Egy hosszú hosszú nap telt el lázas munkával, a Sværholtról hozott tárgyak biztosításával. A ládák is készen állottak, a gyűjtemény az utolsó tárgyig rendben van; Foslie barátunk itt is dugott valami érdekeset, ott is valami ritkaságot. Elhatároztam, hogy augusztus 6-kán indúlunk ismét hajón s egyenesen Hamburgba. Dr. Bænitz barátunk már másodikára tűzte ki elindúlását.
Pihenőfélének horogszerszámmal keltem át Tromsdalba; társam bogarászott. Fogtam negyvenhárom halat, úgy mint huszonhárom havasi lazaczot és husz pisztrángot. A patak felső részén, mely igen sebes folyású, leginkább lazacz vesztett a horgon; a mellékfolyások csöndesebb vizeiben inkább pisztráng akadt.
A halak a konyhára kerűltek szerhalnak, valami búcsúlakoma formához; azután szétment a meghívás egy kis magyaros búcsú-gulyásra Tromsdal ligetébe, augusztus elsejének délutánjára, a lappok táborának közelébe.
Ki is szállottunk mi akkoron a bográccsal, jóféle magyar paprikával és hagymával s a halomsziget magányából kiparancsolt ürünek húsával a Flöjfjeldről vígan csörgedező kis patak partjára, hol egy derék kőszál adta meg az enyhet, a Cladonia rangiferina moha a szőnyeget, a kifejlődésének teljes pompájában álló páfrány – Aspidium filix mas Sw. – pedig, melynek büszke levelei kehelyszerűen sorakoztak a tövükön, megadta az ékességet. Feldíszítettük a sziklát fegyverekkel, tarisznyákkal, horogvesszőkkel, nyírágakkal és páfránnyal, beállítottuk az italt a patakba, biztos helyre tettük Quigstad híres bőrtömlőjét, melyet kutató járatain végig hordozott egész Lappónián, azután elküldtem a vendégeket halászni; a tálalás megbeszélt jele három lövés volt.
A bográcsban a vígan pattogó tűz hamar megolvasztotta a zsírt s a mikor belé került a hagyma, a köménymag, ekkor Tromsdál tiszta sarkköri levegőjén végig vonúlt a magyar konyhának az az illata, mely épp oly átható, a milyen ellenállhatatlan. Ebben pedig nem az volt a nevezetes, hogy az északi sarkkörben ez az illat itt áradt szét először, hanem nevezetes volt az az elementáris hatás, a melyet a lappok táborhelyére gyakorolt.
Előbb csak egy, majd három, majd nyolcz lapp kutya kullogott elő; a rókahegyes orr czimpái idegesen mozgolódtak s ugyancsak vigyázni kellett, hogy ezek a végtelenül sunyi állatok valamit el ne csenhessenek. Azután megjelent az Anders Haenduruk Sonnak – András, Henrik fiának – a kis fia s jó messze a tanyánktól kiült a kövesre, követte egy kis leány, majd egy nagyobb s így tovább. Folyton változtatták a helyöket, de mind úgy, hogy közelebb jussanak s nem is tartott sokáig, ott volt a tarándszarvasok kivételével az egész lapp telep.
Végre is eldördült a három lövés; jött a vendégség s hozott néhány pisztrángot.
A társaság tagjai pedig a következők voltak: Quigstad szemináriumi igazgató, Landmark, a norvég halászat felügyelője, Foslie konzervátor, Dr. Bænitz porosz botanikus, Nilssen bodői fogorvos és mi ketten.
A magyar étel tisztára elfogyott és Bænitz barátunk folyton azt vetegette: „az első becsületes húsétel Norvégiában, van olyan jó, mint a königsbergi «Hammelfleisch mit Schneidebohnen»”!
Ekkor Quigstad látott hozzá a bőrtömlő-bontáshoz, honnan a teljes toddy-készülék kerűlt elő s a norvég ital csakhamar párolgott is a poharakban.
Megvallom, hogy felköszöntés is volt.
Mert hát illett is köszönetet mondani azoknak a nagyműveltségű férfiaknak, kik annyi szívességgel voltak irántunk. Ki is emeltem, hogy az arktikus öv természete vissza tükröződik fiainak lelkületében; ez a természet egyszerű, komoly és határozott; az embertől komoly cselekvést kíván; szigorúsága kizárja a léhaságot, nem hat annyira a képzeletre, mint inkább az értelemre, a mely nélkül az arktikus természet ridegségével győzedelmesen megküzdeni nem is lehet; de a természetnek e ridegsége fejleszti az ember belső életét is, növeli az összetartozás érzetét, a szívek melegét, a mely utóbbit mi teljes mértékben megéreztük s a melyért mi örök hálával adózunk.
Erre Quigstad felelt. Bevallotta, hogy őt és tromsői társait az a munkaság nyerte meg, a melyet szemük láttára s minden titkolódzás nélkül kifejtettünk. Nekem pedig ő köszönettel tartozik, mert őszintén bevallja, hogy tőlem néprajzi tekintetben sok új és fontos eszmét kapott, a melyet a tromsői muzeum lapp gyűjteményében megtestesíteni eltökélt szándéka.
A mi jó Foslie-nk elérzékenyülve rázta kezünket.
Ott maradtunk bizony messze éjfél utánig, mely már éreztette magát, mert a Nap leáldozott s egy bár rövid, de mégis csak alkonyt teremtett; annál föltűnőbbet, mennél tisztább volt az idő; de a mikor úgy két órakor a Tromső-sundra bocsátkozva átkeltünk, a virradat már teljes volt, a Nap remekűl kelt föl, leírhatatlan szép hajnalpírral futtatva be a csekély, kékes fellegzetet s az őrhegység hóborított csúcsait.
A ki legelsőnek szakadt el, az Quigstad volt, ki hivatalos útra kelt; másodikán dr. Bænitz-et kísértük el a hajóra; a többi idő búcsúzásokra, s az útra való fölkészűléssel telt el.