A KÖZSÉG SZERVEZETE


FEJEZETEK

Az 1871. évi községi törvény szerint a község szervezete három részre tagolódik. Ezek közül az első a választó szerv, azaz maga a választó közösség. Ez választja a képviselő-testület választás alá eső (nem virilis és nem hivatalban lévő) tagjait, valamint a bírót és a tanácsbelieket. A második az önkormányzati szerv, amely a közösség ügyeiben határoz – ez a képviselő-testület, amelynek ilyen elkülönült módon megvalósuló előzményét a korábbi korszakból nem ismerjük. A harmadik pedig az elöljáróság, amely lényegében egy végrehajtó szerv (Komoróczy Gy. 1971: 86; Alsó L. 1935: 29).

A feudális korban a közhatalom nem foglalkozott a községekkel, berendezkedésüket, igazgatásukat a magánjog körébe utalta, amely a földesúr és a jobbágyok között kötött szerződésekben nyer megállapítást. Így tehát a rendi alkotmány nem szabályozta egyetemlegesen a községek jogéletét. Mária Terézia úrbéri rendeletében jelent meg a jobbágyközségek belső igazgatásának szabályozása a választott tisztségviselők megválasztásának kérdésében. A rendeletben ezenkívül szó esik még a földesúri terhek együttes megváltásáról, az állami adók felosztásáról és a megyei pénztárba történő befizetésének módjáról is (Kring M. 1938: 232; Wellmann I. 1989: 289).

A községi törvény elfogadása előtt a falvak és mezővárosok önkormányzati és közigazgatási szervezete a választott esküdtekből álló tanács volt. A történeti szakirodalom megállapításai szerint a magyarországi feudalizmus kései századaiban a földesurak egyre növekvő mértékben érvényesítették befolyásukat ezen testület fölött (Wellmann I. 1980: 433). A testület feladata volt a község mindennapi életének irányításával kapcsolatos rendelkezéseket hozni, azok végrehajtásáról intézkedni, az adó és egyéb szolgálatok kirovásáról és beszedéséről gondoskodni, továbbá a polgári és büntető ügyekben (bizonyos határon belül) ítélkezni. Az 1871. évi községi törvény a korábbi tanácsoknak ezt a rendkívül összetett feladatkörét differenciálta. Erre azért is szükség volt, mert az államigazgatás egyre növekvő mértékben bürokratizálódott és egyre bonyolultabb kötelezettséget rótt a községi igazgatás szerveire (Fél E.–Hofer T. 1969b: 325). A következőkben a feudális kori falusi és mezővárosi tanácsokkal kapcsolatos ismereteinket foglaljuk össze.

{8-586.} A TANÁCS

A faluközösség önkormányzata a földközösségben gyökerezik. A faluközösségben a közös földbirtoklás és az önellátó gazdálkodás következménye az erős egymásrautaltság volt és ez eredményezte az együttműködés szükségszerűségét, az erős közösségi kötelékek kialakulását. A földműves falu világszerte nemcsak településforma, nem együttélők szervetlen csoportosulása, hanem gazdasági szervezet és jogi közösség is volt, jogokban és kötelezettségekben egyaránt részesülők közössége. A rendkívül sokoldalú, az élet minden területére kiterjedő ügyek kialakították a faluközösség önkormányzatának és önigazgatásának fórumait. Az önkormányzatok országos elterjedéséhez a (köz)szabad eredetű közösségek szolgáltatták a modellt. A 11. századi törvények is ezekre a közösségekre hivatkoznak (Bolla I.–Horváth P. 1977: 11, 18; Kósa Szántó V. 1983: 48).

A középkor folyamán az egész falu jelen volt a falugyűlésen, ahol a legfontosabb döntések évente egyszer Szent György napján születtek. A falu azonban nemcsak a maga életének zökkenőmentes folytatását biztosító jogszabályokat alkotta meg, hanem azok megvalósítására, végrehajtására létre hívta az alkalmas testületet, szervezetet a hites férfiakból, esküdtekből álló tanácsot is. A tanács megalakulásának körülményeit, indokait jól szemlélteti egy nagyon késői, 19. századi példa, a tejfalusi közbirtokosság által először 1821-ben megalakított „szűkebb bizottság”, amely a hadnagy (a nemesi községek vezetője) által értekezés és intézkedés céljából összehívott testület. Ez a testület akkor hívandó össze, amikor „olyan állapotok adják elő magukat, ami miatt az egész helységet összehívni nem lehet, vagy a tárgy nem is érdemli … csősz-, pásztor-, erdőőrző-, bakterfogadás, tizedesállítás, mezővizsgálás, aprólékos excessusok megvizsgálása és elítélése, mértékek, mészárszékek vizsgálata…” (Csiba L. 1958: 312). A falugyűlés szerepe a későbbi (18–19.) századokban elsősorban a község vezető személyében – a bíróban – és testületében – a tanácsban – élt tovább. Ezenkívül egyes különleges jelentős esetekben, mint például a gyújtogató ellen hozott népítélet, bíráskodási funkciója is fennmaradhatott. Nem lehet eldönteni, hogy a 18. századi boszorkányperekben többször, Kelet- és Nyugat-Magyarországon egyaránt előforduló kifejezés, hogy a „falu törvént látott”, a „falu megbüntette” a falugyűlésre vagy a falu nevében ítélkező testületre, tanácsra vonatkozik-e (Wellmann I. 1980: 387; Degré A. 1963: 266; Schram F. 1970a: II. 408, 544, 573).

A falugyűlés által választott testület, a tanács feladatai a 18–19. században:

A szabad foglalással birtokolt határ művelési ágak szerinti beosztása, a nyomások kijelölése és rendjének megállapítása; a tilalmak és a szabadulás idejének megállapítása, meghirdetése; a tilalmak megtartása; a megművelt, bevetett határt védő porgolát kerítések elkészíttetése a gazdákkal; a határba járás rendjének, a különféle munkák idejének megállapítása; a legeltetés rendjének megállapítása; csőszök, kerülők, pásztorok fogadása, munkájuk ellenőrzése; a községhatár külső szélének esztendőnkénti bejárása, a szomszéd községek esetleges foglalásai elleni védelmezése (Papp J. 1992: 174; Molnár A. 1985: 100; Wellmann I. 1980: 377, 393, 395; Bárth J. 1984: 161).

Így például a számosállatnyájak szervezése a tanács hatáskörébe tartozott, míg a juhnyájak legeltetésére és haszonvételeinek ügyintézésére autonóm gazdasági közösségek {8-587.} alakultak, nemegyszer városrészek vagy a Székelyföldön falurészek – tízesek – szerint. A falusi közösséget képviselő tanács ezekben az esetekben csak a társulások számát, az egy-egy nyájban őrizhető állatok mennyiségét határozta meg, illetve legelőiket jelölte ki a községi határból. Hajdúszoboszlón az egyes nyájak, mint például az igás ökrök gőbői és az őrlős ménesek a kertségek zárt tömbjei vagy utcák szerint szerveződtek. Számukra a tanács, az elöljáróság, majd a tsz jelölt ki legelőt, s a gazdák házsorjában őrizték a jószágot. Ha a számosállatnyáj őrzésére nem községi pásztort alkalmaztak, hanem fennmaradt a sorőrzés, ennek megszervezése is a tanács feladata volt (Varga Gy. 1976: 164; Paládi-Kovács A. 1993a: 302–304).

A földesúri és állami adók, egyházi tized, árendák, taksák és egyéb közterhek igazságos elosztása, beszedése, elszámolása, a közmunkák elosztása, az előfogati sorrendiség megállapítása, a katonaállítás és a katonák elszállásolásának megszervezése is a tanács feladata volt (Komoróczy Gy. 1971: 86; Bárth J. 1984: 161; Molnár A. 1985: 100; Sárközy Z. 1958: 259).

A fentieken kívül a közbiztonság védelme, a közrend fenntartása, a rendbontók, jogszokásokkal szembekerülők elítélése, megbüntetése, a közerkölcsök megtartása, a peres ügyekben döntés meghozása, a különféle igazolások kiadása, az egyház ügyeinek intézése is a tanács kötelességei közé tartozott (Molnár A. 1985: 100).

Az úriszék figyelemmel kísérte és ellenőrizte a falusi gazdálkodást, a községi számadásokat, ítéleteket is hozott az ezzel kapcsolatos ügyekben (Kállay I. 1985: 67). Nemegyszer a falusi közigazgatás ügyeibe is beavatkozott: a 18. század második felében a nagykállóiakat felszólította, hogy a naponta kijáró sertéscsürhe helyett kondát tartsanak, vagy Nyíregyházán az úriszék jelölt ki új helyet a gabonásvermek számára. Az is előfordult, hogy a falusiak megalapozott panaszára leváltotta a bírót (Kállay I. 1985: 68–70).

A BÍRÓ

A fenti összetett feladatkör ellátásáért a községi bíró volt a felelős. Mind a feudális kori falusi, mezővárosi közösségek, mind pedig a polgári kori kis- és nagyközségek első számú vezetője a bíró. A tisztség viselőinek elnevezései között találkozhatunk még a főbíró, illetve öregbíró kifejezésekkel is. A nemesi (kuriális) közösségek hasonló funkciót betöltő vezetőjének neve: hadnagy, gondviselő, perceptor, direktor. A korai középkorban villicusnak nevezték, judex elnevezése a 14. században jelenik meg. A recens néprajzi gyűjtések, de az írott források tanúsága szerint is a falu legtekintélyesebb, legmódosabb emberei tölthették be a tisztséget. Kiterjedt rokonsággal, sok baráttal, szomszéddal, a mezőgazdasági munkások között széles körű patrónus-kliens kapcsolathálóval rendelkező tehetős gazdacsaládok tagjai voltak a leggyakrabban bírók. A 20. században legtöbbször a virilisek – legtöbb adót fizetők – közül kerültek ki. Ezt a tényt az általuk vezetett közösség ügyeiért viselt anyagi felelősségük is indokolja. A 20. századi falusi közvélemény szerint a bíró szókimondó, bátor ember. A palóc vidéken közülük való parasztnak, ügyeik képviselőjének tekintették a bírót, aki a falu mindennapi rendjét tartotta fent patriarchális eszközökkel, családi kapcsolatokkal és személyes ismeretekkel. Ügyes-bajos dolgaikkal a falun belül a {8-588.} legkönnyebben a bíróhoz, elöljáróhoz fordultak, legutoljára, legnehezebben az államhatalmat képviselő csendőrökhöz. „A régi bíró, sőt törvénybíró is olyan volt, hogy elintézett maga mindent, nem kellett a hatóságot igénybe venni… csak a szájával intézett el mindent, nem kellett testi fenyítéket alkalmazni sosem…” (Fél E. 1943a: 2. Lásd még: Paládi-Kovács A. 1982a: 125; Molnár A. 1985: 95; Fél E.–Hofer T. 1969b: 327; Komoróczy Gy. 1971: 111; Szapu M. 1993: 106; Szabó László 1989a: 239; Fél E. 1941: 178).

Tisztségét választás útján nyerte el. Megválasztását el kellett fogadnia. Az 1886. évi XXII. tc. szerint is a községi bírói tiszt viselése polgári kötelesség, aminek visszautasítása pénzbüntetést vont maga után. Ezen kötelesség feudális korra visszanyúló előzményét olvashatjuk az 1804. évi gulácsi falutörvényben, mely szerint a megválasztottak kötelesek felvállalni a tisztséget, amelyre megválasztották őket. A bíróválasztás időpontja az évszázadok folyamán többször változott, illetve valószínűleg soha nem volt országszerte egységes, még a 18. században bevezetett központi szabályozás után sem. Számos adat Szent György-napra (április 24.) teszi a bíróválasztás időpontját. 1736-ban az óbudai klarissza apácák ispánját Szent György napján a bíróválasztáson inzultálták a ceglédiek. Egyes településeken még a 18. század közepén, sőt a 19. század elején is, mint például a részben kuriális nemesség lakta Gulácson ekkor történt a választás. Más kutatások szerint a bíróválasztás ideje leginkább karácsony tájára tehető. Kecelen és Hódmezővásárhelyen az 1760-as években január 1-je volt a bíróválasztás napja, mindkét helyen a földesúr intézkedésének következtében. Egy 1754-es Bihar vármegyei statútum Szent András havának (november) első napját jelölte meg kötelezőnek a megyebéli községek számára, és ugyanezt a napot írta elő Mária Terézia úrbéri rendelete is. Az 1770-es évektől tehát az ország legtöbb községében a katonai év kezdetén, illetve az ahhoz legközelebb eső vasárnapon történt az új bíró megválasztása. Egyes falvakban a választás azonban kitolódhatott november végéig is, így például (Nógrád ?) Verőcén többnyire Erzsébet-napkor (november 19.) választották a bírót. A bíróválasztás napját a kisbíró dobszóval adta tudtul a falu lakossága számára (Alsó L. 1935: 33; Belényesy M. 1957: 271–272; Eckhart 1952: 261; Wellmann I. 1980: 387; Borosy A. 1995: 80; Kruzslicz I. 1984: 439; Tagányi K. 1957: 12; Bárth J. 1984: 159; Rákos I. 1984: 569; Papp J. 1992: 179; Bellon T. 1991: 72; Szendrey Á. 1929: 24; MN IV. 286).

A középkorban a bírói tisztség betöltésének időtartamát törvény nem szabályozta, azt csak a helyi szokás, illetve a földesúrral történt egyezkedés szabta meg. Bizonyosan tudjuk azonban, hogy a kora újkortól a választás egy évre, az 1770-es évektől egy (novemberben kezdődő) katonai évre szólt, a bíró személye rendszerint évenként változott. Nem volt ritkaság azonban újraválasztásuk, illetve néhány esztendő múlva történő újbóli megválasztásuk sem. A több nemzetiség által lakott községekben az új bírót rendszerint másik nemzetiségből választották, mint amelyikből az előző volt. Az egy évre szóló bíróválasztás olyan kötelező érvényű volt, hogy amikor 1829-ben a tiszacsegeiek azt kérték, hogy ne egy évre válasszák a bírót, mert az a bosszúállás veszélye miatt nem meri büntetni a kihágásokat, a földesúr erre az esetre (házának, gazdaságának felgyújtása) inkább a kártérítés lehetőségét vetette fel. Jelentős változás következett be a kiegyezés után. A községi törvény értelmében a bírókat három évre választották (Bolla I.–Horváth P. 1977: 20; Kring M. 1938: 236; Szabó Lajos {8-589.} 1987: 123; Papp J. 1992: 174, 178; Sárközy Z. 1958: 261; Velker J. 1931: 116; Szilágyi Miklós 1973: 189–190).

A választás jelöltek közül történt. Úgy tűnik, hogy a 18. század első felében az újratelepülő alföldi községekben – pl. Kecelen – még földesúri beavatkozás nélkül állíthattak jelöltet a lakosok és a választás eredményéről utólag értesítették a földesúr tisztjét, illetve a saját jelöltjeik közül a földesúr emberének jelenlétében választhattak. Szeged jobbágyközségében, Tápén pedig 1757 óta a szegedi városi tanács képviselőinek jelenlétében, a tanács egyetértésével lehetett bírójelöltet állítani. Ezek az esetek azonban kivételszámba mehettek, mert általában a földesúr által megnevezett 3 jelölt közül választhatott a lakosság, amint ezt az úrbérrendelet is megerősítette. A földesúri függéstől mentes szabad paraszti állapotú területeken, mint például a Nagykunságban, a kerületi kapitány nevezte meg a három jelöltet. Az 1836. évi IX. tc. szerint is a földesúr három jelöltje közül kell választani a községi bírót. Az 1848. évi XXIV. tc. a községek ideiglenes szabályozását a megyékre ruházta. E rendelkezés eredményeként néhány megyében a földesúr helyett a járási szolgabíró nevezte meg a három jelöltet, amint ez Tóvároson is történt. Somogy megyében a megyei hatóságok azonban másként – demokratikusabban – értelmezték a törvényt, és nem jelöltek bírót, csupán felügyelték a választást. A szabadságharc leverése után, az abszolutizmus ideje alatt a járási szolgabíró jelölte ki azt a személyt, akit a község számára kötelező volt bíróként elfogadni. Az 1871-ben megalkotott községi törvény (XVIII. tc.) egy újonnan létrehozott községi szerv, a képviselő-testület számára biztosítja a községi bíró (és az elöljáróság többi tagja) jelölésének jogát. A képviselőtestületnek is 3 alkalmas jelöltet kellett megneveznie. Az 1886. évi XXII. tc. azonban eltörölte a képviselő-testület ezen jogát, s a jelölés kötelezettségét a szolgabíróra ruházta át. Ettől kezdve a kis- és nagyközségekben a bírákat a szolgabíró jelölése alapján választották, így az az eset, amikor a lelépő bíró nevezte meg azokat, akik közül valamelyiket utódjául kívánna, kivételes lehetett (Bárth J. 1984: 156; Börcsök V. 1971: 244; Tagányi K. 1957: 12; Komoróczy Gy. 1971: 86, 111; Kruzslicz I. 1984: 439; Papp J. 1992: 180; Bellon T. 1991: 72; Kring 1938: 239; Horváth Z. 1965: 573; Kocsis Gy. 1984: 336; MN IV. 286).

A történeti és néprajzi szakirodalomból nem kapunk egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy kik, a feudális kori falusi, mezővárosi társadalom mely rétegei vehettek részt a bíró és a többi tisztségviselő megválasztásában. Az természetes, hogy a nőknek és a fiatalkorúaknak nem volt választási joga. De az már kérdésként merülhet föl, hogy a felnőtt, házas férfiak mind választók voltak-e vagy csak az önálló háztartásfők? Szavazhattak a házas zsellérek is, vagy csak a telkes jobbágyok élhettek ezzel a joggal? A források szóhasználata ebben a vonatkozásban meglehetősen bizonytalanul értelmezhető. A legkorábbi erdélyi falutörvényből – Zalán és Gyergyóújfalu, 1581 – azt tudhatjuk meg, hogy a teljes, az egész falu együttesen hozza a határozatokat a falugyűlésen, így tehát a választás is ebben a körben történhetett. Szintén a falu gyűlésére és sokak jelenlétére utal egy másik, 16. század végi eset. 1587-ben az egyik Vas megyei községben a bíró a földesúri széken azért emelt panaszt az egyik lakostársa ellen, mert esküdtté választásakor azzal vádolta, hogy nem tett igaz törvényt, majd más alkalommal, amikor Szent György napján bíróvá választották, azt mondta, hogy nem érdemli azt, mert „ludas”. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy {8-590.} általában a falu, a lakosság, a közösség, az egész község (ezek a szakirodalom által idézett források meghatározásai) választja a közösség vezetőit, tisztségviselőit. Tiszacsegén azonban csak a telkes jobbágyok szavazhattak, nyíltan, kézfeltartással. Többféle – és nemcsak a telkes jobbágyok, illetve háztartásfők részvételét jelentő – gyakorlatra, szokásra utal az 1836. évi IX. tc. is. Eszerint az olyan helyeken „hol az eddig divatozott gyakorlat szerint a helybeli lakosok öszvessége minden különbség nélkül befolyt az elöljárók választásába”, maradjon meg a választásnak ezen módja. Azokon a helyeken pedig, ahol eddig „bár melly különböző választási módok divatoztak”, a községben ingatlan (ház vagy egyéb) javakat birtoklóknak legyen joguk szavazni. A szavazás nyilvánosan történt, közkívánattal, közfelkiáltással. Ha azonban a közfelkiáltásból nem lehetett eldönteni, hogy melyik jelölt felé hajlik a többségi akarat, akkor az egyenkénti szavazatok megszámlálásával döntöttek. A közfelkiáltással történő választás azonban még a 20. századra is fennmaradt. A sokszor említett községi törvény pontosan meghatározta a hármas tagolású községi szervezet (választó, önkormányzati, végrehajtó) egyik ágának, a választó szervnek a tagjait. A választóközösségbe azok a felnőtt, adófizető férfiak tartoztak, akik a községben legalább két éve adót fizettek és gazdai hatalom alatt nem álltak (Eckhart F. 1952: 261; Bárth J. 1984: 156; Rákos I. 1984: 570; Komoróczy Gy. 1971: 86; Kruzslicz I. 1984: 439; Papp J. 1992: 179; Sárközi Z. 1958: 261; Örsi J. 1984: 838).

A választás rendszerint ünnepélyes külsőségek között történt. A leköszönő bíró bocsánatot kért esetleges tévedéseiért. A 18. században Hódmezővásárhelyen a bíró, akinek letelt az ideje, az uraság tisztjének átadta a bírói jelvényeket, a pecsétet és a pálcát. Ez utóbbit – egy nádpálcát – Károlyi Sándor 1725-ben ajándékozta az akkori tisztségviselőnek azzal, hogy bíróról bíróra maradjon. A 19. század második felében (?) a régi bíró az újnak adta át a bírói pálcát, a község ládáját és annak kulcsát, valamint a pecsétet. A 18. század végén Kisújszálláson a vasárnapi istentiszteletet megelőzően hirdette ki a kerületi kapitány a jelöltek nevét. Az istentiszteleten a pap az alkalomhoz illő igét választott. A választás után ismét a templomba mentek, hogy „a hitet letegyék”. A felesketésen jelen volt az uradalmi tiszttartó, a későbbi korszakokban a szolgabíró. Szil és Kistata Sopron megyei falvakban ünnepélyes menettel, dobszó mellett kísérték haza a bírót, magukkal vitték a bírói táblákat, más helyeken a felvirágozott kaloda átvitele volt a szokás. Ezek után a tekintélyesebb gazdákat a bíró rendszerint áldomásra hívta (MN IV. 286; Kruzslicz I. 1984: 439; Rákos I. 1984: 569; Szendrey Zs. 1935: 47; Bellon T. 1991: 73; Papp J. 1992: 187; Szendrey Zs. 1929: 24).

A JEGYZŐ

A jegyző nem a falugyűlés vagy a városi tisztújítás során választott tagja, hanem alkalmazottja volt a tanácsnak. A falu szabadon, de a földesúr jóváhagyásával fogadta. A 18. században a népesebb falvakban már általánosan alkalmaztak jegyzőket. Feladatköre nagyon sokrétű, hiszen a községi közigazgatással és önkormányzattal kapcsolatban felmerülő minden olyan tevékenységet, amely írásbeli volt, neki kellett elvégeznie. A jegyző feladatköre és ezzel együtt személyének fontossága annál inkább növekedett, minél több feladatot kellett elvégeznie a községnek a földesúr, a {8-591.} vármegye vagy az állam javára. Az általa vezetett feljegyzéseket, naplókat az úriszék ellenőrizte, és ez volt a jegyző elleni panaszok fóruma is. Bihar vármegye 1816-ban kiadott utasítása egyértelműen kifejezi, hogy a kisebb helységekben a jegyző tartotta kézben a közigazgatást. Ugyanezen utasítás értelmében a lakosság részéről felmerülő minden ügyes-bajos dologban, kárvallásban jó tanáccsal kell a lakosok segítségére lennie, a kérvényeket is meg kell írnia (Kállay I. 1985: 72; Komoróczy Gy. 1971: 8485).

AZ ESKÜDTEK

A bíró munkáját a közösség köréből választott esküdtek, hitesek, polgárok, tanácsosok segítették, a végrehajtásban pedig a fentieken kívül fizetett községi alkalmazottak is közreműködtek. A bíróhoz hasonlóan az esküdteknek is tehetős gazdáknak kellett lenniük, azonban ez nem volt elég a megválasztásukhoz. A 18. század végén a nyírbátori úriszék kijelentette, hogy ügyelni fog arra is, hogy a tanácsban józan életű, igaz és okos emberek legyenek. Fontos szempont volt az is, hogy érdeklődjenek a közügyek iránt. Módosabb, tekintélyesebb, értelmesebb embereket jelöltek erre a tisztségre, márcsak azért is, mert ez egy lépcsőfok lehetett a bírói tisztség elnyeréséhez. A vagyonhoz hasonlóan a tanácsosi tisztség is apáról fiúra szállhatott – a megfelelő készségek, személyes tulajdonságok megléte esetén. Ezért például Kisújszálláson az esküdtek „jó reménységű fiai gyakorlás kedvéért a törvényes kérdések vitája alkalmából” a tanács ülésén részt vettek – természetesen szavazati jog nélkül. A tanács tagjainak példamutatónak kellett lenniük a mindennapok során mind a gazdálkodásban, mind pedig az életvitelben és magaviseletben. Ezek elősegítése érdekében a Nagykun Kerület a tanács tagjainak viselkedését is szabályozta. A 18. század végén megtiltotta például, hogy a kocsmákban igyanak és borozzanak, néhány esztendővel később pedig azt írta elő, hogy a köznéptől magukat a ruházkodásukban is megkülönböztessék (Paládi-Kovács A. 1982a: 125; Kállai I. 1985: 67; Bárth J. 1984: 154; Molnár A. 1985: 96; Kocsis Gy. 1987: 148; Szabó Lajos 1987: 118–119).

A tanács létszáma a település nagyságához, lélekszámához alkalmazkodott, rendszerint 10 fő körül mozgott, habár elképzelhető, hogy vizsgált korszakunkban a létszám általában növekedett. Az esküdtek többnyire mentesek voltak bizonyos közterhek alól, így a túlzott méretű, indokolatlan létszámnövekedésnek ez is gátat szabott. Rendes évi fizetésük rendszerint nem volt, egyes általuk végzett munkákért (pl. végrendeleti, adásvételi és más vagyoni ügyekben folytatott közreműködésükért) azonban az érintett felek által fizetendő, a tanács által megállapított napidíjat kaptak.

Az esküdtek választásában is többféle gyakorlat létezett. Hódmezővásárhelyen a földesúr előírta, hogy először a főbírót válasszák meg, majd utána „a tanácsot s egyéb adószedő, kis és borbírákat, hadnagyot amennyire lehet válogatott, s egymás értő és igazságot szerető tagjaiból az városnak állítsanak”. Ugyanitt írják a források, hogy 1731-ben az öreg esküdtek (a már hivatalban lévők) négy új esküdtet „vettek be” a város szolgálatába. Ez arra is utalhat, hogy maguk jelölhették esküdttársaikat. Ebben a városban az esküdti hivatal az 1810-es évek közepéig egész életre szólt, a megüresedett helyekre maga a tanács választott új esküdteket. Nagyrábén fordult elő, hogy a megválasztott főbíró a többi bírójelölt közül választott törvénybírót, akit {8-592.} főesküdtnek is neveztek, majd ketten együtt 11 esküdtet választottak maguk mellé. Tiszacsegén a bíróválasztás másnapján szintén a bíró választott hitestársakat maga mellé. Sarkadon valószínűleg nem a falugyűlés, hanem a városi kerületek – tizedek – jelölték az esküdteket. A tizedek szerinti jelölés más, nagyobb településen is gyakorlat lehetett. Kecelen az esküdteket a bíróválasztással egyidejűleg választották, egy évre, ennek módját azonban a források nem ismertetik. A helység földesura, a kalocsai érsek 1766-ban előírta, hogy a megválasztott esküdteket először az uradalmi tiszteknek kell jóváhagyni, csak ezután tehetik le az esküt. 1769-ben azonban az úrbéri rendelet előírta, hogy az esküdteket a község maga – földesura beleszólása nélkül – választja és el is bocsáthatja. Ezt a szabályt erősítette meg az 1836. évi IX. tc. is. Elöljáró tehát csak az lehetett, akinek tisztsége évente választás alá esett. A választás – hasonlóan a bíróéhoz – egy katonai évre szólt; az év közben lemondott vagy meghalt esküdt helyét a következő választásig nem töltötték be (Kruzslicz I. 1984: 439; Rákos I. 1984: 570; Molnár A. 1985: 95; Papp J. 1992: 180; Komoróczy Gy. 1971: 86; Bárth J. 1984: 154; Kring M. 1938: 236, 239).

A tanács tagjai azonban megerősítéssel egy éven túl is viselhették tisztségüket. Így például Mezőkövesden 1838-ban az összes hites tanácsnok, szám szerint 21 megmaradhatott hivatalában. Évenként újraválasztva nemegyszer életfogytig betölthették tisztségüket. Ez a hosszú szolgálat sok esetben indokolt volt, hiszen az esküdtek java része valamilyen speciális szakértelmet vagy ismeretet és gyakorlatot kívánó részfeladatot látott el a községi szervezet működésében, ők a faluközösség önigazgatásának „népi tisztségviselői” (Bárth J. 1984: 169). Ezek a részfeladatok a község földrajzi adottságai, a lakosság gazdálkodásának sajátosságai és számos más tényező által befolyásoltan nagyon sokfélék lehettek. A kisebb községekben az egyes feladatkörök differenciálódását, egyes, gyakorlott személyekhez kötődését nem lehet megfigyelni. Általában azt is mondhatjuk, hogy az 1848 előtti községi szervezetről a Dunától nyugatra eső országrészekből kevés ismeretünk van, bizonyára azzal összefüggésben, hogy „a falu eredetileg teljesnek mondható igazgatási és bíráskodási önkormányzata számottevő csorbát szenvedett a földesuraság eluralkodása, majd az államhatalom hatáskörének kiterjesztése és a falu szintjéig való lehatolása következtében” (Wellmann I. 1980: 433), a falusi önkormányzat leginkább a volt királyi Magyarország területén sorvadt el (Sárközy Z. 1958: 261–262; Szabó Lajos 1987: 119).

Mielőtt azonban a differenciálódott „szakfeladatok” ismertetésére térnénk, először az esküdtek általános feladatait ismertetjük, majd a rendszerint a bíró helyetteseként is működő főesküdt, a törvénybíró szerepéről szólunk.

Néhány esküdt mindig a községházán tartózkodott, a bíróval együtt döntöttek a naponta felmerülő ügyekben, lefolytatták a mezei kárbecsléseket, mezsgyevita esetén méréseket is folytathattak, mint Homok községben (Sopron m.) is: „…miért nem méri el Kend ura, mivel hütös ember, mérje el…” (Schram F. 1970a: II. 140). Tanúskodtak a végrendelkezéseknél, adásvételeknél, vagyonbecsűket, hagyatéki leltárakat készítettek, közreműködtek a licitációkon, kiadatták a különféle tanúsító leveleket. Közreműködtek az adó beszedésében is, amint arról Szerencse György, Babát községbeli (Sopron m.) esküdt beszámolt: „…a falusi bíró mellett esküdt lévén, midőn a portiót szedték, akik meg nem adhatták zálogjokat vették…”, a jól végzett munka után „hogy pedig a pénz szedist elvégeztik az esküdtek a bíró házánál leülvén bort {8-593.} kezdettek inni gyertya gyujtáskor…” (Schram F. 1970a: II. 128). Tiszacsegén az esküdtek a községet egymás között járásokra osztották, s ki-ki a maga körzetében köteles volt gondoskodni az ott lakók adózási kötelezettségének számontartásáról. Esetenként – bizonyára a kisebb falvakban – a büntetés végrehajtásában is közreműködtek, mint az egyik sorkitótfalusi (Vas m.) perből megtudjuk: „…azon üdőben falu esküttye lévén … a falu rendelésibül Németh Pannát szitkozódásért és pörlekedésiért megcsapta…” (Schram F. 1970a: II. 535. Lásd még: Tárkány Szücs E. 1961: 170; Kocsis Gy. 1993: 8; Bárth J. 1984: 154; Papp J. 1992: 182).

A főbírót távollétében helyettesítő személy tisztségének elnevezései: első esküdt, öreg esküdt, másodbíró, törvénybíró. Sok helyen kisbírónak is nevezték, ez az elnevezés azonban a későbbiekben az egyik községi szolga elnevezésére tolódott át. Több községből van adat arra, hogy nem a falu választotta, hanem vagy az előző évi bírót tették meg, vagy a megválasztott bíró állította maga mellé az esküdtek közül. A 19. században a közösség választja (Komoróczy Gy. 1971: 86; Molnár A. 1985: 95; Papp J. 1992: 180; Sárközy Z. 1958: 261).

A főbíró és a törvénybíró után következő fontosabb esküdt tagja a tanácsnak az adószedő, a perceptor. Mindenfajta kiadás és bevétel kezelése tartozik feladatai közé, de az általa elkészített számadás felelőse a főbíró. A tisztséget az évenként, esetleg több jelölt közül is választott vagy újraválasztott személy tölti be. Nagyrábén az adószedő feladatköre több személy között oszlott meg: a katonaság lovainak tartásához szükséges fejadagot a portio-perceptor, az állami és megyei adókat a contributionális perceptor, a puszták bérleti díját az árenda-perceptor szedte be, akik mind a generális perceptor, azaz rendszerint a főbíró felügyelete alá tartoztak (Komoróczy Gy. 1971: 85; Bárth J. 1984: 169; Papp J. 1992: 189; Molnár A. 1985: 97).

További kiemelt szerepű esküdtként tarthatjuk számon a gyámatyát vagy tutort, aki az elhunytak vagyonának felleltározásáért, az esetleges árverésen elkelt tárgyak árának behajtásáért, az ilyen módon összegyűlt pénz árvapénztárba történő befizetéséért és az árvapénztár kezeléséért felelős személy. Az is megfigyelhető, hogy egy-egy esküdt hosszú ideig viseli ezt a tisztséget (Bárth J. 1984: 169).

A specializált irányítási és ellenőrzési feladatkört ellátó választott esküdtek által betöltött tisztségek elnevezésében rendszerint a -bíró, -gazda, illetve -vigyázó kifejezést találjuk meg, így a forrásokban említenek:

malombírót, aki a községi malmok állapotáért, az onnan származó jövedelmekért,

borbírót, aki a községi kocsmák jövedelmezőségéért,

székbírót, mészárszékre vigyázót, székgazdát, széklátót, aki a mészárszék működéséért, a helyes mérésért és a szék jövedelméért,

vásárbírót, árusokra vigyázót, aki a vásárok rendjéért, jövedelmükért,

útbírót, aki a község kezelésébe tartozó utak állapotáért,

gátbírót, aki a gátak állapotáért felel,

kertbírót, aki a falut övező porgolát kerítések állapotát ellenőrizte,

mezőbírót, határbírót, pusztabírót, aki a határ rendjéért felelős,

hegybírót, aki a szőlőskertek rendjéért,

tóbírót vagy fokbírót, illetve halászbírót, aki a község határában lévő bérelt halastavak, {8-594.} természetes halászóhelyek használatának rendjéért, a halászattal kapcsolatos jogi ügyekért, illetve az árenda stb. behajtásáért felelős,

kenyérbírót, aki a pásztorok járandóságát tartotta számon, a legeltetési díjat szedte és felügyelte a legeltetési rendet,

csikósgazdát,

ménesgazdát,

– gulyásgazdát,

– ökörcsordás gazdát, akik a legeltetési rendet és pásztorokat felügyelték,

németbírót, katonabírót, aki a beszállásolt katonák és a lakosság közötti vitás kérdésekben intézkedik, és a katonák, valamint lovaik ellátásáért felel,

templombírót, akinek feladatkörét nem ismerjük, de a plébános kérésére erősítette meg őt tisztségében a mezőkövesdi tanács,

tűzinspektort, aki valószínűleg a kémények állapotát, a tűzgyújtási tilalmak betartását ellenőrizte és

koldusbírót, koldusokra vigyázót (esetenkét a koldusok közül), aki a koldulás helyes rendjén őrködött, távoltartotta az engedély nélküli vagy idegen koldusokat (Andrásfalvy B. 1965; Lábadi K. 1994: 30; Sárközy Z. 1958: 262; Madar I. 1989: 55).

Egyes bírák, gazdák, vigyázók a különféle feladatok ellátását végző fizetett községi, mezővárosi alkalmazottak munkájának irányítói, ellenőrzői. A fizetett alkalmazottak egyik csoportja a község egészének érdekében teljesítette szolgálatát. Ilyenek a határ rendjén őrködő csőszök, kerülők, a sokféle szolgálatot teljesítő kisbíró, a pásztorok, a falu rendjén, biztonságán őrködő vachterek (bakterek), strázsák, hadnagyok, ármások, tizedesek, toronyőrök. Másik csoportjuk pedig, amely inkább a nagyobb települések, mezővárosok szervezetére jellemző, a közösség mint önálló jogi személy magángazdaságában nyert alkalmazást. (A magángazdaság hasznát is többnyire közösségi célokra használták fel.) Közéjük sorolhatjuk a város gazdáját, gazdasszonyát, kocsisát, vincellérjét stb. A fentebb felsoroltak közül a kisbíró és a különféle őrködési feladatot ellátó személyek feladatkörét írjuk le részletesebben.

A kisbíró a 18. század közepén néhány településen mint választott tisztségviselő tűnik fel a bíró helyetteseként, másodbíróként, azonban a század végére ezeken a helyeken is megváltozik a feladatköre. Általában altiszti jellegű szolgálatokat végzett, kézbesítői, küldönci feladatokat látott el, erre utal másik, kissé talán csúfolódó elnevezése – futkosó bíró. Feladatai közé tartozott a hivatalos személyek elszállásolása, a közmunka jellegű szekérfuvarok megszervezése, az esküdtek összehívása a gyűlésre, éjszakai ügyelet a faluházánál, a helység házának és környékének rendben tartása, takarítása, valamint fűtése. Egyes helyeken rendőri feladatokkal, a bírói ítéletek végrehajtásával, valamint a hirdetések publikálásával is megbízták. Rendszerint több személy végezte e feladatokat, Pest-Pilis-Solt megye 1783-ban például úgy határozott, hogy egy Kecel nagyságú faluban 3 kisbírót kell tartani. A kisbírói feladatkör ellátása a vizsgált korszakban kétféle módon – éves szegődött alkalmazottal vagy a házak sora szerint végzett közmunkaként – történhetett. Szegődött alkalmazott volt az 1750-es években a kapuvári Szorodics György, aki már 22 éve szolgálta a várost ebben a minőségben, amikor azt a feladatot kapta a bírótól, hogy a vármegyei adószedő által a városra küldött dullókat (adóhátralék-behajtó katonákat) az {8-595.} adóhátralékos gazdák házába szállítsa be. A Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon azonban még a 19. század első felében is házról házra járt a kisbíróság. Tiszacsegén a 19. század első felében kettőről tizenkettőre emelkedett a kisbírák száma, akik fél-fél esztendeig szolgáltak mindenszentektől Szent Györgyig téli, illetve Szent Györgytől mindenszentekig nyári kisbíróként. Ez utóbbiak 21 nap aratási szabadságot kaptak (Molnár A. 1985: 97; Komoróczy Gy. 1971: 86; Szendrey Á. 1929: 92; Papp J. 1992: 183–184; Bárth J. 1984: 175; Schram F. 1970a: II. 278).

A községbeli és határbeli, nappali és éjszakai közbiztonságot ellenőrző, a közrendet fenntartó, a falu székének ítéletét végrehajtó, többnyire fizetett személyzet változatos szervezeti formában, változatos, az eltérő funkciókat gyakran azonos elnevezéssel megnevező módon jelenik meg a forrásokban. 19–20. századi adataink arról szólnak, hogy a fizetett alkalmazottak mellett a lakosok a házak sorrendjében közmunka jelleggel vettek részt az éjszakai őrzésben. Kisebb településeken közvetlenül a bíró irányítása alá tartoztak, de számos helyen külön tisztjük is volt: a hadnagy.

A hadnagy irányítása alá tartoztak a tizedesek vagy utcabírák, másként ármások. (Az áttekintett forrásmunkákból úgy tűnik, hogy ez utóbbi elnevezés a Tiszától keletre volt használatos, de nem kizárólagos.) Tisztségükre – a kisbíróhoz hasonlóan – évente választották őket, vagy a házak sorában szolgáltak. Ilyen ház sorában szolgáló tizedes lehetett az a balmazújvárosi személy, aki egyik társával „cimboraságban” éppen szántott, amikor a tanács tizedesnek tette, és így a maga dolgához ki nem mehetett az eke mellé, hanem amikor megszabadult a tizedesség alól, kiment az ekéhez. Szintén sorban szolgáltak az ármások Tiszacsegén. 1820-tól téli-nyári ármásokat különböztettek meg. Télen a földes gazdák fiai, nyáron pedig a zsellérek szolgáltak. A tizedesek, ármások feladata szerteágazó volt. Egy hódmezővásárhelyi asszony a tizedesnek panaszolta, hogy az ura sokat jár valakihez pálinkára; a gyöngyösi szolgabíró a tizedesnek azt parancsolta, hogy fogja meg a boszorkányság gyanújába esett asszonyt; míg az ecsegfalvi ármások határbeli kártételen ért disznófalkát hajtottak be a faluba (Schram F. 1970a: I. 332, 407; II. 378; Bereczki I. 1947: 261; Madar I. 1989: 55).

Szabolcs vármegyében a szomszéd megyék példája alapján a 18. század végén rendelték el az éjszakai és nappali strázsák állítását. Az 1830-as években tizedenként három strázsa szolgált közmunkaként a házak sorában, akiknek beosztását egy hétre előre el kellett készíteni és az érintettekkel ismertetni (Papp J. 1992: 185, 187).

Nagyrábéról a falu őrzésének egyedülálló módját ismerjük meg: a falu bejáratánál álló strázsaházban szolgálatot teljesítő őr figyelte a faluba bejövőket, és ellenőrizte az idegenek útlevelét.