| A Barczaság őstörténete. | TARTALOM | A barczasági szászok és e vidék jogtörténelme. |
A német lovagok itteni birtoklásáról egy egész kis könyvtárt irtak össze; e korra vonatkozólag már az okmányi adatok egész halmaza áll rendelkezésre, mely a kérdésnek alaposabb fölfejtését lehetővé teszi. Ez fölment az alól, hogy ezen különben is ismert korszaknak tüzetesebb ismertetését adjam*; mindazonáltal az olvasó előtájékozása végett mégis szükségesnek itélem, e korszakot is pár vonással röviden vázolni.
Elhallgatom én itt ezen félig szerzetes, félig harczos rend keletkezésének történetét, mellőzöm azon körülmények elősorolását, melyek ezen előbb a jeruzsálimi szent sirhoz vándorolt német betegek ápolására alakult kegyes emberek társagából harczosokat formált, kik nem a fegyver okozta sebeket kötözték, hanem magok osztottak ilyeket a harcztéren.
A jeruzsálemi Szűz Mária-kóroda betegápolói 1187-ben, a midőn Szalla-Eddin Jeruzsálemet bevette, kiszorulván a szent városból, Acconba (St. Jean d’Acre) huzódtak; ott a mezőn tanyát ütve a legnagyobb nyomorban tengődtek, mignem némely az ottani kikötőben horgonyzó lübecki és bremai kereskedők segélyével vászon-sátrakat és egy deszka-bódét épitettek, melyben eredeti hivatásuk szellemében ismét betegeket ápoltak. Ily állapotban találta 1190-ben a keresztes had élén megjelent Frigyes herczeg (Barbarossa fia) a német betegápolókat; ő pártfogolása alá vette, s átalakitá lovagrenddé, mely betegápolási kötelmei mellé a pogányok elleni harczfolytatást is feladatául tűzte ki; s mint lovagrendet „fratres Theuthonici ecclesiae S. Mariae Jerusalemitanae” néven 1191-ben ugy Henrik császár, mint III. Clemens pápa megerősitette*.
Ezen lovagrendbe csak német nemesek vétettek fel, szegénységi, szűzességi és engedelmességi fogadalmat tettek, oly fogadalmakat, a melyek a rend kifejlődését gátolták volna; azonban e bajt elháritotta azon intézkedés, hogy a német lovagok három osztálylyal birtak. Voltak papok, kik misképesek voltak; léteztek fogadalmat tett tulajdonképi lovagok, s voltak féltestvérek, kik a rend öltönyeit viselték félkereszttel*, de a kik előbbi polgári foglalkozásaikat folytatták, nősülhettek, s egyedül csak a betegek ápolása és a hitetlenek elleni harczra tettek fogadalmat. A féltestvérek osztálya lehetővé tette a rendnek nagyobbmérvű kifejlődését, s midőn a nagyravágyó, eszes és vállalkozó szellemű Salza Hermán lett a rend nagymesterévé, ez megszerezte a pápa és Otto császár hathatós pártfogását a rendnek, s odatört, hogy e lovagrendet önállóvá, hatalmassá és gazdaggá tegye. Az akkoni deszka-bódéból kilépett lovagrenddé vált betegápolóknak nemcsak a Szentföldön, hanem Európaszerte voltak rendházai, tagjai és jószágai, melyeket a hivők ajándékoztak, mivel az mint Isten előtt kedves tett tüntettetett elő. A rendnek emberei mindenfelé városokat, falukat épitettek, nagy kereskedést űztek, s rövid időn, a deszka-bódéból szegénységi fogadalommal kilépett betegápolók a gazdagság és befolyás azon polczára emelkedtek, hogy világhatalomról álmodozhattak; de hogy fölemelkedésük előnyeit élvezhessék, szükségesnek látták a távol Palestinát – hol állásuk a szaraczénok győzelmei miatt ugy is kétessé vált s hol nagyravágyásuk tért nem nyerhete – elhagyva, Európába tenni át székhelyüket. A nagymester Salza Hermán ez okon alkudozásba lépett Endre magyar királylyal, ki 1211-ben a kunok beütései által néptelenitett Barczaságra* telepité a német lovagokat, s oly jeles szabadalmakkal és kiváltságokkal látta el, melyek a lovagrendet némileg önállósitva, csak magától a királytól tették függővé*. Hogy a nekik adományozott terület határai közt háborgatva ne legyenek, azt határozottan körülirta adománylevelébe*, s Fekete János nevű királyi biztos által be is iktattatta.
Endre királyt a lovagok iránti nagylelküségben követte az egyház is, s Vilmos erdélyi püspök 1213-ban a területükön keletkezendő városok és községek dézmáját, az ott levő s ott települhető székelyek és magyarok dézmája kivételével, a lovagoknak engedte át; hogy igy a lelkiekben is gyarapodjanak, s papjaik kellő ellátásban részesüljenek. Megengedte továbbá, hogy papjaikat magok válaszszák, de megerősitésre az erdélyi püspökhöz terjeszszék fel; bűnös papjaik feletti biráskodást szintén magának és utódainak tartá fenn a püspök*.
Ily fogadtatást készitett elő a király és püspök a Magyarország vendégszeretetét és oltalmát igénybe vevő lovagoknak, kik a nyert kiváltságok és kedvezmények élvezetében csakhamar kiépülték szentföldi veszteségeiket; Európa több részeiben tett toborzás kiegészité a szaracsénokkal folytatott harczokban meggyérült soraikat, Németországból gyarmatosokat szállitottak ide, ezek a termékeny vidék áldásos talaját művelet alá fogták, mások a hegyek érczeit kutatták, s nemsokára a vidék megnépesült, városok és faluk keletkeztek, az Ázsiából kiszoritott vándorcsapat a nyert uj hazában felgazdagodott, s a Salza által álmadozott nagyság és hatalom felé sebes léptekkel haladott.
A királyi adománylevél megengedte, hogy a határszél védelmére favárakat épitsenek, ezt ugy látszik, hogy hamar foganatositák is nem annyira a kunok ellen, kik támadásaikal felhagytak, mint inkább saját hatalmuk megalapitására, sőt a nagyság álmaitól elbizakodottakká tétetve, csakhamar túllépték az engedély határait, s favárak helyett kőerődök épitéséhez kezdettek elein a nyert területen*, később azonban az adománylevélben szorosan körülirt terület határvonalain kivül is. Ily engedélyellenesen épült kővár volt Kereutzburg a mostani Nyén területén.
A német lovagok a hatalomban és gazdagságban csakhamar túlbizakodottakká levén, nem elégedtek meg azzal, hogy ázsiai kivándorlásuk után itten hazát találtak, mely édes gyermekeinél is gyöngédebben ápolta, s rövid időn őket a jóllét magas fokára emelte; ők világuralmi ábrándokkal eltelve teljes önállóságra, s a magyar birodalomtól való elszakadásra törtek; az alamizsnaként – mint a király adománylevele mondja – nyert területből oly független országot akartak alakitani, mely egyedül csak a római pápától függjön. A szintén világuralom ábrándjainak hódoló római pápának hízelgett ezen a nagyravágyó Salza agyában megfogamzott terv s kiviteléhez titkos beleegyezését is adta. Uj szerepkörükbe a lovagok csakhamar bele is találták magukat, pénzt kezdtek veretni mint önálló hatalom, határaikon túl eső területeket foglaltak el, kővárakat épitettek, s egyházilag is függetleniteni kivánván magukat, egy barczasági külön püspökség felállitására tettek lépéseket. Nyilt túlkapásaik, valamint titkos machinatiójuk sem maradhata soká titokban az ország előtt, s Béla herczeg vezetése alatt hatalmas párt keletkezett, mely az ország e legszebb részének megmentését, s a királyi kegyelem és jóindulattal hálátlanul visszaélt lovagok elűzetését követelte. Az erélyes föllépésnek a különben túlengedékeny király is kénytelen volt engedni, s 1221-ben kimondotta a Barczaságnak a hálátlan német lovagoktól való visszavételét.
Az erdélyi vajda által vezénylett kir. sergek megindultak a lovagok ellen, már itt-ott egyes csaták is vívattak*, midőn III. Honorius pápa, s más külföldi tekintélyek befolyása, nevezetesen az ez évben a királynál (apósánál) látogatást tett thüringai gróf Lajos közbevetésére a király megkegyelmezett a lovagoknak, visszavonta sergeit, s egy 1222-ben kiadott uj adománylevelében nem csak biztositotta a lovagokat a Barczaság birtokában, hanem a harczok által szenvedett káraik pótlása fejében átadta a területük határán kivül eső Kruceburgot (Nyént) tartozandóságaival, s ujból körülhatárolva az első adománylevél alapján birtokukat, Erdély határain túl is foglalást engedett a kunok által birt területen. Mintha ez által akarta volna elvonni az ország és királylyal való meghasonlást előidézett belfoglalások és túlkapásoktól, s mintegy rá akart volna mutatni idetelepitésüknek a lovagok által feledettnek látszó czéljára: mi a keresztyénségtől idegenkedő kunok megfékezése és áttéritése volt*. Továbbá megengedte, hogy az Olton 6, a Maroson szintén 6 hajót járatassanak, s hogy azokon sót kifelé, másféle portékákat, árúczikkeket befelé szabadon és vámmentesen szállithassanak; vámmentességet engedett a székelyek és oláhok területén, az erdélyi vajda megvendéglésétől mentesité; saját birójuk beállitását, s a királyon kivül minden más biróság alól való kivételt engedett; továbbá biztositá számukra a nyereményes pénzbeváltást, a pénzverés jogának a király számára való fentartásával; megengedte nemcsak a fa, hanem kővárak épitését, ugy azt is, hogy akármely erdélyi lakos lelke üdvéért jószágot ajándékozhasson a lovagoknak, kikérve erre a király engedélyét; kikötötte azonban, hogy a Barczára települtek a rend szolgálatára ugyan, de különben szabadok legyenek, de megtiltotta az ország más részeiből nevezetesen a Királyföld lakói közül odahúzódottak befogadását, kikötvén, hogy az ilyeket tartoznak a király vagy megbizottjainak kiadni stb.* A király e második adományát a pápa is 1222. dec. 19-én kelt bullájában megerősité*.
De a királyi nagylelküség, mely a szakadároknak nemcsak megkegyelmezett, hanem a feledés leplét boritva a sötét hálátlanságra, mely kegyelmének és jóindulatának ujabb jeleivel és jótéteményeivel árasztá el, nem javitotta meg a német lovagokat; ők a vész elvonultával ujból kezdék fondorlataikat, s tovább fűzték a Barczaságnak a magyar koronától való elszakitsára vonatkozó terveiket. A király megkegyelmezése után ismét foglalásokat tettek, s még azon évben (1222) folyamodtak a pápához, hogy a Barczaságra egy külön s csak a pápától függő püspökséget állitson. Honorius pápa következő 1223-ik év január 12-én kiadott bullájában meg is rendelte az egri érseknek, hogy miután a Barczán a pápán kivül más főpap hatósággal nem bir, s miután ott a papok száma elszaporodott, addig is, mig ott külön püspökséget állithatna, a pápa nevében egy a lovagok által bemutatandó egyént nevezzen ki egyházi előljárójukul vagy decanokul, ki ott biráskodjék, s egyházi ügyekben az erdélyi püspöktől függetlenül intézkedjék stb.*
De az erdélyi püspök Rinold (Reynold) egyházi kerülete integritásának ily megtámadását nem tűrte, a mint nem is tűrhette el, az eldőde által tett dézmaadományozást visszavonta, s a barczasági papságot egyházi átok terhe alatt a synodus elébe rendelte. A lovagok a püspök e jogos föllépése elen a pápához folyamodtak, ki 1223. dec. 12-én Rinold püspököt megintette, Barczaságot érdeklő minden itéleteit semmiseknek nyilvánitá, s a lovagok háborgatását szigoruan eltiltá, minthogy azok senki mástól, hanem csakis a római pápától függnek*. Ugyanakkor az esztergomi érsekhez is intézkedik, hogy az erdélyi püspök minden eljárását semmisnek nyilvánitsa. Nem sokára megjelent a pápa által Barczára kirendelt egyházi előljáró, kit a pápa 1224. april 2-án kelt megerősitő bullája archipresbiter és rectornak nevez* azon utasitással, hogy a kicsapongó papokat egyházi átokkal sujtsa*. Egy másik ez év april 28-án kelt bullájában a Barczaság minden lakóit a kiküldött egyházi főnök iránti engedelmességre inti; tudatja tovább, hogy minden egyházi ügyben az ő hatóságát ismerjék el, egymás közti villongásokkal felhagyva békében, szeretetben éljenek*. Ez időtájt a lovagok az Erdélyt környező havasokon egy várat épitvén (a Bodzánál mint később látni fogjuk) a kunok által megtámadtattak, de a lovagok a támadókat szétverték, minek következtében sokan közülök meghódoltak, s a keresztyén hitre tértek át*. E győzelem még elbizakodottabbá tette a lovagokat, mit a pápa fennebbi bullái nem kis mértékben fokoztak; hozzájárult ehez, hogy a német lovagrend palestinai birtokait ez időben csaknem mind elvezetvén, most már a Barczaságnak mindenképen való biztositása életkérdés volt a rendre; de e biztositást nem a király és ország visszanyert kegyének és jó indulatának kiérdemlése és megtartásában, hanem a Barczaság elidegenitésében, a magyar koronától való elszakitásában keresték, s nagymesterük Salza Hermán 1224. márcziusában Rómába menvén, a rend nevében hódolatát jelenté ki, a kegyelemből nyert Barczaságot a pápának ajándékozá, s a pápa souverenitása jelvényéül két arany marchát igért évenkint fizetni, mire Honorius pápa 1224. apr. 30-án kiadta azon végzetteljes bulláját, melyben kijelentette, hogy a lovagok ajándékát elfogadja, a Barczaságot és a havas-túli tartományt az egyház birtokai közé sorozta, s azt Isten és ember előtt Sz.-Péter örökségének nyilvánitja*. Nem sokára megdicsérve a lovagokat a neki adományozott föld őrzéseért, még biztatta, hogy azt az ő és a nagymester engedelme nélkül birtokukból senkinek ki ne eresszék*. Egy másik bullájában pedig a magyar főpapságot tiltja el attól, hogy ezen közvetlenül pápai hatalma alatt álló területen valami jogot vagy befolyást gyakoroljon*.
El volt tehát szakitva minden kötelék, mely e szép vidéket a magyar koronához csatolta, elajándékozva s a pápák körmei közé dobva ezen terület, melyet a lovagok lakóhelyül kegyelemből nyertek; fel volt mondva a lovagok által minden függés a magyar birodalom iránt, tettleg megsértve Magyarország integritása. – Tehette-e az ország, tehette-e a király, hogy a statusban statust alkotni akaró ezen vakmerőséget eltűrje? elnézhette-e szótlanul a birodalom e legszebb részének elidegenitését? elszivelhette-e a lovagok ily hallatlan felfuvalkodását és példátlan hálátlanságát? Nem! ezt az ország legszentebb érdekeinek megsértése nélkül eltűrni nem lehete; azért Endre király 1225-ki tavaszán a német lovagoktól, kiket rendeletében az ölébe tett tűzhöz, a lábbelibe eresztett egérhez, a kebelébe lopódzott kigyóhoz hasonlitott, visszavette adományozását*, s sergeit személyes vezénylete alatt meginditva, legerősebb várukat Cruceburgot bevétette, s oly pénzbirságokkal terhelte, hogy mint a lovagok mondják, 1000 marka kárt szenvedtek; többeket a lovagokból leöltek, sokakat börtönbe hurczoltatott*.
A megszeppent lovagok a pápához folyamodtak, ki maga is a Rómában kiütött zavarok miatt Tiburba menekült, a pápa 1225. jun. 10-én a lovagokat biztatja, bátoritja, a magyar udvarnál levő apostoli követe (a portoi püspök által) szeliden feddő levelet küldött Endre királyhoz*, egy másikat Béla herczeghez*, s egyszersmind a lovagok által tett határsértések és kihágások megvizsgálására a lilienfeldi, kerczi és egresi apátokat küldötte ki. Ezek kiszálltak, az elrendelt vizsgálatot meg is tarták, de ez és a szintén e czélból kiküldött aradi őrkanonok Florentini mester jelentése nem volt előnyös a lovagokra, mert azokban határozottan ki vannak emelve a lovagok visszaélései, erőszakos, fegyveres kézzel való foglalásai, mely foglalásokat még a pápa rendeletére is vonakodtak visszabocsátani; elő van tüntetve az oda települtek kínzása, a lovagoknak törvényellenes pénzverése és azon kihivó és merész nyilatkozatuk, miszerint készebbek inkább harczra kelve mind elvérezni, mintsem a királynak visszabocsássák Sz.-Péter kezeik közt levő örökségét*.
Endre király most is engedett, határidőt tűzött ki a meghódolásra, sőt a győri és váradi püspököket, kiket a pápa a király és a lovagok közti biráskodással megbizott, leküldötte, hogy lelki fegyverekkel igyekezzenek a lovagokat a köteleség útjára tériteni*; nem lehet tudni, hogy mi siettette a catastrófát (talán a lovagok valamely támadó föllépése vagy ujabb hatalmaskodása), de a király egyszerre megszakitva minden diplomatikai alkudozást, s meg sem várva a Rómába ment Florentini mester visszatértét, a váradi és győri püspök megjelenését, 1225. augusztusában rácsapott a lovagokra, s azokat rövid időn kiverette a Barczaságról*.
A kiűzött lovagok ezután – extra dominium – még sokáig perlekedtek a Barcza visszaszerzéseért; a pápa sem szünt meg mellettük ügyvédkedni. Még ez év (1225) sept. havában irt a győri püspöknek*, s ugyanez év novemberében a királynak, fenyegetődzve követelvén a lovagok visszahivását, területüknek igaz határai közt való visszabocsátását*. 1226. márcziusában ismét irt a királynak, s a lovagokkal folyt viszályt egész terjedelmében előadva, komolyan inté, hogy a lovagoktól elvett tartományt késedelem nélkül adja vissza*. Ugyanekkor irt a királynénak*, veszprémi püspöknek, fehérvári prépostnak* unszolván, hogy a királyt az elvett földnek visszaadására birják reá; de mind ez eredménytelen volt, mert az ön- és az ország kárán kétszer okult király hajthatatlan maradt, s akaratának érvényt szerezni tudott is, a pápának nem hitte el, hogy keresztyéni kötelessége azt hozná magával, hogy országa egy részét odaajándékozza a pápának és lovagjainak.
Ezen alkudozások folyama alatt Konrád masovi herczeg Poroszországba hívta meg a német lovagrendet s bár ott szerencsés viszonyok közt éltek s nagy országrészt nyertek, még sem tudták az oly sok tekintetben szép, gazdag Barczaságot feledni, s nem szüntek meg annak visszaadatását sürgetni, közvetitőjük s védurok a pápa által szorgalmaztatni. A III. Honorius után következett IX. Gergely pápa 1231-ben apr. 26. Endre királyhoz*, 1232-ben Béla ifjabb királyhoz ir, vétkeiktől való megszabadulhatás és lelkük üdvére hivatkozva buzditotta arra, hogy a lovagoknak a Barczaságot visszaadják; Salza Hermán kétszer (1230 és 31) kereste fel a magyar királyi udvart, mindenféle engedelmességi igéretekkel, s a jövő fényes képeinek káprázataival igyekezvén az egyszer eljátszott szép birtokot visszaszerezni*, mind ez sikerre nem vezetett, király és ország önkárán elég tapasztalatot szerzett arra, hogy a „kigyót keblébe” ismételten be nem fogadja.
Ez időtájt Endre király alattvalóival és a papsággal meghasonlásba jött, s mivel 1231-ki aranybullára tett esküjét nem mindenben teljesitette, az elvett javakat vissza nem bocsátotta, s az ország vagyonát és javait zsidók és saraczénusok kezelése alá adta; a papság Rómában panaszt emelt. A pápa alkalmasnak látta a perczet arra, hogy az ország panaszaival a német lovagok ügyét is egybecsatolja, azért 1232-ben az esztergomi érsek Róbert által a két királyt, Dénes nádort és az egész országot egyházi átokkal fenyegette, ha alattvalóinak és a papságnak igazságot nem szolgáltatnak, s a lovagoknak a Barczát vissza nem adják*. – Endre király egy engesztelő levelét a pápa jó előjelnek vélvén, még ez év augusztusában Jakab pernestei püspököt küldötte egyházi követként Magyarországra, kinek utasitásában fősúly volt arra fektetve, hogy a német lovagoknak elvett birtokai mulhatatlanul visszaadassanak*.
Hosszabb alkudozások után a pápai követnek sikerült 1233. aug. 12-én a király és alattvalói közt egyességet hozni létre; mindkét király a beregi erdőkben megesküdött egymásnak s okmányilag törvényes alakban is kiadták nemcsak a maguk, hanem az utódokra is kötelezőknek nyilvánitván azt*; azonban Jakab püspök főmegbizatása tárgyában mit sem tehetett, s a Barczaság visszaadása iránt oly ellenzésre talált, hogy azt nyilvánosan szóba sem hozhatta. De a mily nehéz és kényes volt a kérdés, Salza Hermán nagymester – talán mert lelkiismerete vádolta és méltán vádolhatta a Barcza eljátszásáért – épp oly erősen csüngött a Barcza visszaadásának követelésén; 1234. octoberében ismét panaszt emelt a pápánál, a pápa ismét kinevezte ez ügyben közbejárókul az aquilejai patriarchát Bertholdot és az esztergomi érseket Róbertet, azon utasitással, hogy minden elkövessenek arra, hogy a német lovagok visszanyerhessék barczasági birtokaikat s szenvedett káraikért kárpótoltassanak. Ha ezt a társkirálynál kivinni nem tudnák, az ügyet behatóan vizsgálják meg, s arról bullája kapásától 9 hó alatt őt értesitsék, a feleknek pedig határidőt tűzzenek ki a pápai rendelet érvényesitésére*. De ugy Salza nagymester tolakodása, mint a pápa következetes beavatkozása az általuk ohajtott eredményt előidézni nem tudta, sőt a folytonos zaklatás, melyet ez ügy ország és királynak okozott, még inkább meggyőzte ezeket a német lovagok visszafogadásának veszélyességéről és hatalmi ábrándaik miatti összeférhetetlenségükről, melyek véres küzdelmek terévé változtatták át azon uj telephelyet is (Poroszországot), melyet a Barczáról való elüzetésük után nyertek.
A kérdés egészen elejtetett; a pápa egy uj keresztes háborúval levén elfoglalva, s talán meggyőződve Magyarország a lovagok irányába keletkezett ellenszenvének legyőzhetlenségéről, felhagyott zaklatásaival; azonban a német lovagok még sem tudtak soha egészen lemondani a Barczaságról, a gyönyörű vidéknek emléke elkisérte távol uj hazájukba, s annak isméti birvágya hagyományszerüleg átszállott még az utódokra is. Egy egész század tölt el, s még egyszer ismét megjelentek kisértetként a lovagok a Barcza virányain: mert Zsigmond király uralmát, ez uralkodó fajrokonságát és német rokonszenveit alkalmasnak hitték elavult igényeik fölujitására; az ez irányban sugallatot nyert király tervbe vette Erdély határainak várakkal való megerősitését, s azoknak német lovagrendbeliekkel való megszállatását. E tervét közölte Lépes Lőrincz erdélyi alvajdával 1426. julius 2-án irt levelében*, 1427-ben máj. 9-én a barczasági Földvárról irt a német lovagrend nagymestere Russdorf Pálhoz, tőle hajóépitőket, hajósokat és lovagokat kérve, 1428. és 29-ben folyt a levelezés és egyezkedés, 1429. májusában megérkezett a közbenjáróul küldött Redvitz lovag 9 rendlovaggal, mint előcsapattal; de nem sokára ezek is visszatértek.
A német lovagrend azonban birtokkövetelési igényeiről ekkor se mondott le, sőt azt egészen korunkig lehozta s még a mult század elején is (1708-ban) fölléptek Magyarországon volt egykori birtokaik visszaszerzése ügyében*, de a 600 évvel azelőtt kétségbe hozott birtokjog most se lett elismerve, s valamint a történelem elitélte a német lovagokat, kik visszaélve Magyarország vendégszeretete és nagylelküségével, a kegyelemből nyert területet elajándékozni, s a magyar birodalomtól elszakitani igyekeztek, ugy bizonynyal el fogná itélni a lovagok utódait is, kik ilyszerű hálátlanság gyakorlására már nem egyszer mutattak hajlamot, s valamint a német lovagok bünhödtek a Barczaság árulgatásáért, ugy bizonynyal utódaik is ilyszerű törekvéseikért megtalálnák a méltó bünhödést; mert valamint őseink, ugy mi sem tűrnők el soha, hogy hazánknak e legszebb vidéke, integritásának e drága gyöngye elidegenitessék. Isten keze sziklafalakkal jelölte meg e szép haza természetes határvonalát; s ki a tiltott almába akarna harapni, annak mulhatlanul beletörne a foga.
| A Barczaság őstörténete. | TARTALOM | A barczasági szászok és e vidék jogtörténelme. |