Február 3.

 

Balázs napját már legrégibb kalendáriumaink számontartják: Népszerűségéről több középkori helynevünk: Szentbalázs (Somogy), Zalaszentbalázs, továbbá Kassa (1440, 1470, Erazmus társaságában), Szepeshely (Zipser Kapitel, Spišska Kapitula 1470), Csíkszentlélek (1510) szárnyasoltárai tanúskodnak.* Nem tudjuk, milyen célt szolgált még a középkorban Szent Balázs barlangja a Balaton melletti Szentgyörgy-hegyen.*

Balázs-oltára volt a győri (1346), csanádi (1456), veszprémi (1462) székesegyháznak, a kassai Erzsébet-templomnak (1487).* Vadosfa egyik oltárának (1754) szintén Balázs a patrónusa.*

Az ő patrociniuma alatt állott Zsidó premontrei prépostsága (1284) Aszód közelében,* továbbá Abda középkori temploma,* a Szent István keresztesei esztergomi templomának egyik kápolnája (XII. század), és Tata hajdani plébániatemploma (XV. század).*

Vegyük ehhez még hozzá, hogy Balázs évszázadokon át legtörzsökösebb keresztneveink közé tartozik, ami a szent püspök pártfogásában való jámbor bizalmat is mutatja. Családnévként sok változatban él: Balázs, Balás, Balassa, Balcsa, Balcsó, Bacsó, Bachó, Bazsó, Balics, Baló, Balló, Balsa, Blaskó, Balczó, Balaskó.* A keresztnevet értelmiségünk körében ismét népszerűvé tette Babits Mihály (Balázsolás) és József Attila (Altató) költeménye.

Ezen a napon történik a Balázs-áldás, másként balázsolás. Jászladányon torkoskodás, Dunántúl egyes helyein toroknyomás, Sükösdön gudurázás. Balázst ugyanis ősidőktől fogva tiszteli a nép mint a torokbajok csodálatos orvosát.

A Legenda Aurea nyomán az Érdy- és Debreczeni-kódex elmondja,* hogy Balázs mentette meg egy özvegynek a fiát, aki halszálkát nyelt és már fuldoklott. Az asszony a börtönbe jutott püspöknek hálából ételt vitt és egy szál gyertyát. Erre a szent arra buzdította az asszonyt, hogy ezentúl évenként ajánljon föl az ő tiszteletére gyertyát. Ígérte, hogy így majd mindig jól megy a dolga. Innen eredt volna tehát a gyertyáknak Balázs tiszteletére való felajánlása, amiből a XVI. század táján, nyilván Gyertyaszentelő Boldogasszony naptári szomszédsága miatt is templomi szentelmény lett.*

Az áldásnak sajátos népi fejleménye, hogy Apátfalván akiket a templomban megbalázsoltak, azoknak is megsimogatják a torkát, akik otthon maradtak, hogy nekik se fájjon. Honti gyerekek nekivetkőzve, bent a szobában a Balázs táncát járták.*

Hercegszántó sokác asszonyai Balázs napján gyermekeik nyakába több színes, összesodrott szálat kötnek, a szentelt gyertya viaszával is megdörgölik. Torokgyík ellen szokták viselni egészen az első tavaszi égzengésig. Amikor meghallották, meghemperegtek a füvön, majd leszakították és most már nem hordták tovább.

Balázs püspök a kora középkorban Európa-szerte nagy tiszteletnek örvendett. Legendája nyomán a jószág, majd a nyiladozni kezdő vegetáció egyik kedvelt védőszentje. Az ünnepén szentelt víz (aqua Sancti Blasii) betegség és állatvész idején népszerű szentelmény volt.*

Hazai fejlemény a Balázs napi almaszentelés (benedictio pomorum fin festo Sancti Blasii Episcopi et Martyris contra dolorem gutturis), amelyet már az Agendarius megörökített, és a Rituale Strigoniense napjainkig őriz.* A Rituale Wespremiense szövege (benedictio panis, vini, aquae et fructuum contra gutturis aegritudinem in festo Sancti Blaii Episcopi et Martyris) is egyezik vele.

Zalabaksán e szentelt almával a torokfájóst meg szokták füstölni.* Parádon a Balázs napján szentelt almának héját parázsra vetik, és füstjét torokfájásról belélegzik.*

Szentsimon, továbbá Somodi* faluban is megvan a szentelés: az alma egy-egy szeletét itt is torokfájásról nyelik. Csutkáját, magját tűzbe vetik. A balázsalma kedvelt szentelmény Mezőkövesden, Bélapátfalván is. Nemcsak a család tagjainak, de a jószágnak is jut belőle.

A veszprémi formulát idéző borszentelésre – tudomásunk szerint – csak a szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Vásárosmiske népe emlékezik. Ez annak bizonysága, hogy a jánosbor mellett, a balázsbor is népies szentelmény volt.

A szentelmény nyilvánvalóan a középkori magyar liturgia hatására a horvátoknál is máig él.*

Láttuk, hogy Balázst régebben az állatok patrónusául is tisztelték. Legendája szerint egy asszonynak egyetlen malacát elragadta a farkas, de a szent kényszerítette a vadat zsákmánya visszaadására. Szkhárosi Horváth András bizonyára élő hazai hagyományra utal, amikor gúnyolódva megjegyzi, hogy a kanász a pásztorságot... Szent Balázsnak farkas ellen adja.* Legendája azt is elmondja, hogy amikor Balázs a pusztában élt és kőlyukban lakott, a madarak hordnak vala enni, és a vadak, kik megkórulnak vala, hozzája menvén, egészségöt vesznek vala ő érdöméért.

Balázs ezek szerint parancsol az ég madarainak is. Ebből érthető, hogy Algyő (Csongrád) öreg szőlősgazdái szőlejük négy sarkából egy-egy vesszőt szoktak metszeni Balázs napjának hajnalán, majd a négy szál vesszővel a birtokot körüljárják. Úgy vélik, hogy ezzel Balázs megvédi termésüket a madaraktól.* A göcseji Valkonya faluban* Balázs hajnalán a szőlőnek négy sarkában szintén megmetszenek egy-egy tőkét, hogy ősszel majd a madarak a fürtöket ne bántsák. Akinek szőleje szélről van, ezen a napon megkerüli, hogy éréskor a madarak rá ne essenek. Föltételezésünk szerint ezeket a vesszőket hajdanában még a Balázs vizével áldották meg, és úgy vitték ki a szőlőkbe. Az elnépiesedett hagyomány erre enged következtetni.

Úgy véljük, hogy ez a Balázshoz és a madarakhoz fűződő, már igen elszigetelődött képzetkör még a kora középkorból való, és megelőzi a franciskánizmus természetkultuszát.

 

*

 

Nem kétséges, hogy a magyaroknál, szlovákoknál,* szepesi* és erdélyi szászoknál* régi felső-magyarországi németeknél,* sőt a morváknál és cseheknél még a századfordulón is virágzó balázsjárás középkori diákrekordációkból bontakozott ki. Nincs igaza annak a Sebestyén Gyulától* és Harsányi Istvántól* hangoztatott felfogásnak, amely a mi szokásunkat északi szláv előzményekből eredezteti. Itt egyszerűen a középkori klerikus hagyomány nemzeti nyelveken való továbbéléséről van szó.

A legelső ismert magyarnyelvű balázsjárás a XVII. századból való.* Egy régi, a gyöngyösi franciskánusok könyvtárában őrzött könyv védőlapján örökítették meg:

 

Ma van Szent Balázs napja,
rígietől nekünk szokás hagyva.
Szegény diákoknak járni
Házanként kerölni,
Asszonyokat csergetni.
 
Azért édes asszonyunk,
Ne légyen hozzád hiába járásunk.
Kérjük érted Istenünket,
Segélj sokszor diákokat.
 
Adjál egy kis szalonnát,
Hadd tegyünk rajta áldást,
Ad az Isten érte mást.
Adjatok szalonnát...

 

A XVIII. század békésebb viszonyai között, az iskoláztatás lassú föllendülésével a hagyomány is újjászületik. Iskolamestereink érthető okoknál fogva a műveltebb Felső-Magyarországról származnak. Innen ered az említett gyanítás, hogy a szokás szlovák eredetű. Bolond dolog – írja (1711) az evangélikus Bárány György* – „a mi magyaraink közt a tót mester uraimék által behozatott Balázsnapi ugrálás a szalonnás nyárs körül, amelyet ki nem nevetnek és improbálna az igaz keresztyének közt. De vagynak közöttünk több efféle gonosz szokások.”

A balázsjárás az ostyahordással és gergelyjárással egyetemben hozzátartozott a mester alkalmi jövedelmeihez,* amelyet sok helyen a díjlevélben is biztosítottak neki.

A számos, leginkább a hajdani királyi Magyarországnak a hódoltságtól kevéssé bolygatott területén, tehát Dunántúl nyugati megyéiben, Szigetközben, Csallóközben és a Zoborvidéken följegyzett játékok közül* elégséges kettőt idéznünk.

 

„A koloni iskolás gyermekek – mondja* a múlt század derekáról szóló Zobor vidéki tudósítás – sajátságosan ünneplik meg e napot, midőn mesterök meghagyásából, gondos felügyelők kíséretében, régi szokás szerént, minden házba különféle ugrándozás közt beköszöntenek, mikor is ünnepiesen fel vannak öltözködve, bokrétázva és szalagozva, s a szoba közepén egyik közölök letűzi a vas nyársat, ezt a többiek karikába veszik, s mint fürge méhecskék szende hangon egész szabatossággal éneklik a mesterök által betanított következő dalocskát:

 

Szent Balásnak napján,
Szabadságunkban van,
Hogy házanként járjunk,
Segítséget várjunk,
S énekeljünk:
Omne dignum reverendum, campes.
Adjatok gyermekecskét,
Hallja abéczécskét,
Omne dignum, reverendum, laudes.
Adjatok leányát, (!) söpörjön iskolát,
Adjatok egy ludat, hogy mutasson utat, iskolába.
Adjatok egy kakast, hadd kaparjon garast papirosra.
Most úgy fogunk tánczolni!

 

És ekkor a szalonna darabokkal tűzött nyárs körül, melyet egyik közölök a padlás mestergerendájába szúr, körben tánczolnak.

 

Mint a molnár tyúkjai,
Ha jól laktak búzával,
S az ellopott árpával,
S gazdánk embersége,
Gazdasszony tisztessége:
Adjon darab szalonnát,
Vérest, májust, nagy hurkát.

 

Most egyik felemeli kezét s mutatva felkiált:

 

Ekkorát!
Mert ha nekünk nem adtok,
Fazékakban kárt valltok;
Mind lehullnak a polcról,
És a tyúkok a pántról,
Ha nem akarja keétek azt,
Hogy kárt tegyünk,
Vagy pedig mást,
Nézze keétek meg a padlást,
S hozzon keétek le egy kolbászt.

 

Ekkor szerényen ezt mondja egyik:

 

Macska van a szalonnán, kergessétek el onnan,
Szegjetek egy falatot, Nekünk is egy darabot.

 

Ennek végeztével a ház gazdasszonyától szalonnát, kolbászt, tojást, vagy nehány karajczárt kapnak ajándékba, s ekkor ismét bakugrások közt hagyják el a házat, s a nyert ajándékokat iskola mesteröknek adják át, ki házánál megvendégeli a neki szép hasznot csinált csürhéket. Innen neveztetnek aztán e gyermekek sok helyt Balás vitézeinek.”

Talán Sümegen örökítették meg századunk legelején a legérettebb, leggazdagabb és legművészibb változatot. Hosszadalmassága miatt csak utalunk rá.*

 

*

 

Föltűnő a balázsjárásnak keverék, magyar-latin szövegezése. Miután a játék legrégibb hazai emléke még a XVII. századból való, s ez is már régi szokásként emlegeti, bizonyosra vehető, hogy kialakításában és elterjesztésében a középkori clerici vagantes, vándor diákok igen nagy szerepet játszottak. E vidám kéregetés, rekordáció érdekes példája annak az európai néphagyományban nem szokatlan jelenségnek, amikor a magas egyházi műveltségnek játékos megnyilatkozásai népi jelleget kezdenek magukra ölteni, sőt a helyi környezethez is iparkodnak alkalmazkodni.

Népoktatásunk lassú bontakozásával és a tanítómesternek eleinte bizonytalan társadalmi és anyagi helyzetével könnyen megmagyarázhatjuk a balázsjárás fejlődésének azt az újabb, bizonyára csak a XVIII. században általánossá váló mozzanatát, hogy egyúttal a tanító számára való adománygyűjtést is szolgálta. A sillabizálás a gyerekeknek az olvasásban való előmenetelét, mint a tanító buzgalmának bizonyságát szeretné bemutatni.

Egyik-másik játékban a hajdani verbung hatása is fölcsillan, hiszen itt voltaképpen új deákokat toboroznak az iskola számára.




Hátra Kezdőlap Előre