Hisztériás stigmák magyarázó kísérlete

A „stigma” szó egyháztörténeti eredésű, jelentette valaha azt a csodálatos tényt, hogy Krisztus sebhelyei pusztán áhítatos imádság ereje által a hivőkre átvivődtek. A boszorkányperek idején az érzéketlenség tüzes vassal való égetéskor a bűnösség stigmájául szolgált. Az egykori boszorkányokat ma hisztérikáknak nevezik, és bizonyos állandó szimptómákat, amelyek náluk nagy rendszerességgel fellelhetők, a hisztériás stigma névvel jelölik.

A stigmák értékelését illetőleg már a hisztériás eset első vizsgálatánál meglátszik a különbség a pszichoanalitikus és más idegorvos között. A pszichoanalitikus megelégszik azzal, hogy a betegséget testileg annyiban vizsgálja meg, hogy organikus betegséggel való összetévesztést kizárhasson, de azután siet az eset pszichikus sajátosságait megvizsgálni, hogy ezek segítségével állapítsa meg finomabban a diagnózist. A nem analitikus alig hagyja a beteget szóhoz jutni, örül, ha elkészül az orvos számára semmitmondó panaszkodással, és megkezdődhet az organikus vizsgálat. Ennél azután az organikus komplikációk kizárása után is nagy kedvteléssel időzik, és őrvend, ha a végén konstatálhatja, hogy a patológiától megkövetelt hisztériás stigmák kimutathatók, például: a tapintási és fájdalomérzékenység féloldali hiányzása vagy lefokozódása, a reflektorikus pislogás elmaradása a kötő- vagy szaruhártya megérintésénél, a látótér koncentrikus szűkülése, a garatreflex hiányzása, gombóc érzete a torokban (globus), az alsó hastájék túlérzékenysége (ovaria) stb.

Nem mondhatni, hogy az idevonatkozó szorgalmas kutatások valamivel is közelebb vittek volna minket a hisztéria megértéséhez (egyedüli kivétel Janet szellemes kísérlete a hisztériás hemianesztéziával+), nem is szólva a gyógyító eredményről. És mégis ezek maradtak a hisztériás kórtörténeteknek leglényegesebb alkotórészei, sőt kvantitatív és grafikus ábrázolhatóságuknál fogva az egzaktság látszatát kölcsönözték nekik.*

Előttem már régen kétségtelen, hogy a pszichoanalízis, illetőleg olyan eseteknek az analízise, amelyekben ezek a jelek feltűnően jelentkeznek, fogja megadni a magyarázatát ezeknek a hisztériás szimptómáknak is.

A bőrérzékenység hisztériás zavarának eddig még csak kevés esetét tekinthettem át analitikailag; egy esetemet, melyet 1909-ben észleltem, a következőkben szeretném ismertetni:

Egy 21 éves fiatalember azzal a panasszal keresett fel, hogy „nagyon ideges”, és ijesztő álomhallucinációban szenved. Kiderült azután, hogy az illető nős, „de mert éjszaka olyan szorongás gyötri”, még mindig nem a feleségénél, hanem a szomszédos szobában, az anyja ágya mellett, a padlón alszik. A lidércnyomás, amelynek megismétlődése őt hét-nyolc hónapja gyötri, és melyet csak borzongva tud elmondani, első ízben a következőképpen folyt le: „Éjszaka egy óra tájban – beszéli – felébredtem; a kezemmel a nyakamhoz kellett kapnom, és felkiáltottam: egér van rajtam, belemászott a számba. Az anyám felébredt, világot gyújtott, eldédelgetett és megnyugtatott engem, de elaludni mégse tudtam, míg az anyám az ágyába nem vett”.

Freudnak az infantilis szorongásról adott felvilágosításait ismerve, egy pszichoanalitikus sem kételkedhet benne, hogy itt a pavor nocturnus formájában fellépő szorongásos hisztériáról van szó, és hogy a páciens rá is talált gyógyításának a leghatékonyabb eszközére, mikor a szerető anyához visszatért.

Érdekes azonban ennek az álomelbeszélésnek az utólagos pótlása: „Amikor az anyám világot gyújtott, észrevettem, hogy a félelemkeltő egér helyett a saját bal kezemet tartottam a számban, és minden erőmet megfeszítettem, hogy azt a jobb kezemmel kihúzzam.”

Kiderült ebből, hogy a bal kéz ebben az álomban különösképpen egér szerepét vitte, ez a kéz tapogatózott végig a nyakán, ezt akarta a jobbjával elkapni vagy elijeszteni, az „egér” azonban a nyitott szájába jutott, és megfojtással fenyegette.

Ebben az esetben egyelőre kevésbé érdekel bennünket, hogy miféle szexuális jeleneteket ábrázol ez az álom szimbolikusan. Ellenben rá kell mutatnunk a jobb és bal kéz érdekes szereposztására, amely élénken emlékeztet Freud egy hisztériás nőbetegének az esetére, aki roham közben az egyik kezével felemelte a szoknyáját, a másikkal pedig rendbe hozni igyekezett azt.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a páciens már felébredt, és a bal keze még mindig benn volt a szájában, anélkül hogy azt az egértől meg tudta volna különböztetni. Ezt a körülményt kapcsolatba kellett hoznom a bal testfél hisztériás anesztéziájával+, bár meg kell vallanom, hogy a bőrérzékenységet nem vizsgálhattam meg a kívánatos pontossággal. – E lidércálomnak már felületes analitikus vizsgálata is megmutatta nekem, hogy az anyjához infantilisan rögzítődött páciens az „alulról felfelé” eltolt szexuális érintkezést realizálta (az „Ödipusz-fantáziá”-ból), miközben a bal keze a férfi, a szája a női genitálét jelképezte, míg a jobb, úgyszólván erkölcsösebb keze a megindult védekező tendencia szolgálatába állt, és a betörő egeret el akarta űzni. Mindez pedig csak azáltal vált lehetségessé, hogy a bal kéznek hiányzott a tudatos érzékenysége, és így rajta elfojtott tendenciák tombolhatták ki magukat.

Ennek az esetnek ellenpárjaképp közlöm a hisztériás hemianesztéziának egy másik esetét, amelyet idegbeteg katonákat gyógyító osztályomon nemrégiben volt alkalmam megfigyelni. Az esetről való feljegyzések így szólnak:

X. Y., tüzér szakaszvezető, felvétetett 19.. febr. 6-án. A páciens 14 hónapig volt a harctéren, majd könnyű horzsolólövés érte a bal halántékát (látható heggel). Hatheti kórházi kezelés után újból a frontra került, ahol azonban nem sok idő múlva, tőle balra, kb. 30 (?) lépésnyire lecsapott egy gránát, amelynek felrobbanásakor a légnyomás földhöz vágta őt, és a földgöröngyök vágódtak hozzá. Egy ideig még tovább szolgált, később azonban „zavart” lett és „szédülékeny”, és minthogy nagyobb mértékben ivott is, „alkoholizmus” diagnózissal mögöttes országrészbe küldték. A csapattest káderjénél összetűzött egy tűzmesterrel, aki őt (amint ezt az analitikus kihallgatásnál erős ellenállás legyőzése után közölte) a szobájába csalta, és lovaglóostorával megfenyítette. A katona eltitkolta az őt ért gyalázatot, és minthogy betegnek érezte magát, kérte a felvételét egy katonakórházba. Egy ideig a testének az a fele, melyet az ütések értek, csaknem teljesen béna volt. Egy másik kórházba való áthelyezéskor, amikor már járáspróbákat végzett, kezdett bal testfelének az izomzata remegni. Főpanasza a reszketéstől okozott járászavar.

A vizsgálati leletből közlöm a következőket: A páciens fekvéskor teljes nyugalomban van, menéskor remeg a bal testfele. Tulajdonképpen csak a jobb lábára és egy botra támaszkodik, a bal felső és alsó végtagja nem is vesz részt a helyzetváltoztatásban, hanem a bal felét, vállal előre, mereven tolja maga előtt. Organikus idegmegbetegedésnek semmiféle tünete ki nem mutatható. A leírt járászavaron kívül a következő működési zavarok vannak jelen: erős hangulatbeli izgékonyság, túlérzékenység hangok iránt, álmatlanság és a bal testfélnek teljes analgéziája és anesztéziája.

Ha baloldalt hátul észrevétlenül tűt szúrnak a bőrébe, egyáltalán nem reagál, ha azonban elölről közelednek tűvel a bal testfeléhez, úgyhogy ő láthatja, akkor a bal oldalt elöl is fennálló analgézia és anesztézia dacára heves menekülő és védekező mozdulatokat tesz. Megragadja és görcsösen szorítja a feléje közeledő kezet, és azt állítja, hogy ilyen fenyegető érintésnél „irtózatot” érez az anesztéziás testfelében, amely őt ez el nem nyomható védekező mozdulatokra kényszeríti. Ha a szemét bekötik, akkor a bal felén elöl is éppolyan analgetikus és anesztetikus, mint hátul. Az „irtózata” tehát tisztán pszichikus jelenség: érzelem és nem érzet, emlékeztet arra, amit az egészséges is érez, ha valamely csiklandós testrészét érintéssel fenyegetik.*

Az olvasó valószínűleg eltalálta már, hogy a bal testfél érzékenységének a tudatból való kirekesztése itt egy elfojtási tendencia szolgálatában áll. A tapintási érzékenységnek a kiesése megkönnyíti az emlékezések elfojtását azokról a traumás átélésekről, amelyek a háború folyamán éppen ehhez a bal oldalhoz kapcsolódtak, és amelyek közül az utolsó, a föllebbvalótól való fenyítés váltotta ki a tüneteket. Hozzá kell tennem, hogy a páciens, aki általában erőszakos ember hírében áll, és csak nehezen alkalmazkodott a kórházi rendhez, ezen bántalmazás alkalmával – előtte is érthetetlen módon – a legcsekélyebb védekezést se fejtette ki. Úgy viselkedett az őrmesterrel szemben, mint valaha gyermekkorában akkori elöljárójával, az apjával szemben. Azért nem érez, hogy ne kelljen visszaütnie, és ugyanezen okból igyekszik meggátolni minden közeledést a megsértett testfeléhez.

Ha mármost az itt közölt két hemianesztézia-esetet összehasonlítjuk egymással, talán kitalálhatjuk a traumás hemianesztézia és a hemianesztéziás stigma közötti különbségből utóbbinak a karakterét. Mindkét esetben megvan az érző ingereknek a tudattól való elrekesztése, úgyhogy azért ez ingerek másféle pszichikus alkalmazhatósága megmaradt. A szorongásos-hisztériás betegnél láttuk, hogy az egyik testfél érzéketlensége arra használtatott fel, hogy azok a tudattalan ingerek, amelyeket az egyik testfél megérintése és helyzetváltozásai váltottak ki, az Oedipus-fantázia „materializálás”-ára fordíttassanak. A traumás hemianesztézia esetében – a háborús neurózisok felől szerzett egyéb tapasztalataim, valamint általában a testi sérülések után fellépő libidozavarokról való megfigyeléseim alapján – hasonlóképpen fel kell vennem, hogy elfojtott, tudatképtelen érintési érzeteknek libidinózus felhasználtatásáról van szó.

Kétségkívül mind a két esetben az egyik testfélre vonatkozó képzetkörnek ugyanolyan megközelíthetetlensége forog fenn új eszmetársításokkal szemben, mint amilyet Freud már 1893-ban a hisztériás bénulások alapokául ismert fel.*

Míg azonban a másodiknak közölt esetben az asszociációs elégtelenség onnan ered, hogy az érzéketlen testfél képzete „egy traumának elintézetlen indulatokkaltelt emlékébe bevonatott”*, addig a féloldali hisztéria előbbi esetében, amelynél az érzésbénulást stigmának kellett felfognunk, nincs olyan traumás átélés, amelynek emléke éppen a bal oldalhoz kapcsolódott volna.

A „stigmás” és a traumás hemianesztézia közötti különbséget tehát arra alapíthatnók, hogy milyen szerepet játszik bennük a hajlamosító „testi tényező” (körperliches Entgegenkommen). A traumánál előzőleg nem állott fenn ilyen tényező, csak az átszenvedett megrázkódtatások létesítették azt. Az anesztéziás stigmánál azonban úgy látszik már eleve megvan ez a testi hajlamosság, vagyis a tünetet produkáló testrészeknek diszpozíciója arra, hogy beszüntessék az érzékingerek fiziologikus tudatos megszállását, és kiszolgáltassák érzeteiket tudattalan libidinózus rezdületeknek. Úgy is mondhatjuk, hogy az érzéketlenség csak a trauma esetében ideogén, a stigmánál ellenben pszichogén ugyan, de nem ideogén. A trauma után az egyik testfél azért érzéketlen, mert bántódás érte, a stigmánál azért, hogy ezáltal alkalmassá váljék tudattalan fantáziák ábrázolására és hogy „ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal”.

Ezen állítás megerősítésére a jobb és bal oldal közötti különbségnek a tekintetbe vétele ad támpontot. Feltűnt nekem, hogy a hemianesztéziás stigma gyakrabban fordul elő baloldalt, mint jobboldalt; ezt egynehány tankönyv is megemlíti. Arra kellett gondolnom, hogy a bal testfél már a priori hozzáférhetőbb tudattalan rezdületek számára, mint a jobb, amely mint tevékenyebb és ügyesebb testfél, jobban magára vonja a figyelmet, és így inkább van megvédve a tudattalan befolyásolástól. Elgondolható, hogy – jobbkezeseknél – a bal testfél érzőközpontja már eleve bizonyos előzékenységet tanúsít a tudattalan ingerületek iránt, úgyhogy ez könnyebben lesz megfosztható a normális funkcióitól, és tudattalan libidinózus fantáziák szolgálatába állítható.

De ha el is tekintünk a jobb oldalnak ettől az – elvégre nem is állandó – előnyben részesítésétől a hemianesztéziás stigmánál: annyi mindenesetre megmarad ebből a gondolatmenetből, hogy a stigmás hemianesztéziánál arról van szó, hogy a test bőrfelületén a két egymással összeütközésbe jutott lelki hatóság (a tudatos és tudattalan) osztozkodik.

Ezek alapján kilátásunk nyílik egy másik hisztériás stigmának, ti. a látótér koncentrikus megszűkülésének a megértésére is. Amit a jobb és bal oldal közötti különbségről mondottunk, az fokozott mértékben áll a centrális és perifériás látás különbségéről. A centrális látás, már működési módja folytán is, bizonyára bensőbben kapcsolódik a tudatos figyelemhez, míg a látótér perifériája a tudattól mentesebb és határozatlanabb érzékelések színhelye. Csak egy lépés kell hozzá, hogy ezek az ingerületek teljesen elszabaduljanak a tudatos megszállás alól, és tudattalan libidinózus fantáziák nyersanyagává legyenek. Ilyenformán Janetnek a hasonlata, amely szerint a „hisztériás a tudatterének megszűkülésében szenved”, legalább ebben az értelemben ismét érvényesülhet.

A hisztériás szaru- és kötőhártya-érzéketlenség a látótérszűkülettel szoros összefüggésben lelheti magyarázatát. Lehetséges, hogy ez is csak fényingerek elfojtásának a kísérőjelensége, hiszen megszoktuk, hogy a hisztériás anesztézia nem anatómiai határok, hanem a szervek elképzelt határai szerint alakul. Azonban itt figyelembe kell venni még egy körülményt. Rendes körülmények között éppen a szaruhártya az egész testnek legérzékenyebb pontja, úgyhogy a sírás, a cornea sérülésének a reakciója: kifejező eszköze lett a lelki fájdalomnak általában. Lehetséges, hogy ennek a reakciónak az elmaradása a hisztériásnál összefüggésben áll az érzelmi rezdülések elfojtásával is.

A torok hisztériás anesztéziája, mint számos analizált esetben láthattam, genitális fantáziákat ábrázol a nyelési folyamaton. Érthető, hogy a genitális izgalom, mikor „alulról felfelé” tolatik el, nem szalasztja el ennek a hozzá külsőleg annyira hasonló ingerforrásoknak, a nyelésnek a felhasználását. A torokhiperesztéziánál ugyanezen perverz fantáziák elleni reakciós képződésről van szó, míg a „globus histericus” ilyen vágyaknak s egyúttal az ellenük védekező tendenciáknak materializálásaként fogható fel. Hogy honnan a toroktájnak a speciális hajlama a stigmatizálódásra, az egyelőre ismeretlen.

Bár teljesen tudatában vagyok a közölt anyag elégtelenségének, mégis indokoltnak tartom a hisztériás stigmák keletkezési módjáról szóló benyomásomat a következő mondatban foglalni össze: A hisztériás stigmák konvertált ingermennyiségeknek olyan testrészekben való lokalizációját jelentik, amelyek „testi hajlamosító tényezők” szolgáltatására való különös hajlandóságuk folytán könnyen rendelkezésre állanak a tudattalan ösztönrezdüléseknek, úgyhogy más (ideogén) hisztériás szimptómák „banális” kísérőtüneményeivé válnak.

A hisztériás stigmákra eddig semminemű magyarázatunk nem volt; addig míg valami jobbal nem cserélhetem fel, kénytelen vagyok beérni a magam magyarázó kísérletével.

Semmi esetre sem fogadhatom el azonban magyarázatul Babinski gondolatát, amely szerint a stigmák – s egyáltalában a hisztériás tünetek – csak az orvostól szuggerált „pithiatizmusok”. Ennek a különösen kezdetleges felfogásnak a valóságos magva az, hogy sok betegnek tényleg nincs tudomása a stigmáról – míg az orvos nem demonstrálja nekik. De azért ezek a stigmák megvoltak azelőtt is, és ezt csak olyasvalaki tagadhatja, aki még benne él abban a régi tévedésben, hogy minden lelki tevékenység tudatos. A hisztériát egyre csak a szuggesztióval, a szuggesztiót a hisztériával magyarázni anélkül, hogy ezeket a tüneményeket külön-külön analizálnák, logikai hiba.




Hátra Kezdőlap Előre