Cornelia sok éven át felesége volt Tiberius Semproniusnak, akinek tizenkét gyermeket szült. Életben csak két fia, Tiberius és Cajus, meg egy lánya, Sempronia maradt (akit később Scipio Africanus Junior vett nőül). Férjének halála után visszautasította Ptolomaeusnak, az egyiptomi királynak a kezét, hogy kizárólag gyermekeinek szentelhesse magát. Egyszer ékszerei után érdeklődtek, mire ő gyermekeire mutatott, és így szólt: „Ezek az én kincseim, az én ékszereim.” Két fiának szomorú végét állhatatosan, a legnagyobb visszavonultságban viselte el. Cornelia egyike volt Róma legnemesebb asszonyainak, akit nagy képzettsége miatt is tiszteltek; leveleinek szépségét mindenki megcsodálta. A római nép „a Gracchusok anyjá”-nak emlékét ércszoborban örökítette meg.*
Ennyit mond el Plutarchos erről a nemes római nőről; személyéről való ismereteink azonban kivétel nélkül másodkézből valók, és a szakértők a Cornelius Nepos írásában hátrahagyott két levéltöredéket se tartják eredetinek.
Bizonyára vakmerőség tőlem, hogyha most, több mint két évezred múltán, újabb adalékot merek szolgáltatni Cornelia jellemének az ismeretéhez. E folyóiratban való közlése azonban* sejteti, hogy megismeréseimet nem újabb ásatásoknak, hanem pszichoanalitikus tapasztalatoknak és meggondolásoknak köszönhetem. Ugyanis ma is élnek még asszonyok a nemes Cornelia fajtájából, akik – a maguk személyét illetőleg – szerények, tartózkodók, gyakran kissé ridegek, de gyermekeikkel úgy büszkélkednek, mint mások az ékszereikkel; az is előfordul, hogy az ilyen nő véletlenül valamely pszichoneurózisban megbetegszik, amikor is a lélekorvosnak alkalma nyílik rá, hogy többek közt ezt a jellemvonást is analízis alá vegye. Ilyenkor betekintést nyer példányképüknek, Corneliának a lelki sajátosságaiba is, és érthetőbbé teheti azt az általános érdeklődést, amivel a róla forgalomba hozott anekdota találkozik.
Módomban van az általánosításhoz minimálisan szükséges két ilyen esetről referálni. Két ilyen nőt valóban behatóan analizáltam, és külső és belső sorsuknak érdekes egybevágását állapítottam meg.
Az egyik, egy sok év óta férjes nő, hosszú ideig az analízis minden óráját legidősebb és legfiatalabb gyermekének magasztalásával kezdte, vagy a középsők viselkedésére panaszkodott, „akiknek a viselkedése sok kívánnivalót hagy hátra”. De ez utóbbiak szellemi képessége is sok szeretetteljes elbeszélésre adott neki alkalmat. Külső megjelenése és viselkedése olyan volt, amilyen a Corneliáé lehetett. Megközelíthetetlenül kitért a férfiak pillantása elől, ha vágyakozással merték szépségét bámulni, s eközben nemcsak rezerváltan, hanem kifejezetten visszautasító módon viselkedett. Egyedül házastársi és anyai kötelezettségeinek élt. – Ezt a szép harmóniát sajnosan megzavarta egy hisztériás neurózis, amely egyrészt bántó testi tünetekben és időnkénti hangulatzavarokban nyilvánult meg, másrészt – mint az analízis csakhamar kiderítette – abban, hogy a genitális kielégülésre való képessége csaknem hiányzott. – Az analízis folyamán a legfiatalabb gyermekével szemben való viselkedése különös formát öltött. Rémülettel vette észre, hogy ha ezt a gyermekét becézte, kifejezett erotikus gerjedelmeket, formális nemi izgalmakat érez, amiket pedig a házastársi érintkezésnél nélkülöznie kellett. Az orvosra való indulatáttétel formájában azután őt magát is meglepő jellemvonások kerültek felszínre; kissé prűd és visszautasító viselkedése mögül lassankint kifejezett, mondhatnók normális asszonyi tetszeni vágyás bontakozott ki, amely minden eszközt fel tudott használni arra, hogy a figyelmet a bájaira terelje. Az álmaiból azután egy előttünk jól ismert szimbólum segítségével könnyen kitalálhattuk, hogy a gyermek neki a genitálét jelentette. Nem kellett sok éleslátás ahhoz, hogy egy lépéssel továbbmenve kitaláljuk, hogy az a hajlama, hogy gyermeke kiválóságait mások előtt mutogassa, a normális exhibíciós kedv pótléka volt. Kiderült azután, hogy ez a részletösztöne úgy alkatilag, mint élmények következtében igen kiemelkedő volt, és hogy elfojtásának tekintélyes része volt neurózisa keletkezésében. Különösen erős elfojtási lökést ez az ösztöne akkor szenvedett, amikor ő – még egész fiatal korában – operációt állott ki a genitális tájon. Ettől kezdve más lányokhoz képest értéktelennek érezte magát, érdeklődésével szellemi irányba fordult és – mint Cornelia – szép leveleket, sőt kis verseket is írogatott, egyébként pedig a leírt, kissé prűd jellemet kezdte felvenni.
Az ékszerhez való viszonya vezet el minket annak a hasonlatnak a magyarázatához, amit Cornelia nagyasszony használt. Ruházatát és ékszereit illetőleg nagyon szerény volt. De valahányszor valami kínos gyermekkori genitális élményre akart visszaemlékezni, előzőleg mindig elvesztette valami értéktárgyát, úgyhogy lassankint ékszer nélkül maradt.
Abban a mértékben, amint a nemi gyönyör élvezetének képessége, az exhibíciós vágyának a tudata felébredt benne, enyhült az a szertelensége is, amellyel gyermekei kiválóságait fitogtatta volt; ezáltal gyermekeihez való viszonya természetesebb és bensőbb lett. Nem szégyellte már azt sem, hogy bevallja kedvtelését mindenféle női ékszerekben, és lényegesen alábbhagyott az ember szellemi részének túlzott nagyrabecsülésével.
A pácienst eleinte annyira megrémítő erotikus érzet legkisebbik gyermekének az érintésénél, egyéniségének legmélyebb rétegeiben és fejlődésének első periódusára való emlékezésekben leli magyarázatát. Ez az érzet csak reprodukciója volt azoknak az érzéseinek, amelyekből ő infantilis önkielégítésének erőszakos elnyomása előtt bőven kivette a részét; ez az élvezete idővel szorongássá változott, és ha tudatában váratlanul felbukkant, ijesztően kellett hatnia.
Ilyen tapasztalatok után vajon ki fog még odahallgatni, ha a szimbólumok „mintha” -természetéről, irrealitásáról fecsegnek? E nő számára a gyermekek és ékszerek kétségkívül olyan szimbólumok voltak, amelyek realitás és lelki érték dolgában nem állnak semmi más pszichikus tartalom mögött.
A másik páciens, akiről referálni akarok, az ékszerekhez és gyermekekhez való viszonyát sokkal feltűnőbben árulta el. Gyémántcsiszoló mesterséget választott, szívesen hozta el hozzám magát a gyermekét, hogy nekem megmutassa és – éles ellentétben tisztes, mint ő mondotta, guvernántos ruházatával – tipikus meztelenségi álmai voltak.
Ezek után a megfigyeléseim után feljogosítva érzem magam arra, hogy a híres Cornelia esetét is – dacára régiségének – éppúgy ítéljem meg, mint egy most élő asszonyét, és feltegyem, hogy az ő szép jellemvonásai ugyanannak a perverz exhibíciós hajlandóságnak az átszellemülési termékei voltak, amelyet a mi pácienseink hasonló tulajdonságai mögött mutattunk ki.
Ebben a sorozatban: genitále, gyermek, ékszer, az utolsó minden bizonnyal a legkevésbé tulajdonképpeni, a leginkább letompított szimbólum. Igaza volt tehát Corneliának, mikor figyelmessé tette polgártársnőit, hogy szimbólumimádatuk természetellenes, és mikor példaadásával természetesebb szerelmi objektumokra utalt. Mi azonban megengedhetjük magunknak egy még régibb, egy ősemberi Corneliának a képzetét, aki még tovább ment, és ha észrevette, hogy a társnői a „gyermek” szimbólumának a tiszteletét nagyon is túlozzák, a genitáléjára mutatott rá, mondván: Ez az én kincsem, ez az én ékszerem, és annak a kultusznak is az ősforrása, amit ti a gyermekeitekkel űztök.
Ilyenfajta példáért egyébiránt nem is kell az őskorhoz folyamodni. Minden neurotikus vagy exhibicionista nő „ad oculos” demonstrálhatja nekünk ennek a szimbolikának a visszaütközését tulajdonképpeni jelentésére.
A „hasonlatok analíziséről” szóló tanulmányomban azt állítottam, hogy a véletlenül elejtett hasonlatok szó szerinti szövege gyakran a tudattalanból merített mély megismeréseket tartalmaz, Cornelia hasonlata is be volna sorozható az ott felsorolt példák közé.