vesztett el. Később Nápolyon kívűl már Bajorországot, vagy legalább a felső Pfalzot követelte. Miután Prágában Sz. Venczel koronájával megkoronáztatta magát, s személyesen fogadta a csak imént visszaszerzett Csehország hódolatát (1743 máj. 12.) angol és szárd szövetségeseiben bízva, még nagyobb erélylyel folytatta a háborút, nem is kételkedve már annak szerencsés, őt minden eddigi balsorsáért dúsan kárpótló kimenetelében. Bajorország már 1743 juniusban egészen kezében volt, miben Nádasdy braunaui győzelmének volt legnagyobb része. Reményei még magasabbra szárnyaltak, midőn II. György király a «pragmatikus» sereg élén Dettingen mellett legyőzte a francziákat. Angol vezetés alatt ott harczoltak Beleznay, Baranyai és Károlyi ezredei is. Most már mi sem állott útjában Francziaország megtámadásának, azon állam megalázásának, melynek minisztere, Fleury bíbornok, alig egy év előtt kijelentette: ausztriai ház már nem is létezik. Menzel ezrede és Baranyai huszárjai már 1743 őszén Elszászban portyáztak, és dúlásuknak, különös véletlen, Bercsényi Miklós fia, mint franczia generalis, vetett határt.[110] A mint két évvel azelőtt minden szomszéd kész zsákmánynak tekintette a Habsburg-örökségnek reá nézve legkényelmesebben hozzá férhető részét, úgy most az új hatalomra jutó magyar királynő megtorlást készült venni minden szomszédján, ki a pragmatica sanctiót megtámadta. Hadai és politikája egyszerre foglalatoskodnak a franczia és itáliai Bourbonok lealázásával, a bajor választónak és császárnak kiűzésével s már megszületik Szilézia visszaszerzésének terve.
45. FLEURY BÍBORNOK ARCZKÉPE.
Minde nagy terveket nem hajthatja végre a királynő Magyarországnak újabb, hathatós segítsége nélkül. Magyar seregek szereznek dicsőséget és zsákmányt Itáliának, Csehországnak, Németországnak, Elszásznak, nemsokára Belgiumnak is csatamezőin. Példájok, sikerök ép oly buzdítólag hat a nemzetre, mint az uralkodóra. Hazánk a harczosok kiapadhatatlan forrásának látszik egész Európa előtt. A fölkelőket, határőröket és pandúrokat egyre újabb önkénytesek és toborzások erősítették. Egyre csekélyebb lesz a külömbség köztük és a rendes seregek közt. Az a kitüntetés, melyben részesülnek, lelkesíti a vezéreket és tiszteket, a zsákmány reménye csalogatja a kalandvágyót, ki otthon tán törvényen kívűl áll, a táborban pedig ép azon tulajdonait használhatja, melyek lehetetlenné tették megmaradását a polgári társadalomban.[111]
46. XV. LAJOS ALÁIRÁSA.[112]
Soha nem lobbant föl erősebben a magyar harczi tűz a királynő szolgálatában, mint midőn 1744 nyarán, Francziaország formalis hadüzenete után, a magyar hadsereg átkelt a Rajnán és Elszászon át Lotharingiába törekedett. A fővezér, Károly herczeg, meg sem akart állani Párisig. Nádasdy ott aratott babérokat, hol Lehel és Bulcs ideje óta nem járt magyar tábor. A Rajnán való átkelés, a lauterburgi vonalak elfoglalása nemcsak a vitézségnek és merészségnek, hanem a hadi tudománynak is voltak gyümölcsei, s ilyenekül ismerte el őket még az annyira kritikus Fridrik is. Ekkor kelt Mária Terézia híres levele a nádorhoz, melyben örömtelt szíve hálától áradoz:
«Kedves nádor! Abból, mit a nyilvános ujságok útján a Rajna átkeléséről megtudtál, kétség kívűl megértetted, minő vitézűl és ügyesen viselték magokat a magyar seregek.
«A szerencsés kezdetet még szerencsésebb események követték. A majdnem bevehetetlen lauterburgi sánczok be annak véve, Lauterburggal együtt, az ott állomásozó ellenség szét van kergetve, zászlóit, dobjait elvették, a mi minden az Isten segedelme után a mondott sereg bátorságának, ügyességének és előre látásának tulajdonítható, a mint kedves rokonunknak, Károly herczegnek leveléből bővebben látható.»
«Nem tehetem, hogy ezen való örömömet ki ne nyilvánítsam. Tudod mily nagy volt mindig hajlandóságom és bizalmam e nekem annyira kedves nemzet iránt, és meg vagy arról győződve, hogy mind hajlandóságom, mind bizalmam napról-napra nő, a mint egyre nagyobb bizonyságait nyerem annak, hogy a nemzetbe vetett reményem meg nem csalt.»
«Nincs semmi, mit ne várhatnék a magyarok vitézségétől és hűségétől, minden alkalommal, nincs semmi, mit e királyság javára szíves és hálás lélekkel megtenni kész ne volnék. Folytonos királyi kegyelmem biztosításával maradok Bécs, jul. 13-án, 1744. Mária Theresia.»
«E levél mint jóakaratom és a nemzet iránti különös szeretetem bizonysága, minden megyével közlendő.»[113]
MENZEL-HUSZÁROK.
A dicsőséget és a hódítás reményét csakhamar újra a megpróbáltatás váltja fel. Midőn ama királyi sorok keltek, Nagy Fridrik már el volt határozva újra a mérlegbe vetni kardját, hogy helyre állítsa a rajnai győzelmek által félrebillent egyensúlyt.
47. KÁROLY LOTHARINGIAI HERCZEG ARCZKÉPE.[114]
Mária Terézia most újra Magyarországba helyezi bizalmát. Már nem hí össze országgyűlést, uralkodását az országban annyira erősítettnek, az iránta való ragaszkodást oly kétségtelennek látja, hogy tisztán közigazgatási úton is jelentékeny segélyt remél onnét nyerhetni. Az országbíró és a megyék azonban már 1744 elején kijelentik, hogy insurrectiót csak diéta rendelhet el, és a porosz hadüzenet után, aug. 10-én a királynő Pozsonyba jő, hogy személyesen tanácskozzék ez ügyben, ha nem is a rendekkel, legalább az ország zászlósaival. Így a második nagy insurrectió, az, mely hivatva volt Mária Terézia részére kivívni a végleges győzelmet és a bécsi és berlini udvarok közt kitört versengésben az első részére biztosítani a túlsúlyt, még sokkal kizárólagosabban a magyar egyházi és világi főrendek műve, mint az első volt. A főrendek concursusa, mely ily módon némileg pótolta a törvényhozást, a királynő jelenléte s kegye által föllelkesítve, és fölháborodva az indokolatlan porosz támadáson, 44,000-nyi had fölkelését és ellátását rendelte el. Pálffy nádor a legkeményebb kifejezésekben szerkesztett körlevelet intézett a megyékhez, melyekben a porosz jogtalanságot kárhoztatta, és a magyarokat annál is inkább fegyverbe szólítja, mert szerinte, Szilézia példája mutatja, minő szomorú és elnyomott sorsra juttatja Fridrik zsarnoksága az általa meghódított tartományokat.[115] A megyék csak részben feleltek meg a felhívásnak. Ezt nem annyira a porosz király kiáltványa okozta, melyben a magyarokat emlékezteti, minő szolgálatokat tettek ősei szabadságuknak, és mely különösen a protestansokra hatni volt hivatva, mint inkább az ország kimerülése a már négy éven át folyó erőfeszítés által.[116] Így is körülbelül 16,000 lovas és 12,000 gyalog szállott síkra, kiknek eltartására 600,000 mérő gabonát és 200,000 mérő zabot szállítottak. A fölkelésnek élén az országbíró, gróf Esterházy József állott, melléje sorakozott a még táborba nem szállott főnemesség. Vezérletök alatt aránylag sokkal több nemes ült lóra, mint az első híres insurrectó alkalmával.
48. A MAGYAR LOVASSÁG.[117]
Mint «a császár szövetségese», kit Mária Terézia ősi birtokától készűlt megfosztani, tört be Fridrik 80,000-nyi sereggel Csehországba. Hadjárata nem más, mint kísérlet, fentartani a Habsburg-háztól elválasztott császárságot, melyet a magyar fegyverek sikere annyira megrendített. A protestans Poroszország, míg a szent birodalom fennállott, nem törekedhetett oly magasra, hogy helyébe lépjen az osztrák háznak, elég volt ha a császár tényleg függött a névszerinti hűbéresétől, a brandenburgi választótól. Az első magyar fölkelésnek czélja a monarchia felosztásának megakadályozása volt: a másodiké a császári korona megszerzése a magyar királynő férje részére, és a mennyiben lehetséges, Szilézia visszahódítása. Az elsőnek éle a francziák és bajorok ellen volt intézve: a másodiknak a porosz ellenében kellett biztosítani a dynastia hegemoniáját Németországban.
49. GRÓF BATTHYÁNI KÁROLY ARCZKÉPE.[118]
Ugy látszott eleinte, mintha mindkét czél el volna érhető. A franczia határon táborozó nagy sereg csekély veszteséggel eljutott Csehországba, melyet addig Batthyány Károly igyekezett megvédeni, és ügyes mozdulatokkal, nagyobb csata nélkűl, kiszorította a porosz hadakat. A gyülekező magyar fölkelés Sziléziára tört és ott naponkint csetepatézott Ziethen magyar ruhás huszárjaival. Vitézségben egyforma volt a két had, de a porosz lovas vezér, ki büszkén vallotta magát Baranyai Gábor tanítványának, jobban begyakorolt és fegyelmezett legénységgel rendelkezett, mint a magyar főurak.[119] Az akkori írók különösen a jägerndorfi ütközetet írják le, a melyben 7375 magyar felkelő, megyék szerint felállítva, minden rendes katonaság nélkűl küzdött meg diadalmasan a bayreuthi őrgróf hadosztályával.[120] Maga Fridrik, a nagy hadvezér, kiváló érdeklődéssel jegyezte föl e nem rendes, de mégis oly előkelő hadi tulajdonokkal dicsekedő katonaságnak tetteit.
A háború végeldöntésére a magyar huszárságnak, a pandúroknak és horvátoknak kalandjai és portyázásai nem igen folytak be. A hohenfriedbergi, soori, kesselsdorfi, gyorsan egymásután következő csaták megmutatták, minő előnyt biztosít a porosz seregnek páratlan képzése és vezetése a monarchia seregei fölött. Nem is hiányoztak hangok, még a királynő környezetében sem, melyek már akkor keményen ítéltek a magyar insurrectio katonai értékéről. Mi sem védhetjük jobban, mint a hogy vezére, az országbíró tette, midőn azt a vádat emelték a királynő előtt, hogy a magyarok mit sem tettek és kárba veszett a reájok fordított költség. «Nem tehettek sokat, nem volt ágyújok sem puskájok, s legalább eleinte, bánni sem tudtak volna vele. Dicsőségökre válik, hogy mindannak daczára sem bírták őket kiszorítani, s hogy nagy kárt okoztak az ellenségben. Vajjon mit ért el a sokkal számosabb, mindennel fölszerelt rendes sereg.»[121] Fridrik katonai túlsúlya megdöntetlen maradt. A drezdai békében másodsor is megtartja Sziléziát.
De mégis csak a magyar fölkelés akadályozta meg Fridriket abban, hogy másik czélját el ne érje. Bajorországot nem volt képes fölszabadítani, a szerencsétlen császár minden birtokától megfosztva halt meg Frankfurtban 1745 elején.
Fia békét sietett kötni, elállva a franczia szövetségtől. Mi sem állott útjában annak, hogy Mária Terézia, kielégítve büszkeségét és szerelmét, férjét meg ne koronáztassa római császárnak. Útazása déli Németországon át Frankfurtba valódi diadalmenet volt. Megszűnt ott minden vallási és rendi különbség, egyetértett mindenki a személye iránt való rajongásban. Szeretetre méltósága még növelte a híre által előre keltett lelkesedést. Nem jelent meg magyar ruhában lóháton, – mint a hogy várták ezt a kiváncsiak – állapota nem engedte – de azért rajta csüngött minden szem, férje eltünt mellette. Nem koronáztatta meg magát császárnénak, mint a látványosságra sovárak remélték, megelégedett Magyarország és Csehország koronájával. Csak midőn a császár teljes díszben visszatért a város házához, ment elébe kipirult arczczal, örömtől csillogó szemekkel, zsebkendőjével üdvözölve őt, levetve keztyűjét, hogy jobban tapsolhasson és együtt éljenezve őt a sokasággal. Itt, e nagy pillanatban, nem akart lenni más, mint a szerető, férjére büszke nő.[122]
«Mondhatni: Mária Terézia, a mint előbb megtartotta a magyar királyságot, úgy most meghódította a német császárságot; méltán nevezték császárné-királynőnek».
Még három évig tartott a háború Olaszországban és Belgiumban, változó szerencsével. Végre az aacheni béke 1748-ban, aránylag csekély áldozatok árán mindkét országban megerősítette a Habsburg uralmat a Bourbon ellenében. Úgy a megtartás mint a hódítás első sorban a magyar nemzetnek volt műve, mely örökös uralkodójának annyi ellenséggel szemben kivívta Európa fejedelmei közt az első rangot.
Nemzetek sors fölött a harcz dönt: de annak koczkája előre el van vetve béke idején belső megszilárdulás és izmosodás, vagy elernyedés által.
VII. FEJEZET.
A RENDSZER KIFEJLÉSE.
Bármily nagy volt a sziléziai és örökösödési háborúk idejében a királynő és a magyar nemzet közti egyetértés, és bármily fontos volt is ennek következése a monarchia sorsára és az európai ügyek alakulására nézve, ez az egyetértés mégis inkább az eljárásra, a tettre vonatkozott, mint a végső czélpontokra, az általános politikai elvekre.
Mária Terézia szemei előtt őseinek hatalma és dicsősége lebegett legfőbb politikai czél gyanánt. Ez örökös joga, ehhez ragaszkodott a nő egész naivitásával, a hivőnek istenbe vetett bizalmával, az uralkodónak büszkeségével. Magától érthetőnek tartotta, hogy úgy a mint ő maga el van határozva a legnagyobb csapások közt sem engedni semmit, úgy a gondviselés hivatása őt megoltalmazni, híveinek, alattvalóinak kötelessége őt minden erejökkel megvédeni.
A magyarok előtt első czél természetesen az volt, hűségöket a királynő iránt, vitézségöket és elszántságokat megmutatni, méltóknak tünni fel az ősök hű és lovagias híréhez. Ez az érzület nyert kifejezést a sept. 11-ki jelenetben és az azt követő hadi tényekben. Hanem a királynőt nem csak azért segítik, mert személyes részvétöket, rokonszenvöket, hódolatukat annyira megnyerte, hanem azért, mert magyar királynő és fején nincs őseinek császári koronája. A magyar uralkodót, s vele a magyar nemzetet olyan hely illette meg Európa hatalmasságai sorában, minőt az Mátyás király ideje óta nem foglalt el. A nemzetnek nemcsak azért kell megfeszíteni minden erejét, hogy úrnője trónját biztosítsa, hanem azért is, hogy Európa színe előtt méltónak mutatkozzék az új polczhoz. Ha a diéta főrendjei, Magyarország vezérei tisztán a királyi személy iránti hódolatból jártak volna úgy el, mint a hogy eljártak, szolgálatkészségöknek és loyalitásuknak híre sokkal inkább meg volna állapítva, mint hazafias előrelátásuké s államférfiúi érzéköké. Magyarországra nézve épen abban állott a szerencsés fordulat, melyet a királynő nagylelkűsége idézett elő, hogy ez a két gondolatkör már nem zárta ki egymást, mint a hogy két századon át tette.
Nem kevesebb forgott koczkán, mint az: valósággal magyar királynővé tenni a császárok örökösnőjét, a magyar nemzettel foglaltatni el Európa politikájában azt a helyet, melyet addig a Habsburgok összes monarchiája töltött be. Oly czél, melynek eléréséért nem lehetett túlságos ár a legnagyobb áldozat, a legtartósabb erőfeszítés sem. A nemzet hatalma és hódolata egyaránt a maga részére nyeri királyát; a királyi fény pedig bearanyozza az eddig annyira elhanyagolt, elmellőzött nemzetet.
Nemcsak a gravamenes ellenzék ismételte a kerületi üléseken az annyiszor elhangzott jelszavakat a magyar korona elsőségéről, a magyar titkos tanácsról, a magyar hadseregről, a királynak a magyar birodalomban való tartózkodásáról, – magának a királynőnek jelenlétében is hangoztatták azokat magyar miniszterei. Mennyire biztatja őt Esterházy József, vesse reményét a magyar katonaságba. Mennyire iparkodnak őt meggyőzni német tanácsosainak alattomosságáról és rövid látásáról. Mennyit szólnak arról, hogy a királynő Győrött vagy épen Budán fog tartózkodni hű magyarjai közt.[123]
GRÓF ESTERHÁZY MIKLÓS NAGYKÖVET.
Az országos képtárban levő eredeti rézmetszet után. (1200. sz.)[124]
Európa 1740-től 1745-ig, sőt 1748-ig, magyar királynőnek nevezi a Habsburg-ház fejét. Midőn Fleury bíbornok szavai szerint az osztrák ház megszűnt, helyébe nemzetközi viszonyokban a magyar királynő lépett. Annak szavazott meg subsidiumokat az angol parlament és a hollandus Staten General, annak izent háborút a versaillesi kabinet, annak megbízásából és felhatalmazásából kötötte Kaunitz az aacheni békét. Traun, Khevenhiller és lotharingiai Károly ép úgy a magyar királynőnek voltak vezérei, mint Batthyány Károly vagy Nádasdy Ferencz, Kaunitz, Botta vagy Stahremberg csak úgy az ő követei voltak mint Esterházy Miklós. Éveken át kétségtelenűl Magyarország nádora viselte a legfontosabb hivatalt, hatáskörre és befolyásra nézve.
A hatalomnak és méltóságának külső jelei, a czímek és czímerek, teljesen visszatükröztetik ezt a viszonyt. Mária Terézia magyar és cseh királynő, Ausztria főherczegasszonya, azután következnek többi czímei. És mivel a magyarok loyalitását még világosabb fénybe helyezte a cseheknek gyors elpártolása VII. Károly császárhoz, és meghódolása annak koronáztatása alkalmával, minden alkalmat felhasznált annak kimutatására, mennyivel többre becsüli Szt. István koronáját Szt. Venczelénél. Midőn prágai koronázásához készűltek, semmi sem bírta megnyerni tetszését, «minden jobb volt Magyarországon». A cseh koronáról megjegyezte, hogy sokkal nehezebb a magyarnál, és a bolondok sipkájához hasonlít.[125] Czímeréűl Magyarország belső ügyeiben tisztán a magyar czímert használja, a melléktartományokéi nélkűl. A magyar kanczellaria a magyar nagy czímert használja: középen a magyar, körűlvéve az alávetett országokéval. A kétfejű sas eltünt, már nem fedi a négyes folyót, és hármas halmot; a sereg nem harczolhat a régi lobogó alatt. Vezéreihez, követeihez, a külhatalmakhoz írt leveleiben már inkább kitünik a monarchia összetett volta, és az, mennyire azonosítja magát a Habsburgház Ausztriával. A királyságok és tartományok czímereiből összeállított paizson az osztrák czímer a középső (a szív); fölötte vannak elhelyezve egymás mellett a magyar és cseh királyságok jelvényei.
50. GRÓF NÁDASDY FERENCZ ARCZKÉPE.[126]
Magyarország színei, a magyar nemzeti ruházat érvényre jutnak, bárhol jelenik meg a királynő és családja. Maga előszeretettel viseli a magyar öltönyt, fiait is abban öltözteti, különösen második fiát, Károly főherczeget. A mi Miksa ideje óta nem történt meg, ez a királyfi már zsönge korában megtanulja és beszéli nyelvünket.[127]
51. KÁROLY FŐHERCZEG ARCZKÉPE.[128]
Abban állott a történeti kérdés: a magyar fegyverek sikere, a királynő politikai helyzetének megszilárdulása, melyik iránynak fogja inkább jelölni diadalát: azét-e, mely némi változattal a Habsburgok régi politikájának folytatását jelöli, vagy pedig azét, mely a Habsburgok örökösnőjét a régi magyar nemzeti királyok követőjévé kívánta volna tenni. És itt igen különös dilemmával állunk szemben.
Alig szenved kétséget, hogy azon esetben, ha Fleury bíbornoknak és Fridriknek tervei megvalósulnak, s Mária Terézia Magyarországnak és legfölebb még Ausztriának maradt birtokában, a magyar királyság e kiváló állását tovább is megtartja. Az universalis császárságnak megszüntével a Habsburgok legnagyobb nemzeti királyságukkal azonosítják magokat.
52. MÁRIA TERÉZIA ARCZKÉPE.[129]
Viszont, a történeti előzményekből szükségesen következett, hogy a monarchia tartományainak együtt maradása a régi kormányrendszer megújulását, az universalis császári udvar hagyományainak feléledését, és így a magyar igényeknek háttérbe szorítását vonja maga után.
A magyarok minden egyes erőfeszítése, fegyvereiknek minden egyes diadala tehát szükségkép közelebb hozta őket azon állapotokhoz, melyektől eltávozni kívántak volna.
Az első insurrectio hírének és fegyvereinek oltalma alatt Mária Terézia visszatérhet az imént fenyegetett Bécsbe. Pozsonyból megy oda, 1741 decz. 11-én, és azóta komolyan többé szó nem lehetett arról, hogy Budán üti fel királyi székét.
A második insurrectio a császári trónt szerzi meg Ferencznek és Csehországot biztosítja a királynő részére. Magyarország megszünik név szerint elsőnek lenni. Lassanként elhomályosítja a császári korona fénye a Sz. István koronáját.
Magyarország még sem volt elég erős, messze menő politikai tervek megvalósítására. Mátyás király gondolhatott arra, hogy Magyarországot teszi hegemonná mindazon országok közt, melyek most az osztrák-magyar monarchiát alkotják. Belső zavarokban, török hódoltságban, alkotmányos és vallásos küzdelmekben eltöltött harmadfél század annyira meggyöngítette a nemzetet, hogy meg kellett elégednie, ha tulajdon területén fentarthatja uralmát. Kifelé még sem képes a maga hatalmával állítani vissza koronája fényét. Nem a nyers erő és az akarat hiányzik, hanem a szervezés, az akkori Európának megfelelő műveltségi állapot. Igaz, hogy Magyarország adja a lovasságot és a gyalogság javát, de idegen a fővezér. Igaz, hogy Magyarország ad gabonát és zabot, de a zsold az angol subsidiumokból és az osztrák adókból telik.
53. BUDA VÁRA.[130]
Nem jó szolgálatot tettek az igazságnak és így nemzetünknek, azok, kik valami udvari ármányra, a német tanácsosok rossz akaratára igyekeztek vissza vinni a magyar állami eszme elhalványulását az örökösödési háború után. A tény az, hogy az akkori viszonyok közt a magyar királyság még nem nyújtott elegendő basist a dynastia hagyományos hatalmi igényeinek keresztülvitelére. Nem a római császári czím elsősége dönt a magyar királyival szemben, hanem a magyar korona országainak elmaradottsága Bécshez, Ausztriához, Csehországhoz képest.
Ezen a királynő minden rokonszenve, hálája nem bírt segíteni. Magyarország biztos oltalmat nyujtott; hanem Budán trónolni, egy oly vidék közepén, mely csak most kezd elocsúdni a százados török járom után, és a hol még minden pusztulásra és barbárságra emlékeztet, nagy lemondás lett volna, akkor azon családra nézve, mely Bécsből, Prágából, Madridból és Brüsszelből századokon át igazgatta a keresztyénséget. Midőn még september 11-én az országbíró indítványára határozni akarnak a királyi székhely dolgában, a nádor ellene nyilatkozik a sokfelől ajánlott Budának: «Rosszabb állapotban van mint valaha és az oda vezetett rácz csőcselék nem illik a királyi tartózkodáshoz».[131]
***
Bécs, mint székhely és a császári korona a hagyományos rendszer megmaradásának külső jelei. E rendszernek, ép a háború és az ez alatt tett tapasztalatok alapján át kellett alakulnia. Ezen átalakítás vetette meg Ausztriának minden egységes államnak alapjait, ennek kitűzése és vezetése emeli oly magasra Mária Teréziát, hogy őt Bismarck herczeg az osztrák ház legnagyobb államférfiának nevezhette. A czél ugyanaz maradt, mint a mi eddig volt: a dynastia hatalmának, az országok összetartásának biztosítása. Csak hogy az e czélhoz vezető eszközöknek kellett alkalmazkodni a kor szükségéhez és eszméihez.
Már pedig az az uralkodási rendszer, melyet a XVIII. század haladó politikája fejlesztett ki és melyet a verseny kényszerűségénél fogva mindegyik államnak el kellett fogadnia, ha a többi mögött elmaradni és így az enyészetnek elébe nézni nem akart – épen nem olt kedvező Magyarország önállóságára, a történetileg kifejlett magyar alkotmányra nézve.
A porosz állam fegyvereinek győzelmét közigazgatásának pontossága, financziáinak rendezettsége készítette elő. Fridrik mint egyedüli úr rendelkezett hivatalnokaival csak úgy mint katonáival. Elődjei a különböző tartományokból, melyek szintoly egyéniségeket alkottak eredetileg mint az Ausztriát képezők, egységes királyságot alkottak. Atyja a rendek kiváltságaival szemben a államot «stabilisálta, mint egy bronz sziklát.» A két sziléziai háborúban nem csak a porosz sereg jobb begyakorlása és fegyverzete győzött: az egységesen izgatott modern állam vívta ki az elsőséget a nagyobb nyers erővel rendelkező, de csak lazán szervezett, alkotó részeit össze nem olvasztó középkori rendi állammal szemben.
A háború és annak viszontagságai még kevésbbé élesen látó elmét, mint a minő Mária Terézia volt, is figyelmeztettek volna a berendezés gyöngeségére, és az abban elharapódzó visszaélésekre. A királynő maga egyenesen csudának mondja, hogy e szervezet mellett fönn lehetett tartani a monarchiát.[132] A miniszterek megszokták, hogy mindegyik kénye-kedve szerint intézkedjék saját szakában, tekintet nélkűl a többire. Az egyes kanczelláriák sokkal jobban törődtek saját országukkal, mint az egészszel. Minduntalan felszólalnak tartományaik rendi kiváltságai érdekében. A mellett nem hiányzik bennök a nemzeti féltékenység sem. Az osztrákok lehetőleg kiszorítják a cseheket, az osztrák és cseh egyetért a magyar ellen. Hogy lehessen így eredményt érni el a tevékeny, merész és a mellett korlátlanúl rendelkező porosz király ellenében?
A rendi igazgatás a békés állapotra volt szabva. A rendet, törvényt fenn, bírta tartani az udvar és a csekély számú állandó sereg ellátásához szükséges eszközöket nagy megerőltetés nélkűl elő bírta teremteni. A réginek megőrzése lévén fő rendeltetése, új feladatoktól irtózott. Ha azután háború ütött ki, mely keményebb próbára tette az erőt és gyorsaságot, vagy az államnak kellett szenvednie, vagy a rendi jogoknak. A porosz államnak épen abban állott rendkívűli előnye a többi, nálánál népesebb és terjedelmesebb államok fölött, hogy már békében is úgy szólva hadi lábon állott.
Az administratió megfeszített munkájával keresztül vitték, hogy a sereg béke- és hadi létszáma közt aránytalanúl csekélyebb volt a különbség, mint azelőtt, midőn a seregek, békekötések után, úgy szólva megszüntek. Ehhez képest természetesen az állam kiadása is rendkívűl nagy volt már béke idején is. Jó gazdálkodással, takarékossággal mégis sikerűlt még több millió tallérból álló kincset is gyűjteni háború idejére, végső esetre.
A monarchiának eddig béke idején igen csekély volt a serege. Károly császár halálakor alig állott 20,000 ember harczkészen. Nem is igen lehetett több, mert a jövedelem legnagyobb részét a rendek foglalták le a magok részére, és a mi kevés megmaradt, megemésztette azt az udvari pompa. Nem is viselhetett a bécsi udvar háborút másként, mint a tengeri hatalmaknak, Angliának és Hollandiának subsidiumaival. Ez a pénzügyi függés pedig maga után vonta a politikait is, mint Mária Teréziának alkalma volt többször igen fájdalmasan érezni.
Ha a monarchia tehát katonailag versenyezni akart Poroszországgal, és pénzügyileg is a maga lábán állani, 160,000-re kellett emelni a sereg létszámát és gondoskodni 14 millió forint előteremtéséről.
A sziléziai eredetű Haugwitz gróf, kit Mária Terézia egyenesen istentől küldöttnek nevez, tervet nyujtott be, hogyan lehetne az örökös tartományokból állandóan ily nagy adót szedni és e módon a monarchia politikai és katonai önállóságát biztosítani. Mária Terézia magáévá tette e tervet, és minden energiával azon volt, hogy leküzdje az újítással szemben a rendeknél és magában a minisztériumban jelentkező igen éles oppositiót.
Fridrik – bizonyára nem részrehajló tanú – következő mondatokkal jellemzi a királynő működését: «Mária Terézia financziáit oly rendbe hozta, minő ismeretlen volt ősei idejében, és jó berendezése által nem csak azt pótolta, mit Poroszországnak és Szárdiniának át kellett engednie, hanem még jelentékenyen növelte bevételét. Haugwitz gróf lett pénzügyeinek igazgatója. Vezetése alatt a császárné jövedelme 36 millió fontra emelkedett. Károly császár idejében, ki még Nápolyt, Sziléziát és Szerbiát is bírta, soha sem vettek be annyit. A háborúk alatt észrevehető volt a jobb fegyelem szüksége. Tevékeny generálisokat választott, kik képesek voltak azt seregébe behozni. Évenkint nagy táborokat tartottak a tartományokban, hol a háború nagy gyakorlataiban beavatott felügyelők előtt végezték gyakorlataikat a csapatok. Maga a császárné több ízben elment a prágai és olmützi táborba, hogy jelenléte és bőkezűsége által lelkesítse a legénységet. Soha fejedelem nem multa felől azon kitüntetések érvényesítésében, melyek után annyira sovárognak. Megkülönböztette a tiszteket, kiket neki tábornokai ajánlottak, mindenütt ösztönt adott a vetélkedésnek, a tehetségnek, a vágynak, hogy tetszését megnyerjék. Bécs közelében intézetet alapított, hol a nemes ifjúságot beavatták a háborúhoz tartozó mesterségekbe. Gondoskodása által a katonaság a tökéletesség oly magas fokát érte el, minőre az osztrák ház egy császárja alatt sem jutott, és egy nő nagy férfihoz méltó tetteket hajtott végre.»[133]
A nagy ellenség első sorban a változás katonai oldalát méltatta figyelemre. Maga a királynő így fejti ki a czélba vett reform szükségét és fontosságát. «Érett megfontolás után beláttam, hogy monarchiám legfőbb baját az szülte, hogy minden miniszter és udvari hatóság megelégedett azzal, hogy a reá bízott országnak ügyvédje és pártolója legyen, ezáltal pedig gyakran lanyhán traktálta a közjót és a fejedelmi érdeket, és csak azon igyekezett, hogyan lehetne a terhet más országokra áthárítani. Örökké viszálykodtak a kamarával, melytől minden alkalommal pénzt követeltek, pedig jól tudták, milyen üres annak keze és milyen korlátolt a hatalma».[134]
«Ezért minden köz és kamarai ügyet a vegyes katonai ügyekkel egyetemben az új directoriumnak adtam át. Kineveztem annak, és a főigazságügyi hatóságnak elnökeit és alelnökeit a kanczellári czím elmellőzésével. Minden határozatot a hetenként beterjesztendő protocollumok útján magamnak adatom elő, a fontosabbakat péntekenkint az előttem és a császár jelenlétében tartott conferentiában előadatom, általában úgy intézem a dolgot, hogy a hétről-hétre előforduló tárgyak elintéztetnek, s csak a bővebb kidolgozást igénylők maradnak hátra.»
Külön igazgatás állíttatott föl a kereskedelmi ügyek részére, mely azonban szoros összeköttetésben áll a közügyek és a kamara directoriumával és mindenben annak vezetésétől függ, a mennyiben annak tanácsosai végzik itt is a szolgálatot. A kereskedelmi igazgatóság hatásköréhez tartozik az útak jó karban tartása, a vám-, a czéh- és iparügy.[135] A kereskedelem érdekeinek előmozdítása végett a Levantéban szervezett consultátusok is alatta állottak.
Ismét más igazgatás alatt áll az igazságügy, mely szorosan elválasztatott minden ízében a közigazgatástól. Csak most lép általános birodalmi törvény s törvénykezés a cseh és osztrák tartományok szokásos külön igazságszolgáltatása helyébe. Csak most vehette kezdetét az a codificatio, mely örök időkre fenn fogja tartani Mária Terézia s utódai jogszeretetének és szervező képességének emlékét.
54. KAUNITZ HERCZEG ARCZKÉPE.[136]
Ez az az igazgatási rendszert, melynek hivatása volt az örökös tartományokat egyesíteni, az ott oly mélyen gyökerező feudalis és provincialis szellem helyébe az állami hatalmat erősíteni meg és annak központosító, irányát egyedül a fejedelemtől nyerő, hatása alá vetni az eddig annyira széthúzó elemeket. Tulajdonképen ezek az intézkedések alapítják meg az úgy a régi történeti és nemzetségi alapon álló királyságokon s herczegségeken felülemelkedő, mint a római szent birodalomtól minden nagyobb rázkódás nélkül elválasztható osztrák államot.
Mellettök azonban megmaradnak s fejlődnek azok a szervezetek is, melyek a császári ház régi, világra szóló positiójából fejlődtek és most sem szünhettek meg. A külügy az egész monarchiára nézve csak egy lehetett. A császári, udvari s államkanczellária, mely első sorban külügyminisztérium, s melynek czíme is mutatja azonosítását a dynastiával, már 1742-ben elkülöníttetett a belső ügyek vezetésétől. Teljes organisatióját aztán Kaunitz grófnak köszönhette, ki 1753-ban lépett élére.
A régi császári hatalom foszlányait megőrzi és fentartja e hatóság annyiban is, hogy ő igazgatja a szorosan vett monarchián kívűl eső birtokokat: Németalföldet és az olasz birtokokat.
Szintúgy birodalmi eredetű a másik nagy, közös kormányszék a hadi tanács. Bármennyire hajlott is a császárné az újítások felé: a Hofkriegsrathot alig érintette. Haugwitz nem volt katona, és az uralkodót már neme visszatartotta attól, hogy az államigazgatásnak épen ezen ágán saját felelősségére változtasson. Neipperg és Dan tábornokok teljes mértékben birták a fejedelem bizalmát és mint a régihez ragaszkodók nem igen nyultak az eddigi, százados rendszerhez. A hadi tanácsnak szorosabb, egységesebb, valóban katonai szervezete csak József császárnak s Laczynak volt műve. Egyelőre a régiben maradt minden, s inkább a szükség és a fejedelemnek növekedő autoritása, mint külön törvény vagy rendelkezés okozták, hogy Magyarország, az itáliai tartományok és Belgium mind jobban bevonattak a császári katonai organisatióba. Az egyes koronák önállóságát csak a területükön külön-külön működő hadi biztosságok provincialis commissariatusok tüntették fel, melyeknek hatásköre, épen mert a rendekkel is összeköttetésben állottak, s nem csupán a központtól függöttek, sokkal szélesebbre terjedt, mint bárminő más országban a hadsereg ellátása czéljából felállított közegeké.
55. DAUN ARCZKÉPE.[137]
«Ezt az erősen megállapított berendezést tekintsem az igazi alapkőnek, melyen az Isten által reám bízott monarchiát fentarthatom, és utódaim javára és hasznára megőrizhetem, a mennyiben ez alkalmat nyújt a fejedelemnek az országok állapotával valóban megismerkedhetni, azok sérelmeit megvitatni s megvizsgálni, s ennélfogva az igazságos Istennek tetsző eljárását előljárók s alattvalók közt előmozdítani, különösen pedig arra felügyelni, hogy a gazdagok és előljárók el ne nyomják a szegényeket.»[138]
Meglehetős szűkkörű, hogy úgy mondjuk önző, az itt felállított uralkodási programm. Főczélúl a dynastia megmaradása és hatalma van kitűzve. Erkölcsi tartalmat csak az által nyer, hogy a fejedelem az új kormányrend által őre lesz az igazságnak és védője az elnyomottaknak. Az uralkodó, midőn a feudalitást politikai erejétől és befolyásától megfosztja, nemcsak hatalmi örökébe lép, hanem egyuttal legfőbb hivatásának ismeri a régi rend legkiáltóbb visszaéléseinek megszüntetését, és így idealis alapot nyer saját hatalma kiterjesztésének.
Ha igazságosak akarunk lenni, nem szabad felednünk, hogy a viszonyok kényszere erőszakolta reá Mária Teréziára e határozottan újító, mindent a dynastikus czélnak alárendelő politikát. Oly megpróbáltatások után, minőkön az 1740-1748-ig tartó időben átment a monarchia, a jövőt csak úgy lehetett biztosítva tekinteni, ha annak uralkodója pénzben és katonában, valamint a fölöttük való rendelkezésben nemcsak egy ellenséggel, a poroszszal, hanem szükség esetén a francziával, sőt azonfelül még a törökkel is, kiállhatja a versenyt. A régi erőfeszítések egy bizonyos veszedelmes momentumra szorítkoztak, mely után aránylag meglazúlhatott az állami gyeplő. Most már a rendes állapot is élére állított mindent. Az volt az ember, a ki a szükségest minden pillanatban elő birta teremteni. Ily értelemben méltán nevezheté Mária Terézia Haugwitz-ot, az újítások fő eszközlőjét, gondviselésszerű embernek. «Hogy czélt érjek, ily emberre volt szükségem, ki becsületes, mellékes czél, dicsvágy és előszeretet, valamint összeköttetések nélkűl a jót akarja, mert jó; ki nagylelkű, önzetlen és fejedelméhez ragaszkodó, ki előítélet nélkűl nagy tehetséggel s örömmel fog munkához, és abban ki nem fárad, ki nem fél a napfénytől, sem attól, hogy az érdekeltek igaztalan haragját magára vonja.» Csakis a nagy osztrák és cseh mágnási érdekközösségen kívűl álló, kinek ma támasza a császárné kegyénél nem volt, és kinek érdeke s ambitiója ily módon összeesett az államéval, állhatta ki a morva, cseh és osztrák rendek, a Harrachok, Kinskyek Ulefeldek ostromát. Mint a királyi akarat és érdek s az ahhoz kötött haladás képviselője a rendi élettel szemben s mint főeszköz Ausztria szervezésében, ez a sziléziai protestans renegatus méltán áll elő a XVIII. század felvilágosító, az országok belső erejét a monarchikus hatalommal együtt fejlesztő miniszterek közt.
Az örökös tartományok rendjeivel előbb három évre kötött, majd egyre meghosszabbított egyességek 1748 óta állandóan biztosították a monarchia részére a seregnek 160.000 emberben megállapított létszámát, és az annak ellátásához békében szükséges 14 millió forintot.
***
Ez összeg az akkori viszonyok közt jelentékeny adóemeléssel járt az örökös tartományokra nézve. Az egyenes adó, mely 1731-ben, midőn még Szilézia s Szerbia is a monarchiához tartoztak, 12 millió 800.000 frtot tett csak 1754-ben, ezek nélkül, négy millióval emelkedett. A hivatalnokok és katonák, bár annyira növekedett számuk, pontosan kapták fizetésöket. Csak később, midőn a hétéves háború újra megzavarta a financialis egyensúlyt, fordúlt elő, hogy a hivatalnokok díját egy ideig visszatartották. De akkor is azzal vígasztalta őket Grassalkovics, hogy még sokkal rosszabb volt Károly korában, a midőn gyakran féléven át kellett el lenniök salarium nélkül.[139] Igaz, hogy Csehország adója 3,200.000-ről 5,200.000-re, Alsó-Ausztriáé kétszeresére, Stajerország épen harmadszorosára, 390.000-ről 1,182.000-re emeltetett.
Első sorban a földadóból kerűlt ki az adótöbblet. Nem tettek különbséget nemesi, papi és adóbirtok közt; minden immunitás megszűnt. Az egyes tartományok adókivető bizottságokat rendeltek és a nemesi birtok kiváltsága csak annyiban maradt érvényben, a mennyiben a nemesi föld jövedelme után aránylag csak félannyi adót szedtek, mint a jobbágytelek után.
A XVIII. század fináncztudománya már nem elégszik meg az egyenes adóval. A physiokratáknak ugyanazon időben felállított elmélete az egyetlen (föld)adóról mindig csak ábránd maradt. Ipar és kereskedés tekintetében oly fejlett országokban, minők a cseh korona országai és az osztrák herczegségek már akkor voltak, a fiscus csápjai is megsokszorozódtak. Bécsben magában 1 1/2 millióra tették a fogyasztási adó jövedelmét. A dohányjövedék is több mint egy milliót hozott már a kincstárnak. A vám már nem csak mint fiscalis eszköz szerepel, hanem nagy következetességgel felhasználtatik politikai és nemzetgazdasági czélok elérésére. Az a vámrendszer, mely a cseh korona országaiban 1753-ban, Magyarországon 1754-ben, Ausztriában 1755-ben lépett életbe, az egész gazdasági lét tudatos átalakítása által egyik legfontosabb ténye lett a theresianus korszaknak. Hatásáról Magyarországon még tüzetesebben szólunk, itt csak azt emeljük ki, hogy külföldi árúk után Csehországban az érték 30%-át, Magyarországban annak 20%-át, a monarchián belől termeltek vagy gyártottak után pedig mindenütt az értéknek csak öt százalékát szedik. Ausztriára nézve, melynek iparos fejlődése legfontosabbnak látszott, leginkább részletezve volt a tarifa. A nélkülözhető árúkra 30% vámot vetettek; azokra, melyekkel még nem igen versenyezhetett a belföldi productio, 10-20%-ot, a nem nélkülözhetőkre csak 1-2%-ot. A vám alól is igen kevés kivételt engedtek, többnyire csak a nagy birodalmi családoknak. A magyar kanczellaria azonban fentartotta jogát a magyar termények vámmentességére. Mindössze fiscalis tekintetben is számottevő volt az eredmény: minden csempészet daczára évenkint több 3 millió forintnál.
Ez összegekhez mérve, aránylag csekély az a jövedelem, melyet az udvar Magyarországból húzott. A hadi adó 2,500.000 frtot tett ki, a kamara jövedelmeiből az udvar részére szánt úgynevezett udvari quota 1,900.000 forintot, a bányákból és dominiumokból 2 millióra volt tehető a tiszta haszon. E jövedelmet annál inkább kevesellették, mennél túlzottabb volt a vélemény Magyarország természeti gazdagsága felől. A királyi pompát kifejtő mágnásokat és főpapokat nézték, és nem a nyomorgó jobbágyok és zsellérek százezreit, a keresete után nagy nehezen megélő, folyton a bukással küzdő iparosok és kereskedők tömegét. És miért nem járul ez a «Peru», a mint József első politikai értekezésében nevezi hazánkat, kellő arányban a birodalom terheihez, miért nem támogatja teljes erejével a dynastiát? Ennek oka egyrészt a közjog, mely a rendek hozzájárulásától teszi függővé az adóemelést. Az adót a jobbágy fizeti ugyan, de minthogy az is a földbirtokos vagyonához tartozik, a rendek nem egy könnyen egyeznek nagyobb megterheltetésbe. Maga a nemes pedig adómentes, és még az 1741. diétán is újra megerősítette és circumvalláltatta erre vonatkozó privilegiumát. Másik oka a földesúri jog, mely a jobbágyot «misera plebs contribuens»-sé teszi, de oly módon, hogy adója java részét a földesúrnak juttatja, és aránylag csak lehető keveset a koronának. Az adó meghatározása a diétán ily módon alapjában véve nem más, mint nyílt csata a fölött: minő arányban osztozzanak meg a jobbágyon a korona és a rendek? Mentől függetlenebb a jobbágy urától, annál többel szolgálhat a királynak és viszont, mert arra, hogy saját javára dolgozzék, egyelőre még nem lehetett gondolni. A nemesség megadóztatása pedig, nem csak a törvénytelenség volna, hanem igazságtalanság is, mert a nemes csak fegyverrel szolgál, s az utolsó insurrectiók bizonyították, minő eredményes a szolgálata.
Így a császárné birodalma szervezésénél, annak segédeszközei összegyűjtésénél és szervezésénél szemben látja magával a magyar közjog leglényegesebb részeit: magát a százados magyar alkotmányt.
Midőn az 1748-ki béke után az újítások s Haugwitz tervei elfoglalták egész lelkét, mégis tisztában volt azzal, hogy Magyarországba a «systema» át nem vihető. «Egyedül Magyarországban nem tartottam célszerűnek bárminő változtatás behozását, mert ott országgyűlésen kívűl valamit megkísérleni, a törvények szerint nem tanácsos. Azonkívűl pedig Magyarországon más körülmények is jönnek számba, melyek következései igen kényesek lehetnek.» A törvény és a politikai czélszerűség tehát egyaránt ellene van Magyarország nagyobb megadóztatásának.
Mária Terézia sokkal inkább ragaszkodott esküjéhez, sokkal nagyobb hálára volt kötelezve a nemzet iránt, semhogy arra gondolhatott volna, hogy nyílt törvénysértéssel kihívja annak ellenállását. De mivel nem csak ez egy országnak fejedelme, hanem többeké is, ebből nem csak jogát, hanem kötelességét következteti az országai közti egyenlőség előmozdítására. Maga igen világosan fejezi ki ezt ki e szavakkal: «Nem kívánom sem magam, sem utódaimnak nem ajánlom a rendnek megsértését, hasznos és törvényes privilegiumaikban. Országaim virágzása mód felett szívemen fekszik, és pedig annyira, hogy nem ismételhetem eléggé: ha kiváltságaikat oly tisztán bírják kimutatni, vagy pedig igazságosabban kormányoztak volna mint én, nem haboztam volna tekintélyemet az övéknek alája rendelni, sőt még utódaimét is megengedtem volna csökkenteni a korlátozni, mert az országok javát mindig elébe tettem volna a magam, családom és gyermekeim érdekének. De törvényben nem gyökerező és a miniszterek elnézése által lábra kapott visszaélések sem nekem, sem utódaimnak, még kevésbbé a közügynek, nem állhatnak örökké útjában.
Az oly privilegiumok megerősítése, melyek visszaélésen és rossz szokáson alapulnak, csak végső elővigyázattal és megfontolással teljesíthető, mert gyakran előfordúl, hogy conniventiából elhanyagolt fejedelmi jogok régi szokás alapjában kétségbe vonatnak, s ez által meg van kötve a fejedelem keze. Ez alatt különösen a rendi gazdálkodásra való főfelügyelet, azután az országokban az Istennek tetsző egyenlőség elérése végett lelkiismereti ösztönből és a közügy biztosítására létesítendő peraequatio és rectificatio értendők.»
Ez az ellentét az uralkodó és a magyar alkotmány közt oly régi, mint a Habsburgok uralma hazánkban. Mária Terézia elődei és utódai patensekkel, a törvény nyílt megszegésével, és ha ez ellenállást idézett elő, katonai erőszakkal, confiscatióval, végső esetben a bitóval és vérpaddal igyekeztek legyőzni ez ellentétet. Fejedelmi jogukból levonták a kötelességet, ha másként nem lehet, ily módon is elérni az annyira óhajtott, szinte legfőbb jónak ítélt «peraequatiót» és «rectificatiót». Látjuk, a királynőt is e czél elérésére sarkallta nem csak «lelkiismereti ösztöne», hanem az egész politikai helyzet is. Nem szólva még kulturai ellentétekről, a melyek csak uralkodása egy későbbi szakában váltak valóban fontosakká, egyelőre a reá nézve legfontosabb kérdésben látta mintaszerűnek az örökös tartományok berendezését Magyarországra nézve: abban, hogy az ottani rendszer sokkal tágabb teret nyit a fejedelemnek a nép segédforrásainak felhasználására, igaz, hogy azok gyarapítására is, igazságosság és az elnyomottaknak nyújtott védelem által.
Nem csak a törvény, hanem az annak védelmére készen álló activ és passiv erő a diétákon és megyegyűléseken, az egész magyar nemesség, mely oly nagy súlyt vetett csak az imént a mérlegbe, visszatartották Mária Teréziát attól, hogy elődei közül a II. Ferdinánd és Leopold által nyújtott példát kövesse. Nemcsak hálátlanság, hanem egyenesen oktalanság lett volna meggyöngíteni azt az erős támaszt, melylyel a dynastia a magyar nemességben rendelkezett, vagy épen annak megsemmisítésére törni.
De elkerűlhetetlen szükség-e ez az egyenlőség? Nem lehet-e a kívánt czélt: az ország erejének a dynastia rendelkezésére való bocsátását elérni más módon, oly úton, mely sem eskübe, sem szerződésbe nem ütközik, mely az akadályokat megkerüli és így nem idéz föl maga ellen veszélyessé válható ellenhatást?
Mária Terézia maga több ízben hálásan emlékezik meg férjéről, mint kinek első sorban köszöni a magyar nemzet ismeretét.[140] Gyermekeit is figyelmezteti: ne térjenek el az általa adott példától, tanúsítanak bizalmat és hajlandóságot s meg fogják látni, mennyi segítségre számíthatnak onnét. A királynőnek az a magyar tanácsosa, ki legrendszeresebben foglalta össze a Magyarországra követendő politika elveit, legfőbb elvűl egyenesen a szeretetet tűzte ki: «mely Felséged uralkodása kezdetén mindent megtett, mindent végrehajtott».[141] Más szóval: az uralkodási rendszer nem elvi alapon áll, hanem a Felség személyes befolyásán alapúl. Férfiú a maga érdességével, akaratosságával, türelmetlenségével, az elvek után hajhászásával meg sem kísérelhette volna azt az itt egyedül czélhoz vezető politikát, a mit a nagy királynőnek úgy szólva természete, szíve sugallt. Viszont, ezt egy éleseszű megfigyelő már a múlt században megjegyezte: soha se tették volna a magyarok férfiért azt, mit Mária Teréziáért tettek.
***
56. GR. ESTERHÁZY JÓZSEF ARCZKÉPE.[142]
Hatalmas, törhetetlen erejü, szenvedélyes, a béke és háború minden bonyolódásában próbált volt az a nemzedék, melynek legkiválóbb tagjai vették körűl az uralkodni kezdő Mária Terézia trónját.
Az első köztök Pálffy János, ki már harmincz évvel azelőtt mint horvát bán legfőbb érdemet szerzett magának a szatmári pacificatióban, és még azután tíz éven át mint nádor állott az ország élén. Nemcsak vitéz harczos, hanem mint vezér is a nagy Eugén méltó társa, kinek péterváradi és belgrádi babérjaiból őt is illette rész. A mellett ifjúságában erőszakos, hirtelen haragú, a maga és családja gyarapodásáról csak úgy gondoskodó, mint ura és királya szolgálatáról. Szinte kifogyhatatlan életerejű: az 1741-iki diéta idején nősül harmadszor, s még mindig kész kardot rántani királynőjéért, mint a fölkelő magyar nemesség természetes és törvényes vezére. Jó magyar, kinek kedvencz szavajárása: szolgáljon nekünk a német.[143]
Melléje sorakozik az országbíró, Esterházy József, ki papnak készűlt, azután a Rákóczy-forradalom kezdetén a vitézi pályára lép, és szinte személyes harczot vív a felkelőkhöz csatlakozott testvéreivel az ősi jószágok birtokáért. Ő az, ki 1741-ben legerősebben száll szembe a német miniszterekkel, ő az, ki a királynőt leginkább tüzeli arra, vesse bizalmát a magyarokba, tegye át lakását Budára. A mily fáradságok és veszélyek közt szerzette és tartotta meg uradalmait, a minő gonddal törekedett jó karba helyezni azokat, annyira kész minden vagyonát királynője rendelkezésére bocsátani. Több mint hetven éves korában újra lóra kap 1744-ben s Sziléziában fentartja a magyar zászló becsületét.
Ugyanazon családból való az agg primás: Esterházy Imre «frater», ki egyházi czélokra fordítja majdnem minden jövedelmét és kinek törődött testében hajthatatlan lélek lakik, melyet minden szenvedés közt fentart a kötelességérzet. Még azon kornak emléke, melyben a magyar katholikus egyháznak küzdenie kellett a suprematiáért.
Ismét más typusát az egyházi mágnásnak mutatja Patachich Gábor gróf, a kalocsai érsek. Ő az, ki horvát létére megmagyarosítja Kalocsát, szükség esetén pénz- s botbüntetéssel hajtva magyar szóra a más nyelvűeket. A diétán az ellenzékhez szító, különösen a corregensség kérdésében tanúsított független magatartása által a királynő haragját magára vonó.
De valamennyien, egyháziak mint világiak, még azon kor bélyegét viselték magukon, melyben a magyar nemzet még elválaszthatónak képzelte ügyét a dynastiától, melyben még mint önálló tényező szerepelt az európai nagy bonyodalmakban. Valamennyien őszintén ragaszkodtak a Habsburg-házhoz, akár családi traditióból, akár vallásuk érdeke miatt, hisz nekik volt a legnagyobb részök annak megszilárdításában a török és Rákóczy ellen, a diétákon és a pragmatica sanctio elfogadása által. De hűségök nem volt soha szolgai, a királyi hivatalban s tisztségben nem feledkeztek meg méltóságukról, mely egy régi dicső nemzet vezetésére és igazgatására adott nekik törvényes jogot. A királyt még mindig inkább csak «primus inter pares»-nek nézik, mint természetes uroknak és parancsolójuknak. Kitüntetésöket magától érthetőnek tekintik, a mellőzést nehezen tűrik, ha nem is viszonozzák felkeléssel, mint elődjeik. Még élénken emlékeztetnek azokra a törzsfőkre és kapitányokra, kik az Árpádokat elismerik ugyan örökös vezéreiknek, de részt követelnek ezért a zsákmányból, s nem engedik, hogy őket az ország tanácsából s tisztségeiből kizárják. Megyéjökben vagy ezredökben még szinte souverain jogokat gyakorolnak. Várpalotáikba, melyeket csak ritkán hagynak el Bécs kedveért, elhat az idegen szó, az idegen műveltség is, de mindig csak külső marad, míg a lényeg a XVII. század magyar aristokratiájának, a Zrínyieknek, Rákóczyaknak, Esterházyaknak sajátos, magyar műveltsége és életmódja.
És valamennyien élnek-halnak a királynőért. Még midőn opponál is ellene a kalocsai érsek, alkotmányos tekintetből, személye iránt határtalan lelkesedést és odaadást mutat. A nádor, a prímás és az országbiró főeszköze annak a hatalmas fegyverkezésnek és fellendülésnek, mely Mária Terézia koronáját megvédi és nemsokára a réginél is nagyobb fényben ragyogtatja. Hatalmas hűbéresek önkéntes ragaszkodása volt ez a legitim uralkodóhoz, melyben úgy szólva a személyes viszony a fő, az állam, az institutio a második helyet foglalja csak el.
57. GR. BATTHYÁNY LAJOS ALÁIRÁSA.[144]
Más képet nyerünk, ha az államférfiak második csoportját veszszük tekintetbe, azt, mely akkor érett férfikorát éli, és el készül foglalni az előbbiek helyét. Közöttük a kanczellár, a későbbi nádor Batthyány Lajos, a personalis majd kamara-elnök Grassalkovics Antal, s a kanczellár, majd országbíró Pálffy Miklós tűnnek leginkább szembe.
Ők már a hosszú háborút követő békés korszaktól nyertek irányt. A nemzet léteért, a korona biztonságáért folyó küzdelmek elcsendesedtek. Eredményök gyanánt világos lőn a császári dynastia uralkodása, bár alkotmányos formákhoz kötve, és a katholikus vallás túlsúlya, bár a protestantismus nem volt legyőzve, még kevésbbé megsemmisítve. Az egyéni hatalom- és bírvágynak ezen az annyi küzdelem által majdnem letarolt terűleten szinte végtelen tere nyílt. Nem volt ahhoz szükség másra, mint a föltétlen csatlakozásra az uralomra jutó tényezőkhöz. Sem a dynastia, sem a katholikus egyház nem érezte magát még annyira biztosítva, hogy ne lett volna kénytelen meghálálni a neki tett szolgálatot. Hivatalban, diétán, megyében, városban ki kellett zárni, a mennyire lehet, elnyomni a kuruczvilág híveit s az akatholikusokat. Örökjökbe természetesen az új irány hívei léptek. Jutalmazásukról gondoskodott a neo-acquistica commissio, s bárminő nagy rész jutott is a töröktől visszafoglalt területből a kamarának, a császári tanácsuraknak s generalisoknak, a magyar sem volt egészen kizárható. Egy Batthyánynál vagy Pálffynál a családi összeköttetés, az udvarnak s a papságnak szinte öröklött jóakarata magától érthetővé tette a gyors előmenetelt: Grassalkovics Antalnál, ki tán a legfényesebb carrièret tette, mely Magyarországon a katonai pályán kívűl előfordúlt, szintén ily családi összeköttetésnek kellett járulnia a természetadta kiválósághoz, a föltétlen hűség által kiérdemlett fejedelmi kegyhez. E sorozathoz számítható a főpapok közül Barkóczy Ferencz egri püspök, a későbbi prímás is.
58. BARKÓCZY FERENCZ EGRI PÜSPÖK ARCZKÉPE.[145]
E férfiakat már nem a küzdelmes viszonyok közt kifejtett erő és életrevalóság egyedül emelik oly magasra. Egyenesen készülnek az állami szolgálatra. Nevelésök s aztán saját tanulmányuk jogi s politikai, a hazai viszonyok ismeretén kívűl mind azt is felölelő, mi a külföldi hivatalos aristokratiáknak közös szellemi birtoka. Ismerik koruk franczia, felvilágosító irodalmát, be vannak avatva a nagy egyházpolitikai kérdésekbe, az akkor felkapott kamarai és gazdasági problemák sem idegenek előttük. Közülök a született főnemesek már ép úgy beszélnek és írnak németűl s francziáúl, mint magyarúl vagy latinúl. Jellemző, hogy Batthyány Lajost, Magyarország utolsó nádorát, ki nem királyi vérből való, anyjának, a híres Strattmann Eleonorának kellett figyelmeztetnie, ne hanyagolja el a magyar nyelvet. Megköveteli tőle, hogy rendesen francziáúl levelezzen, de hónaponkint egyszer írjon neki latinúl, egyszer németűl, egyszer magyarúl, «ez utóbbit ne feledje el, mert míg az országban volt, tapasztalhatta, minő szüksége lesz reá».[146] Pálffy Miklós emlékiratai és följegyzései közt szintén a franczia s német nyelvűek a túlnyomók, magyar alig találkozik. Ebből kitűnik körülbelül, minő arányban járulnak az egyes nyelvek az akkori mágnás-generatio műveltségéhez. A német és cseh családokkal való összeházasodás megtermette gyümölcsét,[147] és a franczia irodalomnak egész Európában versenytárs nélkül való uralkodása nemcsak a magyart szorította háttérbe, hanem a latint és németet is.
59. GR. PÁLFFY MIKLÓS ALÁIRÁSA.[148]
Grassalkovics képzettségében természetesen több az eredetiség. A régi koldusdiák eredetileg csak azzal a magyar-latin szellemi tartalommal rendelkezik, mely Nagy-Szombaton megszerezhető. Később mint personalis és a kir. tábla elnöke, még inkább mint nagy vagyonszerző, gyökerestől megismerkedik a magyar törvényes élet sokféle szövevényével. Elméjének kiválóan praktikus iránya mintegy praedestinálja a kamara-elnökségre. A mint az uralkodó kegye és saját érdeme őt egyre magasabbra emeli, mint gazdagságra, úgy műveltségre, finom életmódra nézve is versenyezni kell rangtársaival, és tehetsége s szeretetreméltósága oly nagy, hogy azok, bár eleinte vonakodva, csakhamar mint egyenrangú, fogadják őt körükbe. A mellett elég óvatos és dicsvágyó, hogy maga is mindenkép utaljon csekély kezdeteire, s az Isten látható segítségére, mely őt oly magasra emelte. Az ereklye gyanánt őrzött koldusbögre s a besnyői szent szűz iránt oly hőn tanúsított tisztelet ép úgy hozzá tartoznak jelleme képéhez, mint a herczegi uradalmak ügyes és kiméletlen összeszerzése s a császárné tiszteletére Gödöllőn rendezett tündéri ünnepélyek. Az utóbbiak megmutatták, hová emelkedhetik a magyar köznemes, az előbbieknek le kellett fegyvereznie a régi és az új sorstársak írigységét és rosszakaratát.
Szembetünő, hogy ez a generatio már kevésbbé önálló és független, mint az előbbi volt. Hiányzik belőle az elődök elszánt, a sors minden forgandósága között kipróbált vitézsége, hogy úgy mondjuk a hűbériség katonai vonása. A régi főnemeseknél a félig idegen származás s a legnagyobb részben idegen műveltség gyöngíti a magyarosságot, az új embereknél, minő Grassalkovicson kívül különösen Fekete György personalis majd országbíró volt, a vágy, mindenben hasonlítani hozzájuk, s a törekvés újabb meg újabb szolgálatok által méltóknak mutatkozni az oly nagy mértékben élvezett uralkodói kegyhez. Ők már teljesen megalapítva találják a királyi hatalmat, ambitiójukat csak annak szárnyai alatt elégíthetik ki. És ha a király olyan, ki nyíltan nem támadja meg az ország törvényét s alkotmányát, minden lelkiismereti furdalás vagy politikai principium nélkül készek a korona kedvében járni. Annál inkább, mert az uralkodó nő, ki nem állít föl elvet, nem követel vak engedelmességet, hanem személyen szeretetreméltóságával mintegy az udvarlás terére viszi át az állami ügyeket. Mintegy hallgatag megegyezés áll fenn a korona és tanácskozásai közt: az utóbbiak mintegy személyes kárpótlást nyernek azért, mit az uralkodó segítségökkel az országból kivon. Mária Teréziánál pedig a nagylelkűség egyenesen uralkodói vonás. És mert ezt mindenki tudta, hogy könnyű volt főembereinek az országot kormányozni, a makacs megyékkel, a nyakas protestansokkal elbánni. A hétszemélyes és kir. táblánál, a kanczelláriánál s helytartótanácsnál, de a megyéknél és káptalanoknál is nagy volt száma azoknak, kik másod- vagy harmadrangú polczukról előkelő helyre kívántak jutni. Az út, czél és mód nagyon is nyilvános volt: önkéntes felajánlások gabonában, pénzben, huszárokban, loyalis beszédek, ha kell ítéletek által is tanúsítani a szolgálatkészséget. A főispánok még legtöbb helyütt rendelkeznek az alispánnal: követűl többnyire alispánjokat szokták küldeni a megyék, s így lassankint a felülről jövő impressiónak engedve, átváltozhatik a diéta képe is. A most röviden jellemzett férfiakban kell látnunk a magyar aulikus párt megalapítóit s egyúttal mintaképeit.
60. FEKETE GYÖRGY ARCZKÉPE.[149]
Hanem azért az ő szolgálatkészségöknek és engedelmességöknek is meg van nemcsak az ára, hanem a határa is. Mindannyian egy kiváltságos, a többi fölé helyezett osztálynak tagjai, születésöknél vagy állásuknál fogva, és a király által reájuk ruházott méltóság egyenesen vezéreivé tette őket a magyar nemességnek. A minő készek a királyi hatalmat győzelemre segíteni az ellenséges pártokkal vagy törekvésekkel szemben, annyira megbízhatatlanná válnak, mihelyt a királyi követelések a nemesi vagy egyházi privilegiumok ellen fordulnak. Nem csak személyes érdekök írja ezt nekik elő, hanem mindenek fölött a lelkök legmélyében gyökerező tudat, hogy csakis a nemesi szabadság adja meg nemcsak nekik és családjoknak, hanem az egész nemzetnek is önállóságát a monarchiában, hogy csakis ehhez van fűzve a magyar királyságnak mint külön politikai tényezőnek fenmaradása. Ez az esprit de corps fűzi őket össze szükség esetén a megyék s protestansok természetes oppositiójával. Ez az esprit de corps az, mely náluk a még fejletlen nemzeti és állami érzést pótolja.
Sokáig csak lappangó ez az ellentét. A hétéves háború elején Mária Terézia még oly mértékben számít hívei áldozatkészségére, mint 1741-ben vagy 1744-ben. És a nagy családok s országos méltóságok csakugyan állítanak ki csapatokat a magyar gyalog- és huszárezredek pótlására, a clerus donum gratuitumot ajánl fel, még magánosok is állítanak ki huszárokat, vagy ajánlanak fel kölcsönt. De e felajánlások már nem felelnek meg a beléjök helyezett várakozásnak. II. József később igen kemény ítéletet mond értékök felől.[150] Később, 1760-ban, keresztül viszik ugyan a főispánok a megyékben, hogy azok nászajándékot szavazzanak meg Józsefnek, a leendő magyar királynak házassága alkalmával, de az a 400.000 frt, mire Mária Terézia ez alkalommal számított, távolról sem telt ki. Még Grassalkovics is azt írja, hogy rosszkor jött a főherczeg lakodalma, midőn a megyék csak az imént tettek ajánlatot a magyar testőrség részére. Az a felszólítás: «jobbágyi kötelességünk hozza magával, hogy ezen lakodalombéli honorariumban jövendőbeli királyunkhoz képest distinguáljuk magunkat»,[151] az általános közönyt és elfásultságot le nem győzhette. Midőn pedig a királynő a hosszú és annyira költséges háború vége felé 10 milliónyi kölcsönt akart felvétetni Magyarország rendei által, kiürült kincstára segélyezésére, az összes főemberek, a kanczellárián s nádorban kezdve, határozottan ellene nyilatkoztak a tervnek, és egymást az ellenállásban még biztatták is.[152] A királynőnek meg kellett győződnie arról, hogy hatalmát még is szilárdabb alapra kell helyeznie, mint melyet a magyar egyházi s világi aristokratiának esetről-esetre igénybe vett áldozatkészsége nyújthat.
E meggyőződéséből folyt az a valóban rendszeres, az alkotmánynak végső gyökeréig leható támadás, melyet az 1764-iki diétán a kiváltságok ellen intézett. Minthogy a nemesi insurrectio a hétéves háborúban nem szerepelt, az önkéntes toborzás és a főnemesi banderiumok pedig nem pótolhatták a rendes hadsereg hézagait, egész politikája alapelvévé azt tette, hogy a nemesi insurrectiót a kiváltságosok által megváltassa. Mivel pedig a diéta nem csak a nemesi jogokat fogadta védelme alá, hanem a jobbágyot sújtó hadi adó fölemelése ellen is hangosan tiltakozott, a királynő el volt határozva az úrbér szabályozása által korlátozni a földesúri jogokat, és így képessé tenni az adózó népet jelentékenyen súlyosabb országos teher elviselésére.
Sem a közügy, sem a magánérdek nem engedhette meg, hogy az országos főméltóságok nyiltan felszólaljanak e tervek ellen. Elég volt visszavonulni, szabad tért engedni a különben oly erős oppositiónak, legfölebb megtámadtatni azokat, kik mint Kollár Ádám és Koller personalis nagyon is hangsúlyozták a királyi praerogativát a nemesi és egyházi szabadságokkal szemben. Tényleg úgy állott a dolog, hogy mihelyt az insurrectio megváltása, tehát a nemességnek adó alá vetése, és az úrbér szabályozása, tehát a földesúri jogok megszorítása jött szóba, az eddig oly nagy különbség az aulikus s a hazafias párt közt megszűnt. A királynő által annyira kitűntetett prímás szívesen látta a felzúdulást Kollárnak az egyházi vagyont a királyi főfelügyelet alá helyező iratai ellen, és egy esztergomi kanonok, Richwaldszky, volt az arra adott éles válasznak, a «Vexatio dat intellectum»-nak titokban rejtődző szerzője. Az országbíró, gr. Illésházy ítélőmestere által reávétette magát arra, hogy hozzájáruljon a rendek protestatiójához az új tervek által munkába vett alkotmánysértés ellen. A nádornak pedig törvényes kötelessége közbenjárni a király és a rendek közt, ő egyedül nem szegülhet azok akarata ellen. Így a rendek tiltakozó felirata egyhangúlag elfogadtatott a főrendek által is, és a királynő elesett azon reményétől, hogy hívei által valóban lényeges engedményekre bírhassa valaha az országgyűlést. Nem is titkolta haragját, minden alkalommal kijelentette, hogy e diétán megtanulta ismerni az embereket. Egész haragja azok ellen fordúlt, kik oly kevéssé feleltek meg bizalmának. A prímást többé nem bocsátotta színe elé, és a büszke és hiú főpapot annyira megtörte a királyi kegyvesztes, hogy nemsokára bekövetkezett halálát e fölött érzett bánatának tulajdonították. Az országbírónak le kellett mondania méltóságáról: ő volt az első judex curiae, kin ez megtörtént.[153] Még ugyanazon évben elhúnyt a nádor is, kit még legkevésbé sújtott a királyi harag, s nem sokára követte őt a sírba Grassalkovics Antal is.
61. BARKÓCZY ALÁIRÁSA.[154]
Az a politikai irány, melyet mai szóval méltán nevezhetünk opportunistának, nem élhette túl az első komoly összeütközést a királyi akarat s a nemzeti és nemesi jog közt. Szerepe be volt fejezve, mihelyt az ellentét e két nagy tényező közt kicsinyes eszközök és személyes érdekek, által többé nem volt elsimítható. Mária Teréziának más eszközök után kellett néznie czéljai kivitelére.
Jegyzetek
