Az összehasonlító módszernek, melyet a leíró és egyáltalában a tapasztalati tudományszakokban alkalmazunk, nemcsak tanúságai, hanem vonzó tulajdonságai is vannak. Ezek nemcsak a hidegen latoló észre, hanem az érzelmek világára is elevenen hatnak. Kerülhet pedig a kutató oly körülmények közé, a melyek azt az utóbbi eleven hatást a lehető legmagasabb fokra emelik.
Ezt a hatást különösen a magyar halászat tanúlmányozása közben élveztem; és soha sem felejtettem el azt az érzést, mely áthatotta egész lényemet, a midőn p. o. a komáromi "koczás” – a Tiszán "keczés” – halász szerszámja között rábukkantam az első fentő-re, arra a kővel súlyozott ágasbogas fára, a mellyel ez a kis-halász a folyóba sűlyesztett fenékhorgot fölkeresi és kiemeli. Ez a szerszám és rendeltetésének fölismerése nyomban megszólaltatta a történet előtti idők czölöpépítményes embere szerszámrekeszének fentőjét, mely a præhistorikusok irataiban igen sokáig quirl név alatt szerepelt, t. i. mindaddig, a míg a történetelőtti időktől fogva maiglan is megőrzött szerszám és használata nem mondta meg nekünk, hogy az ősi és a mai idők fentője rendeltetés és szerkezet szerint egy és ugyanaz.
A magyar halászszerszám tanúlmányozása, az idevágó præhistorikus maradványokkal s némely, tőlünk messze fekvő tájakon dívóval való egybevetése, kétféle tanúságot szolgáltatott: egyfelől az élő magyar halászat némely szerszámainak és szerszámrészeinek a magyar földön talált ősrégészeti maradványokkal való egyezését, különösen a hálósúlyokat értve; másfelől ugyanannak egyezését más, ma is élő népek halász-szerszámával. Az utóbbi tekintetben a rokonság kimutatható, p. o. a szegedi, csongrádi stb. „kuttyogató” révén a Volga torkolatában dívó harcsahalászattal; kimutatható a táskás vetőháló révén a Kaspi-tenger melléki halászattal; sőt a Tisza menti, alföldi halászat sajátságos alakú „nádvágó”-ja messze Kelet-Ázsiában tisztelheti alakrokonát; a mint ezeket, sok egyebekkel együtt, „A magyar halászat könyve” czímű munkában közrebocsátottam.
Hátha ott, messze északon, a finn-ugor néprokonsághoz számított lappságnál is valami szerszám-analógia lappang. Ezt egész élénkséggel tárgyaltuk Virchow-val, a mikor – mint már érintettem – Berlinben fölkerestem. És elvégre, ha nem is akad a magyarra vonatkoztatható analógia annál a mondhatni præhistorikus állapotban megmaradt, inkább tarándszarvasainak ösztöne, mint saját akarata szerint igazodva vándorló, sátoros népnél, mégis az ősi állapot megőrizhetett sokat abból, a mi a præhistorikus maradványokkal egyezik és ilyen értelemben tanúságos.
Mert a kezdetleges állapotban napjainkig is megmaradó népeknél nemcsak sokszoros, hanem rendes jelenség az, hogy állapotuk megfelel annak, a mely az előhaladott népek szemében, helyzet és tapasztalat szerint már præhistorikus. Ezeket az elmaradt népeket tehát, úgyszólván, még nem temette maga alá a fejlődve haladó művelődésnek folyton erősbödő rétege.
Kiváló útazók egybehangzó tanúsága és azok a tárgyak, a melyeket hoztak, bizonyítják, hogy p. o. Új-Guinea szigetvilágán még századunk második felében is teljes és tökéletes kőkorszakban éltek. Azok az ásadék szerszámok – kivált kőbalták, – a melyekre Közép-Európa kulturrétegeinek búvárai e földrész történetelőtti kőkorszakát alapítják, semmiben sem különböznek Új-Guinea ma is élő népeinek szerszámaitól. Következik pedig ebből az a végtelenül vonzó jelenség, hogy sokszorosan az újguineai elmaradottság szólaltatja meg azokat az európai ősrégészeti leleteket is, a melyeken – mint egykoron a czölöpépítmények fentőin – megtört a legavatottabb szakbúvárok éleselműsége.
De várakozásomban – a mennyiben a lappokra vonatkozott – erősen csalódtam; helyesebben kifejezve, a máskülönben kitünő irányban fejlődő norvég múzeumok, a melyek ilyenekben mértéket adhattak volna, semmi különös lapp halász-szerszámot sem őriztek; azokat a kezdetleges alakzatokat pedig, a melyek Közép-Európában is el vannak hanyagolva, noha szerfölött tanúságosak, természetesen hiába kerestem.
Azok a lappok, a kik nyájat vesztve, a partokra szorúltak s ott vándorlappokból halászlappokká alakúltak át, csónakostúl mindenestűl átvették a norvégség halász-szerszámait, melyeknek nagy része, különösen a horgok, még nem is norvég, mert valójában angol gyártmányok, a melyek úgyszólván az egész világ halászatát hódították meg.
Ilyen körűlmények között világos volt, hogy az összehasonlító néprajzra nézve értékes anyagot hiába keresem a norvég partokon, hol a halászat igen magasra fejlődött ipar s éppen azért rég befogadta mindazt, a mi új, olcsó, czélszerű; és régesrég eldobta mindazt, a mi ősi volt. A lapp halászat ősi elemeit pedig csak valahol a Lappföld belvizei körül, a nagy Enare-tónál, a Karasjok-, a Munio-folyó és a számtalan halas-meder partján kereshetném, ha oda is elvergődhettem volna…
De valami szerény eredményre így is tettem szert; a lappokra nézve az öreg becsületes Leem műve alapján, melynek történeti tekintetben vett néprajzi becse, képeinek minden kezdetlegessége mellett is, igen nagy.
Ez a munka arra tanít, hogy a lappok a múlt században még használták a határozottan præhistorikus jellegű „csapóhurkot”;* és használták a „vető-, pendely- vagy rokkolya hálót”, csak az a kár, hogy nem vehető ki, vajjon azt-e, a mely a Kaspi-tengermelléken, nálunk pedig a keleti részekben dívik,* mely esetben a tárgyi-ethnografiai kapocs megvolna, használták továbbá a „pirittyhálót”* a belvizeken és ladik nélkül, tehát olyanformán, a mint legszegényebb halászaink teszik, kik gázolva vetnek tanyát.
A sátorozó lappok akkoron kizárólagosan az édes vizeket halászták s a főhal mindenkor a lazacz volt, melyet felhasítottak, a levegőn megszárítottak s azután nyersen – de zsírba mártogatva – költöttek el.
Leem képein úgy rémlik, hogy a folyókon az egyágú „dárdaszigonyt”* hozzá a „tidó”-féle nyírfa-világlót* is használták, még pedig a csuka szigonyozására; a világító tűz – baral – a csónak orrán égett; egy ember evedzett, a másik szigonyozott; a szigony neve harfes volt.
A nagyobb, az édes vizekbe is benyomúló keszegúszó halakat – Pleuronectes – „vágóhoroggal”* biztosították.
Ezenkívűl volt jegeshalászatuk is oly módon, hogy a hálót bedöntő léken bocsátották le, zsákja a víz fenekén járt, istápja ellenben a jeget érte; igazgatták pedig sorlékeken át egy favilla segítségével, mellyel a hosszú, jég alá befűzött vezérrudakat tolták. Nagyban és egészben felismerhető a leírásból* a bedöntő, a sorlék, a vezérrúd és a rúdhajtó-villa vagy csáklya, a melyek nálunk is szerepelnek.
A horgászatnak egyik módját a madarakra is alkalmazták s alkalmazzák nyilván ősi soron ma is. Hosszú horogínra kis horgot erősítenek s ezt vagy apró hallal halazzák fel, vagy – legtöbbnyire – csak egy kis halbőrrel csalizzák. Ezt vetik a partról vagy ladikról a búvár-kacsáknak – Mergus, – mai napság pedig a sirályoknak is. A benyelt horog oly fájdalmat okoz a madárnak, hogy ellentállás nélkűl bevonható.
Mi ezeknek az analógiáknak a végső tanúsága, azt majd az összehasonlító tárgyi néprajz fogja megmondani, mely ebben az irányban ma még bölcsőkorát éli.
De van ezenkívűl egy másik sorozat is.
A Jeges-tengerbe úgyszólván kilökött Riső szigetének egyik szakadékszerű, sziklás öblöcskéje teljes figyelmemet ragadta volt meg, mert elég keskeny s inkább párkányszerű partja, a sziklahasadékok sokasága, a szerte heverő kövek köze tele volt mindenféle alakú, tenyérnagyságtól talpnagyságig váltakozó, durva parafából készűlt hálóparákkal – usztatókkal –, a melyek közé különböző nagyságú, olykor két ökölnyi, erős, sötétzöld, üres, tehát a tengeren megúszó üveggolyók vegyültek; akadt ott sok deszkadarab, bókonyfa, halászladikok orra- és tatrésze s ha az ember ezt az összevisszát egybevetette a tengervíz látható nyomaival, a melyek magasra nyúltak föl a szakadék sziklafalazatán, könnyen elképzelhette azt a rettenetes forrongást, a mely itt viharos időben tombol. Világos, hogy mikor a vihar után a hullámzás elül, itt hagyja az összetépett hálókról hullámhátra vett parákat, úsztató üveggolyókat – melyeket manapság a parafa helyett sokszorosan használnak – és itt hagyja az elpusztúlt halász-sajka roncsait is, mint utolsó hírmondóit egy-egy sarkköri halász-tragédiának!
Ebben a szakadékban azután jól megraktam a vadászhálómat és tarisznyámat a parák különböző nemeivel, nem kis csodálkozására a telep urának, kinek arczáról világosan leolvashattam azt a kérdést: „ugyan, mire való az a sok lim-lom?”
De az intelligens norvég hamar észrevette, hogy szerszámkamarájában is a zugokat kutatom s reájött, hogy a régi szerszám érdekel; a mi úgy is volt. Ekkor azután egyszeriben lekerült a ház padlásáról néhány érdekes szerszámdarab, közte a régi bálnavadászathoz tartozó, rozsda marta, szakás vasdárda, a melynek rajza és leírása a számszerijjal való bálnavadászat szakaszában már olvasható is. De a mi még ennél is nevezetesebb, előkerült egy becsületes métfa (65. kép B.), mely semmiben sem különbözik a Szeged-Tápé vidéki kishalász métfájától, vagy mégis abban, hogy a mi magyar halászunk a czötkényparáknál fogva fűzi méthálóját, ellenben a Riső szigetségbeli a fenékhorognak pallóját – zsinórját – motollálja föl nyolczas rendekbe reája. A mi pedig azután alak és rendeltetés szerint is tökéletesen talál, az a Riső szigetségbeli cserepcsik (65. kép C.), mely a Tisza-Körös mellékivel azonos. Ez a csíptetőfa itt is arra való, hogy a soros fenékhorog horgait föl lehessen reá szemelni s így eltenni.
Akadt ezek között a szerszámok között egy hatalmas, bunkószerűre faragott vágóhorog, melynek rendeltetése itt kettős, t. i. a horgos résszel a nagy halat a hálóból szárazra vetik vele s ekkor azután a fokrésszel agyonütik. És akadt egy sajátságos rántó-szigony is (65. kép A.) is, t. i. olyan, a mely nem való sem lefelé döfésre, sem oldalt irányúló szúrásra, hanem arra, hogy vágóhorogszerűen a hal alá bocsátva, ezt visszarántással, tehát hasfelől üsse keresztűl.
A soknemű horog alak és eredet szerint itt is angol volt; pedig a szerszámkamarában való kutatásra az is ösztönzött, hogy ismerni kívántam azokat a sajátságos horogformákat, a melyeket a figyelmes Buch e század elején még látott és híres norvég úti rajzában le is írt.*
65. kép – A Rántószigony. B Métfa. C Cserepcsík. Mind a három a Risöről való.
A midőn t. i. a fenékhoroggal való halászás módjait letárgyalta, a horgok alakjára nézve ezeket mondja: „A horgoknál az alak nem közömbös; sőt tapasztalt halászok állítása szerint nagyon lényeges. Úgy látszik, hogy a horgok alakja Norvégiában századok óta nem változott s innen van az, hogy az észak horgai más európaiaktól nagyon is különböznek”.
„A norvég horgok Bergenben készűlnek, hol 4–5 mester foglalkozik evvel. A horgok nagysága a halászathoz idomúl; a legnagyobb fajta körűlbelől kézmagasságú s horgos részének nyílása is körűlbelől ekkora, teste pallózsineg vastagságú; ezek a nagy keszegúszó halak fogására valók, melyek néha oly szélesek, mint a halászladik maga. A horog alakja azonban a különböző nagyság daczára mindig ugyanaz marad.”
„A norvég horog rövidebb szára a hosszabbikhoz és merőlegeshez körűlbelől 45 foknyi szögben áll; szakjának hatalmas hegye befelé fordúl. Ellenben az orosz horgon mind a két szár egyenlő közben áll egymáshoz és e kettőt egy vízszintes rész köti össze; a rövidebb szár csak fele a hosszabbnak, szakja pedig nem oly rettentő, mint a bergeni horgoké. Az angol horgoknak sajátos volta nagyon szembeszökő; a két szár ezeknél is merőlegesen áll ugyan egymáshoz s úgy, mint az orosz horgokon egy kis vízszintes darab köti a kettőt össze; de ha e horgot élben nézzük, akkor kisül, hogy a hosszabb szárfél, mely a szemtől távolabbra esik, a rövidebbhez képest jobbra és oldalt elhajlik; de csak annyira, hogy az elhajlás szöge alig 10 foknyi.”
A horgok fogósságára nézve azt mondja Buch, hogy az orosz többet fog, mint a norvég, az angol azonban még az orosznál is többet.
Buch leírásából nyilvánvaló, hogy akkor, a mikor ő útazta be a sarkköri tájakat, a horgok ilyen alakúak voltak.
66. kép – 1. Norvég, 2. Orosz, 3. angol horog. A norvég horgon a pontozás a halász-hajlítást ábrázolja.
Annál a rendkívűli fontosságnál fogva, a mellyel a halászhorog, mint egy ősfoglalkozás főszerszáma néprajzi tekintetben bír, a melynek hozzá összetett és kiszilánkolt alakjára már a kőkorszak maradványai között is rátalálunk, ezt a szerszámot a risői út óta kiváló figyelemben részesítettem s vizsgálódásaim során kitűnt, hogy a Buch korabeli orosz és angol horog a norvég tengerpart bejárt részén eltűnt, és hogy ma már csak a norvég alak tartja magát a modern angol mellett; de csak bizonyos pontokon és ez ma is bergeni gyártmány.
Ez a horog – 66. kép. 1. – ma is abban az alakban kerül a piaczra, a mint Buch írta le, ki azonban a legfőbb dologról nem értesült, t. i. arról, hogy a horog a vásárló halásztól kapja meg végleges formáját. Innen ered alapjában véve Buch szava, hogy t. i. a horog alakja tapasztalt halászok állítása szerint fontos. Ennek az az értelme, hogy az egyik halász így, a másik úgy hajlítja véglegesen a megvett horgot, vagyis hogy mindegyik egyéni véleményét alkalmazza reá. A norvég horog a bergeni mester kezéből a fönn „66. képen 1. Norvég” alatt közlött, kirajzolt alakban kerül a piaczra; az a halász pedig, a ki megveszi, a hosszabbik szárrészen még egyet hajlít, – u. o. pontozva – még pedig az egyik följebb, a másik alább s a horog csak ezután kerűl patonyra, fölhalazás vagy fölférgelés alá, végre a vízbe.
A régi angol és orosz forma keresése azután önkénytelenűl is elvezetett ahhoz a szép præhistorikus horog-anyaghoz, a melyet különösen Tromső muzeuma őríz. És nem utolsó dolog, hogy a Varanger-fjordból való, a tarándszarvas szarvából készűlt igazán ősi horgokon megvan a Buch leírta angol és orosz alakzat (67. kép).
67. kép – 1. Angol ősalakzat. 2. Orosz ősalakzat.
Ám ezek a horgok azért mégsem alkotják a legősibb alakzatokat, mert kikészítésük már bizonyos fejlettségű szerszámra vall, a miről még jobban tanúskodnak azok a – gondolom – fókadárda-hegyek a melyek hasonló horgokkal együtt Finmarkenben a lappok ősi áldozóhelyein kerülnek napfényre. Ezek a csodálatos dárdahegyek szintén a tarándszarvas szarvából, némelyek csontból valók; a pengerész tíz centiméterig hosszú, keskeny s mint valami toledói tőrkardé háromélű.
68. kép – Fókadárda a bergeni muzeumból; 12 cm hosszú.
Ezeknek őseleit alighanem azokban az eszkimó sírokban találjuk, a melyek Grönland legkietlenebb részeiben bontattak fel, hogy mindazt, a mit rejtegettek, kiszolgáltassák a tudománynak, miként a bergeni muzeumban őrzött eszkimó sírlelet bizonyítja is.
Ezekben a sírokban a horognak, még pedig az összetett formának csak alkotórészei, és csak a kovaszilánkok fordúlnak elő; mellettök különböző nyíl- és dárdaszerű hegyek, tűz- és más kövekből kiszilánkolva. Különösen jellemzőek a több szakás tarándszarvas- és dárdaszigonyok (69. kép), a melyek alakilag teljesen megfelelnek azoknak, melyeket a tudomány az ú. n. tarándszarvas-barlangokból derített ki s a legősibb korból származtat.
69. kép – Dárdaszigony egy grönlandi eszkimó sírból való; 26 cm hosszú.
Ezek az eszkimó sírleletek semmiben sem különböznek azoktól, a melyeket az ősrégészetben dívó osztályozás a legrégibb kőkorszakba sorozott. És e sírleletekkel szemben lapp áldozó helyeken előfordúló ősrégészeti tárgyak már bizonyos előhaladás fokát jelezik, mindenesetre már felsőbb kulturréteget alkotnak.
Ezekkel az érdekes, úgyszólván önként megszólaló sorozatokkal párosan vonúlnak a megfigyelő szeme előtt a norvég partok őskori halászatához tartozó horogkövek – böncsök, – melyeknek legtöbbje élénken emlékeztet a Schwarzwaldban készűlő órák pondusaira, avval a különbséggel, hogy a kötés nem a fülön át, hanem mélyített rovátkákba történt, melyek majd végig futnak a kövön, majd kantárszerűen veszik körül az egyik végét. Végül csatlakoznak ezekhez a különböző hálókövek, melyek rendszerint terméskőből, leginkább pedig az apró gránátokkal rakott csillámos és agyagpalából valók, a melyeknek lyukasztása valami keményebb kővel történt. Maguk a hálókövek alak szerint olyanok, a minőknek az elmállás formálta, vagy a minőknek a parthoz ütődő hullámzás örökös munkája zsúrolta, kikerekítette.
Hadd fejezze be e rövidke vázlatot annak a sajátságos és nehéz fentőnek a képe, a mely Vardő kikötőjének rakodó dobogóján hevert, mintegy harmincz kilót nyomott s arra való volt, hogy az öt-hatszáz méterre sűlyesztett fenékhorgokat fölkeresse és kiemelje vele együtt a híres Sipho islandicus csigát, mely e mélységeket lakja s csak így szerezhető.
70. kép – Tengeri fentő.
