XLIX. Búcsú a tengertől.

 

Déltájban a kapitány „Portvint” rendelt s összegyűjtötte az útasokat. Búcsúzni kívánt. Lelkem előtt állott e pillanatban mind az a szép, mind az a jó, a mit Norvégiában élveztem; megköszöntem tehát ennek a remek norvég embernek úgy, a hogy tudtam. Megemlékeztem a „Sirius” derék kapitányáról, a ki a Sværholtra vitt, az előttem álló Folkedalról, ki mindennel együtt ide hozott; de arról a polgárnépről is, melynek jellemességét, alkotó erejét bámúlni tanúltam.

A kapitány avval viszonozta szavaimat, hogy poharat emelt azokra a férfiakra, a kik nem érik be az értelem megszerzésével, hogy azt pusztán saját érdekükben felhasználhassák, hanem jó és bátor szívök sugallatát követve, a több tudásért, a közfelvilágosodásért a veszedelmekkel is szembeszállanak s meg is oldják feladatukat.

Poharaink összecsendűltek.

Elhaladtunk Neuwerk világítója mellett, elhagytuk Cuxhavent; a két hely közötti fenyéren számtalan szürke gém nyújtogatta nyakát s ott sütkérezett a déli verőfényen nehány fóka is, mely messze északon egyszer sem kerűlt szemem elé. A halászcsér – Sterna fluviatilis – pedig felhőszerűen járt a hajó körűl, mint a hulló csillagok raja le-lecsapdosva a vizek felületére.

Ez volt a tenger utolsó köszöntése.

Az Elba-kalauz fölszállott a fedélzetre s mind jobban bevezetett a kikötő pezsgő életébe. Apró gőzbárkák kehegve, prüszkölve vonszolták az itt még tehetetlen nagy vitorlás hajókat ki a sík tengerre, hogy ott mintegy szárnyat bontva, irányt vehessenek a kerek világ tengerei felé. És csöndesen tovasiklottak ismét azok a hajók is kifelé, a melyeknek födélzete tömve van fásúlt, bánatos ábrázatú emberekkel, kik örökre búcsúznak ugyanattól a világrésztől, a melynek szivébe mi visszavágyunk, visszasietünk, mert van miért, van kikhez.

A természethistóriai tanúságokat Hamburg méltán híres állatkertje zárta be, hol csinos volierekben egy pár Helgolandon fogott, kedves pusztai talpastyúk – Syrrhaptes paradoxus, – egy hatalmas saskeselyű – Gypaëtus barbatus – kiválóan gyönyörködtetett.

A mi ezentúl történt, az merő sietés és vágtatás volt, mely augusztus 21-én Budapestre hozott vissza.




Hátra Kezdőlap Előre