Ládáink készen állottak. Hatvannégy válogatott madár, százhuszonhárom tojás, sok csont és egy halom néprajzi tárgy hamar el volt rakva. Kezdődött a búcsúzás. Abban a jó hosszú időben, a melyet Tromsőben eltöltöttünk, az emberek részéről mást, mint jóságot és készséget nem tapasztaltunk; és jól esett éreznünk, hogy ezek a derék emberek mirólunk is így gondolkoztak.
„Norvégiában a dologtalanság szégyen”; mi is a munkára alapítottuk ittlétünket s innen a rokonszenv. A norvégek ebben a tekintetben rendkívűl érzékenyek és nagyon, de nagyon megszólták egy velünk, a magyarokkal, igen szoros viszonyban levő államnak halászati felügyelőjét, a ki kormánya küldetésében járt ott, de semmit sem nézett meg.
Mi tűrés tagadás benne: a búcsú még nehezen is esett; az emberektől és a szigettől egyaránt. A hova csak beszóltunk, előkerűlt a legdrágább ital, hogy a búcsúpoharat csordúltig megtöltse. És tudni kell, hogy nem kicsi dolog az, a mi a tőkehal után a sarkkör pinczéibe és kamaráiba kerűl. Ott ettem a legfínomabb dinnyét – Algirból; – Lacrymæ Christi, Madeira, Ciprus tüzes bora, legfínomabb franczia pezsgő mindig akad.
Augusztus negyedikén búcsúztunk a szigettől. Megkerűltük kelet-dél-nyugoti irányban, át Langnæs felé, hol a fenyő- és borosrigó már nem támadott, mert fiai szárnyra keltek; de a czankó még most is jajgatva keringett, még most is imbolygott a fa csúcsán való megállapodásakor, jeléűl annak, hogy fiai még most is gyámoltalanok; a hontmadár családosan szálldos, fia már mind szárnyaszabadján van.
Fél tizenegy órakor az addig rózsaszín pírban tündöklő havascsúcsok mintegy kialudtak; az alkony érezhetővé vált. A tárgyak körrajza bizonyos fokig elmosódott, de a színek még nem enyésztek el.
A nyír teljes kifejlődésében van és e tájnak pompás is; levélzete tömött, ága erős: semmi lengés, semmi rezgés, a mely nélkül a mi nyíreseink nem is képzelhetők.
És a nyíres már hallgatag. A madarak az éjféli alkony hatása alatt már elűlnek; alig hogy itt-ott még egy rigó mozdúl, a tenger fölött egy sirály lebben. Csak a Prestvand-tavon úszkál teljes éberen az északi búvár-pár; nyilván félti még gyámoltalan fiát.
És itt, a több méternyi vastagságú tőzegréteg tetején, köszöntött utóljára e táj gyöngyvirágja, a valóban pompás Andromeda polyfolia. Levélzete rendkívűl fínom metszésű, keskeny és tömötten álló, akár a nemes fenyőé, hozzá fényesen zöld; virága forma és nagyság szerint hasonló a gyöngyvirághoz; de a képzelhető legszebb rózsaszínű. De azért a Kirkenes rozsfoltja satnya maradt, a mai napig sem hányta ki a fejét; nem is bírja.
Bizony hallgatagon ballagtunk tanyánk felé, hiszen a búcsú „örökre” is szólt; és hát úgy van az, hogy azt, a ki az élet jelenségeinek megfigyelésében mélyebbre törekszik, igazi szeretet fűzi azokhoz a helyekhez, a hol a jelenségekből tanuságokat merített; azokról a helyekről nem is távozik, hanem elszakad tőlük.
Az utolsó nap már „virradt”.
Egy nagy gond nyomta lelkemet: a ládák szállítási díja – futja-e? De hát itt volt az a remek norvég Foslie, ki az utolsó napokban már alig távozott mellőlem; ő váltig erősködött, hogy majd meglátom, a szállítás semmibe sem fog kerűlni, hiszen tudományos gyűjteményről van szó, majd beszél ő a kapitánnyal.
És reánk virradt augusztus hatodika. Öt órakor talpon voltunk, nyolcz órakor az utolsó szögig minden rendben s ekkor a kikötőbe mentem, hogy első pillantást vessek arra a gőzhajóra, a melyen immár hazafelé indúlhatok. Ott is rakodott a Lofoten, melynek kapitánya Nordal-Folkedal János.
Foslie-t már vitte a ladik a hajóhoz.
Ezalatt szemet szúrt egy hattyúfehér, három árboczos gőzhajó, melynek minden kötele, hágcsója pontosan feszült; a csinosság és rend legott elárúlta angol voltát. Hat angol lord készűlt rajta a Spitzbergákra. Az a gondolat villant meg agyamban: hátha elvinnének? Milyen dolog volna a Spitzbergák állatéletét megismerni! de hát késő már; az angolok indúlóban voltak.
Foslie visszajött s nyugodtan mondja: „a ládákat ingyen viszik Hamburgig, azt mondta az első tiszt; a kapitány éjjel sokat fáradt, most alszik”. Nemcsak el kellett neki hinni, hanem ez így is volt.
Az egyik kapitány ingyen viszi az embert a madárhegyig, ingyen, mert természetvizsgáló; a másik ingyen viszi a gyűjteményeket, mert azok tudományosak s ezt minden norvég igen természetesnek találja, noha az az ember idegen, az a gyűjtemény idegen országnak szól: ez igazán ragyogó fényben tünteti föl e nép gondolkozásmódját s bizonyítja azt is, hogy kereskedői szelleme nem kalmárszellem, életrevalósága nem önző élelmesség; él benne az az alkotó polgári szellem, mely helyesen különböztet.
Délre járt az óra, a mikor derék vendéglősnénk pezsgős üveget bontatott s mi tromsői barátainknak még egyszer köszönetet mondhattunk; a poharak csendűltek s ekkor Foslie elérzékenyűlve ejtette ki a szót: „viszontlátásra!”
Ki a megmondhatója?!
Egész kis ladikraj kísért a „Lofoten”-ig, még a derék Albrechstein kapitány is eloldatta saját rannenboot-ját s följött a fedélzetre.
Megszólalt a hajó gőzkürtje még egy kézszorítás és elszakadtunk.
Pontban 12 órakor a „Lofoten” vasmacskája föl volt szedve, a hajó elindúlt s a midőn a Kvalő-sziget és a földség között nyíló Rystroemmen-tengerszoros felé fordúlt, a szigetfok mintegy előugrott és „a mi Tromsőnk” eltűnt – nekem talán örökre.
A mikor a hajó a fölséges Bensjorstind őrhegy-csoportja alatt haladott, akkor tettem tiszteletemet a kapitánynál, egy szép, élénk és nagyműveltségű norvég embernél, ki az első tiszt intézkedését igen természetesnek találta, még a ládák helyének megválasztására is fölkért.
Az idő borús volt, a tenger berzenkedett, az alkony beköszöntött, a hajó szalónja komolyan elsötétedett: két hónap óta ma vacsoráltunk először a lámpa fényénél és az „örök nap” után ehhez bizony hozzá kellett törődni.