| Földvár fejlődése, történelme. | TARTALOM | XXIX. Botfalva és Szentpéter. |
Alig van hazánkban hely, hol annyi és oly véres csaták vívattak volna, mint Földvár közelében; a körülte elterülő térséget igen gyakran öntözé a csaták dühében kiontott honfi vér; ama most végenyészettel küzdő vár gyakori ostromokat állott ki, a körülte elsimuló tér minden hantjához, ez ódon vár minden kövéhez emlékek vannak csatolva a multból, azok mind régi emlékek által népesitik és teszik tiszteltté e tájt. Igen, mert Földvár már természeti fekvésénél fogva is, mintegy kulcsát képezi a Barczaságnak egyfelől és Erdővidéknek másfelől; ez okon az e tájat érintett hadmenetek csaknem minden csatái Földvár közelében vívattak. Lássuk a Földvárral kapcsolatos hadi tények nevezetesebb mozzanatait.
Mellőzöm itt a Barczát néptelenitett besenyők beütéseit, bár igen valószinű, hogy a székelyek a Barczáról odább nyomulni akaróknak nem egyszer állhatták útját Földvárnál, hogy Erdővidéknek Olt fedezte határait megvédjék. mellőzöm itt a szintén kevéssé ismert német lovagok korát, mely alatt Földvár mint a rend fő központihelye igen nevezetes szerepet játszhatott, sőt igen valószinű, hogy a túlbizakodott lovagok a kiüzetésükre jött királyi sergekkel Földvárnál, mint fő erőditett s különben is hadászatilag fontos pontnál csatát kisérlettek. Mellőzöm itt a mongol, török és tatár beütéseket, melyek annyiszor érinték e vidéket s áttérek a nemzeti fejedelemség eseménydús korszakára.
A szerencsétlen mohácsi vész után, midőn nemzetünk két trónkövetelő közt megoszolva fecsérelte el legnemesebb vérét, s midőn a kiszoritott Zápolya a török segélyigéretére támaszkodva, beütött Erdélybe, hogy a Ferdinánd párti Gerendi püspök működését ellensulyozza, a török által Zápolya segitségére rendelt Péter vajda is beütött a Barczaságra. A Ferdinándhoz szitó szászok ispánjuk Penflinger Mark vezetése alatt fegyvert ragadtak, s a felköltött székelységgel Török Bálint és Majláth István vezénylete alatt 1529. jun. 22-én Földvárhoz szállottak táborba. Péter vajda is hamar megérkezett, a két tábor összetüzött, a csata kétesen folyt; de csakhamar átcsaptak a Zápolyával rokonszenvező székelyek Péter vajdához, s oly iszonyú dühvel rontottak a Ferdinánd pártiakra, s oly iszonyúan sujtották, főleg a haza elleneivel czimboráló szászokat, hogy Ferdinánd egész serge oda vesz, ha Török Bálint annak megmenthető részét a csatából kivonva gyorsan Szeben felé nem menekül. Vezértársa Majláth maga is egy hid alá bujva menti meg életét*.
És ugyanezen év october havában, ugyanezen Péter vajda Báthori István, Zápolya erdélyi vajdája segítségére bejön a Barczára s a még mindig Zápolya ellen lázongó szászokat Földvárnál ismét szétveri, Prázsmárt feldulja, Brassó fellegvárát (mely ekkor csak fából volt) november 1-én beveszi, de Brassót még ekkor sem tudja meghajtani, s az csak a következő évben oct. 28-án három héti ostrom után adta föl magát Péter vajdának s tette le a hűségesküt Zápolyának*. 1599-ben Mihály vajda égette fel Földvárt*. 1603-ban, midőn a Székely Mózes iránt barátságot szinlelő Ráduj vajda Rácz Györgyöt sereggel küldé be, az Földvárhoz szállt táborba, Székely Mózesnek Imecs és Makó által vezénylett kémszemlész hadcsapatja itt jul. 4. megverte s Rosnyóig üzte, ott azonban a vezérek túlbizakodottsága miatt a második összeütközésnél csatát vesztettek. 1604-ben Basta rémuralma alatt, midőn ezen szörny a kirabolt ország kincseivel Bécsbe visszatért, 300 vallon maradt a Bárczán, kik azt iszonyatosan dúlták. A földváriak várukba vonulva 7000 frtért váltatták meg magukat a kiperzseléstől.
1612-ben Báthori Gábor meghóditván a Barczát, mig ő Fehérvártt országgyülést tart, a portáról visszatért Géczi András mint ellenfejedelem lép fel, Weis Mihály brassai biró cancellárjaként működik s rácz, lengyel, török és oláh zsoldosokat véve fel, támadó harczot kezdének. A meglepett Feketehalom bevétele után sept. 25-én Földvárt ostromolják, de azt Allia Farkas, Háromszék főkapitánya, oly hősileg oltalmazza, hogy bevenni nem tudják. October 8-án Ráduj vajdától segédsereget kapván, ujból kiszállnak, s Földvár mellett tábort ütve, az ilyefalvi és uzoni templom-kastélyt és Bodolát beveszik, és oct. 11-én Földvárt is kézre keritik, s már e sikeresen elbizakodva – Szeli krónikája szerint – Bölön erős templomkastélyát ostromolják, sőt Fehérvár alá menetelüket is czélba vették, midőn Török István a mezei hadakkal, Allia a székelyekkel közeledvén, Földvárhoz visszavonultak, s a Homoród mellett ütöttek tábort.
A magyar sereg oct. 16-án éjjel Hidvégnél átgázolván az Olton (mert a hidat felszedték volt), hajnalban rácsap Weis seregére, az oláhok és zsoldosok csakhamar szétfutottak, mire a magukra hagyatott, szintén futásnak eredett szászok közt iszonyú mészárlást vittek végbe; hiába tarták kegyelmet esdve a deákok bibliájukat fejök fölé, a székelység – melynek falvait annyiszor dúlták fel – könyörtelenül ölte őket, úgy hogy nagy részök elesett vagy elfogatott, maga Weis is a Tisztaviznél (Barcza) utóléretvén, levágatott; lemetszett fejét Tunyogi Gergely Báthorinak küldötte Szebenbe, ki karóba húzva, kitétette, mignem egy polgár vihar alkalmával ellopván, Brassóba vitte és eltemette. 1653-ban, midőn I. Rákóczi György a hitszegő Lupuj vajda ellen harczra készült, több ideig táborozott Földváron. Földvári táborából inscribálja a hadmenetre adott 7000 frtért Hermann Mihály brassói biró és Ötves Mihály brassai esküdtnek Szunyogszeget*. Innen indult el ez év őszén azon hadmenetre, mely Szucsavát roppant kincseivel és Lupuj családjával kezébe adta*. 1690-ben Tököli a zernyesti győzelem után Földvárra jött, honnan az országot csatlakozásra és fegyverre szólitá fel, itt fogadta a székely és szász székek hódolatát, s az itten töltött nehány nap okozta bukását, mert azalatt a szétvert német sergek ujból összeszedték magokat s Tökölit visszavonulásra kényteleniték, mely alkalommal a német sergeket parancsoló badeni herczeg Földváron táborozott. A nemeslelkű Tököli ügyét, mely a haza ügye is volt, elbukva látván, foglyait szabadon bocsájtva, vonul ki a hazából, s hontalanul bolyongva halt el idegen földön És végre 1848-ban, midőn Erdély elestével a kis Háromszék elkezdé magasztos önvédelmi harczát, az ellenük nyomuló Heydte 4000 rendes katonaságból álló hadcsapatát, nov. 29-én Hidvég mellett vertek szét az addig csatát nem próbált háromszékiek, s Földvárt bevették. És ismét csata folyt Földvárnál 1848-ik deczember 24-én; csata, melyet az igazságot botrányosan elferditő osztrák bulletinek nagy győzelemként kürtöltek ki; hogy tehát az igazság földeritve, hogy e csatának egészen ismeretlen részletei a történelem számára megmentve legyenek, s végre, hogy fogalmat adjak arról, hogy Háromszék mily csekély erővel s mily gyarló fölszereléssel vívta csodás harczait, megbizható szemtanú egykorú följegyzései alapján* röviden leirom a második hidvégi és azzal kapcsolatos miklósvári csatát.
E kötet elején a háromszékiek támadó harcza s négyes győzelme leirásánál jellemzém a székely csapatok rettenthetlen bátorságát, valamint érintém azt is, hogy az utógondolatoktól nem ment vezérség miként tette gyümölcstelenné ama győzelmeket, s miként gátolta meg Brassó bevételét, mi az erdélyi hadjáratnak egész más fordulatot ad vala. A vezérség ezen tétovázó szellemének kell feltudnunk, hogy akkor, amidőn a szaladásra kész Gedeon, Schurrter tábornok által vezénylett 4000 rendes katonaság és egy üteg ágyúval erősödvén, támadó harczra kelt: a székely vezérség Hidvégnek – mely a hadműveletnek mintegy kulcsa volt, s melynek elvesztése a harcz sikeres folytatását lehetetlenné teheté – biztositásáról egyáltalában nem gondoskodott, s midőn deczemb. 24-én az egész osztrák erő combinativ támadást intézett Hidvég és Miklósvár ellen, mindkét ponton botrányosan kevés véderő volt elhelyezve. Ami kevés volt, azt is elvonták, mert Gál Sándor Szent-Györgyről két ágyúval Miklósvárhoz küldetvén, fedezetül a hidvégi csapatvezér Horváth Ignácztól félszázad lovasságot kért, de elvitte magával az egész századot, tehát a Hidvégen volt összes lovasságot, minek következtében az osztrákok támadása perczében a Hidvég és Földvár közti hidat fedező hidfőnél nem volt több 100 gyalog székelynél, azok közül is csak 20 volt lőfegyverrel ellátva. A lovasság egy száll emberből: magából a parancsnokból állott; tüzérségét pedig a kálnoki kastélyból került másfélfontos ágyúcska képezte, amelyet a támadás perczében vonattak oda kenderhámba fogott két kis székely lóval, s a hid túl felén csekély távolra felállitott 8 osztrák ágyú már dörgött, midőn a három székely tüzér egyike faágba helyezett taplóval rögtönzött magának kanóczot. De ily gyarló szerkezete mellett is a kis ágyú második lövése elsöpörte az osztrák lovasság egy rottáját; ugyanekkor szög nélküli egyik kereke kiesvén, az ágyú is feldőlt. Az osztrákok az ágyút leszereltnek hivén, rohamoszlopaikat sebesen nyomták elő; a székelyek engedték egészen közel jönni, ekkor a hidfő sánczaiba elhelyezett 20 puskás kiemelkedvén, sortüzet adott, mi az addig fölemelt és kartácscsal oda tüzelő ágyú lövésével oly öldöklő hatásu volt, hogy az osztrákok halottaik és azok fegyvereinek visszahagyásával eszeveszetten futottak el, s tovább folytatták az ágyúharczot. De a hidat végig seprő ágyú- és kartácsgolyók nem gátolhatták a lándzsás székelyeket abban, hogy a hidon átkuszva, az elesett ellenség lőfegyvereit és lőkészletét összeszedjék, miáltal vagy 25 lőfegyveres-, tehát harczképessel szaporiták a hidfő védőinek számát.
Osztrák részről az ágyúzás fokozott erővel folyt; a kis székely ágyú is hatalmasan tüzelt, még pedig a fedetlen helyzetben levő osztrákokra nagyon öldöklő hatással, mig az ő lövéseik a sánczok mellvédei által fedett székelyeknek nem ártottak, s csakis egy székelynek sodorták el fejét, ki társai figyelmeztetése daczára kiváncsiságból kiállott a mellvédre. Azonban a székely ágyú hamar elhallgatott, mert a szerkocsit sietségben a faluban hagyván, nem volt mivel tölteni. Elhallgatása az osztrákok egy második rohamát idézte elő; ekkor még közelebb várták a székelyek, s a már most 45-re szaporodott puskás sortüze az osztrákok visszarohanását, a lándzsások legnagyobb részének lőfegyverhez jutását eredményezte. Amily mértékben szaporodott a fegyverek száma, oly mértékben emelkedett a székelyek önbizalma és lelkesedése; e nép fegyver nélkül ment csatába, azon eltökéléssel, hogy ott az ellenségtől majd fog szerezni; s ki azt élte sokszoros veszélyeztetésével foganatosithatá, boldognak érezte magát azon nemes indokból, hogy igy hazáját hathatósabban védheti. A hősiesség, az elszántság ily érzetétől áthatott nép legyőzhetlen. Az volt a hidvégi hidfőnél levő maroknyi nép is, mely bámulatos hideg vérrel vetette vissza az osztrákok folyton ismétlődő rohamát, mindaddig, mig a nagyszámu osztrák lovasság Botfalvánál az Olton átgázolván, hátulról fenyegette a székelyek hadállását. Ha Horváth huszárjai ott vannak, azok bizonyosan vissza tudták volna üzni, de igy nem lévén mit a hátulról támadóknak elébe állitani, nehogy a visszavonulás elvágassék, kénytelenek voltak a hidvégi hidfőt feladva, Miklósvár felé huzódni. Itt szembe találták Gál Sándort, ki az ágyúzást hallva, visszafordult; a székelységnek nagy kedve volt Hidvég és a hidfő visszafoglalására, de mert Miklósvárról segélyt szorgalmazó futár érkezett, a székely határt ott közvetlen fenyegető veszély elháritásáért a vármegyéhez tartozó Hidvéget fel kelle áldozni; oda robogtak tehát, hol a csata az Olton levő miklósvári hidnál elszántan folyt; vagy 25 lőfegyveres és 200-nyi lándzsás székely tartóztatta fel a hid helyreállitására előnyomuló osztrákokat. Midőn a hidvégi segitség megérkezett s a három székely ágyú elkezdé az osztrákokra tüzelését, oly lelkesedés támadt a székelyeknél, hogy az alig befagyott Olton ezer életveszélylyel átszállva, egész közelből kezdettek öldöklő tüzelést az osztrákokra, kik a hidgerendákat eldobva, futásnak eredtek, s hogy magukat a székelyek golyói és az átözönlő kartács ellen fedezhessék, egy mély-válus útba huzódtak; ez azonban nem menedék, hanem veszélyes kelepczévé vált, mert a székelyek anélkül, hogy valaki vezénylette vagy útasitotta volna, tisztán természetes strategiai hajlamuknál fogva, nem hátulról üzték, hanem az út mellett ez ellenséggel párhuzamosan haladva, a mélyúton összezsufoltságuk miatt magukat védni sem tudókból igen sokat lelőttek és leszurtak, mert itt már a hosszunyelű lándzsák igen veszélyes fegyverré váltak. A mély út hullákkal telt meg, s a csata addig dühöngött, mig a megtizedelt osztrákok az est beálltával az erdőt elérhették. Ezen – a mérkőző erők aránytalanságát tekintve, fényesnek mondható – győzelmet csak maga az alig 300 főnyi gyalogság vívta, mert a székely lovasság és tüzérség (a hid föl levén szedve) az Olton át nem hatolhatott, s igy csak a tulpartról bámulhatta a gyalogság csodával határos vitézségét, mi még bámulatosabb szinben tünik fel, ha tudjuk, hogy e maroknyi nép egy egész zászlóalj rendes katonasággal állott szemben, melyet kiképzett tisztek vezényeltek, mig a székelyek közt egyetlen tiszt sem volt, hanem vezénylette a franczia háborúban is részt vett id. Berde Mózes, Háromszék akkori kormánybiztossának öreg atyja, ki akkor, midőn fia 100,000 ember kormányzatát vezette, öreg kora daczára harcztérre sietett, hogy védje a hazát, s nemes példája által a fiatal nemzedéket hősökké nevelje. A miklósvári harczczal egybefüggött a rákosi támadás is, melyet röviden emlitenem kell, mert abból leginkább megitélhetjük, hogy minő szellem lelkesitette a székelységet, s minő, emberi erőt és képességet tulhaladó merészség hatotta át annak minden egyes harczosát.
Felső-Rákoson 7 huszár volt előörsön, vezetőjük a 16 éves Benedek (egy gy.-szentmiklósi nyugd. őrnagy fia) volt. Az osztrák hadsereg 1848/9, strategiája a megkerülés és az eszélyes visszavonulás (vulgo: szaladás) tudományán felül nem emelkedett, s miként a hidvégi csatában is a lovasságnak Botfalvánál való átkelése és hátulról való támadása képezte a nagy hadászati combinatiót, ugy a miklósvári csatánál is ennek copiája nem hiányozhatott. Alsó-Rákos felől jövő egy század savoyai dragonyosnak kelle ezt végrehajtani, ezek váratlanul ütvén rá Felső-Rákosra, Benedek csak harmad magával kaphatott lóra s huzódott a megye és a Székelyföld közt határt képező Kormos-lángos hidjához. Itt azonban megállott, s egyiket futárként küldötte Miklósvárra, azon üzenettel, hogy ellenséges lovasság támadván, küldjenek erősitést, ők addig a Kormos-lángos hidnál fogják feltartani. A gondolat, hogy két ember 120 lovas feltartóztatására egész önbizalommal áll meg a haza határán a rábizott pont oltalmára, önmagában nagyszerű; de fönségessé lesz az által, hogy azt tényleg is beváltani kész volt a két fiatal hős, mert a midőn a század lovasság előtört, a két hős hatásos lövéssel fogadta, s azután összetűzve velük, az ellenből többeket levágva addig viaskodtak, mig kardjuk eltört, lovuk lelövetett; Benedek még ekkor sem adta meg magát, hanem pisztolyát előrántva, még egyet lelőtt, mikor letiporták s a lovak patkói által szaggattatták szét azt, kihez, mig kard volt kezében, közeliteni nem tudtak, s ki egymaga győzedelmeskedett 120 fölött.
Az ujkor e Horatius Coclese – kinek hogy emlékoszlopát a kormos-lángosi hidnál nem találjuk, nemzeti szégyen – elesett, de futárának értesitésére, a Miklósvárnál levő Kossuth-huszárok oda robogtak, s azok, kik egygyel szemben vitézkedni tudtak, nem sokára a nyul szerepét ölték fel.
Nem volt tehát ez a székelység csatavesztése, hanem inkább csodás hősiességgel kivívott győzelme; s kétségtelenül a Miklósvárnál győztes székelyek egy kis támogatással könnyen visszafoglalhatták volna – mint akarták is – Hidvéget, annál inkább, mert Gedeonnak a Bem által szorongatott Puchner segitségére kellett sietni; de a székely vezérség a látszólagos hátrányt nem helyrehozni, hanem békés hajlamánál fogva az egyezkedésre ürügyül akarta felhasználni, s a sereg megkérdezése nélkül, sőt akarata ellenére, titokszerüleg deczember 28-án létrehozta a pacificatiót, vagy az árapataki szerződést*, mely Háromszék tettkész haderejét fegyverei egy részének kiadására, s pár hónapi tétlenségre kárhoztatta akkor, a midőn Erdélynek ellenségtől való kitisztitásában Bemnek oly hatályos segitségére lehetett volna.
Im előadtam a Földvár alatt folyt 2-ik hidvégi és azzal kapcsolatos miklósvári csata folyamát, a melyet osztrák győzelemnek csak azért lehete keresztelni, mert az osztrák hadsereg szabadságharczunk folyama alatt képzetileg minden csatában győzött, s csak magas strategiai szempontból huzódott mindig vissza; itt ezen hiedelmüket elősegité a székely vezérség is, mely csak egy állitólagos csatavesztéssel igazolhatá az önkényileg, a sereg akaratának kijátszásával megkötött árapataki szerződést.
Előadtuk már Földvár hadtörténetét, melyből kitünik, hogy a Barczán vívott csaták legnagyobb része Földvár alatt folyt le, minden sereg ide vonult küzdeni, mintha ezen annyi hősi vér által öntözött tér önbizalom és bátorság fokozó hatással birna, mintha ezen annyiszor vérkeresztséget nyert hely szentesitené a küzdelmet, biztositaná a győzelmet; mert tagadhatlan az, hogy vannak helyek, melyek fokozzák a lelkesedést, melyek éppen a hozzájuk kötött emlékek hatása által az emberi kebelben a bátorság érzetét költik fel, s lehetne-e a Rákos teréhez, a Keresztes mezőhöz, a szentimrei térhez, Szolnokhoz, Isaszeghez, Kápolnához, a kökösi hidhoz és Földvárhoz közelitenünk a nélkül, hogy dicső emlékek szivemelő hatásának varázsa ne hatná át lelkünket? Volna-e magyar, ki ily helyeken hazáért és eszméért küzdve, gyáva tudna lenni? kit az itt küzdött ősök példája bátor tettekre ne ragadna? Ha a mult emlékei, nagyszerű eseményei, fényes győzelmei által szentesitett helyek egyesek keblében lelkesedést, ihlettséget tudnak költeni, miért ne tudnák azok ezen erkölcsi behatást gyakorolni a tömegre is, mely, tudjuk, hogy egy percz behatása alatt gyáva és hős is tud lenni, mely a pillanat benyomása alatt oly könnyen fut hátra, mint tör előre, éppen azért, mert a lélektan szabályai szerint, semmi sem ragályosabb és sebesebben terjedőbb, magával ragadóbb, mint a lelkesedés nagy tömegeknél. Ki gyüléstermekben megfordult, ki csatákban részt vett, az ezen állitás igazságáról meggyőződhetett; egy tüzlelkű szónok vagy egy hős, hadcsapata bizalmát, szeretetét biró hadvezér, egyaránt magával ragadja embereit, s keble lelkesültségét, szivbátorságát átönti a tömegbe, mikor még a hideg keblű is lelkesül, a gyáva is hőssé lesz.
Ha előszámlálám itt a Földvár környékén vívott csatákat, tettem azt azért, hogy okadatoljam az ihlettséget és tiszteletet, melylyel én e mult emlékei szentesitette térhez közelitek; teszem azt azért, hogy az itt járókat figyelmeztessem, hogy szent hely az, melyre lép, oly emlékszentesitett hely, melyen nem szabad, nem lehet közönyös szivvel áthatolnia, főként ha meggondoljuk, hogy az itt vívott csaták közül az első – midőn Péter vajda és a nemzet érdekeit átértett székelyek megsemmisiték Ferdinánd hadseregét – egy oly győzelem volt, mely a magyar nemzetnek kérdésessé tett életét biztositá. Mert ki történelmünket higgadtan vizsgálja, tanulmányozza, az át fogja látni, hogy Zápolya fölemelkedése és az erdélyi fejedelemség megalapitása volt azon palladium, mely szivéletében megtámadott nemzetiségünket, mi több: nemzeti szabadságunkat, önállásunkat biztositó alkotmányunkat megvédte; azon sziklaszál, melyen a honunkat elboritással fenyegető germanismus hullámai megtörtek. Erdély, e bérczes ki haza volt az üldözőbe vett magyar nemzet biztos menhelye, bevehetetlen fellegvára, mely századokon át küzdött a nemzeti érdekek mellett; ez volt a védhely, honnan mint archimedesi pontról visszafoglalók mindazt, mit balsors, fondorkodás, roszakarat s nemzeti létünknek rendszeres aláásási törekvése által vesziténk; mert gondoljuk át, hogy mi lenne most hazánk, mi lenne a politikai és vallási szabadság, ha Erdély trónján nem ült volna egy Zápolya, egy Báthori István, egy Bethlen Gábor, egy I. Rákóczi György, egy Bocskay, egy Tököli egy Rákóczi Ferencz, kik az elboritással fenyegető germanismus és az azzal kezet fogott zsarnokság és jezsuitismus ellen oly kitartóan és következetesen küzdének. Avagy azon békekötések, szerződések, nemzetközi egyezségek, s nemzeti önállásunkat, vallási szabadságunkat biztositó törvényeket nem Erdély trónján ülő fejedelmeink csikarták-e ki, s ha a Castaldok, Caraffák, Basták, Collonitsok hazánk életerét el nem metszék, azt a bérczövezte kis Erdélynek s a trónján ült nagy fejedelmeknek köszönheti nemzetünk, mert jellemzőleg mondja Kővári*, hogy „Erdély volt az üldözött nemzetiség menhelye, s fenntartá Árpád szivvére nemes tüzét, melyből mig egyetlen csepp, egy szikra fenn lesz a magyar hazában, ez egy csepp tüzéből uj magyar nemzetet lehet teremteni.”
Hogy e szent szikra fennmaradhatott, melyből a mohácsi vész és következményei által lesujtott magyar nemzet ujjáteremtődött, arra a székely nemzet tapintatosságának, sas pillanatának, s hősiességének köszönhető földvári győzelem nem kis befolyással volt. Azért magyar, ha Földvár terére lépsz, le a mindennapiság saruival, mert annak földjéből a nemzet lételének fája nőtt ki, melyet századokon át öntöztek fiai legnemesebb vérükkel, s mely oly terebélyessé lett, hogy e sokat hányatott nemzet megnyugodhatik annak jótékony árnyában; hisz az idő már érleli a szabadságnak azon gyümölcseit, melyeket ha mi nem is, de unokáink bizonynyal izlelni fognak.
| Földvár fejlődése, történelme. | TARTALOM | XXIX. Botfalva és Szentpéter. |