| VI. FEJEZET. A VÁRMEGYE TERÜLETÉNEK TÖRTÉNETE A IX–XIII. SZÁZADBAN. | TARTALOM | VII. FEJEZET. A VÁRMEGYEI INTÉZMÉNY TÖRTÉNETE. 1301–1886. |
FEJEZETEK
A legújabb kutatások szerint, Erdélynek a honfoglalásban semmi része sem volt.* A honfoglaló magyarok csak a Meszesig nyomultak előre és ott, éppen annak jeléül, hogy azt az ország határának tekintették, nagy kő- és fa-torlaszokat, úgynevezett gyepüket emeltek.
A Névtelen Jegyző azt beszéli ugyan, hogy a hét magyar vezér egyike: Tuhutum, helyesebben ejtve: Tétény, Erdélybe törvén, Gyalu oláh vezért leverte s országát megszállotta. Ez azonban tisztán csak az ő tudálékos kombinácziója, melyről többi krónikáink mitsem tudnak és amire neki azért volt szüksége, hogy annak a Gyulának, ki szent István alatt Erdélyt kormányozta – ősét s Erdélyhez való közelebbi viszonyát kimutassa.
A névtelen krónikásnak nemcsak az egyes jól ismert tények mondanak ellent; a leghatalmasabb czáfolat, magának Erdélynek az anyaországgal szemben elfoglalt különállása, a legrégibb időktől fogva a legújabb korig. Ha Erdélyt csakugyan a honfoglaláskor az {228.} anyaországgal azonos módon szállják vala meg, mint történteíróink nagy része állitja, méltán elvárhatnók tőlük, hogy Erdély különállását szintén megmagyarázni igyekezzenek. Ezt azonban eddig hiába vártuk tőlük.
Az anyaország és Erdély közti külömbség pedig, éppen azon a ponton sarkallik, hogy amaz: a honfoglaló nemzet által megszállt, Erdély pedig a központi hatalom által meghóditott terület volt. A két ország külömböző eredetéből folynak azután a kettő közti külömbségek.
Az anyaországot hét, egymással szövetkezett magyar néptörzs közös erővel hódította meg, kik azután a közös hódítmányon egyenlően megosztoztak és minden törzs a neki jutott földön a maga nemzetségeivel s ágaival telepedett meg. Igaz, hogy Árpád választott fejedelme az egész magyarságnak, de a hét vezér közül tényleg csak a „primus inter pares” volt, és a hódítmányból ő is, a többiekkel egyenlően vette ki részét, a maga törzse számára.
Erdélyben ellenkezőleg, sem a legrégibb, sem a későbbi adatokban vagy fejleményekben, semmi legcsekélyebb nyoma sincs annak, hogy ott valaha maga a nemzet szállott volna meg. Hiába keressük ott Tétény utódait, vagy bármily más bennszülött nemzetséget, vagy egy abból kifejlett arisztokracziát. Ami nemzetségeket vagy főurakat Erdélyben emlegetnek, azoknak mindegyikéről kimutathatjuk, hogy csak később szakadtak ide az anyaországból.
Sőt inkább minden adat és vonás* Erdélyt mindig mint hóditott tartományt* mutatja be.
De ahhoz, hogy Erdélyt önmagának meghódítsa, a központi hatalom Árpád alatt még gyönge volt. Csak egy század mulva, a midőn Géjza fejedelem a többi törzsfők hatalmát már összetörte, lehetett gondolni Erdély meghódítására. Magukra a honfoglalókra, bizonyosan azért nem volt ingerrel, mert lakossága csekély volt és szegény. Csak a központi hatalomnak állott érdekében, ezen, nemes érczekben s különösen sóban oly gazdag ország megszerzése.
Adatunk nincs rá, de valószinűnek tartom, hogy Erdélyt már Géjza fejedelem, s az sem lehetetlen, hogy éppen rokona: Gyula vezér által {229.} hódította meg. Annyi azonban már bizonyos, hogy az új tartományt Szent István alatt Gyula kormányozta, de mikor királya ellen föllázadt, leveretvén, Szent István őt kormányzói tisztétől megfosztotta.* Egyébiránt oklevéllel is tudjuk bizonyítani, hogy Szent István már birta Erdélyt, mert 1015-ben a pécs-váradi apátságnak már szabad sóvágást* adományozott, amit pedig akkor még, másutt képzelni sem lehet, csakis Erdélyben s történetíróink mégis minduntalan, elsőnek: csak egy 1075-iki adatot emlegetnek.
Az új hódítmányt Szent István teljesen a maga uradalmának tekintette, tehát ugyanazon szervezettel látta el, mint az anyaországbeli többi királyi birtokot.
E birtokok, a helyi viszonyok szerint kisebb-nagyobb uradalmakra oszlottak, mindegyikük egy-egy központtal. Rendszerint a bennszülöttektől fölmaradt régi földvárak vagy más már népesebb helyek szolgáltak ilyen központokul. Ezen uradalmak ősi megye elnevezése is e korban veszi eredetét. Az ilyen uradalmak határát ugyanis mesgyének = megyének hívták, ez a szó aztán, vagy az uradalmi központnak vagy az uradalmi ispánnak nevével kapcsolatban p. Bihar megyéje, Doboka megyéje, Csanád megyéje, lassankint az egész uradalom területére átment, s utóbb mint a királyi uradalmak általános elnevezése maradt fönn.
Mindegyik megye vagy uradalom élére a király ispánt nevezett ki. Ez teljhatalommal kormányozta az uradalmat s annak fejében: az összes jövedelemnek egyharmadát élvezte s csak kétharmadot volt köteles a királynak beszolgáltatni. Felügyelt az uradalom vagy megye összes gazdasági teendőire, a királyi parancsokat teljesítette, a gondjaira bízott uradalmi lakosság felett biráskodott és ha kellett, annak fegyverfogható részét hadba vezette.
Az uradalomhoz tartozó lakosságnak különféle rangja, foglalkozása és kötelezettsége volt. Az előkelőbbek, úgynevezett várjobbágyok az ispán körül segédkeztek. Belőlük választotta meg az ispán, helyettesét főleg a biráskodásnál, akit udvarbírónak (curialis comes) neveztek. A várnagy, mint a vár feje, minden gazdasági és hadi {230.} teendők felett főfelügyelői tisztet viselt. A hadnagy közvetlen vezére volt a megyei katonaságnak. Alatta állottak a századosok (centuriones) s ezek alatt a tizedesek. Ezen alosztályokra azért volt szükség, mert hiszen az uradalom vagy megye lakosságából nem mind lakott a központban, hanem az egyes falvakon széjjelszórva, külömböző foglalkozásban s kötelezettséggel. Ezeknek az úgynevezett várszolgáknak ellenőrzésével voltak megbízva a századosok és tizedesek, úgyhogy a tizedes körülbelül a falusbiró teendőit végezte, a századosok pedig járásonként tartották a falukat számon. A hadba ki-ki a maga tizedét vagy századát vitte, békeidőn pedig a királyi megye gazdasáságra ügyeltek. Mert a várszolgák mívelték a vár földjeit, kaszáltak, fát vágtak stb. vagy külömböző mesterségeket és foglalatosságokat (fuvarozás, őrállás, vadászat, halászat, zene, regélés stb.) űztek az uradalom czéljaira. Természetes, hogy e mellett nekik maguknak is volt földjük, amitől csak bizonyos adóval és ajándékkal tartoztak.
Ugyanezt a szervezetet hozta be tehát Szent István Erdélybe is. Igy keletkeztek az erdélyi vármegyék. Az egyes megyék határainak alakulásánál azonban különféle helyi okok működtek közre. Legközvetlenebb okok gyanánt kétségkivül a földrajzi tényezők: vizek, hegyek stb. szerepelnek. De nem csekély befolyásuk volt a társadalmi tényezőknek sem. A vármegyék határai ugyanis, akkor még csak a lakott helyekkel szemben voltak szabatosan megvonva. A lakatlan területeken azonban, mindaddig bizonytalan maradt a határ, amíg azok a vármegye népességével be nem népesültek. Minthogy pedig a várnépeknek az ő megyéjükhöz való tartozandósága mind személyükre, mind birtokukra egyaránt kiterjedt, akárhová ment is valaki közűlök, akárhol szerzett is birtokot, az olyan, azzal a birtokával együtt eo ipso az illető megyéhez tartozónak tekintetett. Az illető megye határa, területe tehát, az egyre szaporodó erdőirtásokkal és telepekkel, mindegyre terjedt mindaddig, amíg valamikor a szomszéd megyének hasonló módon szaporodó s előre tolt telepeivel össze nem ért és így azon a ponton végleges határ nem képződött. Ez a magyarázata például annak, hogy vannak falvak, amelyeknek fele az egyik, fele a másik megyéhez tartozik. Ilyen volt például nálunk is Kecsed község, melynek helyét felében a szolnoki, másik felében dobokai várnépek irtották ki s telepítették meg és már a XII-ik századtól kezdve az újabb időkig, e két külön vármegyéhez tartozott.
A volt Belső-Szolnokvármegye, létét szintén földrajzi és társadalmi tényezőknek köszönhette. Az, hogy fő folyama a Szamos az anyaországba folyik, területét is egyenesen oda utalta. Ezt a természetes függést teljesebbé tette az a körülmény, hogy az anyaországba legközelebb eső sóbányák, éppen területén, a Szamos mellett feküsznek. A mióta tehát csak e bányákat művelni kezdték, ezen az egész vidéken, a Szamoson s tovább a Tiszán űzött sókereskedés révén, önkénytelenül bizonyos területi összetartozás érzete kezdett kifejlődni.
A deési sóbányák művelése, talán már a rómaiak alatt kezdődött, ha t. i. azoknak a nyomoknak hitelt adhatunk, amikre magukban a bányákban találtak. De bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a magyarok bejövetele előtt, már régen, az avar-szláv korban müvelés alatt kellett állaniok. Döntő bizonyitékunk erre nézve nem más, mint magának a deési sókereskedés természetes végpontjának: Szolnok városának neve. E nevet, még a magyarok előtt itt lakó szlávok adták néki, mert ó-szláv nyelven sóhelyet (szol = só + a helynévképző nyik, mint a magyarban az –os, -ös, vagy az –ad, -ed stb.) jelent. Mivel pedig itt sóbányászatról szó sem lehetett, azt, egyesegyedül csak só-lerakó helynek azaz só-kikötőnek érthették. És csakugyan Szolnokot, forrásaink, ős időktől fogva sókamarahelynek ismerik. A deési vízi sókereskedés végpontja pedig mindenkor Szolnok volt.* Minden tavaszszal a Szamos vizén Szatmáron át Tokajig, onnan meg a Tiszán le, Poroszlón át Szolnokra szállitották a király sóját, a deési czellérek azaz sóhajósok. A maguk sóját viszont télen szekereken vagy szánokon vitték az alparéti nagy só-uton* Csáki-Gorbón, Papteleken, Szilágy-Somlyón, Margitán át a másik ősi sókamarahelyre {232.} Szalacsra, melynek nevében (régen Zoloch) az ó-szláv szol = só szintén fölismerhető.
Szolnok tehát, eredetét merőben a deési sóbányáknak köszönheti, éppen úgy, mint ahogy Erdély többi (marosujvári, tordai stb.) sóbányái szintén még a honfoglalás előtt, nevet adtak a Maros folyón, majd a Tiszán való sókereskedés végpontjának: Szalánkeménynek, eredetileg Szlankamennek, mely szintén szlávoktól származik és só-követ jelent, s ős időktől szintén sókamarahely volt.
És valamikor e marosmenti sókereskedés területe is kezdetben egységes volt, mert Torda és Hunyadmegyék csak később váltak ki az ősi Fejérmegyéből, azonképen a szamosmenti sókereskedés útja is eredetileg egységes területet képezett.
A honfoglalás e szorosabb területi összefüggést egy időre széjjelrobbantotta ugyan, de mivel, daczára ennek, a deési sókereskedés központja továbbra is csak Szolnok maradt, szent Istvánnak tehát midőn Szolnok vármegyét megalapította, a volt Külső-Szolnokhoz a későbbi Közép- és Belső-Szolnok megyék területét is hozzá kellett csatolnia.
Egyházi tekintetben ugyan Külső-Szolnok: a váczi, a többi pedig az erdélyi püspökséghez tartozott, de politikailag mind a három Szolnok egy törvényhatóságot képezett. Ugyanaz az ispánja, udvarbirája, várnagya és hadnagya volt mind a háromnak, és e területen valamennyi várjobbágy és várszolga a szolnoki várhoz szolgált. Összes okleveleinkben is mindenkor csak egy Szolnokvárról van szó.
A váradi regesztrumból, mely 1209-től 1235-ig terjed, két dolgot látunk tisztán. Az egyik az, hogy bizonyos területi összefüggés Külső- és Közép-Szolnok közt (mert Közép- és Belső-Szolnok eredeti összefüggéséhez kétség úgy sem férhet) még akkor is meg volt. Például Nagy-Rábé (= Roba. Váradi Reg. 44.) Albis (= Alba u. 302.) biharmegyei, Kaba (u. o. 375.) Macs és Elep (u. o. 73.) hajdumegyei – a Nyírség valamelyik falva (villani de Nyr. U. o. 7.), Iriny (Juren. U. o. 6.), Peneszlek (Pereznek. U. o. 6.), Börvely (Beruei. U. o. 238.), Rezege (hibásan Kezuga. U. o. 182.), Dobra (Dobur. U. o. 98.) szathmármegyei falvak vagy puszták akkor Szolnokvárához tartoztak. És ha ezekhez hozzávesszük,* hogy Dévaványa és Kenderes eredetileg Külső-Szolnokhoz, a következő községek pedig Közép-Szolnokhoz tartoztak, mint például: Szathmármegyéből: Kegye, Király-Darócz, Esztró, Gencs, Szaszár, Ér-Szent-Király, Mező-Petri, Ér-Kávás, Ér-Hatvan, Csög; – {233.} Biharmegyéből: a híres Szalacs város némely részei még 1407-ben is, ugyancsak Margita város, valamint Lüki, Dizsér, Genyéte, Kécz (1421. Fejér. Cod. T. X. v. VI. 461–470 l. V. ö. Még Vár. Reg. 238.) Aka, Márkus (1314-ben Zichy Cod. I. 148) Csokmó és Királyi falvak, – mindezekből Külső- és Közép-Szolnok területének kezdetben való teljes összefüggésére kell következtetnünk.
De a váradi regesztrum másrészt arról is tanuskodik, hogy e három szolnoki terület akkor csakugyan egy törvényhatóságot is képezett. Az ott élő nemeseket (comprovinciales) egyaránt Szolnok váráról nevezi, akár a volt Külső-Szolnokban (Pó = Pou. Vár. Reg. 26., sőt birtokosa „Modorus” nevétől eredhet a közel Madaras falu is) akár Közép-Szolnokban (a szatmármegyei Káta nemzetség perel szolnoki nemesekkel; az itt szereplő Lodomértól származhatik a közép-szolnoki Vladimir erdő neve is u. o. 107.) laktak légyen. Ugyanaz a szolnokvári biróság itél a vár népe fölött, akár a volt külső- akár a közép-szolnoki területen lakjanak. A Szolnokhoz közel eső nagy-rábéiak (u. o. 44.) macsiak és elepiek (u. o. 73.) ügyében például, ugyanazon Tóbiás szolnoki udvarbíró lát törvényt, aki egyszersmind az irinyiek, peneszlekiek (u. o. 6.) kávásiak (71.) dobraiak, szántóiak (98.) és solymosiak (113.) tehát mind közép-szolnokiak fölött biráskodik.
Ez az óriási vármegye azonban, hovatovább éppen legfontosabb részének védelmére elégtelennek mutatkozott. A tiszamenti Szolnok nem védhette valami hathatósan a deési sóbányákat. Ezért II. Endre ott várat építtetett,* melyet ezentúl tehát természetesen a szolnoki várnak ezen a vidéken élő várjobbágyainak és szolgáinak kellett őrizniök. Rajtuk csakis annyiban esett tehát változás, hogy megmaradván ugyan továbbra is a szolnoki vár kötelékében, ezentúl kötelezettségeiket itt végezték, szolgálmányaikat az új deési várnak rótták le. Ámde csupán Deés városát nevezik ezentúl Deésvárnak, maga e vár azonban, a „castrum Dees” nevet sohasem viselte, sőt inkább csak várhelynek (1236 és 1261 „… in castro videlicet in loco castrensi”) czímeztetik. Hozzátartozó népekről vagy birtokokról osha semmiféle említés sincs, holott a közelében fekvő Kozárvárt, Kérőt, Pénteket, Lápost stb. még a XIII. század utolsó évtizedében is világosan szolnokvári tartozékoknak mondják. A deési vár tehát tisztán a speciális helyi szükséglet kielégitésére épült, s még a helye is {234.} tulajdonképen Szolnok várához tartozó maradt. Fölépítése összefügg a szintén II. Endrének köszönhető deési só-kamara-grófság fölállitásával. Ez azonban tisztán csak a sóbányászatra és kereskedésre ügyelt föl, közigazgatási teendőket sohasem ruháztak reá. Valószinüleg szintén alatta s e vár védelme alatt történt a felső Szamos-völgyének a deési és rettegi szászságból kiinduló benépesítése, s a híres radnai ezüstbányák mívelése. De ezzel is megszaporodott az a terület, amely a szolnoki ispán hatalma alól kivétetvén, közvetetlenül a király rendelkezése alá került.
Az ősi Szolnokmegyén, igzai gyökeres változást, csak a kúnok és jászok betelepedése (1240) s azután rá különösen a tatárjárás idézett elő. Népes falvai, Deés, Retteg s a gazdag Radna városok porrá égtek, lakosságát leölték, rabul elhurczolták vagy széjjelszórták. A területi összefüggés a külső- és közép-szolnoki részek közt is, ekkor semmisült meg, mert a közbeeső vidék, vagy idegen elemnek került birtokába, vagy lakatlanná vált.
Ez azonban az ősi megye közigazgatási egységét eleinte még sem érintette. Elősegíté ezt az a körülmény, hogy ez az egész vidék Erdélylyel együtt 1257 s még inkább 1261-től 1270-ig István ifjabb király uralma alatt, úgyis önálló herczegséget képezett.
De ugyanezen időben, éppen e különállás hatása alatt Szolnokmegye közigazgatásában az a nagy változás történt, hogy 1263 óta a megye főispáni tisztét állandóan az erdélyi vajdasággal egyesítették. Ennek oka kétség kivül az volt, hogy az ifjabb király udvarában az erdélyi vajda viselte a legtekintélyesebb méltóságot, neki adták tehát a legnagyobb vármegye ispánságát, mely a herczegségben nemcsak a legjövedelmezőbb, de – az öreg és ifjú király folytonos viszályaiban – földrajzi fekvésénél fogva, hadászatilag is a legfontosabb vala. Azelőtt is volt már szolnoki ispán: az erdélyi vajda, így 1206-ban Zsámboki Smaragd és 1213–14-ben Siklósi Gyula, de ez merőben csak személyes okokból történt, úgy ahogy 1198-ban, meg 1205-ben az országbíró, 1219-ben a bán, 1221–21-ben a bodrogi főispán, 1228–31-ben a tárnokmester, 1236–40-ben pedig a nádor viselték a szolnoki ispáni méltóságot.
A szolnoki ispánságnak az erdélyi vajdasággal való állandó egyesitése azonban már intézményszerű jelleget öltött, mely az ősi megye fejlődésének is új irányt szabott ki. Az azt alkotó részeknek közigazgatási egysége, állandó képviseletet nyert ugyan az erdélyi vajda személyében, ámde ez az egység a valóságban, ezentúl már csak a {235.} legfelsőbb fokon érvényesülhetett. A vajda kezében lévén ugyanis az óriási megye főigazgatása, részint vajdai hatalmának érvényesitése, részint a végett, hogy a reáháruló terhet megossza: a területileg már is széjjelválasztott Külső- és Közép-Szolnok, valamint a sóbányászat és kereskedés folytán a Szamosig úgyis egybetartozó Belső-Szolnok belső igazgatását külön-külön ispánokra bízta. Rolánd erdélyi vajda 1284-ben (Ápr. Új Okmt. IV. 269.) világosan megmondja, hogy a szolnoki ispánt (itt a belső-szolnokiról van szó) ő nevezi és rendeli ki.
Mindegyik szolnoki ispán aztán, a maga területén lakó főemberekből állitotta össze a szűkebb megye tisztikarát s vele együtt látta el tovább az illető terület közigazgatási és gazdasági teendőit. Az ősi megyéhez tartozó birtokok, a rajtuk élő várjobbágyok és várszolgák, a régi jog szerint, továbbra is mint Szolnok vár földei és népei szerepelnek, de most már tényleg mégis mindegyik más és más Szolnokmegye kormányzata alá került. Az ősi intézményt, a valóságnak megfelelő módon átalakítani pedig azért nem volt szükség, mert hiszen maga ez az egész intézmény – mint alább előadjuk – úgyis immár utolsó perczeit élte.
A gyakorlati életnek azonban mindinkább szüksége volt arra, hogy e három külön területnek külön nevet is adjon. Amíg mindhárom terület, földrajzilag is egységes volt, a Tiszától a felső Szamos forrásáig minden helységet szolnokmegyeinek hívtak. Legföljebb a megye különböző egyházi beosztása szerint tudtak egyes részei közt némi külömbséget tenni, például, midőn a későbbi Közép-Szolnokban lévő Szilvást 1234-ben (Gr. Sztáray okl. I. 1.) azon Szolnokmegyében fekvőnek mondják, mely az erdélyi egyházmegyéhez tartozik. Mikor azonban a megye, három külön törvényhatóságra szakadt, előbb a Külső-, és Belső, azután a Közép-Szolnok elnevezések kaptak lábra.
Természetes, hogy a középkor földrajzi tudásának fogyatékossága miatt, ezen elnevezéseknél okleveleinkben sokáig zűrzavar uralkodik. Ez a zűrzavar azonban mindjárt megszünik, mihelyt az illető oklevelek íróinak felfogásába helyezkedünk. Legelőször is, az csak természetes, hogy sokáig, körülbelül a XIV. század végéig, mind a három Szolnok, egyenlő joggal, a maga kebelében önmagát egyszerűen csak Szolnokmegyének hívta.
A kivül álló hatóságok viszont, a tiszamenti Szolnokot nevezik legtovább egyszerüen Szolnokmegyének. Ennek oka az, hogy a magyar hatóságok szempontjából, mindig az volt az igazi Szolnokmegye, minthogy fővárosa nevét csak ez viselte, s az anyaország szivében feküdt, – az erdélyiek szempontjából pedig azért, mert tényleg oly {236.} soká tartozott Erdélyhez, és az illető erdélyi részek a deési sókereskedés révén továbbra is állandóan Szolnok befolyása alatt állottak. De éppen e szorosabb viszony következtében, Erdélynek utóbb érdekében állott, hogy e megyét közelebbről is megjelölje, még pedig kizárólag a maga szempontjából: Külső-Szolnoknak, ahogy már a XV. Század huszas éveitől kezdve lassankint nevezgetni kezdik.
Addig, a míg a tiszamenti Szolnoknak e „külső” jelzője általánossá nem válik, a kívűl álló hatóságok mind Közép-Szolnok, mind Belső-Szolnokmegyét, hol külsőnek (Közép-Szolnokot legelőször 1279-ben Fejér. Cod. T. V. v. II. 559. l. a többi idézetekre lásd Dr. Csánki i. m. I. 545. 1. Belső-Szolnokra pedig a kiadott oklevelekből Gr. Teleki Ok. II. 129.) hol belsőnek (Belső-Szolnokot legelőször 1320-ban. Orsz. Levéltár. Dl. 1991., a többire a Gr. Teleki Okl. indexében B.-Szolnok alatt. Közép-Szolnokra Dr. Csánki i. m. I. 545. l.) nevezik. Ennek oka, a középkori oklevelekben oly gyakori tollhibáktól eltekintve, nem más, mint az oklevélírók földrajzi helyzete és felfogása. Magyar hatóságnak Közép-Szolnokot kellett néznie „belső”-nek (mint például az esztergomi káptalan 1321-ben. Anjoukori Okm. I. 641. l.), míg viszont az erdélyi, kívűl álló hatóságok 1320–30-tól kezdve: Belső-Szolnokot mindig „belső”-nek, Közép-Szolnokot pedig „külső”-nek hívják.
Csak a mikor az erdélyiek a „külső” jelzőt már a tiszamenti Szolnokra kezdik alkalmazni, akkor merül föl a „Közép-Szolnok” elnevezés legelőször 1416-ban. (Pesty. Eltünt vármegyék I. 88. latinul, magyarul pedig 1424-ben „in comitatu Kezepzolnok” Orsz. Lev. Kolosm. Lt. Doboka. S. 47.) ami ezentul a zűrzavarnak véget vet, és mind a három Szolnokmegye külön-külön névhez jut, amely nevek ezután már állandóan ugyanazon területre alkalmaztatnak.
Igy keletkezett a három Szolnok még királyi vármegye korában, de mielőtt a további fejleményekre áttérnénk, Doboka királyi vármegye eredetével is kell foglalkoznunk.
E vármegye a szolnokinál nyilván újabb keletű. Római emlékekre vagy más ősi nyomokra, melyek a honfoglalás előtt valamelyes kultúrát árulnának el, sem Doboka községben, sem vidékén nem találunk. Már földrajzi fekvése sem szánta Dobokamegyét valami önállóbb hivatásra, mert hol Deés, hol Kolozsvár érdek-szférájába esett. Határai csupán észak-kelet felől voltak természetesek, mikor még Besztercze vidéke is hozzátartozott.
Gazdasági szempontból viszont csupán Besztercze vidék bányászata {237.} jöhetett számba, csakhogy annak kezdetét legföljebb a XII. század végéig vihetjük föl.
Dobokamegye eredete tehát, okvetlenül nem a természet, hanem az emberek munkája. Hogy ugyanis itt mégis királyi vár volt s hogy ahhoz egy nagy terjedelmű királyi uralom tartozott, – ennek kétségkivül valami speciális helyi okának kellett lennie.
Ezt az okot már abban a legelső történelmi adatban is föllelhetjük, amely e vidékről ismeretes. Erdély mögött, a mai Bukovinában és Moldvában már régóta a bessenyők tanyáztak. E harczias népfaj ereje azonban, a köztük dúló belső viszályok következtében annyira meggyöngült, hogy ősi esküdt ellenségüknek, a kunoknak nem birtak tovább ellenállani. Rajtuk keresztül törtettek elő a kunok 1061. és 1068-ban Oroszországba, 1070-ben pedig Ozul vezérük alatt, a borgói szoroson át Erdélybe özönlöttek. De ide nem a csekély népességű Erdély csábította őket, hanem Magyarország. Keresztül törve tehát a két ország közti erős gyepükön, Bihar váráig hatoltak, onnan pedig Szathmárnak fordulva, a Besztercze völgyén siettek haza gazdag zsákmányukkal a Meszesen át, rövidebb úton Doboka táján termettek s mihelyt kémeiktől a kúnok szándékáról értesültek, Kerlés hegynél útjokat állva, véres csatában megverték.
A képes krónika ugyan a dolgot úgy adja elé, mintha Doboka vára már akkor létezett volna, s hogy a király és a herczegek hadaikkal egy hétig ott leselkedtek a kúnokra. De hiszen erről az oldalról most először* érte támadás az országot, addig pedig Doboka várára sem lehetett szükség. A krónikásnak csak a második pontban van igaza, hogy t. i. ekkor nyilt alkalma a magyar seregnek e hely hadászati előnyét kitapasztalni. De ez az előny merőben csak abból állhatott, hogy Doboka, a Zilah és Magyar-Egregy közti meszesi hágónak, s még a honfoglaláskor ott épített meszesi kapunak útvonalában feküdt. Csak most tünt ki e vonal fontossága, s hogy annak megerősítése tovább nem halasztható. Azért valószinűen, még Salamon király idejében, Dobokán várat épitettek, melyhez Szolnok s Kolozsmegyék területéből megfelelő részt kihasítván, ezzel az új dobokai királyi vármegyének vetették meg alapját. Szervezete azonos volt Szolnok-megyével, valamint a többi királyi uradalmakkal. Ugyanakkor emelhették a sárvári földvárat is, a híres Kerléssel szemben, melyet azonban {238.} inkább csak a dobokai várnak azon a vonalon tanyázó őrei és kémei használtak menedékül.
Doboka vármegyének azonban, ezen eredeti hivatását, jóformán csak egy századig kellett betöltenie. A kún-bessenyő hatalom veszedelmessé lenni lassankint teljesen megszünt. Nyugalmasabb időkre virradt e vidék. A zord hadak útja gyorsan el kezdett benépesülni. A szolnok- és kolozsmegyei szászság Dobokamegyébe is áthúzódott és a virágzó beszterczei völgyet telepítette meg.
A nemesi vármegye megalakulása, illetőleg a királyi vármegyének a XIII. század folyamán nemesivé történt átalakulása, egyféle okokból ugyan, de nem mindenütt egyformán ment végbe.
A honfoglaló nemzet tagjai kezdetben nemzetségek és ágak szerint, zárt tömegekbe sorakozva éltek a maguk közös földjén. Ezen a területen az ősi magyar szokásjog, s nem a királyi megyék joga uralkodott. A maguk közt fölmerült viszályokat és pöröket, a nemzetségek vénei igazították el s csak ha valamelyik fél sértve érezte magát, vitték fel ügyét a király elébe. Ha az ország határain belül hadba kellett menniök, mindig a király zászlaja alatt harczoltak. Keresztényi kötelezettségüknek is eleget tőnek, midőn az egyház parancsainak mindenben engedelmeskedtek és a tizedet birtokaiktól megfizették. Daczára tehát e merev különállásnak, antagonizmusról király és nemzet között szó sem lehetett, mert egyik a másiknak belső dolgaiba nem ártotta magát, sőt inkább tiszteletben tartotta, e viszony megrontása pedig egyiknek sem állott érdekében.
Mihelyt azonban Szent István király, az ő megyéit megalapította, a honfoglaló nemzetségek fejlődése is lassankint új irányba terelődött. Legelőször is földrajzilag oszoltak meg, aszerint amint ennek vagy annak a nemzetségnek birtoka éppen az egyik vagy a másik királyi vármegyébe esett. Igaz ugyan, hogy e megyék ispánjainak se a nemzetségek birtokaihoz, se személyükhöz semmi közük se volt, de mégis egy-egy megyében magától lassankint bizonyos területi összetartozásnak kellett kifejlődnie. A vármegye ugyanis, habár csak királyi uradalom, mégis már mint közigazgatási szerv is működött, ispánja pedig – bár {239.} eleinte pusztán királyi szolga – mégis csak a közhatalom képviselőjül volt tekintendő.
Az általános fejlődés folyamán, a királyi vármegye a központi hatalom képviseletében, csakhamar három olyan ügyben lett önálló biróvá, amelylyel a nemzetségek belső életébe is belényult. Ezek: 1. a király pénzének ügye, t. i. a régi pénz időnkinti kicserélése az újjal; 2. az egyházi tized s végül 3. a felszabadított rabszolgák vagyis a szabad parasztok ügyei.
Az ispánok személyes tekintélye is gyarapodni kezdett, párhuzamosan a királyi hatalomnak, uradalmaiból merített gyarapodásával s udvarának fényével. Az udvart kiszolgáló sokféle emberből lassankint főúr, tiszte pedig országos méltósággá lőn. Ez a hivatalnoki arisztorkráczia aztán az udvari tisztségek és a vármegyék jövedelmeiből ugyancsak megszedte magát, s azonfelül temérdek birtokot szerzett.
Mindezen hatások, a nemzetségek zárt tömegeibe is, a bomlás csiráját dobták. Ennek talaja már úgyis elő volt készitve az által, hogy az örökös birtokosztályok, a hatalmas nemzetségi közös birtoktesteket, a különféle ágak szerint mindinkább eldarabolták. A vagyonukban s hatalmukban megfogyatkozott nemzetségfők, irigykedve nézték a király fölcseperedett udvari embereit, ispánjait. Megirigyelték könnyen szerzett jövedelmeiket, tekintélyüket, de talán mindenekfölött azt, hogy a királytól olyan birtokot kapnak adományba, amelylyel ezek szabadon rendelkezhetnek és nincsen – miként az övék – mozdulatlanul, a birtokközösség lánczaival megkötözve. Elégedetlenségük a XII. században kapóra jön a központi hatalomnak és az annak birtokáért viaskodó ellenkirályok és herczegeknek. A nemzetségek előbbkelőit magukhoz ragadják e különböző pártok, kiknek e friss erőre szükségük van, de viszont ez által az eddig elzárkozó nemzetségek szintén a királyi udvar hatalmi körébe terelődnek. Ők is kezdik már törni magukat az udvari méltóságok s a busásan jövedelmező megyei ispánságok után. A korona jutalmazásai és birtokadományai révén, ők is megismerkednek az egyéni tulajdon előnyeivel.
Ezen új birtokarisztokráczia kifejlődésével aztán, lassankint, az ország összes ősi intézményei bomladozni s új formákat kezdtek ölteni magukra.
Az új arisztokráczia birtokszerzési vágya nőttön nőtt. A királyok, rájuk lévén szorulva, ostromuknak nem tudtak ellentállani. Elkezdődött tehát a királyi vármegyékhez tartozó földek eladományozgatása, egyre rohamosabban s mindinkább nagyobb arányokban, úgyhogy alig {240.} egy század alatt, az óriási királyi uradalmak mindenütt az országban merő foszlányokra szakadoztak.
Ezen áramlat sodrában, a királyi vármegyékhez tartozó népek sorsa is koczkára volt téve. Eddig, e különböző rendű, rangú és foglalkozású emberek személyes szabadságát és birtokjogát, maga az a kötelék védelmezte meg, melylyel az illetők valamelyik vármegyéhez voltak odaerősítve. Most, hogy a vármegyék épségét maga a király kezdi megtámadni, egyszerre magukra hagyatva érezvén magukat, minden reményüket csak abban a kötelékben látják s mindnyájan görcsösen belé kapaszkodnak. Vármegyéjük ügyeit teljesen a magukévá teszik, birtokait, jogait körömszakadtáig – nem egyszer a királyi rendeletek ellenére – védelmezik.
E szakadatlan elkeseredett jogvédelemben születik meg az az új jogelv, hogy voltaképen e vármegyék, nem is a király uradalmai, hanem a koronának, azzal az országnak közjavát képezik, s hogy ennek következtében az azokon élő népek sorsa se függhet merőben a király szeszélyétől, s hogy tehát ők is az ország közszabadságának részesei.
Ezen eszmék hatása s az egyre nehezebb közös sors súlya alatt, a várnép, amely addig a legkülömbözőbb szabadságú és foglalkozású elemekből állott, lassankint mind jobban egymáshoz simul, összeverődik s egyik a másiknak érdekét teszi magáévá.
Mégis daczára mindezeknek, a várbirtokok rohamos fogyása következtében, az összefüggés a vármegye és népe közt, mindinkább meglazult, s így az ezzel járó kötelmek és foglalkozások is megapadtak, ott pedig, ahol még a megye székhelyén, sőt az egész vármegyét is eladományozták, – örökre meg is szüntek. A tatárjárás szörnyü katasztrófája pedig, mely egy sereg várat s a várföldek nagy részét elpusztitotta, népét megtizedelte vagy szétszórta, – a királyi megyék jogrendjének összes alapjait megingatta. A lakatlanná vált várbirtokok eladományozása még könnyebb lett és még inkább szaporitotta a kötelezettség vagy foglalkozás nélkül maradtak számát s ez által a várnép megmaradt külömböző elemeit még közelebb hozta egymáshoz.
Mialatt ez történt, a honfoglaló nemzetségekben is gyökeres változás ment végbe. Amióta belőlük az előbbkelő elem kivált, vagyonban és tekintélyben, egyre lejjebb, a köznemesség színvonalára sülyedtek. A sok osztozkodás következtében, a nemzetiségi közbirtokok elaprózódtak, sőt a nemzetségek tagjai közt már a vérrokonság érzete is elhomályosult. Addig tagjaiknak egyéni szabadságát és birtokjogát minden oklevél nélkül maguk a nemzetségek tartották {241.} számon. Most, hogy e közös élet átlalános bomlásnak indult, mindnyájuknak személyes szabadsága és vagyona egyaránt koczkán forgott. A perek megsokasodtak, megdrágultak s olyan bonyolultakká váltak, hogy a régi nemzetségi békebiráknak mind tudásuk, mind hatalmuk fogyatékosnak mutatkozott. Minduntalan magához a királyhoz, az ő törvényéhez kellett fordulniok. De viszont éppen e perek felszaporodása, részint a miatt, hogy a felek tekintélye is alászállott, közvetlen birájuk már nem lehetett többé a király, hanem az ő képe: a nádor vagy országbíró, sőt bármelyik megyeispán, akit „ad hoc” annak az ügynek elintézésével bízott meg a király. A nemzetségi közösség bomlásának tetőpontján, még hathatósabb, olcsóbb s közvetetlenebb jogvédelemre volt szükség. A nádornak, megyéről megyére kellett utaznia az országban, s az előre kihirdetett közgyűléseken, a megsértett jogrendet, közvetlen hatalmával állitani helyre. Másrészt a birtokviszonyok feneketlen felindulásával már II. Endrétől kezdve az udvarnak országszerte birói bizottságokat kellett kiküldenie, akik a külömböző birtokok jogczímét megvizsgálták, megitélték s arról oklevelet állitottak ki.
De ezek a felsorolt birák most már nemcsak a nemesek, hanem a vármegyei népek fölött is itélkeztek, gyakran ugyanazon a helyen, ugyanabból a törvényszékből s az ilyen alkalmakra az egész megyéből összesereglett nemesek és várnép együttes jelenlétében. A nemesi és megyei területek közti válaszfalak tehát maguktól megdőltek. Hiszen már régóta, a nemzetségekből kivált főurak állanak a királyi megyék élén, ügyeit tehát a köznemesség se átalja többé eléjük vinni. A hadba is már ők viszik a nemeseket, csak úgy, mint a királyi megye népét.
Lassankint tehát nemcsak a két terület, hanem az emberek közti külömbségek: vagyon, tekintély, illetékesség s kötelezettség tekintetében is, enyészni kezdenek. Hozzájárult ezekhez az is, hogy a várjobbágyok, a kik megyéjüket úgyis mindig kétségtelen nemesi szabadsággal szolgálták s birtokaikkal szabadon rendelkeztek – külsőleg is iparkodnak a köznemességhez közeledni, például külön nemesleveleket kérnek ki maguknak, nemzetségeiket ők is emlegetik, gazdaságukat úgy rendezik be, mint a nemesek stb. A várszolgák tehetősebbjei pedig legalább a várjobbágyi rang elérésére törekszenek, ami most már sokkal könnyebben megy, mert e rang osztogatása a megyeispánok hatáskörébe ment át. A szegényebb várszolgákból viszont, akiknek úgyszólván lábuk alól szedte el a földet a király, az ipart űző elem, a szintén éppen akkor fejledező városokba vonult. Csakis a földhöz {242.} ragadt vagy a nélkül maradt legszegényebb elem lesz paraszttá, de még mindíg személyének teljes szabadságával s csak később keres magának földesurat, hogy aztán ennek következtében előbb-utóbb valóságos, röghöz kötött paraszttá süllyedjen.
Mialatt így a várnépből, a kisebb szabadságú elemek kiválni kezdenek, mindinkább kevesebb akadálya marad fönn annak, hogy a várnépből s a nemzetségekből alakult köznemesség közös érdekeinek tudatára ébredjen. A közállapotok pedig e közben olyan fenyegető fordulatot vettek, hogy egyszerre a legéletbevágóbb érdekek forogtak koczkán. A meggazdagodott birtokarisztokráczia, félreérthetetlen oligarchikus hajlamokat árult el. Ekkor kezdenek épülni először a hegyi várak országszerte, a legkietlenebb helyeken, megközelíthetetlen magasságban. Igza ugyan, hogy e várak gazdaságilag az országnak rendkivüli hasznot hajtottak. Mentül kietlenebb helyre építették ugyanis az ilyen várat, annál szükségesebb volt, hogy élelmezését és a kellő munkaerőt állandóan biztosítsák. A várak körül tehát mindenütt, ős erdők helyén, szántóföldek, népes községek létesültek, s így az országnak csaknem minden lakatlan vidéke rohamosan benépesülni kezdett. A várurakat azonban erre nem kultúrczélok indították, hanem hogy hatalmukat mindenkivel szemben mentül nyomatékosabban éreztessék. Rablóváraikból féktelen erőszakkal, porba tiportak minden jogot és igazságot. Csakhamar, minden vidéknek támadt ilyen arisztokrata vára, ilyen sanyargatója, akik nemcsak a közszabadságot és közbiztonságot tették kétségessé, hanem immár az erkölcsöket is készültek megmérgezni. A hatalmuktól rettegő köznemesek már is melléjök kezdtek állani, kik mint valóságos hűbérurak vették őket pártfogásukba, hogy aztán velük együtt sanyargassák a föld népét.
E válságos helyzetben a köznemeség öntudatra ébredt, országszerte szervezkedett, részt követelt a királyi megye kormányzatában, sőt mivel a központi hatalom távol székelt, s több helyen maga a megyeispán is oligarcha volt, el kezdett maga tenni igazságot, a maga választott biráival. Deák Ferencz megyéje: Zala volt az első, amely 1232-ben e lépést megtette, midőn egy hatalmaskodási perben ítéletet mondott s azt mint „a királynak a Zala-folyón innen és túl lakozó összes szolgái” végre is hajtották. A tatárjárás után még határozottabban lépnek fel e törekvések a megyei önkormányzat felé. Ha egy megyében, az ország nádora igazságot szolgáltatni megjelenik, az ő birótársait, úgy szintén a birtokjogokat vizsgáló biróságokhoz is, a köznemesség választja a maga kebeléből.
{243.} A királyi hatalom, mely az oligarchákért fosztatta ki magát birtokaiból, most hogy azok hatalma immár magát a trónt is veszélyeztetni kezdte, minden módot megragadott, hogy a köznemesség megerősítse s önkormányzati törekvéseit előmozdítsa. A köznemest ezentúl úgy tekinti, mint udvara hűséges belső szolgáját. A birtokba iktatások és más közügyek elintézéséhez már nem az udvarból küldi ki emberét, hanem valamely köznemest bíz meg vele az illető megyéből. Rendeleteit nem a megyeispánhoz, hanem a vármegye közönségéhez intézi, a jelentéseket is ugyanaz küldi hozzá.
A XIII. század ötvenes éveitől kezdve hol az egyik, hol a másik vármegyében fel-feltünedeznek a köznemességnek, azaz a király szolgáinak állandó, rendes birái: röviden a szolgabírák, az ősi nemzetségi békebíráknak utódai. Az ő megjelenésük jelzi mindenütt az önkormányzat elvének diadalát az illető vármegyében. Mert a vármegyei igazságszolgáltatás és közigazgatás összes gondja a szolgabírák kezébe van letéve. Ők az egyedüli független elem a megyei kormányzatban. A köznemesség választja őket, mint azelőtt a nemzetségi békebírákat, de miként egykor az ezek, úgy a szolgabírák itéleteinek is eleintén csak önként veti magát alá. A megyeispán főispánná válik, s a régi udvarbíróból alispán lesz, aki egyszerüen a főispánnak (gyakran nem is nemes) szolgája, megbizottja; ő csak elnököl a megyei törvényszéken, de szavazata csak akkor van, ha a birák nem tudnak megegyezni. Olyan megyében pedig, ahol még azután is fönmaradt valami várföld vagy várjövedelem (például vámok, halászati, erdei jövedelmek), azoknak kezelésére ügyel föl, s erre megfelelő tisztikart nevez ki a régi várnépből.
A fősúly azonban, most már ezentúl az önkormányzaton s annak függetlenségén nyugszik. Ennek biztosítására szolgált egész a legújabb korig az az elv: hogy szolgabírónak csak köznemest szabad választani, aki viszont e megbízatást birság terhe alatt tartozzék elfogadni. Eleinte a megyei székhelyeket is folyton változtatják, s az a legritkább eset, hogy a régi királyi vármegye székhelyén, vagy egyebütt – hol őket vagy a központi hatalom vagy valami főúr befolyásolhatná – gyüljenek össze. Gyüléseikben pedig nemes és nem nemes egyaránt megjelenik, mert még ekkor a kisebb szabadságú várszolgák, a szabad parasztok is, egyenlő jogú tagjai a megyének. Csak később, mikor az Anjouk alatt a földesuraság már megszilárdul, s minden nemes teljesen egyenlő jogúvá válik, akkor lesz csak a vármegye kizárólag a nemesek közönségévé.
Igy épült meg az ország közszabadságának legerősebb vára, Európa legrégibb politikai intézménye: a magyar vármegye.
A megalkotásában résztvett földrajzi és társadalmi tényezőknek helyenkinti külömbözősége miatt azonban, – nem egyszerre, hanem majd mindenik vármegye külömböző időben és alakban jött létre. Ott például, ahol régibb idő óta laktak nemesek, ahol számuk túlnyomóbb vala, ahol több volt a kisbirtok, ahol nemesség és várnép hamarébb vegyültek össze, ahol az oligarchia nyomása a legérzékenyebb volt, stb., stb. – ott az önkormányzati szellem is hamarébb fejlődött ki, míg végre III. Endre király 1291. s még inkább 1298-iki törvényei alapján, az önkormányzatu vármegye országszerte szerveződött.
Az erdélyi vajda főispánsága alatt immár három területre szakadt Szolnokvármegyében, leghamarabb annak tiszamenti része alakult át autonóm megyévé. Oklevelünk ugyan nincs róla, sőt Külső-Szolnokmegye legelső kiadványa eddig csak 1380-ból ismeretes, – de teljes biztossággal következtetjük ezt abból, hogy ott a középkorban mindig a kisbirtok volt túlnyomó, hogy területe elszakadva a többi Szolnok-megyétől, olyan megyék hatása alá került, ahol az önkormányzati szellem igen korán ébredt föl, s hogy végül szomszédai a még nomád erkölcsű jászkunok garázdálkodásai ellen, okvetlenül mielőbb szervezkednie kellett.
Közép-Szolnokban, mely már vagy félszázad óta szintén külön közigazgatással birt, az önkormányzatu megye legelső ismert kiadványa 1299-ből (Zichi Codex II. 371. l.) való. Minthogy azonban területén igen sok kis- és középbirtokú köznemes élt, kik részint a régi nemzetségekből, részint a várnépből váltak ki, alig lehet kétség, hogy önkormányzatuk még az 1291-iki törvénynél is régebben keletkezett.
Ha már most viszont azt vizsgáljuk, hogy a három Szolnok-megye meddig maradt egygyütt, az erdélyi vajda főispáni hatalma alatt, – arra az eredményre jutunk, hogy a három Szolnok ősi egysége, ilyen alakban: 1406–1427 tájáig tartotta fönn magát, aminthogy a három Szolnoknak Belső-, Közép- és Külső- jelzőinek állandó használata is – mint föntebb láttuk – szintén erre az időpontra esik.
Az erdélyi vajda főispánsága alól, leghamarébb a tiszamenti Külső-Szolnokvármegye szakadt el. Még a XIV. század egész folyamán, azt {245.} látjuk, hogy Külső-Szolnokmegye alispánját (Fejér. Cod. VIII. vol. III. 170.) az erdélyi vajda nevezi ki; hogy minden külsőszolnoki birtokba való beiktatásról, (péld. 1342. Fejér. Cod. VIII. vol. IV. 590–622.) az illető hatóságok a vajdának tesznek jelentést; sőt hogy minden, e megyebeliek közt folyó pernek fő-bírája, sem a nádor, sem az országbíró, hanem az erdélyi vajda volt, mert pl. 1349-ben (Véghelyi gyüjtemény a magy. Nemz. Muzeumban) a külsőszolnokmegyei Szentmártonkátai Jánosnak, Szelei Márton ellen, Füvesmegyer külsőszolnoki birtok iránt inditott perét, maga az országbíró teszi át az erdélyi vajda székéhez, kétségkivül azért, mert e megye területén itélkezni, nem tartotta magát illetékesnek.
A XV. századból azonban, az erdélyi vajda itteni főispánkodásának, már csak egy kétségtelen emlékét ismerjük, azt t. i. midőn 1406-ban (Fejér. Cod. X. vol. IV. 576.) Tamássy János és Laczk Jakab erdélyi vajdák, Szolnok városa mellett, Külső-Szolnokvármegye nemeseivel egygyütt megyei közgyűlést tartottak. Az 1406. éven túl minden nyomnak vége szakad, de mivel viszont 1427-től kezdve (Századok. 1875. évf. 248. s köv. l. és Gyárfás. Jász-kunok tört. III. 588. 591. 592.) Külső-Szolnokmegye főispánja, többé már sohasem az erdélyi vajda, – e megye elszakadása az 1406–1427. közti időre tehető.
A „szolnoki” főispáni czím ezután is megmaradt az erdélyi vajdák czímében, de ez alatt most csak Közép- és Belső-Szolnokmegyék főispánsága volt értendő, – csakhogy már ez sem sokáig. Szentgyörgyi és Bazini János gróf 1463-ban volt az utolsó erdélyi vajda, aki „szolnoki” főispánnak czímezte magát. Utódja: dengelegi Pongrácz János 1464-en már egyedül csak Közép-Szolnokmegye főispánja! Mivel pedig Dengelegi maga is középszolnokmegyei volt és egyik rokona: Bernát már 1451-ben is viselte e tisztet, – világos, hogy főispánságát szintén csak ilyen személyes okoknak köszönhette, nem pedig vajdai hatalmának. Az erdélyi vajdák szolnoki főispánsága tehát 1463-ban szakadt meg végképen, de sőt, nem lehetetlen, hogy egy vagy két évtizeddel hamarébb is, mert – mint látjuk – Közép-Szolnokban 1451-ben már más a főispán, viszont Belső-Szolnokban, mint általán egész Erdélyben, az önálló megyei főispáni hivatal kezdetét, szintén a XV. század közepére tehetjük.
A Közép- és Belső-Szolnokmegyék közti százados kapcsolat is ezzel végleg megszünt. Mégis, daczára e két szomszédos vármegye közti ilyetén kapcsolatnak, daczára hogy mindkettőben századok óta ugyanazon királyi vármegyei szervezet uralkodott, mégis Belső-Szolnok, {246.} valamint Doboka is, másként, más alakban alakult át autonóm vármegyévé. Mihelyt ugyanis, a régi szervezetnek most már, a megye belső erőinek munkájával kellett átalakulnia, az átalakulás csakis ezen erők eredete és természete szerint mehetett végbe.
A közel-szomszéd Közép-Szolnokmegyével ellentétben is kitünik a külömböző eredet s ennek következtében a teljesen eltérő fejlődés. Ebben a tekintetben, – mint az alábbi párhuzamból ki fog tünni – Belső-Szolnok közelebb állott Szlavóniához, mintsem Közép-Szolnokhoz.
Amaz s az egész anyaország még a honfoglaló nemzet által megszállt, emez mint általán egész Erdély a királyság által meghódított, Szlavónia pedig a királyság által telepített terület volt. Abban, a nemzetségekből hatalmas fő- és köznemesség állott elő, Belső-Szolnokban pedig, szóval egész Erdélyben és Szlavóniában ilyen eredetű fő- és köznemesség nem létezett. Csakis az anyaország nemzetségeiből kivált arisztokráczia tagjaival találkozunk Szlavóniában és Erdélyben, akik miután hazájukban már mindent fölemésztettek, előbb Szlavóniára, majd pedig – különösen V. István királytól kezdve – Erdélyre, mint valami szűz Californiára vetették magukat. Ilyenek voltak például Belső-Szolnokban: a fél vármegye birtokosai a losonczi Bánffyak a bessenyő Tomaj nemzetségből; a franczia eredetű Bethlenek és Apaffyak nezetsége; az alparéti uradalom urai a Gilétfiek; a Rátold és Kaplyon nemzetség tagjai; Dobokában pedig a dunántúli eredetű ősi Wass család, a hatalmas Borsa nemzetség; a Csák nembéli; Eördögök és Drágiak; a Kökényesrenold nemzetségből: a Dobokaiak; az Aba nemzetségből: a Csobánkák és Czenték stb., stb. Ezen arisztokrata birtokok Erdélyben is, Szlavóniában is mind a király adományából származtak, azok a vármegyei népekkel s azok birtokaival sehol össze nem elegyedhettek, s éppen ezért például ide a birtokjogok vizsgálatára birói bizottságokat kiküldeni, sohasem volt szükség.
Ha egy-két század mulva ezen arisztokrata-birtokok egy része lassankint el is darabolódott, s tulajdonosaik ez által, a köznemesek színvonalára sülyedtek, ez csak az önkormányzat megalakulása után ment itt-ott végbe. Ez az arisztokráczia az önkormányzat létrejöttében, még mint támadó fél sem szolgálhatott eszközül, mert oligarchikus törekvésekre nem igen vetemedhetett. Szlavóniában maga a bán, Erdélyben a vajda volt az oligarcha, s egyik se igen tűrt meg más urat maga mellett. Mivel ugyanis, az alattuk álló királyi vármegyéket, az eladományozások csak később kezdték ki, s így azoknak birtoka {247.} és népe nagyobb épségben maradt meg, hatalmuk is terjedelmesebb területre s egységesebb társadalomra támaszkodott. De sőt ezt a terjedelmet s egységet tulajdonképen az eladományozások se tudták megrontani. Az arisztokraták itt már oly későn jutottak a várföldek birtokába, hogy az azokon felszaporodott közterheket és szolgáltatásokat, még a királyi adomány ereje se volt képes elenyésztetni. Szlavóniában a nyestbőr-adót, Erdélyben az úgynevezett fertópénz-adót mindenki köteles volt birtoka után megfizetni, akár nemes volt, akár paraszt. Ott a bán, itt a vajda bárkinél is megszállhatott, s teljes ellátásuk mindig az illető birtokot terhelte és végül az eladományozott birtokon élő várnép fölött, daczára, hogy privát földesurat kapott, mégis továbbra is az illető vármegyei hatóság biráskodott. Sok-sok évtizednek kellett elmúlnia, míg az Anjouk alatt az arisztokrata birtokok e terhektől megszabadulhattak és a saját jobbágyaik fölötti biráskodás jogát elnyerhették.
Mind a két tartományban tehát, a királyi vármegyéknél maradt meg továbbra is a súlypont. Ennek következtében itt, a vármegyék népe se zülledhetett el, ellenkezőleg osztatlanabb tekintélyben részesült. A várjobbágy teljesebb joggal élvezhette nemesi szabadságát, s mikor az anyaországban a nemzetségekből származó köznemesség rendje megszilárdul, ugyanazon eszmék befolyása alatt, itt ezentúl a várjobbágyokat általánosan nemes embereknek tekintik. Várjobbágyi tisztüket, mely nekik már kevésbé volt ínyükre, a nyomukba tóduló várszolgák foglalták el, akik az ezzel járó jövedelmekre inkább rá voltak szorulva. A várszolgák terhesebb kötelezettségei pedig a köztük lévő szegényebb rétegen maradtak.
A köznemesi rend, tehát e két tartományban, csupán magának a várnépnek előbbkelő elemeiből válhatott ki. Szlavóniának és Erdélynek ezen köznemessége szintén vágyódott önkormányzati szabadsága után. Arról azonban, hogy azt már most, miként az anyaországban történt, megyéről-megyére, külön-külön vívja ki, – itt szó sem lehetett. Erre egymaguk sokkal gyöngébbek voltak, a köztük szórványosan élő arisztokratáknak pedig törekvéseik, helyi érdekeik iránt nem volt érzékük, külömben is, kinek is jutott volna eszébe, a megyei önkormányzati eszméért, a bán vagy a vajda félelmetes hatalmával szállani szembe. Az ilyesmi csakis általuk, az ő kegyelmükből valósulhatott meg.
Egyébiránt a kérdés nem is így volt felállitva. A megyei önkormányzat eszméje itt tulajdonképen csak mellékes járuléka volt egy sokkal {248.} nagyobb dolognak: a tartományi önkormányzat eszméjének, a melynek megvalósítására és megszilárdítására, maguk a bánok és a vajdák úgyis, a saját érdekükben mindent elkövettek. Nem elégedtek meg azokkal az előnyökkel, melyeket a rájuk bízott terület földrajzi és társadalmi helyzete önként nyújtott, hanem magukat és területüket az éppen akkor úgyis meggyengült központi hatalom alól minél inkább önállósítani törekedtek. Igy, miután az anyaországban a nádorok, már régóta szoktak volt egy vagy több megyében általános gyűléseket tartani s azokon igazságot szolgáltatni és ez a szokás főleg a királyi herczegek uralma alatt e tartományokban is meghonosult, az oligarcha bánok és vajdák e birói gyűléseket, valóságos tartományi gyűlésekké változtatták. Ezek a gyűlések váltak azután a báni és vajdai hatalom legbővebb forrásává, s őket, szinte fejedelmi joghatóság birtokába juttatták. Azzal ugyanis, hogy e gyűléseken az illető tartomány egész lakossága, birság terhe alatt, megjelent, hogy ott a biráskodásban okvetetlenül a tartományi szokásjog jutott érvényre, hogy a tartomány összes közügyeit is odavitték, az anyaországgal szemben itt egy külön jogi és politikai egységnek kellett kifejlődnie. A különböző elemekben bizonyos rendi tagozódás, a külömböző intézményekben bizonyos szervezeti egyöntetűség, szóval valóságos tartományi önkormányzat állott elő.
Mihelyt aztán e tartományi önkormányzat megszilárdult, annak további kiépítése az egyes megyékben, már csak mint egyszerű természetes folyomány tünhetett föl. Egy ilyen tartományi gyűlésen jelentek meg 1273-ban a bán színe előtt (Kukuljevic. Jura Regni Croatiae II. 3.) Szlavónia összes várnemesei és várjobbágyai, s tőle megyei önkormányzati szabadságuk megadását kérték, amibe a bán készséggel belé is egyezett. Meghatározta Szlavónia köznemeseinek politikai jogait s kötelmeit és megszabta a megyei igazságzsolgáltatás és közigazgatás rendjét.
A legnevezetesebb tétel azonban az, hogy a megyei birákat és esküdteket, nem mint az anyaországban, az illető megye közönsége, – hanem az egész tartomány rendei választják meg az egyes megyék részére. A másik fontos eltérés az anyaországtól pedig az: hogy míg ott az önkormányzat ellátására a vármegye közönsége: tizenkét nemest választott, akikből: négy mint szolgabíró és hat: mint esküdt működött; – itt a tartomány rendei minden megyére: hat nemest és pedig négy várnemest és 2 várjobbágyot választottak, kimondván, hogy belőlük az itéletek hozatalánál az ispán mellet mindenkor 3 vagy 2 tagnak kell jelen lennie.
{249.} Erdély megyei önkormányzatáról ilyen magna charta még eddig nem került elő, de kétségtelen, hogy az teljesen ugyanazon a módon, ugyanazon formában keletkezett, mint Szlavóniában.* Ennek legelső emléke Erdélyben 1288-ból (Teutsch és Firnhaber. Urkundenbuch 144. l.) származik. László erdélyi alvajdának* kolozsmegyei birtokokról szóló ítéletlevele ez, melyben a kolozsi alispánon kivül birótársaiul három kolozsmegyei nemes van megnevezve, akiket birákul – úgymond – „Erdély országa rendelt ki.” A kolozsmegyei autonóm tisztikarnak ezen okleveléből tehát kétségtelenül kitünik: hogy Erdélyben is a megyei önkormányzatot a tartományi önkormányzat hozta létre, hogy a megyei önkormányzat tisztviselőit minden megyéhez az erdélyi tartományi gyüléseken az ország rendei választották, s hogy végül itt is csak hat-hat tisztviselőt választottak, kikből 2 mint szolgabiró, 4 pedig mint esküdt működött, s bizonyára itt is ezek közül: 4 nemes volt még a régi királyi megyéből, 2 pedig várjobbágy.
Igy keletkezett Erdélyben a megyei önkormányzat, Belső-Szolnokban éppen úgy, mint Dobokában, szóval az összes erdélyi hét vármegyében. Keletkezésének az 1283–1288. közti évekre kell esnie, mert 1283-ban (Árpádk. Új Okmt. IV. 262. l.) a vajda Deés városát még csupán a (belső-) szolnoki ispán, udvarbíró és várjobbágyok biráinak kellett működniök, daczára, hogy Dobokamegye legelső kiadványa eddig csak 1304-ből (Gróf Wass levéltár), Belső-Szolnoké pedig csupán 1325-ből (Zimmermann stb. Urkundenbuch I. 397.) került elő.
Azok a mélyreható külömbségek, amelyeknek az anyaországi megyékkel szemben, eredetüket az erdélyi vármegyék köszönhetik, továbbra is megmaradtak. Ezért látjuk, hogy Erdélyben az ispánokat és alispánokat még 1540-ben is a vajda nevezi ki. De ami a legérdekesebb, {250.} hogy míg az anyaországban, minden vármegyében (tehát Közép-Szolnokban is) állandóan négy, az erdélyi hét vármegyében mindíg csak két szolgabíró szerepel. Mikor szüntek meg őket az ország rendei választani, s mikor választják már maguk a vármegyék, nem tudjuk. Talán csak a XV. században, mert az egész XIV. század folyamán, még mindíg azt látjuk, hogy a tartományi gyüléseken, a vajda birótársaiul állandóan a hét vármegye szolgabírái szerepelnek, sőt, ami hallatlan, 1348-ból (Orsz. Levéltár. Dl. 30647.) egy olyan oklevelet ismerünk, amelyet a tartományi gyülésen, a hét vármegye szolgabírái közösen testületileg állitottak ki. Ezeknek emlékét újította fel az 1505-iki (Székely Oklt. I. 311.) tordai országgyülés, amidőn az erdélyi vajdai méltóság megürülvén, a perek vitelére országos békebírákat választott, még pedig minden megyéből két-két birót.
A tartományi gyűlések – bár első sorban igazságot szolgáltatnak ki s a megyei törvényszékek is minden fontosabb pert ide fölebbeznek, sőt, az Anjouk alatt újra megszilárdult királyi hatalom egyebet nem is enged nekik, – mégis továbbra se szünnek meg, főleg válságos időkben, Erdély tartományi jellegét minduntalan erősíteni s élére állitani. Innen van aztán, hogy mire Erdély önálló állammá lesz, az összes ügyeket az országgyülések intézik s a megyék pusztán mint végrehajtó közegek működnek, mialatt a magyarországi vármegyék, mint alkotmány erős bástyái viaskodnak. Viszont ezt a szerepet, az erdélyi megyék már csak a legújabb korban, akkor vehetik át, amidőn a Habsburgház uralma alatt, az országgyülések központosító ereje már megtört.
| VI. FEJEZET. A VÁRMEGYE TERÜLETÉNEK TÖRTÉNETE A IX–XIII. SZÁZADBAN. | TARTALOM | VII. FEJEZET. A VÁRMEGYEI INTÉZMÉNY TÖRTÉNETE. 1301–1886. |