Prédikációk

Pázmány írói-művészi szempontból legjelentékenyebb alkotása A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egy-néhány innepekre rendelt evangeliumokrul predikációk (Pozsony 1636). E művét, mint maga mondja, "élő nyelvének tanítása után" foglalta írásba, a beszédeket tehát el is mondotta a szószéken. Az olvasókhoz és a "keresztyén prédikátorok"-hoz intézett bevezetéseiből a mű jellege és célja is kiviláglik: a katolikus egyházi szónokok nagy hiánya miatt szükségesek az ilyenfajta művek, hogy házi körben is felolvashassák őket. A beszédek célja nem a gyönyörködtetés, hanem az építés. Kijelenti, hogy nem polemikus írást szerkesztett, mivel az eretnekségek ellen bőven szólt a Kalauzban és egyéb "harcoló könyvei"-ben. Érdekesen és hosszasan indokolja, miért hivatkozik oly sűrűn a pogányok írásaira, az antik bölcsességre: ezekből is lehet hasznot meríteni. Végül azt jelzi, hogy jórészt csak vasárnapi prédikációkat készített ("de tempore"), de a szentek ünnepeire ("de sanctis") szerkesztett néhány beszédét is kiadta, "hogy sza-{135.}kadozott papirosakon el ne vesszenek". A prédikátoroktól alapos felkészülést, a hirdetett tanítással megegyező jámbor életet, a szónoki cifraságok kerülését és a dorgálásban való megfontoltságot vár. A terjedelmes kötet egyébként – a bevezető részeken kívül – 101 prédikációt, 12 "tanúságot", azaz elmélkedést és egy "pásztori intést" tartalmaz.

Pázmány prédikációinak eszmei tartalma a katolikus tanítás ismertetése és ennek segítségével a társadalmi rend változatlanságának biztosítása (szolgai hűség, asszonyi megalázkodás, szülői tekintély, túlvilági jutalom, elrettentés). A kötet a katolikus-barokk világképnek éppoly nagyszabású rendszerét adja, mint a Kalauz, de nem dogmatikus-intellektuális, hanem morális-pedagógiai szemszögből. Polemikus jellegű prédikáció csak egyetlen akad a gyűjteményben; hittitkokat már gyakorta magyaráz, de mindig az erkölcsi javítás szándékával. Erkölcstana az arisztotelészi józan középút hirdetése, nemegyszer finom lélektani megfigyelések társaságában. E beszédekből többnyire hiányzik a misztikus elem, alig van bennük pátosz, Pázmány még tartózkodóan kezeli a kiteljesedő barokk stílus hatáskereső érzelmi effektusait, s érdekes, hogy 18. századi rendtársa, Kaprinai István stílusát meg is rója (Institutio eloquentiae sacrae (Az egyházi ékesszólás tanítása), Kassa 1758). Többször hangoztatja Pázmány, hogy esztétikai gyönyörködtetésre nem törekszik, a prédikáció századok óta megszokott szórakoztató eszközeit (példák, történetek) nagy mérséklettel használja.

Pázmány beszédeinek gyakorlati-erkölcsi célkitűzéséből következik felépítésük szembetűnően logikus szerkezete: magyarázni akarja hallgatóinak kárukat, hasznukat. Pázmány a bevezetés művésze: mindig talál valamilyen érdekes vagy figyelmet gerjesztő kiinduló pontot, s innen hamarosan eljut a logikai váz csomópontjához, a tételhez. Ezt többnyire részletezi, de a beszéd során a mondanivaló fő pontjait tovább osztja, folytonos logikai éberséggel ellenőrizve a részletek rendjét. Gondolatai láncszemként kapcsolódnak egymásba, s mindig egy-egy lépést tesznek előre. Befejezései rövidek, nem érzelmesek. A beszédek a hatás minden elemét magából a tárgyból és nem retorikai fogásokból merítik. Jellemző rájuk az élethez való közelség: a hasonlatok mindig a magyarázás eszközei, s többnyire a mezei élet vagy a legegyszerűbb mesterségek köréből valók. A szép leírás, bár nem keresi őket, szintén nem ritka Pázmánynál. A lírai elem főleg személyes ellágyulásaiban van (pl. Krisztus szenvedéseinek szemlélete), de nem gyakori. Nyelve kora műveltjeinek köznyelve, s "népiesnek" csak azért érezzük, mert a 17. század elején ez a köznyelv szókincsében, stilisztikájában még nagyon közel állott a népnyelvhez.

Mint nyelvművésznek, Pázmánynak éppen az az érdeme, hogy a magyar élőbeszédet tudja szónoki művészetté emelni. Mondatszerkesztő gyakorlatának legszebb eredménye az arányosan tagolt, kiegyensúlyozott körmondat. Ez a szimmetria olykor barokk zsúfoltságba megy át, arra azonban nincs példa, hogy Pázmány elveszítené a gondolatvezetés logikai fonalát. Stílusának egyik hatásos, barokk színfoltja a szókimondó, nyers naturalizmus, de ezzel az eszközzel is csínján bánik. Sokkal jellemzőbb rá a biblia képanyagának, nyelvkincsének állandó használata, valamint a fordulatos drámaiság {136.} (pl. a hallgatóság gyakori megszólítása), az eleven változatosság. Stílusa határozott zenei törekvéseket is mutat.

Pázmány erőteljes, zamatos, reális látásmódot sejtető stílusa fejlettebb és művészibb, mint bármely protestáns ellenfeléé, pedig Magyari, Alvinci, Szenci Molnár szintén kiváló stiliszták voltak. Pázmány stiláris fölényét – s egyben a barokk stílus erejét – jól mutatja egyetlen összehasonlítás Alvincivel. Prédikációikban mindketten elítélték a részegeskedést. Alvinci lendületes retorikával mutat rá a bor káros hatására: "Tekintsétek meg, hol az egészséges öreg ember közöttünk? Hol a szép vén tanács? Hol vannak az erős férfiak? Nincsenek, mind megemésztette a bor!" Pázmány viszont így szónokolt a bor ellen: "Ha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért: nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának." Alvinci bosszús tűnődésével és korholásával szemben Pázmány pompás képet talált a borivás mértéktelenségének ábrázolására, egyúttal a vaskos gúny hangjára is rátalálva.

*

Pázmány Péter írói munkássága a 17. századi magyar próza legnagyobb értékei közé sorolható. Műveinek, teológiai kötöttségük ellenére, lényeges szerepük volt a magyarnyelvűség diadalában, művészi értékeikkel pedig jelentékeny hagyományt alkottak még a 18–19. század magyar irodalma (Faludi, Batsányi, Kazinczy) számára is. Századunk nem egy nagy magyar írója (Móricz, Kosztolányi) szintén tanulni járt a magyar nyelv és stílus e valóságos kincsesbányájához. Politikai szerepének értékelése már sokkal problematikusabb, és három évszázad folyamán jelentékeny hullámzáson, változáson ment át. A tudományos történetírásnak a 18. században jezsuiták vetették meg az alapját, s így Pázmány eleve mint a nemzet egyik legnagyobb alakja vonult be a magyar történeti összefoglalások lapjaira. Az egyházhoz közel álló s Habsburg-párti történetírás később is teljesen pozitívan ítélte meg szerepét, sőt alakját eszményképpé emelte. A Habsburg-ház támogatását eleve és minden körülmények között bűnösnek ítélő, kurucos történetírás viszont Pázmány magyar hazafi voltát is kétségbe vonta. A marxista történetírás Pázmányt az országra nézve később végzetessé váló rendi uralom és Habsburg-szövetség egyik vezető exponensének tekinti, aki az ország fejlődése szempontjából hátrányos folyamatok előmozdítója volt. Feudális osztály-politikus volt olyan korban, amikor a feudális uralkodó osztály hatalmi túlsúlya történeti szükségszerűség. Politikájának öröksége azonban kétfelé ágazott: őt követték a bécsi udvart gátlástalanul kiszolgáló, a nemzeti ellenállást eltipró, az ellenreformáció brutális eszközeit bevezető későbbi főpapok; de részben az ő tanítványa volt Zrínyi Miklós is, aki merészen tovább tudta fejleszteni Pázmánynak élete vége felé kialakult reálisabb politikai gondolatait.