Február 2.

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony, a Müncheni-kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának (purificatio Beatae Mariae Virginis) napja, görögül Hypapanté, vagyis Találkozás, amikor a világ világosságát, Jézust a mózesi törvény értelmében bemutatta a templomban (Lukács 2,22–32).

E napot már a szabolcsi zsinat (1092) a kötelező ünnepek közé sorozza.

 

Neveztetik kegyig e mai szent nap – írja* a Debreczeni-kódex – Gyertyaszentölő Bódogasszony napjának, miérthogy e mai napon gyertyát szentöl anyaszentegyház, és égő gyertyákkal járjok a prosonciót. Kit anyaszentegyház három okáért szerzett. Előszer hogy a hitötlenségöt a keresztyénök közül kiirtanája, mert régönte a rómaiak a Mars isten anyjának tisztösségére, kit ők Februárnak hínak vala, mindön ötödik esztendőben égő fáklyákkal és szövétnekökkel kerülnek vala mind a városszerte... A Sergius pápa úgy szerzé, hogy a keresztyénök mindön esztendőben ez mai napon égő szentölt gyertyával megkerülnéjék a szentegyházat uronk Jézus anyjának tisztösségére. Másodszer hogy mindön embör elértenéje ebből, hogy a Bódog Szűz Mária oly fényös, s oly velágos vala és tiszta bíntől... Harmadszer neveztetik e mai innepe asszonyunk Máriának Gyertyaszentölő Bódogasszony napjának a lölki példázatért. Hogy megmutattatnéjék a gyertyába mi volna Urunk Jézusba, s minek kellene bennönk is lenni. Mert miképpen a gyertyába három vagyon viasz bél és tűz, ezönképpen idvőzíténkben a viasz, kit a szegény férgek, a méhök gyűtnek Uronk Jézusnak szűzi szent testét példázja. A viasz alatt való bél az ő ártatlan szent lölkét a tűz kegyig vagy a gyertyában való velágosságon értetik az ő bizony istensége, mert a szentírás mondja, hogy a mi Istenönk megemísztő tűz példázja.* Továbbá égő gyertyával való prosinció a mi tisztulásunknak módját, hogy valaki a bínökből ki akarónk tisztulni, tehát legyön bizony hitönk. Fogjok jó mívelködetökre magonkat, és mindön jót csak az Úristenre tekintve tegyőnk, mert miképpen a gyertya míg meg nem gyúttatik vagy megoltatik, megholt. Ezönképpen a keresztyén hit megholtnak mondatik a jó mívelködet nélkül.

 

Csakugyan, a szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe. Az egyházi értelmezés szerint a viasz emlékeztet Jézus emberi természetére, a világosság pedig istenségére. Más értelmezés szerint a halandóságra, mert a gyertya magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. Ismét más magyarázat szerint az égő gyertya a jócselekedetekkel ékeskedő hitet jelképezi, mert amint a gyertya láng nélkül nem világíthat, éppen úgy a hit is jócselekedetek nélkül halott.*

A szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. A Pray-kódex tanúsága szerint* a magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg azután a gyertyákat.

Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul.

 

A Tihanyi-kódexben az ünnepről olvastatik exemplum is:

 

Egy jámbor asszony kápolnát építtetett, amelyben káplánjával mondatott misét. Egyszer, Gyertyaszentelőre virradva, a káplánt hiába várta. Már azt hitte, hogy mise nélkül marad. Elszomorodott, majd elszöndörödék: egy szép nagy szentegyházban találta magát. Látta, hogy két szép ifjú csodálatos szőnyegeket hozott. Kiket követnek vala nagy sok ifjak, kik mind Istennek angyali valának. A szőnyegeket az oltár előtt leterítették. Most Keresztelő János jött a pátriárkákkal és prófétákkal. Utánuk szépen felöltözve Szent Péter mind az apastolokkal, mártiromokkal és konfesszorokkal. Ezek a nagyoltár előtt szépen fölállottak.

Most jő egy igön szép, koronás királynéasszony, kinek orcája fénylik vala, mint a fényös nap. Kit követnek vala számtalan sok szizek. Ez kegyék vala asszonyunk Szűz Mária, mind az sok szizekkel. Ennek azért a szentök mind fejet hajtának, és egy királyi székbe nagy tisztösséggel leiltették. Mikoron ez királyné asszonynak szépségét csodálná, ezönközbe látá: tehát a segröstyébül kijöve egy ifjú. Hát nála vagyon egy öl szevendök. Ez ifjú azért a szevendökbe elesztébb (előbb) adá az királynéasszonynak, azután mind az szentöknek. Ez asszonynak es ada. Ennek utána látá tehát az segröstyéböl el-kijövének két szövendökviselő ifjak, kámzsába öltöztettek. Ezök kegyég valának Szent Lőrinc és Szent Vince. Ezök után jövének vala két felpapok. Ezök két angyalok valának.

Végre osztán el-kijöve az pap es. Ez kegyék vala Urunk Krisztus Jézus. És az nagyótárra felállának. Szent Pétör kegyék az több szentökkel egyetömbe nagy szóval ez mai szent misét az szentegyháznak közepötte elkezdé. Mikoron azért jutottanak vóna az offertóriumra, az királyné asszony mind az szentökkel szövéndököket az ótárra az papnak felofferálták. Az asszony kedék nem akará az övét felvinni, de magának akará tartani. Tehát az királyné asszony elkildé egy ifjat, ki ez asszonynak angyala vala, és parancsolá neki, hogy az azonnal az szövéndököt az ótárral felvitetné, és nem hagyá az papnak az misébe megkésnie. Ha kegyék föl nem vinné, tehát erővel kezéből kivonná... Kezdék azért egymás kezében tétová vonnia, ezönközbe a szövéndök ketté szakada, és az asszony az látásból felébrede. Látá hát az szövéndöknek egyik fótja (darabja) kezében vagyon. Nagy hálákat ada azért Istennek, és asszonyunknak, hogy ez mai szent napon nem hagyták vóna mise nélköl lenni. Az szövéndökfót kegyék ügön hasznos vala, mert miatta különb-különb kórok megvigasznak vala...

 

*

 

Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint az ünnepen királyaink a misén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak szét.* Nyilván e közéleti hagyomány sarjadéka Kiskunfélegyháza tanácsi határozata (1808): Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén úgy mint régente a hivők nagyobb buzgalma, Isten dicsőítése és az ünnepély magasztosabbá tételére a gyertyák megáldása után azok elfogadására az ünnepélyt végző pap kezéből térdhajtással, a gyertyákat megcsókolva, a tisztviselő urak, kapitány, ügyész és a táblabírák, végre a tanácsbeliek rendben az oltárhoz járultak , s gyertyák osztatván ki közöttük a körmenetben a keresztvivő után mennek égő gyertyákkal.* A félegyházi nép ezt a gyertyát különben máriagyertya néven emlegeti.* Ez a hagyomány századunk elején Gyöngyös városában is élt. A kalocsai főegyházmegye bácskai faluiban az elöljáróság szintén részt vett a misén. A pap megszentelt gyertyát ajándékozott mindegyiküknek: megcsókolták és evangélium idejére meg is gyújtották.*

A XVIII. században Temesvár tanácsa sok gyertyát vásárolt a szenteléshez. Kiosztásánál a hívek hálából megcsókolták a szentelő pap kezét.*

 

*

 

Jézusnak a templomban való bemutatása számos szárnyasoltárunk képsorozatában feltűnik: Almakerék (Malamcrav, 1400). Aranyosmarót (Zlaté Moravce, 1450), Beretalom (Biertan, 1515), Csíkszentimre (Santimbru, 1500), Kassa (1474), Okolicsnó (Okolično, 1500), Szepeshely (Spišské Pohradie, 1510), Szepesszombat (Spišská Sobota, 1480).*

Szarvasgede barokk oltárképén Mária magában, kezében égő gyertyát tartva tűnik föl.

Kevés templomtitulussal találkozunk. Ennek elsősorban a téli időszak az oka.

A jezsuiták a pécsi fődzsámit, a mai belvárosi plébániatemplomot Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték (1688). A szimbolikus szándék, illetőleg utalás világos: a minden nép számára rendelt Üdvösség, Jézus Krisztus világosságul adatott a pogányok megvilágítására és dicsőségére népednek, Izraelnek (Lukács 2,30–32).

Hasonló megfontolás vezette a szolnoki franciskánusokat is, akik a várbeli mecsetet először Kapisztrán Szent János, majd amikor ezt a kurucok lerombolták, a helyén fából és nádból rögtönözve, Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére szentelték.*

Lehetséges, hogy archaikus helyi kultikus háttér magyarázza Szepes és Sáros dedikációit: Szmrecsány (Smrečany), Tótfabu (Windschendorf, Slovenska Ves), Felsőszépfalu (Ružbachy), Malcó (Malcov, 1718}, Tapolymogyorós (Skrabské, 1750), Hatkóc (Hodkovce, 1832). Ezeken kívül Perkáta (1722, ma Kisasszony).

 

*

 

A barokk jámborsági irodalomból idézzük a Makula nélkül való Tükör terebinthusfáról* szóló legendáját:

 

Midőn a Szűz Mária – tisztulás és magzatának bemutatása végett – az ő kincsével Jeruzsálemnek félútjára érkezett volna, ahol nagy vastag teribuntfa állott, imé az értelem nélkül való fa az ő ágaival földig lehajtá magát, és azzal az ő Teremtőjének tisztességet mutatott és úgy lehajtva marada, mintha csudálkozása miatt ereitől megfosztatott volna. Azt látván a Szűz Mária, alája ült nyugodni, és kezde sírni, mondván: Óh én szerelmes fiam, a világ nem akar ismérni, és imé ez értelem nélkül való fa megismér és tisztességet mutat. Az emberek szívei keményebbek a fánál, mert előtted nem akarnak meghajolni. Azért néked bémutatom e fának meghajlását, kérvén Téged, hogy a te áldásodat add reája, hogy örök emlékezetre és e csudának jelére mindenkorigy megmaradjon. Mely kérése nem volt hasztalan, mert e mái napig is oly szép friss zöldségében azon helyen megvan, és nemcsak a keresztényektül, hanem a pogányoktul is oly nagyra becsültetik, hogy senki nem mér legkisebb ágacskát belőle letörni. Ha pedig valaki arra mérészkedik: vagy maga, vagy gyermeki hirtelen halállal meghalnak. Az odajáró szarándokok alája szoktak térdepleni, és ahol a Szűz Mária ült, a földet meg szokták csókolni és a Jézus, Mária tiszteletére Miatyánkot és Üdvözletet mondanak...

 

*

 

A szentelt gyertyáról Szkhárosi Horvát András* gúnyolódva írja:

 

Ennek utánna a Bódogasszony napján
Nagy sok gyertyát szentelt, csudálunk hatalmán.
Ördögtül oltalmazz halálunk óráján,
Az gyermek kezében, de eb adjon abban.

 

Bod Péter* viszont a gyertyaszentelést Durandus, a híres középkori liturgikus nyomán megértéssel magyarázza: „1. hogy az eklézsia akarata szent és jó végre fordítani a pogányaknak rossz szokásaikat akik meggyújtott gyertyákkal kerülték ilyenkor a város utcáit és a magok határait. 2. hogy a meggyújtott viaszgyertyákkal intetnének meg a keresztyének arról, hogy az ő hitek jó cselekedetek által világosodjék. 3. hogy követnék az öt eszes szüzeket, akik meggyújtották lámpásaikat. 4. hogy a Krisztusról emlékeznének meg, akit Siméon és Anna világ világosságának neveznek. Így ezért a gyertya a Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, istenségét a világosság ábrázolja. 5, hogy az eklézsia emlékeznék meg a Szűz Mária tisztaságáról, aki megtisztulás nélkül nem szűkölködött, hanem világított az emberek között, mint az égő gyertya. Mire valók légyenek pedig az ilyen gyertyák, ama versekben adattak ki:

 

Mira est candelis istis et magna potestas,
Nam tempestates creduntur tollere diras.
Porro creduntur sedare tonitrua coeli.
Daemones atque malos arcere, horrendaque noctis
Spectra. atque infaustae mala grandinis atque pruinae
Ut iam non sit opus Christo comntittere cuneta.”

 

Foganatos tehát égiháború, villámlás, jégeső, gonoszok ellen.

 

*

 

Kevés olyan katolikus paraszthajlék akad, ahol manapság is még ne volna szentelt gyertya. Régebben a sublót vagy láda fiában tartották, vagy felöltöztetve, szalaggal átkötve a falra akasztották. Főképpen vihar idején gyújtották meg és imádkoztak mellette. Lucska (Lučka) gömöri faluban a család a Mindenszentek litániáját végezte ilyenkor. Ezt gyújtották meg a vízkereszti házszentelésnél, továbbá ha beteg családtaghoz a pap a Szentséget kihozta.

A szegedi táj idősebb népe úgy tartja, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jó méztermés lesz. Ez utalás a gyertya viaszára. Kiszombori méhészek ezen a napon végigsöprik a kaptárokat, hogy méheik bőségesen mézeljenek. Kiszombori asszonyok a szentelésről hazaérve, a gyertyából egy csipetnyit a kilincsre szoktak tenni, hogy mindig békesség legyen a háznál. Megveregetik vele a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek.

A régi szegedi öregek különösen foganatosnak tartották a hétszer szentelt, továbbá a kilencedös, azaz kilenced, novena alkalmával, esetleg kilenc kedden meggyújtott gyertya gonoszűző erejét. A majsai földre vándorolt szegedi parasztnép szerint a világ végén három napig sötétség lesz, csak a hétszer szentelt gyertya fényeskedik majd. Hasonlóképpen vélekedik a zempléni Hercegkút német, Bátya délszláv eredetű népe is. Ilyen gyertyát szoktak égetni Dombrádon a ravatalon fekvő halott mellett.

Göcsejben* a dagadt, felpuffadt gyomrú beteg számára a szentelt gyertyából egy égő darabot levágnak, és azt köldökére téve, üvegpohárral leborítják. Az ekként kialvó gyertyavilág hitük szerint kiszívja a betegséget. Némelyek torokfájás ellen nyelnek le belőle egy darabot. Baján a szentelt gyertyatekercs szintén torokfájás orvossága.* Ez a hiedelem valószínűleg a következő napi balázsáldással keveredett.

Csornán a régi öregek a faggyúból készült mécsesbe egy darabka szentelt gyertyát is beleolvasztottak, hogy amikor régebben még az istállóban világítottak vele, tűz ne támadjon. A piricsei görögkatolikus gazdasszony tehén ellésekor égő szenteltgyertyát visz az istállóba.

Tápén az új ház fundamentumába nagyboldogasszonyi füvet, szentelt gyertyát raknak, sót szórnak. A gyertyát régi szegediek az épülő házba falazták.

Kelebián valamikor olyan gyertyát is szenteltettek, amelynek oldalába az apostolokat jelképező tizenkét viaszkorona volt szúrva. Otthon a szoba falára került. A hagyomány nyilván bunyevác eredetű.

Privigyei (Prievidza) szlovák hiedelem szerint a kisgyerek hamar megtanul beszélni, ha ünnepkor szentelt gyertyából egy picinyke darabot a nyelve alá tesznek.

 

*

 

A szentelt gyertya végigkíséri, oltalmazza a hivő embert egész életén át.

Bácskai hagyomány szerint, amíg a keresztelés meg nem történik, a kisded pólyájára olvasót kell kötni, a fejénél meg Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szentelt gyertyának kell világítania, nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék.* Szülés és keresztelés között régebben égő szentelt gyertya világított éjjel-nappal abban a szobában, ahol a szegedi gyerekágyas asszony magzatával feküdt.

Az egyházkelő, szokottabb népi nevén avatás (introductio puerperae in ecclesiam)* alkalmával a régi szegedi, tápai anya gyermekével, kezében égő gyertyát tartva, körüljárta az oltárt, majd a pap megáldotta, beavatta. A szertartás után pénzt szokott a perselybe dobni, a koldusokat pedig megajándékozni. Odahaza szűkebb családi körben a Boldogasszony pohara, vagyis meghitt áldomás következett.

 

Telek József egyik Gyertyaszentelőkor elmondott, halálraváltak gyertyája című beszédében* olvassuk: élő szemeitekkel látjátok esztendőnként, hogy a vitézkedő anyaszentegyház e mai napon, szentelt égő gyertyák világosságával szokott búcsút (körmenetet) járni... a szent fiát bémutató Szeplőtelen Szűznek tiszteletére. Azért mikor a szentelt gyertyát kezeitekben tartjátok, és a szokott búcsút járjátok, arra emlékeztetlek Benneteket, hogy talán ma vagy holnap, mint Simeon, Ti is e halandó élettől búcsúzni fogtok. Talán ma vagy holnap szükségtek lészen a halálra váltak gyertyájára. Óh, mely boldogok volnátok, ha akkor mint Simeon mellett, Ti mellettetek is jelen lenne az a halál setétségét széllesztő tiszta gyertya, a Szeplőtelen Szűz Mária...

Padányi Bíró Márton így beszélt* a gyertyáról: szoktunk mi keresztény katolikusok és közönséges római igaz hiten lévő pápisták a haldokló embereknek kezében égő gyertyát adni, és égettetni. Akarván ezzel jelenteni, egyszersmind kívánni is, hogy az eő lámpájuk olajjal, avagy hitek jóságos cselekedetekkel légyen felékesítve. Hogy így már kiköltözvén ez árnyékvilágbul, mintegy égő lámpással... menjenek bé az örök életnek mennyegzőjébe...

Sok évszázados hagyományról van tehát szó, amikor a haldokló kezébe országszerte égő szentelt gyertyát adnak, hogy az ördög ne tudjon rajta győzedelmeskedni. Körül is járják az ágyát, meg is kerekítik a testét vele, mintegy elzárják a leselkedő gonosz elől. Ha a háznál halott van, sokfelé akkor is meggyújtják, hogy másvilági útján fényeskedjék előtte.

Hansági, fertővidéki népünk gyertyakultuszát Lajtha László örökítette meg.* , Osli asszonyai szerint a gyertya fénye mutatja a haldoklónak a mennyei utat, füstje pedig elűzi, távoltartja a lélektől a gonoszt. Osliban a szenteltgyertyával körbejárják a haldokló ágyát, néha félóráig is. Akkor várnak és imádkoznak. Ha nem halt meg, újra kerülik, amíg a lélek el nem száll a testből. Az egyekiek szerint azért kell a gyertyát a haldoklóval fogatni, hogy világossággal költözzék az örök életbe.

Hetény János is észrevette, hogy Mária halálát ábrázoló középkori képeinken hasonlóképpen égő gyertyát adnak a Szűzanya kezébe, vagy tartják a fejénél.

A hirtelen előkerített szegedi énekesasszony a hozzátartozókkal együtt, még a század elején is így imádkozott a haldokló mellett, vagy amikor a halál már eljött:

 

Atyaisten légy velünk,
Fiúisten mellettünk,
Szentlélek Úristen fölöttünk,
Boldogságos Szűz előttünk.
Két koronás angyal két vállunkon,
Krisztus szent kenete szívünkön,
Krisztus szent teste nyelvünkön.
Boldogságos Szűz ereje mindenkor velünk legyen,
Aki erősebb ennél, az ártson nekünk!

 

Temesvár régi német polgársága még századunk első évtizedeiben is minden családtag számára szenteltetett gyertyát: Ezt adta elsőáldozó gyermekei, illetőleg halottjai kezébe, olvasóval körülfonva. Mint mondogatták, a másvilágon ne járjon úgy, mint az evangéliumi balga szüzek. Megemlítjük, hogy házukban volt még egy nagy színes radnai szentelt gyertya is, amelyet veszedelem háború, betegség, rossz előérzet, nehéz álom esetén gyújtottak meg. Ennek fényénél imádkozott azután az egész család.

Budaörsön* a szentelt gyertyára kötött piros szalagot a keresztszülő imádság közben ótvaros keresztgyermekének nyakába akasztja. A műveletet háromszor is megismétli.

Várgesztes és Vértessomló német népe tekercselt viaszgyertyát (Wachsstöckel, Wochssteickl) visz a szentelésre. Ha elhalt családtagért mondatnak gyászmisét, elviszik a templomba, és mise alatt a padon maguk előtt égetik. Mindenszentek délutánján sírjaikra is kiviszik és meggyújtják. Újabban már kisebb gyertya is helyettesítheti.

Hercegszántó sokac asszonyai a gyertyával együtt összesodrott piros, fehér, fekete fonalat is szoktak szenteltetni valamikor. Odahaza egészségoltalmazó szándékkal gyermekeik nyakára kötötték. Megmondták nekik, hogy nagyon vigyázzanak rá. Csak első tavaszi égzengéskor szakították le.

A mohácsi sakacok egy köteg gyertyát szenteltetnek, minden esztendőben hozzátesznek egyet. Odahaza egy szálat kihúznak, piros és fekete cérnával átkötik, majd meggyújtják. A lángját odatartják a gyermekek fejéhez, hogy ne fájjon. Utána a cérnát egy napra a gyerekek nyakára kötik.

A bánáti bolgárok a templomba vitt gyertyák kötőszalagját (hanceta jardancita) gyermekeik ingébe fűzik, hogy a betegségtől így is oltalmazzák őket. Sok keskeny szalagot is tesznek a szentelésre váró gyertyák mellé, hogy az áldás szava ezeket is érje. Velük szokták összefűzni a fehérneműket, amikor még a gomb nem járta. Vingán fiúgyerekek nyakára, lányokénak hajába, kezükre, ujjaikra, továbbá csikók és bárányok nyakára kötik. Egészen nagyszombatig viselik, utána elégetik.*

E hiedelmek nyilvánvaló háttere, hogy amint a szentelésnél a szalag, zsinór körülfogta a világ világosságát, Krisztust, most övezze föl, oltalmazza a gonosztól azokat is, akik az ő erejében bizakodnak.

 

*

 

Németprónaiak szerint Gyertyaszentelőkor a nap már egy pásztorugrással hosszabb.*

A naphoz fűződő, medvét emlegető népies időjóslásokra csupán emlékeztetünk. Csak annyit említünk meg, hogy forrásuk alighanem egy középkori deák sentencia:

 

Sole micante Maria purificante:
Maius erit frigus, quam ante.

 

Magyarul: Ha Gyertyaszentelőkor süt a nap, hidegebb lesz mint előtte.




Hátra Kezdőlap Előre