Amint a hajó Krisztiansand kikötőjében megállott, a hirtelenűl bekövetkezett csönd felköltött. Talpon termettem, mert búcsúpillantást akartam vetni azokra a partokra, a melyeken annyi gyönyört, oly sok okúlást élveztem, szereztem. Öt órakor fordúlt a hajó. A kikötő vize oly síma volt, mint egy ragyogó tűkör, vissza is adta a táj képét az utolsó részletig.
Rövid idő alatt elhaladtunk a tengerre messze kirúgó halomszigetek mellett, elértük a világító tornyot és ekkor, kelettől nyugotig terjedve, kibontakozott szemünk előtt az Északi-tenger végtelen síkja.
A Nap éppen fölkelőben volt, aranyos fénye beszőtte a légkört és a tenger fölszínét.
Levettem a kalapomat és búcsút intettem Norvégiának, a legszebb hegyek és a legbecsületesebb polgárnép földjének.
Hét óra harmincz perczkor Norvégia földje mint egy hamvas csík intett felém, nyolczkor teljesen eltűnt és ugyanekkor ölelkezett össze az ég és víz környöskörűl.
De a sík tenger azért nem volt puszta, nem volt sívár! Hullámzata villog, ragyog s bár merre tekintett a szem, föl-föltünedezett a háromárboczos hajó, dagadó vitorlázatával, kígyódzott a fekete füst a tovasiető nagy gőzhajók nyomán. És vígan lengedezett a szélben minden hajózó nemzet lobogója; – de a hazámét hiába kerestem…
A hajó kormányosa ezentúl a mágnestű szerint igazodott; ki volt vetve a log és folyt a tenger piómozása is, hogy a hajó első tisztje, néha maga a kapitány is pontosan határozhassa meg azt a helyet, a melyen a hajó adott időben van.
A tenger háborgott, az asztalra rákerűlt az edénytartó rostély; de a Nap azért ragyogott s mi ebéd után vígan adomáztunk szegény betegeink fölvidítására, mert nagyon, de nagyon gyötrődtek azok.
Ránk esteledett.
Ekkor messze délen valami erős és mégis csalóka fény kezdte űzni játékát. Hol megjelent, hol meg eltünt. Ez a világító hajó forgó fénye, mely a sík tengeren mutat irányt s óvja a nagy hajókat a zátonyoktól.
Megható valami, hogy milyen áldozatot hoz némely ember embertársai javára. Hiszen nagy dolgot mivel a „Kjejunge fyr”, vagy bármely norvég világító házikó őre, hogy éven át kitart azon az elhagyott sziklafészken, de hát mi ez ahhoz a világító hajóhoz képest!
Tengerháborgás idején a Kjejunge fyr őre biztos szirt tetején meleg szobában, családja körében ülve, hallgatja a vihar zúgását, a hullám csattogását; – de azt a szegény őrhajónépséget ott, egy helyben ringatja, gördíti a fékevesztett hullámzás, heteken, néha hónapon át és akad kapitány, ki ezt éveken át kibírja!
A világító hajó személyzete: egy kapitány, egy kormányos, egy szakács és tizenhat legény; az utóbbiak közűl négy-négy legény három-három hónapra hazabocsáttatik; csak így bírják ki.
A kapitányt nem váltja föl senki!
Az emberségesebb hajóskapitányok, különösen a norvégek, fölgyűjtik a lapokat és könyveket, két deszka közé kötik s a mikor a világító hajó mellett elhaladnak, oda dobják a csomót a tengerre, hogy a Robinsonok kihalászhassák…
Virradat felé a tenger csillapodni kezdett, a Hold kiragyogott, szelíd fénye gyönyörűen szőtte be a hullámzást s addig tartott, míg a hajnal nem hasadt ki, hirdetve a Napot, mely nekünk ma a tengerből kelt föl.
Nagy változás!
Messze nyugaton a Helgoland vöröslő szirtjei ragyogtak a reggeli napsugár teli fényében; betegeink helyreállottak, mert a vizek elsímúltak.
De megváltozott a tenger is: átlátszósága elveszett, színe megtört, mintha epe keveredett volna belé; a midőn pedig egészen az Elba-torkolat irányába kerűltünk, Európa nagy földségének első köszöntése – egy a tenger színén úszó förtelmes seprőcsutka volt.
Messze szakadtunk a norvég tenger, a norvég fjordok, patakok, zuhatagok kristállyal vetekedő, tiszta vizeitől!