O, Ó, Ö, Ő


Oázis*Székelykeresztúr magyar irodalmi élete


Obál Ferenc (Budapest, 1916. szept. 28.) – orvosi szakíró. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán (1936-40), illetve Heidelbergben (1937-38) végezte, diplomát Budapesten nyert. 1940-ben került a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Élettani Intézetébe, 1945-től a marosvásárhelyi OGYI Kórélettani, majd Élettani és Gyógyszertani Intézetének vezetője. Mint szerződéses magyar állampolgár 1953-ig dolgozott itt, akkor visszatért Budapestre és az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézet élettani osztályának vezetője, 1958-tól a szegedi Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetének igazgatója, 1986-tól szaktanácsadója. 1995-ben a Román Orvosi Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta; 1996-ban a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem díszdoktorává avatta.

Több mint 280 tudományos dolgozata jelent meg magyar, román, német és angol nyelven, többek közt a fertőző betegségek kórélettanáról, a bélbolyhműködésről és bélfelszívódásról, a lép élettanáról, az agyműködésről és nyirokkeringésről, a hőszabályozásról és az alvásról. Szerkesztette Az emberi test VI. és VII. kiadását (Bp. 1982, 1986).

Az 1940-45, illetve 1945-53 közötti kolozsvári és marosvásárhelyi egyetemi emlékeiről 1996-ban megrendezett tudományos konferencián tartott előadásaiban emlékezett meg (Az erdélyi magyar felsőoktatás évszázadai. Kiállítás és konferencia. Emlékkönyv. Bp. 1996. 97-113).

Kőnyomatos jegyzetei: Általános kórtan; Az idegrendszer kórtana; Kórélettani gyakorlati jegyzet; Kórélettan I-III; Gyógyszertan (Mv. 1950-55).

(M. M.)


Oberding József György, Ősy-Oberding (Budapest, 1902. nov. 9. – ?) – közgazdasági író, szerkesztő, helytörténész. A budapesti egyetemen szerzett közgazdász oklevelet; ugyanitt doktorált. Kolozsvárt bekapcsolódott az *Erdélyi Gazdasági Egyesület gazdaköri mozgalmába, a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetségének és az EME jogi és társadalomtudományi szakosztályának titkára. 1937-től a *Szövetkezeti Értesítő felelős, 1938-tól főszerkesztője. 1941-től a Ferenc József Tudományegyetem Szövetkezettani Intézetének tanára, majd igazgatója. 1945-ben Magyarországra költözött.

Számos szövetkezeti és hitelügyi tanulmány szerzője. A Hitelben Románia mezőgazdasági átszervezése c. írásával szerepel (1937/2), a Magyar Kisebbségben a romániai magyar szövetkezetekről értekezik (1939/9; 1940/13), az Erdélyi Szemle A gazdasági élet és a gazdasági törvényhozás viszonya c. tanulmányát közli (1939/3). A budapesti Közgazdasági Szemlében A szövetkezeti mozgalom és az egyke címmel ír tanulmányt (1942/12). Az Erdélyi Múzeumban beszámol az EME jog- és társadalomtudományi szakosztályának tevékenységéről (1942/4). A gazdakörök szerepe Reiffeisen szövetkezeti rendszerében c. tanulmánya a Szövetkezeti Értesítő nyomán különlenyomatban is megjelent (1944).

Helytörténeti munkái a Hitel hasábjain megjelent településtörténeti és társadalomrajzi vázlata a bukovinai magyarságról (1939/3, 4) és A bánsági telepítések rövid története (1943/3).

Főbb munkái: Az erdélyi agrárreform (Kv. 1930); A mezőgazdasági hitelkérdés rendezésére irányuló törekvések a román törvényhozásban (ETF 49. Kv. 1932); A modern szövetkezeti mozgalom (Kv. 1934); A kolozsvári Gondoskodó Társaság (ETF 68. Kv. 1934); Az erdélyi magyarság szövetkezeti mozgalma (Kv. 1938); A szövetkezeti mozgalom eszméi (Kv. 1939); Az óromániai magyarság (Pécs 1940); Szövetkezeti jegyzetek III. (Kv. 1941); A fogyasztási szövetkezetek és a magánkereskedelem viszonya Erdélyben (Kv. 1942); Mezőgazdasági szövetkezeti ismeretek (Kv. 1943).

gy: Dr. O. J. Gy.: Az erdélyi agrárreform. Erdélyi Szemle 1931/3-4. – V. J.: O. J. Gy.: A modern szövetkezeti mozgalom. Erdélyi Múzeum 1935. 205.

(B. E.)


Oberst László (Temesvár, 1942. júl. 25.) – műszaki szakíró. Középiskoláit szülővárosában végezte (1960), majd a temesvári Műegyetemen szerzett elektromérnöki szakképesítést (1965); ugyanott doktorált (1974). 1965-től a mai S. C. Elba villamossági gépgyárban laboratóriumi mérnök, majd a laboratórium főnöke; munkaköre a világítástechnikai kutatásfejlesztés, mérésmódszer-kutatás és -fejlesztés. Közben 1972-78 között a temesvári Műegyetem elektrotechnikai fakultásán kutatómérnökként, majd tanársegédként is dolgozott.

Ismeretterjesztő írásokkal A Hétben és a TETT-ben jelentkezett; szaktanulmányait (szám szerint több mint 35-öt, részben társszerzőként) a Construcţia de Maşini (1970), a németországi E und M (1971), a budapesti Villamosság (1973) és más szakfolyóiratok hasábjain közölte. Kilenc szabadalmazott találmányát a termelésben is alkalmazzák.

(D. Gy.)


O. Bogáthy Zoltán*Bogáthy Zoltán


Oberten János (Aranyág, 1944. ápr. 8.) – próza- és drámaíró, lapszerkesztő. Középiskoláit Temesvárott a Magyar Vegyes Líceumban és az 1. számú Líceum esti tagozatán végezte, ugyanott a kétéves posztliceális technikumon szerzett műszaki képesítést. Az 1956-os magyarországi forradalom idején sokszorosított és terjesztett röpcédulák miatt elítélték, a jilavai, Ocnele Mari-i, nagyenyedi, mărgineni-i börtönökben volt fogoly (1958-60). Kiszabadulása után a temesvári építkezési vállalat, helyiipari kombinát, vegyigyár munkása, raktárosa, majd az ELBA Iparvállalat tervezőtechnikusa. Tagja a három számot megért Ezredvég c. folyóirat (1990-93) szerkesztőbizottságának, 1993-94-ben "heti felelős szerkesztője" a temesvári Új Szónak s a művelődési rovat vezetője, 1994-95-ben pedig felelős szerkesztője a Heti Új Szónak. Tevékeny tagja a Franyó Zoltán Irodalmi Körnek, mely előbb kritikusi, majd szépírói munkásságáért jutalmazta.

Első írása a *Lépcsők c. antológiában jelent meg (1977). Szépirodalmi alkotásait, riportjait, interjúit, műfordításait, színházi kritikáit a Szabad Szó, Heti Új Szó, Erdélyi Napló, Kelet-Nyugat, Reggeli Délvilág, A Hét, Szegedi Napló, Jóbarát, Ezredvég közölte. Szerepel a Facla Könyvkiadó gondozásában megjelent Valakinek el kell mondanom (Tv. 1979) c. közös elbeszéléskötetben; a Lépcsők c. antológiasorozat IV. kötetének szerkesztője (1987). Mágus c. drámáját a temesvári Thália diákszínjátszó csoport vitte színre (1989).

Szépirodalmi műveiben – az abszurd világlátás és stílus eszköztárának sokrétű kamatoztatásával, a filmszerű, többsíkú cselekményszövés gyakori alkalmazásával – előszeretettel ábrázolja az elesettek, a többre áhítozó, kitűnni akaró, görcsösen túlkompenzált s befelé forduló, félszeggé vagy gonosszá váló testi, pszichikai és erkölcsi sérültek, fogyatékosok sorsát, magatartását és életmegnyilvánulásait.

Kötetei: Férfihangok (elbeszélések, Tv. 1981); Rókaszelídítés (regény, Tv. 1984); Bádogszemüveg (Tv. 1994).

Románul: Un concert extraordinar. Tv. 1990.

Fordított franciából magyarra (Magnier, Schmidt és F. Diner műveiből), franciából románra (P. Diner Naplók c. kötetét és verseit), angolból magyarra Tennessee Williams Out Cry c. kötetét).

Betűjelei: ojé., O. J.

Molnos Lajos:Íéretes bemutatkozás. Utunk 1982/2. – Hans Mokka: Fuchsdressur. Neue Banater Zeitung 1984. júl. 17. – Bárányi Ildikó: Nem fogtok rám ismerni. Szabad Szó 1984. szept. 4. – Boér Jenő:Íáskényszer és segítőszándék. Művelődés 1985/3. – Sándor István: Előrelépés. Szabad Szó 1988. szept. 30. – Szekernyés János: A Thália újabb ősbemutatója. A Hét 1989. júl. 13. – Anavi Ádám: O. J. legújabb könyvéről. Szegedi Napló 1995. nov. 25.

(Sz. J.)


Ocskó Lajos (Kiskundorozsma, 1887. – ?) – egyházi író. Teológiai tanulmányait Budapesten végezte, 1912-ben Kolozsvárra került, ahol 1922-től a kegyes tanítórend alapította Hittudományi és Tanárképző Intézet lelki igazgatója, teológiai tanára. A teológiai tudományok doktora. Katolikus folyóiratok munkatársa.

Önálló munkái: Jézus Krisztus életeszménye (Kv. 1925); A mélységek lelkülete (Szilágysomlyó 1931).

Dr. O. L.: Jézus Krisztus életeszménye. Ellenzék 1925. szept. 27.

(B. E.)


OGYI (Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Marosvásárhely) – *orvosi szakirodalom


Okos György (Kolozsvár, 1927. ápr. 17. – 1994. szept. 6. Kolozsvár) – újságíró. Középiskoláit a kolozsvári Tanárképző Gyakorló Gimnáziumban végezte (1948), a Bolyai Tudományegyetemen közgazdasági oklevelet szerzett (1952). Kezdetben a kolozsvári Varga Katalin Kötöttárugyárban dolgozott (1948-51); újságírói pályáját a Szakszervezeti Életnél kezdte (1951-53), majd a Munca (1953-55), Igazság (1955-57), Munkásélet (1957-59) szerkesztőségének belső munkatársa; húsz éven át (1989-ig) az Igazság szerkesztőbizottságának tagja, ill. a Szabadság belső munkatársa (1990-től haláláig).

Első írása az Erdélyi Szikrában jelent meg (1945). Külső munkatársa az Előrének és A Hétnek, írásait közli a magyarországi Heves Megyei Hírlap, Világgazdaság, a hatvani Délsziget. Helyszíni riportokat készített Székről, Kalotaszentkirályról, Körösfőről A Hétben (1971), riportsorozatot közölt a kolozsvári új monostori negyed építéséről és életéről (1975-76) s ugyanitt Kolozs, Egerbegy, Nagykapus, Kisbács és több magyarlakta község életéről. 1990-től a Heves Megyei Hírlap hasábjain sorozatban közölt íróportrékat Kós Károlyról, Kányádi Sándorról, Árpily Lajosról, Sütő Andrásról.

Nagy István: Levél egy ötödikes gimnázistához. Erdélyi Szikra 1945. márc. 28.

(S. Zs.)


Oláh Béla, tokaji (Nádudvar, 1886. ápr. 14. – 1937. ápr. 26. Nagyvárad) – költő, elbeszélő, közgazdasági szakíró. Tanulmányait Debrecenben a Református Főgimnáziumban és a Jogakadémián végezte, Berlinben, Lipcsében és Párizsban közgazdasági és kereskedelmi ismereteit egészítette ki. Jogi doktorátust a kolozsvári egyetemen szerzett (1909). Tisztviselő Kassán, majd Nagyváradon (1917-25), a Kereskedelmi és Iparkamara főtitkára, az Iparosok Lapja és Új Termelés c. szaklapok szerkesztője, a Nagyváradi Napló politikai munkatársa (1922-26). Közben egy ideig Budapesten és Debrecenben is él, majd újra Nagyváradon, az Erdélyi Lapok közgazdasági rovatának szerkesztője, A Hét társadalmi hetilap főszerkesztője (1934). A Szigligeti Társaság tagja.

Versekkel, elbeszélésekkel már a debreceni Ellenőrben jelentkezett. Mint közgazdasági író az ipari és kereskedelmi jogintézmények népszerű magyarázatával, a reklám technikájával és jogi összefüggéseivel, a vásárügy történelmi fejlődésével kapcsolatos, a közügyeket előtérbe helyező gazdasági tájékoztató jellegű cikkeket közölt.

Megjelent munkái: Én már megállok (versek, Debrecen 1910); Hajdúföldön – puszták szerén (elbeszélések, Nv. 1935).

Tarnóczi Lajos: Elkallódott egy ember. Nekrológ. Napló 1935. máj. 5.

(T. E.)


Oláh Ferenc – *Petőfi Sándor emlékezete


Oláh Ferenc (Kémer, 1939. dec. 3.) – nyelvész. A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet (1960); ugyanott doktorált (1981). Középiskolai tanári pályáját a sarmasági általános iskolában kezdte (1963-65), majd a Crişana tartományi (1965-68), illetve Nagyvárad városi Néptanács művelődési bizottságánál (1968-70) szakirányító. 1970-80 és 1987-90 között a szentjánosi (közben a borsi) általános iskola igazgatója; 1987-től a nagyváradi Ady Endre Líceum magyartanára; közben 1994-97 között a nagyváradi református Lorántffy Zsuzsanna Gimnázium igazgatója.

Nyelvművelő, ismeretterjesztő írásai a nagyváradi Fáklyában, majd 1989 után a Bihari Napló Nyelvi álarc c. sorozatában jelentek meg, nyelvészeti szaktanulmányait a Magyar Nyelvőr (Lélektani-jelentéstani mozzanat és alaktani megszerkesztettség a szóösszetételben. 1978) és a NyIrK (A szóképzés szerepe az új szókincselemek keletkezésében. 1979) közölte.

(D. Gy.)


Oláh István (Marosvásárhely, 1944. ápr. 16.) – költő, újságíró. Középiskoláit szülővárosában végezte (1963), a Babeş-Bolyai Egyetemen s a iaşi-i Al. I. Cuza Egyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett. 1968-tól a Hargita napilap szerkesztője. Közben tanított a búzásbesenyői és mezőbodoni általános iskolákban (1964-67). 1985-től az Előre, 1989-től a Romániai Magyar Szó székelyföldi tudósítója, a dévai Corvin Magazin munkatársa (1992-93), a székelyudvarhelyi *Pulzus olvasószerkesztője (1996-97). Székelyudvarhelyen él.

Első verse az Utunkban jelent meg (1966). A Korunk, Igaz Szó, Ifjúmunkás, Hargita, Megyei Tükör, Szabad Szó, A Hét, Könyvtár közli írásait. Lírájára a bizarrság, a kísérletezés jellemző, személyes élményeit s a székely kisváros hangulatát modern ábrázolásmóddal önti versformákba. Kétszer is megkapta a Marosvásárhelyi Írók Egyesületének díját (1978, 1984), háromszor (1992, 1993, 1994) az MTI-Press díját, s a magyarországi Széchenyi Társaság is díjjal tüntette ki (1991).

Verskötetei: Álom a csodalúdról (1971); Gazdátlan tenger (1974); Kőkert (Kv. 1977); Az alakítás avagy a kísérleti költészet esélyei (Oratórium, 1978); Sötétkamra (1980); A második északon (1983); Üvegharangjáték Csíkban (Bp. 1992).

Márki Zoltán: Líra és törvény. Utunk 1969/37. – Lászlóffy Aladár: Egyből csak itt van. Utunk 1971/4. – Markó Béla: Két Forrás-kötet. Igaz Szó 1972/37. – Szávai Géza: Tájak, állomások, képzelet. Utunk 1974/51. – Éltető József: A szövetség teherbírása. Igaz Szó 1978/10. – Izsák József: Minden út a hazába vezet. Igaz Szó 1978/3. – Mózes Attila: Töredékek hangulati egysége. Utunk 1978/1. – Kacsir Mária: Ismét utazunk. A Hét 1978/27. – Szentmihályi Szabó Péter: Védekező költészet. Élet és Irodalom 1979/2; uő: "... cinkosa és leleplezője". Utunk 1981/6. – Bogdán László: Jelentés a költőről, amint éppen repülni akar. Utunk 1983/39. – Györffi Kálmán: Modern-e a "modern"? Előre 1983. ápr. 15.

(S. Zs.)


Oláh József (Kolozsvár, 1938. szept. 9.) – műszaki szakíró. A kolozsvári Villamosipari Középiskolában végzett (1955), majd a iaşi-i Politechnikai Intézetben szerzett elektromechanikai mérnöki szakképesítést (1963). Egyetemi tanulmányait megelőzően (1955-58 között) a kolozsvári Carbochim vállalatnál villanyszerelő; az egyetem elvégzése után a bukaresti Villamosgépgyárban technológus-mérnök. 1963 decemberében a iaşi-i Politechnikai Intézetbe kerül gyakornoknak; 1964-71 között tanársegéd, majd előadótanár, 1990-től professzor az automatizálási tanszéken.

Kutatási területe az ipari automatizálás, a szervorendszerek, villanyhegesztő felszerelések. 1986-ban elnyerte a Iaşi-ban megrendezett Találmányi Szalon II. díját. Fontosabb szaktanulmányai: Asupra cuplului dezvoltat de selsinul emiţător în cazul montajului selsin-selsin transformator (társszerzői L. Sebastian, N. V. Botan). Automatica şi Electronica 1967. XI. köt. 3. sz.; Considerations sur le choix du transport du transmission du reducteur d'un servomecanisme a servomoteur asynchrone biphase (társszerzői L. Sebastian, M. Lucanu). Automatisme (Paris). 1969. XIV. köt. 11. sz.; About a New Type of Linear Movement Transducer (társszerzője Rodica Olah). Bul. Inst. Polit. Iaşi. 1971. Tomul XVII (XXI), fasc. 3-4. sect. III.; A Transducer Capable of Tensing the Direction of Mechanical Linear Movement (társszerzője Rodica Olah). Bul. Inst. Polit. Iaşi. 1973. Tomul XIX (XXIII), fasc. 1-2. sect. III.; Asupra unui regulator electronic automat tripoziţional (társszerzői Th. Ganciu, L. Sebastian). Bul. Inst. Polit. Iaşi. 1980. Tomul XXVI (XXX), fasc. 1-2.

(D. Gy.)


Oláh Miklós emlékezete – az erdélyi születésű és apai részről minden bizonnyal román származású humanista történetíró (Nagyszeben, 1493. jan. 10. – 1568. jan. 15. Bécs) a váradi székesegyházi iskolában végezte tanulmányait, s a magyar királyi kancellária szolgálatából indult el és lett előbb pécsi, majd esztergomi kanonok s végül (1553-tól haláláig) a magyar katolikus egyház legmagasabb méltósága: esztergomi érsek. Életének egy időszakában, 1531-től Németalföldön mint a Mohácsnál elesett II. Lajos király özvegyének, Mária királynénak a titkára, kapcsolatba került kora több neves humanista tudósával, közöttük Rotterdami Erasmusszal is, amiről fennmaradt levelezése tanúskodik. Ez idő alatt írja meg tervezett nagy magyar történeti munkájának bevezető részét, a Hungariát (amely a magyar történetre vonatkozó akkori ismeretek mellett Magyarország részletes földrajzi és gazdasági leírását is tartalmazza), valamint műve második részét, az Attilát, a hun történet összefoglalását.

Jóllehet kora kiváló humanista tudósa volt, az erdélyi történetírás viszonylag kevés figyelmet szentelt alakjának, holott születése, rokoni kapcsolatai, műveltségének gyökerei egyaránt ide kötötték. A havaselvi vajdarokonsággal büszkélkedő apja Szászváros királybírája, az erdélyi sóbányák, a sókamara egyik vezető tisztviselője, testvére, Máté ugyancsak szászvárosi királybíró, a szebeni polgárcsaládból származó édesanyja, Huszár Borbála pedig a Hunyadiakkal rokon famíliákkal, a Bogáthiakkal és Gerendiekkel ápolta a családi kapcsolatokat. Az Oláh Miklósra vonatkozó kutatások, az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapítása körül fáradozó Kemény József úttörését (1858) követően, hosszú időn keresztül a család, illetve a humanista tudós román vagy magyar voltának bizonygatására szorítkoztak: N. Iorga még mint renegátot emlegette, és csak a két háború között Ştefan Bezdechi és Ioan Lupaş reá vonatkozó tanulmányaiban fogalmazódott meg, hogy személyében a szerzők egy román humanista tudóst látnak. A magyar történetírás viszont elsősorban az esztergomi érseket és a magyarországi első egyetemként számon tartott nagyszombati jezsuita akadémia alapítóját (1554) értékelte. Az erdélyi magyar történetírás ez ideig igen keveset foglalkozott vele. 1968-ban, halálának 400. évfordulója adott alkalmat néhány olyan tanulmány megírására, melyek előbbre vitték a reá vonatkozó kutatások ügyét. Ekkor bukkant rá Jakó Zsigmond az Esterházy családnak a Magyar Országos Levéltárban őrzött levéltárában Oláh Miklós 1548-ban, illetve 1558-ban keltezett két címeres nemeslevelére, melyeknek művészettörténeti elemzését Kovács András végezte el, Tonk Sándor pedig a két oklevél szövege alapján tett kísérletet az Oláh család származásrendjének, genealógiájának tisztázására, kimutatva, hogy a kérdés körüli zűrzavart maga a humanista tudós keltette, amikor családja előkelő voltát bizonyítandó, megszépítette családfáját. Ugyancsak az évforduló kapcsán Jakó Zsigmond a tudós iskolaalapító katolikus főpap munkásságáról közölt korszerű értékelést a Korunk hasábjain. Oláh Miklós Hungariájának magyar vonatkozású nyelvi adatait Fodor István vizsgálta, és eredményeit 1990-ben megjelent tanulmányában tette közzé.

Végezetül, 1993-ban születésének ötszázadik évfordulóján a kolozsvári tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom tanszéke nemzetközi tudományos konferenciát rendezett tiszteletére, melynek anyagát külön kötetben jelentette meg.

Műveinek kiadása: Nicolaus Olahus: Hungaria – Athila. Ediderunt Colomannus Eperjessy et Ladislaus Juhász. Bp. 1938. (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum. Saeculum XVI.). Magyarul: Hungária. In: Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. (Válogatta Klaniczay Tibor. Bp. 1982. 1044-1097); levelezése: Oláh Miklós, II. Lajos és Mária királyné titkára, utóbb magy. orsz. cancellár, esztergomi érsekprímás és kir. helytartó levelezése (Kiad. Ipolyi Arnold. Bp. 1825. Monumenta Hungariae Historica 25).

Kemény József: Oláh Miklós emlékezete. Új Magyar Múzeum 1858. I. 227-233. – Balogh Margit: Oláh Miklós Hungáriája, mint művelődéstörténeti kútfő. Bp. 1903. – Iorga, N.: Renegaţii în trecutul ţărilor noastre şi al neamului românesc [Renegátok országaink és a román nép múltjában]. Analele Academiei Române. Memoriile Secţiei de Istorie. Ser. II. Tom. XXXIV. 1913-1914. – Lupaş, I.: Doi umanişti români în secolul al XVI-lea [Két román humanista a XVI. században]. Anuarul Inst. de Istorie Naţională a Universităţii din Cluj. Vol. IV. 1926-1927. 337-363. – Bezdechi, Ştefan: Familia lui Nicolaus Olahus [Oláh Miklós családja]. Anuarul Inst. de Istorie Naţională a Universităţii din Cluj. Vol. V. 1928-30. 63-85. – Albu Corneliu: O neobişnuită prietenie epistolară Olahus şi Erasmus [Egy szokatlan levelezésbeli barátság: Olahus és Erasmus]. Magazin Istoric, 1967/4. – Firu, I. S.-Albu, Corneliu: Umanistul Nicolae Olahus (Nicolaie Românul) [Nicolae Olahus (Román Miklós), a humanista]. Válogatott írások, bevezető és jegyzetek. 1968. – Sacerdoţeanu, A.: Stema lui Dan al II-lea şi legăturile cu familiile Huniade şi Olah [II. Dan címere és kapcsolatai a Hunyadi és Oláh családokkal]. Revista Muzeelor V (1968). 5-16. – Jakó Zsigmond-Kovács András: Diplomele de înnobilare şi iconografia lui Nicolaus Olahus [Nicolaus Olahus nemeslevelei és képmásai]. Revista Muzeelor VI (1969), 101-110. – Tonk, Al.: Diplomele de înnobilare ale lui Nicolaus Olahus. Unele probleme privind genealogia familiei Olahus [Nicolaus Olahus nemeslevelei. Az Oláh család genealógiájának néhány kérdése]. Revista Arhivelor XII (1969), 1. sz. 13-31. – Fodor István: Oláh Miklós Hungáriája. Egy eddig ismeretlen kézirat és a magyar nyelvi adatok tanulságai. Bp. 1990 (In: Humanizmus és reformáció. 17). – Tonk, Alexandru: Cariera unui intelectual în secolul al XVI-lea (Drumul lui Nicolaus Olahus spre scaunul episcopal) [Egy értelmiségi pálya a XVI. században. Nicolaus Olahus útja a püspöki székbe]. In: De la umanism la iluminism [A humanizmustól a felvilágosodásig. A Kolozsvárt 1993-ban rendezett tudományos ülésszakon elhangzott előadások]. Mv. 1994. 7-13.

(To. S.)


Oláh Tibor (Naszód, 1921. márc. 26. – 1996. ápr. 30. Marosvásárhely) – kritikus, irodalomtörténész, műfordító. Középiskoláit szülővárosában, a George Coşbuc Líceumban végezte (1939), a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett olasz-francia szakos tanári oklevelet (1944). Egy ideig Olaszországban a bolognai egyetemet is látogatta; ott doktorált. A zilahi Wesselényi Kollégiumban kezdte tanári pályáját (1944-45), majd a kolozsvári Református Kollégiumban (1945-55) folytatta. Pedagógiai munkásságával párhuzamosan az Utunk szerkesztőségében is dolgozott. 1956-ban Marosvásárhelyre költözve, egy ideig az Igaz Szó belső munkatársa (1956-60), majd nyugalomba vonulásáig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára (1960-91), egyben előadó a Pedagógiai Főiskolán is.

Első jelentős írása A fiatal Dante címmel a Termésben jelent meg (1944). Irodalomtörténeti érdeklődésének fő területe kezdettől fogva a világirodalom, ezen belül az olasz és francia reneszánsz. Az olasz és a francia reneszánszról írott tanulmányaiból összeállított kötetében a nagy műveltségű ember szerénységével vallja: "Hiú ábránd lenne részemről, ha abban reménykednék, hogy valami »vadonatújat« mondok, mondhatok e pazar szellemi megújhodás örökségéről: a reneszánsz egy univerzum, egy világ, a világot pedig csak tanulmányozni lehet – nem tudni a maga teljességében." Szakavatott ismerője a román irodalomnak: cikkek, tanulmányok egész sorával járul hozzá főleg a klasszikus román prózaírók munkáinak bemutatásához. Lefordította magyarra Liviu Rebreanu Ion c. regényét, amely 1960-83 között négy kiadást ért meg. Az Igaz Szó közölte Goldoniról írt tanulmányát Az olasz vígjáték mestere címmel, a Kriterion drámasorozatában utószóval látott el több Goldoni-, Pirandello- és Beaumarchais-kötetet. Fordításában látott napvilágot Edmonde Charles-Roux Feledni Palermót (1971) c. regénye, s Goldonitól a Különös történet (1977). Válogatta, részben fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel látta el Plautus A hetvenkedő katona c. színművét s a Téka-sorozatban Montaigne esszéit (1983) és Boccaccio Dante élete c. művét. A Tanulók Könyvtára számára összeállította és bevezetővel látta el az olasz költészet kétkötetes antológiáját (Áldott a nap. Kv. 1985). Az Utunk és az Igaz Szó több Aragon, Italo Calvino, André Maurois, Alberto Moravia, Pirandello, Sciascia novella- és regényrészlet-fordítását közölte.

Rendszeresen írt színibírálatokat, színházi esszéket, irodalomkritikai cikkeket az Utunk, Igaz Szó, Új Élet, A Hét, Népújság számára; a Vörös Zászlóban a 70-80-as években filmkritikai rovata volt. A több százra rúgó színházi vonatkozású írásból csak a marosvásárhelyi színházzal kapcsolatosakat rendezte kötetté, ennek megjelenését azonban már nem érhette meg. A Thália vonzásában c. kötetet sajtó alá rendező Nagy Miklós Kund ezt írja róla előszavában: "Egy több évtizedes pályát kellett átfogni, egy olyan termékeny szerző életművét, aki nem feltétlenül könyvben gondolkodott, de az egyik legkövetkezetesebben, legrendszeresebben dolgozó írástudónk volt, olyan nagy műveltségű kritikus és esztéta, aki mindenre odafigyelt, ami színházzal kapcsolatos. Drámaírói oeuvre-öket elemzett, színpadi jelenségeket népszerűsített, olasz, spanyol, román színműveket ültetett át magyarra, előadásokat bírált, színészportrékat rajzolt az ösztönzés, a jobbra buzdítás sosem titkolt szándékával." 1955-91 között kilenc francia nyelv-, illetve világirodalom tankönyvet írt, illetve dolgozott át magyar iskolák számára.

Sokrétű közművelődési tevékenységet folytatott, 1990-ben megválasztották az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnökének.

Önálló kötetei: A reneszánsz tájain (tanulmányok, 1989); Thália vonzásában (Nagy Miklós Kund előszavával, Marosvásárhely 1996).

Gavril Scridon: Rebreanu Ion-ja magyarul. Igaz Szó 1961/6. – Szabó György: Az olasz költészet első hazai magyar nyelvű antológiája. Utunk 1985/37. – Veress Dániel: A reneszánsz tájain. Levél O. T.-hoz. Utunk 1989/36. – Öt perc, öt kérdés O. T.-hoz. Brassói Lapok 1988. júl. 29. – Szőcs István: Reneszánsz tájoló. A Hét 1990/7. – "Amit lehet és ... amilyen jól csak lehet". Beszélgetés O. T.-ral, a KZST elnökével. Népújság 1991. jan. 9. – Tovább, tovább... Beszélgetés O. T.-ral. uo. 1994. szept. 6.

(N. P.)


Oláh Tibor (Árpád, 1928. jan. 2.) – zeneszerző. A kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben tanult zeneszerzést Eisikovits Mihálytól és zongorát Halmos Györgytől. Tanulmányait Moszkvában fejezte be (1954), majd Münchenben s a darmstadti nyári tanfolyamokon (1966-71) egészítette ki. Bukarestben telepedett le, ahol rövidesen az új román zenealkotás vezéralakjai közé emelkedett. A bukaresti Zeneakadémia tanáraként (1954-93) sok zeneszerzőt nevelt.

Életművében magyar vonatkozású alkotások: Kantáta régi csángó szövegekre (bemutató Nina Cassian román fordításában, 1957, 1960, Moszkva 1964); A toledói ablaküvegezők (operaparódia Bajor Andor szövegkönyvére, bemutató Kolozsváron, 1959); színpadi zenét szerzett a kolozsvári Állami Magyar Opera számára Madách Az ember tragédiája (1965) és Euripidész-Sartre Trójai nők (1966) c. drámájához.

Szegő Júlia: Oláh Tibor. Utunk 1963/1. – Tiberiu Olah (é. n.). A Romániai Zeneszerzők és Zenetudósok Szövetsége kiadásában megjelent ismertető füzet.

(L. F.)


Oláh-Bogáthy Zoltán – *Bogáthy Zoltán


Oláhné Várday Margit (Lele, 1936) – *Szilágysági Szó


Olajos Domokos (Korond, 1885. ápr. 10. – ?) – szerkesztő. A gimnáziumot Székelyudvarhelyen végezte, 1914-ig állami tisztviselő. Ezután újságírói pályára lépett: a kolozsvári *Újság helyettes szerkesztője, 1924-25-ben Magyarság címmel maga adott ki élesen ellenzéki hangú politikai napilapot. Megszűnte után az Ellenzék belső munkatársa; politikai és társadalmi riportjaival keltett figyelmet. 1929-től a Keleti Újság, 1933-tól a kolozsvári *Magyar Újság felelős szerkesztője június 15-ig, amikor újságja "összeolvad testvérlapjával, a Keleti Újsággal".

Már az Újság hasábjain 1920-ban nyílt levelet intézett Averescu miniszterelnökhöz a magyar tisztviselők érdekében, mire az megígérte az esküt letevő magyar tisztviselők szerzett jogainak elismerését. A politikai küzdőtéren előbb a Magyar Néppárt intézőbizottságának tagja, 1924-től az OMP kolozsvári tagozatának alelnöke. Sajtóvétség címen a királyi ügyészség 25 ízben ítélte el.

A szerkesztésében megjelent Magyar írók kincsesháza (Kv. 1920) c. irodalmi antológia 45 költőt és prózaírót sorakoztatott fel, túlnyomórészt erdélyieket, úgyhogy ez a minden kort és irodalmi irányzatot felölelő gyűjtemény Ligeti Ernő szerint joggal "az erdélyi irodalom első kollektív bemutatkozásának tekinthető". A szerkesztő bevezetőjében irodalmi decentralizációt hirdet, arra hivatkozva, hogy Erdélyben "a teremtő magyar géniusz csodás tobzódásban élheti ki magát és az egyetemes magyar irodalomnak felhőkarcolókat építhet".

A biztató kezdetek után szembekerült kartársaival, jobboldalra sodródott, s 1944 őszén Nyugatra távozott.

Magyar írók kincsesháza. O. D. könyve. Ellenzék 1920. dec. 28. – Sulyok István-Fritz László: Erdélyi magyar évkönyv. Kv. 1930. 241. – Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Kv. 1941. 69. – Demeter János: Századunk sodrában. 1975. 158.

(B. E.)


Olajos István (Székelyudvarhely, 1915. dec. 2. – 1944. okt. ? Fejérd) – festő, grafikus. Félárván nevelkedett; anyja mosással, alkalmi munkával teremtette elő taníttatásának költségeit. 1934-40 között (egy év megszakítással) végezte el a Kolozsvárról Temesvárra költöztetett Szépművészeti Iskolát. Első ízben 1939-ben, majd 1941-ben a Barabás Miklós Céh fiatal művészeinek kiállításán jelentkezett. Mint a céh tagja, később is részt vett a szervezet kiállításain. 1941-ben a budapesti Műbarát, 1943-ban a kolozsvári Méhkas Diákszövetkezet tárlatain láthattak alkotásaiból. Lírai finomságú, többnyire kisméretű képei (tájak, portrék, aktok) olajban, pasztellben és akvarellben készültek. A francia posztimpresszionisták, mindenekelőtt Van Gogh művészete hatott rá. 1940-44 között a Szilágy megyei Füzesszentpéteren, ill. Kolozsváron tanított. 1944 őszén, a Maniu-gárdák garázdálkodása idején ismeretlen tettesek a fejérdi erdőben meggyilkolták. Emlékkiállítását 1993-ban szervezték meg Kolozsváron.

Murádin Jenő: A Barabás Miklós Céh. 1978.

(M. J.)


Olasz Péter (Nagyvárad, 1895. aug. 4. – 1952. júl. 14. Nagyvárad) – hitszónok, közíró. Középiskoláit Nagyváradon, Szatmárnémetiben és Kalocsán végezte. 1910-ben belépett a jezsuita rendbe, filozófiai és teológiai tanulmányokat Innsbruckban folytatott (1914-17 és 1919-23), közben a matematika és fizika tanára a rend kalocsai főgimnáziumában. Csillagásznak készült, de rendfőnöke kívánságára Romániába jött, s Szatmáron az ifjúság lelki nevelését tűzte ki célul maga elé. Előbb a szatmári Új nemzedék c. füzetsorozat (1925), majd a kolozsvári *Jóbarát ifjúsági lap szerkesztője (1925-28). Férfi-konferenciáin éles hangon támadta a baloldali és a liberális polgári sajtót; előadásai miatt antiszemitizmussal is megvádolták. A napi intellektuális életből vett előadásai népszerűek voltak. Szerkesztésében jelent meg A Mária-kongregáció kézikönyve (Kv. 1925). A budapesti Természettudományi Közlöny, Romániában A Hírnök, a Katholikus Szemle, a Vasárnap és a Pásztortűz (1924-28) munkatársa. Ez utóbbiban Szilágyi M. Dózsáról, Vorbuchner Adolfról, Hosszú Márton festőművészről írt. Az Osvát Kálmán szerkesztette *Erdélyi Lexikon számára számos katolikus egyházi vonatkozású adatot szolgáltatott. 1940-ben kilépett a jezsuita rendből, és a nagyváradi róm. kat. egyházmegyében vállalt munkakört.

Fontosabb kötetei: Világproblémák és a modern természettudomány (Bp. 1924, Szatmár 1925, Kv. 1925); Ezermester (Cserkészkönyvtár VIII). Voggenreiter Verlag, Berlin 1925); A mai férfi életútja (Szatmár 1926); Harmadik vakációi levél (Szatmár 1927); Fiú, légy férfi! (A serdülő fiú önnevelése. Szatmár 1928).

Gaál Gábor: Levelek (1921-1945). Levél Hatvany Lajoshoz 1927. okt. 6-án. 1975, 37. – Patay József: A mai férfi életútja. Pásztortűz 1926/6.

(B. E.)


Olchváry Zsuzsa (Dani Jánosné) (Temesvár, 1929. dec. 5.) – műfordító, könyvtáros. Középiskolai tanulmányait (1941-49) szülővárosában végezte. Egy évig (1949-50) a Bolyai Tudományegyetem francia szakos hallgatója, majd a Babeş Egyetemen folytatja tanulmányait. 1953-ban államvizsgázik. 1959-84 között, nyugdíjazásáig a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban könyvtáros.

Első közlése Constantin Mille Dinu Milian c. regénye egy részletének fordítása A régi iskola (Szemelvények a hajdani iskola életéből. Ifj. Kiadó, 1956) c. irodalmi antológiában Dani Zsuzsanna néven.

Önálló fordításai: Hedi Hauser: Aprócseprő Jánoska elindul világot látni (1957), Popa Magdalena: A nagy játék (1957).

(S. Zs.)


Olejnik Janka (Nagykanizsa, 1887. máj. 13. – 1954. nov. 7. Nagybánya) – festőművész, grafikus. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1909-13 között, miközben már jelen volt képeivel a Nemzeti Szalon és a Műcsarnok kiállításain. A világháborút követően előbb Zilahon lakott; 1927-től Nagybányán telepedett le, itt beiratkozott a szabadiskolába, s részt vett a művésztelep közös tárlatain is. 1934 körül a balcsiki művésztelepen festett. Olajfestményei (tájképek, portrék) mellett készített ceruza- és tusrajzokat, akvarelleket, rézkarcokat, valamint falképeket a nagybányai, ill. a börvelyi római katolikus templomba.

Foglalkoztatta a könyvművészet; ex libriseiből kiállításain is bemutatott. Képeivel a második világháború utáni nagybányai kiállításokon is szerepelt.

Murádin Jenő: Nagybánya – a festőtelep művészei. Miskolc 1994. 72.

(M. J.)


Olosz Egon (Kisjenő, 1920. febr. 5. – 1995. dec. 18. Marosvásárhely) – orvosi szakíró. ~ Lajos költő fia. Középiskoláit Kolozsvárt és Aradon végezte, az aradi Moise Nicoară Líceumban érettségizett (1938). Orvosi oklevelet a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett (1944). Gyakornokként kezdte pályáját a Miskolczy Dezső vezette marosvásárhelyi ideg- és elmegyógyászati klinikán, 1947-től a Láng István vezette belgyógyászati klinikára került. 1950-től tanársegéd, majd adjunktus a Dóczy Pál, 1957-től a Horváth Endre irányította belgyógyászati klinikán. Elnyeri az orvostudományok doktora címet (1972), és kinevezik előadótanárnak. 1978-tól professzor és a klinika vezetője, néhány éven át dékánhelyettes, nyugdíjazásig (1990). Az Európai Szívgyógyászati Társaság tagja. Az *Orvosi Szemle szerkesztőbizottsági titkára.

Kutatási területei: a vesebetegségek, a szív- és érbetegségek kórtana és kezelése. Tanított sportorvostant, dietetikát, endokrinológiát is. A klinikai tünettanba a diagnosztikai logika matematikai nyelven történő kifejezésére bevezette a halmazelmélet és a valószínűségszámítás módszereit, ezzel Marosvásárhelyen belgyógyászati tünettani iskolát alapított. Tanulmányait közölte az Orvosi Szemle, Medicina Internă és a Revue Roumaine de Medicine Interne. Értekezett az orvosképzés korszerűsítéséről; ismeretterjesztő cikkei az Új Életben jelentek meg.

Kőnyomatos jegyzetei: Semiologie medicală (1970); Belgyógyászati tünettan I-II. (1978, 1981).

Marosi Barna: Egzakt kalandozások. Egy csésze fekete "logikája". Előre 1971. márc. 24. – Pápai Judit: Mit jelent a tünet? A Hét 1989/20.

(R. G.)


Olosz Ella, G. Olosz (Keresztvár, 1937. jan. 3. – 1993. febr. 7. Kovászna) – textilművész, néprajzi szakíró. ~ Katalin nővére, Gazda József felesége. Vonzalmát a szövéshez édesanyjától, Bertha Irmától örökölte, aki a háromszéki hagyományoknak megfelelően a családi otthon minden textilszükségletét maga szőtte. Középiskoláit Kovásznán, majd a sepsiszentgyörgyi Leányközépiskolában végezte (1954), Kolozsvárt a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát a textil szakon (1961), ahol a nyugati gobelinművészetre Ciupe Mária, az erdélyi népi szövészet hagyományaira Szentimrei Judit irányította rá a figyelmét.

Már egyetemista korában falusi gyűjtőutakon vett részt, majd élményeit külföldi tanulmányutakon egészítette ki. Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban, Angliában, Németországban, Ausztriában és Görögországban ismerkedett a régi és mai Európa textilművészeti értékeivel, de a helyszínen tanulmányozta Egyiptom, Törökország, Szíria, Irak, Irán, Pakisztán, Afganisztán és Türkmenisztán népi textilkultúráját is. Az így szerzett nyugati és keleti tapasztalatok szintéziseként vállalkozott idehaza Erdélyben arra, hogy a hagyományos és a modern egymásra hatását a textil nyelvén megfogalmazza.

"Az egyszerűség döbbenetét szeretném az emberekből kiváltani!" – ez volt ars poeticája, s alkotásai valóban egy minden lényegest magukban hordó leegyszerűsödés mélységével ragadnak meg. Esztétikai tanulmányait, jegyzeteit közölték a Kriterion kiadásában megjelent Népismereti Dolgozatokban, a Megyei Tükör, A Hét, Korunk és Az Ige hasábjain. Szerkesztette és bevezette Csulak Magda 125 árapataki szálánvarrott hímzésminta (Sepsiszentgyörgy 1972) c. albumát. Önálló munkája: Kézimunkázók könyve (1982). Megalakulása óta tagja volt a Kriza János Néprajzi Társaságnak. Kárpitjai gyűjteményével 1991-ben a budapesti Műcsarnokban jelentkezett; halála után került sor kolozsvári kiállítására (1994).

Tömöry Péter: G. O. E. Megyei Tükör 1970. jan. 24. – Farkas Árpád: Egy bordában. Igaz Szó 1975/7. – Tömösi Endre: Szőtt és mintázott költészet. Brassói Lapok 1979. febr. 10. – Burján Gál Emil: Textilkompozíciók. Utunk 1988/11. – Jakobovits Miklós: G. O. E. textilmunkái előtt. Kiállítási katalógus. Bp. 1991. – Varga Domokos: Megnyitó beszéd a Műcsarnokban. Helikon, Bp. 1991. aug. 16. – Kazinczy Gábor: Búcsú G. O. E.-tól. Helikon 1993/6. – Kántor Lajos: Kovászna, Velence, Bukhara. Korunk 1994/8. – Gazda József: G. O. E. Monográfia. 1994.

(G. J.)


Olosz Ferenc (Kovászna, 1944. febr. 2.) – matematikai szakíró. Középiskoláit szülővárosában végezte; 1966-ban a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett matematikatanári oklevelet. 1966-68 között a csutakfalvi általános iskolában, 1968-69-ben a gyergyóremetei, 1969-74 között az erdődi líceumban, 1974-90 között a szatmárnémeti ipari líceumban tanított; 1990-től a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Elméleti Líceum tanára.

Első szakcikkét a Matematikai Lapok (1990/3) közölte; ugyanitt, valamint az Alapozó (Szatmárnémeti), az Octogon (Brassó) és a Pi (Miskolc) c. szaklapokban jelentek meg matematikai szaktanulmányai, valamint több mint 150 matematikai feladata. Középiskolásoknak szánt trigonometriai és mértani összefoglalóit önállóan is kiadták (Szatmárnémeti 1992, 1993).

Olosz Etelkával közös Matematika és módszertan c. segédkönyve tanítóképzősök és tanítók számára megjelenés előtt.

(D. Gy.)


Olosz Katalin (Kovászna, 1940. dec. 29.) – irodalomtörténész, folklorista. ~ Ella húga, Kicsi Antal felesége. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte (1957), a Babeş-Bolyai Egyetemen a magyar nyelv és irodalom szakon szerzett tanári diplomát (1963). Pályáját a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán mint gyakornok kezdte (1963-66), majd a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Kutatóközpontjában kutató, ill. főkutató. A KZST, EME, Kriza János Néprajzi Társaság, a budapesti Magyar Néprajzi Társaság és a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság tagja.

Első írását Egy újabb Kádár Kata-variáns címmel a NyIrK (1963/2) közölte. Tanulmányai itt s az Igaz Szó, Művelődés, Korunk, Utunk, Tanügyi Újság, Vörös Zászló, valamint a Studii de Istorie, Filozofie şi Istoria Artei, Marisia, Cercetări de Ştiinţe Sociale (Mv. és Buk.) hasábjain jelentek meg. Ezek közül kiemelkedők: A megjelenítés néhány eszköze a mesemondók nyelvében (NyIrK 1969/1); "Mondjad, édes fiam!" Skót ballada a magyargyerőmonostori népköltészetben (Igaz Szó 1973/2). Feldolgozta a KZST népköltészet-gyűjtő ösztönző tevékenységét a Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok (Bp. 1982) c. gyűjtemény számára. Román szaklapokban a román folklórnak a magyar népköltészetre gyakorolt hatásáról, a román és magyar népköltészeti hasonlóságokról értekezik. Társszerzésben Turzai Máriával és Silvia Sinnel Contribuţia unor periodice progresiste româneşti şi maghiare la cunoaşterea reciprocă a valorilor culturale şi literare (Marisia 1977) c. alatt közölt dolgozata különlenyomatban is megjelent. Szerkesztette a magyar népi líra Ha folyóvíz volnék (Kv. 1982) c. antológiáját.

Néprajzi munkásságában új szakasz kezdődött 1989 után. A Kovásznán induló református gyülekezeti lapban, Az Igében Gábor Áron tüzérének, Szabó Sámuelnek az emlékét idézi fel (1991/3), a Magyar peregrináció (Bp.-Szeged 1993) c. kötetben a két világháború közti romániai magyar népköltészeti kutatások történetét dolgozza fel; az újrainduló Művelődésben (1994/12) Magyartanítás és néprajzi tájékozódás címmel e tárgykörről értekezik, s az Oláh Miklós-évfordulón elhangzott tudományos dolgozatokat tartalmazó kötetben (De la umanism la luminism Mv. 1994) Dimitrie Cantemir Moldva-leírásának néprajzi vonatkozásait mutatja be, míg a Vallásos népélet a Kárpát-medencében (Bp. 1995) c. kötetben egy felsőtorjai betlehemes játékot ismertet.

A Kriza János Néprajzi Társaság 2. Évkönyve Halál és halhatatlanság a népmesében c. tanulmányát közli.

Önálló kötetei: Magyargyerőmonostori népköltészet (a szövegeket maga, a dallamokat Almási István rendezte sajtó alá, 1969); A kecskés ember (Udvarhelyszéki népmesék Kolumbán István gyűjtéséből, 1972).

Szabó T. Attila: Magyargyerőmonostori népköltészet. Igaz Szó 1969/11. Újraközölve Tallózás a múltban. 1985. 322-332. – Farkas Árpád: Vadrózsafa felénk hajló ága. Utunk 1970/2. – Kósa László: Magyargyerőmonostori népköltészet. Ethnographia, Bp. 1971/2. – Kriza Ildikó: Magyargyerőmonostori népköltészet. Acta Ethnogr. 1972/1-2. – Görbe István: A kecskés ember. Utunk 1972/36. – Korondi [Molnos] Lajos: "Szomjú madaraknak innyok adogatnék". Utunk 1983/39.

(S. Zs.)


Olosz Lajos (Ágya, 1891. aug. 23. – 1977. ápr. 26. Kisjenő) – költő. ~ Egon apja. Középiskoláit Szegeden végezte (1909), majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett jogi diplomát Somló Bódog tanítványaként (1913). Pályáját Kisjenőn mint szolgabíró kezdte, később ügyvédi gyakorlatot folytatott (1913-59), a háború után Kisjenőről Aradra ingázva. Az Erdélyi Helikon egyik alapítója; szoros baráti kapcsolat fűzi Áprily Lajoshoz és Reményik Sándorhoz, akikkel kisjenői magányából közel két évtizedet átölelő, irodalmi értékű levelezést is folytat. Az Erdélyi Szemle, a Pásztortűz, az Ellenzék munkatársa a húszas években; tagja a KZST-nak, amelynek pódiumán székfoglalóként verseivel is szerepelt (1930). A II. világháború idején politikai szerepet is vállalt a dél-erdélyi Magyar Népközösségben, s 1943-44-ben az Aradon megjelenő *Havi Szemle főszerkesztője, szellemi irányítója volt. 1944. augusztus 23-a után a dél-erdélyi magyar értelmiség legjavával együtt internálják; a Bihar-hegységben tölti ezt az időt egy munkatáborban. Nyugdíjas éveinek utolsó évtizedében a (később róla elnevezett) nagyzerindi Irodalmi Kör fiataljaival alakít ki jó kapcsolatokat; az *Olosz Lajos Irodalmi Kör halála után örökségének is hűséges ápolója.

Első kötetének szabadversei az első világháború végi forradalmak és a magyarságra Trianonnal rászakadt lelki megpróbáltatások ellentmondásos életérzéseinek adnak hangot: az embertelenség után a nagy változások reménye, majd a csalódás és a kisebbségi helyzet sorsvállalása fejeződik ki ekkori költészetében. Az első kötet címadó versében (Gladiátorarc) kifejezésre jutó motívum későbbi verseiben is visszatér: ezekben a gladiátor már a bukás tudatában is a helytálló harcos szimbóluma. Későbbi verseiben egyre ritkább a bizakodás hangja, s egyre gyakoribb a rezignáció, az 1931-ben kiadott Barlanghomály c. kötet megjelenése után pedig hosszú időre elhallgat. 80. születésnapja kapcsán erről így vall: "Én pesszimisztikus világszemléletű ember voltam, talán – mindig. Óriási különbséget láttam az eszményeim és a megvalósulások között. Az erkölcsi mélypontokat, az élet komiszságait nehezen viseltem el. Az viszont, hogy állandóan írjam a pesszimizmust, bántotta a lelkiismeretemet, mert én az életet nagyon szerettem, és sokra becsülöm... Alkati hiperérzékenységem akasztott el az írásban."

Távol az erdélyi magyar irodalom központjától, baráti kapcsolatai tartották meg az írótársak tudatában.

Az irodalomtörténet "a szabadvers bűvöletében" alkotó költők közé sorolja. Valóban, versei formai kötetlenségükkel is újszerűen hatottak a húszas évek erdélyi magyar lírájában. A szabadverset akkoriban Bartalis János és Szentimrei Jenő is művelte, de épp Szentimrei volt az, aki rámutatott az Olosz-vers lényegi újdonságára, egyedülvalóságára: a költő klasszicizmusára. Klasszikus volt témáiban: az egyetemes, az örök értékek kidomborításában, klasszikus verseinek zártsága révén, ami egyfajta belső figyelmet jelentett nála, s klasszikus "monumentalitásra törekvés"-ében is. "Kemény, dermesztő kontrasztokra építi egy-egy versét – írja róla Szentimrei –, hogy annál finomabban és élesebben megfogja a kifejezés egyedül lehetséges formáját." A ritmus, a rím is belopja magát ezekbe a versekbe, de érezzük, nem ez a lényeg. Pontosabban a lényeg mindez együtt. Jancsó Elemér jellemzése szerint ~ "... a sors, a végzet költője. Úgy látja az életet, mint titkos erők meghatározott, de általunk soha nem látható játékát." A kisebbségi lét kilátástalanságát is kifejezi pl. Végzet c. versében, amelyben az emberi sors tragikumát megszemélyesítő végzet "... jön, megy, elhalad, / mi éltünk azalatt, / de ő tovább lépi / az ősi, titkos lépteket / s visz magával mindegyikünkből / egy porszemet".

Hallgatását megszakítva, az 1943-ban Nagyenyeden kiadott Romániai magyar írók antológiájában s a Havi Szemlében ismét közöl néhány verset, de alkotókedvét csak összegyűjtött verseinek 1968-as megjelenése a Romániai Magyar Írók sorozatban hozza vissza. Ezt követően jelentkezik "őszikéi"-vel, a Hattyúének c. verskötettel, amelyben – ha nem is mindig a régi versek erejével – az öregkor és a megújulást hordozó ifjúság harmóniáját hirdette. Ezek az utolsó évek a nagyzerindi Irodalmi Körrel való kapcsolat évei, amelyeknek Parancsoló értelem és Vers a vén cserfához c. költeményeiben emléket is állított.

1989 után irodalmi hagyatékának más darabjai is napvilágra kerülnek: Hantz Lám Irén ~ és Lám Béla levelezését teszi közzé (Helikon 1991/36); a csíkszeredai Pallas-Akadémia egy Kis/Olosz/könyvet jelentet meg, Marosi Ildikó bevezetőjével és a költő unokája, Kissné dr. Olosz Klára gondozásában, Hittel a mélységek felett címmel, a költő 1944-45-ös lágernaplójával, ez időszakban írott családi levelezésével és a lágerben sorstársairól készített rajzaival; halálának 20. évfordulójára pedig az *Olosz Lajos Irodalmi Kör válogatást ad ki "istenes verseiből", Csanádi János gondozásában (Szeplőtlen oltár. Arad 1997).

Reményik Sándor: Gladiátorarc. Ellenzék 1923. dec. 23.; uő: Négy erdélyi poéta. Erdélyi Irodalmi Szemle 1924/2. – Walter Gyula: O. L.: Gladiátorarc. Pásztortűz 1924/3. – Molter Károly: Égő csolnakon. Ellenzék 1926. aug. 15. Újraközölve: Szellemi belháború. 1968. 181-184. – Szentimrei Jenő: Új klasszikus Kisjenőről. Korunk 1926/10. – Dsida Jenő: Barlanghomály. Erdélyi Helikon 1931/10. Újraközölve: Séta egy csodálatos szigeten 1992. 61-64. – Kovács László: Könyvek és írások között (O. L.: Barlanghomály). Pásztortűz 1932/2. – Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Kv. 1934. Újraközölve: Kortársaim 1976. 69-73. – Sőni Pál: Modernség tegnap és ma. Utunk 1967/47. – Szemlér Ferenc: O. L. visszahódítása. Utunk 1968/46; uő: Márványba vésett költészet. Igaz Szó 1971/9. – Vita Zsigmond: Jegyzetek O. L.-ról. Korunk 1969/3; uő: Költő a barlanghomályban. Igaz Szó 1969/4; uő: O. L. a lágerben. A Hét 1981/44. – Bori Imre: Az erdélyi líra expresszionisztikus futamai. Újraközölve: A szecessziótól a dadáig. Újvidék 1969. – Dánielisz Endre: O. L. fenyői alatt (interjú). Könyvtári Szemle 1971/4. – Izsák József: Külön utakon. Igaz Szó 1971/9. – Olosz Lajos műhelyében. uo. – Sőni Pál: Hattyúének. Utunk 1972/43. – Marosi Ildikó: Kozmikus objektivitás, égő színek. Beszélgetés O. L.-sal. Közölve: Közelképek (1974. 29-35); Kis/Olosz/ könyv (Csíkszereda 2001. 68-79). – Olosz Lajos 85 éves (Szemlér Ferenc, Szekernyés János és O. L. írásai). A Hét 1976/33. – Dávid Gyula: "Meg nem hátráló rettenettel" (O. L. halálára). A Hét 1977/18. – Szekernyés János: Pán a Körös-parton. A Hét 1981/40.

(D. Gy.)


Olosz Lajos Irodalmi Kör – irodalmi-művelődési kör az Arad megyei Nagyzerinden. 1969-ben hozta létre egy helyi művészet- és irodalomkedvelő, a szépség utáni vágyat magában hordozó fiatal értelmiségi csoport és a köréje tömörült nagyzerindi diákság. A kör tagjai az akkor Kisjenőn élő Olosz Lajost tekintették szellemi vezérüknek, aki vállalta is tevékenységük irányítását egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig. A közel egy évtizedes szellemi kapcsolat és a költő iránti tisztelet jeléül vette fel az ~ nevet 1977-ben.

E kapcsolat ihletője két Olosz-vers: a Parancsoló értelem s a zerindieknek dedikált Vers a vén cserfához.

Az ~ vezetőinek, elsősorban Csanádi János magyar szakos tanárnak vállalt célja a művészi szép iránti fogékonyságra, az esztétikai értékek fölfedezésére és megbecsülésére való nevelés, valamint az, hogy a kört látogatókból irodalomszerető és -értő olvasókat, áldozatkész művészetbarátokat neveljenek. Ennek keretében sajátos feladatuknak tekintik névadójuk emlékének ápolását, költészetének minél szélesebb körű megismertetését.

Működésének több mint negyedszázada alatt az ~ rendszeresen szervezett műsoros esteket a magyar irodalom és történelem kiemelkedő személyiségeinek évfordulói alkalmából, találkozókat jeles írókkal, képzőművészekkel. A több mint ötven ilyen rendezvény igen nagy számú közönséget vonzott és vonz. Az ~nek vendége volt a hazai magyar művelődési élet számos személyisége, így Anavi Ádám, Bajor Andor, Banner Zoltán, Bárányi Ferenc, Bárányi Ildikó, Bitay Ödön, Bonczos István, Nagy Ilona, Cseke Péter, Demény Lajos, Domokos Géza, Franyó Zoltán, Gittai István, Kányádi Sándor, Kovács János, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, Mózes Attila, Szász István, Szász János, Tóth Mária, Tóth Sándor, Varga Gábor, Zágoni Attila.

A kör tagjai közül néhányan (Adorján Mihály, L. Andrási Zsuzsa, Fazekas József, Fodor Lajos, Iuliu Lucaciu, Papp Hortenzia, Szabó József, Besenyő Sándor) maguk is megpróbálkoztak tollforgatással; írásaikat az aradi Vörös Lobogó, Falvak Dolgozó Népe, Művelődés közölte.

1991-ben Olosz Lajos születésének centenáriuma alkalmából, a kisjenői Körös mente Irodalmi és Közművelődési Társasággal együttműködve, nagyszabású ünnepségeket rendeztek, amelyeknek keretében a költő kisjenői házán és szülőházán, Ágyán Olosz Lajos-emléktáblákat avattak, Kisjenőn, Ágyán és Nagyzerinden az ünnepségek két napja alatt irodalmi-művészi műsorokat mutattak be, s neves előadók emlékeztek meg Olosz Lajosról. Ebből az alkalomból közölt irodalmi összeállítást a költőről a Romániai Magyar Szó, a Művelődés, az aradi Jelen s a nagyváradi Harangszó, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület lapja.

Az ~ keretében 1994-ben megszervezték Nagyzerind első okleveles említése 825. és Feketegyarmat 750. évfordulójának ünnepségeit; erre az alkalomra Bölcsőhely címmel kiadványt szerkesztettek, benne a helységből elszármazottak írásaival.

A kör tagjai voltak a kezdeményezői a nagyzerindi képtárnak, amelyet 1974 májusában nyitottak meg. A képtár elképzelését Fazekas József tanár, a művelődési otthon akkori igazgatója a Falvak Dolgozó Népében 1973 decemberében közzétett felhívásában fogalmazta meg először, s e felhívás nyomán, Cseke Péter támogatásával (aki a lapban a művészekkel való kapcsolatteremtésre állandó rovatot biztosított) értékes gyűjtemény állt össze hazai magyar művészek adományaiból. A megnyitás óta (amelyhez ünnepi keretet az 1974-ben is megrendezett Aradi Tavasz művelődési rendezvénysorozat biztosított) a képtár állománya jelentős mértékben gyarapodott, s a kiállított képek és szobrok száma mára eléri a 120-at.

Az ~ kezdeményezésére indult meg 1996 februárjában a Körösköz c. időszaki kiadvány, amelyben a Fekete- és a Fehér-Körös mente művelődési és néprajzi hagyományait kívánják megörökíteni.

Névadója "halálának 20., valamint református egyházkerületi főgondnokká választásának 50. évfordulóján" az ~ megjelentette a költő "istenes versei"-t Csanádi János válogatásában és bevezető tanulmányával. Ez az aradi Kölcsey Egyesülettel és a kisjenői Körös mente Irodalmi Körrel közös kötet (Szeplőtlen oltár. Arad 1997) egyben a *Fecskés Könyvek új sorozatának első kötete is.

(T. L.)


Oltyán László (Marosvásárhely, 1935. aug. 19. – 1990. nov. 16. Marosvásárhely) – író, újságíró. Szülővárosában a Faipari Középiskolában végzett, majd szerszámlakatos. 1958-59-ben az Ifjúmunkás és a Vörös Zászló belső munkatársaként mint riporter kezdte újságírói pályáját. 1959-62 között ismét szerszámlakatos. 1962-88 között újra a Vörös Zászló riportere. Közben a Bolyai Farkas Líceum esti tagozatán érettségizett (1966). Már ismert író, amikor a megyei pártlaptól 1988 februárjában eltávolítják s a Metalotehnica üzem munkása lesz. Bekapcsolódik az 1989-es decemberi rendszerváltozás marosvásárhelyi megmozdulásaiba, s utána a megyei Ideiglenes Nemzeti Egységtanács tagja lesz. Haláláig a helyi Népújság rovatvezetője.

Első kisregényével 1970-ben jelentkezett. A kritika felfigyelt arra, hogy írásainak sorozatában a riport műfajából indulva jut el regényeinek társadalmi témaköréig s az egyszerű, őszinte közlés olvasmányosságáig. Az 1981-ben megjelent Érés idején c. regényének népszerűségét G. Balogh Attila a látszatra szerény témaválasztással magyarázza: egy apa és fia története ez a regény, "néhol újságírói eszközökkel megírt és itt-ott közhelyekből összeálló". Szász János üdvözli a hiteles életképeket, de észreveszi az ábrázolt családi életforma elszigeteltségét és ebből eredő kilátástalanságát.

Magányos asszonyok c. rádiójátékát 1984 szeptemberében adta elő a marosvásárhelyi magyar rádióstúdió.

Kötetei: A vészharang elhallgat (kisregény, 1970); Csak egy szobát... (kisregény, 1973); Sok víz lefolyt a Maroson (riportok, Kv. 1978); Érés idején (regény, Kv. 1981); Felmentés (regény, Kv. 1986); Fehér könyv (dokumentáció az 1990. március 19. és 20-i eseményekről Marosvásárhelyen. Többekkel társszerzésben. Bp. 1991).

Álneve: Faragó László, betűjelei: O. L., o. l.

G. Balogh Attila: Apa és fiú regénye. Igazság 1981. szept. 9. – Szász János: Sziget a Maroson. Romániai Magyar Szó 1981. – Lázár László: Őszinteség – ráadással. Ifjúmunkás 1981. nov. 8. – Molnos Lajos: Tizenkilenc esztendő története. Utunk 1982/36. – Király Béla: Riportból regénybe... Igaz Szó 1987/9. – Gálfalvi György: Búcsú O. L.-tól. Látó 1990/11. – Tófalvi Zoltán: A végső felmentés. Kelet – Nyugat 1991. márc. 7.

(S. Zs.)


Olysói Kornélia (Nagyvárad, 1935. okt. 8.) – bábjátékíró. Szülővárosában pedagógiai szaklíceumot végzett (1953); utána a bukaresti Makszim Gorkij Főiskola hallgatója (1955). A nagyváradi Népművészeti Iskolában rendezőképzésben részesült. Orosz nyelvtanár, de 1956-ban politikai okokból eltávolítják a tanügyből. 1957-től a nagyváradi, 1959-től a marosvásárhelyi bábszínház tagja. Cikkét a bábjáték alkotó varázslatáról a Napsugár (1973/2), folytatásos ismertetését a bábmozgatás művészetéről a Művelődés (1980/3-7) közli. Zsebecske néven önálló kísérleti játékszínpadot szervezett (1987). Foglalkoztatja a bábjáték alkotó jelentősége is az iskolai oktatásban. 1990 óta a Bábjátékosok Nemzetközi Szövetségének tagja.

Két Benedek Elek meséi nyomán írt bábjátéka a Művelődésben jelent meg: A mindent járó malmocska (Játékszín-melléklet, 1980/2) és A sárga kicsi kígyó (1983/2).

(S. Zs.)


OMP*Országos Magyar Párt


Ondrejcsik Kálmán (Bukarest, 1934. júl. 29. – 1994. jún. 28. Kaost) – filmtechnikus. Aradon végzett középiskolát, főiskolai tanulmányait a leningrádi Filmtechnikai Intézetben fejezte be (1957). Hazatérve a Román Filmvállalat munkatársa, s mint kutatómérnök 1973-tól a Filmtechnikai Kutatólaboratórium vezetője Bukarestben. Kaleidoszkóp c. kisfilmjeivel, melyek a Miracolor-eljárást mutatták be, elnyerte az 1970-es párizsi UNIATEC-kongresszus egyik fődíját. Szakcikkei olasz, szovjet, csehszlovákiai, angol és francia szakfolyóiratokban jelentek meg. Magyarul a TETT közölte tanulmányait, így az autóiparban forradalmi megújulást ígérő, hidrogénnel működő robbanómotorról (1977/4), az olimpiai városok vendéglátási struktúrájáról (1978/2) és A tárgyak társadalma címmel az élő és az ember alkotta mesterséges világ viszonyulásairól (1980/4). 1987-ben kivándorolt Németországba.

Kötete: Aplicaţii ale fotografiei în ştiinţă şi tehnică (társszerzők Iosif Goldhaar és Alexandru Perculescu. 1970).

(Cs. G.)


Ónodi Sándor – Veress Zoltán írói álneve


opera-operett1. Már a *daljáték címszó összegezte a zenés színpad legfontosabb műfajának, az operának romániai magyar eredményeit az 1970-es évek végéig. Azóta néhány érdemleges új darab került előadásra Kolozsvárt az Állami Magyar Operában. 1990-ben az Állami Magyar Opera pályázatot hirdetett zenés színpadi művekre. Az első díjat Demény Attila nyerte Parafarm c. darabjával, (második díjat nem osztottak ki), a harmadikat Magyari Zita Lyukasarcú tündér c. gyermekoperájával. A felélénkült érdeklődésnek köszönhetően hosszas várakozás után ismerhette meg a közönség a Tamási-novella ihlette és Szőcs István szövegkönyvével készült, de 1970 óta kéziratban rekedt Ördögváltozás Csíkban c. egyfelvonásos művet, Vermesy Péter korszerű zenei nyelvezetű alkotását (1990). A pályadíjnyertes Demény Attila Parafarm c. szerzeményében George Orwell Állatfarm c. regényét gyümölcsöztette Visky András librettója alapján a kamaraopera, táncszínház és a *musical egyéni szintézisében (1991).

Az operához közel álló zenés mesejátékot nálunk a *daljáték címszóban már említettek mellett Kisbán Miklós (Az ostoba Li. 1946) és ifjabb Mátyás Mátyás képviselte, utóbbi Marton Lili nyomán szerzett Rongyoska királykisasszony c. darabjával (1947).

Gyermekoperáink sorát Magyari Zita gyarapította Fodor Sándor nyomán készült Csipike lakodalma c. művével (1991).

2. Kiegészítendő a *daljáték tárgyköre a romániai magyar operett anyagával is. Ez a műfaj a 19. századi és az I. világháborút megelőző hagyományokat folytatta. A műfaj útját Erdélyben Farkas Ödön, Stephanidesz Károly, Borsay Samu, Virányi Jenő és Serly Lajos egyengette. A két világháború közt Komjáti Károly zeneszerző jelentkezett leggyakrabban. Az ő példáját követte Vadas László, aki kolozsvári szövegírók munkáját hasznosította: Gara Ákos librettóját a Vadgalamb (1921), Győri Illés István szövegét a Szultána (1926) esetében. Ugyanő a szerzője a Trombitaszó c. zenés játéknak is (1941). Claude Romano (George Sbârcea) Thury Zsuzsa szövegét hasznosítva szerezte az In flagrantit (1955), Gredinár Aurél és Walter Gyula szövegkönyvére a könnyen rögzíthető dallamosságú Szerelemre ítélem c. operettet (1956-57). Molnár Károly két operettel jelentkezett (A puszta rózsája és Száll a labda). Fodor Árpád, illetve Antal Péter szövegére a dalbetétek szövegének szerzője Barkó György.

Gyermekoperettet Révay György írt Hajtai Etelka szövegére Tündérkirálykisasszony címmel (1926).

Lakatos István: A kolozsvári magyar zenés színpad (1792-1973). 1977. – Pusta Enikő: Ördögváltozás Vermesy-módra. Szabadság 1990. ápr. 27. – László Ferenc: Operasiker – gyermekhangokon. Helikon 1991/27. – Benkő András: Énekesjátéktól – az operáig. Közli Kolozsvár magyar színháza. Szerk. Kántor Lajos-Kötő József-Visky András. Kv. 1992. 85-107.

(B. A.)


Opra Pál (Szentivánlaborfalva, 1911. júl. 1.) – mezőgazdasági szakíró. Középiskoláit Csíkszeredában végezte (1932). Egyetemi tanulmányait joghallgatóként a bukaresti egyetemen kezdte, s 1942-ben a Kolozsvárra visszatért magyar egyetemen fejezte be, ahol államtudományi doktorátust is szerzett (1943).

Volt segédjegyző szülőfalujában (1935-40), helyettes szolgabíró Uzonban (1938-40), az EMGE statisztikai ügyosztályának munkatársa, majd vezetője (1940-47). Egyetemi előadó a Mezőgazdasági Főiskolán (1948-75), nyugalomba vonulásáig. Elsősorban a mezőgazdasági jognak, a vállalatok szervezésének és műszaki-anyagi ellátásának, valamint a termékek értékesítésének kérdései foglalkoztatták.

Első írása, statisztikai elemzés Erdély népességéről az 1930-as években az Erdélyi Gazdák Zsebnaptárában jelent meg (1946). Rendszeres munkatársa volt a bukaresti Állami Mezőgazdasági Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének. Írásait az Erdélyi Gazda, Falvak Népe, majd Falvak Dolgozó Népe, Romániai Magyar Szó, Előre, Igazság, Korunk közölte. Főiskolai jegyzete: A mezőgazdasági vállalatok tervezése és szervezése (Kv. 1953); szerkesztésében jelent meg Budai Ferenc Szervezési ismeretek a kollektív gazdaságok brigádvezetői számára (1958) c. munkája.

Kötetei: Gabonabetakarítás és cséplés (Mezei Sándorral, 1951); Az agronómia kézikönyve (többekkel, 1954); A kollektív gazdaságok jövedelme (Benke Sándorral, 1956); A börvelyi "Előre" kollektív gazdaság (Benke Sándorral, 1958); Tervezés a kollektív gazdaságokban (1959, 1963).

Antal Dániel: A kollektív gazdaságok jövedelme. Korunk 1957/11. – Cseke Péter: A magyar nyelvű mezőgazdasági irodalom Romániában (1919-1989). Agrártörténeti Szemle, Bp. 1991/1-4. – F. z.: Köszöntjük a 90 éves O. P.-t. Szabadság (Kv.) 2001. jún. 28.

(Cs. P.)


Orbán Balázs emlékezete – A tudós, néprajzi és földrajzi író (1829-1890) élete bővelkedett olyan fordulatokban, amelyek nem engedték lankadni az érdeklődést tettei iránt. 1849-ben szabadcsapatot szervezett Konstantinápolyban a magyar szabadságharc megsegítésére. A világosi bukás után francia forradalmárok körében élt Jersey, majd Guernesey szigetén, jó barátságba került Victor Hugóval, aki áradozva nyilatkozott a nyakas székely forradalmárról. 1859-es hazatérése után függetlenségi programmal országgyűlési képviselő, a budapesti parlament szélsőbaloldalán foglalt helyet. A demokrácia, a liberalizmus, a humanizmus és a béke elveiért szállt síkra beszédeiben, egyazon szenvedéllyel védelmezve székely szülőföldje érdekeit, vagy ha úgy adódott, a naszódi románság iskolaalapját. E színes életrajzhoz illett az a korabeli legenda, hogy halálakor íróasztala kettéhasadt.

Az idő teltével azonban csak a legendák maradtak meg alakja körül. Munkái, a hatkötetes A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból (1868-73) vagy a szintén hatkötetes Utazás Keleten (1861) ritkán került le a könyvespolcokról. Orbán Balázs, aki szűkebb pátriáját mindig egyetemes magyar szemmel, sőt a nagyvilághoz mérve szemlélte, mindinkább helyi, udvarhelyi hagyománnyá vált.

Elsősorban udvarhelyi esemény volt, amikor a családi kripta összeomlása után koporsóját 1921-ben földbe helyezték a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdőn (Székely Közélet 1921/ 26), amely valamikor családi birtoka volt, s amelyet közcélokra hagyományozott. Ki volt Orbán Balázs? címmel a székelység jeles költője, Tompa László 1929-ben verssel köszöntötte születésének centenáriumát. "S tekintsük: mint élt! Külországot jár, / Hogy benn tanítsa, amit künn tanult! / Majd fénylő múltról szól borús jelennek, / Oh, biztatónk már sokszor volt a múlt! / Holt regéi sok völgyünknek, hegyünknek / Az ő szaván át megelevenülnek" – így szól a vers, a kisebbségivé vált erdélyi magyarság életérzését fejezve ki. A megtartó történelmi emlékezet idézéséhez a romantikus alkatú, a népszolgálatot minden egyéb elé rendelő Orbán Balázs alkalmas szövetségesnek bizonyult az élők számára.

Már a húszas évek elején megelevenedett alakja Bíró Lajos (1921), Szentmártoni Kálmán (1922) és Bányai János (1925) írásaiban, de igazából születésének centenáriuma fordította feléje az erdélyi magyar közvélemény figyelmét. Az EME által rendezett ünnepségen Sándor József mondott emlékbeszédet, amelynek záró mondataiban példaként idézte A Székelyföld leírása szerzője végrendeletének egy passzusát: "... egész életem küzdelem volt a jóért, az igazért, a haza üdvéért [...], oda kell törekednem, hogy halálomból is némi haszon származzék a szegény magyar hazára, amelynek egész életemben tevékenységemet szentelém [...] Családdal nem lévén megáldva, a magyar – közelebbről a székely – népet tekintem családomnak." A centenáriumi megemlékezők között van a lapokban megjelent írásaival Szentmártoni Kálmán, Sebesi Samu, Bányai János, Kiss Ernő. Ugyancsak ebből az alkalomból vetődik fel a vécsi helikoni találkozón A Székelyföld leírása újrakiadásának terve is.

Halálának 50. évfordulója újabb alkalom emlékének idézésére. Ekkor Tavaszy Sándor méltatja a Pásztortűzben és az Erdélyi Helikonban közölt esszéiben (utóbbi újra megjelenik az ESZC Erdélyi csillagok. Kv. 1942 c. gyűjteményes kötetében); Bányai János foglalkozik a geológus Orbán Balázzsal (1940), s néhány évvel később Kelemen Lajos közli egy ismeretlen levelét A Székelyföld leírásával kapcsolatban.

A helikoni írókörben felvetődött újrakiadási tervvel kapcsolatban hívta fel a figyelmet Kelemen Lajos arra, hogy Orbán Balázs birtokában A Székelyföld leírásának volt egy üres lapokkal egybeköttetett példánya, amelyre a szerző utólagos javításait, kiegészítéseit is rávezette (e példányok utótörténetét 1980-ban dr. Márkos Jenő foglalja majd össze). Magára a kiadásra azonban akkori körülményeink miatt gondolni sem lehetett. ~ mégis ösztönző példa lett a harmincas évek romániai magyar falukutatása számára. Kacsó Sándor "a korszerű Orbán Balázs" megírását vélte szükségesnek, Jancsó Béla pedig, az Erdélyi Fiatalok vezéregyénisége ki is mondta: "Fel kell mérni az erdélyi magyarság helyzetét egy új és a mai viszonyoknak megfelelő monográfia elkészítésével." Ezt a munkát az Erdélyi Fiatalok, majd Venczel József személyében a Hitel körül tömörült ifjak vállalták fel, s folytatásaként a 40-es évek elején az erdélyi magyar társadalomkutató diákok bálványosváraljai táborában alakult meg a jelképes Orbán Balázs Munkaközösség. A bálványosváraljai kezdeményezést évtizedekkel később felelevenítő Imreh István annak folytatásáról is tud: "A Bolyai Egyetem [...] munkatervébe iktatta és elkezdte a terepen való tájékozódást az új székelyföldi monográfia munkálatainak megalapozására."

A második világháború után a romániai magyarság helyzetére és múltjára vonatkozó kutatások jó időre visszaszorultak "intézmény-emberek" egyszemélyes műhelyeibe; ők önmaguk igazolására is szívesen idézték Orbán Balázs alakját, aki a roppant nagy székelyföldi felmérést egyedül, faluról falura gyalogolva végezte el. 1956 táján már a nyilvánosság előtt is lehetett hivatkozni példájára: ifj. Kós Károly Orbán Balázs, a néprajzkutató címmel ír róla az 1957-es *Kelemen Lajos-Emlékkönyvben, s ugyanő az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó felkérésére előkészíti A Székelyföld leírása néprajzi részeinek szemelvényes kiadását, amelyhez a monumentális mű néprajzi mutatóját is összeállítja. A könyv megjelenését azonban a magyar forradalom leverését követő megtorlás légkörében a cenzúra megakadályozza, s a néprajzi mutató is csak jó egy évtizeddel később láthat napvilágot a sepsiszentgyörgyi múzeum évkönyvében (Aluta 1969).

A tulajdonképpeni Orbán Balázs-reneszánsz az 1960-as évek végének átmenetileg ismét oldódó politikai légkörében, A Székelyföld leírása megjelenésének centenáriuma ürügyén következik el. Erről az évfordulóról s ennek kapcsán Orbán Balázs személyiségéről az egész romániai magyar sajtó megemlékezett: Mikó Imre – aki különben regényes életrajzot is ír a világjáró tudósról – a jelen szemszögéből kereste helyét és jelentőségét az erdélyi magyar kultúrában, Beke György és Fodor Sándor pedig egy időben indult el barangolásra, hogy 1968 nyarán egyik a Barcaságon, másik Csíkban és Udvarhelyen bejárja azon helyek nagy részét, ahol Orbán Balázs megfordult, összevetve a hajdani nagy vándor rögzítette valóságot a jelen állapotával.Íy született meg Beke György, Fodor Sándor és Mikó Imre közös kötete, az Orbán Balázs nyomdokain (1969), a megújuló romániai magyar szociográfiai irodalom első jelentkezéseként. E kötet nyomában a romániai magyar sajtó behatóan foglalkozott az Orbán Balázs-örökséggel. A bukaresti Előre 1968. dec. 22-i számának két oldalát ennek a nagy hagyatéknak szentelte: Domokos Géza bevezetője után Benkő Samu a történész, Kós Károly a néprajz-, Kónya Ádám a földrajztudós, Beke György a riporter Orbán Balázs munkásságát rajzolta meg. Ez alkalommal a román lapok is megnyitották hasábjaikat az emlékezés előtt: a România Liberă hasábjain Beke György két ízben (1968. okt. 3.; nov. 24.) is foglalkozott alakjával, az Informaţia Harghitei ismertette Beke, Fodor és Mikó Imre közös könyvét (1969/525), s az ünnepi rendezvényeket (1969/523). Tervbe vettek egy szemelvényes kiadást is A Székelyföld leírásából, a Beke György és Szász Béla által a Tanulók Könyvtára számára összeállított kötet megjelenését azonban a cenzúra már nem engedélyezte.

Az évforduló hozta felszínre az Orbán Balázs-hagyaték egy elveszettnek hitt értékét: a szerzőnek A Székelyföld leírása anyaggyűjtése során készített 150 fényképfelvételét. A székelykeresztúri unitárius gimnázium könyvtárában megőrzött, majd az iskolák államosítása után Marosvásárhelyre került és ott Mészáros József könyvtáros által megtalált üveglemezeket Erdélyi Lajos fotóművész tette mai reprodukálásra alkalmassá és jelentette meg szakszerű tanulmány kíséretében, Sütő András előszavával (Székelyföld képekben. 1971). A fotótörténetileg is igen értékes anyagból később, újabban előkerült fényképekkel kiegészítve, szintén Erdélyi Lajos gondozásában jelent meg kötet (Orbán Balázs összes fényképei. Bp. 1993).

Újabb alkalmat az Orbán Balázs-örökség számbavételére születésének 150. évfordulója kínált. Egyed Ákos tanulmányában (1979) – ebből az alkalomból – műveinek viszonylagos elzártságával magyarázta, hogy erről a nagy tudós személyiségről sem életében, sem halála után egyetlen szakmunkát sem írtak. Szerinte "... talán a kelleténél több bennük a kegyeletszerűség, a pietás, ami ugyan segíti emlékének ápolását, de abban akadályoz, hogy kritikailag értékeljük, s ezáltal közkinccsé tegyük". Sütő András figyelmeztet arra, hogy Orbán Balázst "nem pusztán a provincia ültette az emlékezet aranyszékébe", s alaptalan az a gyanú, hogy a szülőföldjén kibontakozott emlékápolás, az őt idéző helyi ünnepségek, versek, képzőművészeti alkotások, nem utolsósorban Szejkefürdőn lévő sírjának kiépítése népi kegyhellyé a székelyudvarhelyi diákság segédletével, mindez valamiféle helyi túlértékelés. Mert ennek a helyi kultusznak is egyetemesebb értelme van, amint Imreh István utal reá: "Az a mód, ahogyan egy nép becsüli az előidőkben érte cselekvőket, a szolgálattevőket, azokat, akik a köz dolgain munkálkodtak, az annak a jelzője is, hogy a történeti jelen időben mennyire érzi közösségnek önmagát."

Az évfordulónak dedikálva jelent meg a Korunk 1979-es "népismereti" évkönyve.

Az 1980-ra is áthúzódó évfordulón emlékét az Utunkban Imreh István, A Hétben Dávid László, a Könyvtár c. bukaresti folyóiratban Molnárné Hubbes Éva tanulmánya idézi. Ugyancsak A Hétben Ferenczi Géza és Ferenczi István Orbán Balázs régészeti kutatásainak eredményeit mérlegeli, Kisgyörgy Zoltán és Váró György a sokáig lappangó, Orbán Balázs által jegyzetelt példányok előkerüléséről ad hírt.

További lendületet adnak ~ének A Székelyföld leírásának új kiadásai. Elsőnek Illyés Elemér Kolozsvárról indult történész adja ki a teljes művet, méghozzá Orbán Balázs előkerült jegyzeteivel is kibővítve (Firenze-München 1981), majd az Magyarországon is megjelenik két vaskos kötetben, Csatári Dániel bevezetőjével és jegyzeteivel (Bp. 1982), s ugyancsak az ő gondozásában a Torda város és környéke is (Bp. 1984). Az előbbiből egykötetes válogatás, az utóbbiból kétkötetes változat is készül a Pro Memoria c. sorozatban (Bp. 1982. Kósa László utószavával; Bp. 1986. Lászlóffy Aladár utószavával). Ez utóbbi kiadások az egyre fenyegetőbb határellenőrzés ellenére is több száz példányban jutnak el a romániai magyar olvasókhoz. Ugyanakkor néhány kisebb közleményben nyilvánosan is tovább él Orbán Balázs emléke: Sándor József Orbán Balázs Victor Hugónál tett látogatását idézi fel (Igaz Szó 1981/11), Péterffy Gyula az egykori diák székelykeresztúri unitárius gimnáziumának tett alapítványát eleveníti fel (Keresztény Magvető 1984/4); ismeretlen Orbán Balázs-levelet közöl az 1982-es Hargita Kalendárium, s ugyanaz 1985-ös kötetében Albert Dávid tanulmányát, Orbán Balázs iskoláiról címmel.

Az 1989. decemberi politikai fordulat után ~ben is új fejezet kezdődik. Már az első évben elindítja A Székelyföld leírása füzetes kiadását a sepsiszentgyörgyi Európai Idő (ez a sorozat 1996-ban, a 26. füzettel zárul). Megjelenik a Sztambultól a Szejkéig c. válogatás írásaiból (1995), s ugyancsak 1995-ben (febr. 4.) sor kerül Hunyadi László marosvásárhelyi művész pályázatnyertes Orbán Balázs-szobrának ünnepélyes leleplezésére Székelyudvarhelyen. (E kezdeményezés előzménye, hogy Hargita Nándor székelyudvarhelyi agyag- és faipari iskolai tanár már 1900-ban elkészít egy szobortervet, amelyet Székelykeresztúron szándékoztak felállítani.)

A szoboravatás alkalmából jelent meg Majla Sándor szerkesztésében az Orbán Balázs örökösei c. gyűjtemény Lászlóffy Aladárnak a "legnagyobb székely" történetfilozófiáját idéző és Tamás Tímeának Orbán Balázs háromszori újratemetése történetét is felelevenítő esszéjével. A könyv és maga az ünnepség egyben tanúság arról is, hogy Orbán Balázs műve nem csupán alkalomról alkalomra adódó ünnepi megemlékezések tárgya, hanem élő örökség.

Bíró Lajos: O. B. Pásztortűz 1921. 113-114. – Szentmártoni Kálmán: A legnagyobb székely. Erdélyi Magyar Naptár. Kv. 1922. – Bányai János: A legnagyobb székely. Pásztortűz 1925. 297. – Sebesi Samu: Báró Orbán Balázs. Erdélyi Magyar Naptár. Kv. 1928. Ki volt O. B.? Székelyudvarhely 1929. – Szentmártoni Kálmán: O. B. emlékezete. Pásztortűz 1929. II. 10. – Sándor József: Báró O. B. élete és működése. Klny. a Székely Nemzeti Múzeum Emlékkönyvéből. Sepsiszentgyörgy 1929. – Nyírő József: O. B. Keleti Újság 1932. máj. 26-27.; uő: O. B. szülőfalujában. Keleti Újság 1933. szept. 15. – O. B. síremléke. Pásztortűz 1932. 192. – Tavaszy Sándor: O. B. Erdélyi Helikon 1940. 357-371; uő: O. B. Pásztortűz 1940. 242-243. – Bányai János: A geográfus O. B. Földrajzi Közlemények 1940. 8-17. – Kelemen Lajos: O. B. levele. A Székelyföld leírása ügyében. Erdélyi Múzeum 1943. 320-323. – Beke György: O. B. faluképe. Falvak Dolgozó Népe 1968. dec. 25.; uő: O. B. változatlan időszerűsége. Brassói Lapok 1979. febr. 10. – Erdélyi Lajos: O. B. székelyföldi fényképei. Korunk 1969/4. – B. Nagy Margit: Orbán Balázs képei. A Hét 1971/24. – Farkas Sándor: Székelyföld képekben. Utunk 1971/21. – Szilágyi Domokos: Orbán Balázs képei. Könyvtári Szemle 1971/3. – Kónya Ádám: A geográfus O. B. A Hét 1974/41; uő: O. B. népszerűsége. Ifjúmunkás 1980/5. – Egyed Ákos: Keressük O. B. titkait. A Hét 1979/15. – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1979). II. 363. – Kónya Ádám: O. B. korszerűsége. Ifjúmunkás 1980. febr. 3. – Imreh István: O. B. példázata. Utunk 1980/5. – Ferenczi Géza-Ferenczi István: Járatlan ösvényeken, úttörő szenvedéllyel. O. B. régészeti kutatásai. A Hét 1980/6. – Márkos Jenő dr.: A "Székelyföld leírása" füstbe ment második kiadásáról. Magyar Nemzet 1980. júl. 23. – Dávid László: A szülőföldkutatás elévülhetetlen példája. A Hét 1980. aug. 8. – Sütő András: O. B. képei.O. B. kapui. Közölve: Évek – hazajáró lelkek. 1981. – Péterffy Gyula: O. B. alapítványa. Keresztény Magvető 1984/4. – O. B. örökösei. Szerk. Majla Sándor. Húsz író tanulmánya, esszéje, naplójegyzete. Székelyudvarhely 1995; O. B. korok tükrében (szerk. Róth András Lajos. Székelyudvarhely 1998).

(B. Gy.)


Orbán Balázs Közművelődési Egyesület – Székelyudvarhelyen alakult 1990-ben a város és környéke közművelődési életének fellendítése, a honismereti hagyományok ápolása, közművelődési rendezvények szervezése célkitűzésével. Alapító elnöke Katona Ádám, 1990. okt. 25-i közgyűlésén megválasztott tisztikara: alelnökök Lőrincz György és Toró Árpád, titkára Sinka Ignác. Tiszteletbeli elnökké Sütő Andrást választották.

Az Egyesület 1991-ben alapítványt is hozott létre abból a célból, hogy Székelyudvarhely főterén névadójának közösségi összefogással szobrot állítsanak. A szobrot – Hunyadi László alkotását – 1995. febr. 4-én ünnepélyesen felavatták.

Az ~ 1991-ben Orbán Balázs Művelődési Hetet szervezett Székelyudvarhelyen (ápr. 14-21.), meghívására az év folyamán előadást tartott Beder Tibor, Czine Mihály, Egyed Ákos, Kallós Zoltán, Szőcs Géza, dr. Tőkés István; vitaestet szervezett a táncházmozgalom jövőjéről, a *Limes Kör és a *Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport tagjainak részvételével a nemzetiségi azonosságtudatról. További munkaprogramjában az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közösen szervezett Széchenyi-emlékünnepély és barokk hangverseny szerepelt, kiállítás Nagy Imre grafikáiból, Molnár Edit fotóiból, Márton Árpád festményeiből. Létrehozott egy videostúdiót, amely mintegy húsz filmet készített; könyvtárat, amely 1991 végén közel ezer könyvvel rendelkezett; két könyvtárosképző kurzusán 106 hallgató vett részt.

További tevékenységéről adatokat nem szolgáltatott.

A székelyudvarhelyi O. B. K. E. működési szabályzattervezete. Erdélyi Híradó (Kv.) 1990. máj. 25. – Katona Ádám: O. B. K. E. Erdélyi Figyelő 1990/7.

(D. Gy.)


Orbán Béla (Kolozsvár, 1929. dec. 7.) – matematikai szakíró. Szülővárosában a róm. kat. gimnáziumban érettségizett (1948), a Bolyai Tudományegyetem Matematika-Fizika Karán szerzett tanári oklevelet (1952). A Bolyai, majd Babeş-Bolyai Egyetemen tanított (1951-89) nyugalomba vonulásáig. Tudományos cikkei hazai és külföldi szakfolyóiratokban, valamint a Korunk s A Hét hasábjain jelentek meg.

Főbb kutatási területei: a geometria algebrai alapjai, projektív geometria, nomográfia. Doktori disszertációjában a geometria algebrai alapjaival foglalkozott. Számos mértankönyv fordítója. Főiskolai felvételi vizsgák geometriai feladataiból szerkesztett gyűjteménye egyetemi jegyzetként több kiadást ért meg. A Matematikai kislexikon (1983) társszerzője. Írásai közül kiemelkedik értekezése a magyar matematikai szaknyelv időszerű kérdéseiről a Matematikai Lapok 1993/6-os számában.

Magyar nyelvű munkája: A geometria mai szemmel (Radó Ferenccel, Kv. 1981).

Kárteszi Ferenc: A geometria mai szemmel. Az ELTE szakmódszertani közleményei. Matematika. Bp. 1981. – R. S. J.: R. F. – O. B.: A geometria mai szemmel. Korunk 1982/6.

(K. Z.)


Orbán Ferenc (Kolozsvár, 1938. jan. 1.) – újságíró. Szülővárosában elvégezte a Villamosipari Középiskolát (1954), majd a bukaresti Ştefan Gheorghiu Főiskolán az újságíró szakot (1979). Újságírói pályája a kolozsvári Igazságnál bontakozott ki (1960-89), 1990-ben a kolozsvári új "független napilap", a Szabadság belső munkatársa, főszerkesztőhelyettese (1992-95).

Önálló kötetei: A kockázat napjai (riport, Kv. 1970); Pillanatok (kispublicisztika, Erdélyi Kiskönyvtár, Kv. 1995).

Gálfalvi György: A kockázat napjai. Igaz Szó 1971/5. – Kiss János: A kockázat napjai. Utunk 1971/15.

(S. Zs.)


Orbán Gyöngyi (Zsibó, 1955. jan. 17.) – irodalomtudományi szakíró, tankönyvíró. Veress Károly felesége. Kolozsváron érettségizett, az akkor 3. sz. (ma Apáczai Csere János) Elméleti Líceumban; a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett magyar-francia szakos tanári oklevelet (1978), majd ugyanott irodalomtudományi doktorátust (1998). Tanári pályáját a szentegyházi (Vlahica) líceumban kezdte; 1980-84 között Sepsiszentgyörgyön általános iskolai tanár, 1984-88 között a Történelem-Filológia Líceumban, 1988-93 között a Székely Mikó Kollégiumban tanít; 1993-tól előadótanár, a Babeş-Bolyai Egyetem magyar irodalomtudományi tanszékének tagja.

Első tanulmányát 1982-ben a Korunk közölte Az érték fogalma az általános iskolai irodalomtanításban. Ez és későbbi tanulmányai az Igaz Szóban (A művészi visszatükrözés. 1988/10, A művészet jelszerűsége. 1989/1, A művészi többletjelentés forrásai. 1989/3, Értékek világa. 1989/7-8-9. stb.) már jelzik az irodalmi mű újfajta megközelítésének azokat a dimenzióit, amelyekre részben az irodalomoktatás eddigi gyakorlatát gyökereiben megújító tankönyvei és szöveggyűjteményei, részben doktori értekezése és az azt közvetlenül megelőző nagyobb tanulmányai (A pedagógia hermeneutikai bírálata. Korunk 1990/9, A hermeneutikai szempontú műelemzés. NyIrK 1992/1, Az irodalomtanítás hermeneutikai horizontja. Korunk 1992/8, Az irodalmi műalkotás létmódjának hermeneutikai felfogásához. NyIrK 1994/2,Íás és olvasás. Nouvelles tendences en littérature comparée. II. Szeged-Amiens 1996, A "Megértő irodalomolvasás" tankönyv tolmács-szerepben. Könyv, könyvtár, könyvtáros. 1997. jún. stb.) alapozódnak.

Tulit Ilonával elkészítette a magyar irodalomtanítás új tantervének koncepcióját (A Hét 1993/18-22), Berszán Istvánnal és Gábor Csillával egy javaslatot az egyetemi felvételi rendszer módosítására (A Hét 1994/19-20), mindkettővel élénk szakmai vitát váltva ki. Szervezője a modern irodalomértés és -értelmezés kérdéseiről megrendezett Hermész-Táboroknak és egyéb, e témákkal foglalkozó szakmai értekezleteknek (1994-től); tudományos munkatársa a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár Philobiblon c. angol nyelvű folyóiratának, amelyben szakközleményei is jelennek meg. Írásait közölte még a Helikon, az Erdélyi Múzeum és a NYIT-Lapok is.

Önálló kötetei: Megértő irodalomoktatás (Kv. 1998),Íéret kertje. A dialógus poétikája felé (Kv. 1999), Háttérelemzések. Esszék a korszerű irodalomoktatás köréből (Kv. 2000).

Szerkesztője a Megértő irodalomolvasás c. tankönyveknek és szöveggyűjteményeknek (I. Bp. 1997), alternatív tankönyveknek a IX-XI. osztályok számára (Sepsiszentgyörgy 1997-2000), az Esztétikai olvasókönyv a szép aktualitása kérdéséhez c. szöveggyűjteménynek (Kv. 1999).

(D. Gy.)


Orbán György (Marosvásárhely, 1947. júl. 12.) – zeneszerző. Középiskolát szülővárosában végzett (1967), a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium zeneszerzés szakán Sigismund Toduţă tanítványa (1968-73). Ekkor szerzi Szólószonáta c. művét hegedűre (bemutató 1972-ben), melyben a verbunkos ritmus és a klasszikus hagyományok (Bach, Bartók) egyéni szintézisét teremti meg. Zeneelmélet-tanár a kolozsvári Zenelíceumban (1973-79), közben óraadó a Zenekonzervatóriumban. E korszak főművei: Öt kánon József Attila verseire (szoprán szóló kamaraegyüttessel, 1977); Virágénekek (női kar, 1978). 1979-ben Budapestre költözött, ahol az új magyar zenealkotás mesterei között tartják számon; a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanára.

Jelentős Bartók-tanulmányát (A Hegedűverseny és a dodekafónia) a Bartók-dolgozatok (1974) c. kötet közli.

László Ferenc: Anyanyelvűség és zeneszerzés. Interjú O. Gy.-gyel. Korunk 1972/5.

(L. F.)


Orbán Irma (Szováta, 1933. márc. 9.) – képzőművész. Kolozsvárt művészeti középiskolát végzett (1952), a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett oklevelet (1958). Marosvásárhelyen a Székely Népi Együttes, később Maros Népi Együttes díszlet- és kosztümtervezője (1958-75), majd a Tricotex kisipari szövetkezet keretében modelltervező (1976-79). Munkáival kiállításokon Bukarestben, Marosvásárhelyen, Kolozsvárt és Székelyudvarhelyen szerepelt (1956-84). Munkásságát az EMKE 1992-ben Vámszer Géza-díjjal ismerte el.

Munkáinak reprodukciói Marosvásárhelyen a Vörös Zászló, Vatra, Steaua, Igaz Szó, Kolozsvárt az Utunk, Bukarestben az Előre, A Hét, Művelődés, Ifjúmunkás, Csíkszeredában a Hargita hasábjain jelentek meg. Férfi- és női viseletterveit és leírásait a marosvásárhelyi Népi Alkotások Háza koreográfiai kiadványai, így Domokos István Felcsíki táncok (1964), Horváth Margit Jobbágytelki táncok (1965) és Lőrincz Lajos Tánccsokor (1970) c. táncjáték-kötetei közölték.

(K. P.)


Orbán István (Kolozsvár, 1933. szept. 23. – 1988. nov. 26. Kolozsvár) – műszaki tankönyvíró. Középiskolát szülővárosa Magyar Tannyelvű Matematika-Fizika Líceumában végezte (1952), gépészmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műegyetemen szerzett (1957). Munkahelye az aranyosgyéresi Sodronyipari Művek (1957-59), majd a kolozsvári Tehnofrig Gépgyár (1960-88).

Lefordította román nyelvből A fémmegmunkálás technológiája, szerszámai és munkagépei c. munka II. kötetét (1980). Munkatársai voltak: Csiszér Árpád, Jenei Dezső, Kovács István, Móritz Miklós. A tankönyv a gépipari, bányászati, kőolajipari és geológiai, ill. matematika-fizika, filológia-történelem és történelem-földrajz szakprofilú líceumok IX. és X. osztályos magyar tanulói számára készült.

(J. D.)


Orbán János (Székelyudvarhely, 1879. dec. 26. – 1959. márc. 20. Székelyudvarhely) – közíró, helytörténész. Középiskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, s a gyulafehérvári Róm. Kat. Főgimnáziumban fejezte be. A teológia elvégeztével pappá szentelték (1900). Káplán Torján és Piskin, plébános Vágáson, majd Székelykeresztúron főesperes. Fél századon át tevékenykedett a népnevelés, közoktatás és közélet terén nyugalomba vonulásáig, bátran hirdetve a népek közti bizalom szükségét. Írásait, vitacikkeit a Pásztortűz, Székely Közélet, Hírnök, Erdélyi Tudósító közölte. Benedek Elek Cimborájának lelkes támogatója volt. Összegyűjtötte azokat a Petőfi-emlékeket, legendákat, melyeket a szájhagyomány Székelykeresztúron megőrzött. Egy regényt is írt, amelyben a Csíki Magánjavak kezelésével kapcsolatos visszaéléseket leplezte le.

Munkái: A lélek útján (Nyolc konferencia. Székelykeresztúr 1923); Zúg a havas (regény, Déva 1937); Székelykeresztúr története (Kv. 1943).

(F. M.)


Orbán János (Kolozsvár, 1950. jan. 15.) – műszaki író. Középiskoláit szülővárosában, az Ady-Şincai Líceumban végezte (1967), ugyanitt a Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet (1975). Első munkahelye az aradi Vagongyár (1975-80), pályáját ezt követően a kolozsvári Élelmiszeripari Kutató és Géptervező Intézetben folytatja. Nagy Ákos, Péter Lóránt és Szakács József társszerzőkkel együtt románból lefordította A fémmegmunkálás technológiája, szerszámai és munkagépei (1980) c. tankönyv I. kötetét a gépipari, bányászati, kőolajipari és geológiai, ill. a matematika-fizika, filológia-történelem és történelem-földrajz szakprofilú líceumok IX. és X. osztály számára.

(J. D.)


Orbán János Dénes (Brassó, 1973. júl. 4.) – költő, prózaíró, szerkesztő. Szülővárosában, az Áprily Lajos Elméleti Líceumban érettségizett (1991), a Babeş-Bolyai Egyetem bölcsészkarán végzett magyar-angol szakon (1996). Az Echinox szerkesztőségének tagja (1993-94), majd az Előretolt Helyőrség főszerkesztője, 1994-től a Bretter György Irodalmi Kör elnöke, 1995-97 között az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője, a 120 dB címmel indított, de mindössze egy próbaszámot megért "független diákmagazin" rovatvezetője.

Első írását az Echinox közölte (1992). A Látó, Korunk, Helikon és a Fagyöngy c. antológia hasábjain versei, esszéi, paródiái, vitacikkei jelentek meg, köztük a Karinthy Frigyes paródiáinak szentelt Paródiakanonizáció (Helikon 1997/8). Fellépését Cs. Gyímesi Éva első verseskötetének fülszövegében így jellemzi: "... profánul szókimondó verseiben görbetükröt tart a megszentelt hagyomány elé..." Szőcs István is úgy véli: ez a költészet "... tiltakozás kiürült szólamok, az álkegyes semmitmondás, a steril nagyképűség és tilalomgyártó ideológiai bürokrácia ellen". Berszán István viszont – miközben ő is elismeri: a költő "... hallatlan eredetisége folytán visszatalált az írott hagyomány előtti, élőszóbeli műfajokhoz" – arra is figyelmeztet, hogy "... szándékolt vagy beteges hajlamú magamutogatása nyilvánvalóan ál-őszinteség és ál-intimitás. Magatartásformaként pedig maga az álság, amelyhez a lírának semmi köze nincs."

1996-ban, első kötetével elnyerte a Romániai Írók Szövetsége debüt-díját, majd Budapesten neki ítélték a Sziveri János-díjat is; 2002-ben József Attila-díjjal tüntették ki.

Kötetei: Hümériáda (Versek. Kv. 1995); A találkozás elkerülhetetlen (Versek. Kv. 1996); Hivatalnoklíra (Versek. Kv. 1999); Bizalmas jelentés egy életműről. (Méhes György-monográfia. A bibliográfiát összeállította Kuszálik Péter. Kv. 2001); Anna egy pesti bárban (Bp. 2002).

Álneve: Troppauer Hümér.

Csehy Zoltán: A szegény kis panasz gyermekei. Irodalmi Szemle (Pozsony) 1995/9. – Berszán István: Hümért le...ák, vagy "Sire"-t kutyaharapással. Látó 1996/1. – László Noémi: Szentek, Hümérek, Jánosok. Látó 1996/1. – Sántha Attila: A mesebéli irodalomkritika tündöklése Erdélyben. Helikon 1996/7. – Szőcs István: Lehet-e a líra alanya a kritika állítmánya? (Antihümériádákról). Helikon, 1996/8. – Balázs Imre József: A találkozás leteríthetetlen. Látó 1997/2. – Demény Péter: A találkozás elkerülhetetlen. Helikon 1997/5.

(B. E.)


Orbán Lajos (Tordátfalva, 1924. szept. 18.) – újságíró, műfordító. Középiskolát Sepsiszentgyörgyön és Székelykeresztúron végzett (1940), a Bolyai Tudományegyetemen magyar-francia szakos diplomát szerzett (1945). Újságírói pályáját a Világosságnál kezdte (1947-52), majd az Előre (1952-65) és az Igazság (1965-84) szerkesztője. Riportjai közül kiemelkednek a Zsejkről szóló beszámolói. Magyarra fordította Eusebiu Camilar és Francisc Munteanu regényeit (A mag kicsírázik. 1952; A Maros menti város. 1956).

Egyetlen regénye a Kitérő (1959), amelyről Szőcs István megállapítja: "... élményszerű valóságismeretből fakad a könyv cselekménye", kár, hogy "életanyagát minden igyekezete ellenére sem tudta helyes eszmei összefüggésekben értelmezni".

Betűjegyei: -ban; O. L., O. n.

Baróti Pál: Valóban kitérő. Utunk 1960/14. – Szőcs István: Eszmei kitérők – művészi kerülők. Igaz Szó 1960/3. – Kántor Lajos: A kitérő kitérőjének kitérője... Korunk 1960/6.

(S. Zs.)


Orbán László (Brassó, 1914. febr. 26.) – irodalomtörténész. A középiskolát szülővárosában, a Római Katolikus Főgimnáziumban végezte (1930), az I. Ferdinánd Egyetemen magyar-világtörténelem-archeológia szakos tanári oklevelet szerzett (1938). Pályáját a gyergyószentmiklósi állami gimnáziumban kezdte (1938-39), tanított Gyulafehérváron (1939-40), majd Székelyudvarhelyen, a Róm. Kat. Főgimnáziumban (1940-49), ugyanitt a műszaki középiskola (1949-52), majd a tanítóképző tanára nyugdíjazásáig (1974). 1996-ban Magyarországra költözött.

Kutatási területe: színháztörténet, folklór. A brassói Honterus-gimnázium színlapgyűjteménye és a korabeli brassói sajtó alapján megírta A brassói magyar színészet története c. tanulmányát, amelynek 1848/49-ig terjedő első részét a Kristóf-emlékkönyv, második részét 1996-ban az Erdélyi Múzeum közölte, függelékben a Brassóban megfordult magyar együttesek műsorrendjével. 1940-44 között iskolája Baróti Szabó Dávid Önképzőkörének vezetője. A diákjaiból szervezett műkedvelő együttes bemutatta a Lövétei székely betlehemest (1943) és az Iglói diákokat (1946). A Székelyföld, Moldva, Hétfalu területéről tanítványaival mintegy ötezer népköltészeti alkotást gyűjtött, köztük hét eredeti népballadát (Csáki Mariska; Molnár Anna; Endre bíró lánya; Nem vagyunk mi betyárok; Firtos Rózsi; Farkas Julcsa; Gyilkosság a Rikában). A gyűjtött anyagból válogatást közölt a helybeli Diákszó és a Hargita (1970); a balladák bekerültek a Jávorfa-muzsika (1965) c., Faragó József gondozta gyűjteményes kiadásba, s jó részük a kolozsvári folklórintézet letéteit gazdagítja.

Magyar irodalomtörténet. Emlékkönyv Kristóf György hatvanadik születésnapjára. Kv. 1939. 191-220. – Faragó József: Jávorfa-muzsika. Népballadák, 1965. – Töretlen hagyomány [A székelyudvarhelyi Tanítóképző tanulmányi körének népköltési gyűjtőmunkájáról]. Hargita 1970. nov. 8. – Kányádi Sándor: Találkozások [Egykori tanáráról]. Alföld 1977/12.- Pillanatképek a képzőről, különös tekintettel a diákok önképzőköri tevékenységére. Képződmény [diáklap] 1995/5.

(S. Zs.)


Orbán László (Kolozsvár, 1930. ápr. 17.) – természettudományi szakíró. Középiskoláit szülővárosában a Piarista Gimnáziumban végezte (1949), a Bolyai Tudományegyetemen nyert tanári képesítést (1953). Kezdetben a Mezőgazdasági Főiskolán (1954-70), majd nyugalomba vonulásáig különböző középiskolákban tanított. Geofizikai tárgyú szakközleményei magyar és román nyelven (Pap Gézával és részben másokkal közösen) az Anuarul Institutului Agronomic (Kv. 1958, 1969, 1970), a Studii de Statistică (1964) c. kötetekben, az Időjárás c. folyóiratban (Bp. 1964) és a Buletin USACN-ban jelentek meg (1993). Közölt az Igazság, Előre napilapok hasábjain. Társszerzője a Mezőgazdasági meteorológia (1960) c. szakmunkának.

Önálló tudománynépszerűsítő munkái: Életterünk a légkör (1982); A hullámok világa (1985).

(K. Z.)


Orgonás András (Wyendotte-Detroit, USA. 1909. aug. 30. – 1987. ápr. 11. Temesvár) – szobrász. A század elején Amerikába kivándorolt földművesek gyermeke. Visszatérve ősei hazájába Temesvárt Gallas Nándor művészeti szabadiskolájának növendéke (1928-34), később Budapesten Huszár Imre szobrászati szabadkurzusát végezte el (1942-46), majd Iaşi-ban C. Medrea a tanítómestere, végül Bukarestben a Képzőművészeti Főiskolán szerez diplomát (1952). Első kiállítására Temesvárt került sor, ezt 40 más kiállítás követi, köztük a Német Demokratikus Köztársaságban és a Szovjetunióban. Négy éven át a Temesvári Művészek Egyesületének elnöke.

Megmintázta Hunyadi László, Puskin, Dózsa György, Franz Liebhard, Gagarin, Beethoven, Ady Endre, Nikolaus Lenau szobrát.

G. Oprescu: La sculpture roumaine. 1957. – Dicţionarul artiştilor români contemporani. 1976.

(S. Zs.)


Orich Viktor (Temesvár, 1888. márc. 10. – 1957. máj. 1. Temesvár) – újságíró, szerkesztő, közíró. A reálgimnázium elvégzése után gyakornok a Katona Imre szerkesztésében megjelenő Független Újságnál. Rövid ideig a Temesvári Hírlap munkatársa, majd közel két évtizedig a Lovas Antal szerkesztette Temesvarer Zeitungnál dolgozik. Közben különböző lapokat adott ki magyar és német nyelven: a Thália c. színházi lapot (1915-19), Sajó Sándor karikaturistával közösen a Panoptikum és Revü c. vicclapokat (1922-24). A 20-as évek elején Vasárnapi Reggeli Újság címmel politikai hetilapot is indított. Elnöke volt a temesvári írók és művészek 1928-ban alakult Fészek Klubjának. 1935-40 között felelős szerkesztőként jegyzi a Temesvári Futár c. heti riportlapot, amely 1937-től Banat-i Futár címmel jelent meg.

Összeállította és kiadta Temes megye lak- és címjegyzékét (1939), ugyanekkor önálló könyvvel is jelentkezett, melyben az I. világháború okait vizsgálta, dokumentumokkal mutatva rá a 30-as évek végén kibontakozó válság eredőire.

Munkája: Quo vadis Europa? (Tv. 1939).

(Sz. J.)


Orient Express – Bukarestben 1992 novemberében indított "polgári hetilap". Főszerkesztője Román Győző; a szerkesztőségben ott találjuk Béres Katalint, Kallós Pétert, Kállai Lászlót. Felelős kiadója 1994-96-ban Szőcs Géza, illetve az Erdélyi Híradó Kft. Munkatársainak egy részét az 1992 júniusában megszűnt *Változó Valóságtól vette át. Rendszertelenül, zavaros lapszámozással, többnyire valamilyen időszerű politikai alkalomhoz kötötten jelent meg 1996-ig.

(D. Gy.)


Orient Gyula (Nagybocskó, 1869. okt. 21. – 1940. okt. 9. Kolozsvár) – gyógyszerészeti, orvosi és tudománytörténeti szakíró. Középiskolai tanulmányait a máramarosszigeti piarista gimnáziumban kezdte, majd tanulmányait megszakítva gyógyszerészgyakornok. Érettségi vizsgát magánúton tesz a premontrei rend rozsnyói főgimnáziumában. Budapesten 1891-ben szerzett gyógyszerész oklevelet. Egy évig a Pázmány Péter Tudományegyetem kémiai intézetében dolgozik, ezután a Gömör megyei Csetneken gyógyszerész. 1898-tól Kolozsvárt a Ferenc József Tudományegyetemen a kémiai intézetben gyakornok, majd tanársegéd, a gyógyszerészgyakornoki tanfolyam vezető tanára; 1900-ban gyógyszerészdoktorrá avatják. 1906-ban orvosi diplomát szerez és A gyógyszerészi kémia fogalma és feladata c. munkájával (1918) egyetemi magántanárrá habilitálják. Az államfordulat után Kolozsvárt marad, és megszervezi az I. Ferdinánd Egyetemen a gyógyszerészképzést. 1921-ben az Orvosi Kar biológiai és toxikológiai analízis tanszékére nevezik ki. Mivel 1934-ben megszűnik Kolozsvárt a gyógyszerészképzés, nyugalomba vonul, s tudománytörténettel foglalkozik.

Kolozsvári évei alatt jelentek meg Gyógyszerészi műtan (1902, 1907), Az orvosi receptek kellékei és elbírálása (1914), Rövid bevezető a kísérleti chemia alapvonalaiba (1918), Az erdélyi és bánáti gyógyszerészet története (1926) c. munkái. Füzetek, illetőleg különlenyomatok formájában is közreadta még Kolozsvárt Az Erdélyi Nemzeti Múzeum keretében felállított gyógyszerészeti múzeum (1918), Az erdélyi alchimisták, Bethlen Gábor fejedelem alchimiája (1927), Erdély gyógyszerész polgármesterei, szenátorai, országgyűlési képviselői és természetbúvárai (1933), A szerzetes és orvospapok kórházainak és gyógyszertárainak keletkezése Erdélyben (1933) c. írásait.

Közleményeit az Erdélyi Orvosi Lap, Orvosi Szemle, Clinica et Laboratorium, Gyógyszerészi Közlöny, Gyógyszerészi Hetilap, Gyógyszerészi Értesítő, Pharmacia, Clujul Medical, Magyar Chémiai Folyóirat, Orvosi és Természettudományi Értesítő, Erdélyi Múzeum, valamint számos külföldi szaklap hozta nyilvánosságra. Fogorvosi tevékenységéhez kapcsolódik, hogy 1923-ban háromnyelvű folyóiratot szerkesztett Revista Stomatologică – Stomatológiai Szemle címmel. 1925-ben az ő kezdeményezésére jelenik meg az Arhiva Farmaciei – Gyógyszerészi Archivum két füzete, ezekben javasolja egy tudományos szakosztály létrehozását az Erdélyi és Bánáti Gyógyszerészek Egyesülete keretében. Egy ideig (1922-24) főszerkesztőként jegyzi az Egyesület Pharmacia – Gyógyszerész Újság c. közlönyét.

Maradandó tette a kolozsvári Gyógyszerésztörténeti Múzeum létrehozása volt. A már Csetneken megkezdett gyűjtést folytatva Kolozsvárt feleségével, Keresztessy Sára gyógyszerésznővel közel 2000 tárgyat, iratot, könyvet, ereklyét sikerült összegyűjteniük, melyeket 1902-ben az Erdélyi Nemzeti Múzeumnál helyeztek el. Ez képezte alapját az 1954-ben, Izsák Sámuel által kialakított kolozsvári patikamúzeumnak. Érdeklődött a műszaki eszközök története iránt is: foglalkozott az órák történetével. Óragyűjteményével részt vett egy kolozsvári órakiállításon, előadást tartott az órák történetéről, emléket állítva az órakészítés erdélyi mecénásainak is, Bethlen Gábor és Apafi Mihály fejedelmeknek.

Tagja volt az EME Orvostudományi Szakosztálya választmányának, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, a Romániai Gyógyszerészek Általános Egyesülete és a Romániai Fogorvosok Országos Szövetsége vezetőségének, valamint a Francia és a Német Gyógyszerésztörténeti Társaságoknak is. Kitüntették a Crucea Meritul Sanitar I. osztályú érdemkeresztjével, a Magyar Vöröskereszt hadiékítménnyel díszített jelvényével s a Porosz Vöröskereszt Érmével.

Nagy Samu: Dr. Orient Gyula... életrajzi adatai és munkásságának ismertetése. Kv. 1925. – Mózes Károly: Prof. Dr. O. Gy. 50 éves gyógyszerészi és 40 éves orvosi jubileuma. Pharmacia 1936/7-8. – Orient Gyula emlékezete. Ellenzék 1940. okt. 19. – Izsák Sámuel: O. Gy. (1869-1940) – a gyógyszerésztörténész. Orvosi Szemle 1970/3-4. – Péter H. Mária-Orient Tibor: Megemlékezés O. Gy. neves erdélyi orvosról, gyógyszerészről születésének 125. évfordulója alkalmából. Orvostudományi Értesítő LXVII. Kv. 1995.

(P. H. M. – R. G.)


Ormos Ede (Hódmezővásárhely, 1873. jún. 11. – Németország, 1944) – újságíró, történész, szociográfus, költő. Jogi tanulmányait Budapesten végzi, majd 1899-ben Makón nyit ügyvédi irodát. Itt szerkeszti a Makó és Vidéke c. lapot, amelybe főként szociálpolitikai cikkeket ír. 1904-ben a budapesti Népszava szerkesztőségébe lép, s a lap parlamenti rovatát vezeti. A Tanácsköztársaság idején röpiratokat jelentet meg, ezért menekülnie kell a fehérterror elől. Bécsi emigrációja során jelenik meg a Mi okozta Magyarország szétbomlását? (Bécs 1921) c. történelmi tanulmánya. 1921-ben Erdélybe költözik, a kolozsvári Keleti Újság olvasószerkesztője, cikkírója, fordítója 1923-ig. A lap több novelláját és versét közli ebben az időszakban. Az 1919-ben megjelent kötete, A tanyától a városig (Bp. 1919) kilenc novellát tartalmaz. Walter Gyula így ír róla: "Nem sokhúrú, sokváltozatú, de a saját húrjait mélyen és tisztán megrezgető, azt erősen birtokoló művész ő, aki néhány vonással, pár mondattal, a dolgok és helyzetek kellő közepébe lépéssel kölcsönöz életet, mozgalmasságot, színt embereinek és szituációinak.Íy láttat meg aztán mégis határozottabban osztálykülönbségeket, sors-differenciákat." Ezért nevezi őt szociális tendenciájú írónak.

1925-27 között szerkeszti a kolozsvári Funcţionarul Forestier-Fatisztviselő (később Faipari Szemle) c. három-, majd kétnyelvű lapot és annak kiadványát, a Romániai Faalmanachot (1925). 1927-ben Budapestre költözik, szociográfiai tanulmányokat ír, Ady Endre életrajzával és ismeretlen Ady-dokumentumokkal foglalkozik, melyek a költő és felesége közös életének mozzanatait tárják fel. 1944-ben a németek elhurcolták és ismeretlen helyen megölték.

Egyéb művei: A szocializmusról, különös tekintettel a hódmezővásárhelyi munkáskérdésre (Hódmezővásárhely 1896); A földosztás. 1919. évi 18. néptörvény a földművelő nép földhözjuttatásáról (Bp. 1919); A hódmezővásárhelyi munkás zendülés 1894. ápr. 22. (Bp. 1919).

Walter Gyula: O. E. A tanyától a városig. Pásztortűz 1927/12. – Mózes Huba: Sajtó, kritika, irodalom. 1983. 94, 98, 112.

(Gy. Zs.)


Ormos Iván (Borosjenő, 1902. nov. 29. – 1958. márc. 10. Budapest) – költő, író, újságíró. Középiskolai tanulmányait az aradi reálgimnáziumban, a pozsonyi kadétiskolában, majd a székelyudvarhelyi róm. kat. gimnáziumban végezte. Két évig a budapesti közgazdasági egyetem hallgatója, onnan kimaradva a Világ szerkesztőségében kezdte el újságírói pályáját. Lírájával a Nyugatban jelentkezett (1924), szülőföldjére visszatérve a Napkelet és a Genius közli verseit. Előbb Aradon telepedett le, ahol Ökrökkel és csillagokkal c. verseskötetét az Új Genius adja ki. 1926-tól több mint egy évtizeden át a Temesvári Hírlap belső munkatársa; újabb verseskönyvvel (Esti társ) és egy regénnyel tűnik fel (1929). Az Erdélyi Helikon fiatal magyar írókat bemutató ankétján arról szól, hogy az irodalom feladata hangot adni az új gondolatokat, irányokat, formákat és követelményeket termelő világnak (1930). A következő évek során a folyóirat költői között szerepel, s Állj! Ki vagy? c. regényét az ESZC jelenteti meg. A Temesvári Hírlap megszűntével (1939) Budapestre költözött, ahol a Dutka Ákos szerkesztette Friss Újság belső munkatársa lett.

Expresszionista költeményeiben elkívánkozik a "bús, morajló város" füstös-véres világából (Vadmadarak), nosztalgikusan vágyódik a természeti táj (Csavargás hun hegyek között), a falu, a népi élet (Gomolygó szép székely esték) után, de megjelenik költészetében a világválság emberi megpróbáltatása is (Munkanélküli tavasza), fél a "sarló és horogkereszt" új világháborújától (Kenyérmező; Nem kell a munka), s a magyar irodalom nagy halottai közt siratja el József Attilát, Balázs Ferencet és Dsida Jenőt (Panteon). Költészetét így jellemzi Dsida Jenő: "~ nem elégszik meg annyival, amennyit tudnunk és tapasztalnunk adatott, ő nem áll meg az ignoramus et ignorabimus lemondó sóhajánál [...] Tapogat, csodálkozik. És érdekes, újszerű dolgokról beszél. Versei tartalmának legnagyobb része elillan az értelem elől, kezünkből kifolyik, szemünk előtt köddé hígul. Csak hangulata van és illata. És mégis – ez a legkülönösebb –, mégis meditatív gondolati költészet az ~-é.Íig-vérig intellektuális ember nyilatkozik meg lírájában."

Prózája is lírai hangvételű; tematikáját Temesvárt szerzett újságírói tapasztalataiból meríti. A Lola c. riportregényében a gazdasági válság szociális megrázkódtatásai közt nyomorba zuhanó értelmiségi sorsa elevenedik meg. Az Állj! Ki vagy? c. regény főhőse, Gálfy Miklós elbocsátott tisztviselő, kihull az úri világból, de mire a munkásmozgalomig érne, lebukik, s menekülése közben éri a halálos golyó.

Gaál Gábor is felfigyelt a letargiába merült költőre, aki "alaposan lírikus, őszinte szívvel és szájjal, exhibicionizmussal és pátosszal, melyet ép, teli tüdő harsog és suttog, számos romantikus velleitással, sok színnel és hévvel..." – de hiába biztatja közügyi állásfoglalásra, a költő nem jutott túl magába merülő borúlátásán.

Kötetei: Ölelés dúlt földön (versek, Arad 1924); Ökrökkel és csillagokkal (versek, Arad 1926); Esti társ (versek, Tv. 1928); Lola (riportregény, Tv. 1929); Állj! Ki vagy? (regény, Kv. 1937).

-y: Ölelés dúlt földön. O. I. versei. Ellenzék 1924. dec. 7. – Keleti Sándor: A transsylván költő. Erdélyi Élet 1925/43. – Dsida Jenő: Ormos Iván: Esti társ. Pásztortűz 1928/25-26. – Szentimrei Jenő: Esti társ. Erdélyi Helikon 1928/8. – Gaál Gábor: Egy megmentendő fiatalember. Korunk 1929/1. Újraközölve Válogatott írások I. 1964. 281-82. – Kovács-Katona Jenő: Állj! Ki vagy? Korunk 1937/12. – Molter Károly: Állj, ki vagy! O. I. regénye. Erdélyi Helikon 1938/5. – Szabó István: Állj! Ki vagy? O. I. regénye. Pásztortűz 1938/1. – (K. K.) [Kulcsár Sándor]: O. I.: Állj! Ki vagy? Vasárnap 1939/3.

(B. E.)


Ormós Zsigmond emlékezete – Az Arad megyei Pécskán 1813-ban született és a sokféle nyelvet beszélő Bánságban felnőtt Ormós Zsigmond mind művészettörténeti érdeklődése és közéleti publicisztikája, mind művelődés- és tudományszervező fáradozásai révén vált elismert személyiséggé. A 48-as forradalmat megelőző években Szabadelmű levelek vagy democrat labdacsok aristocrat görcs ellen c. korunkig kéziratban maradt politikai röpiratának tanúsága szerint a reformifjúság legjavához tartozott, de azok közül is kitűnt az együtt élő népek iránti toleranciájával: 1841-ben regényt jelentetett meg a zsidók emancipációjának érdekében (Véres bosszú), közel két évtizeddel később pedig "regényes korrajz"-ban elevenítette fel a Bánságnak a török uralom alatti és utáni idejét, s benne a népi együttélés históriai példázatát adta (A Banya sziklája – Piatra Babi. 1858). A kiegyezés után, 1871-ben Temes megye főispánjaként nemcsak programbeszédében, de egész közigazgatás-irányítói munkájában a megye különböző nyelveket beszélő lakosai közötti békesség fenntartását tekintette fő törekvésének.

Maradandó művekkel maga is gyarapította a magyar művészettörténeti szakirodalmat, de legalább olyan fontos volt – s sokkal távolabbi időkre kiható – fáradozása a Bánság korszerű magyar művelődési és tudományos intézményeinek létrehozásáért.Íy az ő nevéhez fűződik a temesvári székhelyű Bánsági Történelmi és Régészeti Múzeum-Társulat létrehozása, gyűjteményeinek értékes műtárgyakkal és könyvekkel való gyarapítása. Végrendeletében jelentős pénzösszeget is hagyományozott a társulatnak. Eredményesen támogatta a temesvári színjátszást, a helyi képzőművészeti tevékenységet, a zenei életet és a sajtót is. Amikor 1894-ben meghalt, munkatársa és barátja, Patzner István mondott sírja fölött emlékbeszédet (Id. Ormós Zsigmond emlékezete. Temesvár 1895). Ez az önállóan is megjelent emlékbeszéd volt öröksége hazai számbavételének első bizonysága. Hatalmas levelezéséből 1915-ben az Erdélyi Múzeumban Gálos Rezső tette közzé Szentiváni Mihályhoz írott leveleit; Arany János hozzá írt három levelét (1862-65), Benkő Samu adta ki a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben (1965. 166-174); a hozzá írt Munkácsy Mihály-leveleket Vida György publikálta román fordításban és dolgozta fel (Studii şi Cercetări de Istoria Artei, Seria Arta Plastică, 1972); George Cantacuzinónak, a későbbi román pénzügyminiszternek hozzá írott francia nyelvű leveleit Mikó Imre fordításában ugyancsak Benkő Samu hozta nyilvánosságra 1976-ban, amikor a temesvári Állami Levéltárban található Ormós-hagyatékból a Szabadelmű leveleket (Téka, 1976) is megjelentette.

Benkő Samu volt az, aki napjainkban elsőnek hozta vissza a köztudatba Ormós Zsigmond alakját a Szabadelmű levelek kiadásához írott bevezető tanulmányában (Ormós Zsigmond ifjúsága és irodalmi munkásságának kezdetei). E kiadás keltette fel újra az érdeklődést iránta s éltette különösen 1990 után, amikor Temesváron *Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság alakult, s halálának 100. éves évfordulóján kegyelettel idézték a példamutató előd emlékét.

O. Zs. Emlékkönyv. Temesvár 1883. – Patzner István: O. Zs. emlékezete. Temesvár 1895. – Vekerdi László: Szabadelmű levelek. Tiszatáj 1977/2. 81-85. – Benkő Samu: O. Zs. ifjúsága és irodalmi munkásságának kezdetei. In: A helyzettudat változásai. 1977. 198-230. – T. Erdélyi Ilona: O. Zs. szabadelmű levelei. Irodalomtörténeti Közlemények 1979/3. 347-348.

(D. Gy.)


Ormós Zsigmond Közművelődési Társaság – irodalmi-művelődési társaság Temesváron. Elődjét, a *Kisenciklopédia szabadegyetemet 1968 őszén a temesvári magyar értelmiségiek egy csoportja hozta létre, Salló Ervin egyetemi tanár vezetésével. 1980 óta Matekovits György orvos áll a társaság élén.

Az alapítók olyan szellemi tömörülést kívántak életre hívni, amelynek legfontosabb célja – bár ezt az alakulás időszakában nem lehetett nyíltan megfogalmazni – a város magyarságának egybefogása, önazonosság- és összetartozástudatának ápolása, erősítése. Részben az adott lehetőségek, részben a temesvári magyarság keretében igen nagy súlyt képviselő műszaki és természettudományi értelmiség érdeklődése következtében sokáig tudományos ismeretterjesztés volt az elsődleges tevékenységi területe. Üléseit havonta, minden második szerdán, az egykori Magyar Házban vagy az Írók Házában tartotta. Az elnöki tisztet 12 évig betöltő Salló Ervin és munkatársai azonban jóval többre vállalkoztak a tudományos ismeretek puszta átadásánál: a magyar szó erejével és példát mutató értelmiségi jelenléttel hitet öntöttek a maroknyi temesvári magyar közösségbe. A Kisenciklopédia rendezvényein szereplő helyi vagy meghívott más városokbeli előadókat zsúfolt terem fogadta; a hallgatóság száma nemegyszer a százat is meghaladta.

Az 1980-as évek második felében a társaság az egyre mostohábbá váló körülmények ellenére is folytatta munkáját; a benne aktív szerepet vállaló temesvári diákság, amely *Látóhatár Kör néven önálló tömörülést is alkotott, még 1989 decemberében is igen színvonalas műsort mutatott be 150 néző előtt. Ebből a körből kerültek ki azok, akik a diktatúrával nyíltan szembeszálló Tőkés László védelmében az utcára vonultak, és néma jelenlétükkel tiltakoztak az önkényes kilakoltatás és a hatalmi brutalitás ellen.

Az ~ nevet 1990 elején vette fel a társaság, Temesvár egykori nagy közéleti személyiségének az emlékére.

A megváltozott körülmények között egyik legfontosabb célkitűzésének tekintette a helyi magyarság keresztény értékeinek megerősítését, ezerszáz éves kultúrkincsünk időtálló alkotásainak megismertetését, a megmaradás útjainak és lehetőségeinek fölmutatását a közösség tagjai előtt. Színvonalas rendezvényein számos bel- és külföldi neves előadó szólalt meg, s gyakori a helybeli vagy határon túli előadóművészek, színészek, zenészek szereplése is.

1996-ban, a honfoglalás 1100. évfordulójára emlékezve, történelmi szemináriumot szervezett az EMKÉ-vel és a Romániai Magyar Népfőiskolai Társasággal karöltve. Az itt elhangzott előadásokat – másokkal kiegészítve – Történelmünk a Duna-medencében címmel kötetbe gyűjtve jelentették meg (Kv. 1998).

A ~ rendezvényeinek száma 1968-96 között mintegy nyolcszáz; ezeken több mint 37 000 hallgató vett részt.

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kiemelkedő közösségszervező munkájáért Matekovits Györgyöt a Kuun Kocsárd-díjjal tüntette ki; ez a kitüntetés egyben a temesvári magyar művelődés közel három évtizedes eredményeinek elismerése is.

(T. L.)


Orosz Endre (Kolozsvár, 1871. aug. 4. – 1945. máj. 31. Kolozsvár) – régész, helytörténész. Középiskoláit Szamosújvárt az örmény katolikus gimnáziumban és a kolozsvári Tanítóképző Intézetben végezte. Előbb Apahidán (1899-1920), majd Kolozsvárt tanító, 1926-tól a kolozsvári Néprajzi Múzeum őre. Az EKE főtitkára, az *Erdély c. turisztikai folyóirat szerkesztője (1914-17 és 1930-33). A budapesti Magyar Történelmi Emlékbizottság felhívására 1942-ben a kolozsvári Vigadó nagytermében szabadságharcos kiállítást rendezett, s A 48-as ereklyék ápolása c. írásával bekapcsolódott a *48-as Erdély c. zsebkönyv munkagárdájába.

Önszorgalomból régésznek képezte ki magát, s évtizedeken át sok ezer darabból álló ősrégészeti, ősfoglalkozási és néprajzi tárgyat gyűjtött. Kutatásai eredményeit az Erdélyi Múzeum (1902, 1905, 1908), a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve (1910), Orvos-Természettudományi Értesítő (1901, 1903), Archeológiai Értesítő (1902-12), Természet (1904-06), Erdély (1905-15), a temesvári Történeti és Régészeti Értesítő (1906, 1912), az Arménia (1907), Földtani Közlemények (1912), Numizmatikai Közlemények (1913) hasábjain és a Tanítók Lapjában (1924) közölte. Ez utóbbiban jelent meg 12 folytatásban (majd különlenyomatban is) Az ősembertan alapvonalai c. munkája. Kéziratban maradt Apahida községről (1925) és Kolozs bányavárosról írt monográfiája, egy erdélyi turistalexikona, valamint Negyvenévi ősembertani kutatásaim eredményei c. műve.

Megjelent főbb munkái: Őslénytani adatok az Erdélyi Medence területéről (Kv. 1904); Jelentés a szamosújvári castellum praetoriumának ásatásáról (Szamosújvár 1907); A tasnádi neolithkori őstelep (Szamosújvár 1909); Pótlék Szolnok-Doboka megye őskori leleteinek repertóriumához (h. é. n.); A néprajzi gyűjtés (Székelyudvarhely 1924).

Kós Károly: O. E. följegyzései ősi jellegű néprajzi tárgyakról. Népismereti Dolgozatok, 1983, 23-42.

(B. E.)


Orosz Irén (Arad, 1907. szept. 22. – 2001. ápr. 28. Kolozsvár) – író, szerkesztő. Szülővárosában négy polgárit végzett (1922), majd női szabó-tanuló, itt ismerkedik meg a munkásmozgalommal, s meggyőződéséért börtönbüntetést szenved (1925-26). Brassóban gyári munkás; az illegális kommunista párt aktivistájaként újra elítélik (1928-30). A politikai fogságból szabadulva Aradon a Virradat és A Reggel c. lapok riportere (1931-36), később a Brassói Lapok-Népújság dévai szerkesztője (1937-38). 1945-ben Kolozsvárra, az Igazsághoz kerül rovatvezető riporternek, a Dolgozó Nő és Utunk belső munkatársa, majd nyugdíjazásáig (1967) az Utunk főszerkesztőhelyettese. Írásai az Utunk, Korunk, Dolgozó Nő, Femeia, Igazság, Előre hasábjain jelentek meg. Napirendi pont: a boldogság c. novelláskötetét elemezve Kerekes György arra az alapmotívumra utal, hogyan válnak alakjai egykori elesettekből a változások sodrában "soha nem álmodott álmok hősei"-vé. Szocialista vívmány-riportjait szívesen fogadták a szerkesztőségek. Találkozás a hosszú úton c., az illegalitás éveit és hőseit idéző könyvét 1956 után a cenzúra utasítására bezúzták.

Kötetei: Kaleidoszkóp (novellák, Arad 1936); Zeng a Beszterce völgye (jegyzetek az épülő vízierőműről, 1953); Találkozás a hosszú úton (1958); Napirendi pont: a boldogság (elbeszélések, 1959); Tavaszi üzenet (elbeszélések, 1961); Kövér pap vadászó macskája (novellák, 1968).

Szántó György: O. I.: Kaleidoszkóp. A Reggel 1936. nov. 9. – Dános Miklós: Zeng a Beszterce-völgye. Utunk 1953/31. – Gagyi László: O. I.: Napirendi pont: a boldogság. Igaz Szó 1960/6. – Marosi Péter: Napirendi pont a boldogság – és az érte vívott harc is... Utunk 1960/46;. uő: O. I. születésnapjára. Utunk 1967/38. – Kerekes György: Új idők hiteles krónikája. Korunk 1961/1. – Robotos Imre: Hősök és arányok. Utunk 1968/50.

(B. E.)


Orosz Lujza (Krasznahorvát, 1926. dec. 4.) – színművésznő. Középiskoláit Szilágysomlyón végezte, majd a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet tehetségkutató versenyén bekerült a színművészeti szakra (1946), s a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végzett 1950-ben. Már 1948-tól a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja; innen ment nyugdíjba 1977-ben. Közben munkatársa a kolozsvári rádió magyar stúdiójának (1948-tól), tanársegéd a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán (1950-54), annak Marosvásárhelyre költöztetése után pedig a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban a beszédtechnika tanára (1954-57).

Főbb alakításai: a Bánk bánban Gertrudis (1954), a Csongor és Tündében az Éj Királynője (1947), A kőszívű ember fiaiban özvegy Baradlayné (1956), Barta Lajos Zsuzsi c. darabjában a női főszerep (1957), az Antigonéban Hekabé (1959), a Három nővérben Olga (1955), az Euripidész és Sartre nyomán írott Illyés Gyula-féle Trójai nőkben Hekabé (1967), Csávossy György Kemény Zsigmond Özvegy és leánya c. regénye nyomán írott darabjában Tarnóczyné (1977).

1992-ben a kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja lett, s ugyanabban az évben megkapta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Poór Lili-díját, majd 1994-ben a kisvárdai határontúli magyar színházi fesztiválon életműdíjjal tüntették ki.

Látó Anna: Szerencsés találkozás. A Hét Évkönyve 1976. – Bárdos Mária-Kelemen Hunor-Szabó Kinga: A színész válasza. Korunk 1995/5.

(P. Á.)


Oroszhegyi Károly (Brassó, 1937. okt. 9.) – sportújságíró. Kolozsváron a 2. sz. Fiúlíceumban végezte középiskoláit (1954), 1959-ben a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom-pedagógia-lélektan szakos tanári oklevelet. 1959-68 között az Aradi Vagongyár Iskolacsoportjában tanár, utána 1989-ig az aradi Vörös Lobogó című napilap sportriportere. Időnként verseket, irodalmi riportokat, könyvismertetéseket is közölt (A Hét, Igazság, Szabad Szó, Művelődés); jelentősek sportriportjai. Tagja volt az aradi Tóth Árpád Irodalmi Körnek; versekkel, irodalmi riportokkal szerepelt a kör Önarckép (1982) című antológiájában. Pecsovszky József labdarúgóról Csala címmel írt életregénye folytatásokban a Megyei Tükörben (1978. jún.-okt.), majd a Vörös Lobogóban jelent meg (1982. jún. 13.-nov. 19.); németül Pecsovszky – das blonde Wunder címmel Ludwig Schwarz fordításában a Neue Banater Zeitung közölte (1978), Kovács István edzőről készített riportját pedig a Vörös Lobogó, 1972-73-as évfolyamában 40 folytatásban. Nem csatatereken, hanem a sportpályákon című tanulmányában (TETT 1978/2) az amatőr és profi sport viszonyával foglalkozott. 1989-ben, mivel kitelepedési kérést adott be, eltávolították a sajtóból; ebben az időben az aradi Közüzemek csatornázási részlegén is dolgozott, segédmunkásként. 1990-ben egy ideig Áros Károllyal együtt jegyezte a Háromszék c. napilap Hétfői Sport mellékletét. 1990-től áttelepült Magyarországra, a budapesti Nemzeti Sport szerkesztője lett.

(G. D. – U. J.)


Orosz Könyv Kiadó – 1945-59 között működött romániai könyvkiadó az orosz – illetve a szovjet – kultúra hazai népszerűsítésére. Kezdettől fogva élvezte az ARLUS (Román-Szovjet Baráti Társaság) erkölcsi és anyagi támogatását, s kiadványainak, sorozatainak jó része annak ideológiai-politikai céljait szolgálta.

Működésének első szakaszában, 1945-49 között a közvetlen politikum és a marxista-leninista tudománypolitika igényeinek kielégítését tekintette feladatának. 1950-től ezt a feladatot más kiadói szervek (a *Politikai Könyvkiadó, a szakszervezeti kiadó, a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság) vállalták át; ekkor az ~ tevékenységében előtérbe került a klasszikus orosz és a szovjet irodalom alkotásainak közvetítése.

Az első szakaszban az ~ magyar részlegének munkája három városban bontakozott ki: Bukarestben, Nagyváradon és Kolozsváron. Az ez idő alatt megjelent 68 kiadvány impresszumában a kiadó működési helyeként felváltva ez a három város szerepel (ezenkívül Temesvár is 1 kiadványon) – nemegyszer ugyanaz a sorozat is más-más városban. A súlypont azonban már 1949-ben áttevődik Bukarestre (a 28 kiadványból 19 ekkor már itteni impresszumot visel), 1950-től pedig a magyar kiadványok megjelenési helyeként is kizárólag Bukarest szerepel.

Az ~ magyar részlegének vezetője az első szakaszban Máthé Ernő. Később a bukaresti magyar szerkesztőséget Mózes Rodica vezeti, itt dolgozik Botár Emma, Kacsó Judit, Makfalvi (Bajor) Ella, Molnár Tibor, Szőcs Ráchel, Steiner Klára, Vajda Béla.

Kiadói együttműködés keretében az ~ 1950-53-ban több orosz nyelv-tankönyvet jelentet meg általános iskolák és népi nyelvtanfolyamok részére, közös kiadásban a Közoktatásügyi Minisztériummal, illetve a Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadóval; néhány politikai és ismeretterjesztő füzetet az ARLUS-szal, a Romániai Demokrata Nők Szövetségével; felszámolásának éveiben (1958-59) pedig az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóval, amelynek bukaresti magyar szerkesztősége a szerkesztők egy részét (Botár Emma, Kacsó Judit) is befogadja.

Az ~ két Ilja Ehrenburg-könyvvel mutatkozik be a romániai magyar olvasóközönségnek: a Párizs bukását Benamy Sándor fordításában jelenteti meg, egy másik kötetet pedig (Ez történt ezekben az években) ugyancsak 1945-ben Lám Béla fordítja. A magyarországi fordítások átvétele mellett hazai fordítók foglalkoztatása és saját fordítógárda kinevelése végig kiadópolitikai törekvése marad. Az első szakaszban Ilf és Petrov, I. A. Jefremov, E. Kazakevics, Galina Nyikolajeva, Puskin és M. Solohov az ismertebb nevű szerzők (egy kivételével hazai fordítók: Dobó Ferenc, Franyó Zoltán, Jánosházy György, Máthé Ernő tolmácsolásában); a kiadványok legnagyobb részét azonban az 1948-53 között megjelentetett ARLUS-könyvek (összesen 47 brosúra) és az 1948-ban kiadott ARLUS Dokumentációs Központ Magyar Sorozata (28 brosúra) teszik ki, valamint az 1946-ban indított "Népszerű tudomány" sorozat füzetei (ebben 1953-ig 50 füzet jelenik meg), amelyeket a kiadó Ausch Ernővel, Cseh Zsigmonddal, Csehi Gyulával, Csűrös Istvánnal, Horváth Imrével, Incze Andorral, Kenyeres Mártonnal, Keresztes Rózával, Nagy Miklóssal, Román Dezsővel, Tompa Istvánnal, Török Zoltánnal, Virág Verával [Csehi Gyula álneve] fordíttat. (1951-től a füzeteken a fordítók neve már nincs feltüntetve.) A szépirodalom mellett tehát a tudományos terminológiában otthonos szakfordítógárda kinevelésében is szerepe van az ~nak.

Az első szakaszból figyelmet érdemel még néhány gyermekkönyv (a "Gyermekek öröme" c. sorozat 4 füzete Ottilia Cazimir és Sz. Mihalkov meséivel), továbbá a később más kiadóhoz került "Falu könyvtára" és "Beszélgetés a falu népével" c. politikai ismeretterjesztő propagandasorozat s a Máthé Ernő szerkesztésében 1948-ban indított "Nagy írók kis könyvei".

1950-től, a második szakaszban, az ~ irodalmi jellege válik elsődlegessé. A megszűnésig elkövetkező 10 év alatt 139 irodalmi mű állítható szembe 53 ismeretterjesztő kiadvánnyal. A túlnyomórészt szovjet szerzők (Gorkij, Gulija Georgij, J. Krimov, B. Lavrentyev, Osztrovszkij, B. Polevoj, Popov, Solohov, Anna Szaxe, A. Szurov) mellett 1953-ig csak elvétve bukkan fel egy-egy klasszikus orosz író (Puskin, Csehov) műve; a Sztálin halálát követő "olvadás" éveiben, Ehrenburg és Pavlenko szovjet írók kritikai kiállása után azonban ez az egyensúly is helyreáll, s Ehrenburg, Fagyejev, Gladkov, Fegyin, Kulesov, Leonov, Pavlenko, Majakovszkij, Alekszej Tolsztoj mellett Csehov, Csernyisevszkij, Dosztojevszkij, Fonvizin, Gogol, Korolenko, Szaltikov-Scsedrin, Lev Tolsztoj, Turgenyev, Uszpenszkij műveit, egy kötetnyi orosz népmesét találunk a megjelenő művek között. Ekkor jelenik meg Leonyid Lencs Kedves vendég c. szatirikus írásgyűjteménye (Makfalvi Ella és Bajor Andor fordítása). 1952-ben vesz nagyobb lendületet a "Nagy írók kis könyvei" c. sorozat, s 1953-ban indul be az "Orosz Klasszikusok" c. sorozat Csehov, Gorkij, Lev Tolsztoj műveivel.

Ebben a kiadói tevékenységi szakaszban alakítja ki az ~ saját fordítógárdáját. Ambrozovics Dezső, Áprily Lajos, Csuka Zoltán, Devecseriné Guti Erzsébet, Institoris Irén, Kerek Ernő, Lányi Sarolta, Makai Imre, Radó György, Tábor Béla, T. Mándy Stefánia magyarországi kiadásokból átvett fordításai még jelen vannak (összesen mintegy 15 mű fordítóiként), de a túlnyomó rész hazai fordító, mégpedig nem csak az idősebbek, hanem a nyelvet frissen, az egyetem padjaiban elsajátított nemzedékből valók is (Adorjáni Lenke, Asztalos Ágnes, Bántó István, Békési Ágnes, Makfalvi Ella, Szőcs Rákhel, Szegő György, Szántó Irén). Meghonosítja a kiadó az ún. "társfordítói" rendszert, amelynek révén "nyersfordítások" művészi formába öntésére az akkori romániai magyar irodalom jeleseit nyeri meg.Íy találkozunk orosz regények fordítójaként Kós Károly (7 mű), Bajor Andor, Hajdú Zoltán, Horváth Ágoston, Kacsó Sándor, Kemény János, Nagy Elek, Sütő András, Szentimrei Jenő, Tompa László nevével. A társfordítók Dobó Ferenc (önállóan is), Cselényi Béla, Kolumbán József, Kolumbán Mózes, Piroska Ferenc, M. Vajda Veronika és mások.

Az ~ megszűnése a román kommunista párthatalom szovjet orientációjának az ötvenes évek végén bekövetkezett lazításával függ össze. Míg 1948-54 között évi 20 könyv hagyja el a nyomdát az ~ impresszumával, ez a szám az ötvenes évek közepétől évi átlagban 11,5-re csökken; 1959-ben már csak 4 művön olvasható a kiadó jelzése, ezeken is az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóval közösen. Nyilván változás következik be általában a romániai kultúra világirodalmi horizontja tekintetében is: nyitottabbá válik az addig kárhoztatott nyugati "burzsoá" szellemi értékek irányában. Az ~ megszüntetése azonban politikai döntés eredménye.

Az ~ kiadásában – mintegy a kezdeti évek hagyományához visszatérve – az 50-es évek közepétől nemcsak a Szovjetunióról szóló szovjet, hanem hazai szerzőktől származó művek is kezdenek megjelenni. 1953-ban Gh. Sărbescu magyarra fordított útibeszámolója mellett Kovács György Világ fénylő reménye c. könyvét is megjelentették, majd ezt követte 1956-ban Kőműves Géza Hat nap Moszkvában, 1958-ban pedig Szász János Szeressétek a galambokat c. szovjetunióbeli riportkönyve (egy évben Cezar Petrescu Utas és olvasó c. kötetével, amelyet Békési Ágnes fordított magyarra). Ezekben a könyvekben persze többszörös szűrőn át jelent meg a szovjet társadalom képe, hiszen a hivatalos küldöttséggel oda látogatóknak már az élménylehetőségei is be voltak határolva.

(D. Gy.)


Oroszfáji István – *Mikó István álneve


Oroszhegyi Józsa emlékezete – A 48-as pesti forradalmi ifjak köréhez tartozó Oroszhegyi (Szabó) Józsa (1822-1870) emlékezetét az utódokban elsősorban Jókai Mór visszaemlékezései (Életemből, Az én kortársaim), valamint a nem sokkal később Bukarestbe került Koós Ferenc emlékiratai (Életem és emlékeim) tartották életben. Jókai az egykori forradalmi kormánybiztos, a "Pesti Gerillacsapat" megszervezője és őrnagya, a halálra, majd 10 évi nehéz börtönre ítélt és Josefstadtban raboskodó orvos 1849 tavaszi felvidéki hősiességét köszöntötte lelkes cikkben (Oroszhegyi Józsa. Esti Lapok 1849. márc. 17.), s Enyém, tied, övé c. regényében is megörökítette. Császári kegyelemmel szabadulva 1856-ban előbb Abrudbányán orvos, majd átkelve a Kárpátokon megannyi 48-as magyar forradalmár útján, Bukarestben, Râmnicu-Săratban, majd Foksányban teljesített orvosi szolgálatot. 1860-ban szerkesztője volt a Bukaresti Magyar Közlönynek is.

Erre az időszakra utal a Román élet későbbi kiadója, Bíró Sándor: "Koós Ferenc őszintén örült Oroszhegyi érkezésének. Éppen akkortájt indította volt meg a Bukaresti Magyar Közlöny című hetilapját. Ezzel szerette volna még jobban összefogni a Romániában élő magyarokat. Rendszeresen közölte a magyar vonatkozású híreket, számba vette a romániai magyarok munkáját és buzgón dolgozott a magyar-román jó viszony biztosítása érdekében. A sokoldalú és rendkívül művelt Oroszhegyitől Koós méltán remélhetett közreműködést és jó segítséget [...] Koós egyedül nem csinálhatott mindent, viszont a magyarok iránt akkor még általában elismerő román közvélemény magatartása állandó figyelmet igényelt."

Mielőtt a Bíró Sándor által később sajtó alá rendezett és Román élet címmel kiadott összegyűjtött tudósításait papírra vetette volna, már jelentek meg alkalomszerűen a román népélettel kapcsolatos írásai: havasi népmondákat dolgozott fel (Regélő, 1842), Erdély nyugati havasairól címmel út- és környezetleírását közölte Emich Nagy Képes Naptára (1861); Dobrudzsában szerzett tapasztalatait pedig nemcsak a nagyközönség számára írta meg (Magyar Sajtó 1863), hanem az orvostudomány számára is összefoglalta (Gyógyászat 1863).

A Román élet szövegkiadása az aradi Alföld számára 1861-63 között írt és ott megjelent Levelek Romániából c. sorozatán alapul.

A Román élet megjelenése után többször történt említés Oroszhegyi Józsáról. Bisztray Gyula, az egykori fogarasi diák és Babits-tanítvány több magyar forradalmár között az ő halálos ítéletét is közölte. Életével, orvosi és közírói munkásságával Izsák Sámuel foglalkozott behatóan; ő azonosította Oroszhegyi munkájaként Erdély aranyvidéke orvosi szempontból c. kéziratos művét, amely fontos népismereti és népegészségügyi megfigyeléseket is tartalmaz, Jancsó Elemér pedig két, a korszakra vonatkozó összefoglaló tanulmányában (Román-magyar művelődési kapcsolatok a XVIII-XIX. században. Utunk 1956/ 20; A kolozsvári magyar színház útja a romantikától a realizmusig. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1963/2) utalt forradalom alatti, illetve a regáti magyar életben betöltött szerepére. A Román élet újrakiadásának terve is felmerült a 70-es években a Kriterion Könyvkiadó Téka-sorozatában, A Hét közölt is néhány részletet a könyvből (1973/39), a kötetben való kiadás terve azonban nem valósult meg.

[Nekrológ]. Vasárnapi Újság 1870/10. – Bíró Sándor: Dr. Oroszhegyi (Szabó) Józsa (1822-1870). Bevezető tanulmány a Román élet 1942-es kiadásához. – Bisztray Gyula: Kossuth, Táncsics és forradalmártársaik halálos ítélete. Irodalomtörténet 1951. 480-500. – Izsák S.: Józsa Oroszhegyi (Szabó) – un medic militant al apropierii româno-maghiare. In: Aspecte din trecutul medicinii româneşti. 1954. 108-133; uő: Despre o topografie medicală necunoscută: Regiunea auriferă a Ardealului din punct de vedere medical de dr. Józsa Oroszhegyi. In: Istoria medicinii. Studii şi cercetări. 1957. 164-182; uő: Oroszhegyi Józsa doktor ismeretlen topográfiája: Erdély aranyvidéke orvosi szempontból. Communicationes (Bp) 1957/6-7. 16-56. – Kerekes Zoltán: A pesti szabad portyázó csapat története. Hadtörténeti Közlemények 1967. 65-105.

(D. Gy. – S. Zs.)


Orsova és Vidéke – a helyi Wochenblattal párhuzamosan megjelenő hetilap Orsován, 1896-tól ismeretes. Orsovai káplánkodása idején Lengyel István szerkesztette. A lap 1920-ban megszűnt; az Orsován később Orsovai Napló címmel 1935-ben indított "politikai és társadalmi hetilap"-ot Skuts Béla szerkesztette, de ez is csak egy fél évig tudta fenntartani magát.

(B. E.)


Országh Tivadar (Soroksár, 1901. dec. 5. – 1963. okt. 11. Budapest) – zeneszerző. Tanulmányait a budapesti Zeneakadémián végezte, ahol Hubay Jenő, Kodály Zoltán és Weiner Leó tanítványa volt. Tanított a Székesfővárosi Zeneiskolában, majd a Zeneművészeti Főiskolán. Tagja volt a Waldbauer-Kerpely Vonósnégyesnek, a Kerntler-triónak, a Magyar Vonóstriónak. Hegedűiskolája két kiadást ért meg Budapesten (1930, 1934), módszertani munkája ugyanott A hegedűjáték és tanítása címmel (1935).

Részt vett a Romániai Magyar Dalosszövetség pályázatain, és több alkalommal díjat is nyert. Férfi- és vegyeskari darabjaiból a vegyes-, ill. férfikarra írt Örök tűz és A szél c. szerzeményeit (1930), a P. Jánossy Béla versére szerzett Erdélyi szimfóniát (1931) és Dávid XII. zsoltárát (1932) a Romániai Magyar Dalosszövetség adta ki Kolozsvárott.

(B. A.)


Országos Magyar Párt (OMP) – a romániai magyarság legjelentősebb politikai-érdekvédelmi tömörülése a két világháború között. Megalakulásának közvetlen előzményeit azok a közéleti-politikai kezdeményezések jelentették, amelyek a kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarság közösségi talpraállását elősegítendő, a trianoni béke 1920. június 4-i aláírását követően indultak. Az első lépéseket e tekintetben a polgári-radikális értelmiség és a transzilván-népi elkötelezettség képviselői tették meg, akik úgy vélekedtek, hogy a magyarság érdekeiért egy olyan politikai párt szállhatna síkra a leghatékonyabban, amely széles társadalmi alapzatra támaszkodik, s mind szervezeti felépítésében, mind közügyi törekvéseiben a demokrácia értékrendjéhez igazodik. E meggyőződés jegyében 1921. jún. 5-én Kós Károly és néhány kalotaszegi eszmetársa Bánffyhunyadon megalapította az Erdélyi Néppártot, amely aztán az 1922. jan. 15-én Kolozsvárott tartott nagygyűlése nyomán országos párttá alakult át, s fölvette a Magyar Néppárt nevet. Ellentétben azokkal, akik az erdélyi magyarságnak világos programmal rendelkező politikai párt keretében való közéleti fellépését szorgalmazták, a háború előtti idők szellemiségét őrző társadalmi elit az egész kisebbséget felölelő szövetségszerű szerveződést tartotta célravezetőnek. E tábor kezdeményezésére 1921. júl. 6-án, egy hónappal Kós Károlyék kalotaszegi zászlóbontása után, létrejött a Magyar Szövetség. Kolozsvárott tartott alakuló nagygyűlésén a Szövetség báró Jósika Sámuelt, az 1918 előtti magyar főrendiház utolsó elnökét választotta meg elnökévé, az ügyvezető alelnöki tisztségét pedig Haller Gusztávra ruházta. A Magyar Szövetség tevékenysége kezdettől fogva sok akadályba ütközött, s 1921. okt. 30-án a román hatóságok föl is függesztették működését.Íy aztán amikor 1922 márciusára Ionel Brătianu liberális kormánya kiírta a parlamenti választásokat, Kós Károlyék Magyar Néppártja lényegében egyedül állt a kisebbségi közélet színpadán. E kényszerhelyzetben a társadalmi-politikai konzervativizmus képviselői cselekvésre szánták el magukat: 1922. febr. 12-én Kolozsvárott Ferencz József, a pátriárka korú unitárius püspök elnökletével megalapították a Magyar Nemzeti Pártot. Ekkor állt fenn rövid időre annak a veszélye, hogy a közelgő választásokon a magyarság két pártja szembekerül egymással. Ám a bukaresti kormányzat végül is a választások idejére megengedte a Magyar Szövetség működését, s így 1922 márciusában a magyarság annak vezetésével vehetett részt – 1918 óta első ízben – a parlamenti és szenátusi helyekért folytatott küzdelemben. Minthogy a képviselőjelöltségre pályázó 38 magyar politikus közül 34-nek a jelölését a román választási bizottságok különféle ürügyekre hivatkozva visszautasították, a magyarságra nézve a választások lesújtó eredménnyel jártak: a pótválasztásokon szerzett mandátumokat is számításba véve mindössze három képviselőt küldhetett a törvényhozás alsóházába és hármat a szenátusba. 1922 októberében a bukaresti kormányzat a Magyar Szövetséget végérvényesen betiltotta. Ezt követően a Magyar Nemzeti Párt, amely időközben Grandpierre Emil elnökletével országos párttá alakult át, tárgyalásokat kezdett a Magyar Néppárttal, a két politikai tömörülés egyesülését szorgalmazva. A tárgyalásokat siker koronázta, s a két párt fúziójából 1922 végén megszületett az ~. Az új párt alakuló nagygyűlése, amelyre 1922. dec. 28-án Kolozsvárott került sor, annak elnökévé báró Jósika Sámuelt választotta meg, akit a következő 12 alelnök volt hivatva támogatni a munkájában: báró Ambrózy Andor, Barabás Béla, Bernády György, Grandpierre Emil, Haller Gusztáv, Jakabffy Elemér, Kecskeméthy István, Szabolcska Mihály, Sándor József, báró Szentkereszty Béla, Tury Kálmán és Ugron István. Az ügyvezető alelnöki tisztséget a nagygyűlés Haller Gusztávra ruházta, a párt titkára pedig Naláczy István lett.

Alakuló nagygyűlésének egyöntetű állásfoglalása alapján az ~ "a romániai magyar nemzetiségű állampolgárok egységes és egyetemes politikai szervezete"-ként határozta meg magát. Az alakuló nagygyűlésen elfogadott, majd a párt 1924. dec. 14-én összeülő brassói kongresszusán módosított s az 1928. okt. 14-én tartott székelyudvarhelyi nagygyűlésén ugyancsak kiegészített szervezeti szabályzata értelmében az ~ "külön felvétel nélkül is" a tagjai közé sorolt "minden 20. évét betöltött román állampolgárt, ki akár származásánál, akár születésénél, akár anyanyelvénél vagy műveltségénél fogva magát magyarnak vallotta". Valójában azonban az ~ nagyon szűk társadalmi alapzatra támaszkodott. Nem a szó modern értelmében vett, vagyis alulról kiépített és jól körülhatárolt csoporttörekvéseket megjelenítő párt, hanem a kisebbségi magyar érdekek védelmére alakult pártszerű tömörülés volt, s mint ilyen, elsősorban az egykori társadalmi és gazdasági elit közügyi tekintélyét, közéleti cselekvőképességét és politikai tapasztalatait kívánta sorompóba állítani. Az átfogó társadalomszervező igyekezet egész fennállása alatt csaknem teljesen hiányzott a tevékenységéből, s céljai elérése végett a szélesebb polgári-népi rétegek közösségi energiáját alig vette igénybe. Régies, a kiegyezés korának közjogi képzeteihez igazodó politikai ideológiája és vezető testületeinek rendies zártsága miatt nemcsak a román hatalmi körök részéről övezte állandó gyanakvás a pártot, hanem az erdélyi magyar értelmiség zöme is – a literátus réteg kiváltképpen – idegenkedett tőle, sőt magán a párton belül is újra meg újra lábra kapott az elégedetlenkedés. A pártot a magyarság érdekeiért folytatott szívós küzdelme, illetve az a sajátos történelmi körülmény emelte önnön szemléleti korlátai és szervezeti fogyatékosságai fölé, hogy kisebbségi léthelyzetben a nemzetiségi sérelmek végső soron mindenkit egyformán sújtanak, a nemzetiségi jogokért való kiállás pedig – függetlenül annak világnézeti hátterétől vagy közvetlen taktikai indíttatásától – lényegében az egész kisebbségi közösséget szolgálja.

Báró Jósika Sámuel fölöttébb rövid ideig állott az ~ élén. 1923. jún. 3-án bekövetkezett halála után ideiglenes elnökként Ugron István, az Osztrák-Magyar Monarchia volt varsói nagykövete vette át a párt irányítását, ám a személye ellen irányuló folytonos politikai támadások és a párton belüli polgári reformellenzék megerősödése miatt 1924 nyarán lemondott, ami aztán komoly vezetői válságot idézett elő a pártban. Az egyre határozottabban fellépő reformszárny képviselői alapvető szemléletváltást, demokratikus fordulatot követeltek a párt tevékenységében, s Bernády Györgyöt vagy Paál Árpádot szerették volna annak elnöki székébe juttatni. A soron levő országos nagygyűlést, melynek az új elnököt meg kellett volna választania, a párt intézőbizottsága – a központi tisztikar tagjai, a párt parlamenti és szenátusi képviselői, valamint a törvényhatósági tagozatok elnökei tartoztak e testületbe – többször elhalasztotta, s ideiglenes megoldásként egy kilenctagú direktóriumot állított a párt élére. Végül 1924. dec. 14-én Brassóban került sor a második országos nagygyűlésre, s itt – miután Bernády György néhány nappal előbb a pártelnöki jelöltségtől váratlanul visszalépett – ismét Ugron Istvánt választották meg elnöknek. Gróf Bethlen György, Grandpierre Emil, Jakabffy Elemér és Sándor József alelnöki megbízatást kapott a nagygyűléstől. A párt főtitkára Deák Gyula ügyvéd lett. A nagygyűlés a romániai magyar társadalom csaknem valamennyi közösségi gondját áttekintette. Nyilatkozatszerű határozatokban szögezte le a párt álláspontját a nemzetiségi iskolahálózat, a szabad nyelvhasználat, az agrársérelmek és a kisajátított telepesföldek ügyében, továbbá a magyar ajkú erdélyi zsidóság, a szakadatlanul tartó kivándorlás, valamint a tervezett közigazgatási és választójogi reformok kérdésében.

A párton belüli polgári reformellenzék elégedetlenkedése a brassói nagygyűlés után sem csillapodott le, ellenkezőleg, még inkább erősödött. A nagygyűlés lefolyása és szervezeti-személyi döntései miatt a kalotaszegi tagozat különösen hangos volt a háborgástól, s 1925 júniusában Kós Károly ki is lépett a pártból.

Ugron István 1926 áprilisáig állott a párt élén. Egy olyan közéleti fejlemény késztette végül is távozásra, amelynek a gyökerei a brassói nagygyűlésnél jóval korábbi időkre nyúltak vissza. Keresvén a magyarságra nehezedő hatalmi nyomás elhárításának és a teljes politikai kiszolgáltatottság leküzdésének a lehetőségét, 1923 októberében az ~ néhány vezető embere elfogadta az Averescu-Goga-féle Néppárt együttműködési ajánlatát és titokban választási szövetségre lépett vele. A később "csucsai paktum" néven emlegetett, ám valójában Bukarestben nyélbe ütött egyezmény a Néppárt kormányra kerülése esetén az erdélyi magyar egyházaknak nagyfokú autonómiát, a felekezeti iskoláknak pedig nyilvánossági jogot ígért, kilátásba helyezte továbbá a magyar művelődési intézmények működési feltételeinek a megkönnyítését, az anyanyelv szélesebb körű használatának a biztosítását stb. 1926 elején, tekintettel a küszöbön álló közigazgatási választásokra, s úgy értékelvén, hogy a Liberális Párt hatalmi helyzete megingathatatlan, az ~ vezetői titkos tárgyalásokat kezdtek Brătianuékkal. A párt elnöki tanácsának egyetértésével Ugron István 1926. febr. 1-jén az Averescu-Goga-féle tömörüléssel kötött "csucsai paktum"-ot felmondta, s a mintegy három héttel később, febr. 17-20-án tartott közigazgatási választásokon az ~ már közös listán indult a Liberális Párttal. Közvetlen kihatásaiban e taktikai lépés az ~ törekvéseire nézvést eredményes volt ugyan, az erdélyi városok és megyék helyhatósági testületeiben a magyarság a korábbinál jelentősebb képviselethez jutott, de aztán alig egy hónappal a közigazgatási megmérettetés után a liberális szövetség eredményei visszájukra fordultak. Ugyanis amikor 1926. márc. 27-én, négyéves mandátumának lejártával Ionel Brătianu kormánya benyújtotta lemondását, a király mindenki meglepetésére el is fogadta azt, s Averescu tábornokot, vagyis azt a politikust bízta meg az új kormány megalakításával, akinek a pártjával Ugron István nem sokkal előbb felmondta a választási szövetséget. A belpolitikai konstelláció ilyetén alakulása folytán az ~ rendkívül kínos helyzetbe került, s nem látván más kiutat e helyzetből, 1926. ápr. 1-jén Ugron István kénytelen volt távozni a párt éléről. Az irányítást helyettes elnöki minőségben gróf Bethlen György vette át, aki aztán választási kartell formájában helyreállította a politikai paktumot Averescuékkal.

Az ~ politikai ballépései miatt 1926 közepe táján ismét fölerősödtek a pártban a demokratikus megújhodást szorgalmazó reformtörekvések. A párt társadalmi alapzatának a kiszélesítését, stratégiai céljainak az újragondolását és vezető testületeinek a fölfrissítését követelő reformcsoportnak ezúttal Krenner Miklós volt a fő szervezője. 1926 augusztusában Krenner körlevelet intézett a kisebbségi közélet számos képviselőjéhez – politikusokhoz, írókhoz, szerkesztőkhöz –, s fölszólamlását nyílt levél formájában szeptemberben néhány egykori napilap is megjelentette. Egyebek között ezt írta: "Meggyőződésem, hogy az erdélyi magyar politika nem magról, hanem dugványról nőtt fel, a széles tömegek lelkisége nem jut benne igazi szerephez, a magyar szervezet gyökérzete általában nem eléggé szétágazó, és így táplálása is fogyatékos. Hitem, hogy a Magyar Párt vezetősége nem tükrözi pontosan a kisebbségi magyar nemzet rétegződését és idegdúcait, azért nincs elegendő súlya és hatásos politikája." Krenner kezdeményezésére az ~ harmadik országos nagygyűlése előtt mintegy két héttel, 1926. szept. 26-án az új reformcsoportosulás képviselői – báró Bornemissza János, Kós Károly, Makkai Domokos, Tabéry Géza, Teleki Ádám, gróf Toldalaghy Mihály, Zima Tibor és mások, összesen csaknem ötvenen – Kolozsvárott értekezletet tartottak, s átfogó programtervezetet dolgoztak ki a párt demokratizálására. A politikai konzervativizmus ellenállása miatt azonban Krennerék reformszándékai végül is meghiúsultak. Az ~ október 10-11-én Gyergyószentmiklóson sorra kerülő országos nagygyűlésére a kolozsvári tanácskozás résztvevői, hacsak nem szerepeltek a törvényhatósági tagozatok hivatalos küldöttei között, nem kaptak bebocsáttatást, a párt intézőbizottsága pedig még a szervezeti szabályzat módosítására vonatkozó javaslataik megtárgyalását is levette a nagygyűlés napirendjéről, noha azt az elnökség előzőleg már jóváhagyta. Krenner Miklós a nagygyűlésen sodró hatású beszédet mondott, ám az általa szorgalmazott változások a pártban elmaradtak. A vezető testületek megválasztása során a szervezet intézőbizottságába bejutott ugyan a reformcsoport néhány tagja, de az elnökség és az elnöki tanács intézménye továbbra is zárva maradt előttük. A nagygyűlés a párt elnökévé gróf Bethlen Györgyöt, ügyvezető alelnökévé pedig Inczédy-Joksman Ödönt választotta meg. A három alelnöki tisztséget Jakabffy Elemérre, Sándor Józsefre és gróf Teleki Arctúrra ruházta. A párt főtitkára újra Deák Gyula lett.

A Krenner-féle reformcsoportosulás jó ideig gyergyószentmiklósi kudarca után sem adta föl törekvéseit. A párt szervezeti szabályzatának és működési rendjének a megváltoztatása érdekében a reformcsoport 1927-ben ismételten több új kezdeményezést tett, ám rendre ezek is mind zátonyra futottak. Végül a csoport tagjainak egy része – maga Krenner immáron nem tartott velük – radikális lépésre szánta el magát: odahagyva az ~t. Kós Károly ugyancsak lázadozó kalotaszegi híveivel együtt megkísérelte föltámasztani a Magyar Néppártot. De ez a próbálkozásuk is csak félig-meddig volt sikeres: jobbára csak a közügyi programjuk megfogalmazására futotta az erejükből. Se a román politikai élet bizáncias-balkánias stílusa, se a sajátos kisebbségi léthelyzet, a nemzetiségi elnyomással való szembefeszülés egységparancsa nem kedvezett a külön utak keresőinek. A húszas évek végére az ~nak nemcsak a szervezeti alapstruktúrái és a politikai cselekvésformái rögzültek szilárdan, hanem döntéshozó szerveinek személyi összetétele is állandósult. A gyergyószentmiklósi nagygyűlésen megválasztott legfőbb tisztikara – az elnök, az ügyvezető alelnök és a főtitkár sorolandó ide – több mint egy évtizeden át, a szervezet 1938-ban bekövetkező feloszlatásáig maradt a párt élén. A harmincas években sem tűntek ugyan el teljesen, de mindinkább háttérbe szorultak a pártban a reformtörekvések. Viták és feszültségek időről időre természetesen továbbra is adódtak a szervezetben, s kiváltképpen az a kérdés osztotta meg olykor a tagságot, hogy melyik román politikai táborral, a liberálisokkal vagy pedig a parasztpártiakkal kell-e keresni a szövetséget. A taktikai nézetkülönbségek azonban ez időben soha nem fenyegették komolyan szakadással a pártot. A magát Országos Magyarpárti Ellenzéknek nevező, 1933 szeptemberében föltűnő politikai csoportnak igazában semmi köze nem volt az ~hoz: nem belülről akarta a demokratizálás igényével megreformálni a pártot, hanem kívülről indított támadást ellene.

Az ~ negyedik országos nagygyűlése, amelyre 1928. okt. 14-én Székelyudvarhelyen került sor, változatlan összetételben szavazott bizalmat a két évvel korábban megválasztott elnökségnek. E nagygyűlésnek elsősorban az a határozata hozott újat a párt tevékenységében, amely arra kötelezte az elnökséget, hogy a továbbiakban az erdélyi magyarság valamennyi súlyosabb kisebbségi panaszát vigye a Nemzetek Szövetsége elé. Erdély magyar társadalma a számára sérelmes s a párizsi kisebbségvédelmi egyezménnyel is ellentétes román parlamenti és kormányzati döntések miatt már a húszas évek közepén kénytelen volt néhány alkalommal a Nemzetek Szövetségéhez fordulni segítségért. 1925-ben elsőként az a mintegy 24 000 bánsági és erdélyi telepescsalád próbált pártfogót találni magának Genfben, amelynek a méltánytalan román földreform a szó szoros értelmében kihúzta a lába alól a talajt. Ugyanezen évben az erdélyi magyar egyházfők az Anghelescu-féle magánoktatási törvénytervezet kisebbségellenes előírásai miatt nyújtottak be együttes tiltakozást a Nemzetek Szövetségéhez, majd nem sokkal később az erdélyi református egyház a szászvárosi Kuun-kollégium épületének törvénytelen kisajátítását panaszolta föl Genfben. 1925 után mintegy négy esztendeig Erdélyből se fizikai, se jogi személyek nem fordultak panasszal a Nemzetek Szövetségéhez. A húszas évek végétől kezdve a kisebbségi magyar társadalom esetenként ismét a Nemzetek Szövetségénél próbált orvoslást találni közösségi sérelmeire. A székelyudvarhelyi nagygyűlés említett határozatát követően, amelyet az ún. csíki magánjavak ügyében folytatott sokéves küzdelem egyik irányítója, Pál Gábor kezdeményezett, a Nemzetek Szövetségéhez intézett panaszokat az ~ intézményesen készítette elő és terjesztette be.

Az ötödik országos nagygyűlését az ~ 1930. okt. 25-26-án Szatmárnémetiben tartotta fölöttébb ünnepélyes külsőségek között. A pártelnökség személyi összetételében itt némi változás következett be: gróf Teleki Archtúr a gyergyószentmiklósi kongresszus óta betöltött alelnöki tisztségéről lemondott, s a helyére Thury Kálmán került, aki addig az elnöki tanács tagjaként tevékenykedett. Thury Kálmán megüresedett székét az elnöki tanácsban báró Ambrózy Andor, a párt bánsági tagozatának az elnöke foglalta el. Záró határozatában a nagygyűlés újólag megerősítette azt a két évvel korábban hozott döntését, amely arra kötelezte az elnökséget, hogy az "minden esetben, amikor a parlamenti harc sikertelenségét megállapítja, a magyar kisebbség sérelmeit vigye a Nemzetek Szövetsége elé".

Az ~ hatodik országos nagygyűlésének, amelyre ezúttal nem a párt szervezeti szabályzatában előírt két esztendő elteltével, hanem csak 1933. júl. 1-2-án került sor, Marosvásárhely adott otthont. E nagygyűlés legfontosabb döntése az volt, hogy a párizsi kisebbségvédelmi egyezmény 11. cikkelye által kilátásba helyezett székely kulturális önkormányzat megvalósításáért folytatandó politikai harcot – tizennégy esztendővel az egyezmény aláírása után – a párt programjába iktatta. Mivel a Székelyföldre szorítkozó vallási és tanügyi autonómia esetleges létrehozását az erdélyi magyarság egységére nézvést nagyon sokan kockázatos megoldásnak tartották, az ~ vezetői a marosvásárhelyi kongresszusig szinte egyáltalán nem foglalkoztak vele. Ez alkalommal is csak annak egyidejű hangsúlyozásával illesztették be a párt stratégiai céljai közé, hogy a kulturális autonómiára Erdély magyarságának egésze igényt tart. A marosvásárhelyi nagygyűlés másik figyelemre méltó fejleménye az volt, hogy a harmincas évek első felének erdélyi magyar társadalmi és művelődési mozgalmaiban oly fontos szerepet játszó nemzedéki ellentétek itt is fölütötték a fejüket. A párt kulturális szakosztályának vitáit összegező Paál Árpád és a kisebbségi szakosztály munkájáról beszámoló Jakabffy Elemér egyaránt kitért a közügyi szolgálatra jelentkező és magának közéleti teret követelő fiatal nemzedék kérdésére, a futólagosan bár, de a pártelnök közgyűlési előterjesztése is érintette a problémát. A párt új vezető testületeinek megválasztása során az ifjúság képviselőiként hárman-négyen az intézőbizottságba is bekerültek, ám senki olyan nem volt közöttük, akinek a neve az egykori nemzedéki mozgalmakban valóban ismert lett volna. A párt addigi elnökségének a nagygyűlés változatlan összetételben szavazott bizalmat újabb négy esztendőre.

Az ~ csaknem valamennyi országos nagygyűlése kétnapos volt, és rendszerint úgy zajlott le, hogy az első napon a párt szakosztályai üléseztek, a második napon pedig a plénum munkálataira került sor. A marosvásárhelyi nagygyűlést követően ez a szervezeti rendtartás megváltozott: mivel a párt több mint négy esztendeig nem tartott kongresszust, a fölgyülemlett kérdések megtárgyalása végett ez idő alatt több alkalommal is önálló szakosztályi üléseket hívtak össze.Íy a párt kisebbségi szakosztálya 1934. nov. 13-án Kolozsvárott, 1935. nov. 25-26-án Nagyváradon, 1937. május 30-án pedig ismét Kolozsvárott tanácskozott. A párt bánsági tagozatának kezdeményezésére a nagyváradi tanácskozás egy népkisebbségpolitikai és jogi könyvtár fölállítását határozta el. Hetedik országos nagygyűlését, amely egyszersmind az utolsó is volt, az ~ 1937. szept. 3-4-én Sepsiszentgyörgyön tartotta: a kisebbségi sérelmek újabb számbavétele mellett elsősorban a párt másfél évtizedes munkájának az értékelésével és egy, a király elé terjesztendő emlékirat kidolgozásával foglalkozott.

Néhány hónappal a sepsiszentgyörgyi kongresszus után Románia politikai életében radikális változások mentek végbe, s ezek az ~ tevékenységének is véget vetettek. Az 1937. dec. 20-22-i képviselőválasztásokat követően, amikor egyetlen pártnak sem sikerült kormányképes többségre szert tennie a parlamentben, az országban mindinkább eluralkodtak a politikai indulatok, az addig is eléggé zavaros-kusza közéleti viszonyok szinte teljesen áttekinthetetlenekké váltak, s a kialakult társadalmi bizonytalanságot a Vasgárda rohamos térnyerése igencsak vészterhessé tette. Mindez arra késztette II. Károlyt, hogy szélnek eresztve Octavian Goga alig másfél hónappal azelőtt beiktatott kormányát, 1938. febr. 10-11-én királyi parancsuralmat vezessen be. Az ország egész területére ostromállapotot hirdettek ki, a közrend és a közbiztonság védelmét átvette a hadsereg, s febr. 27-én egy korporatív jellegű alkotmányt léptettek életbe. Az 1938. márc. 30-án kelt 1422. számú királyi rendelettörvény feloszlatott minden politikai pártot és szervezetet, s ezzel lényegében az ~ története is lezárult. Ugyanezen év dec. 18-án újabb királyi rendelettörvény jelent meg, amely kimondta, hogy az ország területén a továbbiakban politikai tevékenység csak egyetlen szervezet, a létrehozandó Nemzeti Újjászületési Front keretében folytatható. E királyi utasításra életre hívott tömbszerű politikai alakulat magyar alosztályaként 1939. febr. 11-én gróf Bánffy Miklós és dr. Szász Pál, az EMGE elnöke irányításával megszerveződött a Magyar Népközösség, az erdélyi magyarság új érdekvédelmi tömörülése. Gróf Bethlen György és követői azonban továbbra is az ~ 1938-ig tisztségben levő vezetőségét tekintették az erdélyi magyarság egyetlen legitim képviselőjének, ami aztán – a Bánffy és Bethlen között feszülő személyi ellentétekkel is kiegészülve – nagymértékben megosztotta a politizáló kisebbségi társadalmat.

Másfél évtizedes fennállása alatt az ~ – a román hatalmi rend által kínált fölöttébb szűk politikai mozgástérhez igazodva – igyekezett minden tőle telhetőt megtenni a kisebbségi érdekek védelmében. A lehetséges közügyi cselekvésformák közül elsősorban a folyamatos parlamenti jelenlétet és a nemzetiségi sérelmek miatti állandó tiltakozást részesítette előnyben, de a mindenkori bukaresti kormányzattal, illetve a vezető román politikai pártokkal folytatott bizalmas alkudozás is ott volt a taktikai eszköztárban. 1922 decembere és 1938 márciusa között összesen hét alkalommal vett részt a parlamenti helyekért vívott választási csatározásokban, s két ízben kötött választási kartellt, mégpedig 1926-ban az Averescu-Goga-féle politikai tömörüléssel (ez voltaképpen az 1923-as "csucsai paktum" fölújított változata volt), 1927-ben meg a Hans Otto Roth vezette Német Párttal. Minthogy ezek a koalíciós próbálkozások az ~ra nézve fiaskóval végződtek, 1928-tól kezdve a párt következetesen egyedül indult a választásokon, s mindig elérte a parlamenti képviselethez szükséges 2%-os szavazatarányt. A képviselőházi mandátumok szétosztása – az 1926. márc. 27-én közzétett román választójogi törvény előírásai alapján – sajátos aritmetika szerint történt. Ha egy párt országos viszonylatban meg tudta szerezni az összes szavazatok negyven százalékát, akkor választási prémiumként megkapta az összes parlamenti mandátum felét, a kellő számú szavazattal rendelkező többi párt pedig a mandátumok fennmaradó másik felén osztozott. E parlamenti aritmetika azzal a következménnyel járt, hogy a különböző választásokon ugyanaz a politikai párt ugyanolyan szavazataránnyal esetleg egészen eltérő számú mandátumhoz jutott. A parlamenti és a szenátusi helyek elosztására nézve a román választójogi törvény már más eljárást írt elő, s így az egyes pártok parlamenti ereje – aminek a törvényhozói munkára nézve döntő jelentősége volt – nem mindig felelt meg a szenátusi súlyuknak. Az ~ mandátumainak a száma a párt fennállása alatt tartott hét országos választás eredményeképpen a bukaresti törvényhozás két házában így alakult: 1926-ban: 14 képviselő, 12 szenátor; 1927-ben: 9 képviselő, 1 szenátor; 1928-ban: 16 képviselő; 6 szenátor; 1931-ben: 10 képviselő, 6 szenátor; 1932-ben: 14 képviselő, 3 szenátor; 1933-ban: 9 képviselő, 3 szenátor; 1937-ben: 19 képviselő, 3 szenátor.

Mint a modern képviseleti elvre épülő politikai rendszerek pártjai általában, az ~ is kezdettől fogva komoly figyelmet szentelt a sajtómunkának, a kisebbségi társadalommal való mindennapi kapcsolattartásnak. Mindazonáltal a megalakulása utáni első négy esztendőben saját országos napilapja nem volt. Az erdélyi magyar hírlapok többsége mindig rendszeresen beszámolt az ~ közéleti kezdeményezéseiről és szervezeti dolgairól, Jakabffy Elemér lugosi szemléje, a *Magyar Kisebbség pedig a bukaresti törvényhozásban helyet foglaló magyar képviselők és szenátorok csaknem valamennyi hozzászólását közölte, de saját országos sajtókiadványra a párt csak 1926 végén tudott szert tenni. 1925-ben az ~ egyezséget kötött az akkoriban mérsékelten konzervatív nézeteket hirdető *Ellenzékkel, s ennek eredményeként a lap egy ideig meglehetősen nagy teret biztosított a párt tevékenységét és törekvéseit ismertető írásoknak, ám anélkül, hogy az addigi függetlenségét teljesen föladta volna. A következő évben aztán a pártnak sikerült megszereznie egy kevésbé elterjedt, ámbár eléggé nagy múltra visszatekintő, ekkor már a 28. évfolyamában járó kolozsvári lapnak, az *Újságnak a tulajdonjogát. 1926. július elején vette át a lapot az ~ érdekkörébe tartozó Országos Magyar Sajtóvállalat, s az 1926. dec. 7-i számban futott először végig a cím alatt az a kitétel, hogy "az Országos Magyar Párt hivatalos lapja". Ám az Újság viszonylag rövid ideig töltötte be ezt a szerepet, mert mintegy nyolc hónap múltán egy másik kolozsvári lap, a *Keleti Újság lépett a helyére. Weiss Sándor, a Keleti Újság főszerkesztője, aki egyszersmind az azt megjelentető Lapkiadó Részvénytársaság főrészvényese és vezérigazgatója is volt, s így nemcsak üzleti, de politikai tekintetben is döntően szólhatott bele a lap ügyeibe, az 1926 májusában tartott parlamenti választásokon az ~ színeiben Biharban képviselői mandátumhoz jutott, s ez időtől kezdve az eladdig polgári radikális és plebejus-népi szellemet sugárzó Keleti Újság arculata is mindinkább megváltozott. 1927 nyarán aztán a lapot, melynek a hangvétele ekkor már egyébként is a Bethlen Györgyék politikai és ideológiai látásmódjához igazodott, teljesen megvásárolta az ~. A pártelnökség döntése alapján aug. 13-án az alig egy évvel korábban megszerzett Újság című lapot jogutód nélkül végérvényesen fölszámolták, s a következő naptól, 1927. aug. 14-től kezdve a Keleti Újság "országos magyarpárti lap"-ként jelent meg.

A Keleti Újság mellett, amely az ~ 1938 márciusában történő feloszlatásáig annak legfőbb sajtóorgánuma maradt, a párt társadalmi-politikai törekvéseit egy-két réteglap is szolgálta, s néhány területi párttagozatnak hosszabb-rövidebb ideig ugyancsak volt saját lapja. A kolozsvári *Magyar Újságot, amely a Keleti Újság érdekkörébe tartozó kiadványként indult 1933. dec. 12-én Olajos Domokos szerkesztésében, sajtóberkekben egykor mindenki az ~ tájékoztató néplapjaként tartotta számon, noha a szerkesztőség a lap impresszumában ezt soha nem tüntette fel s más módon sem jelezte. Ugyancsak közel állott az ~hoz a Kolozsvárott kiadott, 1921. nov. 21-én induló s elsősorban a falusi gazdaréteghez szóló *Magyar Nép című képes hetilap is. Naláczy István, aki a főszerkesztő Gyallay Domokos mellett felelős szerkesztőként jegyezte a lapot 1924 szeptemberéig, amikor viszonylag fiatalon elhalálozott, egyszersmind az ~ titkára is volt.

A párt területi tagozatai közül főleg az Arad megyei, valamint a bánsági tagozat folytatott igen széles körű sajtótevékenységet. Az aradi *Magyar Újság, amely 1924. szept. 1-jén indult Nagy Dániel szerkesztésében, eleinte – alcíme szerint – "az Aradi és Arad megyei Magyar Párt hivatalos közlönye" volt. Az 1925. márc. 8-i számától kezdve módosult az újság alcíme, s mintegy nyolc hónapon át "a Magyar Párt hivatalos lapja"-ként látott nyomdafestéket, a címe mellé illesztett rövid magyarázatban pedig így határozta meg önmagát: "A Magyar Újság a Magyar Párt hivatalos közlönye, egységünk szimbóluma. Előfizetői a Magyar Párt tagjai. Programja a Magyar Párt programja." Mindazonáltal az aradi Magyar Újság ebben az időben is csak területi pártlap volt. A következő években a lap, amelyet 1926. jan. 1-től kezdve közel egy esztendőn át főszerkesztőként Barabás Béla, ám felelős szerkesztőként továbbra is Nagy Dániel irányít, még többször megváltoztatja az alcímét, s a parancsnoki hídján ugyancsak többször kicserélődnek a kormányosok, de a politikai elkötelezettsége egész fennállása alatt lényegében ugyanaz marad. A bánsági sajtókiadványok közül elsősorban az 1925. szept. 16-án induló s eleinte főleg gazdaságpolitikai kérdésekkel foglalkozó, Vuchetich Endre szerkesztette temesvári *Déli Hírlap számított az ~ szócsövének. 1929-től kezdve az ~ bánsági tagozata Dr. Páll György tagozati főtitkár összeállításában Magyar Népnaptár címmel évről évre közel kétszáz lapos közhasznú kalendáriumot is letett az olvasók asztalára.

Az ~ tevékenységével kapcsolatos egykori nyomdai termékek közül a történetkutatás számára különösen jelentősek azok a kötetek, amelyek a párt nyilvános szakosztályi ülésein elhangzott előadásokat és hozzászólásokat foglalták össze dokumentációs célzattal. Könyvkiadói vállalkozása az ~nak soha nem volt, a nyilvános szakosztályi tanácskozásokat bemutató kötetekben sincsen a pártra utaló impresszum, ám ennek ellenére a párt publikációinak lehet tekinteni őket. A húszas évek végén és a harmincas évek elején a Közgazdasági Szakosztály, amelynek ez időben Gyárfás Elemér volt az elnöke, összesen négy nyilvános ülést tartott: 1926. okt. 9-én Gyergyószentmiklóson, 1928. okt. 13-án Székelyudvarhelyen, 1930. okt. 30-án Szatmáron, 1933. júl. 1-jén Marosvásárhelyen tanácskozott. Kötetbe foglalva valamennyi tanácskozás vitaanyaga Gazdasági sérelmeink és kívánságaink címmel jutott el az érdeklődőkhöz (az első tanácskozásról szóló kötetet a dicsőszentmártoni Erzsébet Könyvnyomda Rt., a többi hármat a kolozsvári Minerva adta ki). Az ~ Kisebbségi és Történelmi Szakosztálya, amelynek Jakabffy Elemér volt az elnöke, a harmincas években két alkalommal rendezett nyilvános vitafórumot: 1935. május 25-26-án Nagyváradon és 1937. május 30-án Kolozsvárott. Az itt elhangzott előadásokat és hozzászólásokat először a Magyar Kisebbség tette közzé – több folytatásban, teljes terjedelmükben –, hogy aztán a lugosi szemle közleményeinek egybeszerkesztett különlenyomataként Népkisebbségi kívánságaink és feladataink címmel könyvalakban is megjelenjenek. E kötetek nemcsak az ~ politikai látásmódjáról és társadalmi-közügyi velleitásairól tájékoztatnak, hanem a két világháború közötti erdélyi magyarság általános közösségi gondjaiba is betekintést nyújtanak.

Az OMP szervezési szabályzata. Kv. 1928. – Dr. Sulyok István-Dr. Fritz László: Erdélyi magyar évkönyv. 1918-1929. Kvár. 1930. – Krenner Miklós: Verjünk hidat. Ellenzék 1932. jan. 13. – Mikó Imre: A romániai magyar kisebbség panaszai a Nemzetek Szövetsége előtt. Hitel 1936/3. – Bernády György: Reflexiók... Marosvásárhely 1937. – Gyárfás Elemér: Az első kísérlet. Az Averescu-paktum előzményei, megkötésének indokai, szövege, módosításai, következményei, felbomlása és tanulságai. Magyar Kisebbség 1937/3-4. – Győri Illés István szerk.: Metamorphosis Transilvaniae 1918-1936. Kvár. 1937. – Magyar képviselők a román parlamentben. Kisebbségvédelem 1938/6. – Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Bp. 1941. – Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában. Kvár. 1944. – Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867-1940. Bern 1989. – Scurtu, Ioan dr.: Választások Nagy-Romániában 1919-1937. Magyar Kisebbség 1996/1-2. 71-82.

(N. Gy.)


Orth Győző (Temesvár, 1912. aug. 13. – 1988. szept. 5. Lynwodd, USA) – költő, szerkesztő, egyházi író. Középiskoláit szülővárosa Piarista Főgimnáziumában végezte (1929); lelkészi képesítést a kolozsvári Református Teológián szerzett, majd ösztöndíjasként Bázelben folytatott tanulmányokat. Oravicabányán és Temesvárott segédlelkész, majd a Királyhágómelléki Ref. Egyházkerület belmissziói utazótitkára (1936), s átveszi a *Református Jövő családi lap, valamint a Gyermekkönyvtár és *Református Könyvtár kiadványsorozatok szerkesztését (utóbbit 1937-1939-ben). Ebben a sorozatban jelent meg Ajtay Gáborral közös füzete A cselédmisszió (Nv. é. n.) címmel, Zwingli-életrajza (Isten harsonája. Nv. 1939); az ő fordításában Max Schaerernek Sundar Singh indiai misszionárius életéről szóló könyve (Nv. 1939), s szintén az ő fordításában, a sorozaton kívül Richard Nutzinger Haláltánc c. középkori misztériumjátéka (Nv. é. n.). Tábori lelkészként nyugatra sodródott, hadifogságba került, majd onnan kiszabadulva, előbb Németországban, 1948-59 között Kanadában, utána haláláig az Egyesült Államokban volt lelkész. 1947-től az Evangéliumi Világszolgálat c. lap szerkesztője, 1949-től a Kiáltó Szó szerkesztője és kiadója. Rendszeresen publikált a Reformátusok Lapjában és az Új Életben (Calgary). Segítségével jött létre a lynwoddi Kálvin Református Egyház. A Western Classis of the Calvin synod of the United Church of Christ dékánja, magyar nyelvű vallásos rádióadások irányítója Chicagóban.

Egyéb munkái: Istenes énekek (versgyűjtemény, szerk. Berde Máriával és Roth Jenővel, Nv. 1939); A húsvét tanúi (Szavalókórus. Nv. é. n.); Konfirmációi emlékkönyv (Nv. 1940); A Short Form of the Heidelberg Catechism (Fairport Harlbor 1967).

(Sz. J. – T. E.)


Orth Imre (Temesvár, 1908) – *Református Jövő


Orth István (Nagyszékely, Magyarország, 1945. febr. 3.) – grafikus. ~ Imre fia. Nagyváradon szakiskolában, finomkerámia szakon kezdte tanulmányait, s a Művészeti Líceumban érettségizett (1967), majd a kolozsvári Protestáns Teológián szerzett lelkészi képesítést (1971). Utána a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Főiskolát is elvégezte, itt Kazár László tanítványa volt (1976), közben református segédlelkész Szatmárnémetiben s Aradon. 1976-tól a nagyszebeni Brukenthal Múzeum grafikai restaurátora.

Rajzaival, illusztrációival, rézmetszeteivel, művészi reklámplakátjaival lapokban, katalógusokban, kulturális rendezvényeken szerepel. Feltűnést keltő szürrealista alkotásairól a Korunkban Józsa T. István így ír: "Nem a hűvös geometriai absztrakció teljességgel racionalizált birodalmában jár, aki kortárs hazai képzőművészetünk egyik kiemelkedő alkotójának, Orth Istvánnak szürrealisztikus művészi világát körül- és bebarangolja, hanem egy olyan – a metamorfózisok, a fantasztikum és fantázia végtelen lehetőségeitől áthímzett – dinamikus univerzumban, melyet a lélek mélyrétegeinek és a külvilágnak, a valóságnak és a teremtett fantáziavilágnak sajátos oldódása jellemez." Műveivel országos, megyei és 23 egyéni kiállításon jelentkezett: a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban háromszor is (1972, 1975, 1979); külföldön 1976-tól fogva Szamarkandtól San Franciscóig több mint 25 világvárosban.

Önálló kötetei: a nagyszebeni városképeiből egybeállított Hermannstadt c. mappája, a román és angol szöveggel ellátott Orth-album (metszet és alkalmazott grafika) I. Nagyszeben 1988. II. uo. 1995.

Manfred Wittstock: Sürrealistische gadierungen. Neuer Weg 1982. jún. 2. – Rohtraut Wittstock-Reich: Stefan Orths Plakate und Radierungen. Neuer Weg 1984. szept. 29. – Józsa T. István: A végtelen lehelete. Utunk 1986/42; uő: Az Orth-világban. Korunk 1988/8; uő: Gondolati tér. A Hét 1995/10.

(B. E.)


orvosi szakirodalom – az egészséges emberi szervezet felépítésével, működésével, a betegségek okaival, kialakulásának módjával, tüneteik leírásával, kórismézésük lehetőségeivel, kezelésükkel, a szervezetnek a kórokozókkal szembeni válaszkészségével és a kóros állapotok megelőzésével foglalkozik. Orvosok, orvostanhallgatók és az orvostudomány területén dolgozó más szakemberek számára készül. Nem határolható el élesen az *egészségügyi irodalom tárgykörétől, ill. olyan határtudományoktól, mint a gyógyszerészet, genetika, biokémia, lélektan, antropológia. A többnyire népszerűsítő célú *népegészségügyi irodalom egy része szintén ide tartozik. Az ~ ápolásában nagy szerepet vállalnak az orvosi folyóiratok és a felsőfokú orvosképzés intézményes kereteit biztosító marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet.

Az erdélyi magyar orvosi írásbeliség három évszázadnál is messzebb nyúló gyökerekből sarjadt ki. Lencsés György *Ars Medica c. hatrészes, tudományos igényű orvosi munkája 1577 körül keletkezett (*kódexirodalom), s 1690-ben jelent meg az első terjedelmesebb magyar nyelvű nyomtatott orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax corporis c. műve, egyre gyarapodó sort nyitva maga után.

A romániai magyar ~ első szakaszában, a két világháború között, a munkák jelentős része az Értesítő az EME Orvostudományi Szakosztályának munkájáról XLV-LVIII. köteteiben és az EME vándorgyűléseinek, orvoskongresszusainak emlékkönyveiben, valamint a Dolgozatok a Bihar megyei Orvos, Gyógyszerész és Természettudományi Egylet 60 éves fennállásának emlékére (Nv. 1928) címmel kiadott kötetben jelent meg, más része monográfiák és szakkönyvek formájában. A dolgozatok elsősorban a gyakorló orvosok igényeit igyekeztek kielégíteni.Íy például Havas András a tuberkulózis megelőzéséről, Heiner Lajos a gonorrhoea és a szifilisz kezeléséről, Klein Richárd a magas vérnyomás kór- és gyógytanáról, Kenessey Béla a sympatheotomiáról és a cukoroldatok intravénás alkalmazásáról közölt számottevő értekezést. Kizárólag orvosoknak szánt mű Engelberg Oszkár Román-magyar és magyar-román orvosi terminológia és orvosi iratminta-gyűjteménye (Kv. 1921), valamint Dudutz Zoltán munkája: Románia területén érvényes egészségügyi törvények és szabályrendeletek (Sepsiszentgyörgy 1922), amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy segítsék a magyar orvosok tájékozódását az új körülmények között. A kimondottan szaktudományos jellegű művek sorát Zsakó István A psychiatria alapvonalai, tiszti és törvényszéki orvosok, orvostanhallgatók és érdeklődők számára (Kv. 1919) c. munkája nyitja meg. Ugyanilyen céllal állította össze Erdész István a farmakológia rövid kivonatát (Kv. 1920), ez egy év múlva román nyelven is megjelent. Ezt követi Goldberger Ede könyve a szifiliszről (Kv. 1922), s ugyancsak hézagpótló Bézy Elemér kétkötetes Sebészeti kompendiuma (Szilágysomlyó 1924). Juhl Marcell egymás után két röntgenológiai munkával is jelentkezik (Tv. 1925, 1926), s ugyancsak röntgendiagnosztikával és terápiával foglalkoztak a Herskovits testvérek (Kv. 1929, 1937).

Eredeti munka Engelberg József hematológiai munkája, A vérkép értékelése a betegágynál (Tv. 1927). Gergely József marosvásárhelyi mikrobiológus tanulmányt írt a nemi betegségekről és a házasság problémáiról (Mv. 1934). Ez idő alatt (1922-38) jelentek meg Scheitz Vilmos, Földes Zoltán, Krebs Henrik, Boga Lajos, Ferenczi Sándor, Nagy András egészségtani, anatómia-élettani tankönyvei a magyar anyanyelvű elemi és középiskolás diákok számára.

Határterületi kérdésekkel foglalkozik Kahána Ernő, aki Alfred Adler individuál-pszichológiáját mutatja be (Brassó 1924), Borsoss Imre, aki az ember ivari életéről, szaporodásáról, fejlődéséről, testi és lelki világáról ír (Kv. 1928), valamint Küttel Lajos, aki Az átörökléstan és eugénia kérdései (Kv. 1936) c. munkájában genetikai problémákat taglal. Utóbbinál jelentkeztek a fajelmélet elemei, amiért a kortárs szaksajtó elmarasztalta.

A II. világháború utáni romániai magyar ~ súlypontja szükségszerűen a marosvásárhelyi OGYI, a Román Népköztársaság Akadémiája Kutatóállomásának orvosi szakosztálya és a Közegészségügyi Intézet körül alakult ki, nem zárva ki másutt dolgozó nemzetiségi szakemberek hozzájárulását. Ennek az időszaknak a termése az Értesítő az EME orvostudományi szakosztályának munkájáról (LIX-LXIII. kötet), az Orvostudományi Értesítő (LXIV-LXVII. kötet), az OGYI első (1955) és második (1957) tudományos ülésszakának kötetei s a Marosvásárhelyen kiadott három orvosi és gyógyszerészeti szaklap (*Orvosi Szemle 2; *Tájékoztató; *Gyógyszerészeti Értesítő), valamint a Székelyudvarhelyen megjelent Infomed c. folyóirat 1991 után.

Az önálló munkákat, tankönyveket és egyetemi jegyzeteket kivéve a felsorolt többi kiadvány 3318 magyar nyelvű szakdolgozatot közölt. Ezek egy része az orvosi folyóiratokban jelent meg.

Ebben a második szakaszban Móritz Dénes ad közre rövid monográfiát A csecsemő helyes táplálása és gondozása (Mv. 1947) címmel, majd Benedek József a laboratóriumi vizsgálat anyagának helyes beküldési módjáról (Székelyudvarhely 1948), Krepsz Iván és Kozma József a rákellenes küzdelem központosításáról (Kv. 1948) és Köppich Ferenc az orvostudományi irányzatok születéséről és szerepéről (Kv. 1948) közöl tanulmányt.

A szakkönyvek sorát román és orosz nyelvből fordított művek nyitják meg. Sorra kerül Parhon Az öregedés és kezelése, Eskenasy Az anaemiák, Markoszjan Élettan, Ţurai Orvosi és sebészeti sürgősségi esetek, a V. Bologa szerkesztette Adalék az RNK orvostudományának történetéhez, Izsák Sámuel A román-magyar orvosi kapcsolatok múltjából, Pandele-Sârbu-Strejan-Vágó Szülészeti sürgősségi esetek, Zosin-Bulbuca-Gavrilescu A veseműködés kivizsgálása c. műveinek magyar kiadása Borbáth Andor, Dóczy Pál, Birek László, Fugulyán-Mózes Magda, Száva János, Horváth Endre, Fodor Ernő, Derzsi László, Tonk Emil szakszerű fordításában.

Ezekkel párhuzamosan az eredeti munkák megjelenése is megindul. A preklinikai szakok közül a kórbonctan jelentkezik elsőnek. Haranghy László A daganat-keletkezés korszerű elmélete (1952), majd A rákelőtti állapotokról (1953) címmel ír. Utódként követi Gyergyay Ferenc A neuro-endokrin rendszer szerepéről a daganatos betegségekben (1957) c. monográfiával, majd munkatársaival, Antalffy Andrással és Fodor Ferenccel együtt Általános kórbonctan (1959) c. egyetemi tankönyvként is használható munkát ad ki. Sokan forgatták Szabó István könyveit: Az életműködések szabályozása az emberi szervezetben (László Józseffel, 1981); Az emberi szervezet alapvető életműködései, a vér és a vérkeringés (Kv. 1983); Az emberi szervezet anyagcseréje és energetikája (László Józseffel, 1985), valamint Az ember szexuális életműködései (Adorján-Szabó Etelkával, 1987).

A preklinikai és klinikai szakok közti átmenetet jelzi három monográfia. Ezek: Hadnagy Csaba és Szabó István A vérátömlesztés szövődményei (1957), Terhes Gyula magyar nyelven elsőként átfogó képet nyújtó könyve, Az eklamsia kórtana (1958) és Schwartz Árpád számos eredeti megállapítást tartalmazó, Az inzulin (1960) c. kötete a hormon hatásmechanizmusáról.

A klinikai szakok közül legkorábban a fertőzéses folyamatokkal foglalkozó kiadványok jelentek meg: Klein Dezső az odontogén gócfertőzésről (1952), Hermann Jenő, Gyergyay Ferenc, Hirsch Alice és Róna László az idült hepatitisről (1957) írt monográfiát.

Miskolczy Dezső és Csíky Kálmán szerkesztésében a terjedelmes Idegkórtan (1958), majd Csíky Kálmán és Csíky Csaba tollából A lelki jelenségek kórfolyamatai (Kv. 1982) jelent meg. Általános orvosnak és orvostanhallgatónak egyaránt hasznos Monoki István Belgyógyászati problémák az általános orvosi gyakorlatban c. kétkötetes munkája (Kv. 1984, 1987).

Az ultrahangok felhasználása napjainkban orvosi kérdés is. Fodor Ferenc és Veress Éva Ultrahangok a biológiában és az orvostudományban (1985) c. könyvében megtalálhatók a nélkülözhetetlen alapismeretek. A tuberkulózis gyógyításában használt antibiotikumokkal és kemoterapeutikumokkal Nasta Marius és Brill Alfréd monográfiája (1953) foglalkozik, a gyógyszerrendelés megkönnyítését szolgálja Farkas Imre János és Ajtay Mihály Formulae Magistralis c. alatt ezer receptmintát és hasznos útmutatásokat tartalmazó munkája (Mv. 1978, több kiadásban). A természetes gyógytényezőkről is megjelent két értékes munka: Szabó Árpád, Soós Ilona és Schwartz Árpád a Magyar Autonóm tartománybeli ásványvizek és gázömlések (1957) és a Jakab Kálmán szerkesztésében kiadott Hargita megye természetes gyógytényezői (Csíkszereda 1974) c. tanulmánykötet.

Orvosi szakirodalmunkban gazdagon van képviselve az orvostörténet, főleg *Spielmann József munkássága eredményeképpen. Első idevonatkozó könyvét (Szemelvények Nyulas Ferenc műveiből, 1955) Soós Pállal, a Lechner Károlyról szóló kötetet (1956) pedig Balázs Sándorral együtt írta. Ezekben és további munkáiban is (A hazai orvostudomány történetéből, 1957; A közjó szolgálatában, 1976; Victor Babeş: Egészségügy és politika, 1977) a romániai orvostudomány értékes hagyományait tárja fel.

A modern orvostudomány nem képzelhető el a határterületi tudományágak ismerete nélkül. Ez szükségessé teszi, hogy az idetartozó szakkönyvekre is kitérjünk. Szabó Zsigmond A mozgás biológiája (1976) és A sejt élete (Kv. 1978), Kis Zoltán A magatartás élettani alapjai (1981), Vincze János A biofizika nagy fejezetei (Kv. 1975), Felszeghy Ödön és Ábrahám Sándor A biokémia alapjai (Kv. 1976) c. könyveiben számos orvosi vonatkozás található, akárcsak Imreh Sz. István örökléstani munkájában (A kromoszóma, 1986).

Jelentős Spielmann József orvos-szociológiai munkája (Betegség, orvoslás, társadalom, 1984) az egészség és betegség társadalmi meghatározóiról. Figyelmet érdemel Vasas Samu kalotaszegi gyűjtést tartalmazó Népi gyógyászat c. kötete (1985).

Az ~ körébe sorolható Kapusy Antal Az öregedés tudománya (1974) c. kötete, továbbá Módy Jenő Az egészség és a betegség határán (1981), Komjátszegi Sándor Tudat és valóság (1986), László János és Péter Mihály Kórokozó mikroorganizmusok (Kv. 1988), Fodor Ferenc és Fugulyán Gergely Az öregedő szem (1989) c. munkája, a határterületi tudományágakból Kabán Ferenc A természet nyomdája (Kv. 1978) és Csűrös László Betegségterjesztő rovarok (1986) c. könyve.

Számos magyar orvos könyve román nyelven jelent meg.Íy például Mózes Károly Tehnica îngrijirii bolnavului c. négy kiadást megért könyve (1961-78), Farkas Imre János-Farkas Evelyn Vademecum medici generalis (Mv. 1987) c. társadalom-orvostani kötete, Fodor Ferenc-Arety Dinulescu Morfopatologia ochiului şi anexelor sale (1980) c. monográfiája.

Az ~ sajátos fejezete az orvosi vonatkozású elemi és középiskolai tankönyvek, melyek közé tartoznak a megfelelő román nyelvű tankönyvek fordításai. A Genersich Antal Emlékkönyv közülük mintegy harmincnak az adatait ismerteti (*tankönyvirodalom).

A ~ külön fejezete a magyar orvosképzést szolgáló egyetemi jegyzetek és tankönyvek története. 1945-től a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem keretében Marosvásárhelyen működő orvosi karon, majd 1948-tól az önálló OGYI-ban kevés tankönyv vagy jegyzet állt az első években a hallgatók rendelkezésére. Szükségessé vált magyar nyelvű oktató orvosirodalom kiadása. Induláskor az egyetemi jegyzetek – bár "kézirat gyanánt" és csak "belső használatra" felirattal voltak ellátva – nyomtatásban kerültek forgalomba a Romániai Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetségének marosvásárhelyi Bolyai Diákközpontja és a Bolyai Tudományegyetem Diákvédő Hivatala, ill. 1948-tól a marosvásárhelyi OGYI Diákvédő Hivatala kiadásában.

Az elsők között jelent meg a Haranghy László előadásai alapján készült Általános kórbonctani jegyzet, majd Putnoky Gyula 1947-48-as tanévi előadásai alapján az Általános és részletes bakteriológia és vírustan, később Parasitológia. Ugyancsak az elsők között látott napvilágot Maros Tibor Tájanatómia c. jegyzete. Ezekkel párhuzamosan került a diákok kezébe a klinikai tárgyak közül Feszt György Orvosi röntgentan, a Lőrincz Ernő András előadásai nyomán összeállított Szülészet – szigorlati kompendium, Győry György Szülészeti műtéttan, valamint Dóczy Pál, Horváth Endre és Hermann Jenő Belgyógyászati diagnosztika (1950) c. könyve. E kiadványok sora a Mátyás Mátyás, Száva János, Pápai Zoltán és Péterffy Pál összeállította Sebészet (1950) c. kötettel zárult.

A nyomtatott jegyzetekkel egy időben kőnyomatos jegyzetek is megjelentek, de 1951-től kezdve már csak kőnyomatosak, melyeket az évek során átdolgozva újra meg újra megjelentettek. Szakmai szempontból ezek semmivel sem maradtak el az országos színvonaltól.

Mind a két világháború közti, mind a II. világháborút követő időszakban a romániai magyar írásbeliségben az ~ több más tudományág szakirodalmánál jelentősebben van képviselve. Bár magyar nyelvű orvosképzés tovább is folyt, a szakvizsgát, főorvosi vizsgát, minden szintű versenyvizsgát románul követelték meg, s így hovatovább előnyösebbnek tűnt román szakkönyvekből tanulni, ami a magyar orvosi szakirodalom elsorvadását vonta maga után. Pedig elmondható, hogy a magyar szakirodalom a maga rendszeres, tömör módszerével és világos nyelvezetével megfelelt az országos követelményeknek.

Schmidt Béla: Az erdélyi kisebbségi, különösen a magyar orvosok irodalmi munkásságának 11 éve (1919-1929). Értesítő az EME Orvostudományi Szakosztályának működéséről. XLIX. kötet, 1940. – Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról. Közli Genersich Antal Emlékkönyv. Bp.-Mv. 1994.

Az orvosi ellátást Erdélyben a 18. század végéig kizárólag külföldön képesített "gyógyászok" látták el. Mária Terézia utasítására Kolozsváron 1775-ben hoztak létre egyetemi kollégiumot négy fakultással, ezek között a teológiai, jogi és filozófiai mellett orvosi (sebészeti) fakultással is. Az intézményt a piaristák patronálták. 1784-ben II. József megfosztja ezt főiskolai rangjától, ekkor az orvosi kart önálló "orvos-sebészeti lyceum"-má alakítják át. A mai értelemben vett egyetemi szintű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés Erdélyben, Kolozsváron csak 1872-ben jön létre.

A trianoni békeszerződést követően a Ferenc József Tudományegyetem Szegedre költözött át, míg helyében a román állam 1919-20-ban létrehozta a román tannyelvű I. Ferdinánd Egyetemet, ahol a magyar hallgatók is csak román nyelven tanulhattak. A bécsi döntés után a Ferenc József Tudományegyetem visszaköltözik Kolozsvárra, s 1944 őszén sem szakítja meg működését, csupán nevét változtatja meg Kolozsvári Magyar Tudományegyetemre, mígnem 1945 végén királyi dekrétummal létre nem hozzák a Bolyai Tudományegyetemet. Közben a Ferdinánd-egyetem Nagyszebenből való visszatérését is törvény szentesítette. A magyar tannyelvű orvosi karnak átengedett épületek nem tették lehetővé az oktatás folytatását, s így az kénytelen Marosvásárhelyre átköltözni. Az 1945-46-os tanévben már itt indul meg mint a Bolyai Tudományegyetem kihelyezett orvosi kara. A tanszékek, a klinikák egy része, valamint az egyetemi hivatalok a volt hadapródiskola épületeiben helyezkedtek el, míg a klinikák nagy része a város szűkös kórházaiban talált helyet.

Az 1948-as tanügyi reform az orvosi kart az ország többi orvosi fakultásához hasonlóan önálló főiskolává alakította át. Megindult a gyógyszerészképzés is. 1948 és 1951 között az immár önálló OGYI általános orvosi, gyermekgyógyászati, közegészségügyi, fogorvosi és gyógyszerészeti karral működött. 1951-ben megszűnik a közegészségügyi kar, majd utóbb a fogorvosi kar is az 1960-61-es tanévig. 1986-tól nem tartanak többé felvételi vizsgát a gyógyszerészeti karon, csak a meglevő évfolyamok folytathatták tanulmányaikat. 1990 januárjában újra megindult az első évfolyam, 1991-től az intézmény visszanyerte egyetemi rangját, mai neve: Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.

Az oktatás nyelve az indulástól 1962-ig a magyar volt. Ettől kezdve (és jelenleg is) az előadások román és magyar nyelven párhuzamosan folynak, míg a gyakorlati oktatás csak román nyelven történik. Ezen intézkedés óta fokozatosan nőtt mind a román nemzetiségű tanszemélyzet, mind a román hallgatók száma, s csökkent a magyar anyanyelvűeké. Így például a kezdeti közel 100%-hoz viszonyítva az 1992-93-as tanévben a magyar tanszemélyzetnek 30,53, a hallgatóknak pedig 34,09% a részaránya.

Marosvásárhelyen 1947-től 1992-vel bezárólag 7287 orvos, ill. 1949 és 1992 között 1247 gyógyszerész végzett. Előbbiekből 4778, utóbbiakból 820 volt magyar nemzetiségű.

Az OGYI-ban magas színvonalú oktató munka folyt. Az abszolvensektől a jó szakmai felkészültségen kívül megkívánták, hogy munkájukat végezzék feltétlen tisztelettel és lelkiismeretességgel az élet és a beteg iránt. Ezt általában sikerült megvalósítani, amit az is bizonyít, hogy az intézet végzettjeit mindenütt szívesen fogadták. Már az 50-es évektől posztgraduális orvos- és gyógyszerészképzés is folyt. Az oktató munka minőségének emeléséhez jelentősen hozzájárult az a tény, hogy néhány kivételtől eltekintve minden tudományágnak volt saját magyar és román nyelvű kőnyomatos jegyzete. Bár ezeket több tanszéken nem újították meg, 1947-től napjainkig az OGYI jegyzetkiadó osztálya magyar nyelven összesen 388 címet jelentetett meg a román nyelvűeken kívül.

Az oktatás mellett a lehetőségeknek megfelelő, itthon és külföldön egyaránt elismert kutatómunka is folyt. A tízéves fennállás tiszteletére megrendezett első tudományos ülésszakon bemutatott 206 dolgozat külön kötetben magyar nyelven is megjelent (A Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézet első tudományos ülésszaka. Mv. 1955). Ezt követően a két év múlva tartott ülésszakon előadott 230 dolgozatot hasonló kötetben jelentették meg (A Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet második tudományos ülésszaka. Mv. 1957). Az oktató személyzet számos monográfiát, kézikönyvet írt román és magyar nyelven. Ezek jegyzéke helyet kapott az OGYI fennállásának 50. évfordulójára készülő kötetben. Az intézet 1955-től saját szaklapot adott ki Orvosi Szemle (2), ill. Revista Medicală címmel.

Az évek folyamán állandóan bővültek az intézetben folyó tevékenységet biztosító anyagi feltételek: klinikák, diákotthonok épültek, menza létesült, a könyv- és műszerállomány növekedett.

Különösen az 50-60-as években az intézetben élénk művelődési tevékenységre is sor került. Ebben az oktatók, a diákok és az alkalmazottak egyaránt részt vettek. A hallgatók Aesculap (1969-74), majd Gânduri Studenţeşti (1974-től) címmel háromnyelvű, 1990-től Pulzus néven magyar nyelvű diáklapot adtak ki.

A marosvásárhelyi OGYI, ill. egyetem rektorai a következők voltak: Csőgör Lajos (1945-49), idősb Feszt György (1949-52), Székely Károly (1952), Andrásofszky Tibor (1953-64), Csőgör Lajos (1964-67), Puskás György (1967-76), László János (1976-84), Victor Gh. Emilian Bancu (1984-89) és 1989-től Ion Pascu.

Csajkás Bódog: A kolozsvári tudományegyetem orvostudományi karának megalakulása. EME-Orvosi Értesítő LX. Kv. 1945. – Csőgör Lajos: Lapok a Bolyai Egyetem történetéből. Erdélyi Figyelő 1990-92. – Barabás Béla-Joó Rudolf szerk.: A Kolozsvári Magyar Egyetem 1945-ben. Válogatott dokumentumok. Bp. 1990. – Tankó Attila-Péter Mihály szerk.: Genersich Antal Emlékkönyv születésének 150. évfordulója alkalmából. Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról. Bp.-Mv. 1994. – Szöllősi Árpád: A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, 1945-1995. Mv. 1995. – Barabás Béla-Péter H. Mária, Péter Mihály szerk.: A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve. Adatok, emlékezések. Bp. 1996 (A Magyarságkutatás Könyvtára. XVIII).

Az I. világháború után a romániai kisebbségi orvosok új politikai és gazdasági körülmények közé jutottak, de ennek ellenére rövid időn belül megteremtették az anyanyelvű szaksajtót. Létkérdés volt ez számukra, mivel csaknem naponta jelentek meg új gyógyszerek, új laboratóriumi és diagnosztikai eljárások, új műszerek. Fontos lett az önálló kutatómunka eredményeinek, az új megfigyeléseknek a közlése, végül pedig egészségügyi felvilágosító munka is szükségessé vált. E célok leghatékonyabban folyóiratok útján voltak megvalósíthatók. Az anyagiak hiánya és a hatósági engedélyek megszerzése miatt több folyóirat csak rövid ideig volt fenntartható.

Az első romániai magyar orvosi folyóirat Kolozsvárott született 1920-ban *Erdélyi Orvosi Lap címmel. Szintén 1920-ban Temesváron indult meg az *Orvosok Lapja, mely a két világháború között a leghosszabb életű orvosi folyóirat. 1923-ban Kolozsváron jelenik meg a Revista Stomatologică-Stomatológiai Szemle c. román-magyar-német nyelvű folyóirat Orient Gyula szerkesztésében mint a "Fogorvos-doktorok Országos Szövetsége" hivatalos közlönye. Ebben voltak olvashatók Orient Gyula, Kopár Gerő, Höntz Kálmán dolgozatai, s az 1924/1-es számban megtalálható az ország fogorvosainak jegyzéke is (a lap megjelenéséről 1924 után nincs adatunk). *Praxis Medici címmel 1924 és 1940 között Temesváron adnak ki egy újabb, a gyakorló orvosoknak szánt folyóiratot, Nagyváradon pedig 1925-ben indult *Gyakorló Orvos – Medicul Practicant címmel kétnyelvű szaklap. Legjelentősebb az 1928-ban Kolozsvárt kezdődő *Orvosi Szemle – Revista Medicală – Ärztliche Rundschau.

A *Clinica et Laboratorium Kolozsvárt eredetileg háromnyelvű lapként indult Fried Andor szerkesztésében (1932-39), majd külön román és magyar változatban (1948-49), utóbbit Bálint Zoltán szerkesztette. A főleg terápiás vonatkozású kísérleti közleményeket tartalmazó havi folyóirat kiadója az Egger et Comp. RT, majd 1936-tól ennek utóda, az Ufarom, 1948-tól a Napochemia, végül 1949-ben a Sintorgan állami Gyógyszervegyészeti gyár.

1934-ben az EME újra kiadja még a 19. században indult, de megjelenésében megszakadt kiadványát (Értesítő az Erdélyi Múzeum-Egyesület orvostudományi szakosztályának munkájáról) a XLV. kötettel, Veress Ferenc és Koleszár László szerkesztésében. Ez tartalmazza a tudományos közleményeken kívül a szakosztály 1923 és 1932 között tartott szaküléseinek jegyzőkönyveit is. A sorozat folytatódik 1940-ig, majd kétévi szünet után, 1942-ben Berde Károly és Krompecher István megszerkeszti az L. kötetet, amely az 1940-41. évi tevékenységet tükrözi. 1943-ban még négy, 1944-ben három szám jelenik meg, a hatalomváltás után 1945-ben Haynal Imre és Sáry Béla szerkesztésében újabb két szám, majd Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos szerkesztésében már csak évente egy-egy (1946-48). Ezeket az EME szakosztálya a Bolyai Tudományegyetem orvosi karával közösen adja ki.

Az EME tevékenységének felfüggesztése miatt csak 1991-ben, az EME újraalakulásával folytatódik az értesítő immár *Orvostudományi Értesítő címmel.

Nagyváradon 1947-48-ban jelenik meg havonta Medicul Nou címmel kétnyelvű orvosi folyóirat. Magyar alcíme: "A nagyváradi egészségügyi szakszervezet orvosi és orvostársadalmi lapja". Felelős szerkesztők: Victor Nica és Kende József. A szerkesztőbizottság tagja román orvosok mellett többek közt Bálint Sándor, Bogdándy György és Popper Endre Nagyváradról, Csete Emil, Haranghy László és Vendég Vince Marosvásárhelyről, Mártonfi István Szilágysomlyóról.

Az OGYI 1955 májusától *Orvosi Szemle, ill. párhuzamosan Revista Medicală c. külön magyar és román nyelvű folyóiratot indított. Ugyancsak Marosvásárhelyen jelent meg Az RNK Orvostudományi Társasága Magyar Autonóm Tartományi Fiókja járványtani, mikrobiológiai, vírustani, parazitológiai és egészségügyi nevelési szakosztályának Tájékoztatója 1956-ban Vajda István szerkesztésében.

1991 májusában az EME Székelyudvarhelyen tájékoztató orvosi lapot indított Infomed címmel. Felelős szerkesztője Lőrinczi Csaba, szerkesztője Vofkori József. Két évfolyama jelent meg: 8-8, időnként összevont számmal. Bár referáló jellegű volt, részben marosvásárhelyi professzorok, részben helyi orvosok írták. Puskás György, az EME orvostudományi szakosztályának akkori elnöke méltatta a lap indításának szándékát, Bérczes Judit pedig a szakosztály rövid történetét foglalta benne össze.

Az orvosi szaklapok mellett több egészségvédelmi, népnevelő folyóirat is létezett. Színvonalas és viszonylag hosszú ideig megjelenő egészségvédelmi folyóirat a *Magyar Népegészségügyi Szemle (Mv. 1933-43) volt, mely különösen nagy figyelmet fordított a falu egészségügyére. A Kolozsvárt hasonló céllal indult Egészség c. folyóirat 1935 októberétől mindössze 1938 áprilisáig jelent meg. Az Alkoholizmus Ellen c. havilap 1922-ben már a XIII. évfolyamába lépve Gyergyószentmiklóson jelent meg Szabó György plébános szerkesztésében. Társa Sándory Mihály, akinek könyvnyomdájában készült ez a háború után még egyetlen évfolyam; Megtartóztatás c. alatt Kolozsvárt jelent meg 1924-25-ben egy folyóirat az Evangéliumi Munkás mellékleteként. Ugyancsak Marosvásárhelyen adják ki a Vegetarianus c. lap két számát Seidner Imre szerkesztésében. Marosvásárhelyen 1925-26-ban indult a rövid életű *Tudomány és Haladás, szerkesztője Bürger Dezső és Láni Oszkár, kiadója Révész Ernő. A lap közölt egészségügyi és gyógyászati cikkeket, így Kállai Béla, Kopp Elemér, Mátyás Mátyás tollából. Petrozsényben 1925-26-ban összesen tíz számmal egy Bicsérdyzmus c. lap jelentkezett Evien-Eisler Eugen szerkesztővel az élen, tartalmával és szemléletével sok vitára adva alkalmat.

Megjelentek kimondottan gyógyszerészeti folyóiratok is (*gyógyszerészeti szakirodalom).

Schmidt Béla: Erdélyi orvosi folyóiratok 1919-től napjainkig. Orvosi Hetilap 1930/29. – Batári Gyula: Gyógyászati folyóiratok Erdélyben a két világháború között. Orvosi Könyvtáros, Bp. 1980/20. – Péter H. Mária-Mózes Magda-Rácz Gábor-Péter Mihály: Romániai magyar nyelvű orvosi folyóiratok. Közli Genersich Antal Emlékkönyv. Bp.-Mv. 1994. 129-47.

(P. M.)


Orvosi Szemle1. 1928. jan. 1-től 1938. okt. 15-ig Kolozsvárt havonta megjelenő orvosi szakfolyóirat. Szerkesztője Herskovits Izidor, kiadója Nagy Samu. Az első kilenc szám címe kétnyelvű: Revista Medicală – Orvosi Szemle, a 10. számtól kezdve német címe is van: Ärtzliche Rundschau. A II. évfolyamtól a fedőlapon Pataki Jenő főmunkatárs neve is szerepel. A tizenegy éven át folyamatos lap igényes kivitelezését az első három évben a Deutscher Bote, majd az Uránia, később a Victoria, végül a Pallas kolozsvári székhelyű nyomdák biztosították.

A lap az egész világ fontosabb orvosi eseményeiről beszámolt. Az összefoglaló referátumok közül megemlítjük a Herskovits testvérek (Ferenc, Jenő és Izidor) röntgendiagnosztikai dolgozatait (1928-33), Heller József (1928) és Vitályos András (1932-33) nőgyógyászati közleményeit, Traub Vilmosnak a tuberkulózis kezeléséről szóló (1928-31), Blatt Miklósnak a szemészeti közléseit (1929), Koleszár László (1929) és Havas József (1931) értekezését a mandulagyulladásról s a mandulaműtétről, Jakobi Józsefét a spanyolnátháról (1931), Hajnal Györgyét a gonorrhaea gyógyításáról (1930), Joó István beszámolóját a víz anyagcsere patológiájáról (1937). Jellemző az ~ széles elterjedtségére és befogadó szerepére a vidéki orvosok kimerítő beszámolóinak sora is.Íy a szilágysomlyói Mártonfi István a vörhenyről (1928), a galgói Wettenstein [Bárd] Oszkár a bőrön át történő gyógyításról (1928), a nagyváradi Berger József a májkészítmények terápiás hatásáról (1930), az aradi Kilényi Albert a reuma kezeléséről (1931), a dési Parádi Ferenc a villanyáram okozta balesetekről (1932), a szovátai Gidáli József a női betegségek fizikoterápiás kezeléséről (1933), a köröskisjenői Gross Sándor a cukorbetegek kezeléséről (1934), a szamosújvári Lebedy Jenő az immunterápiáról (1935), a temesvári Simon Gyula a kalciumterápiáról (1935) ad tapasztalati beszámolót.

Rendszeresen megjelennek az orvostudományi élet erdélyi hírei: jelentések az EME orvostudományi szakosztályának üléseiről és kongresszusairól, a Romániai Kisebbségi Orvosok Jóléti Szövetségének megalakulásáról, alapszabályzatáról és kongresszusáról, a Paul Ehrlich Kolozsvári Orvos Egyesület működéséről.

Külföldi egyetemek tanárai is küldtek dolgozatokat, így Horay Gusztáv (1929), Greiner Irén és Mosonyi János Budapestről (1930), Sarudy Elemér Debrecenből vagy Friedmann Jenő Clevelandből (1928).

A fogorvosok óhajára 1929-ben megindult *Stomatologia címmel a lap fogászati melléklete is Vass Zoltán szerkesztésében, főmunkatárs Kopár Gerő. 1931-től a melléklet címe már a lap fejlécén is megjelenik, ekkortól Krémer Ármin szerkeszti. A fogászati anyagból kiemelkedik Orient Gyula dolgozata a nyelv jó- és rosszindulatú megbetegedéséről (1937). A vidéki munkatársak közt tűnik fel Csőgör Lajos nagyenyedi iskolai fogorvos neve.

Az ~ állandó rovata volt az *Erdélyi Orvostörténeti Arcképek Pataki Jenő orvostörténész értékes közleményeivel.

A lap anyagi okok miatt 1938 végén megszűnt. Szerepét a *Praxis Medici c. temesvári orvosi lap vette át.

(P. H. M.)

2. A marosvásárhelyi OGYI folyóirata 1955-ben indult, eredetileg két önálló lapként: magyarul és román tükörfordításban Revista Medicală néven. 1975-től kezdve a két folyóiratot egybevonták, a román cím alatt folytatódó lapban tíz százalékot sem ért el a magyar anyag. A megjelenő fizikai, vegytani, növénytani, tudománytörténeti írásokkal az orvosi és gyógyszerészeti keretet túllépve, húsz éven át az egyedüli magyar nyelven is közlő természettudományi szakfolyóirat Romániában. Főszerkesztője az OGYI mindenkori rektora: Andrásofszky Tibor (1955-64), Csőgör Lajos (1964-67), ez utóbbi és Puskás György (1967-68), majd Puskás György (1969-76), László János (1977-84), Gh. Victor Emilian Bancu (1985-88) és Ion Pascu (1989-től kezdve). A magyar nyelvű kiadvány szerkesztője haláláig Spielmann József volt.

Fennállásának nagyobb részében évi négy szám jelent meg, két évfolyamát hat szám képviseli (1957-58), az összevonástól kezdve évenként két számot adtak ki. A magyar lapcím és kellő számú anyag csak az 1991-es összevont 1-2. számban jelent meg újra. 1991-től kettős címe Revista de Medicină şi Farmacie – Orvosi és Gyógyszerészeti Szemle; román, magyar, angol, francia, német nyelvű cikkeket, összefoglalókat közöl, szerkesztőbizottságának magyar tagjai: Fazakas Béla és Seres-Sturm Lajos, szerkesztőségi titkára Szilágyi Lajos.

A lap alcíme a második megjelenési évtől kezdve arra utal, hogy az OGYI szűkebb munkakörén túl az Orvostudományi Társaság, majd az Orvostudományi Társaságok Szövetsége kiadványa is. A benne közzétett tanulmányokat rendszeresen ismertették a különböző nemzetközi referáló szakfolyóiratok.Íy a közben egyetemmé emelt OGYI tanszékeinek tudományos kutatási eredményei nemzetközi közkinccsé is váltak.

A lap tárgykörében szerepelnek az orvosi biológia, biofizika, biokémia, az anatómia, kórbonctan, szövettan, élettan, kórélettan, mikrobiológia, vírustan, parazitológia, a belgyógyászat, sebészet, fül-orr-gégegyógyászat, szemészet, bőr- és nemi betegségek, radiológia, nőgyógyászat és szülészet, a fürdőgyógyászat, ortopédia, urológia, tüdőgyógyászat, gyermekgyógyászat, elmegyógyászat és idegsebészet, a közegészségtan, járványtan, törvényszéki orvostan, társadalomorvostan, nemkülönben a gyógyszertan, a fogászat kutatási eredményei, kifejezve az OGYI keretében folyó tudományos kutatómunka és témamegoszlás európai színvonalát.

Az orvostudomány történetéből c. külön rovatban Spielmann József és Valeriu Bologa a román-magyar orvosi kapcsolatok múltjából közölt adatokat (1955), Pápai Páriz Ferenc orvosdoktori értekezéséről Kótay Pál írt (1956), a marosvásárhelyi kórház történetét Halász Boriska vázolta fel (1957), Szabó T. Attila a Lencsés György-féle 16. századi Ars Medica orvosi műről ír (1958), Vita Zsigmond egy nagyenyedi kórházalapítást ismertet (1960), az erdélyi balneoterápiában használt gyógynövényekről Rácz Gábor és Lázár Színi Karola számol be (1968), a kolozsvári Orvosi Sebészeti Intézet első évtizedét Szőkefalvi Nagy Zoltán (1967), a kolozsvári fogászati oktatás kezdetét Orbán János (1969) dolgozza fel.

A lapnak 1964 és 1974 között, majd a 80-as évek végétől máig van Gyógyszerészeti kérdések c. rovata is, melyben a gyógyszerészeti kar munkatársai, valamint gyakorló gyógyszerészek teszik közzé írásaikat. Ezeket a *gyógyszerészeti szakirodalom gyűjtőcímszó említi.

Sándor István-Bárányi Ferenc-Nagy Lajos: Jegyzetek az Orvosi Szemléről. Korunk 1972/7. – Tankó Attila-Péter Mihály: Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról. Bp. 1994.

(R. G.)


Orvosok Lapja – Temesváron 1920 novemberétől 1940 szeptemberéig havonta megjelenő szaklap. Felelős szerkesztője mindvégig Szana András röntgenintézeti főorvos. 1926-tól főmunkatárs Kardos Géza, az aradi Gyermekmenhely volt igazgató főorvosa, később temesvári gyermekorvos. 1932 júliusától a lap címe Terapia, s csak zárójelben, alcímként jelenik meg a folytonosságot jelezve továbbra is az ~ cím. Ez időtől kezdve 1938-ig főmunkatárs Lampel Armand is. 1938 áprilisától kezdve a lap fejléce csak román nyelvű.

Az ~ indulásakor jelzi célját: "A gyakorló orvosnak referál a gyógytudományok haladásáról." Szerzői részben bánsági orvosok, részben külföldi egyetemek tanárai.

Az aradi orvosok közül Engelberg József az inzulin mellékhatásáról s az asztma terápiájáról (1927), a vérképző szervekre irányuló ideg- és hormonhatásról (1928), a neuraszténiáról (1929), a gyomorsav és a malátacukor értékeinek viszonyáról (1930) s a gyomorszekrécióról (1931) értekezik. Szedlák Ödön ideggyógyász referátuma Újabb nézőpontok a psychoterápiában (1928) címmel jelenik meg, Kardos Géza a gyermekbénulás járványtanát, kórismézését és terápiáját (1928), majd a csecsemő táplálásával kapcsolatos nehézségeket (1930) írja le. Lukáts Jenő a malátakivonat gyógyászati felhasználásáról (1924) ír, Goldschmidt Lipót pedig új szempontokat mutat be a hörgők, a tüdő heveny és krónikus megbetegedéseinek kezelésében (1932). Szelle Károly a vérbaj kezelésénél eredményesen használt új eljárását ismerteti (1927), Kallós József vegyész új módszert dolgozott ki a vér és a liquor cukortartalmának meghatározására (1928). Sebészeti vonatkozásúak Újhelyi József és Naschitz Imre dolgozatai (1926).

A temesvári orvosok közül Gara Ferenc fogorvos a fogkefe használatáról (1928), a száj higiéniájáról (1929), a foghúzás utáni rendellenes vérzésekről (1930) ír, és közli statisztikai felmérését az elemi iskolai tanulók fogainak romlásáról (1932). Mátrai Béla az alveolitis kórképét és kezelését mutatja be (1933). Lampel Armand a szívműködés zavarairól (1932) és a vérnyomás diagnosztikai értékelése kapcsán nyert tapasztalatairól számol be (1933), Kraus Mihály a luesz ideggyógyászati vonatkozásait (1927), Varga Kálmán bőrgyógyász a gonorrhoeás betegek gyógykezelését tárgyalja (1934). Szana András Nőgyógyászati szemelvények c. összefoglalót közöl (1935), Wittenberg Sándor a csecsemőknél észlelt táplálkozási zavarokat ismerteti (1927).

A kolozsvári szerzők közül Engel Károly az epekőbetegségek kórtanáról és gyógykezeléséről, valamint a magas vérnyomásról (1924), Jancsó Miklós a pellagráról (1924), Heiner Lajos a gonorrhoea kezeléséről (1924) ír, Heller József a belső elválasztási mirigyekből eredő vérzésekről (1935) számol be saját tapasztalatai alapján.

Vidéki orvosok is jelentkeztek esetbemutatásokkal, leírva saját tapasztalataikat.Íy például Klein Richárd (Buziásfürdő) a vérnyomásemelkedések kezelését mutatja be (1924), Nagy Jenő bányaorvos (Petrilla) pedig az asthma bronchiale okaival foglalkozik (1927).

A ~ számos dolgozatot közölt budapesti és szegedi orvosok, egyetemi tanárok tollából. Itt jelent meg Korányi Sándor a vérképző szervek megbetegedéseit (1928), Molnár Béla a cukorbetegek gyógykezelését (1929), Matolcsy Károly a női nemi szervek tuberkulózisát (1930) elemző értekezése, Heim Pál dolgozata a gyermekek sápadtságának okairól (1929) és Manninger Vilmosé a rákos megbetegedésekről (1937). Közöltek német nyelven is: Winkler Lajos, a nagyváradi poliklinika orvosa és Engelberg József Aradról így jelentette meg terjedelmes munkáit a szifilisz differenciál-diagnózisáról (1930), ill. a gyomornedv sósavtartalmának meghatározásáról (1930).

A mindennapi gyakorlat számára c. rovat beszámolókat tartalmazott, a Gyógyászati kérdések és feleletek c. rovat keretében állandó kapcsolat létesült a gyakorló orvosok és a neves egyetemi orvosprofesszorok közt. A bánsági kisebbségi orvosok érdekvédelmét szolgálta az Orvosi közügy rovat. Szórakoztató céllal még az Orvosi humor is helyet kapott.

A lap megszűnése 1940 őszén a kialakult politikai viszonyoknak tulajdonítható.

(P. H. M.)


Orvostudományi Értesítő – az EME orvostudományi szakosztályának 1991-ben indított szakközlönye. Előzményei az 1920-25 között megjelent *Erdélyi Orvosi Lap, majd az 1934-től indított *Orvostudományi Szakosztály Értesítője; ez utóbbi 1948-ban szűnt meg.

Az ~ az elődeit folytatva, 64. kötetével indul 1991-ben; szerkesztését Puskás György szakosztályi elnök, Rácz Gábor és Bérczes Judit szakosztályi titkár jegyezte. Ebben a kötetben az újjászervezett EME orvostudományi szakosztálya által Székelyudvarhelyen megszervezett I. tudományos ülésszak anyagát közölték. A 65. (1992. évi) kötetet Puskás György mellett már Péter H. Mária szerkeszti, s benne az 1992. évi kézdivásárhelyi tudományos ülésszakon elhangzott előadások szerkesztett szövege jelenik meg. Az 1993. évi (III.) nagyváradi tudományos ülésszak anyagát, ugyancsak kettőjük szerkesztésében, a 66. kötet, míg az 1994. évi (IV.) csíkszeredai tudományos ülésszak anyagát a 67. kötet tartalmazza. Ez utóbbi szerkesztését már Pap Zoltán, az orvostudományi szakosztály új elnöke és Benedek István, a szakosztály titkára jegyzik. Az 1995. évi 68. kötet, az OGYI indulásának félévszázados évfordulója alkalmából Marosvásárhelyen rendezett (V.) tudományos ülésszakon elhangzott előadások anyagával Pap Zoltán, Benedek István és Kürti Miklós szerkesztésében jelent meg. Csak ez idő alatt 466 szerző 393 tanulmányát, szakközleményét közölte, jelezve, hogy az EME újraéledt szakosztályai közül ennek sikerült a legátfogóbban megmozgatnia tagjait.

(P. H. M.)


orvostudományi szakirodalom*orvosi szakirodalom


(Az) Orvostudományi Szakosztály Értesítője – az *Erdélyi Múzeum-Egyesület szakosztályi kiadványa 1934-48 között. Vállalva szakosztályi elődei, az 1876-ban Hőgyes Endre alapította Orvos-Természettudományi Értesítő és az 1920-25 között megjelent *Erdélyi Orvosi Lap örökségét, 1934-ben indul, a folytonosságot jelző 45. kötettel, amely Veress Ferenc elnök és Koleszár László titkár szerkesztésében, "Új folyam. I. füzet. 1922-1932" jelzéssel az 1923-tól kezdve tartott szaküléseken vezetett jegyzőkönyveket tartalmazza, valamint 10 tudományos közleményt. Az 1935-ben megjelent 46. kötettel tulajdonképpen utoléri magát a folyóirat: ebben az 1932-33-ban megtartott szak- és közgyűlések jegyzőkönyvei, valamint 10 tudományos dolgozat olvasható, továbbá két megemlékezés: Török Imréről és Pataki Jenőről, doktorrá avatásának 50. évfordulója kapcsán. A 47. kötet (1937), a 48. kötet (1938) és a 49. kötet (1940) a fenti tartalmat a jelzett évekre vonatkozóan az EME orvostudományi szakosztályának időközben megtartott vándorgyűlései anyagával is kiegészítette.

Az 1940 őszi változások és a Ferenc József Tudományegyetem visszakerülése után az ~ következő, 50. kötete 1942-ben jelenik meg, Berde Károly és Krompecher István szerkesztésében. Ebben olvasható Koleszár László megnyitóbeszéde a szakosztály 1941. március 30-án tartott díszgyűlésén, amelyben az eltelt 22 esztendő munkájának mérlegét vonja meg. Az 1943-ban megjelent 51. kötet a szakosztály Désen tartott vándorgyűlésének anyagát közölte. A leggazdagabb az 1943-44-es év, amikor összesen hét kötet jelenik meg (52-58), bennük 105 tudományos dolgozat, többek között azok, amelyek a szakosztály Besztercén 1943-ban tartott vándorgyűlésén hangzottak el.

Az 1945. évben két kötet hagyja el a nyomdát (59, 60), ezeket már Haynal Imre és Sáry Béla szerkeszti; a bennük közölt tudományos dolgozatok száma 54, 1946-tól kezdve viszont az évenként megjelenő kötetek száma lecsökken egyre. Ezeket a köteteket Miskolczy Dezső szerkeszti; 1948-ban, az utolsó kötet megszerkesztésében osztozik Csőgör Lajossal, az OGYI akkori rektorával. Ebben az utolsó három kötetben összesen 91 dolgozat jelenik meg, a szakosztály és az akkor már eleven tudományos életet is élő OGYI tanszemélyzetének részvételével.

"A 15 év alatt (1934-1948) megjelent 19 kötet – állapítja meg az orvostörténész – tulajdonképpen az orvostudományi szakosztály 46 évi tudományos munkásságát öleli fel és tükrözi annak sokoldalú tevékenységét."

Genersich Antal Emlékkönyv, születésének 150. évfordulója alkalmából. Szerk.: Tankó Attila, Péter Mihály. Bp.-Mv. 1994. A Romániai magyar nyelvű orvosi folyóiratok c. fejezet. 140-141.

(P. H. M.)


Osvát Kálmán (Nagyvárad, 1880. jan. 18. – 1953. aug. 1. Budapest) – író, szerkesztő. ~ Ernő öccse. Orvosi diplomát szerzett Budapesten; előbb gyakorló orvos Gyulán, majd körorvos Bátoson (Maros-Torda m.). Pályáját azonban tizennégy évi gyakorlat és háborús katonai szolgálat után, amelynek során Marosvásárhelyen – sebesülését követően – katonaorvos, kitűnő tüdőspecialista, végképp az íróira cserélte fel. A háború előtt egy vers- és egy prózakötete, a Figyelőben (1905) és a Budapesti Hírlapban (1911) publicisztikája jelent meg. 1919-ben Marosvásárhelyre kerülve *Zord Idő címmel megindította és két éven át szerkesztette az első romániai magyar szépirodalmi folyóiratot, amelynek programját így fogalmazta meg: "Milyen lap is a Zord Idő? Irodalmi? Politikai? Társadalmi? Mind a három, vagy egyik sem? A jóhiszeműen adható felelet pedig ez: A Zord Idő a szokottnál szigorúbb szempontokból és a napilapokénál fegyverzettebb szemmel figyeli a szellemi termelés és a közélet eseményeit. Irodalmi lap is, de nem elsősorban irodalmi. Kereteiben helyet, előkelő helyet biztosít a szépirodalmi termés jobb és nemesebb gyümölcseinek, de tisztában van vele, hogy csak ezek számára túl tágas keret volna ma. Kötelességeit az itt és most bontakozó tehetségekkel szemben ismeri. És egyelőre – nincs tovább" (Motívumok. 69); majd 1924-25-ben felelős kiadóként jegyezte az *Ellenőr c. független politikai lapot. Itt, Kolozsvárt, majd 1926-ban Temesvárra költözve e városban hosszabb-rövidebb ideig megjelenő lapok alapításával is kísérletezett: *Erdélyi Levelek (1921), Kalauz (1922-23), *O. K. Hétfői Levelei (1925), A Fölösleges Ember, *Repriz (1927). Ennek az időszaknak a terméséből kiemelkednek Levelek fiamhoz c. önvallomásos sorozata, valamint a Románia fölfedezése c. riportszerű útilevelei, amelyek egyikében így ír: "Nem kevesen vagyunk erdélyiek, akik súlyos csalódással állunk és élünk az új birodalom közepén. Az első hatalmi túlkapások, a kultúránk és szabadságjogaink ellen intézett támadások első idején bizakodó szívvel néztünk a Regát népe felé. Úgy véltük – hamar találkozunk majd barátainkkal. Az lehetetlen – mondottuk –, hogy a sokmilliónyi román között velünk rokonszenvezők is sokan ne találtassanak... És hisszük ezt ma is. Ám rohan az idő. Kisebbségeink erkölcsi és anyagi vereségei már alig elviselhetők" (Motívumok. 222).

Már Temesváron írja: "Érdemes mindenütt a világon visszafordulni a múlthoz okulásért, de sehol nem szükséges ez annyira, mint a mai Erdélyben, ahol minden új és festékszagú, ahol »hadigazdagok« mellett már »hadizsenik« is rontják a levegőt, ahol a szellemnek nincs fóruma, s a végérvényesség pózával lép fel minden szemtelenség" (Repriz 1927/2).

Életének ebbe a néhány évébe engednek bepillantást Molter Károlyhoz írott levelei, aki így jellemezte őt: "... szakadatlanul szelet vet és tisztító vihart arat minden írása, méltatás és elismerés nélkül csak építi a szellem barikádjait a közöny és köznapiság ellen. [...] Munkájának semmi lármásabb eredménye nincs, csak annyi, hogy néhány évtizedig nem volt, ma pedig van erdélyi literatúra."

A Nyugatban az új erdélyi magyar elbeszélőket ismertette (1926. I. 263-275), s Osvát Ernő életrajzához szolgáltatott adalékokat (1930. II. 744); 1920-24 között a Keleti Újságban megjelent fontosabb írásai: a Levelek fiamhoz c. sorozat (1922. júl. 9.-aug. 22.), a Románia fölfedezése (1922. okt. 27.-1923. jan. 27. és ápr. 15.-dec. 12.), A Kalauz 3. száma elé (1923. máj. 3.), Gyárfás Elemérről (1923. jún. 10.), Tabéry Gézáról (1923. júl. 26.). A Nagyváradban 1923-28 között szintén gyakran jelentkezik: írása jelenik meg Szabó Dezsőről (1926. jan. 3., 1929. márc. 8.), Nyírő Józsefről (1928. márc. 14.), Gulácsy Irénről (1925. ápr. 23.), Tabéry Gézáról (1925. jan. 28., 1928. márc. 4.), az Erdélyi Lexikonról (1927. júl. 5., dec. 20.) stb. Az Ellenzék egy konferanszát (1923. dec. 8.) s a Nem arról van szó beharangozóját közli (1924. dec. 14.).

1923-tól a KZST tagja. Úttörő jelentőségű volt *Erdélyi Lexikon c. munkája, amelyben a korabeli Erdély román, magyar és német irodalmi, művészeti, közéleti szereplőinek a húszas évek intézményeinek és vállalkozásainak adatait gyűjtötte össze. (1928). Éppen ezt a közös seregszemlét emeli ki Gaál Gábor e munkáról írt ismertetésében: "A három nép szellemiségei először kapnak egymásra világító, együttes értelmet [...]. Megjelent egy igazán erdélyi könyv, aminek igazi értelme, súlya, árnyéka és teste csak itt van. S megint nem törődnek vele..." Önvádlóan írja később Ligeti Ernő: "... akkor e mű bíráló súlyát nem értékeltük, aminthogy kellőképpen nem becsültük meg az egész embert sem, amíg itt élt közöttünk." A harmincas évek elején Budapestre költözik, de ott már csak szórványos az irodalmár jelenléte. Személyiségének méltó értékelését abban az időben adta meg Kovács János, amikor az Osvát-féle kezdeményezés az RMIL szerkesztésével folytatásra talált (1980).

Főbb munkái: Szivárvány (versek, Bp. 1903); A jeruzsálemi templomban (elbeszélések, Bp. 1907); Levelek fiamhoz. Főúr! (Lírai jegyzetek, Mv. 1923); Románia fölfedezése (útilevelek, Kv. 1923); Följegyzések múló és nem múló dolgokról (Mv. 1925); Erdélyi Lexikon (Nv. 1928). Válogatott publicisztikai írásait Kuti Márta rendezte sajtó alá és látta el bevezető tanulmánnyal (Motívumok. Mv. 2000).

Szerkesztésében jelent meg: Osvát Ernő összes írásai (Bp. 1945).

Schöpflin Aladár: O. K. Szivárvány. Vasárnapi Újság 1903/37. – Molter Károly: Levelek fiamhoz. Tükör (Mv.) 1922, újraközölve: Szellemi belháború. 1968. 70-72. – Walter Gyula: Románia felfedezése. Pásztortűz 1923. I. 796. – Borbély István: O. K. és Kádár Imre. Erdélyi Irodalmi Szemle 1925/7. – O. K. elmondja, mi lesz az Erdélyi Lexikonban. Keleti Újság 1927. nov. 27. – F.: O. K. Erdélyi lexikona. Pásztortűz 1928. 619. – G. G. [Gaál Gábor]: O. K. Lexikona. Korunk 1929/1. – Ligeti Ernő: Osvát. Keleti Újság 1929. okt. 30.; uő: Súly alatt a pálma. Kv. 1941. 37-40. – Molter Károly: A Zord Idők Osvátját idézem. Igaz Szó 1968/5; uő: Buborékharc. 1980. 19. – Kiss J. Kálmán: O. K. konferanszai. Utunk 1968/30. – Marosi Ildikó: Húsz éve halt meg O. K. Utunk 1973/31; uő: A Kalauz. Utunk 1983/36. – Kovács János: A kérdező ember dilemmái. A Hét 1980/12-13. Újraközölve: A kockázat bűvölete. 1986. 248-63. – K. J.: Tisztelgés [Osvát Kálmán előtt]. Művelődés 1980/1. – Molter Károly levelezése. Sajtó alá rendezte Marosi Ildikó. I. Bp.-Kv. 1995. 250-56; 304-306; 327. – Zord Idő Antológia. Bevezető tanulmánnyal ellátta és sajtó alá rendezte Kuti Márta (Mv. 1998). – Kuti Márta: O. K. erdélyi élete. Bevezető tanulmány O. K. Motívumok c. kötetéhez (Mv. 2000. 5-16).

(B. E. – S. Zs.)


Osvát Kálmán Hétfői Levelei – Az *Erdélyi Lexikon szerzőjének folyóirata. Kolozsváron jelent meg 1925. máj. 18. és szeptember 7. között összesen 16, számozás nélküli száma, "Kézirat", illetve "Szemle" alcímmel. Monoki István szerint az S. Nagy László szerkesztette Krónikás Könyvet "helyettesítette", annak szünetelése idején. Legnagyobbrészt a szerkesztő írásait (kritikáit, reflexióit) közölte, de megjelentek benne Hunyady Sándor, Indig Ottó, Kádár Imre, Ligeti Ernő, Máté Ernő írásai is. Lakatos Éva szerint könyvkereskedői és utcai árusításba nem került.

Monoki István: A magyar időszaki sajtó a román uralom alatt. 1919-1940. Bp. 1941. 129. – Lakatos Éva: Magyar irodalmi folyóiratok repertóriuma. Napló-Panoráma. Bp. 1981. 1757.

(D. Gy.)


Osváth Annamária (Sepsiszentgyörgy, 1945. júl. 23.) – műfordító, szerkesztő, ~ Jenő felesége. Középiskoláit szülővárosában végezte (1963), majd a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett francia-magyar szakos tanári oklevelet (1968). Előbb Marosvásárhelyen, az Al. Papiu-Ilarian Líceumban tanár, s óraadó a Pedagógiai Főiskolán (1968-80), majd Bukarestben az Albatrosz (1980-89), illetve a Kriterion Könyvkiadó (1989-98) szerkesztője, ahol az újraindított Kincses Könyvtár sorozatot gondozta; azóta A Hét belső munkatársa.

Első írásait az Utunk közölte (1966), még Nagy Annamária néven; cikkei, interjúi, fordításai rendszeresen jelentek meg az Utunkban, az Új Életben s különösen A Hétben.

A Téka-sorozat számára lefordította és bevezetővel látta el André Gide Rosszul láncolt Prométheusz c. esszéjét (1972. Nagy Annamária névvel). Franciául az ő fordításában jelent meg Kincses Előd Marosvásárhely fekete márciusa c. könyve (Sombre printemps à Tg. Mureş. Bp. 1992; Párizs 1994).

(D. Gy.)


Osváth Gábor (Arad, 1939. jan. 18. – 1991. jún. 30. Kézdivásárhely) – novellaíró, *Váradi Zsuzsa férje. Szülővárosában 1956-ban érettségizett, majd egy évig a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskola hallgatója volt, végül a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett jogi diplomát (1963), de csak 1977-től – Sepsiszentgyörgyre költözése után – vállalt jogtanácsosi munkát. Rövidprózai írásokkal jelentkezett a hazai irodalmi sajtóban (Utunk, Igaz Szó), de több műve is kiadatlan maradt. Egyetlen megjelent kötete (a Forrás-sorozatban) markáns prózaíró-ígéretnek mutatja. Későn beérő, szorongásos lelkialkatú író. Forrás-kötetének – Csigaház (1977) – novelláiban a befelé forduló, helyét nehezen találó ember dilemmáit boncolgatja. A sepsiszentgyörgyi Európai Idő (1990-) egyik alapító szerkesztője.

Mózes Attila: Variációk egy témára. Utunk 1978/9.

(G. D.)


Osváth Jenő (Székelyvaja, 1932. nov. 14.) – atomkutató mérnök, ~ Annamária férje. Marosvásárhelyen végzett fémipari szakközépiskolát (1953), majd a bukaresti Politechnikai Intézetben szerzett mérnöki diplomát (1966). Az Electromontaj vállalatnál dolgozott (1953-57), majd az Atomfizikai Kutató Intézet munkatársa (1957-96). Szakterülete a részecskegyorsítók építésének technológiája, fizikája és alkalmazása. Szakdolgozatai hazai és külföldi szakfolyóiratokban, országos és nemzetközi tudományos rendezvények gyűjteményes köteteiben jelentek meg román és világnyelveken. Témái: magas teljesítményű IH részecskegyorsítók továbbfejlesztése; TIT-IHQ magas frekvenciájú lineáris részecskegyorsító tesztelése a nehéziongyorsítás terén; IH lineáris részecskegyorsító alkalmazása deutérium- és tritiumizotóp előállítására; IHQ részecskegyorsító tesztelése magasenergiájú ionbeültetés közben; nehézion-gyorsítók tanulmányozása a rákgyógyításban való alkalmazásuk céljából.

(B. I.)


Osváth Károly (Marosvásárhely, 1884. márc. 15. – 1951. ápr. 23. Bonyha) – gyógyszerészeti szakíró, szerkesztő. Középiskoláit szülővárosában, a Református Kollégiumban végezte, majd a budapesti egyetemen gyógyszerész diplomát szerzett (1902). Hazatérve Parajdon, majd 1913-tól Marosvásárhelyen gyógyszerész. Gyógyszertárában több új saját készítményét állította elő és forgalmazta (ezek közé tartozott az ún. "tüdőfűcukorka").

Tevékenyen részt vett a közéletben: 1920-tól titkára a Romániai Gyógyszerészek Országos Szövetsége Maros-Torda vármegyei Gyógyszerészeti Testületének, majd a Maros-Torda, Kis-Küküllő, Csík és Udvarhely megyéket magába foglaló Gyógyszerészeti Kamarának; ez utóbbinak 1925-től ügyvezető elnöke.

Tagja volt több szakfolyóirat szerkesztőbizottságának: a Pharmacia – Gyógyszerész Újság (1920-24), a Revista Farmaciei – Gyógyszerészeti Folyóirat (1923-28) c. kétnyelvű szaklapoknak, amelyekben több közleménye jelent meg.

(P. H. M.)


Osváth Tibor (Nagyvárad, 1897. – ?) – író, újságíró. Fiatalon katonának sorozták be, orosz hadifogságba esett, s a Szibériai Újság c. magyar hadifogolylap munkatársaként kezdte újságírói pályáját. 1920-ban hazatérve banktisztviselő lett. Hangjátékai közül a Kúttisztító aratott sikert. Regényeiben az I. világháború s a fogság élményeit írta meg.

Művei: Tízen Nyugat felé (regény, Bp. 1931); Valaki szalad a lány után (Ajándékregénytár, Brassó 1933); Az Ural alatt (regény, Bp. 1939).

Pálfi Lili: O. T.: Valaki szalad a lány után. Erdélyi Szemle 1934/6.

(B. E.)


Osváth Tibor (Kolozsvár, 1929. ápr. 2.) – botanikai szakíró. Középiskoláit szülővárosában a piarista gimnáziumban végezte (1948), a Bolyai Tudományegyetemen természetrajz szakon végzett (1952). Egyetemi tanársegéd, laboratóriumi főnök (1952-70), főbotanikus a Babeş-Bolyai Tudományegyetemhez tartozó árokaljai dendrológiai parkban (1970-78), főbiológus Kolozsvárt a Biológiai Kutató Központban nyugdíjazásáig (1978-90). A biológiai tudományok doktora (1974), a Természetvédelmi Társaság, Természettudományi Ismeretterjesztő Társaság tagja.

Kutatási területe: növénytan, növényi szövettenyésztés. Szaktanulmányai a szőlővenyigék növekedéséről, a szénhidrátok évi dinamikájáról a körte vegetatív szerveiben, a kékmoszatok elszaporodásának hatásáról halastavakban románul a Contribuţii Botanice, Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Stejarul hasábjain jelentek meg (1962-77), a magyar sajtóban ismeretterjesztő cikkekkel jelentkezett. Doktori disszertációjának címe: Az erdei fák tartalékanyagainak dinamikája (1974). Egy szövettenyésztési szimpóziumon (1981) a gerbera aszeptikus szaporításáról, a gyapot "in vitro" tenyésztéséről, dísznövények szaporításáról értekezett.

(S. Zs.)


Oszláts Viktor (Beszterce, 1908) – *tankönyvirodalom


Oszóczki Kálmán (Mezőterem, 1931. dec. 5.) – történész. Középiskoláit Nagykárolyban és Szatmáron végezte (1950), a Bolyai Tudományegyetemen történelem szakos tanári diplomát szerzett (1957). A nagybányai Állami Levéltár főlevéltárosa (1957-91).

Első írását a bukaresti Revista Arhivelor közölte (1967). Kutatási területe: Nagybánya és környéke bányászatának története, Nagybánya gazdasági, társadalmi és művelődési fejlődése a középkorban, helységek és intézmények pecsétjei a régi Szatmár megyében. Szaktanulmányai a Korunk, Marmaţia, Bányavidéki Fáklya, Studii şi Comunicări – Satu Mare, Bányavidéki Új Szó hasábjain jelentek meg. Dokumentumokat tárt fel és tett közzé Pintea Viteazulra (Marmaţia I/1971), a nagybányai festőtelep történetére (Bányavidéki Fáklya 1971/3584-93, Rácz Alberttel), a nagybányai fazekascéhre (uo. 1970/ 3270, Balogh Bélával), Szatmár megye közigazgatási intézményeinek és városainak pecsétjére (Studii şi Comunicări – Satu Mare V/1981-82) vonatkozólag; megemlékezett Petőfi Sándorról, Teleki Sándorról, dr. Schönherr Gyuláról, Hollósy Simonról. Levéltáros társával, Balogh Bélával közösen tárták fel a nagybányai középfokú oktatás múltját (Korunk 1970/11), a bányászati oktatás kezdeteit (Bányavidéki Fáklya 1970, 1972) s a nagybányai ötvöscéh tevékenységét a 15-17. században (Művelődéstörténeti tanulmányok, 1979). Kiemelkedő önálló tanulmánya az 1848-as szabadságharcról Nagybányán és vidékén (Bányavidéki Új Szó 1990). Részt vett a nagybányai EMKE-Füzetek c. sorozat szerkesztésében. 1995-ben Magyarországra költözött.

Társszerzője a Levéltárak Főigazgatósága kiadásában román nyelven megjelent máramarosi levéltár-útmutatónak (1974).

Önálló munkája: Nagybányai útikalauz (EMKE-Füzetek 1-2. Nb. 1993).

(S. Zs.)


Óváriné Purjesz Olga*Purjesz Zsigmond emlékezete


Osztie Andor (Módos, 1873 – 1929. Temesvár) – szerkesztő, újságíró. Középiskoláit Temesvárt és Szegeden végezte; Budapesten levéltárosi vizsgát tett. Hosszú éveken át Temes vármegye főlevéltárnoka. Újságírói pályáját a Szegedi Naplónál kezdte, ahol Tömörkény István oldalán dolgozott. 1900-tól a Délmagyarországi Közlöny szerkesztője, majd tulajdonosa. Az I. világháború után a Temesvári Újságban, majd a Temesvári Hírlapban jelentek meg politikai és helytörténeti írásai. Az OMP temes-torontáli tagozatának főtitkára volt haláláig.

(Sz. J.)


óvónőképzés – az oktatás fontos területe, mint egy nemzet vagy nemzetrész önfenntartásának első állomása. Erdélyből már 1511-ből ismerünk írásos említést "ispotály, gyermekmenhely" alapításáról. Az első óvodákat azonban a reformkor emberbaráti törekvései hozták létre, főleg a városok külső negyedeiben. 1850 előtt Erdélyben 27 helységben működött óvoda vagy ún. "előiskola"; a legtöbb óvoda életre hívója akkoriban a reformpolitikus Wesselényi Miklós volt, de példája követőkre talált. 1843-ban Szász Károly nagyenyedi jogtanár a kisdedóvodát "a legszebb gyöngy"-nek nevezi a század koszorújában... Medgyes Lajos dési költő szerint pedig az óvoda nemzetképző intézet.

Az 1880-as évek második felétől az EMKE segítségével bontakozik ki mozgalom az óvónőképzés érdekében, s óvodák sora létesül, főleg a szórványvidékeken. Kisdedóvási törvény születik, s ettől kezdve fokozatosan növekszik az óvodák száma. A Székelyföldön az első állami óvodát a millennium évében szervezték. Már a zsibói mintaóvodában képeztek ki óvónőket, s 1892-től Sepsiszentgyörgyön kezd működni az első székelyföldi óvónőképző intézet. Az 1919-es államfordulattal 431 állami és 18 felekezeti óvoda került Romániába; az előbbiek közül 10 év múlva már egyetlen magyar anyanyelvű óvoda sem működött.

A második világháború után Csőgör Lajosné vezetésével indult ~ Kolozsváron.

Az 1948-as tanügyi reform a felekezeti óvodákat megszüntette ugyan, de 1948 után nagyszámú magyar állami óvoda jött létre, s kialakult az óvónőképzés magyar hálózata: Kolozsvárt, Brassóban, Nagyenyeden, Marosvásárhelyen, Kézdivásárhelyen indult magyar óvónőképzés, majd sorvadt el a nacionalista diktatúra körülményei között oly mértékben, hogy végül az már csak Székelyudvarhelyen a Pedagógiai Líceumban folyt.

Az 1989-es fordulat után a bekövetkezett óvónőhiány pótlására országszerte újraindult a magyar óvónőképzés, s ma zeneóvodák, aprók táncházai, új felekezeti óvodai csoportok, gyermekegyüttesek teszik változatossá a képet, Waldorf-óvodák indulnak, alkalmazzák a drámapedagógiát; kapcsolat létesül az erdélyi és a magyarországi óvónőképzés között.

Kibontakozik az ~ sajtója is: nemcsak a *Közoktatás közöl rendszeresen óvodai neveléssel kapcsolatos írásokat, hanem Fórum címmel a Hargita megyei tanfelügyelőség kiadásában negyedévi közlöny jelenik meg külön Óvodai Nevelés-oldallal, 1996-tól pedig *Taní-tani címmel egy pedagógusközlöny idevágó anyaga is az óvónők rendelkezésére áll.

A két világháború között az óvodai nevelés kérdéseire vonatkozó irodalom nem különült el az elemi iskolai oktatást tárgyalótól. A kettőt a törvénykezés szintjén "elemi oktatás" néven együtt is kezelték, s ugyanaz történt a különböző felekezetek e kérdéskörrel foglalkozó kiadványaiban is. Az óvodákban is használták például Veress Gábor (1927), Kotsis Mária Cecília (1938) vagy Domokos Pál Péter (1939) elemi iskolai *énekeskönyveit s a Mi dalaink különböző kiadásait, valamint más *daloskönyveket. Ugyancsak nagy segítséget nyújtott – közvetve – a *gyermekirodalom számos alkotása. Óvodai nevelési célokat is tartott szem előtt Kovács Lajos Gyermekjátékok c. könyve (Déva 1927), a Benedek Elek összeállította Gyermekszínház (Kv. 1925) vagy a Kádár Géza által szerkesztett Anyák napja (Szilágysomlyó 1929) c. gyermekverskötet.

Kimondottan óvodai célt szolgáló kiadványok a hatvanas évek végétől jelentek meg a romániai magyar könyvkiadásban. Ezek közül a fontosabbak: Szilágyi Anna-Kerekes Ella: Bújj, bújj, zöldág (óvodások könyve, 1968); a Kriterion Könyvkiadó egész sorozattá összeálló kötetei: Selmeczi Marcella: Csigabiga palota (óvodások daloskönyve, 1971) és Szedem szép virágom (óvodások játékoskönyve, 1972), Kovács Ildikó: Báboskönyv (1974), László Bakk Anikó: Erdő mélyén, esti csendben (kánongyűjtemény, 1974), Szilágyi Domokos-Vermesy Péter: Pimpimpáré (vers és muzsika gyermekeknek, 1976); továbbá Nagy Erzsébet-Péter Anna: Óvónők kézikönyve (1981); Nyitva van az aranykapu (versek, mesék, játékok az óvodában, 1982); László Bakk Anikó: Zenebona palota (1988) c. kötetei.

Az 1989 decemberében bekövetkezett változás után az addigi állami kiadóknál gazdára talált gyermekirodalom kiadása meglehetősen szétzilálódott, s a kimondottan óvodai használhatóságú könyvek is ritkák. Ezért is szükséges kiemelnünk Prezsmer Olga Óvodai nevelés c. könyvét (Sepsiszentgyörgy 1994), a Csetriné Lingvay Klára által összeállított Aranyos pillangó c. gyermekversgyűjteményt (1994), valamint Éderné Kocsis Lívia kiadványait: a Környezetismeret c. óvónői segédkönyvet (Sepsiszentgyörgy 1995) és az 5-7 éves gyermekek számára kiadott Környezetismereti munkalapokat (Békéscsaba 1996).

Az óvodai oktatásban fontosak a *gyermeklapok, közülük is mindenekelőtt a *Napsugár, amely 40 éve megszakítás nélkül keresi fel (1990 óta mellékletével, a *Szivárvány-nyal együtt) óvodás "olvasóit" is.

Böjthe Jolán: Kisdedóvásunk kezdetei. I-II. Korunk 1977/7, 9. – Csire Gabriella: Óvónők kézikönyve. Előre 1981. szept. 23. – Makár Ágnes: Játék vagy kényszer. TETT 1989/1. – Ozsváth Anna: A sepsiszentgyörgyi óvónőképzés története. Háromszék 1993. jan. 27.

(O. A.)


Ozsváth Anna (Barót, 1955. ápr. 14.) – pedagógiai író, helytörténész. A csíkszeredai Pedagógiai Líceum elvégzése (1976) után óvónő Kovásznán (1976-80), majd Sepsiszentgyörgyön (1981-90), ahol 1991-től a Benedek Elek Napközi Otthon igazgatónője. A Kriza János Néprajzi Társaság tagja. Kutatási területe a Székelyföld óvodatörténete, a népi kultúra óvodai ápolása. A Megyei Tükör és Művelődés munkatársa. Bibarcfalva népessége c. tanulmánya társadalomrajzi hitelességével és sokoldalúságával tűnt fel a Korunk 1982-es Évkönyvében. Kidolgozta a népszokások, népi játékok bevonásával kialakítható óvodai műsorok összeállításának módszertanát (1989), sorozatban megírta a székelyföldi óvodák történetét a Székely Újság hasábjain (1991), s a sepsiszentgyörgyi óvónőképző történetét a Háromszékben (1993. jan. 27.).

(B. E.)


Ozsváth Győző Viktor – *újprotestáns hitépítő irodalom


Ökrös Árpád – elbeszélő. Marosvásárhelyen született és élt, de életével kapcsolatban csak annyit tudunk, hogy még a második világháború után is az Agrárbankban volt tisztviselő.

Egy emberöltő c. könyve (Mv. 1937) egyéni műfajú várostörténet; útikalauz, benne lírai jegyzetek a szerző szülővárosának korabeli életéről. Nem törekszik teljességre, de pontos adatokat szolgáltat: a város 1854-1937 közötti történetéről, iparostársadalmáról, látványosságairól, ismertebb orvosairól, zenei életének képviselőiről.

(Ma. I.)


önéletrajz – Az irodalomtörténészek általában az *emlékirat műfajkategóriájában, illetve az életrajz egyik formájaként határozzák meg. Ez utóbbin belül megkülönböztető jegyének tartják, hogy az ~ szerzője "életét saját maga írja le. Mint irodalmi forma, az ember és a világ kölcsönhatását mutatja meg egy életút folyamatában, amelyben minden mozzanat az egyéniség kialakulását szolgálja, minden tény élettapasztalattá válik [...] A valódi önéletrajz jellemzője a magasfokú önismeret és őszinteség" (Radnóti Sándor). Más vélemény szerint általában az emlékirat műfaji jellemzői közé tartozik az elsőszemélyűség mellett a hitelesség igényével való fellépés, s az, hogy annak szerzője "a narráció struktúrájaként többé-kevésbé egy élettörténetet választ". Eszerint egy "korpuszba" tartozik az önéletírás (önéletrajz), a memoár (emlékirat, emlékezés, emlék, visszaemlékezés), sőt az életrajzi szálra fűződő szociográfia és vallomás is. Mindezekhez még hozzátehető, hogy múlt idejű szövegekről van szó, "amelyek mindegyikére jellemző az epikusok sajátossága, az átfogó szemlélet" (Szávai János).

A romániai magyar irodalom vonatkozásában a memoárirodalomnak ezek az alfajai nem különíthetők el mindig egyértelműen, azonkívül számos konkrét mű esetében a meghatározás bizonyos jellemzőiről is le kell mondanunk. És ez a műfaj lényegéből következik: a személyességéből, az ember és világ kölcsönhatására való kihegyezettségéből, amely alkotó egyéniségenként s alkotó és kora viszonyának történelmi meghatározottságai következtében igen sokféleképpen fejeződhet ki nemcsak tartalmilag, hanem a mű anyagának szervezőelveként is.

Az egyik irány, ahol a szűkítés-bővítés lehetővé, sőt szükségszerűvé válik: az ~ és a nagy- vagy kisepika (regény, elbeszélés) elhatárolása, illetve összefonódása. Az író igen sokszor saját életét is mint életanyagot használja fel, s ennek következménye önnön életének "regényesítése", ami nemcsak a választott műformát jelenti, hanem azt is, hogy az általa megéltek előadásában az irodalmi alkotás belső szervezőerői sem elhanyagolhatók. Ebből a szempontból példaértékű lehet Kemény János "önéletírás" alcímet viselő könyve (Kakukkfiókák, 1972), Bartalis János "önéletrajzi visszaemlékezés"-e (Az, aki én voltam, 1972), Nagy István "önéletrajzi regénye" (főleg annak I. kötete, a Sáncalja, 1968); ez utóbbi még az összehasonlítás lehetőségét is kínálja a szerző erősen önéletrajzi fogantatású novelláival (A Boldog utcán túl, 1942).

Nem ritka az az eset, amikor a szerző valamilyen oknál fogva nem az elsőszemélyűséget választja, bár egyértelmű, hogy önéletrajzi műről van szó. Berde Mária Szentségvivők (Nagyvárad 1935) című "erdélyi regénye" saját írónemzedékének kulcsregénye, annak ellenére, hogy még inkább a fikciószerűség irányába mutat a könyv mottója: "Nem ez történt, így történt." Tompa István Hogyan történhetett? (Kv. 1995) c., " (ön)életírás"-nak minősített könyve épp a meghatározó jegynek tekintett "őszinteség" érvényesítése kedvéért – mintegy önmagát kívül álló tárgyként kezelve – választja a harmadik személyű elbeszélőformát.

Kizáró jellegű lehet az "átfogó szemlélet" elvárása (Radnóti Sándor), különösen, ha hozzátesszük a műfajteoretikus ama megállapítását, miszerint "önéletrajzot csak jelentős ember írhat [...] az csak az egyéniség kifejlődésének magas fokán születhet meg". Csakhogy napjainkban igen kedveltté vált (szerzők és az olvasóközönség oldaláról egyaránt) a "népi önéletírás", amelynek szerzője egyáltalán nem "jelentős ember", legfeljebb abban az összefüggésben, hogy a (főleg paraszti) világot, annak általa megélt darabját történelmi és egyéni konfliktushelyzeteivel együtt közérdeklődésre számot tartó módon tudja visszaidézni. Maga a megidézett világ, de a megéltekhez való viszony is magyarázatul szolgál az ilyen művek közönségsikerére és a szakemberek (irodalmárok mellett főleg néprajzosok, társadalompszichológusok) elismerésére. Az viszont kétségtelen, hogy Tamási Gáspár nálunk műfajt teremtő Vadon nőtt gyöngyvirágától Kocsis Rózsi Megszépült szegénységén át egészen Zsigmond Erzsébet Siratójáig ezek a művek műfaji szempontból egyértelműen az ~ kategóriájába sorolhatók.

Az utóbbi évtizedek romániai magyar memoárirodalmával kapcsolatban problematikus számon kérni azt a kritériumot is, amelyet a műfaj teoretikusai "őszinteség"-nek neveznek. Az 50-es évek végén elindult (de a megjelenésig majd csak egy vagy több évtized késéssel jutott) s inkább a 60-70-es években kivirágzó ~i irodalom (Szentimrei Jenő, Nagy István, Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Bányai László, Demeter János) múltidézése eleve csak a hatalom irodalomkritikája, sőt cenzúrája által körülhatárolt térben és tematikában lehetett "őszinte", vállalva (adott esetben belülről a maximális mértékben tágítva) ezeket a kereteket. Ezekkel a feltételekkel lehetett – és ez a legjelentősebb visszaemlékezésekben érvényesült is – feleleveníteni és a nyilvánosság erejével "szalonképessé" tenni a két háború közötti korszak kisebbségi magyar életének nem egy fontos momentumát (pl. a Vásárhelyi Találkozót, az anyanyelvű iskoláztatásért, a magyarság gazdasági diszkriminációja ellen folytatott harcot). A "magasfokú önismeret" tehát ezzel a megszorítással érvényesíthető e művek megítélésénél, ami természetesen nem feltétlenül jelenti a saját (vagy közösségi) múlt tudatos, önmentő átrajzolásának igazolását.

Persze vannak az ~i irodalomnak olyan területei, ahol az őszinteség elvárásának maradéktalanabbul eleget lehet tenni: például a memoáríró gyermek- és ifjúkorát felidéző művekben (Kemény János, Bartalis János) vagy azokban, amelyeknek alanyai egy kevésbé "politikus" (aktualitásnak alávetett) művészet képviselői (például a képzőművész-memoárok: Nagy Imre Följegyzései, Incze János önéletrajza és a többiek).

Történeti szempontból, az általános műfajelméleti meggondolásokat figyelembe véve, a romániai magyar ~ a 80-as évekig nagyjából azt a képet mutatja, amelyet az *emlékirat tágabb keretei között megrajzoltunk. A diktatúra utolsó évtizede azonban még a fenti, öncenzúrát vállaló formában sem kedvezett már a műfajnak. Veress Pál visszaemlékezés-sorozatának negyedik kötete (Vajúdó évek – sorsdöntő napok) még megjelenik 1981-ben, úgyszintén a Látó Annáé (Honvágyam hiteles története) és Horváth István töredékben maradt visszaemlékezése (a Kipergett magvak c. posztumusz kötetben), majd 1982-ben Méhes György Bizalmas jelentés egy fiatalemberről c. "regény"-e és a festő Incze János Önarcképe, de aztán a műfaj jelenléte a romániai magyar könyvkiadásban már csak az újrakiadásokra (egyes műveknek a Romániai Magyar Írók sorozatba való beemelésére) korlátozódik (Kacsó Sándor, Nagy István, Szántó György, Majtényi Erik, Szilágyi András); újat a széki Kocsis Rózsi "regény"-nek címzett népi önéletírásán (Megszépült szegénység, 1988) és Fodor Sándor kötetén (Ki ez a...? Egy önéletírás műhelyforgácsai, 1989) kívül nem tud felmutatni. Ellenben annál több, a cenzúra tiltása miatt asztalfiókban maradt vagy csak Magyarországon megjelent mű: Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseinek harmadik, a Vásárhelyi Találkozótól a Târgu Jiu-i lágerből való szabadulásig terjedő kötete (Nehéz szagú iszap felett. Bp. 1986), Balogh Edgárnak a népi demokrácia börtöneiben eltöltött éveit idéző könyve (Férfimunka. Bp. 1986), Bethlen Béla könyve (Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Bp. 1989).

Az 1989-es fordulat után a memoárirodalom legkülönbözőbb műfajaiban szabadult fel – immár cenzúrakorlátok nélkül – a megélt közelebbi vagy távolabbi múlt.

Megjelenhettek a cenzúra miatt fiókban rekedt ~ok (Kós Károly: Életrajz. Bp.-Buk. 1991; Kiss Jenő: Ithaka messze van. Kv. 1992; Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. 1995; Sombori Sándor: Köd és nap. Sepsiszentgyörgy 1995). Kiadóra találtak régebb idő óta lappangó vagy az újonnan adódó közlési lehetőség bátorító hatására befejezett írások (Kelemen Lajos: Születtem Marosvásárhelyen. Kv. 1993; Szabó György: Kolozsvári deportáltak az Uralban. Kv. 1994; Nagy András: Városkép, és ami hozzá tartozik. Csíkszereda 1995).

Az 1990 óta több mint 30 romániai magyar kiadónál megjelent, félszázat is meghaladó ~, visszaemlékezés számbavételét talán a legáttekinthetőbben tematikájuk alapján lehet elvégezni.

A legtöbb írás a diktatúra évtizedeinek börtönvészeiről, a deportálásokról és hadifogságról tudósít. Érthető, hiszen ez a témakör teljes egészében tiltott volt. A változást megelőzően egyetlen mű jelent csak meg, a Bolyai Tudományegyetem egykori diákjának, a hét évre ítélt Bartis Ferencnek a könyve – Magyarországon (Börtönrácsok között Romániában. Bp. 1988). A romániai magyar sajtóban olykor folytatásokban közölt visszaemlékezéseket (Bitay László, Vita Zsigmond, Gazda Ferenc és mások) nem is számítva, elsőnek Csiha Kálmán erdélyi református püspök börtönmemoárját (Fény a rácsokon. Kv. 1992) és Kiss Jenőnek az 1944 őszi kolozsvári deportálásból való szökését és viszontagságos hazavergődését felidéző könyvét (Ithaka messze van. Kv. 1992) kell megemlítenünk, de ide tartozik Mózes Teréznek a nagyváradi zsidók deportálásáról írott könyve (Bevérzett kőtáblák. Nv. 1993), Zsigmond Ferenc második világháborús szovjet fogságnaplója (Hadifogságban. 1995) vagy Beczássy Istvánnak a Dobrudzsába deportált földbirtokos család kálváriáját megelevenítő könyve (Bekerített élet. Nv. 1996), magyarországi kiadásban pedig Bánffy Miklósnak főként 1921-23-as magyar külügyminisztersége éveit elemző Huszonöt éve (Bp. 1993), a homoródalmási Szabó Mózes második világháborús katona- és fogságnaplóját feldolgozó Szabó Gyula könyve (A névtelen katona. Bp. 1994).

A hiteles tanúság révén ide sorolható az a néhány *napló is, amelyek – a lebukás kockázatával – a diktatúra utolsó éveit idézve jelentek meg, itthon vagy Magyarországon: Sütő András Naplójegyzetei (1990), majd az eseményeket fordított irányban követő könyvei (Heródes napjai. Debrecen 1994) az 1984-1987-es éveket idézve; Kenéz Ferencnek családja kitelepedésének fizikai és lelki kálváriáját napról napra megörökítő kötete (A szabadulóművész. Bp. 1995), Kiss Jánosnak a diktatúra végnapjaiban kezdődő feljegyzései (Omló falak. Kv. 1991), a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet sorozatnyitó kötete (Vándor idők balladája. 1991), benne erdélyi írók rövidebb-hosszabb visszaemlékezéseivel az 1989-90-es fordulat időszakára – mindezek azt jelzik, hogy bár egyelőre még csak nyersanyagában, de már írásban is rögzítődött a romániai magyarság sorsának legfrissebb élményanyaga.

A nemzeti közösség közérzületének formálása szempontjából is igen fontos azoknak az ~ műfajához kapcsolható műveknek a megjelenése, amelyekben a közelmúlt egy-egy kiemelkedő személyisége vet számot életútjával vagy annak egyik-másik sorsdöntő szakaszával.Íy Király Károly sokszor polemikus éllel, szenvedéllyel eleveníti fel a diktatúrával való szembefordulásának, magányos harcának éveit, majd saját politikai szereplését egészen 1993-ig (Nyílt kártyákkal. Bp. 1995); Domokos Géza a diktatúra bukásától az 1992-es évig elemzi a maga és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség politikai pályájának alakulását (Esély I-III. Csíkszereda 1996-98), míg Gáll Ernő, az új Korunknak közel másfél évtizeden át főszerkesztője saját eszmei útjának vizsgálatát a romániai magyar közélet akkor egyik meghatározó folyóiratának sorsát is végigkísérve végzi el (Számvetés. Kv. 1996).

Baróti Pál: A Sáncalja lakója. Jegyzetek Nagy István önéletrajzáról. Utunk 1968/40. – Ágoston Vilmos: Regény vagy önéletrajz? Korunk 1970/5. – Panek Zoltán: Árontól Gáspárig (Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág). Utunk 1971/21. – Kántor Lajos: Farkaslaka 1922-1970. Korunk 1971/7. 1102-1105. – Fábián Ernő: A továbbélő hagyomány. Tiszatáj 1972/11. 70-76. – Jordáky Lajos: Erdélyi önéletrajzok – emlékírók. Népszava 1974. jún. 22. – Balogh Edgár: Műfaji töprengések emlékiratok között. Utunk 1967/36. – Pomogáts Béla: Romániai magyar emlékiratok. Új Írás, 1976/3. 103-107. – Boros Erika: Írói életrajzok. Korunk 1976/9. 786-789. – Balogh Edgár: Emlékiratok gondja – haszna. Korunk 1977/5. 385-387. – Marosi Péter: Önéletrajzaink. Utunk 1978/4. – Nagy Pál: Értékes dokumentumkiadvány Íy teltek hónapok, évek...) Előre 1980. márc. 26. – Radnóti Sándor: Önéletrajz. Világirodalmi Lexikon. 9. kötet. Bp. 1984. 660-661. – Szávai János: Magyar emlékírók. Bp. 1988. – Napló redivivus. Egy műfaj meghatározása az ezredvégen. Alföld 1993/2. (Az 1992. nov. 19-20-án rendezett debreceni irodalmi napok keretében elhangzott előadások, közülük különösképpen: Poszler György: Önéletrajzok kora. i. h. 16-22; Dávid Gyula: Rövid áttekintés az új erdélyi emlékiratirodalomról. i. h. 51-55.

(D. Gy.)


Ördög Béla (Lécfalva, 1929) – *Szabadság


Ördögh Sándor Lajos (Arad, 1907. jan. 31. – 1979. dec. 13. Brassó) – hírlapíró, szerkesztő. Aradon végzett kereskedelmi iskolát, majd az ottani repülőgépgyár munkásaként bádogmesteri képesítést szerzett. 1928-ban a gyár áthelyezésével Brassóba került, ahol bekapcsolódott a sajtóéletbe.

Kezdeményezője volt az *Encián turistaegyesületnek, annak lapját szerkesztette megszűntéig. 1944-ben a Népi Egység belső munkatársának hívták meg, majd más MNSZ-lapok munkatársa volt. Több éven át tudósította Brassóból az itteni magyarság életéről a Romániai Magyar Szót, ill. az Előrét. Nyugalomba vonulása után visszatért a bádogosmesterséghez.

Szabó Sámuel: Veterántól búcsúztunk. Brassói Lapok 1979. dec. 22.

(Sz. S.)


Öreg Ferenc – *Paál Árpád álneve


Őrhegyi Sándor – *Kacsó Sándor álneve


örmény-magyar irodalmi kapcsolatok – Az erdélyi magyar-örmény irodalom indulása, kibontakozása és a szellemi életbe való bekapcsolódása a 19. század második feléig nyúlik vissza. Az örménység egy csoportja hosszú vándorlás után 1672-ben telepedett le Erdélyben, elsősorban Gyergyószentmiklóson, Besztercén, Görgényszentimrén, Ebesfalván (a későbbi Erzsébetvárosban). Szamosújváron eleinte kevesen voltak, a körülmények alakulásával azonban rövidesen itt épült fel az "örményváros": Armenopolis. A 19. század második felében még egy utolsó örmény menekült-raj érkezett a hatalmas véráldozatot követelő pogromok elől Moldvába, majd onnan Erdélybe. Ez a népcsoport a korábbi erdélyi örmény közösségekben lelt otthonra.

Az erdélyi örmények fokozatosan bekapcsolódva Erdély gazdasági és társadalmi életébe, idővel nagy részben elmagyarosodtak, s e folyamattal együtt fejlődött ki egy örmény tárgykörű magyar irodalom is.

Az erdélyi örménység kérdéseivel tudományosan első ízben Szongott Kristóf (1843-1907) foglalkozott. Mint a magyar armenológia megteremtője és művelője, 1887-ben Govrik Gergely szamosújvári örmény-katolikus főpappal együtt megalapította, húsz éven át kiadta, szerkesztette és nagy részben írta az Armenia c. magyarörmény havi szemlét. A folyóirat munkatársai közül kiemelkedik Markovich Jakab marosvásárhelyi múzeumigazgató, aki az örmény őstörténet legendáit és munkáit dolgozta fel. Molnár Antal (1847-1902) szamosújvári levéltáros nemcsak elsőként ismertette Arménia ősének, Urartunak a történetét, hanem az olvasók elé tárta az "örmény kérdés" törökországi és nemzetközi vonatkozásait is, s megírta Szamosújvár monográfiáját (kézirata a városi levéltárban). Govrik Gergely a pogány ősvallás mítoszaiba avatta be az olvasót, s megörökítette az Erdélyben akkor még létezett örmény nyelvű feliratokat is. Bányai Elemér (Zuboly, 1875-1915) és Temesváry János történész forrásfeldolgozásaival és művelődéstörténeti írásaival tűnt ki. Ávedik Lukács erzsébetvárosi iskolaigazgató, majd örmény-katolikus plébános és főesperes saját városáról és a világban szétszórt örmény településekről számolt be. Herrmann Antal néprajzprofesszor tárgyi néprajzi cikkeivel hívta fel magára a figyelmet. Merza Gyula (1861-1943) az erdélyi örmények folklórját tárta fel, s az önálló örmény nemzeti egyházat ismertette. Törös Tivadar levéltáros az 1848-49-es szabadságharc örmény résztvevőiről számolt be.

Teret kapott a folyóiratban a szépirodalom is. Esztegár László szamosújvári könyvtáros az örmény költészetről cikkezett, Szongott Kristóf Petőfi-verseket fordított örményre s örmény elbeszéléseket magyarra. Simay Gergely és Simay János irodalomtörténeti cikkek és örmény versek fordításával gazdagította a lapot. Patrubány Lukács egyetemi magántanár örmény nyelvtudományi értekezései mellett örmény nyelven verseket is költött.

Szongott Kristóf kezdeményezésére megszületett Szamosújvárott az Örmény Múzeum. Kapatán Márton örmény katolikus plébános és egy időben az Örmény Múzeum igazgatója örmény történelmi és etnográfiai cikkeivel szerepelt az Armenia hasábjain, s Aki templomot ad, Istennek ad (Szv. 1930) c. munkájában közölte az erdélyi örmény-katolikusok névsorát.

A másik neves örmény település, Erzsébetváros armenológusának, Ávedik Lukácsnak munkái közül kiemelkedik Az örmény tudományos akadémia (Segesvár 1894) és Az örmény kereszténység eredete (Erzsébetváros 1904) c. mű. Örmény tárgyú kötetekkel jelentkezett a magyar gyorsírói szakértő, tanügyi és jogi szakíró Gopcsa László (1865-1933) is: Örmény közmondások (Kv. 1888) és Örmény regék (Bp. 1911). Ide sorolható az Ellenzék, Kolozsvári Hírlap, Vasárnapi Újság munkatársának, Bányai Elemérnek háromkötetes Örmény anekdoták (Szv. 1892) c. gyűjteménye is.

A főhatalom változása után Romániában folytatódik az armenológia magyar művelése Alexa Ferenc (1890-1957) ezer szóból álló magyar-örmény szótárával (Erzsébetváros 1922). Az örménykutatásnak a századforduló körüli években történt felvirágzása után az 1930-as években is volt néhány próbálkozás, amelynek két jelentős műve a Magyarországon kiadásra talált Arménia népe (Gödöllő 1934) Hovhanneszian Eghia, valamint Az örmény kérdés a magyar közvéleményben (Bp. 1942) Korbuly Domokos tollából.

Szamosújváron Gabányi János gazdagította a magyarörmény irodalmat néprajzi dolgozataival s a helybeli gimnázium 1942-43-as évkönyvében Szongott Kristófról írt monográfiájával. Gyergyószentmiklóson Tarisznyás Márton, a Gyergyói Tájmúzeum megszervezője és vezetője három évtizeden át folytatott kutatásainak eredményét többkötetes kiadásra készítette elő. Ebből csak az első kötet jelent meg Gyergyó történeti néprajza (1982) c. alatt, részletesen elemezve a tájbeli örmények múltját helybeli dokumentumok alapján. Halála (1996. jún. 20.) után munkáját Garda Dezső tanár folytatja, bemutatva az örmény betelepülők életét is Gyergyó a történelmi idő vonzásában (Székelyudvarhely 1992) c. munkájában.

Egyedülálló családtörténeti vállalkozás a Csíkszeredából Bécsbe kikerült Száva Tibor-Sándor könyve, A csíkszépvízi Száva család, amelyben a szerző az 1672-ben Erdélybe betelepült őstől napjainkig, kilenc nemzedéken át kíséri végig Ohánnesz (Bábu) Sahagián leszármazottainak életútját.

1991-ben megalakult Kolozsvárt az Armenia Örménymagyar Baráti Társaság Keresztes Zoltán elnökletével. 1992 szeptembere óta megjelenik a társaság időszaki szemléje, az Arménia, s felújítva a Szongott-féle lapalapítás hagyományait, vállalja az erdélyi magyarörménység tudatának ébrentartását és ápolását.

Szongott Kristóf: Szamosújvár, a magyarörmény metropolisz írásban és képekben. Szv. 1893; uő: A magyarhoni örmény családok genealógiája. Szv. 1898. – Merza Gyula: A hazai örmények ethnográfiai hanyatlásának okairól és azok orvoslásáról. Szv. 1902; uő: Az örmény népköltőkről. Szv. 1907; uő: Az örmény település története Magyarországon. Kv. 1913. – Ávedik Félix-Merza Gyula-Alexa Ferenc: Az örmény nép. Bp. 1922. – Erdély örményei. Keleti Újság 1929. jún. 16. – Papp Bogdán: Örmények. Ellenzék 1936. ápr. 19. – Örmények a magyar közéletben. Keleti Újság 1941. ápr. 6. – Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza. Tíz tanulmány. Kós Károly előszavával (1982; újrakiadás Bp. 1994). – Korbuly Domokos-Simon József Zaven: Örmény-magyar bibliográfia magyar nyelven. Bp. 1986. – Keresztes Zoltán: Az erdélyi örmények története és a Keresztes-családfa. Bp. Unió 1991/4. – Sáska Jenő: A romániai örmény katolikus egyház. Arménia 1992. szept. 1. – Dr. Száva Tibor Sándor: A csíkszépvízi Száva család. Erdélyi családtörténet. 1640-2000. (Bécs é. n.; újrakiadás Csíkszereda 2000). – Bogos Mária: A szépvízi örmény közösség. Bp. 1997. – Az erdélyi magyarörmények társadalmi szerepe, örmény-katolikus egyháza és identitástudata régen és ma. Bp. 2000. – Gazdovits Miklós: Az erdélyi örmények történetéből. Kv. 2000. – A romániai katolikus örmények ordinariátusa. Szv. 2001.

(Ke. Z.-Sz. M.)


Őrszem – katolikus hitbuzgalmi hetilap Nagyváradon. 1920-ban indította, majd szerkesztette Lestyán Endre plébános, 1923-tól címzetes prépost, 1925-től pápai kamarás. A Szent László Nyomdában készült folyóiratnak saját könyvkereskedése volt, könyvsorozatot adott ki, Őrszem Naptár c. kiadványával évente jelentkezett (1922-30).

(B. E.)


ősnyomtatvány (latin szóval incunabulum) – a könyvnyomtatás első korszakában, a 15-16. században készült nyomdatermékek neve. Az 1529-1600 közötti időszakból Erdélyben Nagyszebenből 37, Brassóból 119, Kolozsvárról 208, Váradról 10, Gyulafehérvárról 25, Abrudbányáról, Szászsebesről és Szászvárosról 1-1 magyar, illetőleg más – latin, német, görög, óegyházi szláv, román – nyelvű nyomtatványt tartunk számon.

Az első erdélyi nyomtatvány, Thomas Gemmarius Libellus grammaticus c., a szebeni iskola számára írt latin nyelvtana, a szebeni Trapoldner nyomdából került ki 1529-ben. Az első magyar nyelvű nyomtatványok pedig Heltai Gáspár és Georg Hoffgreff kolozsvári nyomdájából származnak: 1550-ben jelenik meg Heltai fordításában Luther kis katekizmusának magyar nyelvű kiadása, a Catechismus minor, az az a keresztyeni tudomanac reuideden valo sumaya. Kolozsvárott ugyanebben az évben lát világot a magyar nyelvű lutheránus szatirikus hitvitázó irodalom első terméke, Sztárai Mihály Comoediája. 1551 és 1552 között Heltai a teljesnek szánt bibliafordítás részeiként négy különálló könyvet jelentet meg: Mózes öt könyvét, Sirák fia Jézus könyvét, a Próféták könyvét, negyedikként pedig egy kötetben a Példabeszédek könyvét, a Prédikátor könyvét, az Énekek énekét és a Bölcsesség könyvét. Itt említjük Heltai Gáspárnak A részegségnek és a tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógusát (1552), továbbá 1553-ból Heltai fordításában két lutheránus katekizmust és egy lutheránus elmélkedéseket tartalmazó, vigasztaló könyvecskét.

1554-55-ből való a Hoffgreff-énekeskönyv címmel emlegetett, oktató énekeket tartalmazó protestáns jellegű gyűjtemény. Hoffgreff nyomdájából kerül ki 1554-ben Tinódi Sebestyén Crónicája, 1555-ben pedig egy újabb lutheránus katekizmus: Batizi Andrásnak a keresztyéni tudományról való könyvecskéje. Heltai nyomdájából, 1559-ből származik Melius Juhász Péter református tanítása: Az úrnak vacsorájáról való keresztyéni vallás. E nyomda termékei Heltai bibliafordításának további részei is: 1560-ban a Zsoltárok könyve, 1561-ben az Újszövetség, 1565-ben Józsué, Ruth, Sámuel és Királyok könyve. 1566-ban Heltai kolozsvári nyomdájában jelenik meg Száz fabulája, a középkori magyar nyelvű irodalom becses terméke.

A váradi nyomda terméke 1565-ből Melius Juhász Péter részleges református bibliafordítása: Jób könyve, 1566-ból való a Váradi-énekeskönyv címmel ismert protestáns énekeskönyv, 1568-ból Melius Juhász Péternek református bibliamagyarázó prédikációi: Az Szent Jánosnak tött jelenéseknek igaz és írás szerint való magyarázata. Az unitárius vitairatok a gyulafehérvári nyomdából kerültek ki. 1567-68-ból való Dávid Ferencnek és Császmai Istvánnak több unitárius vitairata, 1569-ből a Basilius Izsáké. Végül ki kell emelnünk Abrudbánya egyetlen nyomdai termékét, az 1569-ből származó drámai művet, ez a Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról, szerzője Bornemisza Péter.

Az ősnyomtatványok kérdéskörének irodalma a 19. század végén meg a 20. század elején is számottevő volt, s az erdélyi magyar tudományosság ez irányú érdeklődése az 1918-as hatalomváltozás után sem szűnt meg. Több tudományos munka, szaktanulmány is foglalkozik az ősnyomtatványokkal, az erdélyi könyv- és könyvtártörténet kérdésein belül ezek lelőhelyeivel, íróinak kilétével, az ősnyomtatvány korabeli művelődési jelenségeivel, a nyomdászat, a papírmalmok múltjával.

A jelesebb kutatók között elsőként kell említenünk Juhász Istvánt, aki régebbi kutatásait folytatva feldolgozza a Nagyszebenben és Brassóban megjelent román nyelvű egyházi irodalmat, kátékat, bibliafordításokat és -magyarázatokat (A reformáció az erdélyi románok között. Kv. 1940). Baráth Béla mint a gyulafehérvári Batthyaneum igazgatója foglalkozott az erdélyi közgyűjteményekben fellelhető ősnyomtatványok kutatásával (Ősnyomtatványok Csíksomlyón; Ősnyomtatványok Kolozsváron; Ősnyomtatványok a Székelyföldön és Dél-Erdélyben. Erdélyi Tudósító, 1941, 1942). Gyűjtésének szempontjait Erdélyi könyvtáraink ősnyomtatványai (Kv. 1941) c. füzetében ismerteti. A könyvtártörténeti munkákban is jelentős helye van az ősnyomtatvány-állomány bemutatásának és beszerzésük történetének. E munkák között Teleki Domokos (A marosvásárhelyi Teleki-könyvtár története. Erd. Múz. 1930), Farczády Elek és Székely Margit (Istoricul şi situaţia actuală a bibliotecii documentare "Bolyai" din Târgu Mureş. Studii şi Cercetări de Bibliologie, 1957), Nagy Géza (A Bethlen-kollégium tudományos gyűjteményeinek története. Kv. 1947) nevét kell kiemelnünk. Demény Lajos munkásságából ez esetben az erdélyi nyomdászat történetével, a papírgyártás múltjával kapcsolatos tanulmányaira kell utalnunk: történelmi magyarázattal kísérte a nagyszebeni nyomda egyik ősnyomtatványát (A szebeni szláv-román Evangheliar. Korunk 1965). E tárgykörben külön hely illeti meg Jakó Zsigmond munkásságát: Heltai Gáspár nyomdájának történetét és Hoffgreff György életrajzát gazdagította újabb adatokkal (Újabb adatok a kolozsvári Heltai-nyomda kezdeteihez; Újabb adatok Hoffgreff György nyomdász életéhez. Magyar Könyvszemle 1961, 1965). Az ősnyomtatványok keletkezéséhez kapcsolódó nyomdatörténeti tanulmánya A Hoffhalterek váradi és gyulafehérvári nyomdája címmel jelent meg (Művelődéstörténeti tanulmányok 1979). Felfedte a balázsfalvi nyomda kezdeteit (Sub semnul lui Clio. Kv. 1974). A nagyszebeni nyomdával kapcsolatos kutatásai során bukkant nyomára a legrégibb létező román nyelvű ősnyomtatványnak (A szebeni nyomda XVI. századi történetéhez. Korunk 1965). Sikerült rábukkania Váradi Péter könyvtárának kolozsvári töredékére, Mátyás király törvénykönyvének újabb maradványaira és egy 16. századi erdélyi bibliai színjáték töredékére (Magyar Könyvszemle 1958, 1965). Könyv-, könyvtár- és nyomdatörténeti kutatásaiból tanulmánykötetet tett közzé Íás, könyv, értelmiség. 1976). Az ősnyomtatványok vonatkozásában szintén jelentős Szigeti Józsefnek A Balassi comoedia és szerzője (Bp. 1967) c. kötetben megjelent tanulmánya. Az irodalomtörténet ugyanis sokáig a nyomdász Karádi Pétert tartotta szerzőnek. Szigeti részletesen bizonyította, hogy a szerző Bornemisza Péter.

Az ~ témakörébe tartozik az Erdélyi Múzeumban megjelent két újabb közlemény: Muckenhaupt Erzsébeté a csíksomlyói egykori ferences könyvtár gyűjteményében lévő 16. századi német reneszánsz típusú szignált könyvkötésekről (ETF 216) és Futaky Istváné a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekben található erdélyi vonatkozású ~okról és régi magyar könyvekről (1995/3-4. 145-157).

A magyar nyelvű erdélyi ősnyomtatványok jeles szerzőinek (Dávid Ferenc, Heltai Gáspár) életrajzával, irodalmi munkásságával, szövegeik újabb kiadásával számos erdélyi irodalomtörténeti kiadvány foglalkozik. (*Dávid Ferenc emlékezete, *Heltai Gáspár emlékezete.)

Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I-II. Bp. 1879-85. – Régi magyarországi nyomtatványok. Bp. 1971. – Ungarische Druke und Hungarica 1480-1720. A wolfenbütteli Herzog August Könyvtár katalógusa. Összeállította Németh S. Katalin. München-New York-London-Párizs 1993. – A magyar irodalomtörténet bibliográfiája. I. Bp. 1972.

(M. L.)


Ősz János (Magyarkirályfalva, 1863. dec. 26. – 1941. febr. 7. Marosvásárhely) – népmesegyűjtő. Tanítóképzőt és vincellériskolát Nagyenyeden végzett (1884), felekezeti tanítóként kezdte pályáját Kibéden. 1901-től állami tanító Küküllőpócsfalván. 1919-ben lévita-lelkészi diplomát szerzett Kolozsvárt, s falujában a magyar református elemi iskolában tanított nyugalomba vonulásáig (1933), majd Marosvásárhelyen élt.

A Magyar Nyelvőrben és az Ethnographiában néprajzi jelenségekről számolt be, meséket, anekdotákat, közmondásokat, táncszókat közölt. Kibédi tanító korában figyelt fel az egyszerű *mesemondók szavára, s az általa lejegyzett 23 mesével elnyerte a KZST népmesepályázatát (1897). A pályázat anyaga azonban sokáig hevert a KZST irattárában, csak Berde Mária egy mesekötetében és az Erdélyi Helikon hasábjain jelent meg belőle néhány mese. Pályadíjnyertes gyűjteménye csak halála után került kiadásra az ESZC könyvsorozatában.

A csudatáska címmel megjelent posztumusz kötet bevezetésében Kovács László a mesék vándorlásával foglalkozva írja: "... a népek közötti nagy csereberével s a mesekölcsönzésekkel foglalkozó tudós bizonyára sok érdekes megfigyelést tehet majd Ősz János székely népmeséiben is [...] Az egyik mese például remek jelenettel, külön előzmény-mesével indul el a korondi fazekasok piacáról, s egyszerre csak észrevétlenül beletorkollik egyik híres európai író ismert meséjébe..."

Kis-Küküllő-völgyi népmeséiből Berde Mária, Faragó József is közreadott válogatást.

Kötetei: Marosszéki székely népmesék (Bp. 1917); A szép királyfi (székely népmesék, Mv. 1940); A csudatáska (Eredeti székely népmesék. Kovács László bevezetőjével, Kv. 1941); Az élet vize (Kis-Küküllő-völgyi népmesék Ő. J. gyűjteményéből Faragó József válogatásában, 1969).

Beke Ödön: Egy falusi tanító élettörténetéhez. Erdélyi Helikon 1942/4. – Faragó József: A mesegyűjtő Ő. J. Igaz Szó 1967/8. – Könczei Ádám: Ő. J. hagyatéka. Utunk 1967/8; uő: Egy elrajzolt pályakép (Faragó József írásáról). Igaz Szó 1968/2. – Ráduly János: Példaképünk: Ő. J. Falvak Dolgozó Népe 1970/43. – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája. I-II. (1979). Ő. J. levelezése meséinek kiadása tárgyában; részletes önéletrajza (II. 249-250).

(B. E.)


összehasonlító irodalomtudomány – más elnevezése szerint komparatisztika: az irodalomtudománynak az az ága, amely az irodalmi jelenségeket nemzetközi összefüggéseiben vizsgálja. A 19. sz. első felében a természettudományokban kedvelt összehasonlító módszer a század közepén az irodalomkutatásban is meggyökerezik, s a század végére önálló tudományágat hoz létre. A kezdeti "francia iskola" inkább a formák, témák, toposzok vándorlását, párhuzamos jelentkezését, kölcsönhatását kutatta. Az 1950-es évek végén René Wellek vezetésével fellépő "amerikai iskola" viszont az alkotóelemek vizsgálatával szemben a műközpontú hasonlítást helyezi előtérbe, s egy nemzetközi értékrendszer kialakítására törekszik.

Az erdélyi magyar irodalomkutatásban a múlt század utolsó harmadában terjedt el az összehasonlító módszer. Gyulai Pál és Mailand Oszkár a folklórban, Hegedüs István, Szamosi János az ókori klasszikus témák, Imre Sándor és Haraszti Gyula Csokonai, Petőfi és Arany költészete tanulmányozásánál alkalmazta. Kiss Ernő Shakespeare és Vörösmarty (Bp. 1911), Rajka László Heliodoros Aithiopikájának feldolgozásai a magyar irodalomban (Kv. 1917) címmel írt az ~ körébe sorolható értekezést. Marosán Viktor, Putnoky Miklós és Siegescu József a magyar-román irodalmi kölcsönhatásokat vizsgálta. Az ~ első erdélyi teoretikusa Meltzl Hugó volt, aki németországi tanulmányai idején ismerkedett meg e diszciplínával, s kolozsvári professzortársával, Brassai Sámuellel összefogva 1877-ben megindította Kolozsvárt a világ első komparatista folyóiratát (Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok – Acta Comparationis Litterarum Universarum), melyet 1883-tól az 1888-as megszűnésig egyedül szerkesztett. Nemzetközi jellegét azzal is hangsúlyozni kívánták, hogy több mint 20 nyelven közöltek tanulmányokat, versfordításokat, híranyagot. Támogatták a Petőfi- és Schopenhauer-kultuszt, a népköltészeti hatáskutatást. A folyóirat munkatársai valamennyi kontinenst képviselték. 1884-ben még egy Összehasonlító Irodalmi Társulat megszervezésére is kísérletet tettek.

Az első világháborút követően romániai keretek közt a komparatisztika inkább mint módszer jelentkezik egyes magyar irodalmárok munkásságában. A közlemények nagyobb része a *román-magyar irodalmi kapcsolatok, * szász-magyar irodalmi kapcsolatok kutatása, illetve a *világirodalomtörténet tárgykörébe vág. A Korunk és az Erdélyi Helikon oldalain – e folyóiratok jellegéből következően – csak nagy ritkán jelenik meg összehasonlító tanulmány. Gaál Gábor Gorkij nyugat-európai recepciójáról írt (1932/11), a Helikon esszészerű írásai közül kiemeljük Lakatos Imre Dosztojevszkij hatását (1928/1) és a néger problematika tükrözését (1929/ 4) vizsgáló tanulmányait; Molter Károly Kerr és Kraus (1929/6) viszonyát, Szerb Antal Arany János és Európa (1932/9) kapcsolatát, Vita Zsigmond pedig a transzilvanizmus román tükröződését (1934/1) elemzi; Szemlér Ferenc Az ember tragédiája román (1935/3), Abafáy Gusztáv Móricz történelmi trilógiájának német (1937/1) fordítását veti össze az eredetivel; Antalffy Endre Goethe a keleti irodalmakban (1932/5) című dolgozatával említhető, s ide sorolható Gál István Babits szerepe a magyarországi angol műveltségben (1941/11) c. tanulmánya is.

Az ~hoz szigorúbb értelemben is hozzásorolható tanulmányok többsége az Erdélyi Irodalmi Szemle, illetve az Erdélyi Múzeum hasábjain jelent meg. Ezek munkatársai közül Bitay Árpád volt a román-magyar kapcsolatok, kölcsönhatások leghűségesebb kutatója, de többnyire megelégedett a tények jelzésszerű regisztrálásával. 1922-ben megjelent magyar nyelvű román irodalomtörténete mindig figyelmeztet a magyar vonatkozásokra, párhuzamos jelenségekre. Kristóf György, a kolozsvári román egyetem magyar nyelv- és irodalom professzora szintén a román-magyar kapcsolatok terén talált összehasonlítási témákat: elsőként hívta fel a figyelmet a román népköltészet Balassira gyakorolt hatására (Dacoromania 1922-1923; Cele trei Crişuri 1926), a Cultura c. négynyelvű kolozsvári folyóirat magyar szerkesztőjeként közölte románul Jaklovszky Dénes Orosz hatás Brătescu-Voineşti-nél (1924/3) c. tanulmányát. Elemezte Gogának Az ember tragédiája fordítását (Irodalomtörténet 1935/3-4), s beható összevetés után megállapította Kibédi Sándor Eminescu-tolmácsolásainak hibáit (Erdélyi Múzeum 1935/1-3). Elkészítette az első román Jókai-monográfiát (Mauriciu Jókai. Kv. 1925), valamint a magyar irodalom- és nyelvtörténet első román nyelvű összefoglalását (Istoria limbii şi literaturii maghiare. Kv. 1934), amelyben rendszerint számba vette a román vonatkozásokat, kölcsönhatásokat. Mindkettő Bitay Árpád fordításában jelent meg.

Az ~ legjelentősebb képviselői a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomtudományban György Lajos és Rajka László. Az előbbi szinte valamennyi irodalmi tanulmányában alkalmazza ezt a módszert: Magyar elemek a román irodalmakban (A Hírnök 1924/7), Magyar elemek a germán irodalmakban (Pásztortűz 1924/6), Magyar elemek a világirodalomban (Kv. 1924), Egy középkori Sybilla-vers régi magyar irodalmunkban (Pécs 1929), Egy állítólagos Pancsatantra-származék irodalmunkban (Kv. 1929), A francia hellenizmus az erdélyi magyar szellemi életben (Kv. 1930), Eulenspiegel magyar nyomai (Kv. 1932), A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp. 1934), A magyar és az orosz irodalom kapcsolatai (Kv. 1946). Tanulmányainak egy része Kovács Ferenc gondozásában a Romániai Magyar Írók sorozatba iktatott kötetben (Az anekdota – A magyar regény előzményei – Tanulmányok, 1988) is megjelenik. A derékba tört pályájú Rajka László főleg Jókai regényeinek forráskutatásában jeleskedett: Jókai "Törökvilág Magyarországon" c. regénye (Kv. 1931), Jókai Kalandora (Kv. 1932), Jókai román tárgyú novellái (Kv. 1935), Jókai és a Pitaval (Irodalomtörténeti Közlemények 1936/1).

Id. Kántor Lajos a magyar-román népköltészeti kölcsönhatásokat vizsgálta két dolgozatában (Magyarok a román népköltészetben. Kv. 1933 és Kölcsönhatás a magyar és a román népköltészetben. Kv. 1933). Szintén a román-magyar irodalmi-szellemi kapcsolatokról szólnak Veress Endre, Józsa János román nyelven publikált tanulmányai. Szőcs Géza Eminescu és Petőfi (Gyergyószentmiklós 1923), Veégh Sándor Petőfi a románoknál (Csíkszereda 1934) címmel tesz közzé kis füzetet. Sulica Szilárd szegedi egyetemi tanár két dolgozata is (Szeged 1937, Bp. 1942) a magyar irodalomnak és művelődésnek a románra gyakorolt hatását elemzi. Az 1930-as évek közepétől bontakozik ki az akkor még Aradon élő Gáldi László komparatisztikai munkássága. Az aradi Vasárnapban jelennek meg Ady és Eminescu találkozása (1933/4), A magyar Eminescu (1935/2), Madách és Eminescu (1935/17), Három költő a múltba tekint (1938/19), Vörösmarty és Eminescu (1939/6-7), Kölcsey és Eminescu (1940/8) c. kisebb közleményei. Nagyobb tanulmányai közül kiemelkedik Árgirus históriája az oláh irodalomban (Egyetemes Philologiai Közlöny 1939/2), Goga pesti évei és a "Luceafărul" (uo. 1941/2), XVIII. századi humanizmusunk és a románság (Bp. 1940), Magyar-román szellemi kapcsolatok (Bp. 1942), Az olasz művelődés hatása a balkáni népekre (Balkáni Füzetek 1942), "Lúdas Matyi" román átdolgozása (Irodalomtörténet 1943/3), Az erdélyi román tudományos élet magyar forrásai (Magyarok és románok II. Bp. 1944).

A komparatisztikáról mint akkor újszerű diszciplínáról elméleti és módszertani ismertetést Jancsó Elemér nyújt Az irodalomtörténetírás legújabb irányai c. dolgozatában (Erdélyi Múzeum 1934/1-6).

A II. világháborút követő években az ~ hosszú időre háttérbe szorul. A marxista újjáértékelési lázban és a haladó hagyományok felkutatása keretében legfeljebb néhány magyar-orosz, magyar-román kapcsolattörténeti írás jelenhetett meg, többek között György Lajos tanulmánya: A magyar és az orosz irodalom kapcsolatai (Kv. 1946). Más irányú kapcsolatkeresés, hasonlítgatás a kozmopolitizmus vádját vonhatta maga után. Némi változás csak az 1950-es évek második felében következik be; egyszerre ketten is visszahozták az irodalmi tudatba az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok emlékét: Kristóf György a Kelemen Lajos Emlékkönyvbe Meltzlről (1957), Mikó Imre az újrainduló Korunkba Brassai Sámuelről (1957/5) írt. Mondhatni velük párhuzamosan Magyarországon Berczik Árpád irányította a figyelmet a folyóirat úttörő jellegére francia (1959) és magyar nyelvű (1961) tanulmányban. A tudományág "polgárjogát" az akkori szocialista országok irodalomtudományában 1960 után nyerte vissza. A moszkvai Gorkij Világirodalmi Intézet ugyanis 1960-ban összehasonlító irodalomtörténeti vitát rendezett, s ezen meghirdette a "marxista összehasonlító módszer" alkalmazását, amelynek lényege, hogy a hasonlóságok okait az analóg társadalmi jelenségekben kell keresni. Ezután a kelet-európai országok óvatosan bekapcsolódhattak az 1955-ben Velencében létrejött Nemzetközi Összehasonlító Irodalmi Társaság (franciául: Associacion Internationale de Litterature Comparée – A.I.L.C.; angol rövidítése: I.C.L.A.) munkálataiba, s részt vehettek háromévenként tartott kongresszusain. Az 1961-es utrechti (III.) kongresszuson már magyar és román küldöttség is megjelent. Ezt követően 1961-ben az MTA Budapesten kelet-európai összehasonlító irodalomtörténeti tanácskozást hívott össze, amelyre Tudor Vianu vezetésével romániai küldöttség utazhatott, s ennek egyik tagja Jancsó Elemér. Ebből az alkalomból írta meg Vajda György Mihály A magyar ~ történetének vázlatát (Világirodalmi Figyelő 1963/3), melyben Meltzl szerepét is értékelte.

Nálunk az ~ elméletét és hagyományait különösen a Korunk vállalja fel. Közlik Vajda György Mihály ismertetését a tudományág helyzetéről, s az MTA egyébként nem túl nagy lelkesedéssel fogadott s végül metodológiai vitákba veszett kezdeményezéséről egy kelet-európai összehasonlító irodalomtörténet megírására (1963/2). Balogh Edgár Világirodalmi figyelőjében (1963/7) újra felfedezi Brassai és Meltzl lapját. Jancsó Elemér az ~ időszerű feladatait jelöli ki az Utunkban (1963/31). Faragó József a nemzetközi összehasonlító folklórkutatás célkitűzéseit körvonalazza a Korunkban (1966/5). Az A.I.L.C. V. kongresszusára 1967-ben Belgrádban kerül sor, s ugyanazon évben Bukarestben – hazai magyar résztvevők nélkül – megrendezik az I. romániai összehasonlító irodalomtudományi értekezletet. A két helyen elhangzott 27 előadást 1968-ban az akadémia kötetben jelentette meg: Studii de literatură comparată (Összehasonlító irodalmi tanulmányok). Ezek hatására a Korunk kihozza első ~i számát (1968/3), melyben Kántor Lajos és Dávid Gyula összegzi a tudományág helyzetét és feladatait, Gál István pedig Robert Owen utópista eszméinek hatását vizsgálja a magyar irodalomban. Vajda György Mihály rövidesen (1968/7) beszámol a belgrádi kongresszuson a magyar küldöttség javasolta tervről: el kell készíteni az európai nyelvű irodalmak összehasonlító irodalomtudományi történetét. 1969-ben sor kerül a II. romániai összehasonlító irodalomtudományi értekezletre, ezen már három kolozsvári magyar kutató is előadást tart; az előadások szövege román nyelven a Probleme de literatură comparată şi sociologie literară (Összehasonlító irodalmi és irodalomszociológiai problémák, 1970) c. kötetben is megjelent. Engel Károly a 19. századi francia könyvek erdélyi forgalmáról, Mózes Huba Eminescu Glosszájának magyar tolmácsolásairól, Dávid Gyula Petőfi 19. századi román recepciójáról értekezik. A bukaresti ülésszakról Engel Károly mind a Korunk (1970/1), mind pedig a NyIrK (1970/2) hasábjain beszámol.

1970-ben Magyarországon és Romániában is Összehasonlító Irodalomtörténeti Bizottság alakul, az utóbbiba Csehi Gyula is bekerül, s a román küldöttség tagjaként részt vesz az A.I.L.C. Bordeaux-ban megrendezett VI. kongresszusán. Ottani tapasztalatairól a Korunk újabb ~i számában (1971/12) ír cikket. Itt olvasható még a tudományág romániai szaktekintélyének, Alexandru Dimának a romániai komparatisztika jelenéről és távlatairól írt összefoglalója, valamint Szigeti József tanulmánya A régi magyar irodalom komparatista szemlélete fele címmel. Dávid Gyula Ion Chinezu erdélyi magyar irodalomtörténetének komparatista vonásait mutatja ki, Ritoók János pedig a Klingsor magyar kapcsolatait elemzi.

1972-ben jelenik meg Bukarestben az akadémia kiadásában az Istoria şi teoria comparatismului în România (A komparatisztika romániai története és elmélete) c. negyedfélszáz oldalas összegező munka, melyben három fejezet a magyar irodalomkutatás e vonatkozásait veszi számba. Engel Károly az I. világháború előtti, Dávid Gyula a két világháború közötti és az 1944 utáni hozzájárulásokat összegezi, a világirodalmi vonatkozásokat is feldolgozva. Dávidnak a két világháború közti korszakot bemutató fejezete lerövidítve a Korunkban (1972/8) is megjelenik, s az Utunkban (1974/34) ugyanő a Romániai magyar irodalomtörténetírás eredményeit számba véve a komparatisztikára is kitér.

A romániai magyar kutatók törekvése azonban az országos hivatalos komparatisztikában egyoldalú szándék marad. Az A.I.L.C. Toronto-Ottawa székhellyel 1973-ban megrendezett VII. kongresszusára utazó 13 tagú küldöttségben egyetlen romániai magyar kutató sincs; a Román Akadémia által kiadott francia nyelvű bibliográfiában a román irodalom kapcsolatairól a román-magyar fejezetben összesen öt (!) mű címét sorolják fel (Rapports de la litterature roumaine... 1973). 1974-ben harmadszor kerül sor Bukarestben összehasonlító irodalmi kollokviumra, ennek sincs magyar résztvevője. Ekkor indul meg az akadémia Összehasonlító Irodalomtörténeti Bizottságának évkönyve, a Synthesis. Ez azóta is évente megjelenik, tanulmányokat, kongresszusi beszámolókat és ismertetéseket közöl. Egyetlen romániai magyar szerző, Máté Gábor tanulmánya olvasható oldalain: Lukács György regényelméletéről (1981). Ismertetik az Égő lángban forog szívem c. Kolozsvárt megjelent kötetet (1976) és Kovács Albert Dosztojevszkij-könyvét (1988). Ezzel szemben négy magyarországi szerző angol és német nyelvű tanulmányát adják közre.

Az újabb irodalomkutató nemzedékek felkészítésére a kolozsvári egyetem keretében 1959-ben létesül világirodalmi tanszék, mely utóbb az összehasonlító irodalmat is felvette elnevezésébe. Vezetője 1977-es megszüntetéséig Szabó György volt, mellette Papp Gyula és Székely Erzsébet adták elő magyarul a tárgyat. Az összehasonlító irodalmi témákat főleg szakkollégiumok keretében tárgyalták. A marosvásárhelyi pedagógiai és színművészeti felsőoktatásban Oláh Tibor volt a világirodalom előadója. A kolozsvári egyetem Magyar irodalomtudományi köre 1968-ban a Brassai-Meltzl-féle Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokkal foglalkozott. Ebből született Gaal Györgynek az Echinoxban (1969/5-6) megjelent átfogó tanulmánya, majd a Téka-sorozatban közreadott antológiája (1975), mely mind a tudományág, mind pedig a folyóirat történetét feldolgozza. A lap Petőfi-kultuszára Kozma Dezső Petőfi öröksége (1976) c. kötetében tér ki, a benne található Lessing-vonatkozásokat Hajós József összegzi (Korunk 1980/1-2).

A kolozsvári és a craiovai egyetem is megjelentet 1975-ben egy-egy ~i kötetet Cercetări de literatură universală şi comparată (Világ- és összehasonlító irodalmi kutatások) címmel. Az előbbiben Szabó György a nyugati dramaturgia 16. századi erdélyi visszhangját, az utóbbiban Rodica Firescu Emil Isac magyar kapcsolatait vizsgálja román nyelvű dolgozatban.

Dávid Gyula az újabb komparatisztikai vizsgálódásokról a Korunkban (1976/9) nyújt összefoglalást, majd az 1977/8-as, immár negyedik – és egyben utolsó – komparatisztikai számban a tudományág elméleti vonatkozásaira és az időközben Budapesten megtartott VIII. A.I.C.L.-kongresszusra (1976) tér ki. Bemutatja a bordeaux-i kongresszus dolgozatait és hozzászólásait felölelő kötetet. Alexandru Dima és Sőtér István tanulmányai ebben a különszámban szintén elméleti hangvételűek. Az egyik az ~ vizsgálódási területeit veszi számba, a másik hangsúlyozza, hogy a nemzeti irodalmak története is csak a szélesebb összefüggések tükrözésével, komparatista módszerekkel írható meg. Ekkoriban már romániai viszonylatban újra csökkenni kezd az érdeklődés e diszciplína iránt, ami jórészt az ország politikai bezárkózására s a kapcsolattartás, szakmai tájékozódás elnehezedésére vezethető vissza. 1978-ban a NyIrK hasábjain Dávid Gyula ismerteti Dionyz Durisin Összehasonlító irodalomkutatás (Bp. 1977) című alapvető szakkönyvét, 1981-ben ugyanott Szabó Zoltán Vajda György Mihály Összefüggések (Bp. 1978) c. világirodalmi és komparatisztikai tanulmánykötetét; Gaal György a NyIrK 1982/1-2. számában Angolszász vonatkozások az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapokban címmel közöl tanulmányt. Román küldöttség még jelen van az A.I.L.C. IX. innsbrucki és X. New York-i kongresszusán, de azután teljesen meglazulnak a kapcsolatok a nemzetközi tudományossággal.

A Korunk és a NyIrK magvas tanulmányai mellett az Utunkban csak alkalomszerűen jelentkezett a komparatisztikai megközelítés, többnyire a kapcsolatápolást szolgálta. Még ritkábban az Igaz Szó, a Művelődés és a Könyvtári Szemle is közölt egy-egy ide besorolható írást. Ezek többsége irodalmi évfordulókhoz kötődött, amikor az ünnepi számok megjelenésének szinte előfeltétele volt a román vonatkozások bemutatása. E cikkek néha a kapcsolattörténeti jelzésekre szorítkoztak, néha viszont összehasonlító tanulmánnyá kerekedtek ki.

Az összehasonlító módszert legtöbb eredménnyel népköltészeti kutatóink alkalmazták. A román és magyar motívumok kölcsönös jelentkezése, nemzetközi vándorlása, a variánsok összevetése, a kétnyelvű mesemondás állandóan vizsgálat tárgyát képezték. Faragó József egyenesen Bartók példáját állítja az összehasonlító kutatók elé (Korunk 1975/8), s Gyulai Pált tekinti a magyar-román összehasonlító balladakutatás úttörőjének (Művelődés 1976/8). A népköltészeti kapcsolatkutatások eredményeit és feladatait a Korunkban (1959/9) ugyanő összegezi, s tanulmányai román, angol, francia és német szakközlönyökben is megjelennek. Legjobb komparatista írásait a Balladák földjén (1977) c. kötetébe gyűjti össze. 1978-tól bekapcsolódik a Kriterion Könyvkiadó Népismereti Dolgozatok c. sorozatának szerkesztésébe, s ennek 1983-as kötetében közzéteszi a magyar-román néprajzi bibliográfiát (1946-1982), melynek 577 tételéből 139-nek ő a szerzője. Újabb összefoglaló dolgozata A magyar és a román népballadák nemzeti jellegéről a Korunkban (1989/2) jelent meg. Rajta kívül a román-magyar balladaátvételekről (Studia Univ. Babeş-Bolyai. Philologia 1962/2), egy Boccaccio-téma jelentkezéséről (NyIrK 1968/2) Mitruly Miklós írt dolgozatot; ő mint a tárgy egyetemi előadója 1974-ben megjelentetett Magyar népköltészet c. sokszorosított jegyzetében a népköltészeti kapcsolatok kutatását is tárgyalja. Antal Árpád a Lenore-monda erdélyi jelentkezéséről ír (NyIrK 1977/1), Engel Károly több dolgozata a múltbeli folklórkapcsolatokat kutatja. Nagy Olga, Olosz Katalin, Vöő Gabriella tanulmányai mellett az összehasonlító módszert igen következetesen alkalmazó Demény István Pál Kerekes Izsák balladájáról (1980) és a Szent László legendáról (1992) írt kötetei, valamint a komparatisztika szerepét hangsúlyozó jegyzete (Korunk 1993/8) érdemel említést.

Az 1950-es évektől újra publikáló idősebb kutatók közül Kakassy Endre Eminescuról (1959, 1962) és Mihail Sadoveanuról (1964) szóló magyar könyvei szem előtt tartják a magyar vonatkozásokat, párhuzamokat. A műfordítóként is jelentős, 1938-tól Budapesten élő Gáldi László az összehasonlító verstan és stilisztika alkalmazásával írt könyveit Eminescu stílusáról (1964), a román verselés történetéről (1971), a román irodalmi stilisztikáról (1976) román nyelven Bukarestben, míg Blaga költészetéről írott könyvét franciául Budapesten (1972) adják ki. A kolozsvári egyetem professzorai közül Jancsó Elemér az, aki magáról az összehasonlító módszerről, ennek erdélyi feladatairól ír (Utunk 1963/31). Két komparatisztikai dolgozata Emil Isac és a modern magyar irodalom, valamint Madách és a világirodalom kapcsolatáról bekerült az Irodalomtörténet és időszerűség (1972) c. gyűjteményes kötetébe. Az előbbi szerepel román nyelvű Studii literare (Irodalmi tanulmányok, 1983) c. tanulmánykötetében is. Bár Csehi Gyulát tekintették az itteni magyar komparatisztika hivatalos képviselőjének, tanulmányköteteiben alig bukkan fel az ~i módszer; két késői könyvében nagy világirodalmi műveltségét hasznosítva a történetírás és szépirodalom (Klió és Kalliopé. 1965), illetve a regény és valóság (Modern Kalliopé. 1969) viszonyát vizsgálja. Szigeti József a régi magyar irodalom tanulmányozásában alkalmazza az ~i módszert.Íy összeveti a Zrínyiászt horvát átdolgozásával (1965), megállapítja a Balassi-Comoedia valószínű szerzőjét (1967). Ezek a tanulmányai A mű és kora (1970) c. kötetében is megjelennek. Sőni Pál a romániai magyar folyóiratokban jelentkező avantgárd-jelenségeket, majd az írók műveire gyakorolt avantgárd-hatást vizsgálja tanulmányok sorában. Eredményeit összegző kötete az Avantgarde-sugárzás (1973). A klasszika-filológus Szabó György 1969-ben a Jaszón és Médeia-téma világirodalmi jelentkezéseinek feldolgozásával szerez irodalomtudományi doktorátust. Tanulmányozza a Napkelet külföldi irodalmi anyagát (NyIrK 1965/1), Ovidius költészetének erdélyi visszhangját (Studia Univ. Babeş-Bolyai. Philologia 1959), a Prométheusz-monda világirodalmi jelentkezését (Színházi műsorfüzet 1968), a görög-római antikvitás nyomait Szemlér Ferenc költészetében (NyIrK 1975/2).

A Marosvásárhelyen tanító Oláh Tibor 1975-ben az Utunk +1 oldala világirodalmi sorozatába közöl olasz-francia reneszánsz tematikájú esszéket. Közülük egyesek kifejezetten összehasonlító jellegűek. Ezek A reneszánsz tájain (1989) c. gyűjteményes kötetben is megjelentek. A bukaresti egyetem előadótanára, Kovács Albert a magyar sajtóban aránylag ritkán közölt dolgozatai többnyire oroszul, románul, franciául jelentek meg. Poetica lui Dostoievski (Dosztojevszkij poétikája. 1987) c. kötetében, valamint reprezentatív dolgozatai magyar gyűjteményében (Műfajok, műformák, motívumok. 1989) műfajelméleti, motívumtörténeti, poétikai összehasonlító elemzések mellett Adyt és Jeszenyint párhuzamba állító tanulmánya is megtalálható. A világirodalomban igen jártas Szász János főleg A színhely és a tettes (1985) c. Kafka-tanulmányában alkalmazza az összehasonlító vizsgálatot, keresi a párhuzamokat. Abafáy Gusztáv Shakespeare-nek a Bolyai-drámákra gyakorolt hatásáról ír a Korunkban (1964/7). Tóth István a Janus-kultusz és a neoplatonista eszmék kolozsvári meghonosodását kutatja (Utunk 1972/ 14), majd a humanista latin költők verseit magyarul tolmácsoló Múzsák fellegvára (1977) és Phoebus forrásai (Nv. 1996) c. kötetek kísérő tanulmányaiban tesz számos komparatista megállapítást.

A romániai magyar ~ legeredményesebben a magyar-román kölcsönhatást kutatta. Ennek szórványos előzményei még a 19. század végére vezethetők vissza, de a két világháború között Bitay Árpád és Rajka László esetében már tervszerű munkáról beszélhetünk. A több százados erdélyi együttélés elősegítette a hatásterjedést, a kölcsönös román-magyar nyelvtudás pedig megkönnyítette ennek kutatását. A tudományos érdeklődés mellett a folyóiratok ilyen irányú állandó igénye is ösztönözte a feltáró munkát. A leggyakoribb tanulmánytípus egy-egy író műveinek elterjedését mutatja be a másik nyelvű sajtóban, irodalomban, esetleg azt, hogy valamely nép hogyan jelentkezik a szomszédos nép valamelyik szerzőjének műveiben. Az ez irányú összegzéseket az 1960-as évektől néhány igen átfogó bibliográfia is segítette: Domokos Sámuel elkészítette a román irodalom 1831-1970 közötti magyar könyvészetét (1966, 1978), a több magyar-román részbibliográfiát publikáló Réthy Andor és Váczy Leona pedig (Köllő Károly közreműködésével és bevezető tanulmányával) a magyar irodalom 1830-1970 közti román bibliográfiáját (1983). Ezekhez társítható még Dorothea Sasu-Zimmermann Petőfi în literatura română 1849-1973 (Petőfi a román irodalomban, 1980) c. analitikus könyvészete.

A román-magyar komparatisztikát számos alkalmi szerzőn kívül a legtudatosabban Dávid Gyula, Engel (Köllő) Károly és Mózes Huba művelte. Dávid kapcsolattörténeti és az ~ elméleti kérdéseit érintő írásai mellett feldolgozta Ady, Arany, Madách és főműve, Móricz, Petőfi román, Coşbuc, Eminescu, Rebreanu magyar recepciójának a vonatkozásait. Legfontosabb tanulmányait a Találkozások (Kv. 1976) c. kötetében tette közzé. Az újabb keletű Három erdélyi elbeszélő emberképe c. dolgozatában (Korunk Évkönyv 1983-84) összehasonlító irodalom-antropológiai módszerrel elemezte Tamási Áron, Pavel Dan és Erwin Wittstock novelláit. Ő rendezte sajtó alá és látta el bevezetővel Avram P. Todornak a román-magyar irodalmi kapcsolatokra vonatkozó, több komparatista írást is tartalmazó román nyelvű kötetét Confluenţe literare româno-maghiare (Román-magyar irodalmi kölcsönhatások, 1983) címmel. Engel (Köllő) Károly munkásságában a nagyobb összefüggések feltárása mellett a mikrofilológiai kapcsolatok kimutatása is szerepet kap. Benedek Elek, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond munkáinak és recepciójának román, Eminescu és Caragiale méltatásainak magyar vonatkozásait vizsgálja. Összeveti Csokonai Békaegérharcát annak román fordításával, kimutatja Budai-Deleanu Ţiganiada (Cigányiász) és Arany A nagyidai cigányok című eposzának párhuzamosságait, összegyűjti Jósika Miklós életművének román vonatkozásait. Reprezentatív dolgozatait magyarul a Két irodalom mezsgyéjén (1984), románul a Confluenţe literare (Irodalmi kölcsönhatások, 1993) című köteteiben adja közre. Mózes Huba József Attila román (1972), Emil Isac és Eminescu magyar (1986, 1989) irodalmi kapcsolatait bemutató köteteket állított össze. Eminescu Glosszájának magyar fordításairól írt dolgozatát felvette a Forrása rég fakadt... (1985) c. gyűjteményes kötetébe is. Itt egy tanulmányban a Kalevala három magyar fordítását elemzi. A román-magyar összehasonlító stilisztika terén Szabó Zoltán jelentkezett két dolgozattal: a szecesszió stiláris sajátosságait vizsgálta párhuzamosan Hortenzia Papadat-Bengescu és Kaffka Margit (NyIrK 1988/2), illetve Alexandru Macedonski és Kosztolányi Dezső (uo. 1989/2) prózájában.

A szász-magyar kapcsolatokat Ritoók János tanulmányozta e kapcsolatokat feltáró dokumentumkötetéhez (Kettős tükör. 1979) írott nagyszabású bevezető tanulmányában. Legújabban Balogh F. Andrásnak az Erdélyi Múzeumban (1993/3-4) közölt dolgozata és Az erdélyi szász irodalom magyarságképe (Bp. 1996) gazdagította e tárgykörre vonatkozó ismereteinket. A Tanulók Könyvtára költői antológia-sorozatának bevezető tanulmányai rendszeresen kitérnek az illető költészet (erdélyi) magyar recepciójára, fordításainak történetére (Tenger és alkonyég között – angol költők. Szerk. Gaal György. Kv. 1978; Szavak májusa – francia költők. Szerk. Horváth Andor. Kv. 1980; Talált kincs – német költők. Szerk. Tóth István. Kv. 1981; Áldott a nap – olasz költők. Szerk. Oláh Tibor. Kv. 1985; Hallom Amerika dalát – amerikai költők. Szerk. Gaal György. Kv. 1994; Mi urunk, Don Quijote – spanyol költők. Szerk. Jánosházy György. Kv. 1996).

Istoria şi teoria comparatismului în România. 1972. – Összehasonlító Irodalomtörténelmi lapok (Téka-sorozat). 1975. – Dávid Gyula: Világirodalmi és komparatisztikai tájékozódás a romániai magyar irodalomban. In: Találkozások. Kv. 1976. – Bitay Árpád: "... hogy románok és magyarok jobban megértsék egymást..." (Testamentum-sorozat). 1977. – Gaal György: Román-magyar irodalmi kapcsolatok Kristóf György munkásságában. NyIrK 1978/1. – Antal Árpád: György Lajos életműve (ETF 210). Kv. 1992.

(G. Gy.)


5 órai Újság1. Politikai és közgazdasági napilap Kolozsvárt. 1921. szept. 20-án indult, a következő év szept. 10-én szűnt meg. Felelős szerkesztő Székely Béla.

2. Nagyváradi lap Daróczi Kiss Lajos felelős szerkesztésében 1932. okt. 25. és 1933. júl. 30. között. Alcíme szerint "kisemberekért küzdő harcos napilap".

3. Független politikai napilap Temesvárott. Szerkesztette Franyó Zoltán. 1931. máj. 1-jén indult. A 30. számtól a 6 órai Újság címet viselte. 1940. dec. 17-ig jelent meg.

(K. P.)


Öt szelíd láng*antológia


Ötödik Évszak – fiatal írók antológiája az Igaz Szó kiadásában (1980). Szerkesztette Jánosházy György, Gálfalvi György, Markó Béla és Nemess László. Az 1978-as "Fiatalok" c. folyóiratmelléklet folytatásának szánt önálló kötet a már többkötetes Balla Zsófia és Bogdán László mellett a 70-es évek végének ifjú alkotóit szólaltatja meg.

Verset közöl Kovács András Ferenc, Egyed Péter, Cselényi Béla, Balla Zsófia, Tompa Gábor, Veress Gerzson, Szávai Géza, Németi Rudolf, Kelemen Attila, Hunyadi Mátyás, Visky András, Kapui Ágota, Kőrössi P. József. Prózai művel szerepel Borcsa János, Varga Gábor, Molnár H. Lajos, Bogdán László, Mózes Attila, Bölöni Domokos, Hadházi Zsuzsa. Kétívnyi műmellékleten a korszak fiatal művészei – festők, szobrászok, grafikusok, fotósok, textilesek – mutatkoznak be, köztük a MAMŰ (Marosvásárhelyi Műhely) alkotói. A névsorban többek közt Vetró András, Bocskay Vince, Gyarmathy János, Kocsis Előd, Dienes Attila, Székely János Jenő, Finta Edit, Damó István, Krizbai Sándor, György Csaba, Puszta Péter, Szörtsey Gábor szerepel.

A kötet megjelenése kapcsán születő és az Igaz Szó által egy csokorban közölt recenziók, kritikák különbözőképpen értékelik a költői-írói teljesítményeket. Abban azonban többé-kevésbé megegyeznek, hogy hagyományrombolásnak (Bajor Andor), az érvényesség tagadásának (Láng Gusztáv), szerepkeresési és ritualizációs kísérletnek tekintik a benne sokféleségben megnyilvánuló uniformizmust. A költészeti kísérletek egyöntetűségével szembeállítják a prózai írások szintetizáló készségét és formanyelvi változatosságát (Szász János). Közös útvonulat nem rajzolódhat ki az írásokból, hiszen a heterogenitás elengedhetetlen akkor, amikor kötetesek és többkötetesek ugyanazon antológiában jelentkeznek a rajtolókkal. Ezért válnak a prózai művek helyzetrajzokká, naplókká, míg a költészet a "szent inkoherencia irányába vágtat el" (Lászlóffy Aladár), a jegyzetecskék, ötletecskék, szóviccek, verscsírák szintjén maradva.

Az Ötödik Évszak. Igaz Szó 1981/5. Benne: Bajor Andor: Az Ötödik Évszak; Bartis Ferenc: Hányadik évszak az ötödik?; Egyed Péter: Mellékelt örökifjak a hetvenes évekből; Izsák József: Közelebb a valósághoz!; Kántor Lajos: Egy antológia képei; Láng Gusztáv: Kérdések; Lászlóffy Aladár: A kísérleti megváltásról; Mandics György: A visszhang mint kötelesség; Mózes Attila: A fiatalság nem akadály – nem is előny; Szász János: Néhány gondforgács a műhelyben; Szőcs István: Ötödik évszak – kardalészában.

(K. P. – Gy. Zs.)


Ötödik Kerék*Sepsiszentgyörgy magyar irodalmi élete


Ötvös Béla (Komádi, 1888. aug. 2. – 1970. okt. 21. Nagyvárad) – hírlapíró, szerkesztő, lapkiadó. Középiskolai tanulmányait Budapesten és Nagyváradon végezte (1906), s újságírói pályára lépett. Budapesti és debreceni lapok külső munkatársaként közölt riportjaival vonta magára Fehér Dezső figyelmét, aki a Nagyváradi Naplóhoz szerződtette (1912). Az I. világháború négyévi frontszolgálata után rokkantan került haza, a Nagyváradi Napló főszerkesztőhelyettese 1920-ig, majd Hétfői Lap címmel lapot indít, melyből a Magyar Hírlap c. politikai napilap alakul. Megszűnte (1922) után a kolozsvári Keleti Újság helyi szerkesztője (1923-34), s 1936-tól az Ellenzék munkatársa. Közben új lapokkal próbálkozik, így Vasárnapi Lapok címmel képes társadalmi folyóiratot ad ki (1934-35). A II. világháború alatt a Gestapo elhurcolta. Hazatérve a kolozsvári Erdély, majd Igazság nagyváradi tudósítója nyugdíjazásáig (1954).

Már diákéveiben jelentkezett tudósításaival a Nagyvárad c. napilapban. Saját kiadásában megjelentetett Május c. elbeszéléskötetével irodalmi sikert ért el. Az ő tollából jelent meg a Nagyváradi Napló hasábjain forrásértékű tudósítás a Tanácsköztársaság nagyváradi időszakáról és a város román megszállásáról 1919-ben. Ugyanitt jelent meg beszámolója a geszti sírboltnál lefolyt első Tisza István-emlékünnepélyről. Munkatársa, majd szerkesztője a Bihar megye és Nagyvárad kultúrtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve c. kötetnek (1934-37). A deportált nagyváradi zsidók visszaemlékezéseiből szerkesztett műve (Porrá és hamuvá...), újságírói működésének krónikája (Ködön át) és egy első világháborús hadifogolyregénye (Fehér bestia) kéziratban maradt. Ady-emlékeit is csak 25 évvel halála után adták ki. Ezekből még életében Kovalovszky Miklós is közölt az Emlékezések Ady Endréről c. dokumentumgyűjteményében (Bp. 1961-74).

Önálló munkái: Május (elbeszélések, Debrecen 1909); Krónikák könyve (Kv. 1920); "... és megbüntetem hetedíziglen" (történelmi regény, Nv. 1938, újrakiadva uo. 1940); Megidézett múlt (Ady-emlékek. Nv. 1994).

Benedek Ferenc: Ö. B.: És megbüntetem hetedíziglen. Nagyváradi Napló. 1938/136.

(T. E.)


Ötvös Gyula (Kisborosnyó, 1939. jún. 8.) – helytörténetkutató. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen szerzett tanári oklevelet angol nyelv- és irodalomból (1963). Tanári pályáját Csíkszentdomokoson kezdte, 1968-tól Kézdivásárhelyen tanár és a városi múzeum munkatársa; részt vett a múzeum régészeti kutatásaiban, s azoknak eredményeiről Régészeti felfedezések Kézdivásárhely környékén c. tanulmányában (ATOM – Természettudományi Szemle, 1971) számolt be. Feleségével, ~ Veronikával együtt megírta a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceum történetét (Alma Mater 1680-1980. Monográfia. Kézdivásárhely 1980). Háromszék jótevője c. könyvében (Sepsiszentgyörgy 1990) ~nak állít emléket.

(D. Gy.)


Ötvös József (Póka, 1952) – *Üzenet


Ötvös Vera (Sárfalva, 1941 – 1999) – *iskolatörténet




Hátra Címlap Előre