II. FEJEZET.
MÁRIA TERÉZIA HÁZASSÁGA.

EZALATT a kis főherczegnő, ennyi szorgoskodásnak öntudatlan oka és tárgya, játékai, majd tanúlmányai közt testben, lélekben ép gyermekké fejlődött. A nyilvánosság elé csak egy ízben lépett, midőn 1728-ban atyját elkísérte belső-ausztriai útjában, midőn ez Gráczban a rendek hódolatát fogadta. Szüleinek szerető vezetése alatt jutott azon korba, midőn már nemcsak rangja és várható öröksége, hanem saját felfedező egyénisége is foglalkoztatni kezdé a monarchiát és Európát.

Az az ernyedt, békés korszak, mely a spanyol örökösödési és a nagy északi háborúk vérontásaira és erőfeszítéseire következett, és mely az utrechti, badeni, nystadi és passzaroviczi szerződések által szentesített állapotokon inkább cselszövényekkel mint fegyverrel remélt változtathatni, alig ismert fontosabb politikai kérdést annál: ki legyen Mária Terézia férje?

A császárt és tanácsát pedig annál jobban érdekelte a vő kiszemelése, mert nemcsak szeretett leányának sorsa, hanem a dynastiának és a monarchiának jövője is e választástól függött.^[13]

Egyike azon kalandoroknak, kikben a XVIII. század első fele oly gazdag, Ripperda báró, a spanyol udvar követe Bécsben, felhasználva királynéjának nagyravágyását, és Károly császár azon törekvését, hogy a pragmatica sanctiót a madridi udvar által elismertesse, és attól kereskedelmi előnyöket eszközöljön ki, oly szerződés kötését vitte keresztül 1726-ban, mely szerint a császár megígérte, hogy három leánya közűl kettőt Erzsébet királyné két fiának jegyzi el. Az idősebb infans, Don Carlos, lett volna e szerint kijelölve Mária Terézia férjeűl. De bárminő szép kilátást mutatott is a spanyol-osztrák birodalmak újra egyesítése, a császár nem igen nyugodhatott abba, hogy ez régi, halálos ellenségének, a Bourbon-háznak, javára menjen végbe. Mindig úgy tüntette fel a dolgot, mintha a szerződés által csak ifjabb leányainak kezéről rendelkezett volna, és midőn Madridban megértették e szándékot, azonnal meghült a barátság, és már 1729-ben újra a francziákkal lépett családi szövetségre Spanyolország.

Úgy családi, mint politikai tekintetben sokkal előnyösebbnek látszott a József császár valamelyik leányának fiával, akár a bajor, akár a szász trónörökössel való házasság. Ily módon valószínűleg elejét veszik a későbbi örökösödési igényeknek, és akár az egyik, akár a másik választó-fejedelemségnek várható megnyerése által nagyon erősítik a dynastia németországi positióját. Csakhogy mindkét esetben a vőlegény fiatalabb lett volna a menyasszonynál. És ha a spanyol házasság az egész monarchiára nézve alig jelenthetett volna mást, mint a régi világuralmi és ultrakatholikus irány megújulását, mely a nemzetek érdekét az uralkodók vélt dicsőségének mindig alá szokta rendelni, úgy a német házasságok nagyon megszilárdították volna a monarchiában a német elemet, mi előbb-utóbb végzetessé vált volna hazánk önállására és nemzetiségére nézve.

Már 1723 óta, tehát midőn a pragmatica sanctio törvénynyé vált, a bécsi udvarnál tartózkodott az a fejedelmi ifjú, ki megnyerve a császár rokonszenvét és leányának ragaszkodását, mely idő folytán, a mint a gyermekből hajadon lett, hő vonzalommá fejlődött, újjá alapítója lőn a császári dynastiának, és őse azóta uralkodó királyainknak.

Ferencz, Leopold lotharingiai herczeg fia, tizenöt éves korában jött Bécsbe, a császár egyenes meghívására. Atyja elejétől fogva azon reményt kötötte útazásához és tartózkodásához, hogy az a császárleány kezének elnyeréséhez fog vezetni. E reménye még a spanyol udvarral folytatott tárgyalások idejében sem lohadt le egészen. Ferencz herczeget a császári család tagjának tekintették, a minthogy atyai részen abból származott. Családja akkor épen nem tartozott Európa hatalmasai közzé, és naponkint növekedett a veszély, hogy a túlhatalmas franczia szomszéd elnyeli végső megmaradt birtokait is. De épen ez a helyeztetése az ellenség torkában tette a lotharingiaiakat, kik különben származásuk régiségére és előkelőségére nézve Európa bármely dynastiájával vetekedhettek, a császári korona leghűbb és legmegbízhatóbb előharczosaivá. Ferencz nagyatyja, Károly herczeg, Leopold császár sógora, volt Sobieszkyvel Bécs megmentője, majd Buda hős elfoglalója, végre a mohácsi mezőn a százhatvanegy éves gyalázat lemosója. Emléke nemcsak a dynastiánál maradt kegyeletes, ahhoz fűződött Magyarország hálája is. És ez emlék bizonyára minden politikai oknál erősebben szólott unokája mellett. Csakhogy ennek, annyi ellenségtől és vetélytárstól körűlvéve, a mesebeli királyfiak módjára, kik egyszerre keresnek királyleányt s trónt, első sorban saját derékségére és életre valóságára kellett támaszkodnia, ha a kívánt sikert el akarta érni.

Nagy előnyére volt az az intimitás, melylyel az uralkodó-ház őt fogadta, és mely megengedte, hogy a jövő házaspár sokkal jobban megismerkedjék egymással, mint a hogy fejedelmi családok tagjainál más viszonyok közt lehetséges. Tanúlmányai mellett, melyeket a császár nagy gonddal kísért, ott volt minden udvari ünnepélynél és útazásnál. Úgy látszik, Mária Terézia elejétől fogva vonzódott a nála kilencz évvel idősebb, szép, délczeg, megnyerő modorú ifjúhoz. Midőn fölserdűlt, e hajlam tiszta, erős szenvedélylyé fokozódott. «A főherczegnő erős lelke daczára gyöngéd szerelemmel viseltetik a lotharingiai herczeg iránt. Éjjel őt látja álmában, nappal felőle beszél udvarhölgyeinek, úgy hogy nem valószínű, hogy valaha elfeledje azt a férfiút, kiről azt hiszi, hogy neki van teremtve.»^[14] Az angol követ e szavai nemcsak a rokonszenv erejét s nyilvánosságát mutatják, hanem azt is, mennyire szükségtelennek tartotta maga a főherczegnő annak titkolását. Meg volt győződve arról, hogy erős akaratának és császári atyja jóságának sikerülni fog a házassággal szemben álló akadályok fölött diadalmaskodni.

Pedig, egészen epikus módon, épen a szép terv megvalósulása előtt egymásra tornyosultak az akadályok. Ferencz atyja 1729-ben meghalt és így vissza kellett mennie Nancyba, herczegsége ügyeit rendezendő. Miután ez sikerűlt és a kormányt átadhatta az özvegy herczegnének, a császár őt visszaszólította ugyan, de nem Bécsbe, hanem Magyarországba, melynek helytartójáúl őt 1732-ben kinevezte. De a távollét, mint erős lelkeknél természetes, csak növelte mindkettejök szerelmét. Különben is, úgy a nancyi, mint a pozsonyi tartózkodás igen nagy hasznára vált Ferencznek. Amott sikerűlt neki az atyja által nagy zavarban hagyott pénzügyeket jó gazdálkodás által kitünő karba hozni. Ez az első próbálkozás az uralkodás terén tehát nagyon növelte hírét. Magyarországon pedig, hová, mint előtte ismeretlen országba, nem szívesen ment, és a hol őt, az idegent, nem szívesen látták azon polczon, melyet nádornak kellett volna elfoglalnia, csakhamar sikerűlt neki megnyerni a legbefolyásosabb férfiakat. Beútazta az országot, megszerette annak lovagias népét és mint Mária Terézia később annyiszor mondta hálálkodva, férje volt az, ki őt figyelmeztette, minő kincset bír e büszke nemzet ragaszkodásában. Különben is az ily fényes és nagy felelősséggel járó állásnak a herczegre bízása már magában is bizonyította a császár jóindulatát, ki Ferenczet ez időben már fiának, magát pedig az ő hű, öreg atyjának nevezte.

Sokkal veszélyesebb volt a szerető szívek egyesülésére nézve az 1733-ban a lengyel királyválasztásból származó politikai bonyodalom. A császár, Oroszországgal egyetértve, Ágost szász választónak fogta pártját, a franczia király pedig apósának, Leszcsinszky Szaniszlónak. Az előbbi győzött ugyan Varsóban, de a Bourbon udvarok kedvezőnek találták az alkalmat a hadüzenetre és Károly, régi szövetségeseitől, a tengeri hatalmaktól is elhagyatva, ugyancsak drágán fizette meg a hálátlan lengyel ügyekbe való avatkozását. A spanyolok és szárdíniaiak elfoglalták olaszországi birtokait Mantua kivételével, a francziák a német határvárakat szállották meg. Savoyai Eugen, a birodalom főtámasza, ki a Rajnánál vezérkedett, már csak árnyéka volt önmagának. De lett volna bár lángesze teljében, ő sem önthetett volna új lelket a hadseregbe, és a monarchiának egész elernyedt és kimerűlt igazgatásába. Ennyi csapás után már 1735-ben alig remélték fentarthatónak a pragmatica sanctiót. Még Savoyai Eugen is oly áron vélte megvásárlandónak a békét, hogy a dynastia országait ketté kell osztani, a németeket és Magyarországot Mária Terézia örökölje, ki a bajor trónörökösnek nyújtaná kezét, az olasz birtokokat és Németalföldet pedig húga, Marianne főherczegnő, ki a régi jelölttel, Don Carlossal, lépjen házasságra.

E szorult helyzetből Fleury bíbornok, franczia államminiszter, békeajánlatai szabadították ki a bécsi udvart. Le kellett ugyan mondania Nápolyról és Siciliáról, melyekért csak a kis Parmát és Piacenzát kapta cserébe, és Lombardiából is elnyesett egy földszalagot az arra örökké éhező szardíniai király, de a monarchia többi része épen maradt, és a pragmatica sanctio elismertetett. Hanem a franczia követelések e mérsékletének is meg volt szabva az ára. A császárnak fel kellett használnia befolyását, hogy Ferencz, lotharingiai herczeget ősi birtokáról való lemondásra, és annak franczia kézre adására bírja. Nehéz küzdelmébe kerűlhetett a herczegnek elhagynia ősi örökét, azt a földet, melyhez nemzetségének története volt kötve, és melyeket az annyi viszontagság közt oly dicsőn védett és őrzött meg: de a politikai kényszer mellett más, hatalmas ok is szólt a resignatio mellett. Ily nagy áldozatnak csak egy lehetett a bére. És ha Bartenstein államtitkár egész ridegséggel úgy állította fel a kérdést a herczeg előtt: Lotharingia vagy a főherczegné, úgy a lemondás után már mi sem állhatott a szerelmes pár eljegyzésének útjában. A monarchiára nézve kétségtelenül inkább hasznos volt Lotharingia elvesztése. Igen sok példa mutatja, minő hátrányos, ha nagy államok uralkodói megtartják kisebb, attól elkülönített szülőföldjüket is, mely a megszokás hatalmánál fogva nálok mégis első sorban áll. Elég arra a viszonyra mutatni, mely Hannovera és Anglia közt a múlt században fennállott. És ha ősi fejedelemségének elvesztése bizonyos lealázással járt is a herczegre nézve, bő elégtételt nyert az által, hogy eljegyzése már a lemondási szerződés kiállítása előtt ment végbe. Terület dolgában nem maradt megfelelő kárpótlás nélkül. Először csak a Bar-i herczegségről kellett lemondania, Lotharingiáról csak akkor, ha majd a Toscanában uralkodó Medici család kihal. Az országcsere már 1737-ben Medici János Gaszton halála után megtörtént, és Ferencz azóta a toscanai nagyherczeg czímét viseli.

6. SAVOYAI HERCZEG ALÁIRÁSA.^[15]

MÁRIA TERÉZIA KIRÁLYNŐ LEVELE VŐLEGÉNYÉHEZ.^[16]

Már 1736 jan. 31-én megtörtént Ferencz részéről a formalis megkérés, mely után a boldog vőlegénynek a szoros etiquette szerint el kellett újra távoznia a székvárosból, hogy oda csak februárius 12-én, az esküvőre térjen vissza.

7. BARTENSTEIN ARCZKÉPE.^[17]

E rövid időből három-három levélke maradt a jegyesektől, melyek közül különösen az aráé szinte túlcsapong, a naiv boldogságtól és odaadástól. «Jó, hogy nem sokáig tart a távollét,» írja az elsőben, és reméli, hogy csak előkészíti az állandó és kivánt egyesülést. Az utóiratban pedig külön megköszöni figyelmét, hogy írt neki, mert már aggódott érte «mint egy szegény kutya». Vőlegényét igazi bécsi kedélyességgel «Mausl»-nak nevezi. Utolsó soraiban pedig, február 10-én szép időt kiván az utazáshoz és reméli, hogy ez lesz az utolsó, melyet hű jegyese nélkül tesz meg. Az esküvőnél a nuntius celebrált minden kitelhető pompával, a császár pedig nagy megelégedéssel jegyezte be az este naplójába: «Első leányomnak Teréziának esküvője a lotharingiai herczeggel. Mindkettőt szeretem. Isten áldja és gyarapítsa házunkat! Jó vigaszt nyertem.»^[18]

8. A MÁRIA TERÉZIA ESKÜVŐJE LOTHARINGENI FERENCZCZEL S A DÍSZEBÉD.^[19]

Az ifjú pár nem sokára Mariazellbe zarándokolt, magát a Boldogasszony kegyébe ajánlandó.

A sors különös kegye Mária Teréziának nagyobb és tisztább boldogságot juttatott osztályrészül, mint a minőben királynők különben részesülnek. Nem csak örökségéért, önmagáért volt szeretetre méltó. És ha a velenczei követ annyira el van ragadtatva szellemi és erkölcsi tulajdonságai által, hogy szerint a monarchia népei nem választhatnának különbet, bár a világ összes hölgyei közt volna szabad választásuk,^[20] úgy tisztán női tulajdonságai is neme legkiválóbbjai közé sorozták. Bár szépségének egész bűbája csak hitves korában fejlődött ki, mint leány is kitünt formáinak tökélye és kecse, és arczának szabályos szépsége által. De a gondviselés nemcsak bájt és szellemet adott neki, hanem szinte kibugygyanó természetességet, az indulatoknak azt a tiszta hevét, mely egyedül avathatja a nőt magasabb lénynyé, családja nemtőjévé. Érdekes és vajmi ritka tünemény, mint fejlődhetik azon magas regiókban is, hol a szertartás és az állami raison hideg lehe alatt elfagyni szokott a kedély minden virága, hőn dobbanó, boldogságra és boldogításra vágyó szív. Eljegyzésének, házasságának történetébe szinte belejátszik a politikai érdek, de uralkodóvá, döntővé nem válhatik. Házassága annyi más királynőétől különbözően kiválóan a kölcsönös hajlam műve.

Ez a boldogság adja meg nyitját Mária Terézia egyéniségének, lehet mondani történetének. Csak az a belső megelégedés, melyet férje s gyermekei körében érzett, tette őt képessé uralkodói gondjainak elviselésére. Ez szoktatta arra, hogy sok milliónyi alattvalójában családját lássa, melynek javán fáradhatatlanul munkálni köteles. Ily erős jellemnél, ily szenvedélyes indulat mellett csak is a boldog szerelem idézhette elő azt a szívjóságot, mely egyéniségének szintén egyik legkedvesebb vonása. Az egész történetben tán egyetlen példája az oly uralkodónőnek, ki fölött inkább uralkodtak az erkölcs és a vallás, mint a temperamentum, s a korlátlan hatalom hízelkedése.

Különben az ifjú pár nyugalmát még azon rövid négy év alatt is zavarta a politika, melyek házasságuk s Károly császár halála közt elfolytak. Ferencz, kit apósa Savoyai Eugén halála után fővezérévé nevezett ki, már 1757-ben kénytelen volt a török háborúba menni, nejének nagy aggodalmára és szomorúságára. Egy ideig szerencsésen is folyt a később oly végzetes, sőt nyomorúlt befejezésű harcz. Hanem a kroczkai vereség, a törököknek benyomulása a Bánságba, mely alkalommal maga Ferencz is veszélyben forgott, csakhamar elenyésztették azt a reményt, hogy az elveszett Nápolyért a Balkánon találnak kárpótlást. Vezéri babért ott nem igen lehetett szakítani, de a trónörökösné férje minden alkalommal nagy személyes bátorságot tanusított A házastársak vonzalmát e távollét nem csökkentette. Szinte minden évben született leányuk, és frigyök még nem volt megáldva fiúval, midőn Károly császár 1740 oct. 20-án elhúnyt.

III. FEJEZET.
A TRÓNRA LÉPÉS. ÖRÖKÖSÖDÉSI KÉRDÉS. NAGY FRIDRIK.

Midőn a gondviselés Mária Teréziát huszonhárom éves korában a trónra helyezte, oly feladatot hárított vállaira, melynek megoldása a próbált férfierőt is szinte meghaladta. Károly császárnak utolsó betegsége volt egyszersmind az első. Senki sem várta halálát, ő maga, ki még élte végső éveiben sem mondott le a reményről, hogy fiú örököst nyer s így fentartja a Habsburg-ház férfiágát, legkevésbbé. E két tény magyarázza meg, miért nem avatta be a császár leányát az uralkodás nehézségeibe, miért tartotta őt távol a politikai ügyektől. Még több mint húsz évvel később is panaszosan említi a királynő: míg a császár élt, senki sem nézett felém, senki sem jött hozzám.^[21] Természetes tehetségén és erős jellemén kívül alig volt más előkészülése. Bánatos szívvel nézte azon birodalmak hanyatlását, melyek majdan örökét képezik, atyját is alig tekintette már másnak, mint országai kezelőjének, de semmi alkalma nem volt még annak életében más irányt adni a kormánynak.

Bármily szerencsés volt is házassága, férjében politikai tekintetben épen nem talált támaszra. Ferencz minden tehetsége és jó akarata mellett sokkal indolensebb volt, semhogy komolyan foglalkozott volna az uralkodással. Az 1737-38-iki török hadjáratokban sok bátorságot s belátást tanusított ugyan, de azoknak szerencsétlen kimenetele mindenkorra elvette azok reményét, kik benne, első kisebb sikerei után, már egy ujabb Eugént véltek tisztelhetni. Később, midőn nejének határozottsága és erélye annyira kitűnt, még inkább háttérbe szorult s csak mint a családi pénzügyek szerencsés s ügyes rendezője szerepelt.

Monarchiánk 1848 előtti történetéből úgy szólva ki volt zárva a rendszerváltozás. A császári politika II. Ferdinánd ideje óta körülbelől egy kerékvágásban mozgott lassan tovább, a császároknak és tanácsosaiknak hosszú sora politikai czélok és eljárás dolgában legfölebb csekély árnyalatokban különbözik egymástól. Azok a férfiak, kiket akár érdem, akár udvari kegy magas polczra emelt, halálokig sem szűntek meg döntő befolyást gyakorolni. Így, legalább Ausztriában, legtöbb esetben valódi gerontokratia uralkodott, s a császári kormánynak hagyományos lassúsága tán nem csak az igazgatás bonyolódott voltára, hanem az aggastyánok befolyására is vihető vissza. Mivel pedig az udvari rendszer szerint csak magas születésűek juthattak fontos hivatalba, s így a válogatás már eleve csekély körre terjedt, mivel továbbá a már egyszer hivatalban levő akkor is megmaradt abban, midőn tehetsége már egészen elhanyatlott, mivel végre nemcsak a tehetetlenséget, hanem sok mást is elnéztek azoknál, kiket a császári ház hű szolgáinak tekintettek, s a formalis kegyveszés a legritkább esetekhez tartozott: világos, hogy a kormánynak, különösen egy hosszabb uralkodás vége felé, teljesen elkorhadtnak kellett lennie. Az elnézés, a protectio, a corruptio legrosszabb formáiban vett erőt az egész gépezeten. Csak néha villanyozta azt fel valami nagy tehetségnek, többnyire idegennek, a kormányrúdhoz jutása. De ezek közűl a legkiválóbbnak, Savoyai Eugénnek példája is bizonyítja, minő elszigetelve maradt az, a minden erőfeszítéstől irtózó, minden ujtól remegő nyereséges visszaéléseihez, mint palladiumhoz ragaszkodó bécsi udvari körben.

9. SINZENDORFF FÜLÖP LAJOS ALÁIRÁSA.^[22]

Ez a szomorú jellemzés különösen áll azokra nézve, kik Károly császár halálakor környezték a trónt. A hetven éves főkanczellárról, Sintzendorff-ról, mindenki tudta, hogy minden lépését aljas pénzvágy irányozza. E tulajdonsága annyira ismeretes, hogy a lotharingiai herczeg is felhasználja, midőn 1722-ben fia Ferencz részére oly fényes jövőt óhajt teremteni a császári udvarnál. A mellett egészen az asztal élvezeteibe merült, a munkát kerülő, csak cselszövényekhez értő udvari báb. A hetvenkét éves Starhemberg Gundakar gróf, becsületes s szakához értő férfiú volt ugyan, de már aggkora miatt csak árnyéka önmagának. Csak kevéssel fiatalabbak Harrach gróf és Königseck gróf a haditanács elnöke. Az utóbbihoz mint Eugén egyik kedvenczéhez nagy reményeket fűztek, de ő azokat az utolsó török háborúban épen nem igazolta. Mindenesetre az ifjú királyné belátása mellett szól, hogy ezek közt, legalább eleinte, még leginkább Starnhemberget tüntette ki bizalmával.

A legernyedtebb administratio mellett is el kellett végezni a folyó munkát, s egy nagy monarchia ügyeinek igazgatása mindig követel bizonyos politikai s közjogi tudományt is, mely a magas rangú miniszterekben vajmi gyakran hiányzik. Ebből származik az a sajátságos jelenség, hogy Bécsben az igazi munkán alapuló befolyás sokszor azoknál keresendő, kiket származásuk az elsőrendű hivataloktól minden érdemök daczára, távol tart. A császári kabinetnek ily képzett, buzgó és megbízható munkása volt akkor Bartenstein, a titkos conferentia jegyzője. Ő egy protestans strassburgi tanárnak volt fia, s tehetsége és tanulmánya oly nagy befolyást biztosítottak részére, hogy alárendelt állásából tulajdonképen ő igazgatta Károly császár utolsó éveiben a monarchia külső politikáját. Neki tulajdonították a legfőbb érdemet a pragmatica sanctióban, és az ügyekben való jártassága nélkülözhetetlenné tette őt Mária Terézia trónralépése után is.

10. BARTENSTEIN JÁNOS KRISTÓF ALÁIRÁSA.^[23]

Hiába keresünk a magyar király tanácsosai közt magyart. Nádor Pálffy Miklósnak 1732-ben történt elhúnyta óta nem volt. Különben a bécsi minisztériumban megrögzött hagyomány szinte szentesítette a magyarok kizárását az ügyek vezetéséből. E tendentia oly világos, annyira sértő, hogy még a leghívebb és legaulikusabb főurainkat is panaszos vádra fakasztja. Midőn 1737 tavaszán hadat izennek a töröknek nem Pálffy Jánost állítják a császári sereg élére, kit már a lotharingiai herczeg is annak üdvözölt, hanem Seckendorfot. Az öreg országbíró így ír a császárnak: «Nem titkolhatom a halálos fájdalmat, mely sírba visz, midőn látnom kell, hogy nem tekintve azt a sok vért, mint családom, s utoljára is két fiam a fölséges családért ontott, nem tekintve, hogy soha senki se ócsárolta hív hadi szolgálatomat, engem mégis nyilvános gyalázatomra, hazám s az egész világ előtt elmozdítottak a sereg vezetésétől, és pedig épen a hadjárat kezdetén, midőn senki, legkevésbbé magam, nem gondolt arra. Nem is lehet másból származtatni, mint abból, hogy Felséged kegyét tehetetlenségem vagy gyanakodás által elvesztettem.» És midőn a rosszúl intézett hadjárat a Dunától délre eső tartományok elvesztéséhez, Belgrád feladásához, és a császári sereg teljes kudarczához vezetett, br. Grassalkovich Antal, kir. személynök így ír gr. Batthyáni Lajos udv. kanczellárhoz: «A véletlen és talán mondhatom gyalázatos békességet mely érzékenységgel vettem, csekély pennám ki nem írhatja. Ez a gyümölcse nemzetünk megvettetésének és contemptusának.»^[24] És ha így nyilatkoznak a főemberek a császárral szemben és egymás közt, milyen lehetett a hangulat ama körökben, hol a Rákóczi hagyomány cultusa nem veszett ki? Maga Mária Terézia nagy bajnak tartotta az osztrák miniszterek versenyzését a csehekkel, és mint nyomják el a magyar nemzetet s tartják távol a hivataloktól.^[25]

11. GRASSALKOVICS ANTAL ALÁIRÁSA.^[26]

E kormány, e tanácsosok voltak felelősök azon nagy veszteségekért, melyek 1734 óta a monarchia területét csökkentették, tekintélyét semmivé tették, hadseregét desorganisálták és pénzügyeit teljesen kimerítették. Ha valaha birodalom a lethargia minden jeleit mutatta, úgy a császári volt az a szerencsétlen belgrádi béke után (1739 sept. 18.). A mohó vágy keleten a török ellen nyerni kárpótlást azért, mit nyugoton a spanyolok és francziák ellen elvesztettek, a hiú törekvés Savoyai Eugén politikáját folytatni Savoyai Eugén nélkül, keservesen megboszulta magát. A szerencsétlen, gyáva vagy tehetetlen vezéreknek, Seckendorfnak, Wallisnak, Neippergnek letétele s börtönbe vetése mit sem javított a helyzeten, hanem inkább még jobban fölfedte azon erő megbízhatatlanságát, melyet mindeddig a habsburgi uralom legbiztosabb támaszának szokták tekinteni: a hadseregét.

12. GR. GRASSALKOVICS ANTAL ARCZKÉPE.^[27]

Nem lehetett kétség a felől, hogy a legkisebb megtámadtatás kemény próbára teszi ezt a roskadozó, szinte összemorzsolódó alkotmányt. Mikép birja az ki azt a megpróbáltatást, maga után? Magok a miniszterek a császár halála után szinte fejöket vesztették. «Magyarországban látták már a törököt, forradalomban a magyarokat, a szászokat Csehországban, a bajorokat Bécs kapuja előtt és a francziákat a mint mindezeket izgatják.»^[28]

Az örökösödés megváltozott rendje, a Ferencz mint idegen elleni gyanakodás, a főherczegnének addig a nyilvánosságtól elvonúlt élete egyaránt okozták, hogy a császár halálakor hiányzott az a támasz is, melyet csakis egy lelkesült, fejedelmeihez ragaszkodó nép hűsége adhat meg, és mely hatalmasabb minden minisztériumnál és minden hadseregnél. A cseh-osztrák nemesség egy része nem tekintette volna épen szerencsétlenségnek a bajor vagy szász uralom alá jutást. A nép pedig, különösen a bécsi, azzal a közönyösséggel nézte az ügyek alakulását, mely a politikai joggal és érzékkel nem bíró tömegeknek örökös tulajdonsága.

SINZENDORF ARCZKÉPE.^[29]

Az akkor épen uralkodó inség elégedetlenné tette a főváros lakosságát és útját egyengette a lázítóknak.

Alig fogadta Mária Terézia mint Magyarország és Csehország királynője és Ausztria főherczegasszonya a hatóságok és a hadsereg hódolatát és esküjét, azonnal meg kellett győződnie arról, minő kevéssé bízhat a fejedelmek szavában. A bajor választó rögtön protestált a pragmatica sanctio és az örökösödés ellen, jogot formálva a dynastia összes birtokaira abból, hogy ő I. Ferdinánd Anna nevű leányának utóda. Francziaország, melytől annyi áldozat árán vásárolták meg a garantiát, és a mely azt végre minden kétséget kizárólag adta meg a legünnepélyesebb formában, bárki és bárkik ellen – húzta-halasztotta a hivatalos választ a királynő trónra lépését jelentő értesítésre.

Késésének okáúl Fleury bíbornok azt állította, hogy nem találhatja meg az archivumban a formulare-t, mikép kell üdvözölni a magyar királynőt – de valóan kétszínűségének más volt az oka. A franczia udvar ugyanis fenn kívánta tartani a szövetséget a bajor választóval is, és ezt több ízben biztosította arról, hogy a pragmatica sanctio garantiája által nem sérthette egy harmadiknak jogait. Ez által nyitva tartották az útat, ha előnyösnek látták, a választó jogainak elismerésére. Ingadozásuk pedig csak addig tartott, amíg mindenkép kedvezőnek nem látták az alkalmat a Habsburgok védtelen örökösének megtámadására. Francziaország pedig súlyánál és az érdekek azonosságánál fogva maga után vonja a többi Bourbon-udvart, Spanyolországot és Nápolyt, míg a bajor választó a rajnai palotagrófot és a kölni választót, rokonait, bírja példája követésére.

13. FLEURY BÍBORNOK ALÁIRÁSA.^[30]

Ezen annyit felölelő, és épen azért nem annyira veszélyes igények mellett kisebb, de pontos czélokra törekvő és annál sóvárabb követelések merülnek föl. A nápolyi és szardiniai királyok a császárság olasz birtokaira áhítoznak. A szász választó és lengyel király a szomszéd Csehországot tartja könnyű zsákmánynak. Végre az, kinek ha joga nem is lángesze és energiája volt nagyobb a többieknél, II. Fridrik brandenburgi választó és porosz király Szilézia egy részét bitorolja rég megszűnt és érvénytelenné vált családi szerződések alapján.

14. NAGY FRIDRIK ALÁIRÁSA.^[31]

Az elfogulatlan történetírás ép oly kevéssé ismerheti el a bajor, mint a franczia, spanyol, szász és porosz igényeknek positiv jogon való alapulását. Azon uralkodókat, kik csak az imént kötelezték magokat a pragmatica sanctiónak nemcsak elfogadására, hanem ha szükség, fegyveres föntartására is, mi sem oldhatja fel a kapzsiságból eredő szószegés kemény vádja alól. A politikában és gyakran, fájdalom, a nemzetek szemében is az eredmény igazolni szokta ugyan a jogtalan tettet is, de a történetíró tisztének legszentebb hivatásáról mondana le, ha a siker után ítélve szem elől tévesztené az erkölcs és igazság örök törvényeit.

És mégis, nem a formalis jog, hanem a történeti élet törvényei szerint, nem tagadható el bizonyos jogosultság a monarchia szétdarabolására irányuló törekvéstől. Nem a nemzet egysége, nem is a történeti múlt közössége, a közös alkotmány és törvény alakította meg ezt a lényegére és fennállásának alapokára nézve oly sajátos államegyesületet. A «tu felix Austria nube» a nyelvökre, szokásaikra, egész lényökre nézve különböző, gyakran eltérő érdekű, vagy épen ellenséges nemzeteket csoportosított egy uralkodó alá. A dynastia egységén kívül nem fűzte össze közös intézmény az egyes országokat, s ha Bécsben létesített is olyant a központosításra kényszerítő szükség azt nem ismerte el a külön életére féltékeny, saját intézményeiért lelkesülő magyar, olasz, cseh vagy belga nemzeti, vagy tartományi érzés. A nagy római történetíró szavai szerint: minden állam azon erő által áll fenn, mely azt megalapította. Mi létjoga, mi több, mi létereje van ennek a véletlennek látszó országcsoportozatnak, mihelyt kihullott a királyi pálcza az utolsó Habsburgnak kezéből? Mi fogja különösen tovább is az idegen uralkodó igája alá hajtani a büszke magyar nemzet daczos nyakát? Vajjon csak a királyoknak szabad-e lábbal taposni az írott szerződéseket, és nem a népeknek is?

Igaz, hogy az utolsó században, II. Ferdinánd óta nagy történeti munka ment végbe a dynastia vezetése és auspiciumai alatt. Az örökös osztrák tartományokat Csehországgal már nem csak az uralkodó személye fűzte össze, hanem a katholikus egyháznak hosszú véres küzdelmek után kivívott diadala is. Magyarországot pedig, mely több mint egy századon át kétségbe esetten küzdött léteért nyugot és kelet felé, ez az egyesített hatalom, támogatva a császári méltóság tekintélye és még el nem enyészett befolyása által is, ragadta ki a törökök torkából.

A Habsburgok fiága örökösödésének elismerése, az ellenállási jog eltörlése méltóan fejezték ki a nemzet háláját 1687-ben, Buda visszafoglalása után. Azóta valamivel szabadabban fejlődhetett a nemzet szélesebb, a császári fegyverek által visszaszerzett és biztosított területen. Legalább főnemessége közelebbi viszonyba lépett az udvarhoz.

Mi lesz a monarchia történetének e fordulópontján erősebb: az a százados, a nemzeteknek vérében gyökerező vágy az elkülönödésre, melynek most annyi európai udvarnak érdeke ad tápot és védelmet; vagy ez az ujabb, még alig felismerhető tendentia az országok szorosabb egyesülésére a dynastia leányágának védelme alatt, melynek még addig csak a pragmatica sanctio, illetőleg az 1723. 1., 2., 3. t. cz. volt az egyedüli látható kifejezése? E kérdés megoldásától függött nemcsak a dynastia sorsa, hanem egész Közép-Európa politikai alakulása.

Ha a monarchiát nem tartja össze más, mint az uralkodó személye, ha a széthúzó nemzeti érdekek és tartományi traditiók tusájában csak is a korona szentsége adja meg a nyugvó pontot, önként következik, hogy itt sokkal több függ a király egyéniségétől, mint bármely más bárminő despotikus országban.

Nem túlzás, ha kimondjuk, hogy 1740-ben és 1741-ben a legnagyobb krizisben, mely Ausztriát és Magyarországot érhette, Mária Terézia személye, tehetsége, elhatározása döntött a monarchia sorsa fölött.

Mária Terézia épen trónra lépése idején állott női szépsége teljes virágában. Leánykorában gyönge termete kezdett telt lenni a nélkül, hogy elvesztette volna karcsúságát. Kék szeme, gazdag szőke haja, arczának finom metszése s friss színe, mosolygó szája, mely nem hasonlított őseiéhez, az egész élettől duzzadó alak elbájolta még a rideg szemlélőt is. Később a nagy harczok s eredmények után egész megjelenésében a fenség volt az uralkodó: ilyennek tünteti fel legtöbb képe is, mint ilyen él a hagyományban. Akkor azonban, midőn még az életnek csak örömeit ismerte és csak rangja és vele született büszkesége emelte környezete fölé, a nő kelleme még tán nagyobb volt benne az uralkodó fenségnél. Modoránál megnyerőbbet a külföldi követek nem ismertek. Az öreg Robinson, Anglia követe annyira el volt ragadtatva a királynőtől, hogy midőn Sziléziában II. Fridriknél járt a békét közvetíteni, így szólt a lángeszű, de a női szépség iránt már épen nem fogékony ifjú uralkodóhoz: ismerné csak Felséged a magyar királynőt, tudom, nem arra törekednék, hogyan vehetné el tartományait, hanem inkább azon volna, hogyan ajándékozhatna neki ujakat.

15. AZ EURÓPAI SAKK-JÁTÉK.^[32]

Mint megjelenésében, úgy szellemében is az ifjú erő és közvetlenség nyilatkozott. A királynő nem tett, nem tehetett tudományos előkészületeket nehéz hivatása betöltésére, és tapasztalata, emberismerete még csekélyebb volt, mint tudománya. Ezek helyett jóakarat, az erkölcs és jog iránti vallásos, egész lényét átható tisztelet, a családjának méltósága és elsősége felől való mélyen gyökerező szinte naiv meggyőződés, az a hit, hogy a király, kire Isten oly nagy kötelességeket ró, külön oltalma alatt áll a gondviselésnek, a valláshoz és annak szolgálataihoz való ragaszkodás voltak jellemének fővonásai. Már e rövid összefoglalás is feltünteti, minő éles az ellentét e szinte gyermekded, hivő egyéniség, és a kiválóan kétkedő és józan eszű, gyakorlati czélok után induló század uralkodó eszméi közt. Az volt a kérdés, egész uralkodása, történeti szerepe abban áll: mennyiben bírja magát ez egyéniség annyi ellenséges hatalom és befolyás között érvényesíteni, minő támaszt nyer e munkában népeinél, és végre, mennyire módosítja, miben alakítja át e küzdelem Mária Teréziának mint uralkodónak politikai meggyőződését és eljárását.

Uralkodása első napjától fogva saját kezébe vette a királynő a legfőbb ügyek intézését. Férjét, a toscanai nagyherczeget az örökös tartományokban azonnal kormánytársává fogadta. Bár semmi oka nem volt még a béke fentartása miatt aggódni, nagy gondot fordított a sereg jó karban helyezésére és szaporítására. Nem törődve az udvari pártokkal és coteriákkal, melyek közül nem egy ellene volt házasságának, mindenkivel egyaránt éreztette kegyét, mindenkit egyaránt ösztönzött példájával munkára. Még azokat a tábornokokat is szabadon bocsátotta és visszahelyezte régi rangjokba, kik az utolsó szerencsétlen török háború és a gyalázatos belgrádi béke miatt akár mint bűnösök, akár mint bűnbakok börtönbe vettettek. Nemsokára ki is tűnt az eredmény. A velenczei követ jelentése szerint alig egy hónap alatt minden tartományból beérkeztek a hódolati ajánlatok: minden bámulatos és váratlan egyértelműséggel ment végbe. Sikerült a népeket meggyőzni arról, hogy érdekök a monarchia fentartását, nem pedig a szétválást követi. «A míg e szellem uralkodik, remélni lehet a nyugalmat és a kormány egyöntetűségét.»^[33]

Az egyre fenyegetőbbé váló külföldi bonyodalmak nem engedték e szellem teljes érvényesülését, és szokatlan erőfeszítésre kényszerítették a monarchiát mielőtt kellően szervezve lett volna ereje, és mielőtt a királynőnek munkássága és szeretetreméltósága kellően áthatotta volna az alattvalókat egyéni érdekének tudatával. Nem a nemzeti erő lassú fejlesztése, hanem annak szilárd elhatározás által való fokozása adta meg Mária Terézia uralkodása kezdetének történeti jellemét. A gondviselés nem tagadta meg tőle később a békés munkának nem oly fényes és megkapó, de sokkal maradandóbb eredményeit sem.

II. Fridrik, kinek serege és kincstára legjobb rendben volt, kezdte meg a fegyveres támadást. Nem tartott igényt az egész monarchiára, sőt késznek nyilatkozott teljes erejével védelmére kelni a pragmatica sanctiónak és több millió tallért fizetni hadi kárpótlás gyanánt, ha a királyné átengedi neki Sziléziának több kerületét, melyekre már ősei igényt tartottak. Mialatt a királynőt és férjét barátságáról biztosította és Berlinbe siető meghatalmazottjukat, Botta d’Andorno őrgrófot szép beszédekkel és ígéretekkel tartóztatta, seregét hadi lábra állította, és már 1740. decz. 13-án átlépte a sziléziai határt. Hadüzenet nem történt, a király inkább mint békés megszálló szeretett volna feltűnni, semhogy mint hódító.

Maga Nagy Fridrik egész őszinteséggel előadja, mik voltak indokai e nemzetközi tekintetben hallatlan merénylet elkövetésére. Nem az örökösödési igény, melynek bebizonyítására köteteket írtak udvari tudósai, és mely egyáltalában nem volt bebizonyítható. Egész cynismussal írta maga e sorokat, melyeket később kitörült «harczra kész sereg, tele kincstár, szellemem tevékenysége, ezek az okok bírtak háborúra Mária Terézia ellen». Az «Anti Macchiavel» írója e szavakban nyiltan hirdeti az erőszak jogát. E mellett még a szintén okúl felhozott nagyravágyás is erkölcsösnek látszik.

16. NAGY FRIDRIK ARCZKÉPE.^[34]

Minő állást foglaljon el a királynő a nagyravágyó tervekkel, az ifjú király részéről tényleg fenyegető és nagy művészettel még fenyegetőbbnek feltüntetett veszélylyel szemben? Ez volt első nagy, mérhetetlen következésű elhatározása, melyet reá mért a sors. Ha enged, igaz hogy veszít tekintélyéből, de csekély áron biztosítja birodalmát, és mi a legfontosabb, megszabadúl egy legjobb esetben is kétséges nagy háború végzetes esélyeitől. Ha ellentáll, az egy ellenségnek előrelátó gyors sikere csakhamar országaira vonja a többi osztozni vágyó hatalmasságot is. Az ily elhatározás nem csak a politikai eszélynek dolga, ilyenben nyilatkozik az ember legbelsőbb énje, jelleme. A politika a jobbról balról előre látható esélyeket latolgathatta, de itt fontosabb ügy állott kérdésben, mint pillanatnyi kár vagy haszon. A császárok leánya nem mondhatott le arról, mit istentől reá ruházott jogának tartott, az egyház híve nem engedhette át alattvalóit eretnek uralkodónak, a királynő nem bocsáthatta ki hatalma alól örökölt földjét végső tusa, a háború istenitélete nélkül. És a mint koruk e két legnagyobb politikai alakja szemben áll egymással az első nagy alkalommal, midőn érdekeik összeütközésbe jönnek, midőn egész uralkodásuk bonyodalma szövődik, úgy élnek a történetben, az utókor köztudatában. A király mint hatalmas, tettvágyó, lángeszű férfiú, kit erkölcs és hagyomány nem akadályoz diadalútjában, és ki nem történeti alapra, hanem seregre és kincstárra építi birodalma nagyságát, melyet csak az ő szelleme tarthatott fönn ily eszközökkel; a királynő mint sajátját egész erejével megvédő nő, kinek nem utolsó ereje az, hogy joga világos és tiszta s bizalma a jog fentartójában: Istenben meg nem törhető. És a két nagy uralkodónak szelleme és hagyománya lengette azóta át a két dynastiának, a két monarchiának történetét.

Egyelőre bizonyosnak látszottak az elhatározás végzetes következései Mária Teréziára nézve. Egy kar sem emelkedett a külföldön a pragmatica sanctio védelmére. A király minden nagyobb akadály nélkül hatolt előre Sziléziában, a csekély számú, magokban és vezéreikben nem igen bízó osztrák őrségek visszavonultak vagy megadták magokat. Fridrik, ki még mindig tart attól, hogy ellene, mint békebontó ellen zúdul fel nemcsak a monarchia, hanem az egész európai közvélemény, a franczia kormányához közeledik, mely elismeri a bajor örökösödési igényeket a Habsburgok országaira, s elérkezettnek látja az alkalmat a versengő dynasták közt megalapítani hegemoniáját Németországban s Olaszországban. A dicsvágyó Belleisle tábornok magával ragadta a kéjencz XV. Lajost és a vén Fleury bíbornokot. A spanyol király igényt tartott az egész monarchiára és visszahívta követét Bécsből, a szász választó és lengyel király még várakozó állást foglalt el, de máris tiltakozott az ellen, hogy Mária Terézia kormánytársul fogadja férjét. Végre Nagy Fridrik diadala Molwitznél (apr. 10. 1741) a Neipperg tábornok által vezetett osztrák sereg fölött, nemcsak Szilézia birtoka fölött határozott, hanem fölfedte Mária Terézia uralmának egész gyöngeségét. Ha már az addig megvetett «brandenburgi őrgróf» is legyőzi a régi császári sereget, hogyan álljon az ellen a régi híres armádiáknak, francziának vagy spanyolnak? Neipperg serege, vitézséget illetőleg, nem állott mögötte a porosznak, maga N. Fridrik kénytelen volt elmenekülni a molwitzi csatából, és utólag hallotta csak az első, vezére Schwerin által kivívott diadala hírét. A porosz gyalogság jobb és gyorsabb tüzelése mellett döntött még az a körülmény is, hogy Neipperg nem bírta, vagy nem akarta felhasználni kellően derék huszárságát. De bármi volt is az ok: az eredmény világos, az osztozkodásra való jeladás megtörtént. Úgy látszott, mintha Európa fejedelmei mind, – a töröknek kivételével – Nagy Fridrik nyomába készülnének lépni, és gyors cselekvés által sietnének a magok részére egy-egy konczot szerezni a széthulló birodalomból, nem is annyira annak gyönge, tehetetlennek vélt birtokosától, mint inkább valami kevésbbé ügyes vagy gyors versenytárstól.

17. A KIRÁLYI NAGY PECSÉT 1741-BEN.