Szabó Lőrinc visszatérése az irodalmi életbe nem volt olyan látványos, mint a jobboldali múltját nyilvánosan megbánó Erdélyi Józsefé, vagy olyan hatásos, mint a Hazai tükörrel mindjárt országos sikert, az Írószövetség elnökségébe való beválasztást elérő Tamásié, de olyan problémákkal terhes sem, mint a sokat és sokféleképp vitatott Galilei-drámával megszólaló Németh Lászlóé, aki a történelmi témában mindjárt az értelmiség legégetőbb kérdéséhez szól hozzá. És tulajdonképpen nem is visszatérésről van szó az ő esetében: hiszen résztvevője volt, ha csak fordítóként is, az irodalmi életnek. Épp ezért saját műveivel való jelentkezése is lassúbb, fokozatosabb lett. Természeti és ,magán’-témájú versekkel jelentkezik, ezek maradtak még 1949-ből kiadatlanok, és ilyenekkel folytatja alkotói pályáját 1953-ban is. Az egyetlen közéleti igényű vállalkozását, a Vereség után című verset sem baráti, sem hivatalos helyek nem javallják a nyilvánosság elé, így az elkövetkező évek politikai viharaiból továbbra is kimaradva, az életében adódó utolsó alkotói lehetőséget kihasználva igyekszik életművét kiteljesíteni és publikálással tető alá hozni.

Jelentős változást hoz 1954 a költő életében. Az eddigi műfordítások jó része ekkorra érik megjelenéssé, ezt honorálja az ez év április 4-én kapott József Attila-díj első fokozata, amelyet névlegesen éppen az előző évi visszaté [456. o.] rését jelentő Majakovszkij-fordításaiért kapott. És jelentőset lépett előre a hivatalos elismertségben költőként is: „Megjelent az új, négy kötetre szétosztott Hét évszázad magyar versei is, javított változata annak a szörnyű első kiadásnak: ebben már nem két és fél versem van benne, hanem valami tizenhat. (Gyulának kb. 30, József A.-nak kb. 90.)” – írja Lipták Gábornak az év végén, december 22-én. Megnyílnak ezen kívül a publikációs lehetőségek ismét a költő előtt: folyóiratok, rádiószereplés, irodalmi esteken való részvétel jelzi, hogy az alkotót értékének megfelelően kezdik becsülni. Ennek az alkotói fellélegzésnek ritmusát zavarja meg azután a súlyos betegség, a második szívtrombózis 1954 végén, mely után már minden tervezgetésébe beleszövi a végrendelkezés szövegét is. Élete utolsó két és fél éve tragikus kettőshangzattá válik: állandó reménykedés és kapkodó összegezés; újat akarás és búcsúzás egyszerre.

A költő végül is 1954-ben jut a nyilvánosság elé. Először a Művelt Nép közli, illusztrálva április 25-én A forzicia éneke című versét. A Kisdobos áprilisi számában a Vadliba, a júniusiban a Vakáció előtt és az augusztusiban az Országos eső jelenik meg. A reprezentatív bemutatkozás azután ismét a Csillagban történik. A Csillag májusi számában még csak a szovjet költők antológiájának bővített kiadásába fordított újabb versek csokrával, de a júniusi számban már öt saját verssel szerepel: Májusi orgonaszag, Kisörsi nádas, Januáréji olvadás, Ébredés, Valami szép. Az [457. o.] 1954- júniusi Csillagbeli megjelenése után már ezt írhatja: „A Válasz megszűnése óta, itt-ott öt esztendeje, semmim se jelent meg jelentősebb helyen, s most persze kellő feltűnést keltett, és kaptam rájuk néhány megrendítően jóleső levelet.” (Július 2. Baumgartneréknek.)

A megszaporodott közlési igény lesz 1954 elején inspirálója. Az év első felében saját verseinek alkalmi sorát írja. Az újévi galyai pihenésük termése a hagyatékában két változatban szereplő vers: az Újévi katica a hegytetőn, illetőleg az 1954-es dátummal az 1960-as Összegyűjtött versei óta köteteiben közölt Újévi katica; majd A forzicia éneke, Országos eső, Vadliba, Nyár, Valami szép (március 17.), és az április 14-i levelében említett, önmagának készített fordítás, Hölty Májusi éjszaka című verse. Végül a sort a július 25-én Igalon elkezdett és augusztus 12-én Ábrahámhegyen befejezett verse zárja, a Vereség után című.

Szinte mindegyik levele valamely közlésről számol be. Az 1954. július 22-én Igalról Bernáthéknak küldött levél például egy egész csokrot gyűjt össze a publikációkból: „Illés Béla az Irod. Újságban közölte már egy forró júliusi szonettemet (Július csatája), s megvette azt a Ficseri-füsti című versemet, amelyet láttak. A Kisdobosban esedékes elsejére az Országos eső s egy s más a Magyar Nemzetben.” Ekkor még az sem vált ki dohogást belőle, hogy egyik versét a Magyar Nemzet nem közli, sőt, megértően fogadja a hírt: „Az árvíz, sajnos, olyan irányban köti le, olyan irányba terelte az eső-hangulatot, hogy nagyon tartok tőle: Zelk még közli az Országos esőt, de a M. Nemzet már nem fogja. (Ez nemcsak anyagilag nagy kár!) Újság nem igen közölhet egy nem aktuális tárgyú, kedvesen megtárgyalt témát, mikor a téma igen kevéssé kedves következménye ilyen erőteljesen aktuális.” (Feleségéhez, július 24-én írt leveléből.) [458. o.] 

Tulajdonképpen két nagy fordítói vállalkozás, két vígjáték közé esik ez a viszonylagos költői termékenység: 1953 végén az Ifjúsági Színház számára Shakespeare Vízkeresztjét fordította, majd a nyár végén váratlan felkérésre Molière A nők iskolájának fordításába temetkezik. Ugyanekkor a Faluszínház állandó budapesti otthona megnyitójaként bemutatja az Ahogy tetsziket, mint erről a Színház és Mozi április 30-i száma Új színház Budapesten címen beszámol. És az év végén jelenik meg a teljes egészében általa fordított Tyutcsev Versek című kötet is. Mindez jelentősen megjavítja a költőnek az utóbbi években eléggé siralmassá vált anyagi helyzetét is.

Különösen örül a rádiószerepléseknek. Már az előző évben, november 18-án a Petőfi rádión délután 15.40-kor bevezető előadást tart egy Tu Fu-fordításműsor előtt: „Tőlem a rádió előadást kért, s vagy 12 darabot elmondat a fordításaimból, úgyhogy a számot a magaménak tekinthetem.” Csak az bosszantja, hogy erről nem tudta időben értesíteni barátait: „Ha a számot nem rakják előbbre az eredeti tervnél, akkor még idejekorán kaptátok volna az értesítésemet, így azonban már lefutott az egész, mire megkapjátok a híradásomat” – fűzi hozzá az értesítéshez a Baumgartneréknek november 18-án küldött levélben. A kiadott rádióműsorban ugyanis eredetileg Új Hajtás (fiatal írók és költők művei) című adás szerepelt.

Az igazi örömet azután az jelenti, amikor végre saját hangján is megszólalhat a rádióban. És ez éppen szülővárosával, Miskolccal kötötte össze. A „miskolci adás” az a rádióműsor volt, amelyben a költő mutatta be szülővárosát. A Zsurzs Éva rendezte műsort Tóbiás Áron szerkesztette, aki így emlékezik az ötlet megszületéséről: „Egy ízben azt a feladatot kaptam, hogy egyórás ünnepi műsort állítsak össze a felszabadulásának tizedik évét ünneplő [459. o.] Miskolcról. Minden együtt volt már: a százezer éves ősember s a 44-es MOKÁN-partizánok, a csörömpölő, Pestről kirostált villamos, s a Szinva törékeny fahídja, az óriási búzavásártér s a diósgyőri roppant kohó-óriások, a kékzöld mezők, a tapolcai tó és liget, az Avas csalogató borpincéje – csak még egy bujkáló verssor tért vissza mindig: ,Szülővárosom, sose lesz szemed kóbor fiadon?’ Szabó Lőrinc kért bebocsátást a miskolci ünnepi műsorba. Az a költő, ki a felszabadulás után nem szólalt meg a rádióban, a verseit is alig hallhatta a nagyközönség. Vele szerettem volna indítani, a tegnapi városról szólva az egyórás, szavakba, hangokba foglalt körképet.” (Szabó Lőrinc hangszalagon. Új írás, 1964. 9. sz.) A műsor a Kossuth rádión, december 3-án 20.20-kor hangzott el Az Avas alján... címen.^[1] A költő táviratot, üzenetet küld barátainak, hadd hallhassák ezt a szereplését: „Ez volt, pénteken este, az első alkalom tíz kerek esztendő után, hogy a saját hangomon lehetett hallani a rádióban!” – írja december 6-án Tompa Kálmánnak, aki akkor hosszabb ideig a balatonfüredi szívkórházban kezeltette magát. Majd kiegészíti a távolba szakadt ismerősökkel való összeköttetés gondolatával a Baumgartneréknek küldött december 9-i levelében: „talán istentelen messzeségben, nagy vizeken túl is akadt ismeretlen-ismerős, akinek ez volt az első testileg adott életjelem”. És örömmel teszi hozzá: „Most már talán nem lesz oly ritkaság az efféle, például e percben hívott fel a Rádió, hogy egy kis Tóth Árpád-emlékezésemet személyesen mondjam el. Jövő szerdán veszik fel; leadási időpont az eddigiek szerint: dec. 29. 15.20-tól 16 óráig a Kossuthon. Az én emlékezésem kb. 8–10 perc lesz.”

Emlékezéseket ad közre azután a Csillagban is: 1954 decemberében az Utolsó napom „Lajos bátyám”mal címűt a Nagy Lajos-emlékszámban, majd a februári számban a [460. o.] Tóth Árpádról szólót. És közben: az 1955. januári Csillag-számban tíz fordítás: Szilva Kaputikján, a kitűnő örmény költőnő verseiből. Mint Lipták Gábornak 1954. december 22-én írja: „A Nagy Lajos-cikket sokan megemlegették; a januári számban tíz Kaputikján-fordításocskám jön. Ha száz kezem volna meg három fejem, akkor se győzném a munkát.”

Az utazás, a nyilvános írói szereplés is újabb lehetőségeket nyit meg számára: Győrbe és Sopronba látogat, majd ifjúságának színtereit látogatja végig Illyések társaságában. Egy dátum nélküli levelében az 1954. őszi körutazásról számol be Tompa Kálmánnak: „Volt egy debreceni utazásom, Gyuláékat kísértem el, mint egykori bennszülött a fogadott pátriámba, hogy kalauzuk legyek olyan gyerekkori tájakon, amelyek kissé ismeretesek pl. a Tücsökzenéből. Őneki volt csak dolga: a volt Dóczy- (mostantól fogva Kossuth-leánygimnázium) Kossuth-ünnepségén szerepelt, melynek során a Fáklyalángot is felújította a Csokonai-színház. Megnéztünk mindent, ami kellett s egyet-mást, ami privát-érdekesség volt csupán, így két egykori lakásunkat is, meg a vargakerti ,tavakat’: borzasztó, micsoda szennypocsolyákká degradálta őket a sok vasúti salakhegy terjeszkedése! Csíbornak, tarajos gőtének nyoma sem volt bennük. Ugyanígy kihaltak a másik lakásunkból az egykori szép szomszédlánykák… Vissza aztán a sofőr jóvoltából egy éktelen nagy kanyarral Nyíregyházán, Tokajon, Miskolcon – Zoltán bátyámék! – és végül Lillafüreden és a Bükkön át jöttünk. Nagy mulasztása volt az életemnek, s bizonyára a tiednek is, hogy olyan keveset jártuk azt a páratlan vidéket: káprázatosan szép és gazdag volt a táj az ősz színeiben és saját örökkévaló hegyeiben-völgyeiben, keresztvölgyeiben, szakadékaiban, tisztásaiban, erdeiben meg amije csak van egy komoly hegységnek.”^[2] [461. o.] 

Ugyancsak ezen az őszön „pár hete voltam a Csillagékkal, mégpedig fogadott szülővárosomban, Balassagyarmaton. Oda szívesen mentem a sok gyerekkori emlék miatt; és mert hozzá még külön autót adtak nekünk és Illyéséknek” – írja Baumgartneréknak, december 9-én. A nagysikerű irodalmi esten felolvasta a Vereség után című ,futball-versét’. Feleségével pedig végigjárja a Tücsökzenéből jól ismert tájakat, és a ligetet, ahol azóta 1977. március 30-án az országban elsőként állították fel mellszobrát, Borsos Miklós alkotását.

,Esemény’ lett Szabó Lőrinc költői újramegjelenése, sikere. A József Attila-díjjal való kitüntetése alkalmából Parádfürdőről küldött üdvözlőlapot az éppen ott tartózkodó főszerkesztő, Illés Béla mellett a fiatal nemzedék egyik legjellegzetesebb képviselője, az akkor, ott írt versével utóbb vitát kiváltó Csoóri Sándor írja alá. Régi és újabb barátai egyaránt nyilvántartják újrajelentkezését. Az ekkor már súlyos beteg ifjúkori barát, a Tücsökzene bátyuskája, Oltványi Imre, fia felolvasásából értesül a Művelt Népben megjelent első saját Szabó Lőrinc-versről, ehhez gratulál 1954. április 27-én. Lipták Gábor május 16-i levelében nyugtázza: „A rádióban jövő héten viszont úgy látom eredeti Szabó Lőrinc-vers lesz.” – Egy tematikus összeállításban a Versek az orvosokról műsorban május 21-én hangzik el a vers a Petőfi rádióban. 1954- július 24-i, feleségéhez Igalról küldött levelében Bari, azaz Baránszky Jób László meghívásáról számol be: „És Bari is írt, függetlenül még az én lapomtól, viccesen és csalogatva, és a Ficseri-füstit emlegetve, melyet úton-útfélen felolvas.” Nem sokkal később már személyes vershallgatásra gyűlnek köré barátai: „Este szalonnát sütöttünk, majd [Illyés] Gyuláék átjöttek az én kézirataim kedvéért Bariékhoz. A Kisdobos-beli, közlést már tudtam a nagy [Baránszky Jób] Lászlótól, [462. o.] aki Pestről, ahova fel kellett ugrania, hazajövet a vonaton látta valakinél. Az Irod. Újságban nem jött s dicséri – tán majd legközelebb. A verseknek László nagy reklámot csapott, Gyula is megfelelően értékelte őket.” (Feleségének írt beszámolója, 1954. augusztus 2-án.) És hadd idézzünk egy távolabbi ismerőst, aki ez évek legkitűnőbb Szabó Lőrinc-versét olvasva, szükségét érezte, hogy magánlevélben a költő lánya közvetítésével valljon, Thurzó Gábor 1954. június 28-án ezt írja: „Kedves Klári, két napja tűnődöm, izgatottan és felzaklatva, hogyan köszönhetném meg apádnak a Májusi orgonaszagot. Nem merek néhány szóval sem a szeme elé kerülni, szégyellném magamat előtte, így téged kérlek, mondd meg neki, hogy ekkora versélményben a Semmiért Egészen óta nem volt részem, sőt olvasói életemben is csak egyszer-kétszer. Amióta elolvastam, újra tudom, hogy érdemes élni. Bocsáss meg!”

Mégis ez a látszólag idilli helytalálás a politikai élet akkori gyors változásainak is függvénye volt. Szabó Lőrinc, a költő és a magánember, ha nem is akart tudomást venni a politika alkalmi alakulásáról, mégis szubjektíven reagálnia kellett rá. Ugyanakkor jellemzően apolitikus alkatára, nem politikai jellegében értékelte az eseményeket, hanem csak műve befogadásának esélyeként érzékelte és mérlegelte. „Saját válogatott kötetemet változatlanul ígéri a fáma, s elsüllyeszti a süppedek” – írja Baumgartneréknak 1954. december 9-én. Így azután, amikor újabb alkalmi verseinek sorát egy ,közéleti’ gesztussal igyekszik megtol [463. o.] dani, nagyigényű vállalkozása a többi vershez képest kevésbé kap méltánylást, sőt éppen alkotófolyamatában is elkedvetleníti a nem várt és nem értett visszhang: „Most persze versek, versek és versek szükségeltetnének, és nincs rá időm. Meg aztán a kedvemet is eléggé elvette a tapasztalat, hogy a tinálatok kezdett és Ábrahámhegyen befejezett ,futballvers’ úgy megrekedt az uralkodó közérzület süppedékeiben” – panaszkodik idézett, Igalra küldött levelében. A Szabó Lőrinc-i aszinkron egy jellegzetes megnyilvánulásával találkozhatunk ez esetben is. Hasonlóan az 1940-ben írott katonaversekhez – csakhogy itt épp ellenkező előjellel –, a közösség költőjeként kíván megszólalni. Maximális erőráfordítással végül is kudarcot vall. A felbolydult közélet különböző magyarázatot fűz a megnyilvánuláshoz, másrészt még mindig kísért a költő régi megítélésének emléke: még baráti körben is tartanak a vers politikai félremagyarázhatóságától. A bizonytalan politikai élet következtében a vers elvszerű marxista értékelése elmaradt, hangsúlyainak különböző értelmezése pedig a költő szubjektív jószándékát, közösségi szolgálatát értékelni nem tudta. Ezért inkább eltekintettek akkor a vers közlésétől, ezzel is felerősítve a vers körüli zavart, tápot adva a költemény félremagyarázásának.

A vers a berni futball-világbajnokság döntőjében elszenvedett vereség hatását mondja el. Első említését az augusztus 2-i, Balatonfüredről a feleségének küldött levélben találjuk. Illyéséknek és Baránszkynak olvassa fel „azt a két részt is, amelyet, még Igalon már megírtam a ,Vereség után’-ból. Az igen különleges darab lesz, ha el tudom készíteni, négy részre tervezem. Talán Auréléknál! De igen-igen lassan megy”. Ábrahámhegyen valóban befejezi a verset, és visszatérve Balatonfüredre, baráti körben bemutatja: „Tegnap este megint felolvasás volt Liptákéknál, egy [464. o.] sereg orvostanár volt ott, köztük Pommersheimék. A szokottnál is nagyobb tetszés súgta, hogy, úgy éjféltájban, váratlanul kipróbáljam rajtuk a sportverset: egészen rendkívüli hatást keltett. Aztán Pommersheim hozott haza a kocsiján, mert már éjfél múlt, és rajtam nem volt felsőkabát, az idő pedig, a délutáni viharos esővel, lehűlt. Szóval hát ez jó volt, egészen nagyszerű valami ,Százados ének’.”^[3] (Augusztus 23-án a feleségéhez írott levelezőlapjából.)

De ezzel vége is a vers sikersorozatának. A napi politikai események két oldalról is lehetetlenítették megjelenését. Egyrészt a vereség hatására felkorbácsolt hangulat a sporteseményt közvetlen politikai ütközőponttá nagyította, másrészt az irodalmi életbe visszatérő Szabó Lőrinc közéleti állásfoglalásait a régi, elvi szinten meg nem oldott polémiák szemszögéből vizsgálva még baráti környezetben is különböző félreértésekre adhatott alkalmat. Mindezt összegezte számára egy baráti beszélgetés, melyben Boldizsár Iván foglalta össze aggályait, és amelyről augusztus 25-én számol be feleségének. „B. főszerkesztő pedig egyenesen a berni verset kérte látni, amelyről a professzorest hallgatóitól hallott. Hát felolvastam, s a hatás igen meglepő volt. Legrosszabb várakozásaim se álmodták volna, hogy B. mire tudott, rémes tárgy-, vagyis helyzetismereténél fogva, barátilag figyelmeztetni. Magam sem akarom az érveket, illetve a hangulati érveket, melyeknek csak most éreztem a súlyát, összegezni. A rádiónál, mondta… ha százszor jóváhagynák is, ha előre legfőbb helyen is jóváhagynák, az még mindig nem volna biztosíték a támadások kivédésére. Legnagyobb meglepetés a ,Siker nagy himnusza’ körül ért: az a főbaj. Nem részletezem a dolgot. Hát erre igazán nem lehetett gondolni. Provokál, mondta. (Ugyanezt Lipták is már előbb, csak hát ő csacsi [465. o.] módon.) További pontok: a ,hadvert nép’, amelyet azonban – bár ezt más politikai kifogás éri – kevésbé fenyeget dühös visszhang, véli, úgyhogy tán még ,maradhatna is’. Ugyancsak ,maradhat’ a legenyhébb, ,Csaba királyfi’. Hogy mit, mért, hogyan lehetne tenni, azzal telt az idő majdnem éjfél után egyig. Rámutatott B. arra, hogy micsoda aprólékos nagyítóüvegezés fog itt, az első ,közéleti’ versemnél demokrata oldalról megindulni, s mi volt már más esetekben (nem nálam) máskor is. Mintha Gabusék ,legrosszabb’ vendégeinek hátmögötti kibírhatatlanságai hangzottak volna el itt komoly formában. Ő nem közölné a verset. Mindenesetre változtassak a szövegen, ajánlott levélben feladva a Rádiónak a változtatást. A ,Siker nagy himnuszát’ nem lehet meghagyni, olyan képzeteket kelt! E ponton olyan megbecsülést fognak látni, amit a hivatalosság talán csak helyreigazít (ahogy a ,hadvert népet’ is), a további demokrata-világ azonban – és itt saját nevében is beszélt, nyilván – föltétlenül úgy fog fel, hogy elölről kezdődik a tíz évvel ezelőtti hangulat ellenem… Mondom, nem lehet azt összefoglalni, mennyi minden egybefutott... A vers fontos, érdekes, nagy voltáról csak ezután esett elismerő szó, annyira izgalomba jött mindenki a hozzátársuló gondolatoktól. Hogy a professzoroknak úgy tetszett, azt is – kimondatlanul – rossz jelnek fogták fel, gondolom. Mit mondjak? Oda minden nyugalmam.”

Ennyi a vita tényvázlata, ezt követi az alkotó meditációja: „Egész éjjel tűrhető megoldáson töprengtem. Nekem igazán nem volt semmi olyan érzésem a megszerkesztéskor, hogy a ,És kint már dördült a Siker nagy himnusza’ kifejezésben a Deutschland-Lied iránt megbecsülést fejezek ki. Hiszen két világháborús vereség minden olyasmi ellen hatalmasan szól, hogy a német himnusz = siker-himnusz! Itt csak a futballgyőzelem végaktusánál felhang [466. o.] zott dalról van szó, mint ténylegesen megtartott zárószámról. Mindegy! És lassan mindenki egyetértett B. súlyos aggályával. Ah, nincs ennek vége… Pedig nagyon baráti aggály volt minden.”

Ezután néhány változtatást ír le; „Már most, arra gondoltam, hogy a II. rész záró két sora hangozzék el így:

A ,hadvert nép’ helyett legyen ez az I. rész 4. sorában:

A ,Csaba királyfi’ maradjon; nélküle nincs emelt zárás, és az egész felborul.”

Ezután néhány utasítás, kinek, hogyan juttassák el a változtatást. De még másnap, a levélírás végén sem szűnik a sokkhatás: „Ismétlem, sehol ne említsenek semmit, s a szövegváltoztatáshoz ne adjanak indokolást. Ne tűnjék ez fel valami vészes takarodónak. Hiszen nem is az.”

Hatása? „Én nem árultam el, mennyire le vagyok verve, de nyilván lerítt rólam, hogy perplex vagyok. Nem tudom, mit teszek ma. Mindenesetre erőszakolom a zavartalan munkát. De hogy ver a szívem! Oda minden erőm.”

És valóban, a vers megjelenése esetén nem az elvi elemzés és esztétikai értékelés volt várható, hanem a személyes megítélés és az aktuálpolitikai fogadtatás. Mint ahogy a beszámoló levél utóirataként szinte az egész vita poénjaként visszacsengett a várható fogadtatás baráti hang [467. o.] szerelésben: „B. szerint a versben ,alig van szó futballról, sportról; politikai vers’. ,És tíz év alatt semmi se történt, amit szóvá teszek, csak Bern?’ Egyéb aggály az említetteken kívül nem volt.”

Így már érthető a néhány lakonikus sor, amellyel a vers befejezéséről ábrahámhegyi vendéglátóit tudósítja augusztus 31-én: „A maguk házában (érzésem szerint pompásan) folytattam és lezártam a nagy berni verset. (Hihetetlennek találtam aztán a dolgot, hogy alighanem ,használhatatlan’…sic transit…).”

A kedvetlenség, amit ez a kudarc okozott, mutatkozik meg, ahogy ,elfelejtkezik’ erről a versről. Képes Géza – akinek a Rádióhoz küldte a költő e verset – utóbb, a Kortárs 1964. márciusi számában adja közre végül, megjegyezve: „A verset elhozta nekem – a rádió irodalmi osztályát vezettem akkor. Műsorra is akartam tűzni a verset, de a vezetőségnek az volt a véleménye, hogy ezzel az eseménnyel ne foglalkozzunk többé, még ilyen formában sem. Ezt akkor közöltem a költővel, akit láthatólag lehangolt a hír, de aztán csak legyintett rá, s a verset nem kérte vissza. Azelőtt több ízben tapasztaltam, milyen aprólékos gonddal kezeli Szabó Lőrinc a kéziratait. Az eredetit és a másolatokat külön dossziékban tartotta, s ha közlés végett átadott valakinek egy vagy több verset: a dossziéba, ahonnan kivette őket, pontosan bejegyezte, hogy hova adta. Másik két dosszié még őrizte a többi másolatot. Nem volt tehát fontos, hogy visszakapjon egy példányt, hisz maradt még a versből két vagy három másolat otthon. De ezzel a verssel, úgy látszik, valami baleset történt. A költő halála után megjelent gyűjteményes kiadásban nem szerepelt.”

A baleset: nem a vers elvesztése. Hiszen Igalra is, Ábrahámhegyre is elküldte a vers pontos kéziratát. Csak az [468. o.] 1960-as gyűjteményes kötet összeállításánál még részben érvényesültek azok a személyes és aktualizáló szempontok, amelyek a vers időbeni közlését is akadályozták.

Mégis, a kellemetlen záróakkord ellenére is, termékenynek mondhatjuk 1954 első felét. Ő maga, ,balatonozós’ útjára készülve is így értékeli ezeket a hónapokat, Lipták Gábornak írva, július 15-én: „Az utóbbi napokban rettentő sok mindent intéztem, ebből tudom, hogy mégis itt a nyár, s hogy mégis indulhatok végre… Szörnyű, hogy mennyit kell majd fordítanom ebben a fél évben: 1954 első felét lényegében saját versekre tékozoltam, s most már csattan az ostor, már most is csattan, nemcsak a végén! Jaj nekem…”

Az év jelentősebb fordításai Shakespeare jegyében telnek. 1953 végén lefordította az Ifjúsági Színház számára a Vízkeresztet, amelyhez külön prológust is írt (ez utóbbit 1955. május 8-án, mint erről ezen a napon Liptákéknak beszámol), majd megigazította a két Vörösmarty-fordítást, előbb a Julius Caesart, utóbb a Leart. Ezután került sor a saját, régebbi fordításai átjavítására. A Szépirodalmi Kiadó is készül az új teljes Shakespeare-re, valamint a Népművelési Intézet is kiad egy népszerűsítő színdarabsorozatot.

Nyári útját Igalon kezdi, ahonnan július 21-én jelenti feleségének: „előírásszerűen megjöttem”. Máris a „kőlugasban” üldögél, és hozzáteszi: „Csak itt lehet pihenni, ez megint bebizonyosodik.” Július 24-én máris a munkáról [469. o.] számol be: „A Shakespeare-anyag megjött, én is elkészültem vele, a napokban majd postázom. Lehet, hogy szeptember táján akár már korrektúra is várható a Népművelési Intézettől, illetve a Művelt Nép könyvkiadójától, amely ezt a ,Népszerű Drámák Sorozatá’-t kiadja. Mindenesetre jó, hogy készen vagyok, hiszen eddig is csak az késleltetett, hogy a Szépirodalmi Kiadó – a nagy, új Shakespeare előkészítéseképpen – nem küldte el a javítandó kéziratot (csak, még áprilisban, azokat a korrekciójavaslatokat, amelyeket Szenczi Miklós dr. anglicista professzor tett). Ha most majd küldik a Szépirodalmi-kéziratot, csak át kell vezetnem rá az itt elvégzett módosításokat, melyeket magamnak külön följegyeztem s megőrzök. Még az idén ugyanúgy át kell majd vizsgáltatniuk Domokos Jánoséknak még a Timont, a Macbethet és a Troilus és Cressidát is, s át kell javítanom nekem.” Az Ahogy tetszik javításait egy régebbi kiadáson végzi, amelyet Baumgartnerék könyvtárából kért el. Erre utal az új kötet dedikációja is: „Csókynak hálás szeretettel egy régebbi kötetért, amelyből ezt a kiadást szedték.”

Július 28-án azután elküldi az Ahogy tetszik kéziratát, hozzákezd a „futballvershez”, majd 31-én jelzi Bernáthéknak, hogy elindul, két napot Tihanyban tölt Baránszkyéknál, és 2-án érkezik hozzájuk. Tihanyban tartja szalonnasütés közben az első felolvasást a futballversből, és kap egy nagy, sürgős megbízatást Illyéstől: „Gyulánál ugyanis tegnap egy új, fontos munkamegbízásom adódott: postamunkaként le kellene fordítani Csatlós, azaz a Szépirodalmi megbízásából Molière A nők iskolája c. vígjátékát. Váratlan ügy, Csatlós több ok miatt járt lent, Gyula a kötet szerkesztője és fontos előszóírója; s az eddigi fordítás miatt nagy csetepaté folyik már rég Heltai és Vas I. közt, ezért kell új fordítás… Dátum: szept. 7.” – írja feleségé [470. o.] nek, augusztus 2-i tihanyi levelében. Éppen ezért hazautazik, felszereli magát a munkára, és pesti sógornője, Mikes Margit és annak leánya társaságában utazik Ábrahámhegyre, ahonnan augusztus 9-én számol be Pesten tartózkodó házigazdáinak „szabályszerű” megérkezéséről és berendezkedéséről: „Már tegnap megkezdtem a munkát, előbb befejezem a saját félkész munkámat, jól halad; azt hiszem, holnapra készen lesz az egész. Akkor jön a Molière! A futballvers befejezése és utóbb a balatonfüredi vitái késleltetik csak ezután. De teljes odaadással nekifekszik a munkának. Nem is Liptákék vendégekkel zajos házában lakik, hanem a szomszédban vesz ki szobát, Szakács Józseféknél, a Horváth Mihály u. 22-ben. „Ez a kis szoba csendes, rendes, a háziak szívélyesek, írtam, hogy az előszobában telefon is van? (Szakács József) És írógép is van a házban. Szemközt, illetve a hátam megett, a vasútállomás. Az utca a kikötő felé menet a vasúttól az első utca jobb felé. A kert végéből látszik a tó csücske” – írja feleségének, augusztus 20-án. És mindig csak a munka, a nehéz munka menetéről tájékoztatja. Augusztus 20.: „Reggel 7-től egy tagban dolgozom, s négy napon át jó fegyelemben bírtam az iramot; remélem, tovább is bírom, másképp baj lenne. Csak egy-két percre állok fel az asztaltól. Augusztus 23.: „egyenletesen dolgozom, nagyjában tudom tartani az iramot”. Augusztus 30. (már ismét Liptákéktól): „Most már nagyon roppangatok össze… napi ingásom igen nagy a sorszámok tekintetében, s rosszul is számoltam eddig, mégpedig, sajnos, a káromra. Máig 1156 sor van készen, még tehát 600 és valamennyi kell… Embertelenül dolgozom, napi átlagom 14 és 120 közt van, vagyis eddig 75 sor körül mozog. Másodszor álmodom már, hogy a testem agyagszoborként megrepedezett, s [471. o.] mindkét esetben úgy ébredtem, hogy nem tudom, valóság-e a dolog.”

Végül is szeptember 8-án este, Bernáthéknak írva, jelzi a munka végét: „Pestről írok, de csak pár órára hozott fel Füredről Gyula alkalmi kocsija… Én A nők iskoláját tegnap gépeléssel is befejeztem, most pihenek pár napot.” Feleségével együtt Illyések vendégei lesznek Tihanyban, majd Liptákékhoz látogatnak. A költő az őszt tihany-balatonfüredi barátainál tölti ezután.

A legnyomasztóbb tartozását készül törleszteni, állandóan halogatva: a Krilov-fordításokat. 1954. március 11-én kapja a szerződést, négyezer sorra, 1955. január 15-i határidővel. Május 8-án így ír Liptákéknak erről: „Neki kell már látnom a rengeteg új Krilov-mesének is: jól hangolt, hogy az első, amit a nyersfordítás a kezembe adott, azt a sokat ígérő címet viseli, hogy: Szamarak a Parnasszuson.” De, még Igalról is így ír Bernáthéknak: „De jó volna itt saját magamnak dolgozni! Azonban a Krilovok szorítanak, s egyelőre a Shakespeare”. (július 22.). Azután a Molière miatt halasztja el: „Ez nálam sok mindent felfordít, megint halasztja a Krilovokat (amit nem akarok híresztelni)” – írja feleségének augusztus 2-án. De december 9-én is még csak szorító feladatként emlegeti Baumgartneréknek írott levelében a végül befejezetlen hagyott vállalkozást: „szörnyen befog a munka, a rettentő sok könnyelműség most bosszulja meg rajtam magát – fordítanom kell már végre a Krilovokat, a csaknem kétszáz verses állatmesét: kisül a szemem tovább szédíteni baráti embereket, akiknél még akkor vállaltam az ilyen terhes munkát, amikor nagyon örülhettem neki, s akiket nem csaphatok be”. [472. o.] 

Az évet a jó közérzet jellemzi. Lemezhallgatásról, operajárásról szóló híradás majd mindegyik levelében szerepel. És mintha egészsége is kevésbé lenne veszélyeztetve. Még a szokásos megfázásos betegség is csak ironizálásra készti, ezzel szórakoztatja a szívét Balatonfüreden kezeltető barátját, Tompa Kálmánt: „Persze, most távol vagy, persze, most vagy távol, most, hogy megint leütött az (első) influenza! Ha nem tudnám, hogy mint a vadak a boszorkánymesterükhöz, úgy járunk csak hozzátok, doktorokhoz, olyan naiv hittel és megszeppenéssel, valahányszor megbetegszünk, akkor jobban siránkoznék. Mert nincs igazi bizalmam hozzátok, kedves képviselője számomra az Orvosi Karnak, tudod ezt te is nagyon jól; csak hát jobb híján meg-megmártakozom, belülről, a ti latin nevű szenteltvizeitekben. Jelen pillanatban a Fagifor nevűben. Mert azt iszogatom itt, az ágyamban, hogy felszakadjon, megpuhuljon, olvadozni kezdjen bennem a kőkemény fájdalom. Lázam nincs, hőemelkedés is csak 7,2-ig bátortalankodott föl az üveglépcsejében. De azért szörnyen kínoz ez a förtelem, szigonyokkal szaggat, ahogy tegnapelőtt még a torkomat és garatomat nyúzta vérespirosra és tartotta sóban-paprikában… Ez volt a legrosszabb: amíg ki nem tört! Hű, de dagadt a fejem, de lötyögött benne a sajgó, megolvadt ólom, ahogy mozdulatonkint mozdult és csapódott hozzá, mint valami fájdalom-tenger, a koponyám belső… no, mondd már, mijéhez!... hát mondjuk, hogy a koponyám belső barlangfalához, miközben le a mellig, a szív alá hasgatott minden rázkódtatás, minden köhintés; pedig az volt sok! És hogy égetett most a lélegzetvétel: egy költő azt mondaná, hogy láng [473. o.] szórókkal perzselte végig az orrnyílásaimat, gégémet, fene-tudja-mimet! Mondom, neked, ha a lelkiismeret úgy tudna gyötörni, ahogy a kezdeti influenza, kevesebbet bűnözne az emberiség.” (Október 10.)

Szinte a „valami szép” receptje szerint készül a leírás, várjuk, hogy verses változata is megszülessék. A „csak a derű óráit számolom” életreceptje nem a bajok kizárását, elfeledését hirdeti, hanem a bajok szépen elmondásának mesterségére tanítja a költőt. A kedély, amellyel fogadja az élet tényeit, ekkor, 1954-ben alakul életelvévé.

Ebben a szinte zavartalan derűben, a szokásos galyai telelésre való készülés közben jön a váratlan, majdnem tragikus mozzanat, december 30-án a második szívtrombózis. December 30-án hajnali 3 órakor volt a roham kezdete, görcs, hányás voltak a tünetek. 3-tól negyed 5-ig 4 darab nitromint sem használt. A mentők január 1-én negyed 10-kor az ORFI-ba szállították. Közben a két közvetlen orvos barát, Tompa Kálmán és Bernáthné Pártos Alice doktorok mellett állandó orvosi és szakorvosi felügyelet alatt áll, a Haynal-klinikáról Németh dr., a János-kórházból pedig Halász dr. vizsgálja, ez utóbbi EKG-készüléket is hoz magával. Rajtuk kívül a percre pontos eseménynaplóban Müller dr. és Réthly dr. neve szerepel, A felvételi lapon a következő leírást találjuk: „Jelen panaszok: 3 nappal ezelőtt előzetes gyomorrontás után (hányás, hasmenés) heves szívtáji fájdalom jelentkezett éjszaka, amely azóta csak enyhébben jelentkezik, ma már megszűnt. Hőemelkedése volt. A roham alatt rendkívül nyugtalan volt, Nitromint nem használt. – Ideges.”

1955. január 1-től február 1-ig az ORFI I. belgyógyászati osztályán ápolták, dr. Pákozdy Károly főorvos irányításával. 1955. február 1-től március 17-ig ugyanitt a [474. o.] C reumaosztályon, Bernáthné dr. Pártos Alice főorvosnő kezelése alatt állt.

Betegségének (sőt betegségeinek!) leírását az itt készített zárójelentésből ismerjük:

„Évek óta állnak fent angina pectorisos panaszok. 1951-ben elsőfali infarctusa volt. 1954. dec. 30-án hátsófali infarctust kapott. Szigorú nyugalom, sedatív kezelés, 40 ampula athriphos + 40 amp B1 vit. 50 mg. injectiók mellett a beteg subjectíven jól érzi magát, a klinikai tünetek fokozatos javulást mutatnak. Az injectiós kezelést befejeztük. A beteg évek óta tartó polyarthralgiás panaszai miatt került osztályunkra. Tekintettel a közelmúltban lezajlott szívinfarctusra, rheumatológiai kezelése kénesvizes borogatásból, massage-ból, histaminiontophoresisből és mozgógalván kezelésből állott. Évek óta ezen kívül coli cystopyelitis áll fenn a betegnél. Itt tartózkodása alatt 3 vesekőrohama volt, melyekkel kapcsolatos fájdalmai domatrin+pantoponra rövidesen szűntek. A vizelet bakteriológiai vizsgálatai atypicus coli bacilusokat mutattak ki. A beteg általános állapota, vérnyomása, hőmenete, pulsusa jó. Az utolsó napokban Cordiazol cseppek szedését is beszüntettük. Egyedül mosakodik, öltözködik, borotválkozik, ezen műveletek óvatos keresztülvitelére be van tanítva. De nem emelhet még minimális súlyt sem, nem mehet fel lépcsőn még hosszú időn keresztül. Rövid ¼ órai sétára szabadba is kimehet, vízszintes területen. Decompensatios tünete nincs. Előreláthatólag óvatosan és fokozatosan emelhető a beteg önállósága e hónap végétől kezdve, vagyis az infarctus kezdetétől számított 3 hónap letelte után, de dolgozni, tárgyalni, a megszokott napi életbe visszatérni csak 6 hónap után, vagyis júliustól kezdve szabad. Az izommassage kezelése javallt. Tekintettel arra, hogy a III. 14-én elvégzett Ekg. a 3 hét előttivel össze [475. o.] hasonlítva azt mutatja, hogy a folyamat még nem állapodott meg, a beteg jelenlegi életmódjával szemben további könnyítések a fent vázoltakon kívül prof. Unghváry véleménye szerint sem volnának megengedhetők. A beteg kórházunkból való távozásakor a II. szívinfarctus keletkezésétől számított 12-ik hétben van, melyből 7 hetet teljes ágynyugalomban töltött, 4 héten keresztül pedig fokozatosan mobilizáltuk.”

Ezután ismét, mint 1952-ben, a Gellért fürdőbe kerül. „Jelenleg a Gellért Szálló kórházában vagyok beutalva, de (privát ráfizetéssel) szállodai kis külön szobám van; és állandó orvosi felügyelet és kórházi koszt” – írja április 7-én boglári vendéglátójának, Kovács Józsefnek, megküldve a pontos címét is: „Gellért Gyógyszálló, 344-es szoba”. (Lásd: Laczkó András: Szabó Lőrinc három levele. Somogyi Néplap, 1978. április 9.)

A kezelés történetét ekkori zárójelentése hátlapjára tájékoztatásul írja le utolsó betegsége idején Bernáthné dr. Pártos Alice 1957. szeptember 14-én:

„A beteg 1955. márc. 17.–jul. 2-ig a Gellért fürdőben volt további pihenés céljából, miután lakásán a teljes nyugalom és lépcsőjárás kikerülése nem volt biztosítható. A Gellért fürdőben gyógyszeres kezelést és enyhe massage-t kapott. 1955. VII. 2-től ismét megszokott környezetébe, otthonába került. Stenokardiás panaszai elég sűrűn jelentkeztek, melyek nitromintre jól szűntek. Időnként voltak vesekőfájdalmai is, melyek atropin-papaverin után enyhültek.”

A veszélyes és súlyos betegség a vigasztalás mellett a számvetés hangjait is kihívja barátaiból. A vészhír hallatára Németh László, az előző évet szintén betegeskedéssel, a halálos baj előjelzésének figyelésével töltő nemzedéktárs reagál először. Emelkedett hangú résztvevő sorait sze [476. o.] rencsés poénnal zárja: a halál felől az alkotásra és az élet javainak élvezetére fordítja a szót. A profán befejezés mutatja: mennyire ismerte barátját, annak életszemléletét.

„Kedves Lőrinc. Nem tudom szabad-e efféle levélkékkel zaklatni most téged, de gyógyulásodban tán szívesen olvasod, hogy e nehéz napokban nagy rokonérzéssel gondoltam rád. Hisz az üldöztetésben, megaláztatásban, a félelemben, időnként az enyhülés reményében, majd a legutóbbi évben a betegeskedésben is elég párhuzamos volt az életünk. S én biztosra veszem, hogy bár a betegséget előbb kezdted, a halállal is megvársz, s szívós természeted, mely egy friss trombózist lábon vitt be Tihanyról Füredre, most is megsegít, s évek múlva egy szép verssel viszonzod ezt a néhány prózai sort, megállapítva, hogy igazam volt. Olyan szép az új télikabátod, el kell nyúznod még, Lőrinc. Ölel: Németh László.”

Már jóval a betegség után, de szintén a halál árnyékában látva a költőt, szinte egy halotti beszédet rögtönözve keresi Szabó Lőrinc helyét irodalmunk nagyjai között baráti tanulmányában Illyés Gyula:

„Négy-öt éve lehet, hogy egy nyárvégi vasárnap délután ez a távirat érkezett egy tihanyi házba: Lőrinc meghalt, jöjj azonnal Pestre.^[4] Indultam nyomban; ekkoriban kezdődtek Szabó Lőrinc riasztó, szívmerevítő trombózisai; egy rohamánál – mely egy teljes éjszakát tartott – magam voltam, egymagamban, tehetetlen ápolója, épp abban a házban, ahonnan most egy véletlen-hozta baráti gépkocsi Pestre indított. Utaztam, de még nem fogtam fel a veszteséget, sem az országét, sem a magamét. Az én képzeletem is reális. Érd felé, a kezdődő alkonyatban a gondolatoknak szinte akaratunktól függetlenül forgó monstre-tekercse ezt hozta a fejembe: a körülmények szerint a sírnál nyilván nekem kell beszélnem. Kétszeresen is viszolyogtam tőle, [477. o.] de beláttam, nem lesz kitérés. És – kötelességtudás mániása – már igyekeztem is túl lenni az elkerülhetetlenen; találgatni kezdtem, mit mondhatok. A temetői orációk múzsája első mondatként ezt súgta: ,Gyászoló barátaim! A koporsóra, melyet végtisztességtevőn körülállunk, azzal a gyanakvással tekinthetünk, vajon nem a huszadik század első felének legnagyobb magyar költője fekszik-e benne?’ Aztán ,helyesbítettem’ az időszakaszt: az ,Arany halálától a mai napig tartó kor’-ra.” (Szabó Lőrinc 1956-os Válogatott versei bevezetője, 47. l.)

Németh László a beteget nyugtatta, vigasztalta, és próbált életkedvet szuggerálni a szenvedőbe, Illyés a betegség után igyekszik olyan képet rajzolni a költő pályájáról, amely hosszú mellőzés után a betegségből is felgyógyultnak ad elégtételt, és jelöli ki méltó helyét. A fiktív gyászbeszéd csak ,költői fordulat’ maradt, éppenhogy a készülő válogatott versek ajánlásává, a költő életrekeltésévé válhatott. Ez esetben közvetlen szemtanú, Bernáth Aurél leírásából ismerjük a költő reagálását:

„Ezerkilencszázötvenöt nyarán történt. Lőrinc nálunk nyaralt a Balatonon. A Válogatott versek kötete volt akkor megjelenendő, hosszú szünet után az első kötet, melynek anyagát Illyés válogatta, és hozzá előszót is ígért. Egyik nap a kertben ülünk, postás jön, és egy vastag levelet tesz le Lőrinc elé, Gyula előszavát. Lőrinc mérhetetlenül nyugtalan lett. Fölugrott, s ide-oda topogott az asztal körül. – Nem bírom elolvasni – mondta –, olvasd el te, s majd mondd meg, milyen. Kezdtem magamban olvasni. De közben éreztem, hogy nem veszi le szemét rólam, noha egy fél óráig is eltartott az olvasás. – Milyen? – kérdezte, mikor meghatottan letettem ezt a meleg baráti szívvel és csodás ésszel írt tanulmányt. – Óriási! – feleltem. – Egy szavam van csak rá: óriási! – s áttoltam a köteget eléje. [478. o.] 

Kezdte olvasni. Most már én figyeltem az ő arcát. Alig tudott előrejutni. Visszalapozott, töprengett, rám nézett közben. Egy óráig is eltarthatott, amíg elkészült az olvasással. De még utána is horgasztotta fejét, amíg én nem vágtam oda: – Látod?... látod?... ilyen barátod van neked! Ez aztán felszakította. Fölugrott az asztaltól, és sírva, mint egy gyerek, kezdett föl-alá rohanni a kertben. – Látod?! – ismételtem többször a szót, mert éreztem, hogy jót tesz neki a sírás. Forogtam ott a kertben ezzel a síró gyerekkel. Mígnem egyszer csak megállt. Csorgó könnyek közt kezdte a kezében levő írást vaksi szeméhez vonni, s eszeveszetten lapozta az oldalakat. – Igen… igen… de ez itt… ez a rész itt… ez azért nem egészen így van… – s ámuló szemem elé tolt egy jelentéktelen kis részletet.” (Arcképvázlat Szabó Lőrincről. 1959. in: A Múzsa körül. 77–78. l.)

És ekkor kapcsolódik a baráti számvetésbe Bernáth Aurél, aki elkezdi közismert portréját készíteni a költőről, amely azután szintén a Válogatott verseiben kerül reprodukálásra. De ennek története már a gyógyuló költővel kapcsolja össze, aki betegség ide, betegség oda, mégiscsak elindult, 1955-ben is ,balatonozós’ útjára.

1955. július 18-án Bernáthéknak számol be utolsó Gellért-béli napjairól és nyári terveiről: „Ami engem illet (mert még mindig középpontjában vagyok az itthoni és baráti érdeklődésnek), közlöm, hogy: 1. július 2.-ától kezdve privátszemélyként voltam a 344-ben; 2. tőlem tel [479. o.] hetően mindenkinek küldettem valamit; 3. semmi bajom közben nem volt, kivéve a maradék ízületi gyulladást, de az is fejlődik vissza (melegvíz, enteros. sal.); 4. július 16-án hazajöttem a Gellértből; …Útra talán már elindulok. Tanácsait még egyszer köszönettel vettem és csak annyiban mellőzöm, amennyiben az egész életet jobban megvetem, mint gondolja. Több helyen leszek, Igalban esetleg csak e hó végétől, aztán Tihanyban (szeptemberben) Klárával együtt Gyuláéknál, és augusztus végén már esetleg rövidebb időre Liptákéknál. A Balatonnál egyébként az idén már jártam egyszer: autón voltam a Fellegvárban, ahová nagyon lassan, de gyalog mentem fel (59 lépcső); s ugyanakkor Füreden is megfordultunk egy félórára.” Érthetetlen nyugtalanság, idegesség vibrál a levélben, még a természet képei sem tudják ezt ellenpontozni: „Gyönyörű nap van, az ég fénnyel és árnnyal és ellentmondásokkal teli: verebek csiripelése mond ellent saját magának; de engem nem érdekel az egész ügy.”

Ez a nyugtalanság az alkotásképtelenségben is kifejeződik. Még „mindig a Gellértben” tartózkodva, június 14-én így ír erről Baumgartneréknek: „Itt is elér már... a munka hajcsárkeze: készül az új, végleges Shakespeare, karácsonyra, igen szép lesz; ez az, amivel nyomorgatnak jelenleg, az átsimítás-javítás aprólékos dolgaival. Meg aztán az ember beleesik soron kívül is egybe-másba, pl. én nemrég egy csomó Walt Whitman-vers fordításába. Saját magam mintha inkább csak ,nem jutnék hozzá’, hogy írjak a nyavalyáktól s az idegen munkáktól: mert nemrég is írtam, igaz, hogy nagy idő múltán egy árva verset (címe: Polyarthritis!). Aztán egy hangjátékot kellett írnom Goldoni Hazugjából – ez még csak becsületes pénzkeresés, hát nem hagyhattam el.” (Ez utóbbi azután július 25-én a Kossuth rádióban hangzik el este 20.18 órai kezdettel A rádió világ [480. o.] színháza sorozatban Szécsi Ferenc rendezésében.) És mint érdekes vállalkozás: az Egy nyáron át táncolt című nagysikerű film dalainak fordítása. (Hiszen e műfajban nem ez volt az első, már a háború előtt az Óz, és a Hófehérke és a hét törpe filmdalait is ő készíti.) Eredményekről is csak műfordítás terén számolhat be, idézett, igaliakhoz írott levelében: „a könyvnap lezajlott… érdekelve voltam a Hardy-regény szép új kiadásában és egy kötet Tu-Fu (Kína, 1400 évvel ezelőtt) versben”. De saját mű nem készül, és az említett egyetlen darabot is, mely utóbb Sokizületi gyulladás címen vált közismertté, elfektetik a szenvedésre utaló komor témája miatt a szerkesztőségben, mint erről még utóbbi, augusztus 10-én, már Igalról a feleségének írt panaszkodó megjegyzése is szól: „A Csillag-féle Ungvári szerkesztő hogy lapul a Polyarthritis c. vers közlésével! Komikus ez a ,pesszimista’ babona!”

Mindez csak táplálja nyugtalanságát, amely a hosszú betegség, kórházhoz kötöttség idején gyűlt fel benne, és amelyet leküzdendő minél előbb szabadulni akart a megkötő környezetből.

Erről a nyugtalanságról ad hírt elkeseredve felesége Bernáthnénak írva július 21-én: „Lőrinc tegnap délben elutazott, hogy hová, azt nem tudom. Ma estére már tudom. Fonyódra megy. Lehetetlen Lőrincet védeni. Le is mondtam az erőlködésről. Csak izgatom vele. Pedig az utolsó napokban már nagyon fáradtnak nézett ki. Izgul, idegeskedik minden apróság miatt. Hát még a nagyobb dolgok miatt?!”

Ez a nyugtalanság hajtja utazni is. Július 20-án indul, és 21-én Földvárról táviratozik Fonyódra, az akkor még Uzsoki, azóta Szabó Lőrinc utca 3-ba (azóta 10-be), Kelemenné Takáts Ilonának, hogy 22-én, pénteken délben érkezik, 22-én pedig Szemesről írja meg útibeszámoló lap [481. o.] ját feleségének, mellesleg megjegyezve: „Tegnap Karádon voltam”. Kelemenné Takáts Ilonát régről ismeri a költő. Az irodalmi munkásságot is végző építész-tervező még a negyvenes évek végén fordult tanácsokért és bírálatért verseivel Szabó Lőrinchez. Most feleségével együtt meghívta a költőt. A feleség ekkor nem utazhatott, de aggodalmát megosztja a vendéglátóval: „Köszönettel és hálásan fogadom tőled, ha Lőrincnek helyettem is gondját viseled.”

Ezzel új helyszín lép be Szabó Lőrinc ,balatonozós’ útjainak történetébe. Szinte ismeretlenül érkezik ide a költő. Talán éppen a megszokott kereteket akarja elhagyni, valami váratlanra, az ismerősök kikapcsolására vágyik. Így választja első hosszabb tartózkodási helynek Fonyódot. Alig emlékszik a korábban csak futólag megismert levelezőpartnerre. A megérkezés után azonosítja csak vendéglátóját halvány emlékével: „Valóban a 6–7 évvel ezelőtt nálunk is járt asszony az illető; kedves, eléggé okos, természetes, sokat dolgozó furcsa nő.” Ez az első impresszió, amelyet érkezése utáni nap, 23-án ír le feleségének. A véletlen választás azután jól sikerült, nyugodt pihenést és kikapcsolódást talált. „Az 1. emeleten lakom (15–16 lépcsőfok); naponta egyszer megyek le. Első, nagy ablakom az utcára (vadonra) és a kertre néz; a hátsó a Badacsony-hegyre és a Balatonra. A berendezés egyszerű, nagyon is egyszerű, de tűrhető, és a rajongóm (bár én nem vagyok Szent) szívélyessége és öröme igen nagy… Jól vagyok. Semmit sem csinálok. Azazhogy pihenek és olvasok, és olvasok és pihenek.” (Július 23. szombat délutáni, feleségéhez írt beszámolójából.) A költő számára az itt töltött nyolc nap ismét visszaadta a nyugalmat. Itt-tartózkodása alatt hallgatja meg a rádióban az általa fordított A hazug előadását. Ezeket a napjait vendéglátójának kéziratos [482. o.] emlékezéseiből ismerjük: „A körülmények úgy alakultak, hogy kettőnkön kívül teremtett emberi lény nem volt a nyaralónkban. Az akkor még erdővel körülvett, magánosan álló épületben, kertben szinte úgy éltünk, mint egy lakatlan szigeten. Egyébként mielőtt lejött, levelében kérte is, hogy teljes magányban, elszigetelten tölthesse napjait. És, ezt most szándékosan hangsúlyozom: éjjel-nappal, állandóan magunk voltunk. Akkor én 46 éves, de állítólag tízzel kevesebbet mutató, ép, egészséges, vékony s állítólag csinos és vonzó asszony voltam. Tehát nem a világnak az az egyetlen és legcsúfabb nője, akin még egy ,nőfaló’ szeme sem akad meg. Tudom, az emberek nehezen vagy esetleg egyáltalán nem tudják elhinni, hogy férfi és nő között – ha még nem Matuzsálemek – lehet egy minden szexualitástól, sőt ennek még a gondolatától is mentes, mély és igaz barátság. Pedig mégis így igaz. S nekem éppen ezért olyan szép és tiszta öröm, mi több: büszkeség a vele eltöltött napokra visszaemlékezni.”

Ritka dolog Szabó Lőrinc költői pályáján: a szíves vendéglátást egy ad hominem szóló verssel is viszonozza.^[5]

A vers előzményét Takáts Ilona elbeszéléséből ismerjük: „E vers előzménye az volt, hogy Szabó Lőrinc érkezése napján, miután végignézte könyvállományomat, megkérdezte, hogy tudok-e őszinte lenni és az ő kérdéseire igazat mondani? ,Vigyázzon, figyelmeztetett, mert ha nem úgy felelne, azt én rögtön észreveszem, és akkor nyomban továbbutazom.’ Nevetve feleltem, hogy kezdhetjük. Hiszen nekem direkt jól esett, hogy ő, Szabó Lőrinc kíváncsi az én belső-lelki világomra, tetteimre, sorsomra, esetleges válságaimra. S valóban, mindazt, ámít soha senkinek, még édesanyámnak sem mondtam el, kendőzetlenül feltártam előtte. Vallásilag kérdezett ki legjobban, s azt állította, hogy az én vallási felfogásom tulajdonképpen egy döbbenetes hitetlenség. (Én másképp tudtam, de ráhagytam.) Egyéb válaszaimat, feleleteim nagy részét néma rámcsodálkozással hallgatta, nagyon elkomolyodott, magába merült, majd őszinteségemért talán viszonzásul, vagy, hogy szívén könnyítsen, ő is rám bízta titkait. Végül megállapította, hogy én a sok szenvedéstől nézem cinikusan nemcsak az egész világot, de tulajdon magamat is.” (1977. április 12-i emlékező leveléből.)

De sokáig itt sem nyugodhat, mintha búcsúzna, járja végig az ismerős helyeket. Egy július 28-i balatonszemesi látogatás alkalmával összegezi itteni utazgatásait feleségének: „Voltam ezen a parton majdnem mindenütt. Az idő eddig nagyon irgalmas volt, többnyire borult és meleg. A vonat rövid távokra olyan, mint egy kényelmesebb fajta villamos.” Ezeknek az utazgatásoknak az idején keletkezett ez év harmadik verse, a nosztalgikus ifjúságidézés és elgyönyörködés a fiatalság látványán, a Szárszói hajnal című.

Ezután már a ,szokásos’ menetrend következik, előbb Igal (július 29-től augusztus 17-ig), majd augusztus 17-től [484. o.] „kb. tíz napig” Ábrahámhegy (mint szeptember 17-én Kodolányinak beszámol erről). Az izgatottság csökken, javul a közérzet. Fonyódi vendéglátójának augusztus 24-én, már Bernáthéktól írja egy balatoni képeslap hátán: „Igal csodaszép volt és csodajó. Egészségemmel mintha mostanában nem lenne semmi baj.”

A várakozás ideje ez. A kiadói struktúra bővítésével és átszervezésével párhuzamosan egymás után készülnek a korábban hallgató írók köteteinek kiadására is. A hazai szépirodalom kiadására a Szépirodalmi mellett megalakul a Magvető kiadó, a Szépirodalmi világirodalmi részlege beleolvad az Új Magyar Kiadóba, ezzel létrejön – most még a régi néven – a későbbi Európa Kiadó. A költő figyelmét ekkor Válogatott verseinek előkészületei, reményei és kétségei kötik le, valamint A huszonhatodik év még távolibb reménye, melyet épp ekkor hoz valóságközeibe a Szabad Népben közölt kiadói terv. Saját versre ekkor nem futja ereje, bár két későbbi vers ekkori, igali fogantatású. A Válogatott versei megjelenése után Baumgartneréknek jelzi az igali darabokat: „Még két, ott elkezdett s már az idén itthon befejezett [vers:] Hajnali látomás s az ugyancsak itthon bevégzett Egy igali ól előtt.” (1956. július 23.)

Ezeket a heteit barátja, Bernáth Aurél önéletrajzi művének átolvasása és javítgatása foglalja le. Örömmel kezd hozzá, és nagy megbecsüléssel ír barátainak a készülő műről, a szerző fogékonyságáról a hasznos alkotói tanácsokra. Az Így éltünk Pannóniában szüneteiben Bernáth Aurél hozzákezd Szabó Lőrinc portréjához. „Nem éppen viszonzásképp, de valahogy mégiscsak hálából Aurél azon nyomban elkezdett portretírozni. Pasztellben. Óriási (gyors) lendülettel felvázolt az udvaron, a messzi Balatonnal a háttérben (abban a barna ingzubbonyban, amelyet még nyárról ismertek). Akkor azonban már az utolsó [485. o.] előtti napon voltunk, és ráadásul váratlanul értem jött Tihanyból egy privátautó, és elvitt Füredre, ahol már várt a két Klára. Ez aztán ideiglenes szünetelést iktatott közbe a képcsinálásban. A mű iránt váratlanul nagy érdeklődés mutatkozott mindenfelé már az első hírre is. Azt mondják, hogy a vázlat körvonalai döntőek, s a legjobbat ígérik.” (1955. október 1. Baumgartneréknek.)

A Balaton-parti kép mégsem a helyszínen kapta meg végső formáját. Bárha Bernáth Aurél táviratilag is hívta vissza a költőt, nem sikerük útiprogramjukat egyeztetni, mert a költő útiránya a következőképpen alakult: „Aztán egy hetet Klárával együtt Gyuláéknál töltöttünk Tihanyban, majd három hetet a mondott füredieknél, Liptákéknál. Az elmúlt hét keddjén este jöttünk haza, Klára – aki Füreden csak 3 napot volt velem – azonnal hivatalba állt.” (1955. október 1. Baumgartneréknek.) Búcsúzóul pedig ezt írta a Liptákék emlékkönyvébe szeptember 27-én: „,Feltámadásom’ második évében, vagyis: a II. szívtrombózis után, szeretettel Sz. Lőrinc.”

Végül is ennek a nyárnak két kiemelkedő alkotása maradt: két baráti portré. Mint korábban két atyai barátja, Rippl-Rónai és Móricz örökítette meg az ifjú költőt, most, az élettől búcsúzó, beteg emberről két kortársa készített emléket. A festő a ,balatonozós’ évek Szabó Lőrincét rögzítette immár véglegessé számunkra, Illyés pedig a pályáját végre méltó kiadásokban összegező költő értékét mutatta fel kortársainak. [486. o.] 

Az év ősze azután újabb előrelépést jelent a költő műveinek publikálása terén. Végre elszánja magát A huszonhatodik év szonettjei közlésére. „Jelzem tehát azt, hogy a jövő vasárnap, okt. 9-én du 4-kor a Szabadság-Szerelem c. ,rádiófolyóiratban’ nekem is el fog hangzani hat szonettem ama halottsirató szerelmes versek közül. Ez az első alkalom, öt év múltán, hogy elmondásra közreadtam belőlük.” (Baumgartneréknek, október 1.) És megindul az érdeklődés a versek iránt: az 1955 decemberi Új Hang egy oldalon közöl hat „szerelmi-halál-szonett”-et, majd az Alföld 22 darabot, és szinte az egész irodalmi sajtó versengve kér belőlük (Irodalmi Újság, Magyar Nemzet, Esti Budapest, Dunántúl, Alföld, Széphalom).

Október 16-án azután arról számol be Thomas Marianne-nak, hogy „tavaszra szerződést kötöttem egy kötet Válogatott versekre, melyhez a tanulmány [az Illyés Gyuláé] előszó lesz, jövő karácsonyra pedig a halotti Szonettek jelennek meg, szintén aláírtam rá a szerződést”. Mindkét kötet az új kiadóban, a Magvetőben van előkészületben.

A költő utolsó alkotói ,rohama’ 1956 január-február során következik el. Önálló, kidolgozott, lezárt verseket ekkor ír utoljára, később már csak három ciklusát igyekszik tető alá hozni. Február 22-én írja Kodolányinak: „Az utolsó három hétben nyolc verset írtam.” Ezek közül [487. o.] kettőt még Igalon kezdett, és ekkor fejezett be: Egy igali ól előtt, január 21–25.; Hajnali látomás, február 3. A többi a napfényes, szinte tavaszi januárból a kegyetlen, hideg februárba való átváltást kíséri nyomon: Téli napfény, január 18.; Be másképp, január 20.; Mínusz 20 Pál fordulásakor, február 2.; Két pokol, február 5.; Téli fasor (Színváltozás címen) február 12.; és közöttük a legfontosabb, a Mozart hallgatása közben. Mindezt március 6-i levelében így összegezi, immár másodszor is, Kodolányinak: „A nagy hidegek idején írtam egy nagyon Mozart-verset. Jókedvű, s talán majd csak megjelenhet valahol. Meg hét másik verset is írtam, meglepetésül saját magamnak is.”

Ez az év nagy sikereket is hoz, de állandó lelkiismeret-furdalást is: saját műveken dolgozna, de régi műfordítói adósságai gúzsba kötik.

Íme az eredmények! Május 9-én így számol be ezekről Takáts Ilonának: „Nem tudom, látta-e a Shakespeare Szonettjeit? Két nap alatt 8000 példány fogyott el belőle, az egész kiadás nyomtalanul. Máris jön az új kiadás, állítólag ez már 15 000 példányban. Fantasztikus! Saját Válogatott Verseim június 1-re, Könyvnapra, esedékesek. Illyés Gy. előszavát bizonyára látta. Az a könyv persze csak 3000 példányban jön; hadd ajánljam becses figyelmébe, hogy idejekorán jegyeztesse elő.” Végül is a kötet még ez évben, második kiadást is megért: „A válogatott kötettel kapcsolatosan közölték velem, újra megjelenik, most már 5000 példányban.” (Június 29. Baumgartneréknek.) [488. o.] 

Majd az év második felének tervei: „Karácsonyra kijön a Villon-kötet, nagyrészt az én fordításom. Alighanem írtam a többi tervről is: tavaszra esedékesek az Örök barátaink kötetei, mégpedig alaposan kibővítve; könyvnapra a szerelmi szonettek, s közben a Tücsökzene új kiadása is megjelenik.” (Szeptember 22. Baumgartneréknek.)

De: február 22., Kodolányinak: „Rettenetes fordítási igákban vagyok, nem tudom, mi lesz velem.”; március 6., ugyancsak Kodolányinak: „Fordítok, mint mindig. Most a De Coster Ulenspiegeljét kell befejeznem. Utálom.”; május 6., Baumgartneréknek: „Én itthon gürcölök, felszabadítani magamat rengeteg munkám egy része alól: egy francia regény felét fordítom, a De Coster féle Till Ulenspiegelnek a felét, éppen I. Gyula helyett. Valamikor, három éve elvállaltam, meggondolatlanul; de végre is csak behajtják az emberen az adósságait.”; június 29., Gézaháza, Baumgartneréknek: „Hirtelen megoldást kellett találnunk, olyan sürgős munkám volt; de nem jöttünk vaktában sem rossz helyre: egy kétemeletes vadászlakban, turistaházban vagyunk… írógépemet magammal hoztam, s egész nap dolgoztunk... A munkával pompásan haladtam, a francia regény kész”. De még a nyár közepén is a folytatással kellett bajlódnia, bár ezt végül is lemondja; „Az Új Magyarnál Domokos Jánosnak: jeleztem az új Ulenspiegel-többlet nem-vállalását. . . Bizalmasan azt ajánlottam: csináltassa meg szó nélkül a közbülső hiányt Wesselyvel, s ne szóljon róla senkinek” (írja feleségének Balatonfüredről, augusztus 29-én). Valóban, a kötetet – bár az csak a két költőt tünteti fel fordítóként – végül is barátjuk, Wessely László fejezte be.

És még egy – inkább költői játék – fűződik a nyár utazásaihoz. Augusztus 6-án Ábrahámhegyről írja feleségének: „Dolgozni nem tudtam. Az első feladat a Villon. [489. o.] 

Nagyon megígértem Szegi Palinak, s nekem is nagy érdekem. Mikor láttam, hogy nem megy, valami másba kezdtem, egy apróságba: a ,Dia-film’-nél Ják Sándor szerkesztőnek megígértem, hogy csinálok nekik a Krilov-féle – azazhogy ősi – Holló és Róka helyett kis szövegaláírásokat, amelyek kikerekítik a történetet. A dologból valami laterna magica lemezek (üveglapok) felirata lesz majd. Ezer forintot adnak érte. Majd hazaküldetem. A szöveg kész vers, Szegi Palinak átadhatná, közlésre a Kisdobosban; a kéziratot már most vagy rövidesen elküldöm.” Íme, így igyekszik a műfordító-feladatból is, végül is, saját alkotást kisajtolni.

Az 1956-os év eleje tulajdonképpen a költő életmódjában semmilyen változást nem hoz. Hozzászokott az évek során a túlterhelt munkához: ekkor is ezt folytatja. A különbség: most már lehetőleg saját műveit igyekszik rendbe tenni. A szerződések, megbízások, publikációs lehetőségek ezt megengedik.

A politikai megnyilvánulásoktól tartózkodik. Legfeljebb – az elmúlt évek tapasztalatai okán – a megjelenési lehetőségek újbóli elapadásától fél. Minden újabb lehetőséget kétkedéssel fogad, vajon amikorra realizálni kell, mi történik. De éppen ezért versenyt is fut az idővel: az adódó alkalmat ki kell használni. A könyvhéten megjelent Válogatott versei-kötet sikeres fogadtatásban részesül, ősszel már második kiadást is megér. Az Illyés-féle bevezető (amely előzőleg már az Alföld 1956 március-áprilisi számában jelent meg), az értékelést, elégtételadást kielégíti, nem lehe [490. o.] tett ezután ezt a kötetet semmilyen előjelű hangulatkeltésre felhasználni; a két vezető folyóirat, a Csillag 7. számában és az Új Hang 10. számában Somlyó György, illetőleg Komlós Aladár elemző és tisztelettel és elvszerűen vitatkozó méltatását közölte. (Szigeti Józsefnek a kilenc évvel előbbi véleményét még merevebben elismétlő, a Szabó Lőrinc költészetének értékeléséről szóló írása, amely még 1955-ben keletkezett, az Illyés-portré vita-kiegészítéseként a korábban tervezett Csillag-beli folyóiratközlés esetére, ekkor nem jelent meg, csak utóbb, az 1959-es Irodalmi tanulmányok című kötetben látott napvilágot.) A kritikák alaphangját a Komlós-esszé zárómondatai reprezentálják a legpontosabban, máig meghatározó érvénnyel: „A népről és hozzávaló viszonyunkról, amelyről József Attila és Illyés Gyula annyi lényeges dolgot fedezett fel, nem volt közölni valója, de az egyes emberről, a mai ember világképéről és érzéseiről senki sem tudott annyit mondani kortársai közül, mint ő.”

Személyes szereplésre ebben az évben csak néhány esetben szánja el magát a költő, akkor is kifejezetten irodalmi jellegű megnyilvánulásokra: szerzői est, Babits-emlékezés, Illyés-est bevezetője, műhelybeszélgetés a rádióban.

Július 2-án az Építők Kultúrotthonában „három nagy vállalat kultúrestjét” rendezték: az első és utolsó reprezentatív szerzői estjét életében a fővárosban. Az Irodalmi Újság június 30-i száma így ad hírt a készülő eseményről: „Szabó Lőrinc irodalmi délutánt rendez a Mélyépítési Tervező Vállalat szakszervezeti bizottsága, július 2-án, [491. o.] délután 5 órakor, a vállalat Molotov [Vigadó] tér 1. alatti székházának nagytermében. Bevezetőt mond Illyés Gyula, majd Szabó Lőrinc beszél verseiről. Az irodalmi délutánon neves előadóművészek működnek közre.” Majd a július 7-i szám beszámolót is közöl a nagysikerű műsorról: „Szabó Lőrinc irodalmi délutánt rendezett az ÉM Mélyépítési Tervező Vállalat szakszervezeti bizottsága július 2-án. A műsorban Selényi Etelka, a Néphadsereg Színházának tagja tolmácsolta Szabó Lőrinc verseit, míg Farkas Ferenc és Kósa György által megzenésített verseiből Bérei Mária, Sándor Judit és Jámbor László adott elő. Szabó Lőrinc maga mondotta el verses önéletrajzi jegyzetének, a Tücsökzenének azt a részletét, melyben beszámol Budapestre érkezéséről és az első világháborút követő polgári forradalom napjairól, majd egyetemi élményeiről s találkozásáról Babitscsal és a Nyugattal. A Kortársak című versének elmondásával búcsúzó költőt a közönség melegen ünnepelte.”

1956 kora őszén két rádiószereplése volt a költőnek. Az egyikben „egyetlen Babits-verset vezetett be, így adózott akkor Szabó Lőrinc a tizenöt esztendeje halott Babits Mihály emlékének” – mint ahogy erről a szöveget utóbb közreadó Kardos László tudósít. (Szabó Lőrinc: Irodalomról a rádióban. Nagyvilág, 1975. 3. sz., az írás keletkezési dátuma: október 1.) Érdekes, hogy a veszély közeledtére, a bonyolulttá váló politikai hangulatban ismét Babits emlékéhez fordul a költő, és éppen azt az Esti kérdést akarja ismertetni, amelyről 1944-es utolsó interjújában is említést tett. Mintha a „nincs senkim kívüled” kötődéssel a „zűrzavar korában” a költészetében az élet ,örök’ kérdéseibe zárkózó Babits társaságát biztosítaná magának védelmül, és ezzel az ,örök-klasszikus’ költőeszményt erősítené meg magában. És a Babitshoz kötődés mintha az életében volt [492. o.] „zűrzavarok” emlékével is összekötné, hisz találkozásuk, megismerkedésük emléke 1918 végének, 1919 elejének bizonytalan-válságos napjait idézi, amelyet az 1956-os nyár juttat ismét eszébe: „szeretnék mennél kevesebbet tudni és látni a világból. Ma úgyis eleget láttam a Babits-verssel kapcsolatban. Utolsó hetek… ? Sokkal inkább 1919 első hónapjai! Nem akarok tudni semmiről” – írja Ábrahámhegyről feleségének augusztus 6-án.

Hasonló szemléletben fogant a másik rádiószereplés is, egy interjú, amelyet az Írószövetség elnökségébe való szeptemberi beválasztása, a közgyűlés (szeptember 17.) utáni időben készített vele Tóbiás Áron. „1956 őszén írószobám címmel sorozat indult a Rádióban; október elején Németh László hangját hallhattuk sajkódi kertjéből, a következő szereplő Szabó Lőrinc volt.”^[6] Ennek a műhely-nyilatkozatnak az alkotómunka és a mértéktartásról való eszmélkedés állt a középpontjában. A ,közéleti’ szereplésről igen tartózkodóan nyilatkozik: „Az írószövetségben én nyilvánvalóan nem fogok sok vizet zavarni. Szinte kívül szorultam az életen, s most alig ismerem az aktuális problémákat, embereket, intézményeket. Egyelőre tanulok visszaszokni az életbe.” Magát a beválasztását is váratlannak, szokásos életmódját megzavaró esetlegességnek érzi: „Csodálkoztam. Előző napon még a Balatonnál voltam. Ott valaki megjósolta az eseményeket. De, mondom, a dolog meglepett.” Az „elégtétel vágya és álma” a halál szomszédságában nem izgatja már: „Csakhogy a szövetségi becsvágyak most már nem buzognak bennem. S ezt az a tizenkét év okozza, amellyel közelebb kerültem a halálhoz.”

Az interjú kettős végszava pedig, hasonlóan a Babits emlékéhez való meneküléshez, ismét visszarímel a „zűrzavar korában” volt állásfoglalásaira:

„– Szeretném megkérni: mondjon most valamit kérdezés nélkül.

– Szívesen, akár kettőt is. Nemrégiben egy kedves barátnőm idézte egy régi interjúm zárómondatát. Akkor azt kérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nem volnék Szabó Lőrinc? Hadd ismételjem meg régi válaszomat: ,Gyík egy napsütötte kövön.’

– És mi a másik üzenete, a kérdezés nélküli?

– Békesség a földön a jóakaratú embereknek.”

Az első a „véglény-mitológiá”-hoz közelítene, a személytelen szemlélődéshez, ha ekkorra nem oldotta volna már fel a „valami szép” derűje a korábbi kegyetlen élettagadást. A másik pedig éppen a Misztikus párbeszédet idézi, amely a költőnek a tehetetlenségben, bizonytalanságban megerősödő humanista állásfoglalását, belső tisztulását jelentette.

A közéleti szerepléstől, véleménymondástól tartózkodó költő mégis egy helyen, Illyés Gyula szerzői estjének tervezett bevezetőjében hitet tesz egy másfajta, az övétől különböző íróeszmény, egy olyan írói magatartás mellett, amelynek „szerepe túlnő az irodalom határain, és politikai, nemzeti jelentőséget nyert”. Bárha a szöveg elmondására a bekövetkezett események miatt nem kerülhetett sor, az írás még időben elkészült, dokumentálva a költő állásfoglalását a már akkor veszélyekkel terhes napokban.^[7] „Az egyéni és a közösségi ember legszerencsésebben megoldott képleté”-t mutatja fel barátjában, a tőle annyira különböző alkatban és magatartásban: „Illyés mellett azonban számtalanszor éreztem, hogy én, az idősebb, nem tudtam eléggé megragadni az emberi világot, és hogy amikor nem individualista vagyok, akkor doktriner vagyok.” És milyen jellemző, rövid tényközlő mondattal zárja ezt a bemutatást: „Én most írtam-beszéltem róla először éle [494. o.] temben.” Miért volt erre a furcsa befejezésre szükség, kérdezzük, és utána csodálkozunk, hogy oly hosszú baráti és szerkesztői kapcsolat ideje alatt miért nem beszélt korábban róla. Hány íróról, költőről, kevésbé becsültről is írt pedig. De itt, az írás inkább baráti ismertető, mintsem elemző tartalmában a válasz: a Szabó Lőrinc-i befogadás határánál állunk, ezt a típusú költői világot nem idézhette saját világa példájaként, innen másfelé vezetett már az út: a személyiség szabadságharcát vállaló és a személyiség feladatait a közössége – akár közvetlen – szolgálatában megvalósító költői utak különböztetése is benne van ebben a bemutatásban.

Az ,individuális’ problémákon meditáló költő tiszteleg ekkor a közössége problémáit magáénak vállaló író előtt. És egyben normát is állít, fékezni akarva a mindinkább elszabaduló politikai indulatokat. Mert a bemutatott íróban éppen a megfontolt közösségi ténykedés példáját üdvözli, szövegének kulcsszava a türelem lesz. És még a megfogalmazás is szinte versbeli pontosságú: az ,oldódás’ akkoriban sokféle értelemben divatos jelszavát ő éppen ezzel a türelmetlenséggel állítja szembe, annak megfékezését sugallja vele. „Az a problémákkal, rendkívüli feladatokkal dúlt kor, melyben éltünk, és az a nemegyszer lázbeteg föld, mely közös hazánk, jóban-rosszban gyanakvásokkal is vette körül sokunk hitét és szándékait: néha úgy tetszett, hogy nem értjük egymást, egymásnak ezt vagy azt az arculatát. Az idő azonban gyorsan és végzetesen múlik; és, ha lassan is, de tanít! Máris megtanított rá, hogy oldani kell maradék türelmetlenségeinket: Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem.”

Vidéki szereplést kettőt vállal, a szegediekét előzőleg [495. o.] többször lemondva, a miskolciakét örömmel teljesítve. Még a nyár folyamán, augusztus 29-én így ír feleségének a Balatonról: „Ma írtam a szegedi TTIT-nek, lemondván a (most már valóban szívélyes) meghívást okt. 9.-ára [sic!]: egyelőre nem kívánok még hallani sem műfordításról. Miskolc, az más: az Sz. L.-est (s esetleg hozzátéve I. Gy.-t.).”

A szegedi TTIT munkatársainak, Osvát Béla megyei titkárnak és Péter László irodalmi szakosztályvezetőnek segítségére jön dr. Kanyó Béla orvosprofesszor, Szabó Lőrinc egyetemistakori Babits-szemináriumbeli barátjának közbenjárása: „A szegedi és a budapesti sajtóban is megjelent a hír, hogy a TTIT meghívására Szabó Lőrinc előadást készül tartani a műfordításról Szegeden... Szabó Lőrincnél járva, megemlékezett nekem a szegedi meghívásról, és kereken kijelentette, hogy ő ugyan ilyen alkalomból nem hajlandó Szegedre utazni. Sikerült azután elintéznem, hogy felkérjék Babits Mihályról szóló előadás megtartására és a Babits-emléktábla leleplezési ünnepségen való részvételre. Erre már szívesen vállalkozott… Szabó Lőrincnek a szegedi úttal kapcsolatban még egy kívánsága volt, gyengélkedése miatt kérte, hogy autón és kísérővel hozzák le Szegedre. Emiatt majdnem megfeneklett a meghívás, míg oda nem tereltem a dolgot, hogy fele útiköltséggel a TTIT pesti központjából hozták le.” (Dr. Kanyó Béla: Szabó Lőrinc Szegeden. Délmagyarország, 1957. október 20.)

A szegediek olyan előadásra kérték fel a költőt, amelyet az nem utasíthatott el: mesteréről, Babitsról kellett beszélnie. Erről a vállalkozásról a Művelt Nép szeptember 9-i száma Babits emléktábla Szegeden címen tudósít: „Október 2-án lesz 50 esztendeje, hogy Babits Mihály, mint a szegedi állami főreáliskola tanára Szegedre érkezett... A TTIT [496. o.] szegedi irodalmi szakosztálya elhatározta, hogy ezt az évfordulót, amely Babits halálának 15. fordulójával esik egybe, a nagy költőhöz méltó módon ünnepli meg. A társulat október 2-án irodalmi estet rendez, amelyen Szabó Lőrinc emlékezik meg Babits életművéről.”

„Mivel a TTIT előadásainak közönsége általában ingadozó létszámú, a Közegészségtani Intézetben megérkezésekor összejövetelre hívtam meg az érdekelteket. Jól esett neki a meleg fogadtatás, feleségével és kísérőjével érkezett. Délután részt vett Babits emléktáblájának leleplezésén. [a régi Vitéz utca, majd Partizán utca, most ismét Vitéz utca 16. szám alatti házon] ... A költő előadásának nagy közönségsikere volt. Jáky professzor elnöki bevezetője után és a hosszúra nyúló előadás végén Szabó Lőrincet meleg ünneplésben részesítették… Másnap délelőtt kivittem a Fehértóra, élvezte ott a természetet… Előadása után másnap, ebéd után az autó visszavitte Pestre.” (Dr. Kanyó Béla: i. h.) Az előadás vázlata különben a költő hagyatékában megmaradt, jelenleg az MTA Könyvtára kézirattárában található. (MS. 4699/134. sz.)

A másik vidéki útjára, a miskolci szerzői estre örömmel készült. Hiszen örök fájdalma volt: szülővárosa alig méltatja figyelemre. Pedig ő számon tartotta a várost: 1954-ben, hosszas szünet után épp a városról valló műsorában szólalt meg először saját hangján. A Tücsökzene fájdalmas kérdése („Szülővárosom, sose lesz szemed kóbor fiadon?”) is figyelmeztethette a miskolciakat, hívják meg a költőt. Ezt megelőzően már a Széphalom című helyi folyóirat közölt három szonettet A huszonhatodik évből, és Szekrényesi Lajos, a lap szerkesztője, július 29-i levelében újabb verseket kér, nagyobb tanulmányt ígér a költőről, és levelét így zárja: „A miskolci irodalomkedvelő közönségnek igen jól esett a folyóiratunkban megjelent néhány vers [497. o.] közlése, hiszen a miskolciak nagyon büszkék Szabó Lőrincre.” Az újabb verseket augusztus 15-ig kéri, épp ezért küldi utána a felesége a Balatonhoz augusztus 4-én, a határidő miatt, és mert tudja, hogy örömet okoz a számára. „Mellékelek két levelet magának. Az egyik, mert kedves, és kér valamit 15-ig.”

A TTIT miskolci szervezete egész évadra szóló íróolvasó találkozó programot dolgozott ki, amelynek egyik estjére Szabó Lőrincet hívták meg, felkérve Illyés Gyulát a bemutatásra. Az estet a nagy érdeklődésre való tekintettel a Megyei Könyvtár akkori előadóterme helyett az SZMT Kossuth u. 11. szám alatti kultúrtermében tartották meg. Mint erről az Irodalmi Újság október 20-i száma is előzetes hírben beszámol: „Szabó Lőrinc szerzői estet rendez a TTIT és az írószövetség miskolci csoportja október 23-án Miskolcon, a Szakszervezetek Megyei Tanácsának helyiségében. Bevezetőt mond Illyés Gyula.”

A tervek szerint nemcsak Miskolcra, de Sárospatakra és Debrecenbe is ellátogattak volna, mint ezt az útitervet Szabó Lőrinc az október 12-i levelében pontosan leírja az est rendezőjének, Bihari Sándornak:

„Kedves Sándor! Reggel hívtál, délre végleg rendeződött a dolog, kérésemre a TTIT itteni központja bizonyára meg is telefonálta már. Óvatosságból azonban én is felkereslek expressz-értesítésemmel. Illyés Gyuláék mégis jönnek, sőt Gyula valami rövid előszót is mond; neve kiírható a plakátra. Gáborjáni Klára szintén jelezhető a plakáton. (Pillanatnyilag még Bécsben van.) I. Gy. itteni estjét előbbre hozták: 22-én, hétfőn lesz a nem is tudom milyen színházban. A menetrend tehát a következő: okt. 23, kedd: nagy kocsitok kora de. (9 körül) a lakásom elé áll, a II. Volkmann u. 8. elé. Este irod. ünnepség Miskolcon. Okt. 24, szerda; De. kirándulás valahová, ahogy  [498. o.] intézkedtek, Du. 3–4 közt átvisztek Sárospatakra. Ott – kérlek, levelezzétek le! – átvesz a debreceniek kocsija, és estére megfelelő időre átvisz a debreceni kettős irod. ünnepségre. Okt. 25, csütörtök: A debreceni kocsi a Hortobágyon át hazahozza az 5 pesti vendéget. + Remélem, a kocsival nem lesz baj. (Legjobb az volna, ha biztonság kedvéért a tiétek szállítana, valami viszonosság reményében, mindvégig…) Több idő nincs. + I. Gyula miskolci estje: november végén. + Hát szóval mindezt csak végső biztosítékul írom, a TTIT-telefonon túl. + Talán küldjetek egy plakátot Gyulának (II. Józsefhegyi 9.). + És reméljük, hogy meglesz, amit vártok az estétől! Szeretettel üdvözöl hívetek: Szabó Lőrinc.”

A nagy utazásból és szerepléssorozatból azután nem lett semmi. A miskolci bensőséges hangulatú szerzői est után rendezett banketten hallottak először a budapesti eseményekről. Ezután a költők már nem utazhattak tovább, sőt a Budapestre való visszajutás is kockázatos vállalkozás lett. „Két napig ott, Miskolcon, mint egy óriási ciklon központi szélcsendjében – akkor még zavartalan szélcsendjében – éltünk, onnan nézve az örvény köröttünk forgó, fenyegető és omló falait” – írja október 31-i keltezéssel Szabó Lőrinc, az Irodalmi Újság november 2-i számában Ima a jövőért című cikkében. A további személyes eseményekről Dóczi Antalnak írt levelében számol be a költő, november 16-án: „A lakásban a lányon kívül most csak Lócival vagyok, a két Klára ugyanis Miskolcon rekedt, még okt. 23-tól, amikor nekem ott irodalmi estém volt; utána, két nappal később, Illyés Gyula meg én egy vállalati autóban kivételesen helyet kaptunk, s úgy volt, hogy a nők pár nap múlva szintén jönnek. A pár nap mindmáig tart. Rádión üzengettem nekik, róluk magukról már három hete nincs hír. De bajuk nem lehet; nyilván a Pedagógus Otthon című [499. o.] központi helyen laknak vagy Zoltán bátyáméknál.” Majd a levélhez utóiratként hozzáírja az újabb híreket és esetleges üzenetet a családnak: „Pénteken este telefonüzenet jött, megnyugtatott. Talán, nekem is sikerül magukat visszahívnom Csanádi György postaminiszter útján.”^[8]

Már idézett, Irodalmi Újságbeli cikkében egy pillanatra ő is félreteszi a „tárgyilagos ítélkezés”-t, amelyre – mint írja: – „bizonyára csak hosszú-hosszú évtizedek múltán lesz képes a háborgó szív és a tiltakozó értelem”; üdvözli ugyan a változásokat, bárha még ekkor is, ő is figyelmeztet az elmúlt évek értékeire. A hangsúlyos személyes szereplést elkerüli, de ő is részese az „írók pártját”, a volt parasztpártot Petőfi Párt néven újjáalakító, a volt népi írók egy részének tömörülését kezdeményező szervezkedésnek.

Ahogy korábban az Új Szellemi Front, majd a Márciusi Front idején nem politikusként, hanem érdeklődő-figyelő-kombináló személyiségként, a kétféle kezdeményezés között szinte különbségtétel nélkül asszisztálta végig az eseményeket, úgy ezekben a napokban is együtt szerepel a népi írókkal.

A városligeti Vajdahunyad vára előtt október 31-én délután 2 órakor rendezett parasztpárti nagygyűlésen Veres Péter megnyitója után az új főtitkár, Szabó Lőrinc régi barátja, a „Timon nyarának” déda-bisztrai házigazdája, volt országgyűlési képviselő Farkas Ferenc „javasolta, hogy a párt fölé – az elnöki tiszt betöltése nélkül – egy irányító testületet szervezzenek... A párt fölé rendelt irányító testület tagjaiként javasolta megválasztani Féja Gézát, Illyés Gyulát, Keresztury Dezsőt, Kodolányi Jánost, Németh Lászlót, Remenyik Zsigmondot, Sinka Istvánt, Szabó Lőrincet, Szabó Pált, Tamási Áront és Veres Pétert. Az irányító testület titkára, Püski Sándor, hangsúlyozta, hogy ez az írói front mindenkor szellemi útmutatással fog [500. o.] szolgálni a Nemzeti Parasztpárt politikai harcaiban”, így számol be az eseményről november 2-i, első számában a párt lapja, a Féja Géza szerkesztette Új Magyarország.

Szabó Lőrinc költőként – a nagy versciklusai befejezését készítő alkotói elfoglaltsága mellett is – megpróbálja alkalmi versekkel követni a történelmet. Az 1960-as Összegyűjtött verseiben Meglepetések címen szereplő vers az időben utolsó olyan alkotása, amely egyedi darabként ismert, és eredetileg nem valamely ciklikus alkotás részeként keletkezett. Erről, az október közepéről datálódó versről még idézett rádiónyilatkozatában is említést tesz: „– Mikor írt legutóbb eredeti verset? – Múlt vasárnap. –Hogyan és miről? – Véletlenül. Az élet szép és rút meglepetéseiről.” A vers maga befejezetlennek tűnik, és a költő fogalmazványai ezt igazolják is. Az utóbb az Összegyűjtött verseiben közölt cím ugyanis egy tervezett ciklust is jelez, az események érzelmi krónikáját készült követni.^[9]

Fő költői feladatának mégis életműve nagy ciklusainak zárását tekintette: november 15-ről és december 9-ről dátumozva már az 1953-as szerelmi ciklus záródarabjait találjuk: a Még jobban! és a Kétségbeesés címűeket. A huszonhatodik év 119. sz. Úgy legyen! című szonettje is e hónapok termése.

December 15-én pedig már az otthoni élet rendeződéséről számolhat be egy miskolci olvasója, Kovács Ferencné érdeklődő soraira: „az irodalmi est után feleségem és leányom 30 napra Miskolcon rekedt! Most már tehát rég itthon vannak. Örömmel írom meg, hogy sem bennünket, sem barátainkat általában nem érte kár és baj”.

1957 első heteiben már az Örök barátaink gyűjteményét állítja össze, mint erről február 19-én beszámol Koczogh Ákosnak: „Hosszadalmas késésemet az Örök Barátaink összeszerkesztése okozta. Ma reggel azonban a két iszonyú kéziratcsomagot elszállíttatta a Szépirodalmi, s így leszakadt vállamról a legsürgetőbb és legterhesebb munka. Az ÖB-k két könyvre tagolva jelennek meg: de ha megfelelő papír lesz könyvnapig, akkor egy kötetben. El tudom képzelni, hogy 1200 oldal az egész; vagy még több. Csak nemes anyag került bele.” (Közli Koczogh Ákos: Örök Barátaink, Napjaink, 1963. 3. sz.)

A költő napjait – mint mindig – ekkor már az alkotó munka tölti be, 1957. február 26-án pedig így összegezi az utóbbi hónapokat Kodolányinak küldött beszámolójában: „A nagy Baudeiaire-kiadás meg az Örök barátaink meg a Tücsök foglalta le hónapok óta minden időmet. Az Öb-vel, úgy érzem, tető alá kerül a rövid soros műveim [502. o.] lényege; a saját összest akárki összeállíthatja majd, az könnyen megy. Saját halál-szerelem szonettjeim április elejére esedékesek. Boldog vagyok, ha jut egy-egy percem sütkérezni a februári napon, annyi a gondom.” A Baudelaire-fordításoknak még elvégzi a korrigálását (február 19-én a tördelt korrektúrát), és kisebb-nagyobb fordításai is antológiákban, kötetekben megjelenésre készülnek. Még egy ifjúkori fordításkötetét is átdolgozza egy készülő Baudelaire-kötet szerkesztőjének, Réz Pálnak kérésére, a Kis költemények prózában (A fájó Párizs) című gyűjteményt, amelynek darabjai majd az Örök barátaink posztumusz kötetében látnak először napvilágot. 1957. január 27-én kapja az Énekek éneke szerelmesvers-antológia korrektúráit, május 29-én a Lermontov-kötetben szereplő verseket, majd a Majakovszkij-fordításokét; 1957. március 9-én az Európa Kiadó Kleist Amphitryonja fordításának új, már előbb korrigált kiadására küld szerződést; és a költő elkezdi a Móra Könyvkiadó sorozatában megjelenő Angol költők antológiájának válogatását (amelyet már Vajda Miklós fejez be, mint a kötet szerkesztője). És a debreceniek tervezett könyvkiadásában régi, dédelgetett álmát reméli megvalósulni: a háromféle Omar Khajjam-fordításának egy kötetben való közlését. Erre kéri fel Koczogh Ákos január 24-i levelében, erre készül február 19-i válasza szerint a költő, hagyatékában meg is maradt az összesített kiadás előszava.

A költő szinte egyszerre dolgozik három ciklusán, a Tücsökzene, A huszonhatodik év és az 1953-as szonettek befejezésén. Tulajdonképpen az ekkor keletkezett versek szinte bármelyik ciklusba besorolhatók lennének. Igaza van a Tücsökzene és az Örök barátaink szerkesztőjének, a költő utolsó évei segítőjének, Domokos Mátyásnak: „Csak a formálás eredménye és a megjelenésnek az utolsó évek [503. o.] ben megnyíló véletlen alkalmai szerint került aztán egy-egy vers belőle A huszonhatodik évbe, majd annak Utóhangjába vagy a Tücsökzene második kiadásába, illetve a Valami szép – ciklusába, amelyről különben megírta Kodolányinak egyik levelében, hogy két, önállóra tervezett verseskönyv anyagából ad ízelítőt.” (Lírai életregény – filológiai rejtelmekkel, Kritika, 1975. 7. sz.) És valóban: íróasztala máig változatlanul megőrzött ,rendjében’ egymást váltogatják a még általa összeállított – de már csak barátai-tanítványai: Domokos Mátyás és Hárs Ernő által befejezett – Örök barátaink ^[10] gépelt tartalomjegyzék-lapjai, az 1953-as szonettek fogalmazványai és a Tücsökzene Utóhangjának variánsai.

Legkésőbbre marad az általa lezárt kötetek közül a kibővített Tücsökzene. Erre 1956. szeptember 4-én kötött szerződést a Szépirodalmi Kiadóval. 1957. február 18-i levelében ezt írja Domokos Mátyásnak: „Holnaptól kezdve kb. egy hónapon át lehetőleg csupán a Tücsökzene folytatásával, azazhogy spékelésével szeretnék foglalkozni.” (I. h.)

Közben 1957. március 7-e és április 19-e között az ORFI-ban, Bernáthné Pártos Alice főorvosnő osztályán, a C reumaosztályon vese- és ízületi panaszokkal fekszik. „Kórházba nem valami aktuális baj miatt megyek. Másfél éve elhanyagolt vizsgálatokat (vese-, szívkontroll) pótolnak, s egyben – ez a fontosabbik – kipróbálnak a kezemen-térdemen bizonyos ízületgyulladás-gyógyító módszereket, amelyeket legutóbb nem lehetett még alkalmazni rajtam. Mivelhogy a mondott térdek-kezek igen-igen fájdalmasak” – írja szegedi orvos barátjának, dr. Kanyó Bélának március 6-án. (I. h.)

Kórházi ablakából figyelhette az uszoda életét. Összefolynak az itt látott képek a balatoni emlékekkel, a víz és [504. o.] a női test látványa az egészséges élet, a szeretkezés gyönyöreit idézik versébe – hogy azután a valóság kegyetlen figyelmeztetése zárja az idillt:

De ugyanitt keletkezett nőélményének torzképe is, a március 27. és április 4. között tengernyi variáns közül véglegesített Cressida című darab is.

A nyárelő még mindig a Tücsökzenére való készüléssel telik. Június 18-án még panaszkodik Baumgartneréknek, hogy „az első és második korrektúra közt csodálatos módon ellassult, vagy éppen megállt”. Szerencsére, mert így a május 16-án véglegesített Holdfogyatkozás című vers elkészülhetett, és jellegzetes záródarabjává válhatott a műnek, sőt végül is az életműnek. Talán éppen azon az egyetlen ,balatonozós’ hétvégén merítve hozzá ihletet, amelyet Thomas Marianne-nak írt levelében említ július 10-én: „A Balatonon eddig az idén csak egyetlen vikendre voltunk lent, Nagyklárával Füreden.” Május 13. hétfő éjjelének „eseménye” volt a Szabó Lőrinc utolsó befejezett versében megörökített holdfogyatkozás.

Az utolsó, 1957-es év március 15-én Kossuth-díjjal tüntetik ki a költőt. Megjelenik A huszonhatodik év, majd kézhez kapja a Tücsökzene szerzői példányait, az utolsó, életében megjelent kötetet: „Tegnap, szombaton, meghozta a [505. o.] posta a Tücsökzenét, Domokos Matyi levelével. Jó, hogy a hét elején-közepén érkezik még öt példány. Roppantul megörültem neki. Folyton nézegettem, vittem ide-oda magammal. De még nem volt rá lelkierőm nyugodtan átolvasni. (Gyula nagyon dicsérte.)” (Augusztus 25., feleségének Tihanyból írt levele.)

És szinte naponta jelennek meg fordításkötetei. „Esedékes könyvek közül a Villon Összes megjelent, tízezer példány egy hét alatt elfogyott. A kötet 60–70 százaléka az én fordításom lehet. A pirinkó Keller: Tükör, a cica meg a Storm-féle Aquis submersus szintén megjelent. A bibliapapirosos, zsebkiadású Shakespeare-szonettek már kinyomtatva várják a könyvkötészeti munkát; ez lesz a pár évvel ezelőtti új fordítás 24 000–44 000 példánya!” (július 10. Thomas Marianne-nak). „Itt tudtam meg, Tőletek, hogy a Coleridge (Rege a vén tengerészről) megjelent.” (Augusztus 27. Baumgartneréknek.)

A költő anyagi helyzete is rendeződik, így azután elérhetőnek látszik egy állandó támaszpont építése: a tihanyi villa lehetősége. 1956. május 9-én még így írt erről volt fonyódi vendéglátójának, Takáts Ilonának: „Mellesleg szólva azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy azokból a szép tihanyi házikó-tervekből lehessen valami.” 1957 márciusában ellenben a terv már a megvalósulás útján van. A Takáts Ilona által készített és most a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött terveken még ott a nyoma, amint Szabó Lőrinc saját elképzelése szerint javítgat piros ceruzával. A költségvetést pedig Nagy- és Kisklára társaságában mint megbízó Szabó Lőrinc írja alá.

Szabó Lőrinc személy szerint is részt vesz a konszolidálódó irodalmi életben. A Kossuth-díj átvételekor, március 14-én készített interjúfogalmazványa hagyatékában maradt fenn; a közelmúltban káros értelmezéssel társult szavak itt új környezetbe kerülnek, a hangsúly a megnyugvásra és a munkára kerül: „,Mit szól a díjhoz?’… Természetesen örülök a díjnak; engem azonban már inkább a további foglalkoztat, az, hogy művészi munka szempontjából hogyan lehetne általában kedvező atmoszférát elérni, teremteni. A kedvező légkörhöz megnyugvásra van szükség; nagyon nagy szükség! És szabadságra, függetlenségre, magyarságra, kulturálódásra! Szeretnék bízni, hogy elhárulnak, illetve nem térnek vissza az elmúlt évek kultúrpolitikájának káros, adminisztratív módszerei, jelenségei. – Min dolgozik…? – l. Új verskötet, ,A 26. év.’ 2. Baudelaire: A Romlás Virágai. 3. A Tücsökzene új kiadása, esetleg bővítve. 4. És… sok apróbb-nagyobb kötet, fordítások stb.”

Június 19-én a Kossuth-klubban előadást tart a Shakespeare-szonettekről, július 1-én aláírja a Magyar írók tiltakozása az atombomba-kísérletek ellen című kiáltványt (június 7-én közli az Élet és Irodalom), majd a magyar írók nagy többségének állásfoglalásaként a Magyar Nemzet indító, szeptember 8-i számában megjelent, az Élet és Irodalom szeptember 13-i számában is leközölt nyilatkozatot: A magyar írók tiltakozása az ENSZ ötös-bizottsági jelentés közgyűlési tárgyalása ellen.

A nyár folyamán azután még egy interjúban működik közre. A Gyorsírók Lapja már az áprilisi számában is külön közleményben adta hírül, hogy a kitűnő gyorsíró, Szabó [507. o.] Lőrinc Kossuth-díjat kapott. Ezután Schelken Pálma felkeresi a költőt „egy vasárnap délelőtt” otthonában, hogy A költő és a gyorsírás című sorozatában, amelyben korábban Kosztolányi gyorsírásos hagyatékát mutatta be, Szabó Lőrincről is portrét készítsen, gyorsírói munkamódszeréről kifaggassa a költőt. A beszélgetésről készült beszámoló a lap szeptemberi számában jelent meg.

Ekkoriban dolgozhatott a költő az 1953-as szonettek véglegesítésén, ugyanis Schelken Pálma emlékezetében megragadt egy mozzanat, amelyet csak utóbb, a hetvenes években mondott el. A költő, asztalfiókjából kihúzva egy pepita füzetet próbaként tette a gyorsírás szakértője elé: tudja-e olvasni. Mire ő a szövegben felfedezte az új, ismeretlen verseket, és megkérdezte, miért nem publikálja költőjük ezeket. Szabó Lőrinc azt válaszolta: a közönség nem szereti, ha a költő mindig csak siránkozik.

Pedig valóban tervekkel, ötletekkel volt tele. És végül a szonetteket is egy kötet szerkezetébe illesztve szándékozott kiadni.

Íróasztala, amely ma is abban az állapotban van, ahogy a költő utoljára felkelt mellőle, erről az állandó munkáról tanúskodik. „Egyébként az íróasztalán is sok-sok gyorsírásos feljegyzés, papírszeletke volt... lehet, hogy egy-egy vers, írás terve. Néhány naptárlapra készített gyorsírásos feljegyzésre is emlékszem, nem a szövegre, de a papírlapokra. Visszaemlékezve akkori beszélgetésünkre – szerintem nagyon sok gyorsírásos feljegyzés maradhatott utána. Egyik újságszéldarabon kétsoros gyorsírásos feljegyzés volt. Megkérdeztem: mindig mindent először gyorsírással ír? ,Igen, aztán teszem csak át gépbe, amikor nyomdába kerül, – a többi feljegyzés marad úgy, ahogy van,’ – Látom, még újságszélre is gyorsírással jegyez. – ,Igen, amint látja ezeket az asztalomon heverő papírlapokat, sok  [508. o.] a gyorsírás, így legalább senki nem tudja olvasni »magán-feljegyzéseimet«.’” Így emlékezik napjainkban, 1976. május 1-én írt levelében az akkori látogató, aki a szonettekről az első híradást adta.

A költő akkor ezeket a szonetteket tapintatból nem akarta közreadni, újabb kötetbeli alkalomra várt, más verset pedig már nem tudott befejezni. Az Esti Hírlapnak az újabb Tücsökzene-versekből akart még küldetni feleségével, de a könyv korábbi megjelenése miatt már elkéstek ezzel. A meginduló Kortárs számára így már nem volt kézirata. Tihanyból ezért panaszkodik feleségének augusztus 30-án: „Írni nem sikerült semmi újat (a Kortársnak sincs!).”

Szabó Lőrinc, a költő, az alkotó, igyekezett elvonatkoztatni mindenféle politikai aktualitástól. Ugyanakkor az alkotás és publikálás lehetőségét a legfontosabbnak tartó szemlélete objektíve egybeesett a konszolidációs kultúrpolitikai tervekkel, törekvésekkel, így azután a költő elhatalmasodó betegsége miatt mindinkább már csak szándékban és tervekben, de – részt vett az újjászerveződő kulturális életben. És még egyszer meg is szólalt, egy vitában, felelősséggel, irodalmunk jövőjét mérlegelve. Ezt, az utolsó, életében folyóiratban megjelent írását a Nagyvilág 4., júliusi száma részére készíti. A folyóirat Kerekasztal rovatában ankétot nyitott a szerkesztőség Világirodalmi kultúránk címmel. „Kulturális életünk tisztázandó kérdései sorába tartozik: milyen irányba fejlődjön világirodalmi kultúránk? Ahhoz, hogy megtalálhassuk a helyes és jár [509. o.] ható utat: írók és költők, műfordítók és kiadók, publicisták, kritikusok és olvasók közös erőfeszítése szükséges.” Az ankét hozzászólói e számban: Földes Mihály, Illés Endre, Kardos László, Köpeczi Béla, Simó Jenő és Szabó Lőrinc.

„Az írónak a szépség-jóság-ifjúság hármas, ősi jegyében mindent összhangban kell tartania a saját egyéniségével s egybeolvasztani az általános emberi és speciálisan magyar helyzetekkel – zárja cikkét. – Alapnak bizonyos fokú jólét megvan, fokozása szükséges; azon belül egyre több jó iskola; s akkor megszületik a magasabb közízlés és általánosabb becsülése a legritkább, legkényesebb emberi értéknek, az eredeti tehetségnek. A világirodalom terjesztése, az általános műveltség közvetítése és fokozása előfeltételeket kíván, és egyúttal nagy lelkiismereti megbízatás a művelődési vezetőknek és munkatársaiknak, minden rendű és rangú pedagógusnak, szerkesztőnek és a tolmácsolás művészeinek. Azonban a világirodalom minden tisztelete mellett, legnagyobb könyvsikerei mellett se felejtsünk soha még két dolgot: saját eredeti értékeinket és irodalmunkat, továbbá azt, hogy a feladat óriási, mert a legnagyobb tudás is kicsi, és a leghosszabb élet is túl rövid.”

Szabó Lőrinc 1957 nyarán nagyobb külföldi útra készült. De végül is a John Knittel és Jean Rousselot meghívására tervezett svájci és párizsi útja elmaradt; az útlevelét nem utasították vissza, de az elintézés hónapok óta húzódott. „Hogy készült még élete utolsó hónapjaiban [510. o.] arra a svájci útra… Ezt már nem adta meg neki a Sors és a Hivatal. Pedig akkor már jó tíz éve nem tett nagyobb utazást” – emlékezik e csalódásról Illyés Gyula. ( Szabó Lőrinc testközelből. Új írás. 1964. 9. sz.) Maradt tehát ismét, de immár utoljára, a jól ismert balatoni utazgatás.

Utolsó évének jellegzetes mondata: „Dolgozni nem tudok, de legalább pihenek.” Ezt éppen Tihanyból írja Bernáthéknak, útja elején, július 25-én. És a címzett, Bernáth Aurélné jellemzi ezeket az utolsó hónapokat a legpontosabban 1959-es, a rádiónak adott emlékezésében. (Szabó Lőrinc utolsó látogatása Ábrahámhegyen. Kézirat.) „Visszaidézve ezt a pár napot, bizonyos, hogy benne is felmerült a gondolat, hogy élete már nem tarthat soká. Nemcsak abból következtetek erre, hogy állandóan feltételes módban beszélt a jövőről, mert ez régebben is így volt nála, de akkoriban már mérhetetlenül fáradt volt – emlékszem -, egészen kimerült, ahogy feljött a házhoz vezető szerpentinúton. Ki se ment azután a kertből egész ittléte alatt, szó sem lehetett sétákról, kirándulásokról, mint az előző években. Nem is dolgozott, s ez volt különösen szokatlan… Az utolsó évben… nem hozott magával semmi munkát, és szinte igényelte, hogy szórakoztassuk... érdeklődése az utolsó időben megcsappant… Ekkorra már csak a saját sorsa érdekelte. Ha másról volt szó, alig figyelt oda. Ezt mondtam is neki, amit elismert, de azzal indokolt, hogy oly végtelenül sok a gondja, baja és aggodalma a gyermekei jövője miatt, hogy valóban alig érdekli más, csak ami vele szorosan összefügg. Észrevehetően szorongások gyötörték. Közlési indulata is alábbhagyott.”

Utolsó balatoni nyara a szokásos baráti körben, de új színhelyen kezdődik. Július 22-én, vasárnap délután tudósítja feleségét első tihanyi napjairól: „Én három napig a Biológián kaptam baráti szállást.” Ezt másnapi részletes [511. o.] levelében kiegészíti: „Itt eddig a Biológián voltam egy fiatal tudós lakóvendége; nélküle fa alatt tölthettem volna az éjszakákat (méghozzá esőben).” De már 22-én jelzi: „A dr. Fehér-féle villában lakom.” Másnap rajzvázlatot is küld a tihanyi Halásztelepen levő villa helyéről. Házigazdáit majd augusztus 27-i levelében Baumgartneréknek mutatja be részletesen: „Tihanyban egy kedves, bolond doktornál laktam és lakom még, 67 éves, koncerténekes, orosz felesége van, Fehér Elemérnek hívják.” Innen megy át augusztus 5-től 8-ig Ábrahámhegyre, Bernáthékhoz. Ennek emlékét már idézett visszaemlékezésében Bernáthné rögzítette:

„Az előző évben olvastam Graham Greene: ,Das Ende eines Affäres’ című könyvét. Van ebben egy fantasztikus jelenet két titkos szerelmes találkozásáról a Fau eggyel éppen ostromlott Londonban. Ezt a részt annak idején megmutattam Lőrincnek, és ő a Tücsökzene egyik versébe beleszőtt egy erre való utalást [Végső nyomorúság]. A könyv nálunk volt Ábrahámhegyen, betettem a szobájába, hogy rákapjon. De nehezen tudott belemerülni; sajnálta az idejét, mert indokolatlanul komplikáltnak tartotta a könyv szerkezetét. Engem érdekelt a véleménye, és igyekeztem az olvasásra rábeszélni. Tényleg nekikezdett, és néhány fejezetet együtt elolvastunk. Ekkor már az őt jellemző egzaktsággal mondatról mondatra elemezte és magyarázta, hogy mit és miért tart nehezen érthetőnek. Végül belejött, érdekelte a furcsa és bonyolult történet, mely egy író sírontúli szerelméről szól, ahogy A huszonhatodik év is. A könyvét a nálunk töltött pár nap alatt nem tudta befejezni, s akkor már ő kérte, hogy magával vihesse és megtarthassa. Próbálok még visszaemlékezni ezekre a két év előtti utolsó balatoni napokra. Ami az utóbbi években – mint mondtam – már ritkábban fordult elő, megint kez [512. o.] dett mesélgetni – hely, idő és nevek nélkül ugyan, mint mindig – élete régebbi és újabb eseményeiről, és kérdezte, hogy én mit tettem volna ilyen, vagy olyan szituációban. Meg kell adni: bonyolult helyzetek voltak, amikről beszámolt, s még bonyolultabbak a hozzájuk kapcsolt gondolattársítások. Akkor már megírta ezt a két sort: ,Meg kell ismernem minden emberit, ha üdvözít, ha pokolba taszít’. Valóban ő nem kímélte magát annak érdekében, hogy egyszerűbb és ezáltal elviselhetőbb legyen az élete. Tudni és megpróbálni akart mindent, függetlenül társadalmi szabályoktól és attól is, hogy előre tudta, hogy az önvád, melynek minden árnyalatát nagyon jól ismerte, nem fog elmaradni. És függetlenül attól is, hogy akkor már rég igazságot szolgáltatott magában feleségének, akihez pedig valamikor ezeket a kemény szavakat írta: ,Segítség légy, ne lelkifurdalás!’ Élete utolsó évében egyre több megértéssel beszélt felesége nehéz életéről, és egyre hálásabb volt neki, mert tisztán és hűséggel kitartott mellette. Bevallotta, hogy egyre jobban becsüli ezt a magatartást, és a fiataloknak – nőknek és férfiaknak egyaránt – csak azt tanácsolná, ha meg tudják tenni, ne olyan kalandos, nyugtalan életet éljenek, mint ő. S ha ő újra kezdhetné? – kérdeztem. Ő valószínűleg ugyanúgy élne, mint élt – felelte – ,részleges becsület’-ben, mert egyszerűen nem tudna másképp. Most már azonban egyre többet gondol a halálra: kívánja is, fél is tőle. Szeretné, ha lenne, de tudja, hogy nincs ,a Földön túl is esemény’. Most már csak a békesség és nyugalom kellene. A kortársaival, régi férfi és női barátaival való meghitt együttlétek esnek még jól neki. Ez és a zene adja számára a legzavartalanabb örömöt. A fiataloktól szinte fél – mondta -, mert szépek, de ,rettenetesen’ idegenek… Az utolsó ábrahámhegyi délután szokás szerint nyugágyakon kint feküdtünk a kertben, arccal [513. o.] a Balaton felé. Figyelte az augusztusi tücsökzenét. Sok szó nem esett már köztünk. Később Marili felolvasott neki, férjem pedig egy pasztellképet kezdett festeni kettőjükről. A kép befejezetlen maradt… Lőrinc a késő délelőtti vonattal készült utazni Tihanyba, a feleségéhez. A reggeli után találkoztunk. Addigra már összecsomagolta aktatáskáját. Az egyetlen csomagot, melyet magával hozott. Rekkenő hőség volt, melyet egyébként ő szeretett. Behúzott zsaluval ültünk a szobámban, én a díványon, ő a szemben levő fotelben, vártuk az indulás esedékes idejét. Alig beszéltünk pár szót. Lőrinc meg is jegyezte, hogy tulajdonképpen mindig egy nappal előbb kellene elmenni mindenünnen, mint amikorra az ember elhatározza, mert az utolsó órák mindig kitöltetlenek, csak az idő múlását figyeli az ember. Aztán elindultunk az állomásra, lassan bandukoltunk a forró országúton. A váróteremben is volt még egy negyedórányi időnk. S ekkor kezdett panaszkodni, hogy a szája furcsán bizsereg. Bevett egy tablettát a mindig nála levő értágító orvosságból. Nyugtalan voltam én is, javasoltam, ne utazzon el, menjünk vissza. De a zsibbadás csökkent, és ő baj nélkül megérkezett Tihanyba.”

Az augusztus nagy részét ismét Tihanyban tölti, a Fehér-villában lakva, „a szokott utamat járom délben, délután” – írja augusztus 23-án feleségének, jelezve ugyanekkor: „De majd elmegyek a jövő héten egy-egy kis időre a túlsó partra is.” És valóban, augusztus 26-án Tihanyból címezve, de a déli portyáról beszámolva ír Bernáthéknak: „Itt Szemesen tegnap és ma voltam, azelőtt Szárszón, csak bekukkantottam.”; augusztus 27-én Földvárról ír az igaliaknak, jelezve, hogy „hát sehogy se sikerült eljutnom Hozzátok az idén” a ,borzalmas közlekedés’ miatt. És már augusztus 28-án megírja a feleségének Tihanyból: „Tegnap a 2 órás hajóval visszajöttem.” Ezzel búcsúzik kedves [514. o.] helyeitől, még egyszer számba vette az ismerősöket, tisztelgett az emlékek előtt, és visszatérve utoljára hagyta el a déli partot. „Mindezt nem csupán élvezetből csinálta. Valamifajta kötelességérzetből, abból, amire a szeretet, sőt a puszta ismeretség is sarkall. Ápolta viszonyait, egyetlent sem hanyagolt el.” (Illyés Gyula: Szabó Lőrinc testközelből. Új írás, 1964. 9. sz.)

Tihanyban ismét Fehéréknél lakik: „írtam, hogy Fehér Elemérék mindenképp itt szeretnének tartani, amíg csak ők itt lesznek (szeptember 5. vagy 7.)? A doktor, Stázi tudtán kívül, ingyen” – jelenti haza, augusztus 30-án.

Innen mégis hamarább hazahívják, írószövetségi kocsi jön érte, hogy Pestre utazzon, a már említett írói nyilatkozat aláírására. Utazása váratlan, lakásában a festés miatt még alvóhelye sincs, Bernáthék lakásán tölti az éjszakákat, Bernáthné naplója szerint szeptember 3-án és 4-én; 5-én pedig ezt az utóbb sorsszerűen hangzó mondatot írja le: „Lőrinc elment végleg.” Visszautazásakor felesége kíséri a vonatig, ő segít a csomagokat is kivinni. Megérkezése után az úti fáradalmakra panaszkodik. Szeptember 7-i levelében ezt írja haza: „Nagyon fárasztó utazás volt: a vonat ¼ 11-re futott be. Nagyot aludtam az éjjel.” Külön kellemetlenül érinti, hogy a vonatnál senki sem várta. Először Liptákékhoz megy. Pár napig náluk lakik. Ekkor írja házigazdája vendégkönyvébe ideges kézírással a végzetes szót: „Elnémulok! Szabó Lőrinc 1957. szept. 10.”, majd Lipták Gábor tiltakozó kérlelésére ezt az utóhangot: „Pótlás: mivel Gabus ,valami biztatót’ kér, hát – remélem, holnap a Világkirály leszáll hozzá Űrhajóján a Hetedik Égből és mellére tűzi a halhatatlanság hétgyémántos arany nem-tudom-mijét!!!”

Majd szeptember 12-én Illyéséknél Tihanyban kezdődik betegsége utolsó fázisa. Rosszullétében újabb trombózisra [515. o.] gyanakodnak, mentővel kísérik át barátai a szívkórházba. Szeptember 15-i, Baumgartneréknek küldött levelében maga is úgy véli, hogy „rám vetette árnyékát a nyomorult (harmadik) szívtrombózis”. Még erről a rosszullétről is beszámol levelében: „Csütörtökön mentőkocsin hoztak Füredre, most itt fekszem az Állami Szívkórházban, a fsz. 12-es szobában, dr. Debrőczy igazgató főorvos baráti kezelésében.”

De erről a betegségről már ő nem tudott részletes-pontos beszámolókat küldeni. Barátja, Illyés Gyula írta meg helyette az első végzetes nap eseményeit: „A végső betegség, amely a sírba vitte, úgy fordult, hogy az említett tihanyi házban terítette le járó és álló helyzetéből. Emberfeletti fájdalmakkal küzdött, amíg az őszi-felhőszakadású, sáros sötét éjben kocsit kaptunk, bevittük a füredi kórházba. Ahogy kínjai csitultak, s a gyógyszerek hatására álmosodni kezdett, vissza, haza akartam térni. Arra kért, töltsem vele az éjszakát. Flóra fölment Debrőczyékhez aludni, én a szűk kis kórházi szoba másik ágyába feküdtem le. Az álom mégse jött oly gyorsan, mint ígérkezett, az én szememre sem. Nagy fájdalom elmúlta vagy csak szünetelése is megkönnyebbülést hozván, különös boldogságot tud sugallni. Szabó Lőrinc az elszenvedett kínok arányában kapta volna most az örömöt, kárpótlásul, kiegyenlítésül? Bízott, tervezett, a megbocsátó méltatlankodás nevetésével csóválta fejét afölött, amin átment. Aztán mégis elaludtunk, vidám jó éjszakát kívánva egymásnak. Úgy tetszik, mintha életünk együtt töltött korszakára akkor borult volna éjszaka.” (Illyés Gyula: i. h.)

Másnap, 13-án reggel megérkezett a táviratilag odahívott feleség is, majd nemsokára a gyors hívástól megijedt leánya. Ő épp akkor érkezett a szoba elé, amikor a főorvos kijőve fejéhez kapott és mondta: Istenem, ez tragédia. [516. o.] Így a leánya tudta meg legelőször a gyanút: nem vizes tüdőgyulladás vagy mellhártyagyulladás, és nem tüdőembólia; a mellhártya csapolásánál vér jelentkezett; tehát feltehetőleg rák. A családi hagyomány azután ezt a gyorsan kifejlődött rákos betegséget összefüggésbe hozta azzal, hogy tavasszal, kezelőorvosai tudta nélkül, az ORFI-ban tartózkodva a sebészeten Verebély Tibor sebész főorvos barátja a gerincéről egy zsírdaganatnak látszó duzzanatot eltávolított.

Pár napig erősítették még a leromlott szervezetet, majd mentőkocsival hozták fel Pestre, a Mező Imre úti Gömöri-klinikára. Mielőtt a klinikára bevitték volna, kikönyörögte, hogy két könyvért hazamehessen. De nem vitt magával semmit, hanem végigjárta az épp akkorra elkészült, szépen kifestett lakást. Örült a rendnek, és talán búcsúzott is.

Élet és mű együtt komponálódó íve valóban lezárható-e a halállal, folytatható lenne-e a mű, a vég nemcsak esetleges véletlen következménye-e, amelyet csak kényszerűségből komponálunk utólag, élet és mű teljességének látszatába?

Szabó Lőrinc a magányos vizsgálódás, a személyes élethelyzetek legkiemelkedőbb elemzője líránkban. Saját élete mozzanatait, így betegségeit, halálfélelmét, szenvedéseit is műalkotássá formálta. Utolsó éveit szinte ráadásnak tekintette az életre, ebből a szemléletből születtek a Tücsökzene második kiadását kiegészítő kései versei, amelyek A huszonhatodik év élet-halál látomásában feltett kérdésekre felelnek meg. Felkészült a halálra költészetében, és családtagjai, barátai utolsó nyarának búcsúzó hangulatait idézik azóta is. Utolsó ,irodalmi’ levelében azt írja Kodolányinak, hogy könyvét lapozgatva úgy érzi, „mintha a sírból tápászkodtam volna föl átforgatására”. Mégis szembefor [517. o.] dul a megérzett, de tényszerűen nem tudott véggel, a szöveget így vezeti be; „hogy vicceset mondjak”, és zavartalan környezetben való későbbi találkozást tervez. És most idézzük ez ismert, szeptember 28-án kelt levelezőlap, az örök barátnak diktált végszó, a szépen megkomponált életzárás utáni köznapi hangot, egy utóbb előkerült, másnapról keltezett köszönőlapot, amelyben néhány balassagyarmati fényképet nyugtáz, szokása szerint beszámolva élete eseményeiről, amelyekről nem akarja tudni, hogy végső tünetek:

„Kedves Földvári Doktor! Szívélyes sorait és a három fényképet melegen köszönöm. Különösen a ,derékszögben törik’ adott vissza olyan hangulatot, amelyeket eddig semmi más napközi kép sem a kapualjából. Kedvesek azok a libák az Ipolyon! A Tücsökzene új (külsőleg is szép) kiadásban megjelent; de csak dec. elején kerül forgalomba. Most már három hete szívtrombózissal, illetve izzadmányos, vírusos tüdő- és mellhártyagyulladással itt fekszem; a Balatonról hoztak fel. Alkalmilag ne kerülje el lakásomat, telefonom: 16–44–55. E sorokat feleségemnek diktáltam. Melegen üdvözli Szabó Lőrinc Bp. 957 IX, 29. Feladó Bp. Fiumei út 17., III. Belkl. I. em 119. Szabó Lőrinc.”

Búcsú és pontos napi életvitel, témák zárása és újak tervezése: íme, a lezártnak tűnő életmű fájdalmas lezáratlansága. Mert akik az élettől búcsúzó költőről emlékeznek, azok az utolsó napokban is terveket halmozó alkotót is idézik, az embert, aki az élet véletlenei között utolsó pillanatáig az életet élte, és halálra készülő rezdüléseit is az élet, az alkotás számára tartotta fontosnak.

Utolsó óráit, búcsúzását barátaitól fia örökítette meg.^[11] Két-három órával halála előtt még ezt mondja: „Kedves Klára… higgye el… úgy szerettem volna magával… [518. o.] még néhány évet… békében leélni.” Elégtételadás lenne ez az életútját nehezen követő társnak, és vágyában talán új életprogram is ez a végszó vagy már csak kegyes búcsúzás, fájdalmas tehetetlenség, az önkínzó lelkiismeret utolsó lobbanása?

1957. október 3-án csütörtökön, öt perccel három előtt halt meg. ^[12]

Nemzedékéből Szabó Lőrinc volt az első nagy író, aki ezekben az években távozott. A konszolidálódó politikai és kulturális élet egyik első jelentős eseménye volt, amint a klasszikusnak kijáró tiszteletadással búcsúztatták a költőt. Ezt hangsúlyozza a Népszabadság október 4-i számában közölt nekrológ is, amely így összegezi a költő sorsát és műve magunkévá fogadását: „Szabó Lőrinc az életében mindig boldogtalan költő (,biztonság, soha – nem ismertem boldog tájaidat’ – írta ő maga) életműve – négy évtizedes költői pálya hagyatéka – gazdag örökség. Könyveinek lapjai korunk lázáról és nehéz, feszített napjairól beszélnek majd az elkövetkező nemzedékeknek.”

A Kortárs 2., októberi száma nekrológ-oldallal nyitott: „Nem váratlanul, de készületlenül ért a hír: Szabó Lőrinc nincs többé. Évek óta nézett farkasszemet a halállal, s valamennyien szorongó szívvel néztük elgyötört teste vergődését; az újabb és újabb szívtrombózis rohamai közepette küzdelmét az utolsó rímekért, sorokért. Most már nem ír több verset. Véglegessé vált a síri létben és műveiben.” Majd személyesre váltva, írótársai és olvasói nevében beszélve: „Magunkhoz szorítjuk, ami belőle megmaradt: emlékeinket s a verseit, amelyek immár a Magyar Költészet elidegeníthetetlen kincsei.”

Temetése október 8-án az akkor Kerepesi úti temetőben volt. A Joó Sándor, pasaréti református pap, a költő barátja által végzett egyházi szertartás után került sor a [519. o.] nyilvános búcsúztatásra. Kövessük az eseményeket a másnapi sajtóbeszámolókat idézve: „Kedd délután 3 óra. A Kerepesi temető halottasháza elé szüntelen hullámzással jönnek, áramlanak az emberek. A fekete drapéria ezüst csíkjaira bágyadt s valahogy mégis meleg szikrákat szór az őszi nap, a kandeláberek átlátszó, remegő lángja szinte teljesen összeolvad a délutáni verőfénnyel. A ravatalhoz vezető lépcső két oldalán koszorúk, az ősz dús, szilajszirmú virágaival. Utolsó útjára kísérik Szabó Lőrincet, a költőt barátai, ismerősei, tisztelői. Itt vannak a párt és a kormány képviseletében dr. Münnich Ferenc, a Minisztertanács első elnökhelyettese, Kállai Gyula művelődésügyi miniszter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Orbán László, az MSZMP KB osztályvezetője és Aczél György művelődésügyi miniszterhelyettes, az MSZMP Központi Bizottságának tagjai, és az írótársak, közöttük Bölöni György, Féja Géza, Fodor József, Illés Béla, Illyés Gyula, Jankovich Ferenc, Németh László, Rideg Sándor, Tamási Áron, Veres Péter. Eljöttek a kortársak, a költő pályájának, küzdelmeinek tanúi, a dereshajú ötvenesek és hatvanasok… S jönnek, búcsúznak a költőtől a fiatalabbak, írók és olvasók, azok is, akik ismerték őt, s azok is, akik számára csak műveivel élt, létezett. Jönnek az utolsó találkozóra, kegyeletből és talán azért is, hogy részesei legyenek a pillanatnak, amelyben elválik egymástól a művész és a mű, a halál hideg fényében még élesebben kirajzolódnak a maradandó és továbbélő alkotás kontúrjai. Mert ezt érzi át itt mindenki, ezzel az ünnepélyességgel oldódik fel a fájdalom és a szomorúság, amikor megkezdődik a gyászszertartás. A Művelődésügyi Minisztérium képviseletében Mihályfi Ernő miniszterhelyettes búcsúztatja a költőt, majd az Irodalmi Tanács nevében Fodor József Kossuth-díjas költő mondja el búcsúszavait.” (Népszabadság.) „A költő [520. o.] sírját számtalan koszorú borította; barátok, írótársak, költői munkásságának tisztelői hozták el virágaikat. Az első koszorút a párt és a kormány nevében dr. Münnich Ferenc és Kállai Gyula helyezte el.” (Magyar Nemzet.)

A költő barátai nevében pedig utolsó évtizedei legjobb barátja, a költő védelmezője és tanácsadója, Illyés Gyula mondta el a búcsú szavait: „Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudják, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében.”

Tíz év múlva pedig, sírját koszorúzva a fiatalabb költőtárs, Juhász Ferenc emlékezett az utolsó látványra, amely testi valójában még összeköthette barátaival, társaival. (Szabó Lőrinc tíz éve a földben. Vázlat a mindenségről. 1970.) Emlékezett a költőre a ravatalon: „Még emlékszem a törékeny véres őszre. Még emlékszem a gigászi ravatal-arcra, amely a halál nagyító-lencséje alatt mutatta, mintha nagyító-üveg alatt vizsgálnánk fürkészdarázs szemet: szőreit, likacsait, könnyeit, megkristályosodott szenvedéseit, hogy a haláltól-fölnagyúlt arc milliárd sejt-ablakában magunkat lássuk visszatükröződni, gyötrelmeinket és készülődésünket, a szőrös hatszögletű tükör-halmazban, lassan bemohásodó óriás-vakságban a magunk értelmét is keressük, mielőtt kiütközik a gyötrelem mögül a csont, mint kiszáradt korallsziget, fehér mészcső-szövevény-korona a vízből, mielőtt lefoszlik igazibb lényünk a fehér szerkezetről, a titkos és titokzatos könnyű vázról, amely állatvirágait vesztve szinte halhatatlan, bár szivacsos és küllő-gerenda-szövedék-belsejű és szemcsés és réteges és póru [521. o.] sos-, mielőtt ledobná magáról a rejtelmes, életünknél-hosszabbra-tervezett váz a hús-göncöt, a szőr-ruhát, a köröm kesztyűujjvégeket, hogy csak Önmagát mondja tovább évezredekig, ne minket, földbeásott csont-i-betű, lángtalan csont-gyertya, a természet legtitkosabb anyaga, a földmély sárga holddal: koponyánkkal-pontozott Musset-tornya… És most itt állunk őszi sírja előtt, hogy emlékezzünk rá és köszöntsük. Mi kérdeznénk őt, a nagy Kutatót, a Kíváncsit, ha felelni tudna a földből. De a száraz csont nem beszél. A halottak úgy beszélnek, hogy volt életük beszél helyettük. Művük és szenvedésük lényege.”

„Szabó Lőrinc 57 é. író 120. H. 757. III. Belklinika.

Meghalt: 1957. X. 3. 15h. Boncolva : 1957. X. 4. 12h.

Klin dg.: Tu. pulm. Pleuritis cancrosa. St. p. infarct. myocardii.

Boncolta: dr. Szinay

Külleírás: Magas, erőteljes termetű idős férfi holtteste. Hullamerevség testszerte fennáll. Háti részeken nagy kiterjedésű süllyedéses hullafoltok.

Világosbarna haj, kopaszodó fejtető. Kék szivárványhártyák. Fül, orr, szájnyílás tiszta. Látható fogazat ép, gondozott. Széles mellkas, a mellkas szintjében levő has. Bal oldalt a háton tűszúrások nyomai. Izmos végtagok.

Belső vizsgálat: Hasfali zsírszövet 2 cm vastag. Appendix ø. A peritoneum lemezein, különösen a fali peritoneumon számos borsónyi és kisebb szürkés-fehér, tömött tumorgöb van. A mesenteriumban több helyen mogyorónyi, diónyi, tömött, szürkés-fehér szövetből álló tumorgöb van. Rekeszállás bal oldalon a VI. borda alsó szélénél, jobboldalt az V. borda felső szélénél. A bal mellüregben 2600 ml véres folyadék van, melyben vaskos fibrincafatok úsznak. A bal tüdő összenyomott, fel színén számos borsónyi és kisebb, helyenként gyöngyfüzérszerűen elrendeződő fehér tumorgöb van. A fali pleura mindenütt erősen megvastagodott, 4–20 mm vastag, felszíne karfiolszerűen egyenetlen. A megvastagodást tömött fehér tumor szövet okozza. A bal mediastinalis pleura felszíne hüvelykujjnyi, és valamivel vastagabb polyposusan előemelkedő tumorgöbökkel fedett, melyek a megfelelő pericardium részletet kívülről infiltralják, de abba nem törnek át. Pericardialis zsák kissé tágult, pericardium lemezei simák, fénylők, tükrözők. Szív megnagyobbodott, mindkét kamrája tágult. A szívizom a bal kanarának megfelelően 18 mm, a jobb kamrában 5 mm vastag. A bal kamra izomfalában a csúcsnak és kamraseptumnak megfelelően gyerektenyérnyi területen kiterjedt subendocardialis hegesedés van, melynek megfelelően a kamrafal izomzata 3–4 mm vastagságban hegszövettel substitualt. A bal kamra hátsó falában a sulcus coronarius alatt 5 forintosnyi területen a kamrafal 3–4 mm vastag és itt kizárólag tömött hegszövet által alkotott. A bal kamra elülső falában a sulcus coronarius alatt 2 forintosnyi heges góc van. Billentyűrendszer ép. A koszorúserek fala erősen megvastagodott, merev bel-hártyájuk úgyszólván diffuse atheromás, a bal arteria coronaria elülső leszálló ága az orifitiumtól 2 cm-re 1,5 cm hosszú szakaszon hegesen obliteralt. A bal arteria coronaria ramus circumflexusa adja a hátsó leszálló ágat, ennek kiindulása előtt a ramus circumflexus 1 cm hosszú szakaszon hegesen atheromásan obliteralt. Az aorta teljes hosszúságában megvastagodott falú, belhártyája sűrűn egymás mellett elhelyezkedő atheromás plaqueokkal fedett, a hasi szakaszon emellett kiterjedt elmeszesedés és számos forintosnyi és kisebb atheromás fekély is van. A peripheriás arteriák merevek, vastagfalúak, atheromásak, de nem szűkültek. A bal tüdő felső lebenye légtartó, kp. vérbő, lószőrpárna tapintatú, belőle nyomásra kevés habos savó ürül, bronchusai diffuse tágultak, nyálkahártyájuk nyákkal fedett. A bal tüdő bronchus intermediusa a felső lebeny bronchus és a lingula bronchusának szájadéka alatt közvetlenül kezdődően sondányira beszűkült, lumenét tömött-fehér daganatszövet szűkíti, mely infiltralja a bronchusfalat és almányi területen a környező tüdőszövetet is; a basalis segmentbronchusok mentén gyökérszerűen ráterjed az alsó lebeny basalis segmentumainak állományára is és a basalis segmentbronchusok nyálka-hártyáját is infiltralja, lumenüket erősen beszűkíti; a tumortömeg körülöleli a bal arteria pulmonalis alsó lebeny ágát és ezt virtualis réssé szűkíti; a tumor közvetlenül ráterjed a mediastinum oldalán a zsigeri és fali pleurára és közvetlenül folytatódik a fali pleura lemezt borító tumortömegbe. A bal alsó lebeny fibrinlepedékkel fedett, deszkakemény, metszlapján homogén-feketés-vörös egynemű szövetből áll, melyben egy helyen mogyorónyi, kezdődő, barnás színű fellágyulás is van. A bal oldali paratrachealis nyirokcsomók szilványiak, tumorosak. A jobb tüdő puffadt, tömött, szivacs tapintatú, vérbő, metszlapjáról bőven ürül véres habos savó, bronchusai diffuse tágultak, nyálkahártyájuk kevés nyákkal fedett. A bal tüdő csúcsában egy cseresznyényi és két borsónyi szürkés-fehér tumormetastasis van.

A koponyaüreg boncolásától és a nyaki szervek boncolásától kegyeleti okokból eltekintettünk.

Lép szokott nagyságú, állománya kissé szívós vérbő. Mindkét mellékvese ökölnyi szürkés-fehér tumorconglomeratummá alakult, melyben csak sejthető a praeexsistalo mellékvese szövet néhány maradványa. A pancreas szokott nagyságú, mirigyes szerkezetű, állományában a feji és farki részen néhány borsónyi és kisebb tömött-fehér tumormetastatis van.

A máj erősen megnagyobbodott, felszíne sima, szélei lekerekítettek, felszíne és metszlapja szerecsendió rajzolatot ad, szederjés-vörös, állományában elszórtan néhány borsónyi és kisebb tömött szürkés-fehér tumor metastasis van. Epeutak szabadok. Epehólyag híg, zöld epe mellett 3 mogyorónyi facettalt vegyeskő van. Gyomor tartalma kevés híg nyákos anyag, gyomor nyálkahártyája ép. A vékonybelekben kevés híg pépes béltartalom. A duodenum és jejunum nyálkahártyája borsónyi-barackmagnyi szürkés-fehér, rendesen centralis kifekélyesedést mutató tumorgöbökkel teleszórt, úgyhogy minden 10 cm hosszú szakaszon átlag 10–15 tumorgóc van. Az ileum és vastagbél nyálkahártyája szabad. A vastagbeleket bőséges formált béltartalom tölti ki.

A vesék a halott termetének megfelelő nagyságúak, tokjuk könnyen levonható, kéregállományukban mindkét oldalon számos subcapsularisan ülő borsónyi és kisebb szürkés-fehér tumormetastasis van, egyébként a vesék felszíne és metszéslapja szederjes, vörös állománya kissé tömött. A vese üregrendszere és ureter jobb oldalt eltérést nem mutat, bal oldalt a vesekelyhek, vesemedence és ureter egyaránt némileg tágultak, nyálkahártyájuk megvastagodott.

Hugyhólyag, prostata, herék épek.

Csontrendszer alakilag ép.

Szervsúlyok: Mellékvesék: 130, Szív: 490, Vesék: 355, Tüdők: 1720, Lép: 200, Máj: 2435 g.

Kórbonctani dg.: Carcinoma bronchogenes pulmonis sinistri. Pleuritis carcinomatosa l. sin. Strictura rami inferioris arteriae pulmonalis sin. Per tumorem, inde infarcti haemorrhagici lobi inferioris pulmonis sin. Metastases carcinomatosae lymphoglandularum paratrachealium et hili pulmonis sin., peritonei, mesenterii apicis pulmonis d., pancreatis, glandularum suprarenalium, hepatis, renum et mucosae intestini duodeni adque jejuni. Hypertrophia ventriculi sinistri cordis. Dilatatio ventriculorum cordis. Atherosclerosis universalis mai. grad. Obliteratio atherosclerotica rami descendentis anterioris et descendentis posterioris arteriarum coronariarum. Cicatrisatio post infarctum myocardii. Oedema pulmonis d. Hyperaemia passiva organorum internorum. Cholelithiasis. Pyelitis chr. l. sin.

Jelen volt: dr. Gláz. Boncolta: dr. Szinay.

Kórszövettani vizsgálat:

Vizsgáltuk a primaer tumort, valamint a nyirokcsomók, pleura, bél, máj, vese, mellékvese metastasisokat. A primaer tumorban és metastasisokban egyaránt csak helyenként találtunk némileg differentialt, s helyenként laphám irányú differenciáltságot is mutató területeket, a tumor nagy tömegei azonban a primaer tumorban és metastasisaiban egyaránt teljesen dedifferenciált, polymorph rotundocellularis sejtburjánzásból állnak, melyekben nagykiterjedésű necrosisok is vannak.

Lép: vérbő, pangásos pulpa, kp. nagy folliculusok, hyalinos follicularis arteriolák.

Szívizom: igen kiterjedt infarctus utáni cicatrisatio.

Epikrízis: Az alapbetegség bronchogen tüdőcarcinoma volt (bal oldali). A tumor közvetlenül ráterjedve a pleurara carcinosis pleuraet hozott létre, a bal alsó lebeny pulmonalis arteriáit pedig comprimálta. E compressio következtében a bal tüdő alsó lebenyében haemorrhagias infarctusok keletkeztek, az infarctusokat követő pleuralis reactio minden bizonnyal elősegítette a bal oldali pleuritis carcinomatosának rendkívül gyors kialakulását. A primaer tumor rendkívül nagy mértékben generalisalódott, ez haematogen úton következett be. Az anamnesisben szereplő szívinfarctusoknak megfelelően a koszorúserek elülső és hátsó leszálló ágában régi teljes elzáródást találtunk, következményes infarctus hegekkel a bal kamra hátsó falában, elülső falában, valamint a szívcsúcsnak és a kamrasövénynek megfelelően.”^[VISSZA]