Szabó Lőrinc archívum

A Tücsökzene utáni korszak költői feladata a személyes sorsot elrendező személyiséglátomás után a költői életmagyarázat alakítása. Ennek során az ember helyzetét számára megnyugtatóan tudta meghatározni a „rettentő Végtelen”-ben. Azt a fesztávot, amely a Hálaadás emberképét elválasztotta a végtelen látomásától, fokozatosan tudta feloldani, amíg A földvári mólón kapcsolatrendszerét megalkotta. A Hálaadás idején a verset megtörő poén képtelen ezt a fesztávot áthidalni („mikor minden csak játék s butaság”), de még 1948-ban egy ars poeticus ötlet végén sem jut tovább: itt nem a viszonyításban, de a viszonyítás feldolgozásában, a versteremtő aktusban fedezi fel ezt az ellentmondást:

A földvári mólón című vers változó optikájával tudja csak kiiktatni ezt; a „játék”, „léhaság”, „semmi”, „tünde kép” már nem a verset záró-széttörő poén, hanem a „rettentő Végtelen” jele, amelyet a véges emberi tudat már fel tud dolgozni. Ezáltal a részlet, a jelenség megszűnik az embert a Végtelen megismerhetetlenségére figyelmeztető ironikus poén lenni. Ebből következően a Kisörsi nádas ars poeticája (ha elválasztjuk a konkrét elkeseredéstől, a kiváltó kényszertől, amely a költőlét veszélyeztetettségéből fakadt) tulajdonképpen búcsúzóul, mintegy emlékeztetőül a korszak továbbfejlődési lehetőségét is meghatározza: érzékeny figyelemmel követni az embert körülvevő részleteket, jelenségeket, annak tudatában, hogy mindezek a végtelen valóság jelzései, felfogható és feldolgozható üzenetei is az ember számára. Ehhez pedig a Harc az ünnepért korszak költői módszerét idézi újra fel. Csakhogy ekkorra már nem lesz szüksége annak irracionális irányultságára. Ott a jelenségek és részletek jellemzésére, meghatározására vonultatta fel azok elképzelt variánsait, a létezőt helyettesítette be különböző nem létezőkkel, itt a részlet, a jelenség egyszerre képviseli önmagát, sajátos reális viszonylatait, és válik jelévé annak a teljességnek, annak az egésznek, amely elvonatkoztatva, önmagában a tudat számára elérhetetlen, feldolgozhatatlan lenne. Hogy mindjárt két hasonló témájú vers összevetésével jelezzük a hasonlóságot és a különbséget: ugyanaz a Mozart-zene a kiindulá [421. o.] sa a Harc az ünnepért korszak modellversének, a Rádiózene a szobában címűnek, amelyben a zene valós motívumai hatására a versben, és csakis a versben a teljes környezet átrendeződése, a valóság átalakítása következik be; és az életmagyarázatot folytató korszak legjelentősebb versének, a Mozart hallgatása közben címűnek, ahol a zene asszociációjával felidézett jelenetek összhangjából az élet egészének értelmezésére tesz kísérletet a költő. A Harc az ünnepért módszere a jelenségek, részletek teljesebb megismerésére, többszempontú feldolgozására volt alkalmas, a Tücsökzene utáni versek módszere a jelenségek és részletek által jelölt teljes valóság magyarázatára is lehetőséget nyújtott. Ehhez a módszerhez pedig tematikailag a költő olyan részleteket, jeleneteket keresett, amelyekben az ember harmonikus kapcsolatban állhat a jelzett valóság egészével. Azért is írta e versek gyűjteménye fölé címként az 1956-os Válogatott verseiben a költő: Valami szép. Az egészből olyan részleteket idéz fel jelekként, amelyek ennek a harmóniának kiteljesedését biztosíthatják.

Így azután a Kisörsi nádas című versben jelképesen kifeszített idegszál csak alkalomra várt, hogy figyelése eredményét elbeszélhesse. Ezzel búcsúzott maga az alapkép is, az első terzina végén, felkiáltó jellel adva érzelmi nyomatékot ennek az állapotnak: „remél!”

1951 elején befejezte Szabó Lőrinc A huszonhatodik év sorozatát, az utána következő években legfeljebb egy-egy szonettel – felvillanó emlékkel, az emléket és a művet érté [422. o.] kelő elmélkedéssel vagy a lelkiismeret-furdalás rohamainak levezetésével – toldotta meg a sorozatot. De 1953-ra, a halálévforduló idején készített obligát vers, a Szerény túlvilág (1953. február 6.) már valami másfajta igényről árulkodik. A „szerény túlvilág” a költő emlékezete, de ez is mintha fokozatosan üresedne – mint ahogy a végső változatban majd maga a költő is eltalálja a folyamat pontos jelölését („ürülő pokol, emlékezet!”). De ekkor még nem a folyamat ,eredményére’, hanem kettős drámaiságára figyel: az emlékek halványodására és az emlékező halálra készülésére: „pusztuló pokol, emlékezet!”. Mintha a Kisörsi nádas negatívja jelenne meg: a valóság kietlensége, a figyelő-feldolgozó tudat lefokozottsága, bujdosásra szántsága és a természet visszhangtalan végtelen közönyössége.

Mégis ekkor az emlék már nem az élet-halál viszony vagy a személyiség drámája okán válik a vers ihletőjévé, hanem a „valami szép” megjelenési formájaként:

És megjelenik az utolsó évek jellegzetes versszervező kerete: a részlet, a jelenség, az újraértékelt időpillanat, amelyről készíti majd e korszaka legfontosabb számvetését: „csak a derű óráit számolom”. Itt még a veszélyeztetettség által bekerítve, sőt a már elveszettség által meghatározottan villan fel:

A negatív és pozitív kép szétválik, egymás számára torzpofát mutatnak a vers poénjaként:

Az epizód fogva tartja továbbra is fantáziáját: a negatív képet ez úton elhagyni nem lehet.

De ha a „valami szép” a pillanat realizálása, el kell felejteni a személyiség viszonyrendszerének teljességét, és csakis a „derű óráit” számba venni. És épp ez a szemlélet felelhet meg a költő számára adódó versíró gyakorlatnak. „Saját magamnak nem dolgozom semmit. Verssorok erejéig vagyok már csak költő, annyit fordítottam, s annyira lehúz a sok munka. Meg aztán nem is érdemes, olyan fáradt vagyok” – írja 1953. január 9-én Kodolányinak. És minden előkészület nélkül nemsokára megszületik kései verseinek egyik legsikerültebb darabja, a Januáréji olvadás. Pillanatokra lehet csak költő, és a pillanat megragadását emeli témává. És mégis oly pontos, sikerült alkotás ez, mintha a Kisörsi nádas óta nem telt volna el három és fél év. A módszer kész volt, csak alkalom kellett a megvalósítására. És maga a vers, öntudatlan, megelőzve témabeli rokonait, ezeknek az éveknek a jellemző, politikai motívumát is magában hordozza, sőt címbe emeli.

De a Januáréji olvadás ekkor egy véletlen pillanat önmagára vonatkoztatott ,szépségének’ megragadása lehetett. A vele egyidős Szerény túlvilág még e pillanatok bekerítettségéről beszél. Mégis a költő, ha teheti, kísérletezik a pillanat megragadásával. A február 18-án őt meglátogató Szíj Rezsőnek egy olyan Puskin-fordítástöredéket nyújt át, [424. o.] amely éppen a „valami szép” újjáalakulásának, a negatív és pozitív kép birkózásának jelzése is lehet. (Emlékek Szabó Lőrincről. Alföld, 1969. 6. sz.)

Ugyanakkor a negatív kép új formában is megjelenik: „Talán épp a romlásodba menekülsz!” mottóval befejezi mohamedán legendáját, a Salamon és Azráel címűt. (Ennek munkálatai közben látogatta meg Szíj Rezső február 18-án, és ennek, február 23-áról dátumozott végleges változatát küldi majd utána látogatójának.^[1]) Tulajdonképpen ez is a kisörsi versek folytatása: az akkori halálsejtelmek, kiszolgáltatottságérzés fogalmazódott meg a legenda első feldolgozásakor.

De már ekkor – bár először még csak fordításban – megtörténik a kísérlet. A huszonhatodik év témájának meghaladására. Február 6. és június 14. között fordítja Rilke Orpheus, Eurydike, Hermes című versét, amely épp a halál sorsszerűségét, a szétváló életek szétválasztottságát, különneműségét hangsúlyozza:

Különböző ihletők azután 1953 tavaszán-nyarán egy-egy saját verset is kiváltanak belőle ismét, méghozzá két nagy verset: a Májusi orgonaszagot és a Ficseri-füstit. És megszületik e természetversek kiegészítéseként immár egy szerelmes vers is, szinte az 1949-es, A gyáva szerető folytatása, az utóbb két változatban is befejezett: Káprázat. Csak míg ott a vers végén megtörik a varázs: a tiltás felerősödése visszájára fordítja a jelenetet, itt a témába felejtkezés a nő felé sodródás-vágyakozás útját mintegy a természetbe olvadás káprázataként éli át. A pontos leírás, amely a gyorsírásos fogalmazványban az ígérettel egyenrangúként említi a tiltást („de tiltja is amit ad,”), és amely az egyik végleges változat poénjában a káprázat és valóság szembesítését adja („rég benned már s még mindig csak feléd”) és a felszabadult öröm káprázata egyként meghatározója a versnek. A kettő elegyítését nem is tudta véglegesen megoldani, a későbbi véglegesítés során is megtartotta az alternatív megoldást. Az öröm káprázata abból származik, hogy a férfi-nő viszony leírásában megszabadult a haláltémától és a lelkiismeret-furdalástól, túljutott A huszonhatodik év téma- és szemléleti körén.

Illetőleg csak hihette. Mert ehhez még szüksége volt egy költői mérkőzésre. De ehhez már nem volt elég egy-egy alkalom engedte-ihlette vers. Külön ciklusra volt szüksége, amelyben az élet, az élő szerelem, illetőleg szerelmek élménye átveszi költői világában a hatalmat, magába olvasztva természetesen minden eddigi élményt, emlékezve minden korábbi tapasztalatra: mint ahogy a Májusi orgonaszagban, „félszáz tűnt május hozta vele… a régi s a nemrég illatát”, és ahogy a Ficseri-füsti „Dalteli”-je újra jön, magában jelezve „unokád? a fiad? férjed? Te magad?”.

Személyes biztatás és az 1953 nyarától már mindinkább [426. o.] nyilvánvalóvá váló publikációs remények egyként erőt adtak a költőnek, hogy A huszonhatodik év emlékét és a „valami szép” igényét – amely eddig kizárta egymást, mint negatív és pozitív kép – egymáshoz közelítse, illetőleg az epizódot megőrizve megszüntethesse.

1953-ra a több éves alkotói pauza kezdi kiváltani az önálló alkotás igényét. Véletlen szerencséje, hogy a költő újrajelentkezése fokozatosan egybeesett azzal a politikai alakulással, amely a teljes emberi érzelemvilág megszólaltatását is értékelte a művészetekben, a korábban ,individuálisnak’ bélyegzett művek értékelést, ismét megbecsülést nyertek, Szabó Lőrinc, a költő is visszatérhetett az irodalmi életbe. Ugyanakkor ez a visszatérés 1953-ban csak fokozatosan történhetett meg. Az ekkor keletkező versek még mindig csak az íróasztal számára készülhettek, így egy sajátos átmeneti korszak alakul ki pályáján: a költői aktivitást már nem fojthatja el a megjelenés kilátástalansága, de a publikálás reménye még legfeljebb egyedi jelentkezésekre biztatná.

Az irodalmi életbe való visszatérés még csak a műfordító hangsúlyos szerepeltetésével kezdődik ebben az évben. Az 1953 júliusi Majakovszkij-évfordulóval kapcsolódik össze ez az irodalmi folyóiratbeli újrajelentkezés. Az Új Hang 7–8. számában két fordítása (Az ifjúság titka, A pillér), a Kisdobos 7. számában egy kisebb elbeszélő költeménye (Mi a rossz és mi a jó?) jelenik meg. A legjelentősebb pedig, amelyet a kortársi emlékezések is a [427. o.] visszatérésként rögzítettek: a Király István szerkesztette Csillag 7. számában jelentek meg az év elején fordított nagy Majakovszkij-poéma, a Százötvenmillió részletei, a költőnek a főszerkesztő által kért vallomásértékű szövegével, A fordító utószavával.^[2]

A műfordítások mellett azután a gyermekversek írására kap buzdítást. Ekkor kezdik ismét felfedezni Szabó Lőrincben a gyermekversek kitűnő alkotóját. Az év első felében különböző ajánlatokat, megbízásokat kap gyermekversek írására, fordítására, sőt felvetődik egy önálló verskötet terve is, mint erről Fazekas Anna szeptember 11-i levele tájékoztatja.

Január 13-án kérik, hogy február 20. dátummal fordítsa le egy kis, Gyermekeknek című kötetbe Majakovszkij Mi a rossz és mi a jó? című elbeszélő költeményét, amely azután vidéki lapokban és verskötetekben egyként megjelenik az év folyamán. Majd pedig az Ifjúsági Színház bízza meg, hogy Romasov Mindenkivel megtörténik című darabjának március 12. bemutatójára fordítsa le az epilógust.

De ennél sokkal fontosabb ihlető tervekkel is ostromolják. Halász Jenny, aki az Ifjúsági Kiadó számára készít gyűjteményt, Szabó Lőrinc korábbi verseinek egyes részleteiből szeretne gyermekverseket alakítani, illetőleg újabbak írására kéri fel a költőt. Ez adhatta az ötletet: olyan verseket írni, amelyek esetleg gyermekversként is publikálhatók.

Mindezeknek a biztatásoknak a hatására kedvet kap a költő: ezekben az években gyakrabban készít gyermekversekként is közölhető kiemelkedő értékű alkotásokat, de kifejezetten gyermekverseket is. 1953-ban: Sokat tud az én kezem, A szél meg a nap, Vakáció előtt, Februári hangverseny, Ficseri-füsti; 1954-ben: Újévi katica, Országos eső, Vadliba; 1956-ban: Köszöntő, A holló meg a róka.

Így azután már kötetekben is publikálhatta saját verseit is. Az 1953-as Kerek egy esztendő antológiában már nem a műfordító, de a költő szerepel két verssel (Sokat tud az én kezem, A szél meg a nap), az 1953 végén készülő óvodások verseskönyve a Majakovszkij-fordítás mellett saját verseit is közli: a régiek közül a Hörpentőt, a Kicsi vagyok ént, és az Esik a hót; az újabbak közül A szél meg a napot és a Falusi hangversenyt Hangverseny címen.

Ezek a versek kapcsolják a költőt azután az ekkoriban mindinkább színvonalas folyóirattá fejlődő Kisdoboshoz is. A szerkesztő Zelk Zoltán és fiatal munkatársa, Nagy László, ekkor az egyik legrangosabb irodalmi folyóirattá tudják tenni ezt az ifjúsági lapot. Illyéstől Szabó Lőrincig, Szép Ernőtől Erdélyi Józsefig, Kormos Istvántól Simon Istvánig, Sarkaditól Déryig, Tersánszkytól Nagy Lajosig és Tamásiig, Weöres Sándortól, Károlyi Amytól Pilinszkyig és Mészöly Miklósig szerepelnek a lap hasábjain, közöttük igen sokan a más orgánumokról ekkor saját műveikkel kirekesztettek. Hasonlóképpen színvonalas a lap képzőművészeti rovata: Ferenczy Bénitől Reich Károlyig, Szántó Piroskától a fiatal Kass Jánosig, Csohány Kálmánig számtalan kiemelkedő és tehetséges művész szerepelt illusztrációkkal oldalain. Szabó Lőrinc művei közül a már említett Majakovszkij-fordítás után itt jelent meg 1954 áprilisában a Vadliba, júniusában a Vakáció előtt, augusztusában az Országos eső; majd 1956 júniusában a Köszöntő, és októberében A holló meg a róka című verse.

Önálló kötetre ekkor végül nem is került sor, bár gyakorlatilag már együtt volt a régebbi és ekkor írt versekből, versforgácsokból a később, 1961-ben kiadott gyerekvers-kötet, a Kicsi vagyok én… anyaga. Mégis ezek a versek fontos hídszerepet jelentenek a költő újabb alkotásfolyamatához.

Ha a hasonló sorsra jutott költőtársai – közülük is legeredményesebben Weöres Sándor – gyermekverseiben a magyar vers klasszikus darabjait teremtették meg ekkor, Szabó Lőrinc kifejezett gyerekversei, ötletei nem emelkednek igazi műalkotássá. Ugyanakkor az alkotói ihlet újrajelentkezését biztosíthatta ez a munka. A néha erőltetetten játékos-oktató versek, ötletek készítése közben az életbe vetett bizalom hangjait próbálgathatta. És közben, az oktató hangot fokozatosan levetve, annak ellensúlyozására, kiegészítésére megtalálta a „valami szép” esztétikai gyakorlatának az ihletét is: az élet apró, mindennapi jelenségeiben az életszeretet, az elgyönyörködés, a derű alkalmait. De ennek valóra váltásához még egy közjátékra lesz szüksége.

Mindezek a lehetőségek ugyanakkor még csak a fokozatos átmenetet jelenthették a saját alkotásfolyamathoz való visszatéréshez, még továbbra is csak az előző években rögzült életmódhoz kötik Szabó Lőrincet, és zárójelben tartják a költőt. Mégis, mint láttuk, a személyes igény már túlcsapott az életmód korlátain. A költő, talán éppen az utolsó szerelmi fellángolás, a kezdeteivel 1953 elejétől datálódó, A huszonhatodik évet meghaladó intellektuális feszültségű szenvedély felizzásának hatására visszalép az alkotásfolyamatba.

Előbb azonban még egy nagy fordítói vállalkozásba zárkózik, amely körülményeit tekintve máris az alkotás-folyamatainak jellegzetességét hordozza. Külön füzetbe, gyorsírással, a keletkezési dátumokat versenként jelölve [430. o.] készíti június 3-tól az augusztus 10-i végleges kéziratjavításig a Tyutcsev-versek kötetét. A fordítást a még diákkorában szerzett kötet, a Reclams Universal Bibliothek sorozatbeli Friedrich Fiedler által készített német fordítás felhasználásával készíti, pontosan jelölve a kötetben az általa fordított verseket. Munkáját örömmel végzi, ismét lelkesedéssel beszél egy műfordítói ténykedésről.^[3] Az ezekben az években ritka ihletettség állapotában fogantak már ezek a fordítások is. A kötet lektora, a költőtárs Vas István ezt érzi meg, ezt üdvözli véleményében: „Tyutcsev dekadensekre emlékeztető hangja mégiscsak sokkal egyszerűbb az angol és francia dekadenseknél, és szóhasználatán, mondatfűzésén is megérezni a nagy orosz klasszikus költészet közelségét. Szabó Lőrinc éppen ezért sokkal kevésbé él az enjambement-nal és egyéb mondat- és versfűzési homályosságokkal, bonyolultságokkal, mint bármely egyéb fordításában… Szabó Lőrinc hangja… különösképpen alkalmas Tyutcsev hangjainak magyar tolmácsolására. Annyira, hogy ebben az esetben lemondott utolsó tíz-tizenöt évi fordításainak bizonyos zeneietlen, verset széttördelő törekvéseiről, és a hozzáértő jólesően fedezi fel majd ebben a kötetben azt a zeneiséget, amely Szabó Lőrincet a ,Halhatatlan szerelem’ darabjainak fordításakor jellemezte, és amelyet – a zenének és az erőnek egyesülésében – úgy vélem, ma sem tud senki utolérni.”

Az átmeneti állapot eredménye: a műfordító köntösében újjászületett a költő. Most már csak a lehetőség kellett, hogy saját versek is születhessenek, és egy-egy nagy vers megírása után újabb alkotásfolyamatba záródhassék ismét. Az 1953-as ,balatonozós’ út ezt az alkalmat is meghozta.

Az indulás előtti helyzetkép íme így fest. A munka: „A Tyutcsevben szépen haladok; aztán majd az öreg kínai Tu-Fu kerül sorra, s közben egy új, kis Th. Hardy [431. o.] próza, az Egy becsvágy tragédiája című novella” (ez utóbbi a Hegedűs Géza szerkesztette Álszentek cselekedetei című gyűjteményes elbeszéléskötet számára); és a felszabadult létezés: „Én magam annyit dolgoztam, hogy az Úr 1953-ik esztendejében, életemben először, megpróbálok valóban nyaralni, vagyis semmittenni, pihenni.” (Bernáthéknak, július 31.)

Az 1953-as nyárutó közjátékaként született meg a két nagy alkotásfolyamatból keletkezett ciklus, a Tücsökzene és A huszonhatodik év szerényebb társa.^[4]

Szabó Lőrincnek az 1949-es Válaszban közölt versei óta saját verse sehol nem jelent meg. Az 1951-ben keletkezett A huszonhatodik év szonettjei még baráti körben is alig voltak ismertek, a feleség iránti tapintat is visszatartotta a versek ismertetésétől. Ugyanekkor éppen ez év májusára készült el ezeknek a szonetteknek egy újabb – teljesebb – gépiratos tisztázata, amelyet balatonfüredi barátja és vendéglátója, Lipták Gábor készített el a számára nagy gondossággal, mint erről április 6-i és május 14-i leveleiben beszámol Szabó Lőrincnek. Másrészt vendégségbe hívó levelében Bernáth Aurélné is költő voltára emlékezteti: „Helyeslem, hogy Lőrinc végre pihenni akar. Ez fontos mindenképpen. S ha nem hoz magával fordítani valót, legalább talán pár szép vers születik.” (Augusztus 3., tehát közvetlen az új szonettek keletkezése előtt.)

És talán a közvetlen érezhetővé váló megváltozott légkör, saját és korábban mellőzött írótársainak, barátainak sikerei is buzdítják az alkotásra. „Hogy a Csillag Maja [432. o.] kovszkij-számát nem sikerült megszereznie, ne sajnálja túlságosan. A mű szeptember elején már könyvben kapható lesz, mégpedig az egész. Az Új Hangban is esedékes volt valami – de én magam sem láttam… Tatay Sándor… Mátyás-regényt ír az Ifjúságinak. (Ugyanott Molnár Ferenc Pál utcai fiúkja sajtó alatt van.) Erdélyi Józsefet felvették dekorációs piktornak valamilyen sz-lőrinci műhelybe. Kodolányi írja Mózes-regényét. Sinka Pista állítólag valamilyen remekművet írt, közli Kodolányi és Ignácz Rózsa, verses művet. Tamási 12 oldalas novellával szerepel az új Csillagban. Németh L. Galilei-drámáját hirdeti a Nemzeti kamaraszínháza, a Katona J. színház.” Mégis, mindez csak nehezen tudja meghozni életmódja és alkotásritmusa minőségi megváltozását: a névsorolvasás után saját, nagyobb feladataként, csak egy újabb Shakespeare-fordítást tud felhozni: „Megbízásom van az Ifjúsági Színháztól Shakespeare Amit akartokjának fordítására.” És ugyanebben a levélben, Bernáthné biztatására válaszolva még így meditál: „Azt hiszem változatlanul, hogy csakugyan pihenni fogok Maguknál. És nem dolgozni. Verseket azonban, sajnos, nem kapar elő az emberből pár nap, olyan vastag közöny (vagy fordítás-élmény-réteg) üli meg az idegeket.” (Augusztus 10.)

Mégis ezek az inspirációk erősebbek voltak, mint az elmúlt évek elfojtó hatása, és így összekapcsolódott a versek keletkezése Szabó Lőrincnek ekkor már évek óta szinte menetrendszerűen ismételt Balaton környéki utazgatásaival, melyeknek 1953-as augusztus végi, szeptember eleji programját a levelezéséből, valamint a feleséghez küldött beszámolóiból követhetjük. Az úton vezetett gyorsírásos füzet és levelezésének párhuzamos olvasásakor megelevenednek azok a napok, amelyek során a versciklus keletkezett. [433. o.]

A nyár első fele az utazás tervezgetésével telik. Baráti hívás nem egy érkezik: Igalból, Balatonfüredről, Ábrahámhegyről. Mégis augusztus elején feleségével együtt Tihanyba utaznak, Illyés Gyuláék vendégeként. Ide érkeznek az újabb hívások. Bernáth Aurélék ekkoriban költöztek nyárra újabb balatoni tartózkodási helyükre, Ábrahámhegyre, erről már korábban (július 26-án) beszámoltak: „Kedves Klára és Lőrinc, egy teljes hét ment el a rendezkedéssel, szereléssel. Most már folyik a víz, és minden rendben van. Tündéri szép itt, pihenünk, ami ránk fér, végkimerültségig fáradtak vagyunk. – Van egy bejárónőnk itt, rendes, ügyes. Ebédet hozatunk, vacsorát mi készítünk, főleg magunkkal hozott kolbászféléket eszünk teával vagy tojást stb. A kert gyönyörű, árnyas, nagy. Remélem látunk itt benneteket. Hogy alakult a nyári tervetek? Egy személy részére kényelmes hely van, második részére is van hely, de nem kényelmes, de azért nem is rossz. Szóval híreket kérünk tervetekre vonatkozólag… a ház az országútról látszik, sárga, modern villa, 3 kék zsalugáteres ablakkal a Balatonra. A hegyoldalon fekszik, 7 percre az állomástól visszamenet Pest felé való úton.” Most, augusztus 3-án, hétfőn már konkrétan próbálják elrendezni Szabó Lőrinc további nyári programját, levele pontosságában Bernáthné méltó levelezőpartnere Szabó Lőrincnek: „Lőrinc azt írja, hogy 15-én tudna jönni, bár kezdhetné a nyaralást Igalban is. Arra gondolok, jöjjön ide 15-én, itt marad, míg Litvánék jönnek, ill. mikor tőlük értesítés érkezik, hogy jönnek, akkor jelzi utazását Igalba, vagyis akkor utazik oda, s távozásuk után visszajön. Ez akkor volna lehetséges, ha az igaliaknak nagyjából mindegy volna a dátum, vagyis ha náluk nincs kilátás vendégtorlódásra, s elég, ha kb. tudják, hogy mikoriban ér oda. Miután Maga általában szeret kirándulni, azt hiszem, ez [434. o.] még mulatságos is, hogy így két részletben volna itt. Ábrahámból vonaton mehetne Füredig, onnan hajón Siófokig, onnan már egész közel van Igal. De Révfülöpről hajón mehet Boglárra is, és onnan vonaton Siófokra. Azt hiszem, ez így megoldható lenne, s nem húzódna nagyon el idejövetele. Ha azonban bármely okból ez így nem jó, akkor beszéljék meg Litvánékkal, ill. mindenesetre jó, ha megbeszélik, így vagy Maga jön 15-én, s nem később, s a Maga távozása után jönnek ők, vagy Litvánék jönnek 15-én, s nem később, inkább előbb, s ha ők elutaztak, érkezik Maga. Csak azt nem szeretném, ha az egész nagyon kitolódna. Mi ugyan azt tervezzük, hogy a hónap végéig maradunk, de mindig lehet valami előre nem látott sürgető ok, ami valami miatt fontossá teszi, hogy pár nappal előbb utazzunk haza, de egyébként is az utolsó napok már az utazási készülődés jegyében telnek el, sok az elintéznivaló, s így nem zavartalan… Egyebekben pedig arról is lehetne szó, hogy Lőrinc mégis Tihanyból jön ide, itt marad, innen megy Pestre, ha kell, s onnan Igalba. Ez esetben semmiesetre se esne össze Litvánékkal, mert neki megírnánk, Maga mikor utazik, s ők akkor jönnének. Várom tehát mielőbbi értesítését, ha csak annyit is, hogy pontosat Pestről írnak, amit Litvánékkal megbeszéltek.”

És ugyanide, Tihanyba küldi hívogató üzenetét Lipták Gábor is Balatonfüredről: „Kedves Lőrincem, nagyon sajnáltam, hogy nem találkoztunk. Füredi felségjogaim súlyos megsértésének tekintem, hogy áthaladtál területünkön, s nem jöttél be hozzánk… Béla nevű unokaöcsémet azért küldöm át, hogy hírt halljunk Felőled, meddig maradsz, és főleg mikor jössz át? Nagyon szeretnénk látni, s elsősorban megbeszélni, hogy mikor jössz hozzánk hosszabb időre” (augusztus 6.). És másnap ismét küld levelet: „Bármint töröm a fejem, nem tudok semmi okosat kitalál [435. o.] ni, s így arra kérlek Lőrincem, rendezzétek úgy a dolgot, hogy vasárnap reggel gyertek át, s itt ebédeltek, és innen utaznátok aztán – ha mint Öcsitől hallom – ez elkerülhetetlen. Feltétlenül találkoznunk kell, hogy végleg és nyugodtan megbeszéljük, hogy mikor tudsz jönni, hosszú nyugodt időre. Tudod, hányszor írtam, hogy közöld velem terveidet, s nagyon nagy kár, hogy nem tudtam előre semmit (még két hete Szigligeten hagytam Neked pár sort, mert azt mondták, kedden érkezel, s én szombaton voltam ott), mert ha előre tudom a tihanyi utat, akkor még így is, ebben a hatalmas forgalomban megoldottam volna valahogy a szállás kérdését.”

A Tihanyban töltött négy nap után hazautaznak még Pestre (augusztus 4-én), ide érkezik Bernáthné augusztus 16-án írott határozott hívó levele: „Kedves Lőrinc, csak röviden írok. Litvánék 13-án jöttek, és 19-én utaznak. Magát tehát ekkorra (VIII. 20-ra) várjuk, ne halassza, mert kifutunk az időből. Mi 30-án utazunk haza, de az utolsó napok már útikészülődés miatt nem zavartalanok. Ha itt van, meglátja Kisklárának megfelelő-e itt, s ha igen, ő is lejön. Sajnáljuk, hogy Nagyklárával nem jöttek el ide Tihanyból. Mielőbbi értesítést várunk. Sok üdvözlet és ölelés. Alice.” Erre válaszol a költő 17-én: „Én már szinte nem is érzem Pesten magamat; a ,véglegeset’ mégis csak útközben írhatom meg majd valahonnan. Az biztos, hogy szombatnál, 22-énél előbb nem leszek Ábrahámban. A közbeeső idő bizonytalan. Itt azonban már csak Lócit akarom megvárni, aki ma este 9-kor jön meg Bukarestből... Viszlát tehát szombaton este vagy vasárnap, ezt a fix dátumot, mint írtam, a hét második felében valahonnan majd még fixebbre fixálom.”

Mint az 1949-es év nyarán, amikor Korzáti Erzsébettel utoljára jártak Szárszón, most ismét csak bizonytalan [436. o.] programmal válaszol. Talán éppen ez a pár nap kellett az elkövetkező versekhez, hiszen az ezekre való szenvedélyes emlékezés tölti meg a nemsokára megszülető szonetteket.

Végül megérkezik Ábrahámhegyre, ahol terve szerint még csak pihen, erőt gyűjt, és augusztus 23-án, vasárnap írott levelében ide hívja lányát, Kisklárát is a hét végére, és jelzi, hogy vasárnap, azaz augusztus 29-én Igalba vagy Füredre utazik tovább. Közben megérkezik az igaliak augusztus 24-én írott levele Ábrahámhegyre: „Hogy mégis együtt lehessünk – s ne csak percekre –, jó lenne, ha Te jöhetnél Igalba pár napra (már ameddig jól éreznéd Magad). Augusztus végén a gyerekek is eloszlanak hazulról (jelenleg sincsenek itthon, s már 3 hete nem), igen csendes a ház, de hát pesti embernek, pihenőnek, lírai költőnek ez kell, nem a zajló tömeg. Sűrű gyümölcsnapokat tartunk – abból nagy a bőség –, s minthogy nemcsak a poéta, de a ház férfiszívei is igénylik a kíméletet, jó szolgálatot teszünk...” így azután „Szerda délután” (azaz augusztus 26-án, a helyi bélyegzés szerint 27-én) küldött levelében – a hét végére még mindig híva feleségét és lányát – már továbbutazása irányát is jelzi: „Aurélék vasárnap indulnak haza. A ház gyönyörű! Én is valószínűleg velük megyek, illetve akkor megyek. És pedig Igalba.” Azaz dr. Baumgartner Sándor és családja vendégszerető házába. Kéri, hogy péntektől oda címezzék leveleit.

Mégsem utazik azonnal tovább. Házigazdái távozása után Bernáthné húga, Tarján Imréné még marad, és így volt, aki a költő gondját is viselje. A Tarjánné augusztus 31-i levele erről számol be nővérének: „Lőrinc nem sok vizet zavar, tegnap délután megjött, most a 3 órás vonattal Boglár felé újra elmegy, és majd valamikor este jön vissza.” Szabó Lőrinc pedig ezt írja ugyanehhez a laphoz: [437. o.] „Csodálatosan megjavult az idő. Ez a Klári úgy van, mintha nem is volna. Pedig sokat beszélgettünk, régi dolgokról! Az őszibarack, sajnos, nem érett meg. Valószínűleg kedden este megyek át végleg Füredre.” Mindketten a zavartalan nyugalmat szerették, egymást pedig éppen ezért nem zavarhatták. De a költőnek tovább kellett mégis indulnia: ha felesége és lánya nem is jött Ábrahámhegyre, fia már Tihanyban várta. Tarjánné szeptember 3-án írja Ábrahámhegyről: „Lőrinc csak tegnap délelőtt ment át Füredre, hova nyílván Lócival egyidőben érkezett. Fájó szívvel ment el, örülök annak, hogy Lóci miatt amúgy is el kellett mennie, és így mégsem D-ék űzték ki ebből az áldott paradicsomból.” És Szabó Lőrinc is örömmel emlékezik vissza a nyugalomra: „Olyan szívesen visszamennék még egy kicsit Ábrahámba! Igazán köszönöm, hogy meghívtak, meghívtatok. Kláráról, a tietekről, hadd pletykáljam el: remek partnernek mutatkozott, vagyishát nagy türelemmel hallgatott, és figyelmével lelkesítette mesélő-kedvemet... Igen kellemes volt a csöndes ház.” (Szeptember 12.)

Útban Ábrahámhegy és Igal között Illyés Gyulával is találkozik „fél percre a füredi országúton”, „mikor a hét végén Pestről jött”. Végül szombaton, szeptember 5-én megérkezik Igalra. Szeptember 7-én (hétfőn) így számol be erről feleségének: „Már harmadnapja itt vagyok Sándoréknál… Kb. egy hétig leszek itt, úgy gondolom. Aztán vissza Füredre, és további egy hét múlva végleg haza.”

Közben, szokás szerint, állandó munka: műfordítás. Bernáth Auréléknál fejezte be az említett Hardy-novellát. Erről számol be feleségének augusztus 27-i levelében. („Nehéz, sötét, régimódi remekmű – olyan, mintha Kemény Zsigmond írta volna.”) Igalra újabb munkát visz: „Igalon a Tu-fu versei kerülnek sorra, elhoztam őket.” [438. o.] A Victor Hugó-versek korrektúrái is utolérik, mint erről a munkájáról szeptember 10-én tudósít, („...megjött, e pillanatban, a második korrektúralevél. Ezzel a Victor Hugóim készen vannak. Nehézséget okozott, hogy nem mellékelik mostanában a kéziratot, de megoldottam a dolgokat.”) Ugyaninnen szeptember 5-i dátummal Kéry Lászlót nyugtatja, hogy hozzákezd Vörösmarty Julius Caesar-fordításának megigazításához. És utolérik családi elintéznivalók is. („Minapi levelében Panyiczky Gyula tanárrokonunknak a levele volt a bélés. Flórához tettem át, a kéréssel együtt, mely könnyű ügynek látszik; így azonban, hogy elutaztak [a tervezettnél váratlanul egy hónappal hamarébb Csehszlovákiába], a legjobb helyből a legrosszabb lett, s fejből és innen nem tudok senki mást kigondolni, hogy megsürgesse a dolgot a Kultuszban.” (Szeptember 10.) Az ügy: egy vidéki, nyékládházai tanár rokon kérelmének megsürgetése, ismeretség esetén rutinfeladat. És az intézés módja is jellemző Szabó Lőrincre: semmilyen, egyébként számára jelentéktelen ügy sem hagyja nyugton, azonnal elintézésére törekszik, és megnyugszik, ha a lebonyolításra alkalmas embert megtalálja. Ez esetben az ügy tovább nyugtalanította, amint értesült, hogy rosszul választotta ki, akitől segítséget kérhet. Különben érdekes ügybuzgalmának önkommentárja is, érzelmi motívuma, amellyel a közbenjárás kérést indokolja: „A levél írója: Pa. M. volt tanár, értelmes, értékes, jókedvű ember, verseket is írt, édesanyám révén rokonom. Tulajdonképp nem ismertem jól, de nagyon szeretem (Talán azért, mert ama kevesek közé tartozik, akik mindig Lencinek hívnak)”. Talán valóban egy gyerekkori családi megszólításért, de tény, az ügyet valóban szívén viseli, a kínos pontossággal készített leveleket elküldés előtt a gyorsírásos füzetben is lejegyzi.

A fent jelzett napi ténykedések adják a versek környezetét, ezeknek ellenpontjaként kezdi Igalon írni, éppen szeptember 7-én a ciklust.

Mégis, hiába a sokfelé húzó munka, az igali helyszín már önmagában is kitűnő ihlető. Itt, a ,kőlugasban’ készült a Tücsökzene, majd A huszonhatodik év újabb folyama éppen itt indult el. „Én egy ,kőlugasban’ vagy ,görög templomban’ csücsülök egész nap. Ott írok s olvasok” (írja Bertnáthéknak szeptember 12-én). Az első darabok: Két élő egy halotthoz szeptember 7.; Vendégünk voltál – Hárman címen – szeptember 8.; a Káprázatot – Tavaszi káprázat címen – dátum nélkül ekkor csatolja az elkészült kettő után.

Az utóbb nyitóversként szereplő Káprázat eredeti címe (Tavaszi káprázat) és az a változat variánsainak utalása (május) a korábbi keletkezésre, a napi fordítórobotot áttörő verses vállalkozás ingerének elfogadására utal. Ugyanakkor a „tegnap” időhatározó hangsúlyos, két versben is előforduló megjelenése közvetlenebb, frissebb, a versek tanúsága szerint a Balaton környékén megújuló élmény ihletére is utal.

A verseknek már Igalon is alakított sorozata a korábbi ,halotti versekkel’ szemben eleve egy újabb ciklus indítását jelzi. Az Igalon írt verseket már nemcsak az emlék, hanem éppen a múlt megismételhetőségének tudata, reménye és vágya motiválja.

Az igali napok azután a legnehezebb vállalkozást segítették elő. A huszonhatodik év 62. darabja, a Lelkeknek egyessége már bemutatja a pillanatot: [440. o.]

De a gyászversek idején a lelkeknek ez a ,mesés egyessége’ a határhelyzetet mutatja, a stilizált téridőt tölti ki:

A költő lelkiismereti rendszerét, a megosztott ember képletét mutatja be:

És mindez éppen csak a negatív képet erősíti: az egész jelenet menekülés, alkotója éppen kiszolgáltatottságát panaszolja:

Ugyanezt a helyzetet fordítja meg az 1953-as közjátékban, itt már a cím is a fordítottját jelzi: Két élő egy halotthoz. A két élő reális kapcsolata a meghatározó, a primer élmény. Az élő nő, „akiről tudnom kell, hogy szeret”, és „kit, mint egykor tégedet, ugy szeretek” lesz a versben [441. o.] leírt szeretkezés meghatározó társa, és ezt, a jelen szeretkezést dúsítja fel az emlékezettel, tapasztalattal. „Noha csak pillanatokig” tart ez a „lelki túlvilág”, mégis épp a „valami szép” igényét elégíti ki: a pillanatban

Az új élmény, a pillanat szépsége adja értelmét a múlt idézésének, és nem fordítva, a múlthoz viszonyítódik – mint korábban – a jelen cselekvés, így most már kapcsolódhat a két élő történetéhez az új szerelmet ünneplő tavaszi vers, a Káprázat is. Vázlatfüzetében ezért kapcsolja ekkor a korábbi keletkezésű verset az Igalon elkezdettekhez: egy versciklus gondolata fogant meg ezzel benne. Két élményt már összekapcsolt, és ez alkalmassá teszi e szonetteket, hogy egy ciklus elindítói legyenek. A következő, Igalon keletkezett versek egy szerelmi kapcsolat napi eseményeit rögzítik. Majd belekapcsolódik a következő, szárszói és balatonfüredi napok termése, amelyek a távolság, az elmaradt találkozás és az emlékezés szülöttei.

A verset ihlető alkalom egyúttal készülés az újabb találkozásra, amelyet a ciklus indításával egy időben, szeptember 7-én írott levelében igyekszik megerősíteni és biztosítani – következő vasárnapra (azaz 13-ára) Szárszón újabb szerelmes találkozóra készül: „Vasárnapra beszéltük meg a dolgot, ott leszel, ugye? Én innen vasárnap mindenképpen és végleg elutazom, bár nagyon-nagyon jó itt lennem. És hát 5 óra körül, d. u. te is ott leszel Sz-n, ugye?... vasárnap, de szükség esetén már szombat d. u. átmegyek innen Szárszóra, ott várlak; s hétfőn megyek csak tovább Füredre vissza, ahol már csak egy hetet töl [442. o.] tenék, s aztán Pestre.” Saját utazását is pontosítja: „Most az a riadalmam támadt, hogy nem lesz közlekedésem: a buszok itt többnyire csak munkanapokon járnak. Mindegy: ha így lenne valóban, akkor már szombat délben utazom, csakhogy ott legyek a megbeszélt helyen.” A saját utazásának leírása után a partner útját is részletezi: „Ha úgy fordulna (ne adj Isten), hogy a következő út után vonatra kellene szállnod Pest felé, hát csak szállj, és Siófokról gyere vissza a gyorssal Szárszóra: mindig jobb ott, mint sehol.” A levelet pedig közvetítő útján juttatja el az érdekeltnek, akinek lelkére köti, ha „megkapod és elolvastad, égesd el ezt a levelet”. (Ő maga ellenben gyorsírással bemásolja füzetébe.)

Választ is vár, sürget: „Levelet, táviratot ígértél: bár jönne már s megnyugtatón jönne!” A sürgetés a levél vissza-visszatérő motívuma: „Bár maradhatnál minél tovább… Légy jó kedvű végre! Folyton a szemem előtt reszket az arcod! Nem írok róla többet, megbolondulok, ha részletezem. Várlak, hívlak, szeretlek… Végleges összefoglalás: szeretlek!... Szeretlek, várlak, nem lehetek nélküled.” Végül is a terv nem sikerült, az értesítések keresztezték egymást, ugyanis még az este 9-kor megérkezett a várt távirat, de ellenkező közlendővel: „Nem találkozhatunk, bizonytalan ideig. Mihelyt lehet, azonnal értesítlek. Vigyázz a szívedre! Nagyon hiányzol.” Ezek a szavak visszhangzanak majd az utóbb Füreden készült, Ma még című versben, így most már szívesen maradna tovább is igali barátainál: „Tündérkert ez, ahol most vagyok, olvasok, dolgozom. Mára az idő is javult. Igen rosszkedvűen megyek el tehát innen szombat d.u., ahogy akartam” – írja szeptember 9-én éppen a rokona kérését továbbító ügyintéző levélben.

A felfokozott várakozás, majd a csalódás és ellentéte [443. o.] ként a kellemes környezet további alkotásra készti: Mint gyerekek (szeptember 10–11.), Örvény (Együtt címen; szeptember 11.), Réti alkony (szeptember 10–12.). A következő két vershez odajegyzi: „percek alatt” (A csókod, szeptember 12.; Bírák – Mentsük fel egymást címen – szeptember 13.). És végül az utolsó: Oltó képzelet, szeptember 13-án, Oly némán címen.

A munka öröme és az elmaradt találkozás egyként Igalhoz köti. Szeptember 12-én ezért írja Bernáthéknak: „Itt is tovább maradtam a tervezettnél két nappal… Hétfőn megyek tovább véglegesen. Füredre tulajdonképpen csak most fogok megérkezni.”

Ezután elutazik Szárszóra, és ott, szeptember 14-én (hétfőn) megírja a Végső menedék című szonettet. Majd pedig a ciklus tervét elkészíti a füzetben. Az ezt követő lapon találhatók a Balatonfüreden írt versek: Ma még (szeptember 16.), és ezt követi egy ki nem dolgozott és ceruzával áthúzott vers „Rendetlenség, aljasság dúl szivünkben” kezdettel szeptember 17-én; a költő utóbb talán ennek a helyére illesztette a fogalmazványok közül hiányzó, de a tervezetben a kezdősorával szereplő Késő című verset.) A fogalmazványt^[5], amelyet Domokos Mátyás is közölt, dokumentumként idézzük, mint a versnapló kiegészítő részletét, amely a ciklus emberi drámáját a legnehezebb szituációban mutatja fel:

És Balatonfüreden készülnek a ciklus utolsó, 1953-as darabjai: „Ahogy lehet” (szeptember 18.), Nem írok rólad (szeptember 19.; a gyorsírásos változat lényegesen eltér a későbbi gépiratostól, a Szabó Zoltán által áttett változatból pedig ez hiányzik), és végül a Vonaton (szeptember 20. vasárnap). De ekkor már javában készül haza, csak egy esküvőre tartják még ott Balatonfüreden házigazdájáék, Lipták Gáborék, mint erről szeptember 18-án feleségének küldött jellegzetes ,balatonozó’ beszámoló írásában tudósít: „Bfüred, 1953. szept. 18. Kedves Klára! a dátum bizonytalan, az azonban biztos, hogy péntek van. [a dátum pontos. – K. L.] Már hazamentem volna (volt is egy szomszédi teherautós lehetőség), azonban itt tart a megjavult idő és a háziak szelíd erőszaka… Gondolom, hétfőn már hazamegyek, ha nem végleg is. Olyan gyönyörű az idő!”

Erre az évre azonban már végleg búcsúzott kedvenc helyeitől, illetőleg onnan is utána küldték sajnálkozó-búcsúzó leírásaikat, íme, Igalból: „Kedves Lőrinc! Magam részéről is köszönettel nyugtatom a családi kollektivitáshoz adresszált sorokat. Kicsit irigyeltelek is ezért a Balaton körüli portyáért; jó lehet így kötöttség nélkül elcsellengeni pár napot, elrúgva magunktól a mindennapi taposókát, egy kicsit a szelek szeszélyeinek dobva a vitorlát. De hát a dolgozók társadalma nem tűr efféle szabadságot, illetve csak a poétáknak engedélyezi, kiknek multa licent [445. o.] atque in Demokraciis. [sic!] Gondolom azonban e sorok otthon érnek már, s a tücskös nyár után a téli hangyagondok kezdik kikezdeni pihent idegeid. Kár vala ugyan sietned – ha siettél –, mert az idő kegyes még, s itt is gyönyörű meteorológiai körülményeket engedélyez az őszi munkákhoz.” És a levélhez a ház úrnője is csatolja sorait: „Kedves Lenci!... Örvendünk, ha kellemesen gondolsz vissza Igalra, amely most, telehold idején különösen szép a Te tanyád körül!” (Szeptember 25.)

Hasonló levelet küld utána Lipták Gábor is, november 6-án, sajnálva, hogy olyan hamar elutazott, és nem jött vissza a szép őszben: „Az idő, a gyönyörű október s még a tűrhető első novemberi hét sok tüzelőt megspórolt itt nálunk. …Nagy kár, hogy nem használtad ki a szép őszi heteket. Elég nagy csend és nyugalom volt a házban és a ház körül, s szép napjaid lehettek volna.”

De a költő már nem maradhatott. Az ősz gondjai hazaszólították, mint utolsó balatonfüredi levelében ez iránti nyugtalanságáról panaszkodik feleségének: „Most lesz egy hónapja, hogy távol vagyok, és csak lebzselek... Nyugtalanít a tüzelő-ügy, meg egyéb is; és biztosra veszem, maguk sem veszik olyan nyugodtan a hiányokat, mint ahogy elhitetni akarják.” (Szeptember 18.)

És ezzel a közjátéknak vége, a versciklus is zárul a hazautazás napján, és a gyorsírásos fogalmazványnál több nem lett ekkor belőle. A Balatonfüreden keletkezett versek már cím nélkül maradnak a füzetben. Hiszen rengeteg műfordítói munkája várta otthon, többek között a Vízkereszt már jelzett fordítása – ezeknek kellett eleget tennie. Saját verssel több évi hallgatás után majd csak a következő évben, 1954-ben jelentkezhetett. A szonettek közül is csak egyet alakít véglegesre, és közöl Válogatott versei 1956-os kötetében. A gyorsírásos füzetet pedig csak [446. o.] 1956 őszén vette elő ismét, a Tücsökzene bővített kiadásának és A huszonhatodik év megjelenésének előkészítésével egy időben. Ekkor másolt be (néhány, ki tudja miért kitépett lap után következően) folytatásukként a keletkezési sorrendet megfordítva egy szonettet és egy nyolcsoros verset. (Kétségbeesés, 1956. „XII. 9.”; Még jobban! , „1956. IX. 15.” dátumozással.) Ezekkel zárult véglegesen a ciklus, maga a hozzánk juttatott gépirat is így fogja egybe e versek sorozatát.

A két nagy ciklus után keletkezett e szerényebb, harmadik. A terméketlenség éveiben felszikrázott ismét az alkotókedv, egy újabb élménysorozat, újabb elemzendő élethelyzetek kényszere olyan versek megteremtését tették lehetővé, amelyek A huszonhatodik év szerelmi lírájához újabb motívumokat csatoltak, és előkészítették a Tücsökzene kései darabjait, a Szabó Lőrinc-életmű záróciklusát, az emberi létezés helyzeteit és állapotait bemutató utolsó verseket.

Ebben a ciklusban, különböző élményeket keverve, a férfi-nő viszony számára adódott összes eddigi tapasztalatait idézi fel: a verseket kiváltó élmények élete különböző tapasztalati rétegét kapcsolják össze. A Káprázat azt a vonzást jelzi, amely a nő megjelenésével sajátos erőteret teremtett számára, Erósz törvényei szerint rendezve át a környező világ tényeit, jelenségeit. Tulajdonképpen a Föld, Erdő, Isten erotizált világa támad új életre e vers kettős szövegében: nem is a szerelmi aktus a cél, hanem annak [447. o.] reménye, az arra való felkészülés, amely átrendezi az egész világot az ember körül. A Két élő egy halotthoz megint másfajta szerelmi kapcsolatra utal: már a húszas évek költőjének erotikus ars poeticája volt a nők együttérzékelése a szerelmi találkozásban, a változatosság csak színezte, motiválta, folyamatosan kiteljesítette a kapcsolatból adódó élményvilágot.

A folytatás, a következő szonettek életképeiben megjelenő konkrét történet a férfi-nő kapcsolat változatos jeleneteit, állandóan különböző jellegét mutatja fel: minden pillanat új és új férfit és nőt szembesít bennük egymással, minden találkozásban újra meg kell küzdeni egymásért, újra formálni kell az adott kapcsolat jellegét. És ezt a kapcsolatot nem két független ember önkéntesen alakítja, hanem, kora ifjúságától a költő is, szerelmei, nő partnerei is saját kötöttségeik között élő emberek. Az erotikus kapcsolatteremtés egyúttal a társadalmi érintkezés által titokban tartott viszony: rendszerint a társas együttlétből váratlanul kiszakadt véletlen, amely a partnereket a kapcsolattartás kettős szabályai közé kényszeríti. A vágyott ellenképpel szembesítve:

Az ő kapcsolatai épp e kötöttségek között alakulnak: Izolda neve nem véletlen kerül a versbe. Már 1949-ben, életmagyarázatából ébredve a „részleges becsület” praktikus morálját latolgatja, és nem véletlen emeli azt a verset [448. o.] a hosszú hallgatás után először hangsúlyos nyilvánosságot jelentő, Csillagbeli öt vers közé 1954 júniusában.

Kapcsolatainak alakulása, létrejötte is jellegzetesen egyéni. Sohasem a romantikus ,meglátni és megszeretni’ típusú viszonyteremtő. Rendszerint régi ismeretségek csapnak át nála erotikus kapcsolatba. A ciklus A csókod című verse ezt így jellemzi:

Az erotikus kapcsolatteremtés tehát a megismerés egyik fázisa. Miután kapcsolatuk elérkezett a társadalmi jellegű ismeretség határáig (addig, amelyet a Coreggio Lédája előtt című versben mint a megismerés határát, a ,felebarát’-kapcsolat végső pontját említi), akkor, ahol erre alkalma adódik, a kapcsolatteremtés, a megismerés teljességét keresve át is lépi ezt a határt, így számára az erotikus kapcsolat az emberek közötti kapcsolatteremtés maximumát, a megismerés legteljesebb fokát jelzi. Már a Tücsökzenében a megismerés kiterjesztésének, párossá tételének eszközeként is jelentkezett az erotikus kapcsolat. Most azután az életmagyarázat kiteljesítését várja tőle:

Ezért érthető már a Tücsökzene óta megfigyelt, rá jellemző ars amandi: a szeretkezésben teljesedik ki az ember társaslény-jellege, és világosodik meg harmonikus viszonya a világ teljességével.

Ezért vállalja a veszélyeket, bonyodalmakat, kényszerül „részleges lelkiismeret” játékszabályai közé. A szerelmi viszony számára a megismerés kalandja. Fedezetét nem az érzelmi kötődés, hanem épp költőléte legfontosabb ihletője, a kíváncsiság adja. Szenvedély hajtja, a megismerés szenvedélye. Embertelen lenne? Nem követeli partnereitől a Semmiért Egészen kiszolgáltatottságát, azt a viszonyt egyfajta érzelmi és életmódbeli kötöttségben az életre szóló társas viszony esetére óhajtotta. Kalandjai során éppen csak a legteljesebb emberi kapcsolatot akarja partnereivel megteremteni, azt, amit szerinte csak különböző neműek érhetnek el, a szerelmi aktust is beteljesítve kapcsolatuk rendszerében. Így azután tapintatosan vigyáz partnerei társadalmi és érzelmi viszonylataira, azok sérthetetlenségét elengedhetetlennek tartja. Ezért állandóan tapintatosan elkonspirálja, csakis a társadalmi érintkezés szintjén tartva kapcsolatait.

Felszínes lenne érzelmi élete? Az érzelmi kapcsolatok rendszerét ő nem azonosítja a szerelmi egyesüléssel. A kapcsolatteremtés komplexitását hajszolja, amelynek különböző jellegű érzelmi motivációi is vannak. Éppen ezért határolja el magát szenvedélyesen utolsó verseiben a felszínes, az öncélú erotikától és az érdek diktálta kapcsolatteremtéstől. Az 1953-as versek zárásaként 1956 végén készített szonett, a Kétségbeesés és az utóbb alaposan átdolgozott Nem írok rólad éppúgy a férfi-nő kapcsolat vállalt komplexitása mellett érvel, mint a Tücsökzenét záró 1957-es ciklus Cressida című verse. És ugyanerre kitér A huszonhatodik év főszövegébe utólag beillesztett szonettel, a Jog [450. o.] és hiúság cíművel. Az „Amit Mindenki Tesz” morálját szenvedéllyel tagadó és a hűséget jelszóként követelő törvénymondás paradoxonként hat a körülte alakult legenda szerint szerelmi kalandorként és viszonthűséggel nem adakozóként ismert költő szájából. „Tarts meg hűséged gyönyörű hitében!” írja szinte végrendeletszerűen, mindenesetre az 1953-as közjáték zárótanulságául. A feleség és az évtizedekig hozzá kezesült szerető számára megalkotta a társadalmi és érzelmi morálját élete során, majd lelkiismeret-furdalással felül is vizsgálja azt A huszonhatodik évben. De itt egy másfajta hűséget tételez és kér számon, azt, amelyet, paradox módon és egyéni értelmezéssel, de ő maga is gyakorolt: az emberi kapcsolatteremtés mélységét és komplexitását. Az ehhez való ragaszkodást követeli a különböző társadalmi, társasági, szerelmi és erotikus kapcsolatteremtési formákban, és ellenez minden felületes, öncélú viszonyt.

Ezáltal lesz az így értelmezett és megteremtett emberi kapcsolatnak csúcspontja az erotikus kapcsolatfelvétel, majd pedig hűséges megtartója a távolság. A megismerés tökéletessége a gyönyör tetőzését is adta, és a gyönyör konkrét formáinak emlékét is belerögzítette tudatába. Minden szerelmi kapcsolat egyúttal a megismerés változatosságát, a kapcsolat specialitását is rögzíti. És ezáltal a távollét, mint az igali verseket követő versjelenetek vagy a lemondott szárszói találkozás, a képzeletben felidézi az előzőleg volt pontos megismerés révén az adott kapcsolat jellegét: ezáltal az emlékezés egyúttal a kapcsolattartás, a hűség megjelenési formája marad, így érkezünk el a kis ciklus másik utólagos záródarabjához, a Még jobban címűhöz, amely épp ennek a hűségnek a gyakorlati mechanizmusát mutatja be: a távollét nem szünteti meg a teljes megismerésen alapuló kapcsolatot, sőt e kapcsolat emléke [451. o.] révén szövődik bele az adott és emlékként felidézett kapcsolat a természet, a világ rendjébe:

Végül is Szabó Lőrinc a férfi-nő viszony alakításában nem érzelmi viharokat akart kiváltani, hanem a megismerés lehetőségét kitágítani. Az érzelmi és társadalmi kapcsolatok fenntartásának is ,hűségese’ volt, mind saját magánéletében, mind a mások életében. E rendszerek tisztelő figyelője és értelmezője is volt, ha nemegyszer akarata ellenére veszélyeztette is ezek harmóniáját mind a saját, mind a mások otthonában. Tulajdonképpen az 1953-as közjáték visszáját is átgondolja egy önként vállalt, épp ezért alkotásértékű műfordításában. Éppen igali házigazdáinak írva, 1954. április 14-én ad hírt erről: „Képzeld: a minap előfordult még az is, hogy verset fordítottam a magam örömére! Évek óta először! A kedves Höltynek egy kedves, csokonais apróságára esett valahogy a szemem, s annyira ellentéte volt a mai világnak, hogy kedvem jött magyarul elzengeni a Májusi éjszakáját.” Ha az Igalon elkezdett szonettek a családi és érzelmi renden átcsapó kapcsolatteremtés szenvedélyét követték, a Hölty-vers éppen a családi együttes rendjének tudatosítása, elfogadása:

– és a költő magányos vonzódása, különállása a sértetlen együttesben:

Nem hiszem, hogy erőltetett lenne az 1953-as ciklus és a Hölty-vers egymást kiegészítő-korrigáló-ellenpontozó viszonyának feltételezése. És ezzel az utósóhajjal zárul az 1953-as közjáték története, melyet azután 1956 végén, A huszonhatodik év záróverseinek és a Tücsökzene Utójátékának elkészítése idején véglegesít. Két verssel kiegészítve maradt fenn – alkotójának már nem maradt lehetősége, hogy valamely gyűjteményben publikálhassa, hiszen a Válogatott versei megjelentek, és életében már csak a két ciklus külön kötetbeli megjelenését volt alkalma előkészíteni. És talán éppen az általa végső soron mindig is tisztelt családi érzékenységet sem akarta ismét fájdalommal eltölteni, elég volt akkor A huszonhatodik év bevallása és nyilvánosságra hozatala. [453. o.]

^[2] A 150.000.000-t Szabó Lőrinc Wessely László nyersfordítása alapján a Majakovszkij Elbeszélő költemények című gyűjtemény számára fordította. A Baumgartneréknek 1953. január 18-án írt levelében jelzi először, hogy túl van a fordításon. A Csillagban ezt megelőzően csak az 1953. 4., Sztálin-emlékszámban szerepel Szamed Vurgan Az ő kezének melege című versének fordításával.^[VISSZA]

^[3] Erről emlékezik szóbeli közlésében Ribáry Antal zeneszerző, akinek egy véletlenszerű találkozásukkor, a Jogvédő Nyár utcai pénztárától távozva, a Dohány utcában végigsétálva, majd a 12-es busszal a Margit-hídig együtt utazva lelkesedéssel méltatta az orosz költőt, mondván, hogy most nagyon kellemes munkája van, egy rendkívül finom hangú lírikust fordít, akinek jellegzetes szerelmi poézise is van. „Ránk vár a feladat, hogy végre felfedezzük” – jelentette ki.^[VISSZA]

^[4] A ciklus végleges szövege kötetben még nem jelent meg, a leghitelesebb változatot az Új írás 1976. júniusi számában publikáltuk. A 18 versből álló ciklus, mely egy kivételével szonett, története a következő. Közülük tizennégynek variánsait a Szavakkal nő a gyász című kötetben közreadtuk (Szépirodalmi, 1975), a versek eredetileg gyorsírásos szövegét a költő bátyjának, Szabó Zoltánnak az olvasatában közölve. A kiadás körül a Kritika 1975-ös számaiban kibontakozott vita hatására, a verseknek még két változata került elő: egy gyorsírásos szöveg (amelyet dr. Gergely Pál fejtett meg) a szonettek keletkezéséről ad hírt, első fogalmazványukat adja, 1953-ból származik, majd két 1956-os vers szövegével folytatódik. Az utóbbi verseket is magában foglaló gépiratos gyűjtemény pedig az utolsóként keletkezett vers (1956. december 9.) utáni időszakból, tehát élete utolsó évéből származhat. Ugyanakkor ez a tisztázat (illetőleg ennek hozzánk eljuttatott másolata) is néhány helyen szövegromlást mutatott, amelyet a többi variáns figyelembevételével korrigáltunk; valamint az írógépen nem szereplő hosszú magánhangzók jelölését Szabó Lőrinc verselési gyakorlatának figyelembevételével kellett végrehajtanunk. Ezt a munkát Kritikabeli vitapartneremmel, Szilágyi Péterrel együtt végeztük el. Korrekcióink a következők: a Káprázat a-variáns utolsó sorában a hiányzó névelő, a Vendégünk voltál utolsó előtti sorában az „egy” szó, a Nem írok rólad negyedik sorában a „csak” szó beiktatása; az Oltó képzelet tizedik sorában az első szó után kitett vessző áthelyezése a második szó utánra, valamint a Késő hiányzó kilencedik sorának pótlása. A kéziratok történetét Domokos Mátyás Kritikabeli (1975. 7. sz., ill. Látóhatár, 1975. szeptember) tanulmánya elmondja, a versek keletkezéséről a család tulajdonában levő gyorsírásos vers-napló vall: a versek közé (szintén gyorsírással) lemásolt levelek és a versek jelölése megadja keletkezésük dátumát és helyszínét. Az évszámot az egyik levélben szereplő dátumozás adja, és ezzel van összhangban, hogy a szonettek egyetlen, Szabó Lőrinc 1956-os Válogatott verseiben közölt darabját ( „Ahogy lehet” ) maga a költő is 1953-ról datálta. A verseket már keletkezésükkor ciklusba szánja, ő maga adja meg a verseknek cím, illetőleg kezdősor szerinti sorrendjét.^[VISSZA]

^[5] A dokumentumvers egyébként a költő versalkotó módjának egy eddig nem ismert változatára is felhívja a figyelmet. Munkánk során találtunk ugyanis nem egy példát arra, hogy a gyorsírásos változatok nem a megfejtés révén váltak ‚szabálytalanná’, hanem eredetileg is csak vázlatot jelentettek. Mert – mint Szilágyi Péterrel megállapítottuk – a fogalmazás során a költő egy-egy szólamban gondolkodott, sorrészleteket jegyzett egymás mellé, felmerülésük ötletszerűségében, hogy azután a további munka során ezeket a jegyzeteket valódi, szabályos, egész sorokként alkossa újra.^[VISSZA]