ELŐSZÓ.

AZÓTA, hogy a mohácsi csata után a Habsburg-házra szállott választás, majd öröklés útján Sz.-István koronája, Magyarország viszonya uralkodóihoz megváltozott. Idegen származásúak voltak az Anjouk, a Luxemburgok, a Jagellók is, de mihelyt magyar királyokká lettek, Buda lett fővárosuk; innét intézték nemcsak hazánknak, hanem többi tartományaiknak is ügyeit. Együtt éltek, együtt gondolkodtak a nemzettel. Ferdinánd óta ellenben a régen oly hatalmas királyság, ha nem is közjogilag, de tényleg a habsburgi monarchiának egy provinciája lett, melyet a többinek pénzével és erejével kellett megvédeni a töröktől, és melyet e védelem fejében Bécsből igazgattak: idegen vezérek, idegen tanácsosok. Nem használt a viszonyok vas kényszere ellen sem hitlevél, sem szerződés. Hiába írták a királyok: ismeretes, hogy Magyarország többi tartományaik előtt bizonyos elsőségnek örvend, a régi főkirályság már csak név szerint volt független. Uralkodója első sorban császár – idegen – volt, csak koronázásakor és más ünnepélyes alkalommal lépett érintkezésbe a nemzettel.

Nemcsak vallásos meggyőződés, nem is a külföldi soldatesca garázdálkodása szólította annyiszor fegyverre a magyart királyai ellen, hanem mindenek fölött a király idegen volta nemzettől való eltávozása. Minő ömlengések fogadják őt mindig e loyalis, a koronában nem csak fényt hanem állami symbolumot tisztelő nemzet részéről, ha körében megjelenik! hányszor ismétli törvénykönyvünk azt a panaszos óhajt: lakjék a király hű magyarjai között!

Az ily viszony zsarnoki uralom alá hajtja a magát megadó népet, rebellissé teszi a szabadon érzőt. Két századon át Magyarországon soha sem volt biztos birtoka a dynastiának.

Még szomorúbbá látszott fordulni hazánk sorsa a XVIII. század dülőjén. A császári sereg kiűzte a törököt, legyőzte a felkelőket. A császári udvar már nemcsak a hadseregben látja támaszát, hanem a központi igazgatásban, mely a fejedelmi akaratból folyó törvénynek veti alá az egyes országok közjogát. Ki védi már most meg a magyar korona függetlenségét? Nem jut-e Magyarország is mint meghódított tartomány Csehország sorsára?

Más történik. A régi Habsburg-ház utolsó ifjú hajtása nemcsak név szerint magyar királynő. Jó magyarnak nevezi magát, szíve tele van méltó hálával e nemzet iránt. A magyarnak ismét van szeretett és őt megbecsülő uralkodója. Midőn vérét ontja az örökös tartományok megmaradásáért nem idegent szolgál. Sz.-István koronája, annyi viszontagság után, megújult fénynyel ragyog Márai Terézia fején.

Bárminő nagy is Mária Terézia jelentősége világtörténeti tekintetben: még abban is a Magyarországhoz való új viszony megteremtése a legfőbb tényező, mint egyáltalában az a monarchia és a dynastia újabb fejlődésének alapja. Mint a nemzet vezetőjét történetének egy újabb maradandó stadiumában, mint oly uralkodót, ki szívvel lélekkel él a nemzet javának, Mária Teréziát bizvást tisztelhetjük magyarnak.

És viszont: magára a nagy királynőre, nemcsak hatalmára, hanem lelki életére is minő lényeges ez a viszony Magyarországhoz! Nemcsak lelkesedést talál itt, azon pillanatban, midőn lángoló lelkével egyedül áll, hanem egész életén át sympathiát is nemcsak törekvései, hanem, mi nála tán még fontosabb, érzelmei iránt. Mert ha értelme őt a modern állami berendezés követésére kényszerítette, szívének hajlandósága egy régibb fejlődési fokhoz vonta, mely egyházi és rendi tekintetben akkor már csak hazánkban állott fenn. Ez az ellentét átvonúl hosszú uralkodásán.

És ha néha ki nem kerülhető alkotmányos nehézségek lazítják is a belső egyetértést uralkodó és nemzet közt: a viszony lényege – egyrészt lovagias hódolat, másrészt hálás anyai szeretet – mindvégig változatlan marad.

Az a nemzet, mely kardot rántott annyiszor a Basták, Caraffák és Heisterek ellen, most nemcsak meghódolt királyának, hanem mi több és mi napfényt derített addig oly zivataros sorsára: meg is hódította királyát.

Nem lehet czélja e lapoknak, Mária Teréziának, a császárnénak és királynőnek kimerítő történetét nyújtani. Több volna az korrajznál, több még az egész monarchia akkori történeténél is, mert hatása egész Európára kiható. Egyéniségének rajzán kívűl nem akar lenni más, mint a királynő és a nemzet, illetőleg annak egyes rendjeihez való viszony fejlődésének feltűntetése. Több mint egy század múlt el azóta: de a mint az a törvény, a mely Mária Teréziának biztosította a magyar trónt, viharokkal daczoló állami alaptörvényünkké lesz még messze századokra kihatólag is, a körűlmények változandósága daczára, a király s nemzet közti viszony megállapítása, úgy a mint akkor létrejött, el nem veszhető tanulságokat rejt magában késő nemzedékekre is.

2. MÁRIA TERÉZIA ARCZKÉPE A VERSAILLESI MUZEUMBÓL.

III. KÁROLY KIRÁLYNAK ÉS NEJÉNEK RELIEFKÉPE.^[3]

I. FEJEZET.
MÁRIA TERÉZIA GYERMEKKORA ÉS NEVELÉSE.

MÁRIA Terézia főherczegné, VI. (III.) Károly császárnak és királynak, a Habsburg-ház utolsó férfi tagjának és nejének, Braunschweigi Erzsébetnek, legidősebb életben maradt leánya, 1717 május 13-ának reggelén született. Azon évben, mely a dynastia hatalmának V. Károly óta elért legmagasabb polczát jelölte, mely a nádornak elfoglalását látta. Születésekor atyja, előrelátva családja férfi-ágának kihalását, már megállapította volt családi törvény által azt az örökösödési rendet, mely azután minden országban elfogadtatott, és mely mai napig, a pragmatica sanctio neve alatt, a monarchia legfontosabb alaptörvénye.

Nemcsak hatalomban, pompában, fényben is elől állott a Habsburg-ház a XVIII. század második és harmadik tizedében Európa fejedelmei között. A spanyol ág kihalása után, míg XIV. Lajos kihalása után regensség volt Francziaországban, sem tényleges hatalomban sem annak külső kifejezésében kápráztató, a «földi isteneket» szinte túlvilági ragyogásban mutató ünnepek által egy udvar sem vetekedhetett a bécsivel. Ha a bécsi műtörténeti muzeumban megszemléljük Károly császárnak és nejének relief szobrait, melyek a kor fogalmait az olympi istenségekről barokk módon egyesítik a divatos allonge-parókával és spanyol ruhával, azonnal észre veszszük, mennyire beléillik az uralkodónak büszke arcza, castiliai nevelése az udvari etiquette merev és rideg szabályai által mintegy megkövesedett környezetbe. Nejének mosolygó bája azonban még e minden aesthetikával ellenséges formákat is legyőzi, és szépségével hirdeti a szellem örök diadalát a múló divat korlátai fölött. Az egykorúak szerint, Mária Terézia nemcsak megjelenésében, hanem szellemében is inkább hasonlított anyjához. Erzsébet császárné protestáns eredetű volt, a Welf-ház ivadéka, az angol királyi család rokona, ki Bécsben is fentartotta a szellemi kapcsolatot a tudós Németországgal és annak legkiválóbb képviselőjével: Leibnitztzel.

Azon kor udvari szokásainak, ruházatának, élete módjának tekintetbe vételénél szinte lehetetlennek látszik a szabad egyéniség fejlődése. Mert ha az etiquette zsarnoksága mindenkit örök bilincsbe vert, ki a trónhoz közeledett, viszont át nem hágható sorompók közé szorította magoknak az uralkodóknak mozgását is. A szabadabb szellemű I. József kissé tágított a szertartásokon, de Károly alatt, ki előbb Spanyolországban volt király, azok visszanyerték hagyományos érvényöket. Azok, kiket audientiára méltatott, még a követeket sem véve ki, csak ismételt térdhajtásokkal pontosan előírt távolságokban közeledhettek a császárhoz. Asztalnál térdelve szolgálták őt az udvar főméltóságai – birodalmi herczegi vagy grófi családok tagjai. Csak neje és gyermekei – különös ünnepélyekkor még ezek sem – foglalhattak egy asztalnál helyet a keresztyénség fölkent urával. Még idegen uralkodó, bár királyi rangú, sem részesűlhetett e szerencsében. Ily magas vendégeket a császárnéhoz szoktak meghívni. Ott valamivel szabadabban közlekedhettek, ott a császár együtt lakomázhatott más, magas rangú egyénekkel. Saját asztalánál mindig födött fővel űlt a császár. Körűlötte állottak, tisztelettel várva minden szóra a császári ajakról, az idegen fejedelmek követei, szintén födött fővel, mint uraik képviselői, a miniszterek s az udvari főemberek.^[4]

Majdnem ép oly szigorú szertartás vette körűl a császárnét. Ha a császár őt meglátogatta, a főudvarmesternek be kellett őt mindig jelentenie. A császárné nagy ünnepélyességgel fogadta férjét, körűlvéve hölgyeitől, kikhez azonban a császárnak nem volt szabad szólania. A császárné tizenkét palotahölgye, a főudvarmesternének szinte klastromi felügyelete alatt élt az udvarnál.

Mindenki tudja, hogy a formáknak e kényszere épen nem volt biztosítója az erkölcsnek. E tekintetben a bécsi udvar nem maradhatott volna el a madridi vagy a versaillesi mögött. Épen Károly császár korában látogatta meg Bécset Lady Montague, a híres írónő, ki nem tudja elég rikító színekben festeni a bécsi előkelő világ romlottságát.^[5] Mindenki belenyugodott abba, hogy az előkelő hölgyeknek férjükön kívűl elfogadott udvarlójuk volt, csak azt tartották volna megbocsáthatatlannak, ha egy nő egyszerre két udvarlót tüntet ki kegyével. Ha a férfi megszüntette a viszonyt, úgy kívánta a jó mód, hogy tisztességes évpénzzel kárpótolja elhagyott kedvesét. A viszony annyira nyilvános volt, hogy sértésnek tekintették volna, ha egy előkelő nőt mindkét gavallérja, férje és udvarlója nélkűl hívtak volna meg. Ez általános szabály alól csak maga a császári család képezett kivételt. Nem mintha akár I. József, akár Károly császár mindig példás hűséget tanusítottak volna. Hanem igazi maitresse-uralomról szó nem lehetett, s a császári nők fölül állottak még a gyanún is. A Francziaországból mindenüvé kiáradó sivár erkölcstelenségben oasist képezett a császári család tiszta, benső élete. Bécsen a sajátos német szellem, hagyományból s vallásból merítve erejét, csak úgy tiltakozott a franczia ledérség ellen mint Berlinben, csak hogy nem oly visszataszító alakban, mint Fridrik Vilmos király személyében.

Az udvar komoly, méltóságos jellemének megfeleltek a szórakozások és mulatságok is. A császár példájára, ki még operát is írt, a zenét kiváló előszeretettel művelte az egész császári család. Egy császári opera előadásakor két főherczegnő is tánczolt, és maga a császár játszott a zenekarban. Azonkívűl a vadászat és a czélba lövés szolgált időtöltésűl. Károly császár rendes naplót vezetett vadászatairól és játékairól. A császárné igen ügyes amazon volt és leányáról megjegyzi, hogy sokra vitte a czéllövésben, bár a vadászatban nem igen halad. Ünnepi zene-előadások alkalmával a kis Terézia főherczegnő is fel szokott lépni és sűrű tapsokat aratott.

Különben nevelése, kora ifjúságától fogva, komolyabb irányt vett, mint a minőt a kor, a nem, az udvari környezet, a magas állás után, mely a felületes szemlélő véleménye szerint csak könnyű élvezetekhez nyit útat, vélni lehetne. Gyermekkorától fogva «ajo»-k egész kara viselte gondját. Azután felséges anyjának közvetlen felügyelete alatt már olvasásba, tanulásba kellett mélyednie. Különösen nagy tehetsége volt a nyelvek tanulására. A németen kívűl folyékonyan beszélt francziáúl, latinúl, olaszúl és spanyolúl. Német és franczia nyelven nemcsak szóval, hanem írásban is kiváló pontossággal bírta kifejezni gondolatait. Tanítása jezsuitákra volt bízva, a kik közt különösen Spannagel, a történet tanítója, tudta feléleszteni növendékének érdeklődését tárgya iránt. Egész nevelésének a császárné felügyelete alatt Fuchs grófné korának egyik műveltsége s jelleme által legkiválóbb hölgye, adta meg irányát. Mi sem mutatja jobban a későbbi császárné háláját, mint az, hogy volt nevelője haláláig megtartotta befolyását, és hogy növendékének kegyelete a császári sírboltban engedett neki utolsó nyughelyet.

MÁRIA TERÉZIA GYERMEKKORI ARCZKÉPE.^[6]

Az ifjú főherczegnő már úgy szólva születésétől fogva magasztos, de nehéz és roppant felelősségre volt hivatva a gondviselés által. Atyja volt az utolsó habsburgi. Koronái leányára néztek. Károly császár és király nem ismert élete vége felé más czélt, mint azt, hogy Mária Terézia főherczegnőt mindenütt elismerjék monarchiája örökösének. Ez a szorgoskodás magában véve is megmagyarázza azt a kiváló gondot, melyet az ifjú királyleány szellemi képzésére fordítottak.

Mert tévedne, ki e kor csak szertartásainak ridegsége és divatjainak feszessége szerint itélné meg. A mint a spanyol etiquette csak közönséges természeteknél verhette békóba a szenvedélyt, erősebb egyéniségeknél annál élesebben tüntetve föl az ellentétet a szív melegsége és a környezet dermedtsége között, úgy a formák zsarnoki, lélekölő uralma nem bírta megakadályoztatni a mélyebben gondolkozóknak szellemi munkáját. Épen a Károly császárnak első pillantásra oly üresnek látszó uralkodása, messzeható mozgalmaknak volt kiinduló pontja úgy a gazdasági, mint a szorosan vett politikai téren. A kormány mindent megtett az országok materialis culturájának emelésére, az ipar és kereskedés előmozdítására. Igaz, hogy mindebben sok volt a felületesség, úgy szólva a kalandosság: nem messze még az aranycsinálás hitének kora, és az osztrák orientális társaság, mint financiális légvár, méltó társa volt Law hírhedt Missisippi-speculatiójának. De azért a triesti, fiumei és portoréi kikötők alapítása, az odavezető, többnyire nagyszerű és költséges hegyi útak építése, a posta és többi forgalmi eszköz javítása állandó emléket biztosít az utolsó férfi Habsburgnak a monarchia kultúrtörténetében. Mindenek fölött pedig a pragmatica sanctiónak, az új örökösödési törvénynek, – mely beláthatatlan időkre hivatva volt a dynastiához fűzni a különböző nemzetiségű, történeti multú és közjogi országokat, s így azok közt is bizonyos kapcsolatot létesíteni, – messze századokra kiható jelentősége a múlt század egyik legfontosabb politikai alkotásává avatja ez eredetileg tisztán családi szabályzatot.

3. III. KÁROLY KIRÁLY ALÁIRÁSA.^[7]

Nagy napja volt nemcsak a császári családnak, hanem az örökös tartományok s Magyarország történetének is 1713 april 19-e, midőn VI. Károly császár és király Bécsben, titkos tanácstermében, az ott összegyűlt titkos tanácsosoknak és minisztereknek ünnepélyesen kihirdeté családjának örökösödési rendjét. Atyja, Leopold császár és bátyja, I. József, már akkor bizonyos egyességre léptek egymással és Károlylyal, midőn ez még Spanyolországnak volt királya. «A felolvasott okmányokból ki-ki tudomásúl vehette József s Károly ágainak életébe léptetett s hittel erősített rendelkezését, s azon örökös egyezményt, mely kölcsönös örökösödésüket szabályozza. Hogy ennélfogva néhai császári felségeiktől, boldog emlékezetű Leopoldtól s Józseftől Ő Császári Felségére ruházott spanyol örökös királyságokon s tartományokon kívűl s mellett, jelenleg néhai testvérbátyjok s kedvelt rokonuk fiágbeli utód nélkül történt elhunyta után az utóbbinak valamennyi örökös királyságai s tartományai Ő Császári Felségére szálltanak, melyek is összességökben, az elsőszülöttség joga szerint, törvényes fiágbeli utódainál, a míg ilyenek léteznek, elválaszthatatlanúl^[8] megmaradnak. Ő Felsége fiágának magva szakadtával pedig, mit Isten kegyelmesen eltávoztatni méltóztassék, törvényes leányágbeli utódaira szálljanak, mindenkoron az elsőszülöttség joga és rendje szerint s ugyancsak elválaszthatatlanúl.» A dynastia középeurópai országainak összetartozása és elválaszthatatlansága épen azon időpontban válik a bécsi udvari politika alapkövévé, midőn az a régi császári világuralom hagyományairól lemondani kénytelen. Mert Károly császár alig egy hónappal e törvény kihirdetése előtt vonta ki hadait Spanyolországból, kijelentve ez által resignatióját a nagy V. Károly és Fülöp-féle örökséget illetőleg. Még az ünnepélyes actusnál a császári, magyar, erdélyi, cseh és osztrák főméltóságok mellett ott szerepel a spanyol államtitkár is.

III. KÁROLY SPANYOL ÉS MAGYAR KIRÁLY ARCZKÉPE.^[9]

A Habsburgok birodalmáról ezentúl nem lehetett mondani, hogy nem nyugszik le benne a nap. Hanem igenis, új nap kelt benne. Mihelyt a dynastia elhagyta világuralmi terveit, melyek annál lazábbá tették a viszonyt a koronás fő és a nemzetek közt, mennél több nemzet egyesűlt egy uralkodó alatt, természetesebbé és szorosabbá kellett változnia a viszonynak az uralkodó és alattvalói között. A középkori óriási, de terméketlen császári eszme helyébe azon modern monarchiai felfogásnak kellett lépnie, mely a király hatalmát népei javától, boldogságától, felvirágzásától teszi függővé. És ha maga Károly csak vérző szívvel hozza meg az áldozatot, ha lelkében mindig császárnak és spanyol királynak képzeli magát, ki még halálos ágyán sem feledkezik meg aragonjairól, ha alatta az udvar és a császári ház színezete még egészen a régi habsburgi traditiónak felel is meg: mind ennek gyökeresen meg kellett változnia, mihelyt örökébe nő lépett. Ezt már neme is elzárja a császári méltóságtól és így, kell hogy közelebb hozza örökös országaihoz. Pedig, a sors különös játéka következtében, épen annak a habsburginak, ki V. Károly óta először és utoljára egyesítette magában a család német és spanyol ágának büszkeségét és hatalmi igényeit, le kellett mondania nemcsak ez igények teljesítéséről, hanem egész politikai igyekezetét oda irányoznia, hogy örökébe nő léphessen, mi által e czél eléréséről a dynastiának hosszú időre le kellett mondania.

Minél valószínűbbé válik a császári párnak férfi sarj nélkül való maradása, annál kitartóbb és szinte lázas tevékenységet fejt ki Károly, a családi új örökösödési törvénynek, a pragmatica sanctionak, elfogadása érdekében saját országaiban, és annak elismerése érdekében a külföldi udvaroknál. Midőn a törvényt hozták, az tulajdonkép József leányainak biztosított jogokat, csak Mária Terézia négy évvel később történt születése után járult az államfő gondoskodásához az apa buzgósága is. Már 1720 april 22-én elfogadták a pragmatica sanctiót Alsó-Ausztria rendjei, még ugyanazon évben a sziléziai rendek, majd Csehország, Krajna, Karinthia és Stiria. Legkésőbb iktatták be a spanyol örökségből csak az imént nyert országoknak, Belgiumnak és az olasz tartományoknak rendjei (1724 és 1725).

Mindennél fontosabb volt Magyarországnak magatartása. Mihelyt a Habsburgok nem viselik a császári koronát, Szt.-István koronáját illeti meg az első hely a dynastia számos királysága, főherczegsége, herczegsége, grófsága, őrgrófsága és uradalma közt, melyekből VI. Károly nagy czímében nem kevesebbet, mint 66-ot találunk. Ez a régi, dicső királyság, a keresztyénség előbástyája, mely így újra első rangú szerepre van hivatva a dynastia szemében is, alig húsz éve szabadult fel nagyobb részében a török hatalom alól, alig egy évtizede csillapodik le a legnagyobb és leghosszabb felkelés után. Ha a szívekben még élt a hazafiúi bánat a Rákóczi-felkelés okozta remények letünése fölött, ha a magyarnak a szatmári béke után le kellett számolnia a ténynyel, hogy politikai léte elválaszthatatlanúl s be nem látható időre oda van fűzve az idegen német, legtöbbnyire ellenséges tanácsosok által környezett királyhoz és hogy legnagyobb erőfeszítéssel sem bír szabadulni e kapcsolattól, úgy viszont e szomorú meggyőződést enyhítette a hazafiaknál a királynak azóta tapasztalt aránylag alkotmányos eljárása, és a legújabban Pétervárad, Temesvár és Belgrád falai alatt kivívott diadalok, melyek nemcsak helyre állították a szent korona terűletét, hanem fényes kiáltásokat nyújtottak annak terjesztésére nézve a Balkán-félszigeten. Azon a területen, melynek minden hegye-völgye egykor Kálmán, Nagy Lajos, Hunyady és Mátyás fegyverétől és dicsőségétől viszhangzott. Ez a kettős, egyaránt hazafias érzelem: a százados alkotmányhoz, a nemzetiséghez s annak jogaihoz való ragaszkodás, és másrészt a hála azon család hatalma iránt, mely a csonka, ezer sebből vérző hazát ismét kiegészítette, és így annak jövő felvirágozását legalább lehetővé tette, bizonyos compromissummá alakúlt a magyar nemzet keblében. Hódolni kell a császárnak, ki kegyes úr, és az 1687. törvény szerint már örökösen bírja az országot, de egyúttal minden lehetőt megtenni a sarkalatos kiváltságok, szabadalmak és jogok megtartására, és ha lehet kifejtésére.

4. GRÓF PÁLFFY MIKLÓS ALÁIRÁSA.^[10]

Ilynemű, annyi fájdalmas resignatióval telt, de viszont titkon annyi reménynek helyet engedő politikai felfogás nyilatkozik különösen Pálffy Miklós nádornak és Szluha Ferencz kir. személynöknek a helyzet minden nuanceát visszatükröző, a pragmatica sanctiót mintegy bevezető levelezésében. Szóba jött ebben nemcsak a nemzet által hozott új áldozat nagysága, ha a királyválasztó jogáról a leányág javára újra lemondana, azon esetben, ha a fiág kihalása által e jog újra a nemzetre szállana vissza, hanem a lehetetlenség is más családra, «muszkára, vagy más idegen potentátára», csak gondolni is.^[11] Ez a politikai felfogás javallotta az erdélyi fejedelemség rendeinek a pragmatica sanctió elfogadását, ez bírta a magyar rendeket is, már 1722 junius 30-án a női örökösödésnek elvben való elismerésére, néhány nappal később pedig annak törvényben való beczikkelyezésére. Ugyanakkor azonban, midőn nemcsak a dynastiának egységét, hanem a monarchiának elválhatatlanságát, unióját, különösen pedig védelmi tekintetben legszorosabb szövetségét proclamálták, nem mulasztották el ugyancsak erős kifejezésekkel fentartani és nemcsak a király, hanem minden utódának védelme alá helyezni a magyar alkotmányt, és annak a többi országoktól különböző közjogát. E különállás kifejezést nyer abban is, hogy az örökösödési törvény szövege és tartalma épen nem felel meg teljesen az örökös tartományokban megállapítottnak, a mennyiben a dynastia férfi és női ága kihalása esetére «quod Deus avertat» biztosítja a nemzet régi, szabad királyválasztási jogát. És a magyar rendek nemcsak a szorosan vett hazára nézve rendelkeznek, hanem az alávetett, vagyis kapcsolt részekre nézve is, ezáltal elejét véve a Horvátországban már is előtünedező separatistikus törekvéseknek.

5. SAVOYAI EUGEN PFEFFEL METSZVÉNYE UTÁN.^[12]

Az akkori viszonyokat tekintve, e törvény körűlbelűl egyaránt megfelelt a király és a dynastia érdekének, és a magyar nemzet óhajának és szükségleteinek. a kölcsönös védelem kötelessége, mi először itt nyert államjogi kifejezést, első sorban a magyarok kívánságának felelt meg. Hisz az országgyűlés tagjai kivétel nélkül mind éltek már azon korban, midőn még a törököt uralta a magyar föld nagy része. És ki láthatta akkor előre, hogy mennyire megváltoznak alig két évtized alatt a hatalmi viszonyok, úgy hogy már nem hazánk szorúl idegen védelemre, hanem erejének feleslegét az örökös tartományoknak a dynastia alatt maradásra fogja fordíthatni és fordítani!

Oly korban, midőn az európai háborúk többnyire örökösödési kérdésből eredtek, midőn alig végződött be a legnagyobb örökség, Spanyolország és az Indiák, birtoka miatt több mint egy évtizeden át folytatott harcz, nem látszott feleslegesnek minden lehető garantiákkal venni körűl a successio rendjének ily lényeges megváltozását. Károly császár nemcsak a legközelebb érdekelt felektől, József császár leányaitól, eszközölte ki annak elismerését, hanem, néha nagy áldozatok árán, keresztűlvitte ez elismerést valamennyi európai udvarnál. Vallásos, szertartásos lelke nem bírt belenyugodni nagy hadvezérének és tanácsosának, Savoyai Eugén herczegnek rideg politikai felfogásába, mely szerint 200,000 jó bajonnett és tele kincstár jobb biztosíték az összes európai fejedelmek és minisztereik esküjénél.