{104.} HALÁSZAT


FEJEZETEK

KUTATÁSTÖRTÉNETI VÁZLAT

A halászat néprajzi kutatása szorosabban kapcsolódik a 19. századi elméleti előfeltevésekhez, módszertani megfontolásokhoz, mint a többi gazdálkodási ág leírására és elemzésére kialakított agráretnográfia problematikájához. (A halászat magyarországi kutatástörténetéről és az egyes kutatók értékeléséről lásd: Lambrecht K. 1920; Gunda B. 1948; Tálasi I. 1946, 1949; Korompay B. 1953b; Csermák G. 1955; Balassa I. 1975b; Bárdosi J. 1975–76; Solymos E. 1976–78; Szilágyi M. 1978a, 1986c, 1990.)

Ennek oka a kutatástörténet sajátosságában keresendő. A magyar etnográfia első és azonnal példamutatóan nagyszabású teljesítménye Herman Ottó halászati monográfiája volt (1887–88). A történeti források adatait és a halászoktól szerzett információkat imponáló nagyvonalúsággal rendszerező és értelmező szintézis, A magyar halászat könyve az őstörténeti következtetések lehetőségének hangsúlya miatt lett ösztönző hatású. Herman ugyanis ősfoglalkozásként mutatta be a halászatot (utóbb a pásztorkodást is, bár nem ennyire módszeresen), és arra törekedett, hogy az „élő, valóban népies”, nem „iparszerű” halászatnak a történeti változások közepette változatlanul megőrződött eszközei és szókincse segítségével megszólaltassa az okleveles források utalásait, illetve a „prehisztorikus” – azaz a régészet által feltárt – tárgyi emlékeket. Nem elégedett meg tehát a 19. századi ármentesítések után még megfigyelhető – bár „folyton hanyatló” – halászati gyakorlat megörökítésével, hanem észleleteit történeti, főképp őstörténeti bizonyítékokként kezelte (lásd még Herman O. 1885a, 1885b, 1892a, 1898, 1899a, 1902).

Herman Ottó evolucionista felfogású halászati kutatása elsősorban a magyar őstörténet „finnugristái” körében talált visszhangra. Hunfalvy Pál (1888) a könyv megjelenésekor terjedelmes recenzióban hívta fel a figyelmet a finnugor nyelvi párhuzamokra, néhány év múlva pedig Munkácsi Bernát (1893) a teljes halászati szókincs etimológiai elemzésére: a finnugor felfogású etnogenezissel egyeztetett nyelvi rétegek elkülönítésére tett kísérletet. A finnugor elméletet és Munkácsi etimológiáit elfogadva látott munkához az új tudományszak, az etnográfia elméleti és módszertani megalapozásában a legambiciózusabb ifjú tudós, Jankó János, aki az eszköztipológiai összehasonlítást is belekapcsolta a magyar őstörténet-kutatás érvrendszerébe. A magyar halászat eredete című monográfia (1900a) – ha részleteiben vitatták is a kortársak nagy ívű következtetéseit – sokszorosan elismert, a finnugor etnológiát is {105.} orientáló (vö. Sirelius, U. T. 1906) kísérlet volt arra, hogy a finn és az orosz múzeumok tárgyi anyagára, a halászati szakirodalomra, valamint személyes terepmunkájára alapozva kimutassa a magyar halászat eszközanyagának finnugor- és ugor kori rétegét, elkülönítse a népvándorlás kori török, iráni, délorosz kulturális hatást, valamint a honfoglalás utáni, felfogása szerint döntően német eredetű kölcsönzéseket.

Annak ellenére, hogy a kortársak olykor kritikával illették a nagy mű módszertani fogyatékosságait és néhány nem kellően megalapozott következtetését (Nagy G. 1900; Schuhardt, H. 1900b; Czirbusz G. 1901; lásd még Herman O. 1900a, 1900b; Jankó J. 1900b, 1902b; Jankó J.–Semayer V. 1900; Jankó J.–Nécsey I. 1901 vitacikkeit), Jankó János eredeztetései érdemi korrekció nélkül épültek be a magyar néprajzi közfelfogásba. Györffy István is rendre felhasználta azokat A magyarság néprajza halászat fejezetében, ha jelezte is – az európai, különösen szomszédos népek halászatáról írott újabb publikációk (például Antipa, G. 1916; Čurčić, V. 1912; Seligo, A. 1914; Zelenin, D. 1927) ismeretében teljes joggal – kisebb-nagyobb fenntartásait (Györffy I. é. n. (1934)a: 64. skk.). Gunda Béla viszont az 1930-as évek óta újra meg újra figyelmeztetett a finnugor, illetve az eurázsiai perspektívájú összehasonlítások folyton bővülő adatbázisára, a kortárs európai eredményekre: az elodázhatatlan „Jankó-revízióra” (például Gunda B. 1940e, 1948, 1966c – az európai belvízi halászatról írott néhány fontosabb monográfia és tanulmány: Andreška J. 1972; Borne, M.–Benecke, B.–Dallmer, G. 1886; Bosić, M. 1982; Brandt, A. 1976, 1984; Chmielewski, S. 1960; Cvar, N. 1941; Diaconescu, I. 1976; Drobnjaković, B. 1934b; Gaál, K. 1968; Kłodnicki, Z. 1992; Krause, E. 1904; Ligers, Z. 1954; Luts, A. 1959, 1970, 1976; Martinka, J. 1930–31; Misińska, M. 1958; Mjartan, J. 1952, 1984; Momirović, P. 1972; Moszyński, K. 1967; Peesch, R. 1961, 1965; Ränk, G. 1934; Rassow, M. 1958; Sirelius, U. T. 1906–08, 1934a; Vilkuna, K. 1975; Zmeev, R. 1973; Znamierowska-Prüfferowa, M. 1957; Živković, O. 1956). Több eszköz és fogási mód eredetét pedig – Jankó evolucionista felfogását és eszköztipológiai összehasonlító módszerét ugyan követve, ám konkrét eredményeit vitatva – tőle eltérően értelmezte (Gunda B. 1938c, 1964c, 1966c, 1967b, 1974). Gundának ezek a figyelmeztetései és eredményei, sőt az általa szerkesztett, az összehasonlítások kívánatos irányainak és módszereinek gazdag választékát felkínáló The Fishing Culture of the World című tanulmánykötetek sem ösztönöztek azonban mindeddig Jankó következtetéseinek gyökeres felülvizsgálatára (Gunda B. [ed.] 1984). Csupán a kurrens nyelvészeti, régészeti és történeti kutatások inspirálta kérdések és kevéssé kiérlelt válaszok fogalmazódtak a finnugor, a honfoglaláskori, a középkori halászat tényleges jelentőségéről (Balassa I. 1974a; Barabás J. 1977; Moór E. 1927, 1963c; Németh Gy. 1937; Cs. Sebestyén K. 1935; Szilágyi M. 1997c). A halászatnak mint témának a néprajzi kutatások kezdetekor megtörtént felfedezése tehát fékezőleg is hatott a folyamatos kutatásokra: a „megoldottság” illúzióját éltette.

A Herman által összegyűjtött nagy mennyiségű recens adat – leírás és múzeumi tárgy – kiegészítésének lehetősége viszont folyamatos gyűjtésre serkentett. Hozzátehetjük: a szomszédos országokban kibontakozó halászati kutatásokat is Herman eredményei inspirálták (Antipa, G. 1916, 1934; Čurčić, V. 1912; Martinka, J. 1930–31; Vladikov, V. 1926). Elsősorban az adatbázis folyamatos gazdagításának más néprajzi témavizsgálatokénál mennyiségileg vitathatatlanul nagyobb eredményei {106.} miatt érvényes máig Györffy Istvánnak A magyarság néprajzában adott értékelése: „A magyar halászat a magyar tárgyi néprajz legjobban és legeredményesebben kutatott területe” (Györffy I. é. n. (1934)a: 65).

A lokális keretekben vizsgálódó etnográfusok és néprajzi gyűjtők abban is követték Herman kezdeményezését, hogy a – vélt vagy valós – „archaikumokat” keresték. Ennek a szelektáló adatgyűjtésnek a következménye, hogy főképp olyan vizek halászaitól származó adatokkal gyarapodott az etnográfiai ismeretanyag, s gyarapodtak a múzeumi gyűjtemények a használatból kikopott halászeszközökkel, amelyek kívül estek az „iparszerű” halászatot kezdeményező vállalkozók érdeklődésén. A 20. század első évtizedeiben pótolhatatlan adattömeg, a múzeumokban pedig nagy mennyiségű tárgy gyűlt össze az erdélyi folyók és tavak halászatáról (például Sztripszky H. 1902, 1903a, 1903b, 1908; Cs. Sebestyén K. 1907; Roska M. 1943, 1944). Ekkortájt figyeltek fel a kutatók a Tisza és mellékfolyói, illetve a halászati szempontból mindinkább elértéktelenedő tiszántúli apró vízállások halászaira. Ezek a lokális keretben megkezdett gyűjtések olykor csak évtizedek múltán értek publikációvá, kiegészülve az 1930-as években még mindig fellelhető régiességekkel. Az 1920–1930-as évek publikációi pedig a következő néhány évtizedben is hasonló programú gyűjtésekre ösztönöztek (például Sztripszky H. 1904; Deák G. 1911; Ecsedi I. 1926a, 1934; Szabó K. 1918, 1937; Gönyey [Ébner] S. 1926; Banner J. 1923, 1926; M. Kiss L. 1931; Morvay P. 1937; Nyárády M. 1938, 1941; Szűcs S. 1938b, 1942, 1946, 1977; Kiss L. 1922, 1943b, 1954, 1961; Nyíri A. 1948; Babus J. 1959; Gaál A. 1976; Makay B. 1977; Szabó L. 1981; Farkas J. 1982: 163–177; Bereczki I. 1982; D. Varga L. 1983, 1984, 1987; Almássy K. 1993–94).

A halászat kapitalista vállalkozássá alakulásában a leginkább érintett Balatonról elkészült ugyan a Herman adatait jelentősen kiegészítő összegzés, Jankó János azonban inkább a tóról kiszorult halászok emlékezetében és a Kis-Balaton, a Berek „vízivilágában”, mintsem a kutatása idején létrejött részvénytársaság működési területén találta meg a megörökítendőt (Jankó J. 1902a). Ahogy a későbbi részvizsgálatok is a „népies halászat” múltját és felszámolódásának folyamatát, a hagyományos eszközök utóéletét, illetve a Kis-Balaton és a Berek halászati emlékeit rögzítvén csupán érintőlegesen vették számításba a Balatonon folyó „iparszerű” halászatot (például Viski K. 1932a; Domanovszky Gy. 1942; Lukács K. 1929, 1934, 1951; Vajkai A. 1964; Hoss J. 1966; Reöthy F. 1975, 1983; Takács L. 1978; Sági K. 1981; Takáts Gy. 1986: 72–84; Petánovics K. 1991, 1993).

Az is felettébb jellemző a szelektív érdeklődésre, hogy a Duna és mellékfolyói halászatáról készültek ugyan adatközlések, de csak azokról a vidékekről, ahonnan régiességeket lehetett bemutatni; ahol tehát nemcsak halásziparosok, hanem parasztok is halásztak (például: Keszegfalva – Bátky Zs. 1903b; Ipolymente – Györffy I. 1933; Csallóköz – Khín A. 1948; Sárköz – Kovách A. 1904a, Csalog J. 1940; Dráva-szög – Gönyey S. 1942c). Csak a második világháború után, a recens kutatások „fehér foltjait” módszeresen felszámolni törekvő Tálasi István professzor ösztönzésére szakított Solymos Ede az örökölt szemlélettel, mely szerint az az eszköz és munkamód, ami – a Herman adataihoz viszonyítás értelmében – nem minősíthető „archaikusnak”, nem érdemes a leírásra, elemzésre. Solymos a recens halászati technika – és a halászéletmód – teljes körű dokumentálását vállalván, az eszközkészlet {107.} 19–20. századi átalakulásának, az innovációk tovaterjedésének elemzésére törekedett (Solymos E. 1955a, 1959, 1964, 1965, 1974, 1976a, 1994, 1995 – egyéb publikációk a dunai halászatról: Szinnyey J. 1863; SMJ 1917a, 1917c, 1918c; Janitsáry M. 1937; Görföl J. 1976).

A Balatonéhoz hasonlóan kezelte a kutatás a Velencei-tó és a Fertő tó halászatát is. A jelentéktelen dunántúli kisvizekről előbb jelentek meg vázlatos ismertetések (például Bellosics B. 1902; Gönczi F. 1911; Vajkai A. 1940; Némethy E. 1941; Khín A. 1954; Vakarcs K. 1956; Csaba J. 1973), mint ezekről a jelentős halászvizekről. A szerény előzmények után – ugyancsak Tálasi István ösztönzésére – a második világháborút követően elvégzett monografikus adatgyűjtések arról tanúskodtak, hogy korántsem volt megalapozott az örökölt előítélet. Jószerével ugyanolyan „régiességek” is felderíthetőek voltak mind a Velencei-tó, mind a Fertő tó halászai körében, mint a „reliktumnak” tekintett kisvizek mentén (a Velencei-tóról: Solymos E. 1952a, 1952b, 1958a, 1996 – lásd még: Kovács E. 1938; Diószegi V. 1950; Khín A. 1960; a Fertő tóról: Bárdosi J. 1959, 1970, 1975–76, 1994 – lásd még: Mikó S. 1970).

A közeli múltban végzett adatgyűjtések egyébként sem igazolták, hogy bárhol is vagy teljes egészében „archaikus”, vagy a „halász-hagyományokkal gyökeresen szakító” lett volna a halászgyakorlat. Az ármentesítések késői befejeződése miatt a legnagyobb folyók közelében a 20. század közepéig „vízivilágnak” maradt kistájakon, illetve a halászati szempontból másodrangú vagy teljesen jelentéktelen folyócskák és vízállások mellett egyaránt az „archaizmusokat” is, az újító készséget is dokumentálni tudták a kutatók. Arról szintén tanúskodnak az újabb vizsgálatok, hogy a természetes vizeken – a Balatont kivéve – sehol sem volt igazán jellemző az „iparszerű” halászat: a szerszámkészítés is, a hal zsákmányolása is megmaradt kézműves foglalkozásnak. A tógazdasági haltenyésztéssel és lehalászással – a valóban „iparszerű” halhústermeléssel – kapcsolatban viszont meg sem fogalmazódott a néprajzi vizsgálat lehetősége és szükségessége. (A nagy folyók s a folyó-közeli tavak halászati technikáját bemutató újabb dolgozatok: Szeged és környéke – Bálint S. 1976, Bárkányi I. 1996, Szilágyi M. 1971, 1987a, Szlavkovszky L. I.-né 1987; a Duna és Tisza vajdasági szakasza – Bóna J. 1950, Solymos E. 1976b, Bosić, M. 1982; Szigetköz – Kovács A. 1987; Drávaszög – Pataky A. 1974; Lábadi K. 1987, 1994; példák a patakok, kisebb folyócskák és vízállások halászatának leírására: a Tisza mellékvizei – Vásárhelyi I. 1959, Solymos E. 1960, Molnár Gy. 1969, Papp J. 1972–74, Szilágyi M. 1980, Zsupos Z. 1990, Felföldi B. 1993; Duna–Tisza közi csatornák és tavacskák – Khín A. 1964, Solymos E. 1962, 1984b; Szilágyi M. 1973a; Dunántúl – Zentai J. 1966; erdélyi és moldvai folyók – Fábián M. 1973, 1991; Zsigmond J. 1980, Wilhelm S. 1994, Kászoni Z. 1995–96.)

A Herman-monográfia a történészek, először a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle köré csoportosult gazdaságtörténészek érdeklődését is felkeltette. Főképp Takáts Sándorét és Tagányi Károlyét, akik a középkori és kora újkori vizahalászatról, a halkereskedelemről és a vízhasználat jogi feltételeiről publikáltak forrásközleményeket (például Takáts S. 1897, 1902; T. K. 1899 – lásd még: Tagányi K. 1895, 1896–1908). Utóbb pedig Takáts „tudományos publicisztikaként” meghatározható összefoglalást is készített a 16–17. századi halászati gazdálkodásról, elsősorban a vízhasznosítás és a munkaszervezet összefüggéseiről (Takáts S. é. n. [1928]). Bár a {108.} 19. század végén – a 20. század első felében jelentékeny mennyiségű halászattörténeti adalékot tettek közzé s értelmeztek a gazdaságtörténet művelői (például: Banner J. 1929b; Borovszky S. 1900; Dongó Gy. G. 1913, Kolosváry G. 1928; Szabó I. 1930; Szabó K. 1935; Szamota I. 1894; Szeremlei S. 1911; Szőke B. 1948; Sztripszky H. 1903b, 1908), a vizahalászat szempontjából kulcsfontosságú Csallóköz halászatáról helytörténeti indítékú kismonográfia is született (Alapy Gy. 1933), olykor a recens gyűjtésüket publikáló szerzők is szükségét érezték, hogy történeti adatokat idézzenek, a forrásfeltárások mégis ritkán találkoztak a halászat történeti rétegeit elkülöníteni törekvő tudatos programban. Az ilyen szándékú, ám a halászat iránti néprajzi érdeklődést csak évtizedek múltán befolyásoló kezdeményezések közül Degré Alajosnak (1939) a halászati jog középkori történetéről írt monográfiáját, Lukács Károlynak (1940a, 1941, 1943a, 1953) csak részpublikációkat eredményező halászattörténeti búvárkodását, a vizafogó szégye szerkezetének többszöri rekonstruálási kísérletét (Gaál K. 1947, Morvay P. 1948, Khín A. 1957, 1962), s főképpen Belényesy Mártának (1953) a 14–15. század agráretnográfiai vizsgálatok részeként elvégzett halászati összefoglalását emelhetjük ki.

Az 1950-es évektől elsősorban etnográfusok vállalkoztak az archivális források feltárására és azok etnográfiai szemléletű értelmezésére. Azzal a szándékkal, hogy minél pontosabban kijelöljék a halászat helyét és jelentőségét az árutermelés és a paraszti gazdálkodás rendszerében. Ennek köszönhetően jelentősen szélesedtek ismereteink az alföldi folyók s az ártéri tavak hasznosításáról, vagyis az évi áradások és a halászat tudatos összehangolásáról (például Andrásfalvy B. 1970a, 1973, 1975, 1976a; Károlyi Zs.–Nemes G. 1975; Szilágyi M. 1977a, 1982a, 1992a; Bellon T. 1996a), a feudalizmuskori halászati joggal és a halászatra, a halkereskedelemre való szakosodással összefüggésben az üzemszervezeti kérdésekről (például Andrásfalvy B. 1970b, 1976b; Bencsik J. 1978; Iványi B. 1962; Solymos E. 1967, 1979, 1984a, 1987a, 1987b; Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978, 1979; Sugár I. 1979; Szilágyi M. 1966, 1968a, 1974a, 1975b, 1977b, 1978b, 1984, 1986a, 1989b – további adatok: Németh G. 1990; Papp J. 1992; Rozs A. 1988), valamint a halászat feltételrendszerének 19–20. századi átalakulásáról, ezzel együtt a legális és illegális halászkodás egyidejű jelenlétéről, de együttesen is folyton csökkenő jelentőségéről (például Solymos E. 1959, 1964, 1969, 1970; Szilágyi M. 1982b, 1983, 1986b, 1988a, 1989a, 1998b).

Igen sok, és napjainkban is gyarapodó tehát a halászatkutatásnak ez alkalommal számba vehető eredménye. Ennek ellenére persze még mindig vannak „fehér foltok”. Figyelemre méltó előmunkálatok ellenére sem készült el például a Körösök halászati monográfiája, csak részlegesen publikált kísérletek történtek a Maros vagy a Dráva halászati monográfiájának megírására, s a Balaton halászatát is érdemes lenne újravizsgálni, figyelmet fordítván az „iparszerű halászat” árnyékában máig jelen lévő orvhalászatra. Ha azonban lehet – és kell – írni újabb halászati tanulmányokat a most lehetséges összefoglalás után is, nem az ezret alig meghaladó számú főfoglalkozású halász (s felbecsülhetetlen létszámú orvhalász) tudásának és emlékeinek megörökítése, hanem az ökológiai viszonyok által meghatározott és gazdálkodási célú eszközkészlet rekonstruálása szándékával. Ehhez pedig elsődleges jelentőségű a történeti forrásfeltárás folytatása. Az értelmezéshez ma még – lévén a halászat döntően kézműves szinten maradt foglalkozás – a recens eszköz- és munkamódleírások {109.} jelentősen hozzájárulhatnak: a birtokigazgatási vagy jogi szükséglet miatt annak idején írásba foglalt ügyeket – a forrásainkat – a „halászlogika” szerint segítenek helyesen érteni.

A VÍZRAJZI VISZONYOK VÁLTOZÁSAI

HALÁSZÓ VIZEK AZ ÁRMENTESÍTÉSEK ELŐTT

Amikor a 19. század második felében először vették számba a magyar történetírók a középkori oklevelek vízrajzi adatait, csodálkozva és hitetlenkedve állapították meg, hogy az Árpád-korban 3000–4000 piscina, vagyis – a latin szó eredeti jelentése szerint – ’halastó’ volt az országban. Bár azt Ortvay Tivadar (1882: 357) is észrevette, hogy e piscinák (egy-kettő kivételével) folyóközelben feküdtek, először Herman Ottó (1887–88: 71–79) fogalmazott meg a halban felettébb gazdag magyarországi folyók mellett teljességgel indokolatlan többezernyi halastóval – azaz: a „fejlett haltenyésztéssel” – kapcsolatos kételyeket: „a sok ezer név legnagyobb részének nem halastavakra, hanem azokra a tanyákra van vonatkozása, amelyekre az egyes tó vagy folyó minden község határában fel volt és ma is fel van osztva”. Módszertani értelemben bármennyire jelentős volt is, hogy Herman – a recens párhuzamok figyelembevételére figyelmeztetve – irányt mutatott a több jelentésű, gyakran valóban ’halászóhely’-et jelentő piscina értelmezéséhez, érvelése el is bizonytalanította az etnográfusokat és a történészeket az ártéri tavak halászati jelentőségének felismerésében.

Herman következtetését persze az általa idézett középkori források sem támasztották igazán alá. Akadnak ugyan -taua utótagú vízrajzi nevek, ám ha ezeknek nem ’tava’, hanem tana ’tanya’ – azaz ’hálóhúzó hely’ – lenne is az olvasata, sokkal több a forrásokban a -tho, -thow, -tou utótagú tónév, s ezek semmiképpen sem vonatkozhatnak ’tanyá’-ra. Az pedig nem kétséges, hogy valóban ’mesterséges halastavak’ voltak azok a hegyi patakok vizével táplált, részben a tóásók által mélyített, részben a patak „eldugásával” – gát építésével – kialakított piscinak, melyek „magánosok kastélyai körül, kolostorok közelében” Erdély-szerte „oly nagy számban” voltak azonosíthatóak a 19–20. század fordulója tájt, hogy – Sztripszky Hiador (1908: 71) következtetése szerint – „nem volt valamire való birtok, amelyben halastavak ne lettek volna”. Bár a Sztripszky által értelmezett és az azóta publikált adatok azt igazolják, hogy a patakvölgyi ’halastavat’ eredményező dugás egyszersmind malomgát is volt, azaz: a halastó-létesítési eljárás „eredete” nem lehet független a patakmalmok elterjedésének korától, a római kortól, a régészeti leletek bizonysága szerint akár őskori eredetű gondolat is lehet a patak elgátolásával tó létesítése (Roska M. 1939). Az ilyen piscinák egyébként nemcsak Erdélyben, hanem – bár az adatok kevésbé feltártak – a Dunántúlon is elterjedtek lehettek a középkorban, s még a 18. században is (Holub J. 1963: 60; Fülöp É. 1985).

A folyamközeli piscinák halgazdasági jelentőségének megértéséhez egyébként sem a maga – hangsúlyozta az „ártéri gazdálkodás” jelentőségét először tudatosító Andrásfalvy Bertalan –, hanem a rendszerint vele együtt a szövegbe foglalt fok (s {110.} több latin megfelelője: meatus, fossa, fossatum, piscina alveus) szerepének felismerése adott kulcsot. A fok eredetileg „azt a mesterséges, emberkéz alkotta átvágást jelenti, mellyel a folyóvíz mentét közvetlenül kísérő magasabb hátat, természetes gátat megnyitották, hogy a víz kijuthasson a völgy egész árterületére, illetőleg apadáskor ezen keresztül visszafolyhasson a mederbe” (Andrásfalvy B. 1973: 12). Olyan vagy teljességgel ember alkotta, vagy eredetileg természetes, de folyamatosan tisztított, mélyített vízfolyások, csatornák voltak tehát a fokok, melyek – összekötvén a folyót és az ártéri tavakat, illetve behálózván az árteret – biztosították, hogy az évi rendszerességű áradások vize a tavakba jusson és szétterüljön az árterületen.

Az áradásokkal van ok-okozati összefüggésben az ártéri piscinák halban való gazdagsága. A halak ívásukkor, mely időben egybeesett a tavaszi áradással, a sekélyebb vizet keresték, kiúsztak tehát a fokokon át a tavakba. Ha erre az ösztönszerű vándorlásra alapozták a halászok a zsákmányolást, a víz szétterülését biztosító vízfolyásokon és az ártér tavaiban nagyobb mennyiségben jutottak a zsákmányhoz, mintha a folyóban halásztak volna.

A középkori okleveles emlékekből arra következtethetünk, hogy nemcsak az éppen kiúszó halakat igyekeztek feltartóztatni és kifogni, hanem a fokon emelt keresztirányú földgát vagy erős gerendákból megépített rekesz segítségével az ártéri „halastóban”: a piscinában vagy vivariumban megtartották a leívott halakat, hogy – megfelelő időben – kerítőhálóval halászhassanak (részletesen: Szilágyi M. 1992a: 31–42). Az 1138-ban Álmos herceg által a dömösi prépostságnak adományozott Citei nevű, a mai Tápé (Csongrád m.) határában volt halastóról (vivarium, quod dicitur Citei) azt is közli az oklevél, hogy meghatározott időben nyitni és zárni kellett annak ki- és bejárati ágát (exitus et reditus fauces vivarii). Ezt Győ, Csákány és Tápé lakói végezték. A halastó jövedelmének harmada azonban a csongrádi várat illette, s ezért a prépostság halászainak együtt kellett működniük a csongrádiakkal, „ha rekeszteni akarnak” (claudere uoluerit). Mivel a tó jövedelmét osztották meg, nyilvánvaló, hogy azért kellett a halászó szolgáknak együttműködniük, mert a megfelelő időben történő „elzárás” tette lehetővé mindkét birtokos számára a folyamatos halászatot. Különösen bizonyító erejűek azok az oklevelek, melyekben a piscinát a legnagyobb méretű tavi kerítőháló, a gyalom nevéből alkotott földrajzi név jelöli. A Szabolcs megyei Veresmart környékére lokalizálható Gyalmostó (pyscina Gyalmastho, Galmasthow) tulajdonjogát tisztázó hosszú pereskedés (1329–1330) eredményeként a peres felek végül is abban egyeztek meg, hogy jobbágyaik együttműködnek a halászatban. Nyilván ugyanúgy, mint a dömösi prépost és a csongrádi vár halászai, mivel ugyanezt a tavat 1381-ben rekesztékével együtt említi egy másik oklevél (stagni Gyalmostou ad duas capturas). A gyalmostó ilyen értelmezése Werbőczy magánjogi magyarázatában is benne foglaltatik: az általa kimagasoló, a nagy folyók vizafogó helyeivel azonos értékűnek minősített „Nagy halastavak, melynek rekeszei vannak” magyarázó mondata ugyanis: „és amelyeket gyalmostónak vagy morotvának [azaz: a folyóról »lefűződött« holtágnak] is neveznek”.

Andrásfalvy Bertalan – s az ő eredményeire alapozva a vízügytörténet kutatója, Károlyi Zsigmond – arra következtetett, hogy az áradó folyóvíz „ártéri szétvezetésének gondolata és gyakorlata ... a Duna medencében a középkor folyamán addig szinte páratlanul álló méretekben és tervszerűséggel kivirágzott”. A török hódoltság {111.} alatt azonban az „ártéri fok-csatorna-rendszer ... gyors romlásnak indult. Nemcsak a további építkezés és a fokok, csatornák kezelése, tisztítása maradt el”, hanem a lakosságnak érdeke is volt, hogy az ártér vadonná – búvóhellyé – váljék. A török hódoltság után hozzákezdtek ugyan a fokrendszer ismételt kiépítéséhez, a középkori „virágzás” színvonalát azonban meg sem közelítette a 18–19. század ártéri gazdálkodása (Andrásfalvy B. 1973: 20, 52 – vö. Károlyi Zs.–Nemes G. 1975). Bár e nagy jelentőségű elmélet „virágzással”, „tervszerűséggel”, majd „hanyatlással”, végül „részleges helyreállítással” jellemzi az ártéri gazdálkodás korszakait, ezeknek a „korszakoknak” a gazdaságtörténet szempontjából nincs igazolható jelentőségük, ha a halászó vizek jellegét vizsgáljuk. Az egykorú források ugyanis – mind a középkorban, mind a hódoltság korában, mind a 19. század első felében – csupán annak bizonyítására alkalmasak, hogy az ártéri tavak halászatának az ármentesítésekig sokkalta nagyobb gazdasági jelentősége volt, mint a folyókénak. Csak azoknak a folyószakaszoknak – leggyakrabban sziget melletti egyik folyóágnak – a haszonvételi értéke vetekedett a legnagyobb ártéri tavakéval, melyek a vizák fogására voltak alkalmasak: ahol szégyével való rekesztést, s ahol vizafogó tanyát alakítottak ki. Az adott korban „legértékesebb” halászó víznek egy másik korszakéhoz viszonyított értékét – azaz: a „gondozás” érdekében belefektetett, „többnek”, illetve „kevesebbnek” vélt munkamennyiség talán eltérő hozadékát – lehetetlen megállapítani, hiszen egy-egy korszakra vonatkozóan sincsenek értékelhető adataink a halászati gazdálkodás tényleges hasznának kiszámítására, csupán a valószínűsítésére. Szinte csak arra vannak, hogy megállapítsuk: a forrásokkal jól belátható bármelyik korszakban gazdálkodtak a természeti adottsággal; a tavaknak az évi rendszerességű áradás eredményezte halbőségét a lehetőséghez képest maximálisan kiaknázták.

Az ártéri tavak folyamatos halászati jelentőségével kapcsolatban az alábbiakat kell tehát számon tartanunk:

– Nemcsak az Árpád-kori, kora középkori birtokadományozásról szóló oklevelek, hanem a 16–17. századi urbáriumok is az ártéri, rendszerint földrajzi névvel azonosított piscinákat említik a legtöbb hasznot ígérő, ezért elkülönítetten kezelt halászó vízként. Ezeket a jogtulajdonos – ebből a szempontból lényegtelen, hogy kikkel és milyen feltételek mellett – a maga hasznára halásztatta, ezért tilalomban tartotta.

– A török részre adózás mértékét meghatározó 16–17. századi defterek, alkalmazkodván ebben a magyarországi gyakorlathoz, szintén a vizek eltérő haszonvételi értékét vették figyelembe: a piscinákból, gyalmostavakból származó (többségében nyilván piacra kerülő) zsákmány felét, a folyókból s ugyanígy a jelentéktelen kisvizekből a döntően önellátási célból kifogottnak tizedét kellett a meghódolt országrész jobbágyainak beszolgáltatniuk (vö. Szilágyi M. 1982a: 304–210).

– A 18. századból és a 19. század első feléből származó különböző források már nem a földbirtokos által tilalomban tartott és – a robotot is igénybe véve – a jobbágyaival halásztatott piscinákról tájékoztatnak (bár helyenként ilyenek is voltak). Sokkal inkább arról, hogy a legértékesebb halasokat – s ezek akkor is vagy vizafogásra alkalmas folyószakaszok, vagy az ártéri tavak voltak – faluközösségek, maguk a halászok (közöttük városi céhtagok is, jobbágyok is), s idő telvén a halkereskedelemben érdekelt vállalkozók bérlőként hasznosították. Ha a bérleti szerződések kellően részletezőek, azt is tartalmazzák, hogy a szokásos időben levonuló tavaszi áradásnak, {112.} illetve a fok ilyenkor szükséges kinyitásának, apadáskor pedig elrekesztésének az elmaradása szerződést módosító – a bérösszeget csökkentő – jelentőségű volt (vö. Szilágyi M. 1984, 1986a).

– A 19. század második felében, ha Herman Ottó nem tulajdonított is neki jelentőséget, maguk a halászok természetesen számon tartották az ártéri tavaknak a fokok rekesztése révén jelentősen megnövelhető haszonvételi értékét. A mindszenti halászmester, Danicska József – Herman egyik informátora – például ezt írta ifjúkora idejéről: „...e század elején a folyamok mentén sok helyen léteztek halastavak. Neveiket onnét vették, hogy halastóknak használták, mégpedig úgy, hogy azoknak külön vízbeeresztő csatornát készítettek, amit akkor ’fok’ néven ismertek. Ezt a szükséghez képest gondozták is ... De gondoskodtak ezen tavak fokjainak erős farekesszel való ellátásáról is. Több helyen, ahol ilyenforma műveletek voltak, a folyók partjain, a vízmosás alkalmával lehet látni, milyen erős rekeszösszeállítást használtak azért, hogy a halakat a halastavaikban biztosan megtarthassák” (részletesebben: Danicska J. 1886, 1887; vö. Szilágyi M. 1983, 1987b). Ahol pedig a folyó és egy-egy ártéri tó, vízállás természetes kapcsolata a gátépítések után is megmaradt, a 20. századot is megérte a fokok rekesztésének – ekkor már – féllegális, mindinkább illegális gyakorlata. Az 1888. XIX. tc. – a halászati törvény – általánosságban fogalmazta meg a meder teljes szélességben történő rekesztésének és az ívó halak ártéren való visszatartásának tilalmát, 1907-ben pedig a földművelési miniszter rendelete (47.500/1907. VI. 4. sz.) a fokok elzárására konkretizálta e tilalmat: „... egyesek nemcsak akadályozzák az ártérre vonult halaknak a mederbe való visszatérését, de azzal, hogy a vonulás útjába kiválasztott helyeken rekeszt (lészát, vejszet, hálót stb.) állítanak, a halakat s azoknak az ártérben fejlődött ivadékait zsákmányul ejteni igyekeznek”. Az ilyen rekeszt megsemmisítették, építője ellen pedig mint orvhalász ellen eljárást indítottak – kivéve, ha a minisztérium a körülmények mérlegelése után mégis engedélyt adott az ártéri vízfolyás elrekesztésére (Fischer F. 1928: 81–82).

Ha az ártéri tavak, valamint a Duna és a Tisza haszonvételi értékéhez viszonyítunk, messze nem volt a vízfelület nagyságával arányosan növekvő a halászati kihasználtsága nagy tavainknak: a Balatonnak, a Velencei-tónak és a Fertő tónak. Jellemző ebből a szempontból, hogy a Balaton mellékiek, mielőtt az 1860-as években az alsó-tiszai halászok meg nem ismertették velük a maguk kerítőhálóját, tavasztól őszig nem használtak a 140 méternyi hosszú gyékényesnél nagyobb hálót. Szinte kizárólag partközelben halásztak mind a nagyhálókkal, mind a kisszerszámokkal; a tó belsejében pedig a tél jelentette az igazi halászati idényt: a jég alatti kerítőhálós halászatkor a 200 méter hosszúságot is elérte a balatoni gyékényes (Jankó J. 1902a: 340–350).

AZ ÁRMENTESÍTÉSEK KÖVETKEZMÉNYEI

A 19. század közepén–második felében lezajlott mocsárlecsapolások, gátépítések és mederrendezések a mezei gazdaságot szolgálták: jelentősen megnövelték a szántóföldi művelésbe, rétgazdálkodásba bevonható területeket. Emellett – elsősorban a Dunán – a zavartalan hajózást is biztosítaniuk kellett. A vízrendszerbe történt beavatkozások {113.} a halászat jövedelmezőségét rendkívül kedvezőtlenül befolyolták. (Az ármentesítő munkálatokról lásd: Fodor F. 1957; Károlyi Zs. 1960; Ihrig D. [szerk.] 1973; Dóka K. 1987.)

Az állandóan vagy időszakosan vízzel borított területek csökkenésének szemléltetésére elegendő egyetlen adatsort idézni. Az 1820–1830-as években elkészült felmérések és utólagos számítások alapján arra következtettek a vízügytörténet kutatói, hogy a Tisza és mellékfolyói ősi ártere mintegy 1 963 700 hektárnyi volt, s ebből 477 000 hektár állott állandóan víz alatt. A 20. század második felében viszont mindössze 53 869 hektárt tettek ki az állóvizek és vizenyős területek a magyarországi Tisza-völgyben (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 12–13).

A csökkenésnek ilyen számadatai sem fejezik ki azonban a változások tényleges hatását, hiszen a megmaradt vizek minőségileg is alaposan megváltoztak. A gátak megépülésével elértéktelenedtek a kiterjedt árterület tavai, hiszen megszűnt az ok-okozati összefüggés a tó halállománya és az évente ismétlődő áradások között. Az értékváltozást jól kifejezi, hogy a Tisza menti halászok dögöknek, Dög-Tiszának nevezik a holtágakat, vagyis a „holt”-nál pejoratívabb hangulatú, alapjelentése szerint állatok tetemére alkalmazott jelző lett a „nem élő” minősítője.

A 20. században halászatilag hasznosított holtágak persze nem azonosak a „lefűződéssel” keletkezett egykori morotvákkal, melyeknek szinte mindegyike feltöltődött és kiszáradt. Ezek a dögök a szabályozáskor levágott kanyarulatokból alakultak ki. Egy 1879-ben készült jelentés szerint csak a Tiszán 111 átvágást végeztek, s ez megközelítőleg ennyi holtágat eredményezett (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 62). A rövidítés érdekében kiásott „vezérárkokból” kifejlődő holtágak mindegyike persze korántsem jelentett azonos méretű és minőségű vizet. A Felső- és Közép-Tiszán rövidebbek voltak a kiásott medrek, lényegesen gyorsabban fejlődtek valóságos folyómederré, s ment végbe az egykori folyókanyar „állóvízzé” alakulása. Különösen ha az árvízvédelmi töltésen belülre került egy-egy ilyen holtág, zajlott le gyorsan az eliszaposodása, s borították el különböző vízinövények. Szolnoktól délre lényegesen hosszabb kanyarulatokat vágtak át. A legnagyobb, 18,6 km hosszú, a gyálaréti Holt-Tisza, mely 7,6 km-es új meder ásásával jött létre, s a nagyobbak, halászati szempontból jól hasznosíthatóak közé tartozik még a cibakházi, a tiszaújfalusi, a csongrádi és az atkai Holt-Tisza is, melyeknek mindegyike kívül esik a védtöltésen. Nincs ugyan természetes kapcsolatuk a folyóval, több ilyen holtágon mégis önálló halászati társulat alakult. Biztosított volt ugyanis hasznosításuk feltétele: zsilippel ellátott csatorna kapcsolta a holtágat a folyóhoz.

A 19. század második felétől már nem az ártéri tavak, hanem a folyók bérletének megszerzéséért versengtek a halászati vállalkozók és a halászok. A bérelt folyószakaszhoz hozzászámították az áradás néhány hete alatt vízzel borított hullámteret és a folyóközeli tavakat, vízállásokat. A vállalkozó-bérlők legalábbis mindent megtettek, hogy ezeket is bérleményük részének tekinthessék, mert az ártéri mélyedésekben – leginkább az utak és gátak építésekor keletkezett kubikgödrökben – visszamaradó halak, különösen az ivadékok, a víz kiszáradván, elpusztultak volna. Ahol a vállalkozó-bérlő nem tudta belekapcsolni a maga üzemébe az ártér vizeit, és a jogtulajdonos (a közbirtokosság, a MÁV vagy az ármentesítő társulat) sem adta külön bérbe, az alkalmi halfogók – jogi értelemben: orvhalászok – szabad prédái maradtak.

{114.} A nagyobb holtágakat, ha érdemes volt halászatilag hasznosítani, nem iszaposodtak és gazosodtak el, önállóan is bérbe adhatták, s bennük – rendszerint állami támogatást is igénybe véve – haltenyésztéssel kombinálták a zsákmányolást. A halászati szakírók és a kormányszervek már az ármentesítés befejezése előtt szorgalmazták a természetes vizek halasítását és szabályozott lehalászásukat (összefoglalóan: Répássy M. 1902; Hankó B. 1928; Fekete I. 1955. – lásd még: Kenessey A. 1868; Kriesch J. 1868; Tasner D. 1868). A propaganda nem is volt hatástalan. A pesti halászmester Singhoffer József például arról számolt be emlékiratában, hogy tiszai bérletükön, már az 1860-as években halastavat létesítettek a 350 holdnyi újkécskei Holt-Tiszában, s Szegedről is ismerünk egy, az 1860-as években hosszan elhúzódó pereskedést halasított holtágról (Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 35–44; Solymos E. 1969). A természetes vizekben, ha halasították is, más tenyésztési elveket érvényesítettek, mint a pontynevelő tógazdaságokban, a cél azonban azonos volt: a halhústermelés. A mindjobban terjedő okszerű haltenyésztés eredménye, hogy 1931-ben a halászati gazdálkodásról készült kézikönyv megállapíthatta: „A Tisza mentén lévő, töltésen kívüli holt medrek halállománya már lényegesen jobb, mint az anyamederé s ezekben a pontyivadék és süllőikra kihelyezése is eredményesebb” (Fischer F. [szerk.] 1931: 75).

A „természetes vízi halászat” és a „okszerű halászati gazdálkodás” mintegy másfél évszázada tartó párhuzamossága a halakkal kapcsolatos értékítélet átalakulásával is együtt járt: a folyók mentén élő halászok is, halfogyasztók is sztereotip módon szokták hangoztatni, hogy a tavi hal „pocsolyaízű”, a halastavi, mert etetett, túl zsíros, csak a folyóban nevelődő az ízletes. Ez a vélemény a folyók 20. századi felértékelődését fejezi ki, hiszen az ármentesítés előtt – mint fentebb mondottuk – a zsákmány döntő hányada tavakból került ki. Maguk a halászok a folyami hal értékesebb voltának hangoztatását „az az igazi halász, aki a folyóban halászik” szentenciával is megtoldják, lebecsülvén azokat, akik az elgazosodott holtágakban halászgatnak. A tavi hal értéktelenségén persze könnyű volt némi halász-rafinériával módosítani. A szegedi kishalászok a pocsolyában nevelkedett barahalat egy-két hétig a Tisza vizében a bárkában tartották (kifürdették, kisaralták), s a jó víz „kimosta húsuk rostjai közül a sarat, még a kövérségüket is megcsappantotta. Megillatosodtak ízben és visszaszépültek színben ... Két hét után el lehetett adni őket bátran az óvatos nagyfiséreknek” (Bálint S. 1957: I. 111, 750).

A folyami halászat nagyobb presztízsének persze van alapja, hiszen a szabályozás a folyó természetét is alaposan megváltoztatta: a mederrövidítések hatására gyorsabbá, sodróbbá vált a víz áramlása és nagyobb lett a vízszintingadozás. A vízügytörténet kutatói szerint a szabályozás előtt a Tisza maximális árvízszintje 2–3,5 m-rel alacsonyabb, kisvízszintje 2–2,5 m-rel magasabb volt a mainál. Vagyis hevesebb lefolyásúak lettek az áradások; a mentesítés előtt a kiöntés időtartama akár kétszerese-háromszorosa is lehetett a mainak (Botár I.–Károlyi Zs. 1971: I. 13–15). Arról alig tudunk, hogy milyen nehézségek árán alkalmazkodtak annak idején a halászok ezekhez a változásokhoz. Herman Ottó, aki a szabályozások közvetlen hatását tapasztalhatta, nem utalt rá, hogy az erősebb sodrás és a jelentősebb vízszintingadozás módosulásokat kényszerített volna ki a szerszámkészletben és egyes szerszámok használatában. A 20. századi néprajzi gyűjtők is olyannak ismerték meg a foglalkozásukra {115.} felettébb büszke folyami halászokat, amilyennek annak idején Herman jellemezte őket: „Az imbolygó lélekvesztő az ő járműve, a melyen mindent el tud rakni, a melybe belenőtt; állva, ülve úgy el van rajta, hogy meg sem billen” (Herman O. 1887–88: 509). A sodró vízen való közlekedésnek és munkavégzésnek ez a biztonsága a legfőbb jellemzője máig a dunai és tiszai halászoknak – ez különbözteti meg őket a kisvízi halásztól.

Az ármentesítések következtében a nagy tavak – elsősorban a Balaton – halászati jelentősége is felértékelődött. A halászati bérlők a 19. század közepén–második felében mind nagyobb méretű kerítőhálókkal, s azokkal a szegedi, szentesi, mindszenti nagyhálós halászokkal halásztattak, akik a tiszai halcsökkenés miatt voltak kénytelenek munkát vállalni a Balatonon. Bár a kortársak elsősorban a törzsökös balatoni, s nagyrészt engedély nélküli eresztőhálósoknak tulajdonították az itteni halállomány csökkenését, hiszen egykorú becslések szerint ekkortájt már 2000–4000 eresztőhálót is leraktak naponta (Szilágyi M. 1989a: 17), a tó halászatának ezt az ármentesítéssel összefüggő 19. század végi konjunktúráját mégis szemléletesen kifejezi, hogy maguk a halászok – Jankó János (1902a: 313) tapasztalata szerint – a szegediek által használt öreghálóknak tulajdonították a halállomány néhány évtized alatt ott is bekövetkező „pusztulását”.

Az is a balatoni halászat jelentőségnövekedésének kifejezője, hogy – miközben a kortársak folyamatosan a halállomány csökkenését panaszolták – az 1900-ban megalakult „Balatoni Halászati Részvénytársaság” mégiscsak jól prosperáló élelmiszer-termelő iparággá tudta fejleszteni a halászatot (vö. Reöthy F. 1983). Pedig a mind népszerűbbé váló sporthorgászat és az idegenforgalom, a fürdőélet ellentétes érdekeivel is egyeztetni kellett a halásztatást. (A Balatonon, a Velencei-tavon különösen jelentőssé fejlődött sporthorgászatról lásd: Antos Z. 1991; Molnár A. 1984; Vígh J. 1981, 1987).

A HALÁLLOMÁNY ÉS VÁLTOZÁSAI

A halgazdasági tanulmányok és a halásztapasztalatokat tükröző néprajzi leírások a halállomány mennyiségének csökkenésében szokták megjelölni a magyar vízrendszer átalakításának közvetlen hatását. Az ármentesítés azonban minőségi szempontból szintén jelentős befolyással volt a halfaunára. Néhány, gazdasági szempontból kiemelkedően fontos halfaj gyakorlatilag eltűnt a magyar vizekből. Más, korábban inkább csak a tömeges zsákmányolás lehetősége miatt értékelt fajoknak pedig megnövekedett a halgazdasági szerepe.

Ez az átértékelődési folyamat a halászat szerszámanyagát és munkaszervezetét is módosulásra kényszerítette. A halászok és a halfogyasztók ugyanis minőségi szempontból rangsorolták – és rangsorolják manapság is – a halakat: a konyhai felhasználás gyakoriságát, a készíthető halétel presztízsét, ezzel együtt a piaci árat a halhús íze, szálkás vagy kevésbé szálkás volta határozta meg. Az ebben az értelemben „értékesebbnek” minősülő halfajok megszerzésére speciális fogási módokat alkalmaztak: nem bízták a véletlenre partra húzott zsákmányuk összetételét. A halászszerszámok egy részének jelentőségcsökkenése, a használatból való kikopása, a tömegzsákmány {116.} elérésére alkalmas fogóeszközök jelentőség-növekedése tehát nem lenne értelmezhető, ha legalább futólag nem tekintenénk át ezeket a halfaunában bekövetkezett minőségi változásokat.

A „KÖTELES” HALAK

A középkorban és az újkor elején a tokfélék (Acipenserini) voltak a magyar vizek legértékesebb, s csak speciális módszerekkel fogható halai. A tokfélék éves rendszerességgel úsztak fel a Dunába, innen a nagyobb mellékfolyókba, s miután valamelyik csendes és sekély folyószakaszon lerakták ikrájukat, igyekeztek vissza a tenger vizébe. Ez a kettős „vándorlás” teremtett lehetőséget folyami halászatukra.

A legnagyobbra növő tokfélének, a vizának (Acipenser Huso L.) több mázsás hústömegét, ízletes voltát és ínyencségként fogyasztott ikráját dicsérték a régiek. Bél Mátyás például egy 1733-ban Mohácson kifogott és Bécsbe szállított, 805 font (kb. 450 kg) súlyú és 5 1/2 rőf (kb. 428 cm) hosszú vizáról adott hírt, megemlítvén azt is, hogy 88 fontnyi (kb. 49 kg) volt az ikrája (Bél M. 1984a: 353). A vizahalászatnak a középkor folyamán a Duna mentén – főképp a Csallóközben – volt kiemelkedő gazdasági jelentősége (például: Takáts S. 1897; Alapy Gy. 1933), de számottevő vizahalászat folyt a Tokaj–Szolnok közötti Tisza-szakaszon is (Sugár I. 1979). A források elsősorban a királyi, főnemesi és kolostori konyhákon elfogyasztott, esetenként többszáz kilométer távolságra elszállított, darabszám adminisztrált vizákról emlékeznek meg (Iványi B. 1962; Benda B. 1999). A 18. századra már csökkent a magyar vizekből kifogható vizák mennyisége, ennek következtében a vizahalászat módszere is módosult. Bél Mátyás, aki dunaföldvári, illetve Szeged környéki személyes megfigyeléséről egyaránt beszámolt, a szégyét nem, csak a kerítőhálóval való vizafogást ismertette (Bél M. 1984a: 352–353; 1984c). A 19. század első felében pedig – az al-dunai halászat hatékonyságának megnövekedése, illetve a Vaskapu szabályozása miatt – annyira megfogyatkoztak a vizák, hogy Danicska József mindszenti halászmester – amint azt 1896 körül keletkezett kéziratos emlékiratában leírja (Néprajzi Múzeum EA 4289 ltsz.) – évtizedenként csak egy-egy példánnyal találkozott. A 20. században a Dunán is csak kivételesen került hálóba egy-egy példány, és ezekről újra meg újra szenzációként tudósított a napi sajtó (az adatokat összegyűjtötte: Khín A. 1957).

A valamivel kisebbre növő (1–2 méter hosszú, 50–150 kilós), a történeti forrásokban toknak és sőregnek emlegetett tokféléket (színtok: Acipenser nudiventrisa L.; vágótok: Acipenser güldenstadtii L.; sőregtok: Acipenser stellatus L.) a 19. század második felében még gyakran fogtak, a 20. századra viszont elveszítették gazdasági jelentőségüket: ha véletlenül hálóba akadtak, csak lényegesen kisebb példányaik. A legkisebbre növő tokféle – a szakirodalmi adatok szerint 7–10 kg-os, a közelmúlt sporthorgász rekordlistája szerint 6,33 kg-os (Harka Á. 1997: 34) – kecsege (Acipen-ser ruthenus L.) máig minőségi zsákmánynak számít. A két világháború között a dunai és tiszai halászok az év egy rövid szakaszában még érdemesnek tartották a kecsege horgászatára specializálódni, helyenként pedig külön kecsegeháló szolgált a fogására. Ahhoz képest azonban, hogy a 17–18. században Tokaj táján külön rendtartás {117.} szabályozta a kecsegehálók lerakásának feltételeit, lévén a vidék legfontosabb minőségi zsákmánya (Pap M. 1981), manapság már alig jelent többet gasztronómiai kuriózumnál, ha a legízletesebb halként emlegetik.

Legnagyobb ragadozó halunk, a harcsa (Siluris glanis L.) a 19. századi ismertetések szerint a 3 méter hosszúságot és a 200 kg súlyt is elérte, 1995-ben viszont a sporthorgász rekordlistán egy 98 kg-os példány volt az élen (Harka Á. 1997: 112). Ha ilyen mértékben csökkent is a harcsák mérete, s ha meg is ritkultak a kapitális példányok, a közelmúlt halász- és sporthorgász élménytörténeteinek – ahogy a korábbi évszázadokban is voltak – ők a főszereplői. Falánkságukat a vízben úszkáló kacsák, libák megdézsmálásával, sőt ember és állat megtámadásával szokták jellemezni. Ezek a toposzok, valamint a cseles legyőzésüket részletező élményelbeszélések egyes motívumai több évszázadosak (Szilágyi M. 1992b). A harcsa – a 18–19. századi árlimitációkból következtetve – nem tartozott ugyan az íze miatt különösen értékelt halak közé, szálkamentes hústömege mégis csábító volt a vevő számára. Ezért egyedi módszerekkel fogják ma is, és a tömegzsákmánytól elkülönítetten viszik piacra.

Az archivális forrásokban a tokféléket és a harcsát nevezik öreg – azaz ’nagy’ – halnak. E fajok közül kerültek ki az ún. köteles, számos halak. A „köteles” jelzőt a vízben való kikötéssel magyarázták a halászok, ez azonban a jogi „kötelmek” feledésbe merülése utáni népetimológia. Mindkét jelző arra vonatkozik, hogy a halászokat elsősorban a darabszám számon tartott minőségi zsákmányból kötelezték az úri konyha ellátására (vö. Herman O. 1887–88: 806).

A „TÖMEGZSÁKMÁNY”

A 18–19. századi árlimitációkból következtetve a harcsával közel azonos értékűnek tekintették egykor az elsősorban tavakban élő pontyot (Cyprinus carpio) és csukát (Esox Lucius), melyeknek a fogására szintén alkalmaztak speciális módszereket, eszközöket. A halállomány általános csökkenése után a ponty halgazdasági jelentősége számottevően felértékelődött, lévén a tógazdaságok tenyésztett, s a természetes vizekbe is leggyakrabban telepített hala. Az ínyenc halfogyasztók azonban a mesterségesen táplált, s ezért „túl zsíros” nemespontyféléket mindmáig sokkal kevésbé értékelik, mint a természetes vízi vadpontyot. A csuka – noha nem tenyészthető, sőt rendkívüli falánksága miatt a tógazdaságokban kártékonynak tekintik – annak köszönheti változatlan népszerűségét, hogy viszonylag gyakori előfordulású, mindenféle vízben megtalálható, s falánksága miatt egész évben – még télen, jég alól is – könnyen zsákmányolható.

A csukához hasonlóan fehér és ízletes húsú a sporthorgászok által különösen sokra értékelt, a folyókban is, tavakban is országszerte elterjedt süllő (Stizostedion lucioperca), mely azért érdemli meg ehelyütt a figyelmünket, mert egyik változata, a fogas a Balaton legjellegzetesebb és legértékesebb halaként vált ismertté, sőt: a 20. században minőségi exportcikké. Bár 1551-ből idézhető az első, kivételes értékű balatoni halat sejtető adat a fogasra, a 18–19. századi helyismereti irodalom pedig már „balatoni specialitásként” dicséri, hangsúlyozván, hogy más vizeinkben nem {118.} fordul elő, a 20. századi halkereskedők (és balatoni lokálpatrióták) mégsem tudták elérni az önálló halfajjá minősítést, a süllőtől való megkülönböztetést (vö. Lukács K. 1940b, 1943b; Zimmer F. 1940).

A mocsarak, valamint a tavaszonként vízzel borított, aszálykor kiszáradó rétségek legfontosabb tömeghala volt a réticsík (Misgurnus fossilis), melynek fogásában a halászok foglalkozási csoportjától valamelyest elkülönülő csíkászok télen voltak igazán eredményesek. A kisméretű (30 cm körüli), kígyóra emlékeztető halat igen ízletesnek mondják; legjellemzőbben káposztával főzték. Mindig hordóban vagy dézsában szállították a városi piacra, a limitációkban pedig űrmérték szerint – iccében – szabták meg az árát. A mocsárlecsapolások hatására nem tűnt el ugyan teljesen, hiszen a néprajzi gyűjtők a közelmúltban is ismertették fogási módjait, de oly mértékben megfogyatkozott, hogy a 20. század eleje óta a „régi vízivilágot” szimbolizáló sztereotip szövegfordulatokkal inkább az emlékét idézgetik. Úgy, mint a gyermekkorára emlékező Györffy István: „Gyermekkoromban csíkot még hoztak a csíkászok a karczagi piacra s most is előttem van, mikor anyám a visító csíkot nyakazta. Káposztával megfőzve nagyszerű kun eledel volt! Gyermekeink meg már a csíkot nem is ösmerik!” (Györffy I. 1922: 42–43. – a csíkról és a régi vízivilág egyéb termékeiről mint múltszimbólumról lásd Szilágyi M. 1997a: 123–124; 1997b).

A 16–17. századi források gyakran emlegetik a sebes pisztrángot (Salmo trutta m. fario), mely akkortájt a hegyi patakok hideg és tiszta vizű szakaszainak – valamint a patakok „eldugásával” kialakított halastavaknak – a legízletesebb, az úri konyha számára is igényelt hala volt. Bár azóta gasztronómiai különlegesség lett, s a 19. század második fele óta – az „okszerű haltenyésztés” elvei szerint – fokozottan óvják és gondozzák, mivel a sporthorgászok legelőkelőbb zsákmánya, természetes élőhelyein „tömeghalnak” is megmaradt. A hegyi patakok halpusztító módszereket alkalmazó orvhalászainak – panaszolják visszatérően a halászati szakírók – a pisztráng volt a legközönségesebb zsákmánya.

A pontyfélék családjába (Cyrinidae) tartozó keszegféléknek – melyeket a régi források is, a mai halászok-horgászok is „fehér halak”-ként szokták emlegetni – elsősorban a szárítotthal-kereskedelemben volt jelentőségük. A csak szárítani való haltömeg viszonylagos értéktelenségét pontosan kifejezi a szegedi halász Bitó János (1993: 53) 1930 tájt keletkezett emlékiratában rögzített, az 1870-es évekre vonatkozó árarány: „...a közönségesebb sózott halnak 16 forintért kelt [mázsája; 56 kg-os »régi« mázsában számolva], de a jobb fajta, nagyobb halakért 22–24 forintot is megadtak”.

Nemcsak a halászok, a halfogyasztók is az itt bemutatottaknál sokkalta több halfajt tartottak számon, hiszen gyakran nemcsak a fajokat, hanem az alfajokat, sőt változatokat is más-más névvel jelölték – ahogyan az a „népi” halneveket is feltüntető ichtiológiai adattárakban és a halneveket egybegyűjtő szótárakban tükröződik (Herman O. 1887–88: 663–759; Lovassy S. 1927; Fischer F. 1931: 21–34; Hankó B. 1931; Vásárhelyi I. 1961; Beke Ö. 1932, 1933, 1934; Rácz J. 1996). De kevesebbet is annál, mint amennyi faj ténylegesen létezett a Kárpát-medence vizeiben, nem lévén a fajok többségének gazdasági jelentősége, esetleg a zsákmány tömegét növelték. Jellemző ebből a szempontból a nagy tapasztalatú Bitó Jánosnak egy mellékes megjegyzése: amikor az 1896-os millenniumi kiállítás rendezőinek megbízásából össze {119.} kellett gyűjtenie a Tiszában található halak 4–4 példányát, komoly erőfeszítésébe és sok pénzébe került a vállalkozás, s ő maga is csak ekkor tudta meg, hogy 67 féle hal élt akkortájt a Tiszában (Bitó J. 1993: 143).

A HALÁSZATI JOG

JOGGYAKORLAT A FEUDALIZMUS SZÁZADAIBAN

A magyar halászati jog középkori történetét Degré Alajos (1939) foglalta össze. Az okleveles forrásokból úgy következtetett, hogy a honfoglalás korában teljes volt a halászati szabadság; csak a 11. századtól fordulnak elő – s mind gyakrabban – a halászatot érintő királyi adományozások, ami a vizek magántulajdonba kerüléseként értelmezhető. A 11–12. század fordulóján Kálmán király e folyamatot más irányba igyekezett terelni: a német jogfelfogást követve kísérletet tett a halászat (és a vadászat) regaleként kezelésére. Vannak ugyanis adatok arról, hogy a már magántulajdonba került vizeket a király visszavette. Kísérlete azonban nem változtatta meg a kialakuló gyakorlatot: a halászó vizek – mindig földbirtokhoz kapcsoltan – a 12. században is királyi adományként tűnnek fel az oklevelekben. Az nem fordult elő, hogy az uralkodó csak halászati jogot adományozott volna, földbirtokot nem. Pedig a halászat regale jellegéből ennek kellene következnie. Az oklevelek megörökítette víztulajdonosok a középkor századaiban leginkább egyházi intézmények, ritkábban világi birtokosok.

A 13. század első évtizedéig a király halászó szolgákat is adományozott a halászati joggal együtt, akik halat szolgáltattak uraiknak a halasokból. A döntő változás II. András uralkodása idején következett be; annak részeként, hogy a személyes – hűbéres – függésen alapuló földbirtoklás lassan magántulajdonná szilárdult. Ekkor kezdték a halászati jogot a földbirtok tartozékaként meghatározni. Az ingatlan és a halászati jog mind szorosabb összekapcsolódásának folyamata a mohácsi vészig tartott, de még ebben a korszakban sem jelentette mindig és mindenütt a víz és a parti birtok elválaszthatatlanságát. A halásztatás gyakorlata is megváltozott. Az 1351. évi jobbágytörvénytől halászó szolgákról bizonyosan nem beszélhetünk: ekkorra már a jobbágyságba olvadtak be az ún. „szolgálónépek” (vö. Heckenast G. 1970), s a halászattal – vagy halászattal is – foglalkozó, uruk konyháját hallal ellátó jobbágyok társadalmi helyzete alapvetően nem különbözött a jobbágyság egészétől. A földművelés-állattartás mellett halászattal is foglalkozó jobbágyokat „külön halászosztály nem létében” lehet halásznak tekinteni. Nyilván ilyen értelemben emlegettek a kortársak – Degré értelmezte így az adatokat (1939: 104) – a 16. század elején csupán Szegeden 3000 halászt.

A halászati jog tehát a földbirtok tartozéka volt. A 16–17. században mégis – nyugati példa nyomán – általános lett az a jogértelmezés, mely a halászatot regale eredetű nemesi előjognak tekintette, azt is elismervén, hogy a városok, a kiváltságos területek lakóit egyetemlegesen szintén megilleti ez a jog. Velejárója volt e felfogásnak, hogy az egyházi és világi birtokosok a legértékesebb vizeiket tilalmasnak nyilvánították. A jogtulajdonos ezeket egyéb regalekhoz hasonlóan igyekezett hasznosítani: {120.} vagy robotot igénybe véve a maga hasznára halásztatott, vagy a hasznosításra vállalkozó halászoktól, akik városi polgárok is, a maga jobbágyai is lehettek, zsákmányrészt, illetve éves bérleti díjat követelt. A másodrendű, de még jövedelmezően hasznosítható vizeket (vidékenként és koronként változó) zsákmányrész ellenében jobbágyfalvak vagy jobbágyok vállalkozó közösségei halászták. A értéktelen, külön jövedelmet nem ígérő kisvizeken szabad volt a halászat a jobbágyok számára. Ezek hasznából ki-ki a faluközösség által kialakított, hagyomány szentesítette rendtartás szerint részesedhetett. Nyilván „a faluközösség egyetlen tagja sem szerezhet előnyöket mások rovására” elvet érvényesítve szervezték meg a halászatot – hasonlóan a legelő, a rét, a nádas hasznosításához. Kivételesen – a Fertő tó mellékéről ismerünk rá példát – a jobbágytelkek tartozékaként is kezelhették a falu határában lévő halá-szóvizeket (részletesen: Andrásfalvy B. 1970b).

A halászattal kapcsolatos jogfelfogás tehát két, eléggé szilárd pilléren nyugodott a feudalizmus idején:

– noha a halászatot nemesi előjognak tekintették, a jobbágyok számára sem volt „tilos” halat fogni, sőt a birtokosok kötelezték jobbágyaikat a vizek hasznosítására, ami azonban másféle földbirtokos–jobbágy viszonyt feltételezett, mint a szántóföld-, a legelő- vagy az erdőhasználat;

– a halászati jog hasznosításának vidékenként és koronként különböző gyakorlatát a vizek közötti értékkülönbségre tekintettel alakították ki: ugyanaz a jogtulajdonos is másképpen kezelte a minőségi zsákmánnyal kecsegtető halasait, mint csekély értékű vizeit.

A jobbágyok halászatának valamilyen formáját azért ismerték el legálisnak, mert bőven voltak olyan vizek, melyeken csak az önellátás eszményét követő parasztoknak „érte meg” halászni. Ha a jobbágyok csupán élelemszerzés céljából fogtak halat, a jogtulajdonos is megelégedett némi „ebédre való” hallal – de el is tekinthetett tőle, hisz úgyis részesedett a tilalmasok minőségi zsákmányából. Ha viszont értékesíteni tudták jobbágyai a zsákmányt, a földesúr is igényt formált a haszon egy részére: harmadára vagy felére.

SZABAD HALÁSZAT

A „halászati szabadságról” szólva a halászok vélekedését közvetítő korai néprajzi irodalom eléggé nagyvonalúan általánosított. Herman Ottó megfogalmazása szerint (1887–88: 138–142) „régen” mindenki szabadon halászhatott: „a halászat szabad ipar volt”. A „szabadság”-fogalom ilyen használatával már a kortársak sem értettek egyet. Hunfalvy Pál (1888: 228) a Herman-monográfiáról írt kritikájában például azt fejtegette, hogy a „szabadság fogalma nyilván kétféle, melyet Herman Ottó egymástól nem különböztet meg, s melyet a földmívelés példájával világíthatni meg. Nálunk minden ember ekét és vonómarhát szerezhet magának, ebben nincs szabadtalanság; de különbség áll elő, ha kérdezzük, a maga földjét vagy másét szántja-e... A föld-mívelésnek szakasztott hasonmása a halászat. Ha pénzem és kedvem van, mindenféle halászati szerszámot szerezhetek magamnak, de kérdés, hogy van-e folyóm, tavam, hogy halászhassak.”

{121.} Hunfalvynak volt igaza: természetesen nem lehetett akárkinek, akárhol halásznia. Maguk a halászok mégis – a múltra emlékezve – „szabadnak” emlegették a halászatot. Jankó János (1902a: 303–304) – a balatoni halászat kapcsán – így általánosított: „a nép ... mindig szabad halászatról beszél s vallja, hogy az megvolt a hatvanas évekig”. Pedig – fejtegeti – „a víz mindenkor a község birtokosáé, az uraságé volt, s azt a nép bizonyos szolgálatok fejében halászhatta”. Csalog József (1940: 236), jól tudván persze, hogy „a halászat joga mindenkor szabályozva volt”, így foglalta össze a sárközi öregek „egybehangzó állítását”: „régente mindenki halászott, aki csak járni tudott”. Nyárády Mihály (1938: 390) az 1910–1920-as években a Rétközben hallotta emlegetni „úton-útfélen” a szabad halászatot, noha – bizonyítja ő is – „a rétközi halászóhelyek az egyes helységek földesuraságának osztatlan közös tulajdonai voltak”.

Valahol viszont valóban szabadon, bár rendszerint valamilyen csekély halmennyiség beszolgáltatására kötelezetten halászhattak mindazok, akiknek halászszerszámaik voltak. Olyan szerszámaik természetesen, melyek a nem tilalmas vizek meghalászására voltak alkalmasak. Az halászhatott ugyanis szabadon, aki tiszteletben tartotta a tilalmat. A 16–17. századi urbáriumokból az ilyen értelmű „halászati szabadság” is kiolvasható (lásd az urbárium-közléseket: Makkai L. 1954; Maksay F, 1959; Jakó Zs. 1944; Prodan, D.–Ursuţiu, L.–Ursuţiu, M. 1970; Prodan, D. 1976).

A birtokosok vagy név szerint felsorolt halászok, vagy a faluközösség kötelességévé tették, hogy a tilalmas vizeken halászva a zsákmány meghatározott részét beszolgáltassák. A „halászként” megkülönböztetett jobbágyok esetében az jelentette a halászfoglalkozást, hogy csak halászattal szolgáltak, más úrbéres kötelezettségük nem volt. Bár – a vagyoni összeírások ezt tükrözik – ők is rendelkeztek paraszti gazdasággal. A halászó jobbágyok társadalmi helyzetét jól megvilágítja a sárospataki „magyar szeresi vagy réti halászok” és a „szegedi vagy gyalmos halászok” 1632. és 1648. évi s még a 18. században is megújított rendtartása (Makkai L. 1954: 191–192, 264–265). Az előbbiek, akiket lakóhelyük alapján neveztek magyarszeresieknek s nyolcan voltak, a tilalmas tavakat rekesztették. Az egyik tóból az öreg hal harmadát adták uruknak, az apró hal mind az övéké maradt; a többi tilalmas tóból fogott nagyja halat teljes egészében be kellett szolgáltatniuk. Ezen túl – ami azt is bizonyítja, hogy egész évben folyamatosan halásztak – minden pénteken, nagyböjtkor pedig naponta, közösen egy 10 iccés dézsa halat és csíkot, a Sulymos tóból pedig, amikor annak termése volt, külön-külön egy dézsa sulymot szolgáltattak a konyhára. A gyalmos halászok hatan voltak, s alkalmasint – ők maguk vagy elődeik – a töröknek hódolt Szegedről menekültek Sárospatakra. Heti négy nap (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) halászták a tilalmas vizet, s két napon a zsákmány aprajának-nagyobbjának a harmada volt az övék, két napon pedig csak ételükre valót kaptak az apró halból. Két nap semmivel sem tartoztak, tehát ha halásztak, maguknak foghatták a halat. Bár a közös tulajdonú hálójuk, a 114 öl (kb. 200 méter) hosszú gyalom értékesebb halászeszköznek tűnik, mint a réti halászok rekesztőszerszámai, a halászat főfoglalkozás voltában, illetve abban, hogy többségük igavonó állatokkal is rendelkezett, tehát mellesleg földművelést folytatott, nem volt alapvető különbség a két halászcsoport között. Az is a kiegészítő földművelésről árulkodik, ahogyan a gyalmo-sokat – időszakosan – mentesítik a halászat alól: „Amikor az aratast Isten elő hozza, {122.} szabadsagok vagyon az halászoknak az aratasra kimenni es eledelekre valot keresni.”

Halászként összeírt személy azokon a vidékeken is feltűnően kevés, ahol a természeti körülmények arra kényszerítették a lakosokat, hogy a földművelés-állattartás mellett halásszanak is. 1645-ben például a munkácsi uradalomban 3977 háztartást írtak össze, s közöttük mindössze 20 halászt. Ezeknek a halászoknak egy része sem a síkvidék folyóin és kiterjedt vízállásain halászott, hanem a hegyek között lakván, a tilalomban tartott patakokról volt köteles a konyhára pisztrángot és kövi halat szolgáltatni. Erdélyben szintén tilalomban tartották a patakokat, és az ezek „eldugásá-val” kialakított halastavakat, s ezekből egy-egy faluból „halászként” az urbáriumba felvett 2–3 jobbágy szolgáltatta a halat (Makkai L. 1954: 489–504; Jakó Zs. 1944: 54–65, 116–123, 145–152). Általánosítva is fogalmazhatunk: a csupán kisebb értékű halászó vízzel rendelkező birtokos éppen úgy kijelölt tilalmasokat, ahonnan elvárta a konyhára való halat, mint az, aki a Duna, a Tisza vagy a Balaton mentén rendelkezett halászati joggal. A halászóvizek értékére-értéktelenségére nincsenek egzakt mérőszámok: olyan minőségű halról kellett gondoskodniuk a jobbágyoknak az udvarház számára, amilyen akadt a „saját” vízben, vagy pénzért kellett beszerezni.

Nemcsak a „halászként” számontartott jobbágyától várta el persze a földesúr, hogy halásszék a számára: az ebédhal-szolgáltatást minden jobbágytól, aki halászni akart, megkövetelhette. Kapuvár (Sopron m.) 1597. évi urbáriumában például azt rögzítették, hogy „minden személy, az ki az ur őn[agysá]ga földén halász ... szergyárás szerént minden héten Ebédhalat ad, de ugy kell érteni, hogy egyik héten egy, az másik héten ismeg az másik” (Lukács K. 1953: 285).

Az urbáriumok tehát azt tükrözik, hogy korántsem volt általános egyes jobbágyok „halászként” adminisztrálása. Gyakoribb volt, hogy a „falu” szolgált halászattal, és a bíró volt köteles a tilalmas halastó jövedelmével is elszámolni. 1632-ben és 1648-ban Petrahón (Zemplén m.) a faluközösség kötelességévé tette az urbárium, hogy az ereket megrekessze, s ami „számos halat fognak, annak két reszet urunk eő nagysaga szamara adgiak be, harmada az falue”, s emellett „Halász penzt tartozik az falu adni annuatim niocz forintot” (Makkai L. 1954: 195). Ezekben a halászattal szolgáló falvakban vagy minden parasztgazda „mellesleg” – de nem elhanyagolható jelentőségű mellékfoglalkozásként, hanem a vízrajzi viszonyok jelentette kényszernek engedelmeskedve – halász is volt; vagy a faluközösség tartotta számon, hogy kik szoktak halászni, s tőlük várta el a teljesítést, ha halászati szolgálatra kötelezték a falut. A szolgáltatására kötelezésnek pedig feltétele, hogy a faluközösségnek a nem tilalmas vizekre vonatkozóan teljes rendelkezési joga volt. Azaz: „szabadnak”, bár a faluközösség által szabályozottnak tekinthető a halászat mindazok számára, akiknek voltak alkalmas halászati eszközeik.

RÉSZES HALÁSZAT – HALÁSZATI BÉRLET

A zsákmány meghatározott hányadának – felének, harmadának, negyedének, olykor csupán hetedének – a beszolgáltatására a folyók vizafogásra alkalmas szakaszain, illetve a tilalmas tavakban halászókat kötelezte az egyházi, a világi földesúr vagy a {123.} király. A „rész” megadására kötelezettek „halászattal szolgáló” jobbágyok és városi polgárok (akik a Duna mentén a 16–17. század óta céhes halászok) egyaránt lehettek.

A városi polgár halászok – legkorábban a magyarországi felső Duna-szakaszon, Pozsonyban például már a 13. században – privilégium biztosította „szabadságot” nyertek a legértékesebb halászó helyekre, ami azonban az ő esetükben is zsákmányhányad és/vagy ebédhal szolgáltatásával járt együtt. Pozsony város 1291. évi kiváltságlevele szerint a halászok, azzal együtt, hogy ugyanolyan jogok illették meg őket, mint bármelyik pozsonyi polgárt, a vizákból, a jég alól, illetve hálóval kifogott halakból a zsákmány harmadrészével tartoztak a pozsonyi grófnak (Alapy Gy. 1933: 19 és passim). A nagyhálósokat („aki öregh hálóval szokot halászni”) és kisszerszámosokat („az ki pedig koczás”) egyaránt magában foglaló céh tagjainak jogait és kötelezettségeit Komáromban céhprivilégium részletezte, mely – noha elsősorban a halkereskedés monopóliumának biztosításával kapcsolatos rendelkezéseket tartalmaz – a halászóvíz tulajdonosával szembeni kötelezettségeiket is magában foglalja. Az 1696. évi szabályzatuk szerint például „Az Dunán az mint a Privilégiumok az Halászoknak tartya, mindenütt Szabadon halászhatnak, de úgy mindazonáltal, az Földes Uraknak az Kik Földén halásznak hírt agyanak ... valamely Földes Urnak az Tanyáján a vagy Földén Vizát, Tokot avagy Sőreget (: Mellyek másképpen köteleshalaknak hivattatnak:) fogand tehát abbul járandó Negyedet az Földes Urnak, az kiknek az Tanyáján fogatik igazán kiszolgáltassák” (Solymos E. 1987a: 345).

A részes halászatnak ez a formája, különösen, ha a halkereskedelemben érdekelt városi polgárok voltak a halászok, lényegileg bérleti vállalkozásnak tekinthető, hiszen a zsákmány (rendszerint nagyobb) részével, a nem köteles halakkal pedig teljes egészében önállóan rendelkeztek. A valóságos bérlői jogviszony mégis a 18. századtól lesz igazán jellemző a legjobban jövedelmező, nemritkán egy-egy birtokos összes halászóvizének hasznosítására.

Eleve ilyen viszonyt teremtett a jobbágyok alkotta communitas (inkább mezőváros, mint falu) taksás, kontraktualista vagy cenzualista jogállása. A földesúr és jobbágyai között létrejött úrbéri szerződésbe ugyanis vagy beleértették a település határában lévő halászóvizek jobbágyi hasznosítását, halféle vagy más vízi állat beszolgáltatására is kötelezvén a communitast, vagy külön szerződtek a regálékra, közötte a halászóvizekre. A Körösök és a Berettyó vidékén a 18. században az évente megújított szerződésbe belefoglaltak viszonylag nagy mennyiségű, csak az úri konyhán hasznosított teknősbéka szolgáltatását is. Akkor válik egyértelművé, hogy ez tulajdonképpen a halászati jog „bérleti díja”, amikor – a 18. század vége felé – az uradalom már külön szerződést kötött a falvakkal a halászatról. Füzesgyarmat (Békés m.) 1795-ben három évre szóló szerződése szerint a communitas 250 teknősbékát és három akó csíkot tartozott Gyulára szállítani, s ezért „Szabaddá hagyatik a fent irt Község, az egész Határban minden néven nevezendő Vizeknek, halászó Tavaknak, békászó és csikászó réteknek haszon vételével; azon vizekben, és rétekben, a maga tetszése szerént, akár kinek szabadságot adván”.

A „szabadságra” utalás itt – s ha communitas volt a bérlő, másutt is ugyanígy – arra vonatkozik, hogy a helyi elöljáróság joga volt a hasznosítás megszervezése: ha „al-bérletbe” adta a vizeket halászoknak, illetve egy-egy szerszám használatáért „taksát” {124.} szedett, ezzel a bevétellel nem kellett az uradalmi kasszának tételesen elszámolniuk. A tanács tehát – mintha a jog tulajdonosa lenne – feltételeket szabott a lakosságnak, s csak azok halászatát ismerte el legálisnak, akik elfogadták a feltételeit. Akik pedig elfogadták, laza érdekközösséggé szerveződtek. Gyomán (Békés m.) 1832-ben például az elöljárósággal szerződő 59, persze nem főfoglalkozású, hanem „paraszt-halász”, halászgazdának, harmados halászbírónak és kishalász bírónak nevezett vezetőikkel, „Halász Társaság”-ként kötött egyezséget a communitassal. Mert „fizettek” (vagy előre kialkudott összeget, vagy a zsákmány harmadának-felének pénzbeli értékét, s az úri konyhára való halat is ők adták), elvárták a helyi elöljáróságtól, hogy mindenki mást tiltson el a halászattól – vagy térben és időben korlátozza a nem halász lakosok önellátást célzó halfogását (Szilágyi M. 1992a: 127, 129–130).

Egy-egy jobbágyközségnek ezekbe a bérleményeibe rendszerint nem tartoztak bele az igazán értékes halászóvizek. A nagyobb uradalmak arra törekedtek, hogy a jól jövedelmező tavaikat, vizafogó helyeiket, a készpénz bevételüket gyarapítandó, külön adják bérbe jobbágyaiknak, lehetőleg azonban vállalkozóknak vagy céhes halászoknak. Mohácson (Baranya m.) 1744-ben csak a négy legnagyobb halastó után adtak a lakosok harmadot a földesúrnak, s a vizafogó hely volt az uradalom kezelésében. A város határában lévő többi víz után viszont a város kívánta meg a harmadot; nyilván azért, mert a communitas a halászati jogot bérelvén „albérlőknek” tekintette a halászokat. A Duna menti Sárközben az uradalmi tilalmasok halásztatásának ellenőrzése, akár a jobbágyok, akár halkereskedők voltak a tényleges hasznosítók, a halászispán hatáskörébe tartozott. A falvakban – bérleti viszony esetén – a harmadot vagy árendát beszolgáltatni köteles tóbíró (maga is a falu lakója és halász) volt a halászati munkálatok szervezője. Rendelkezése alá tartozott a tómester, aki a rekeszépítést is, magát a halászatot is irányította, felelős volt a böjtkor esedékes hal beszolgáltatásáért, s olykor maga vezetett egy nagyhálós kompániát (Andrásfalvy B. 1975: 186, 213–215).

A legjobb vizahalászoknak tekintett komáromiak bérlői vállalkozását jelentheti Bél Mátyás Tiszafüredre (Heves m.) vonatkoztatott megjegyzése: „A füredi viza annyira híres, hogy a komáromiak is minden évben eljönnek ide vizát halászni” (Bél M. 1968: 88). Ekkortájt a kalocsai érseki uradalom Duna-szakaszának vizafogó tanyáin is komáromiak halásztak, ám olykor csak „albérlők” voltak. 1723–1726 között az uradalom összes halászóvizéért egy, a vendégfogadókat és az egyik pusztát szintén bérbe vevő vállalkozó igen magas – évi 3200 Ft – bérösszeget fizetett, és helybeli jobbágyparasztok, illetve komáromi céhes halászok voltak az albérlői: a kisebb egységekre tagolt vizek tényleges hasznosítói (Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978: 43–46).

A 18. század folyamán persze arra is volt példa, hogy a kalocsai uradalom – s a Duna mentén több más uradalom szintén (Andrásfalvy B. 1975: 188; Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979) – egyidejűleg egy-egy jobbágyközséggel is, helybeli paraszthalászokkal is, közeli (tolnai, bajai) s távolabbi (győri, komáromi, budai, pesti) céhes halászokkal is szerződéses viszonyban volt. Közülük a halkereskedelemben érdekelt, s gyakran nem is halászó, hanem helybeliekkel halásztató győriek és komáromiak kockáztatták a legnagyobb tőkét. A decsi (Tolna m.) Holt-Duna 1803. évi bérleti díja – melynek meg nem fizetése miatt évtizedekig pereskedett egy győri halkereskedő {125.} és a bátaszéki uradalom – 3600 Ft volt. Ez a hatalmas összeg mégsem jelentett a kereskedő részéről meggondolatlan, eleve kétes kimenetelű vállalkozást: már az apja is, a korábbi években ő maga is a Decsen kifogott halakat vásárolta fel, s a megelőző „próba”-évben – a per során elfogadott zsákmánymennyiséggel és eladási árral számolva – 28 000 Ft-nyi volt a teljes árbevétele (Szilágyi M. 1984: 338).

A 19. század első felében – és nemcsak a Dunán, hanem az Alsó-Tiszán, illetve a Balatonon is – mind általánosabb lett, hogy a halkereskedelemben érdekelt vállalkozók, nem halászcsapatok árendálták egy-egy uradalom összes halászóvizét. A nagyhálós kompániákat és a kisszerszámosokat pedig „albérlőként” – gyakorlatilag „részes halászokként” – foglalkoztatták, s mert kereskedtek a hallal, a halászoknak jutó részt pénzben fizették ki. A Pallavicini-uradalom mindszenti (Csongrád m.) halászóvizeit 1835–1838 között egy helybeli zsidó kereskedő bérelte évi 260 váltóforintért (aki egyébként nemcsak hallal, hanem juhval és gyapjúval is kereskedett). Az 1847–1852-es évekre pedig az összes uradalmi vízre kötött szerződést, évi 3600 váltóforintot vállalván, egy többféle bérleti vállalkozásban érdekelt szegedi, német származású polgár. Ez utóbbi szerződés azt is részletezte, hogy az így megszerzett jogba beleértendő az ártéri tavak kerítőhálós halászata, „a nagyobb víz áradásokkal gyakorolható Veisz, marászta, mét és szigony mellesleges halászatokkal együtt”, a folyó Tisza nagyhálós halászata és kisszerszámos halászata (Szilágyi M. 1986a: 154–157). A Balatonon szintén a 1840-es években jelentek meg, eleinte kisebb vízterületek hasznosítását vállalván, a zsidó bérlők (Szilágyi M. 1988b), s az 1880-as évekre már „a Balaton halászatának 6/7 része zsidó bérlő kezében volt”. Jankó János (1902a: 304–305) így jellemezte vállalkozásaik fokozatos kiterjedésének folyamatát: „a helybeli halászokra ráliczitált a zsidó kishalász; megbukott; átvette tőle megint helybeli s ezt kiliczitálta a zsidó nagyhalász”, aki már több község határára kiterjedő vizeket használt. Ez a mind nagyobb arányú vállalkozás persze a tiszai halászat lehanyatlásával: a szegedi, szentesi, mindszenti halászok foglalkoztatásával függött össze.

A HALÁSZAT A JOBBÁGYPARASZTI GAZDASÁGBAN

Ha a földbirtokos a jobbágyaitól követelte az ebédhalat, vagy bérbe adta a faluközösségnek a vizeket, olyan halászokkal állapodott meg, akiknek össze kellett egyeztetniük, s mert akartak halászni, össze is tudták egyeztetni a halfogást és a földművelést-állattartást. Az alábbiak miatt:

– A mezőgazdasági munkák szezonális jellegéből következik, hogy vannak olyan időszakok, amikor a parasztgazdaság csupán nem földművelő munkákban tudja hasznosítani a családtagok munkaerejét. Ez a munka gyakran a háziipar, ám azokon a vidékeken lehet a halászat is, ahol a halak nevelődésére alkalmasak a körülmények. Ezt a kedvező természeti adottságot persze nemcsak ki lehet, hanem ki is kell használni abban az esetben, ha a földművelés az áradások fenyegetettségében létezik, így a hozadéka eleve nem biztosít elegendő mennyiségű élelmiszert.

– A halászat abban az értelemben szintén szezonális jellegű, hogy akik a halélettani adottságokhoz – a tavaszi vízáradáskor, íváskor a halak vándorlásához; télen a jég alatt élő halak lelassult mozgásához, valamint oxigénigényéhez – alkalmazkodva {126.} halásznak, az év egyes szakaszaiban nagyobb zsákmányra számíthatnak, mint máskor. Ezek a nagyobb eredménnyel kecsegtető időszakok pedig nem esnek egybe a földművelés munkacsúcsaival.

– A halfogó módszereknek van olyan csoportja, melyeknek az alkalmazása nem igényel a szó szoros értelmében „beruházást”, mivel az eszközök elkészítéséhez szükséges nyersanyagot a természet „ingyen” kínálja s a munkaműveletek „házi-munkát”, nem szakipari felkészültséget kívánnak. Mégis ki lehet fogni az így elkészített eszközökkel az önellátáshoz szükséges, olykor piacra is vihető zsákmánymennyiséget.

– A halászati technikának éppen ez az egyszerűbb és nem költséges része a leginkább megfelelő azokra a nem tilalmas vizekre, ahol a jobbágyparasztok jogosultak voltak halászni.

AZ ÁRVÍZ JÁRTA TERÜLETEK KISSZERSZÁMOS HALÁSZATA

A történeti forrásokból nem minden, az etnográfusok által ismeretett „régies” halászeszközről és fogási módszerről lehet kellően részletező leírást idézni arra vonatkozóan, hogy a jobbágyok a régmúlt századokban valóban alkalmazták azokat. Bár közvetettek a bizonyítékaink, mégsem kétséges, hogy a „régi vizes világra”, tehát a 19. század közepénél–második felénél nem régebbre visszaemlékező egykori öreg halászok tapasztalatait tükröző néprajzi dolgozatokban bemutatott nem eszközigényes módszereket (például kézzel való halfogást, a sekély vízben vagy a jégen át meglátott hal leütését, a hurokkal való csukafogást, a mérgező növények alkalmazását) vagy a szigonyozás, a tapogatós-, az emelő-, a kereső-, a rekesztőhalászat olyan eszközeit, melyeknek, mert felettébb archaikusak, Eurázsia-szerte ismertek a párhuzamai, bizonyosan alkalmazták a megelőző századokban is.

Bél Mátyás 1730–1735 között tett Heves megyei megfigyelése az áradások paraszti kihasználásának kiváló példája: „Áradás idején ... a hal is kiúszik a mederből az elöntött ártérbe. Mihelyt a lakosság észreveszi, hogy kiöntött a Tisza, néhány szakaszt azonnal jó mélyen eltorlaszol a medertől, sövénnyel, rőzsecsomókkal, hogy az idetévedt halak visszatérését megakadályozza. Amikor később a víz visszahúzódik szokott medrébe, az árterületen olyan nagy tömegű hal marad vissza, hogy a kisgyerekek kézzel szedik össze. Amikor ebben az évben a Tisza áradását figyeltük, mi magunk is láttunk a parton olyan üregeket, melyeket a halászó parasztok szerkesztettek és nemrég sövénnyel kerítettek” (Bél M. 1968: 25). Az ártérre kihúzódott halak visszatartása lényegileg azonos azzal, amit a tilalomban tartott ártéri tavak rekesztése jelent. A jeles szerző által emlegetett „parasztok” azonban nem a tavi kerítőhálós halászat érdekében, hanem azért akadályozták apadáskor a halak mederbe húzódását, hogy az árterület mind sekélyebb vizében könnyűszerrel összeszedhessék azokat. A „kisgyermekek kézzel szedik össze” nyilván nem szó szerint értendő, azt kifejező stílusfordulat csupán, hogy a leapadó vízben „gyerekjáték” halhoz jutni: halászeszköz sem kell hozzá.

A recens leírásokból jól ismerjük ezt az eszköz nélküli fogási módot. Az orvhalászok – ha az engedély hiányát nem hangsúlyozza a leírás: szegény emberek, pásztorok, {127.} fiatal fiúk – az áradás után visszamaradt tocsogókban az iszap felkavarásával (kisebb állatsereglet vízbe terelésével vagy a maguk taposgálásával) mozgásképtelenné tették a halakat, hogy puszta kézzel megfoghassák. Az élményelbeszélések szerint kivételesen nagy zsákmányhoz jutottak ilyen módon (Ecsedi I. 1923–24: 42; Banner J. 1929a: 53; Szilágyi M. 1981). Aki tudatosan tartotta vissza a mederbe igyekvő halakat, és utána folyamatosan figyelte az ártéri vizek állapotát, ismerte a halak természetét, néhány hét alatt bizonyosan „kiszedhetett” annyi, amúgy pusztulásra ítélt halat, amennyi – ha gondoskodott a tartósításról – hosszú időn át elegendő volt a számára, s ha volt piaca a halnak, akár el is adhatott belőle.

Ha a 20. században már orvhalász parasztok felettébb egyszerű módszereinek eredményességét értelmezni akarjuk, nem az eszközkészlet igen csekély értékére, hanem az adottságok kihasználásának tudatosságára: a halak és a vizek minden rezdülésének alapos ismeretére, folyamatos megfigyelésére kell helyeznünk a hangsúlyt. A tapogatós halászatban nem a szegényemberi türelemnek, kitartásnak köszönhető – bár a recens leírások inkább ezt szokták emlegetni – a legalkalmibb borítóeszközzel (elvásott feneketlen kassal, ócska rostakéregből barkácsolt tapogatóval) is bizton remélhető „éppen elég” zsákmány. A tapogatós halász ugyanis – pontosabban: halászok, hiszen többen dolgoznak együtt az olyan vízállásban, melynek halas voltáról előzőleg meggyőződtek – sohasem „vaktában” rakosgatja a kast: hátha sikerül halat borítania. Eltervezetten és nagy figyelemmel – a vízben felszálló buborékokra és a megriadt hal mozgására ügyelve – szokta végigpásztázni a vizet az alkalmi tapogatós csapat, miközben a mozgásirányt, az egymástól való távolságot, a haladási sebességet is összehangolja (Ecsedi I. 1934: 184; Bárdosi J. 1959: 166–169; Szilágyi M. 1971: 280–281). A szigonyozás szintén akkor eredményes, ha a halász nem „vaktában szúrkál”, hanem a látott vagy apró jelekből észlelt halat igyekszik felnyársalni. Ezért vették kézbe a szigonyt – s veszik a tilalom ellenére – a „szegény emberek” ívás idején, amikor az ártér sekély vizében jól látható a hal, s lustábban is mozog. A szigonyozásnak voltak persze egyéb alkalmai is, ám ezek szintén a tudatosság példái. Ha nem „mutatta magát” a hal, igyekeztek láthatóvá tenni: éjszaka, a fáklya/lámpa fényére a csónakhoz vagy a patak vizében gázolók közelébe gyülekező halak felnyársalása volt, s az orvhalász-gyakorlat szerint maradt is, az egyik legelterjedtebb szigonyozási módszer (Schenk J. 1899: 8; Ecsedi I. 1934: 160–166; Nyárády M. 1938: 170; Végh A. 1972: 236–241; D[eregnyői] Varga L. 1984: 57–58).

Leleményesek voltak az alkalmi halászok a halfogási elveket tárgyiasító eszközöknek a végletekig egyszerűsített leképezésében is. A húzóhálót helyettesíthette például vászonlepedő, szájánál szétfeszített zsák, a lányok-asszonyok köténye, pendelye, a pásztoroknál a két száránál bekötött bőgatya vagy ing, fűzvesszőnyaláb vagy hínárköteg (Szilágyi M. 1995: 27–28). Még több alkalmi eszközzel megoldott halfogási módszer kapcsolódott – a 20. századi „kisvizek” halászatát ismertető néprajzi dolgozatok tanúsága szerint (például Gönyey [Ébner] S. 1925, 1926; Ecsedi I. 1934: 215–222; Nyárády M. 1938: 382–383; Kiss L. 1943b, 1961) – a téli időszakhoz, amikor a parasztember, akár gazda volt, akár napszámos, „jobban ráért halászni”. És eredménnyel is halászott, mert halélettani megfigyeléseit kamatoztatta. Ilyeneket például:

– a sekély vízben, az áttetsző jégen az elfekvő halak jól láthatóak, a jégre mért {128.} ütéstől pedig elkábulnak, tehát egy egyszerű balta is megfelelő eszköz, mellyel a jégre lehet sújtani, és alkalmas a jég feltörésére is (Szilágyi M. 1963);

– ha a megvastagodott jégen léket vágnak, a levegőre gyülekező halak a léken át szigonnyal felnyársalhatóak, illetve bármilyen kasfélével, alkalmi eszközzel (a leírások szerint rostával, nádvágóval, lapáttal) kiemelhetőek vagy kikapkodhatóak;

– a jég alatt telelő halak oxigénigényét, lékhez gyülekezését használták ki akkor is, amikor halcsapdát – varsát, legáltalánosabban csíkkast – állítottak a lékbe, amit halászeszköz híján egy ölnyi szalma vagy sás is helyettesíthetett: ebbe is belebújtak a csíkok;

– mivel télen a halak bányára vonulnak (a fenék üregeiben húzódnak meg), s ernyedtebben mozognak, meg kell zavarni őket, hogy egy irányba meneküljenek; abba az irányba, ahol az önmagukban csekély hatásfokú, ám egymás mellé elhelyezve „kikerülhetetlen” kishálók – a Bodrogközben vasasszákok, a Hernádon meriszákok – sora várja őket (Szilágyi M. 1980: 25–31, 62–69).

Ezeknek a 20. századi megfigyeléseknek az a korábbi századokra vonatkoztatható tanulsága, hogy bármennyire más volt mind terjedelmét, mind halban való gazdagságát tekintve a régi folyó és ártere, a vízzel mint évről évre áradással fenyegető, de különleges javakat is ígérő „adottsággal” harmonikusan együtt élő hajdani jobbágyparaszt tudásanyagának szerves része kellett hogy legyen a halakkal kapcsolatos megannyi tapasztalat – elemi érdeke volt, hogy az legyen. Nem volt persze a szó szoros értelmében „halász”, aki néhány egyszerű, speciális eszközt szinte nem is igénylő fogási mód variálásával a szükségletét kielégítő zsákmányhoz jutott. Csak a hagyományos tudást működtette, s annál hatékonyabban, minél alaposabbak voltak a vízrajzi és halélettani ismeretei. Ez utóbbiakra tulajdonképpen nagyobb szüksége volt, mint valóságos „halásztudásra”, mert azokra a vizekre, melyekben szabadon halászhatott, úgysem lettek volna alkalmasak a mesterségbeli felkészültséget igénylő – és drága – halászszerszámok.

A REKESZTŐHALÁSZAT

A saját konyha szükségletének kielégítésén túl a piacot is számításba vevő paraszthalászok legelterjedtebb fogási módjai és eszközei a rendszeres halvonulást használták ki. A mederbe rögzített fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt tocsogók fogószerkezete volt. A történeti forrásokból azonban arra következtethetünk, hogy a szabályozás előtt a periodikusan ismétlődő, tehát kiismerhető víz- és halmozgást igyekeztek kihasználni a vejszéző paraszthalászok. A Sárrét vidékén például azért kellett a 18. században a mezőváros elöljáróságának kijelölnie a halászok vészeinek helyét, hogy elejét vegyék a torzsalkodásnak: aki úgy építette, hogy másoké elől teljesen elrekesztette a vonuló halakat, vagy lerombolták a vészét az ellenérdekeltek, vagy a tanács rendelte el az eltávolítását (Szilágyi M. 1992a: 63–75). A varsának azt a változatát, melyet a Sárrét, az Ecsedi-láp vidékén nádtörmelékből-földből felhalmozott gát – hurcagát, csíkgát – átereszeibe, nyílásaiba állítottak, s a mocsár vizének halmozgását használták ki általa, csak a „régi vizes világra” hivatkozó {129.} emlékezésekből ismerjük – eltűntek a mocsarakkal együtt. A 18. századi térképeken viszont rátalált ezekre a közlekedési útként is szolgáló gátakra Ecsedi István (1934: 139–141), ha pedig annak idején térképen is jelölték, okkal következtetett kivételes jelentőségükre.

E rekesztő szerkezetek – a recens gyűjtési tapasztalatok igazolják – két ok miatt lehettek különösen kedveltek a szabályozatlan vizek paraszthalászai körében:

– A megépítésük nem igényelt anyagi befektetést, mert a nád és a vessző a rétek majdnem értéktelen mellékterméke volt; ha a tanács szabályozta is a „nádosztást” (mint a Nagykunság mezővárosaiban), a szükséglet mértékéig ingyen lehetett hozzájutni. A megépítés, a lerakás után – ami persze szakértelmet és munkát kívánt – „magától” fogta a halat: csak ki kellett szedni a vészfejből vagy a varsából a zsákmányt. Ami azért volt különösen előnyös a parasztok számára, mert a halászati munkákat – a vejsze-építést is, a zsákmány kiszedését is – el lehetett végezni a földművelő munkák szüneteiben.

– E fogóeszközökkel automatikusan megoldódott az elfogyaszthatatlan, értékesíthetetlen zsákmány időleges tárolása: akkor szedték ki természetes közegükből a halakat, amikor „ráéheztek” a halételre, illetve amikor érdemes volt piacra vinni.

KERÍTŐHÁLÓS HALÁSZAT

Sok 16–18. századi adat idézhető arra, hogy zsákmánytömeg elérésére alkalmas tavi kerítőhálókat is használtak a jobbágyparasztok. Olyan hálóféléket tehát, melyek elsősorban az árutermelő halászok üzemét szokták jellemezni, mivel a komoly befektetést feltételező eszközöket csak folyamatos használattal s a zsákmány biztos eladhatóságára számítva lehet rentábilisan működtetni. Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható. A „gyalmos társaság” ugyanis nem csupán a háló kezeléséhez szükséges halászbokrot (Herman O. 1887–88: 67–71) jelentette, hanem vagyoni társulást is: a gyalom közös tulajdonban volt. Az előállítási költség nem jelentett tehát egy-egy résztulajdonos számára túl nagy befektetést, különösen ha figyelembe vesszük, hogy – lévén földművelők – maguk termelték meg, dolgozták fel a kendert, s a hálót is maguk kötötték. Ezzel a parasztgazdaságban, házimunkaként előállított nagyhálóval nyilván megérte, ha nem napról napra, hanem csak a halfogásra legkedvezőbb időszakban – télen, jég alatt, illetve tavasszal és ősszel, a mezőgazdasági munkák szüneteiben – halásszanak; olyan rendszerességgel, ahogyan a zsákmány értékesíthető.

Nemcsak maguknak a paraszthalászoknak volt közös tulajdonában a nagyháló, hanem olyan gazdáknak is, akik bérelvén a halászóvizet, halásztattak. A nagyobb részben házimunkaként előállított, kisebb részben vásárolt halászati felszerelésüket tehát közös vállalkozásban hasznosították. A kerítőháló „haszna” ilyen esetben a zsákmány egyharmada volt, mind a történeti, mind a recens adatok ugyanis ezt az elosztási elvet fogalmazzák meg: „a fogott hal egyharmada a halászoké lett, másik harmada a szerszámé, harmadik harmada a tó tulajdonosáé” (például Kiss L. 1961: 69 – Dombrád, Szabolcs m.). A nagyháló közös birtoklása mint a parasztgazdaságok „tőkebefektetése” ilyen adatokkal igazolható: 1777-ben egy özvegyasszony, aki maga {130.} természetesen nem akart halászni, azért emelt panaszt az egyik túrkevei (Jász-Nagy-Szolnok m.) „halásztársaság” ellen, mert a férje halála után helyette új társat vettek be, noha – így érvelt – „a hajóban kötelben is szinte annyi Jussa vagyon, mint akár melyik[nek] a Társaság közül, ugy a hálónak inában”. Hódmezővásárhelyen – ugyancsak a 18. században – egy tanácsi rendelet, mely a hálótulajdonosok érdekében fogalmazódott, a halászokat huzamosabb munkavállalásra kötelezvén, megkülönböztette a hálótartó gazdát, megbízottját-alkalmazottját, a halászmestert és a napszámban halászó legényeket (vö. Szilágyi M. 1992a: 147).

Akár a halászbokoré volt a közös kerítőháló, akár parasztok alkotta bérlőközösség halásztatott vele, mindenképpen az árutermelés szolgálatában állott: a saját konyha szükségletét messze meghaladta az egyszerre partra húzható zsákmány. Ott és akkor halásztak tehát a paraszthalászok kerítőhálóval, ha a városi halpiacon biztosan értékesíteni lehetett a zsákmányt.

A HALÁSZCÉHEK

Herman Ottó ezekkel a szavakkal vezette be a „magyar halászember” bemutatását: „Igazi magyar halász az, a ki ősi szerszámmal, ősi módon, patriarchális összeállásban, tehát ősi bokorban, kötésben vagy felekezetben űzi mesterségét s megbizo-nyíthatólag soha céhes ... nem volt”. A céhes szervezet tagadása persze nem azt jelenti, hogy ő még nem tudott halászcéhekről, hiszen bemutatta a komáromiak 1696. évi privilégiumát is, a magukat „céhnek” nevező tihanyi kompániák szabályzatait is. Csupán azt akarta nyomatékosítani – az „ellenbizonyítékokat”, például a komáromiak és tihanyiak magyar voltát ez esetben elhallgatva – , hogy a céhes szervezet nem a magyar halászokra, hanem a Magyarországon élő németekre volt jellemző, akik viszont nem halásztak, hanem halásztattak és kereskedtek a hallal. Ahogy könyve más helyén fogalmazott: „A czéh ott termett, ahol a feudális nyomás és a német elem megnövekedett”, illetve: „Ott, a hol a németség, svábság vetette meg a lábát a halászó helyen, a német jobbadán csak vállalkozó, halászai pedig magyarok” (Herman O. 1887–88: 67–68, 142, 413, 422–432, 461–466).

Az ilyen megfogalmazásban a „patriarchális összeállás” vagy „céhszervezet” szembeállítás is a „halászat a magyarok ősfoglalkozása” alapgondolatnak rendelődött alá, sajátosan keveredik tehát benne a tudományos érvelés és az érzelmi elfogultság. A lényeget illetően mégis volt némi igazság ebben a túl kategorikusan kinyilvánított hermani vélekedésben:

– Noha léteztek Magyarországon halászcéhek, a halászat gyakorlásának korántsem volt feltétele a céhtagság. Olyan értelemben semmiképpen sem, mint az iparűzésnek, hiszen egy-egy halászcéh székhelyének közvetlen közelében sem tekintették „kontároknak” a halászó – halászattal szolgáló – hallal kereskedő jobbágyokat. Különösen nem tekintették „kontárnak” olyan halászati, halkereskedelmi központnak számító városokban (például Szegeden), ahol – noha igen sok iparos céh működött, s laktak a városban német polgárok is – halászcéh szervezésének a kísérletéről sem tudunk.

– Nem igazolható ugyan mindegyik halászcéhről, hogy tagjai kizárólag nem magyarok {131.} lettek volna (például a keszthelyi, a balatonszentgyörgyi, a privilégiummal nem rendelkező tihanyi céh tagjai csak magyarok voltak), az mégis vitathatatlan, hogy az első (15–16. századi), a halárusítást szabályozó vagy kifejezetten a halászok céhére vonatkozó privilégiumokat németek lakta városok (Buda, Pozsony, Sopron) polgárai kapták; valamint az is, hogy a 18–19. században szabadalommal felruházott céhek egy részének német lakossággal is rendelkező szabad királyi városok és mezővárosok voltak a székhelyei (például: Pest, Buda, Óbuda, Tolna, Apatin). Ahol pedig a halászcéh iratai megmaradtak, az is igazolható, hogy a céhtagok tekintélyes része (bár korántsem mindegyike!) valóban német volt (az egyes halászcéhekről: Darnay B. 1956; Kecskés L. 1978; Khín A. 1966; Solymos E. 1979, 1984a, 1987b).

– A céhszabályzatok, ha egyes rendelkezéseik a halászat ipari mesterségként való elsajátításáról (inaskodásról, a halászati eszközt jelentő „remek” elkészítéséhez kötött inasszabadításról, legényvándorlásról) intézkednek is, döntően a hallal kereskedés, a városi piacon a halárusítás előjogát, gyakran monopóliumát voltak hivatottak biztosítani. E céhek tagjai tehát halászok és halkereskedők, bár nem mindig dönthető el, hogy ugyanazok a személyek végezték-e mindkét tevékenységet vagy csupán ugyanannak a céhnek voltak a tagjai, akik fogták a halat, s akik piacra vitték. Az viszont eléggé feltűnő, hogy néhány olyan városban is alakultak halászcéhek (például Kolozsvár, Pécs), melyeknek közvetlen környékén aligha volt komolyabb haszonnal járó halászat – a céh tagjai alighanem halkereskedőként tudták csak ellátni a városi piacot (Schram F. 1959; Solymos E. 1967).

– A halászóvizet is bérlő, tehát vállalkozóként jellemezhető halkereskedők között talán többségben voltak a németek. Ahogyan azt nemcsak Herman Ottó (1887–88: 537), azóta mások is – főképp a szegedi szerzők – hangsúlyozták: a fisér jelentése: „a ki a hallal csak kereskedik”, a magyar ugyanis „jó termelő, de rossz kereskedő; ezt az utóbbit szereti másra bízni, a német pedig derekasan felhasználja ezt az erős nemzeti vonást”. A német = halkereskedő azonosítás kizárólagossága azonban erősen kétséges. Azért is, mert a 17. századi, gyakran osztrák területekre irányuló halkereskedelem szervezői-lebonyolítói (Iványi B. 1962; Benda B. 1999), s a 18–19. században a tolnai-baranyai Duna-szakaszon halászóvizet bérlő, a zsákmánytömeget bárkában Győrig szállító halkereskedő-vállalkozók (Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979) egyaránt magyarok, gyakran nemesemberek voltak. S azért is, mert a német fiséreknek (a 18. század vége–a 19. század eleje óta bizonyosan) a bérletek megszerzésében és a hallal való kereskedésben komoly konkurenciát jelentettek a zsidó vállalkozók.

– A nagyhálós halászok munkaszervezeti formája – nem kétséges – a bokor volt. Ha azért tekintette Herman ezt a formát „patriarchális összeállásnak”, mert a vagyoni kooperációt – a szerszámok közös birtoklását – jelentette, a jellemzése találó, ám ebben az értelemben a németek munkacsapatai is „patriarchálisnak” tekinthetőek. A halászcéh persze – az iparosok céheihez hasonlóan – nem a munkaszervezés miatt, hanem az azonos foglalkozást űzők közös érdekeinek védelmére jött létre. Az is kérdés tehát, hogy léteztek-e a magyar halászoknak egy-egy település összes halászát, a bokorban és kisszerszámokkal egyénileg dolgozókat egyaránt magában foglaló céhszerű érdekvédelmi szervezetei. Valóban léteztek, s éppen azokon a vidékeken – a Közép-Tisza és a Körösök mentén –, ahol céhek nem szerveződtek. (A Tisza mentéről csak a szolnokiak céhszabadalmáról tudunk, bár működéséről egyelőre {132.} nincsenek adatok.) Fentebb már utaltunk Gyoma (Békés m.) 1832-ben 59 tagot magában foglaló „Halász Társaság”-ára, mely az uradalomtól a mezőváros által bérelt halászóvizek hasznosítására szerződött. Ugyanilyen szervezet lehetett az öcsödieké, melyről a falu 1827. évi leírása emlékezik meg: „A 86 személyekből álló halász társaság egy fő’, ’s két tizedes vigyázata alatt tulajdon rendszabások alá van vettetve” (vö. Szilágyi M. 1992a: 130–131).

Az eddig mondottak értelmében bizonyosan korrigálnunk kell tehát a „céh nem a magyar halászok szervezeti formája volt” hermani tételt. Azt is gondosan mérlegelve, hogy az esetenként csak a privilégium ismert dátuma alapján számon tartott összesen 41 magyarországi halászcéh (közötte néhány halászokat is befogadó vegyes céh) bizonyosan nem jelenthetett azonos szervezeti formát Pozsonyban, Komáromban, Pesten, illetve Batinán, Beregszászon vagy Kupuszinán. Ehhez a korrekcióhoz kétféle forrásból meríthetünk adatokat: a céhek belső életéről valló írásos forrásokból, tárgyi emlékekből (ahol egyáltalán fellelhető ez a forráscsoport), illetve a céheket felszámoló, ipartársulattá szervező 1872. évi ipartörvény ellenére a 20. századra is átmentődött, a valamikori halászcéhek tagjainak mindennapi tevékenységét – ahogy a kisiparosokét is – karakteressé szervező céhes hagyományokból (melyeknek tanulmányozása néhány Duna menti városra/mezővárosra korlátozódott: Solymos E. 1965: 33–45; 1979: 154–159).

Mindkét forrás erősen korlátozott lehetőségeket kínál. A halászcéhek artikulusai azt igazolják, hogy a mesterség elsajátítása, a céhbe állás feltételei, a gyűlések ceremóniája, a zászlóhoz, a céhládához s egyéb kellékekhez való viszony, a védőszent tisztelete s kapcsolódóan a római katolikus egyház szertartásain való kötelező részvétel, a vallási ünnepek méltó megünneplése, a káromkodás s a paráznaság tilalma stb. nem tért el lényegesen az iparos céhekétől. A halászcéhhez tartozásnak egy-egy város társadalmában tehát az volt az igazi jelentősége, hogy egyenrangúsítsa a halászokat-halkereskedőket az iparűzőkkel. A halászati tevékenységekről és a szerszámkészletről a szabályzatok feltűnően keveset árulnak el. Csak néhány céh esetében fogalmazódik meg, hogy a „kishalászok” (varsások, illetve kecések) és a nagyhálósok egyaránt tagjai voltak (Pozsony, 1511, Komárom 1696 és 1765). Kolozsváron (1726), ha a céhbe álló legénytől megkövetelt remekből, mely egy vetőháló és egy ötkarikára készített varsaháló volt, következtethetünk, alkalmasint nagyhálósok nem, csupán „kisszerszámosok” voltak a tagjai. A vizahalászok céhhez tartozása pedig mindössze Buda és Pest szabályzataiban (1697, 1713, 1756) említődik, jóllehet a komáromiakat például elsősorban vizahalászokként tartották számon a kortársak, s egyéb források alapján valószínűsíthető, hogy más Duna menti városok céhes halászai szintén mesterei voltak e halóriások komoly szakmai felkészültséget feltételező zsákmányolásának (a szabályzatokról összefoglalóan: Solymos E. 1987a – vö. Éri I.–Nagy L.–Nagy-bákay P. 1975).

A céhes hagyományaikra hivatkozó „tanult” halászok a szervezeti életnek és tárgyi kellékeinek, az inaskodásnak, a legényvándorlásnak, a céhbe állás feltételének: a remekkészítésnek ugyanolyan jelentőséget tulajdonítottak a 20. században, mint az egyazon városban élő kisiparos társaik. Azaz: a mindennapi életszervezésben már nem ragaszkodtak feltétlenül minden egyes szabályhoz, amit viszont változatlanul „kötelezőnek” tekintettek az egykori élet- és munkaszervezési normákból, összességében {133.} a „paraszthalászok” tudását lényegesen meghaladó szakképzettségként értékelték – s elvárták környezetükről, hogy ugyanígy értékelje. Halász-iparos öntudatukat fejezik ki tehát a „céhes hagyományokra” hivatkozó szövegemlékek is, a szervezeti élet hivatalosan már érvénytelenített szabályaihoz igazodásuk is.

A szakmai öntudat a kisszerszámok és a nagyhálók elkészítésére, karbantartására, használatára egyaránt kiterjedő teljes halásztudás fölényes biztonságú birtoklására, ám a folyami és tavi kerítőhálókkal akcióközösségben végzett halászatnak mint a „tanult halásszal” azonosított nagyhalászhoz igazán méltó tevékenységnek a hasznot eleve garantáló nagyobb fontosságára, elsődlegességére alapozódott. Az elsődlegesség fejeződik ki abban, hogy a mestert (vagy mestereket), a legényeket és inasokat magában foglaló nagyhálós munkacsapatban, a kompániában nemcsak a hálóhúzásban és -kiszedésben, hanem a tanyai élet legapróbb tennivalóira – a halpucolásra, főzésre, tűzrevaló-gyűjtésre, mosogatásra stb. – is érvényesen osztották meg a feladatokat (Szilágyi M. 1979).

Ha ezekből a 20. században még élő hagyományokból következtetünk az egykori céhes halászok technikai felkészültségére és munkaszervezetére, a nagyhálós, s elsősorban a folyami, a tokfélékre irányuló, csak másodsorban a tavi halászat nagyobb jelentőségét, a kisszerszámok kiegészítő szerepét valószínűsíthetjük. A további részletek azonban eléggé bizonytalanok! Nem tudjuk például, hogy:

– a történeti forrásokban emlegetett vizahalászati specialista, a szégyemester, aki az esetben is irányítója volt a halmegállító rekeszték felállításának, ha azt jobbágyok robotban építették (vö. Szilágyi M. 1995: 108–116), vajon céhes halászként szerezte-e szaktudását;

– a vizahalászok pipolahálója, mely – Herman Ottó (1887–88: 281) szerint – „nem különbözik lényege szerint az öreghálótól s csak abban elütő, hogy erős fonalból, islégből van kötve”, vajon felhasználható-e a dunai céhes halászok technikai felkészültségének jellemzésére;

– a viza horoggal való fogása, melynek szintén csak a már-már múltba tűnt emlékeit örökítették meg etnográfusok (összefoglalóan: Rohan-Csermák, G. 1963), vajon elengedhetetlenül része volt-e a céhesek vizahalászati eszköztárának;

– azok a halászok, akik vizafogásra specializálódtak, e nagyhalak ívóhelyre vonulásának viszonylag rövid „idényén” túl vajon folytattak-e más halásztevékenységet: voltak-e tavi kerítőhálóik, folyami, illetve tavi kisszerszámaik.

Az ilyen és hasonló kérdésekre csak közelítő válaszok adhatók. Az ilyen válaszoknak pedig az a kockázatuk, hogy Magyarországon sohasem volt feltétele a halászkodásnak a céhtagság, nem feltétlenül érvényes tehát a logikai következtetés: „a legfejlettebb, a legnagyobb eredményű halászati technika bizonyosan a céheseket, a szakképzetteket jellemezte”.

A HALÁSZATI TÖRVÉNY ÉS FOGADTATÁSA

Amikor az ármentesítés már erősen éreztette hatását, a halállomány csökkenésének okait és a további csökkenés meggátlásának módozatait kezdte keresni az államhatalom (a halászati törvény előkészítéséről és fogadtatásáról: Szilágyi M. {134.} 1988a). 1865-ben – a Helytartótanács felkérésére – a Magyar Királyi Természettudományi Társulat készített szakvéleményt. Az 1867-es kiegyezés után pedig a Magyar Tudományos Akadémia pályadíj kitűzésével ösztönözte a tapasztalatgyűjtő és elméleti munkálkodást, melynek az volt a távlati célja, hogy a külföldi tapasztalatokat is figyelembe vevő, az alapvetően megváltozott ökológiai viszonyokhoz igazodó „halászati törvényt” tudományosan megalapozza. A szakvélemény összeállítói, utóbb a pályamunkák szerzői – Krisch János (1868), Kenessey Albert (1868), Kenessey Kálmán (1869) és Tasner Dénes (1868) – a halászat jövedelmezőségét kedvezőtlenül befolyásoló tényezők egy részét, mint a folyószabályozást vagy a halak vándorlását akadályozó vízi építményeket, a folyamat visszafordíthatatlanságára utalva sorolták fel. Szorgalmazták tehát a mesterséges haltenyésztés fellendítését. A természetes vizek halállományára gyakorolt legnagyobb „káros befolyásnak” mindazonáltal a halállomány védelmével nem törődő halászok gondatlanságát tekintették. Fájlalták, hogy a halak, s nemcsak az ivarérett példányok, hanem a növendékek is „minden időválasztás s mérték nélkül ... pusztíttatnak”. Ezekben a véleményekben fogalmazódott meg a kormányszervek számára a javaslat több nyugat-európai ország hasonló intézkedése nyomán, hogy április 15. és június 30 között minden halfajra vonatkozóan általános tilalmi időt célszerű megállapítani; hogy el kell tiltani a szigonyozást, az éjszakai, világítás melletti halfogást, a mérgező halászatot, a rekesztőhálókat s egyéb rekesztékeket; s hogy a hálószem legkisebb méretét két négyzethüvelykben kell meghatározni.

Mindezek az 1860-as években javasolt tiltások és korlátozások – kisebb-nagyobb módosításokkal – előbb az 1870-es évek elején, a földmívelés, ipar- és kereskedelmi minisztérium által szorgalmazott megyei szabályrendeletekbe, majd az 1888. évi XIX. törvénycikkbe, az ún. halászati törvénybe is rendre beépültek, évszázados távlatra megszabták tehát a halászkodás legális és illegális formájának elkülönülését.

A leghatározottabban az ívó halakat védő általános tilalmat igyekezett elfogadtatni a kormányzat, s ebben mutatkozott a halászok részéről a legnagyobb ellenállás. A megyei szabályrendeletek életbe léptetése után drámai hangon kifejtett ellenvéleményükben a halászok megfogalmazták halélettani megfigyeléseiket is, kétségbe vonván a tilalom célravezető voltát. A legfőbb érvük mégis az volt, hogy a több hónapig tétlenségre kárhoztatott halász koldusbotra jut, ami nem lehet a törvény célja, miközben az engedély nélküliek éppúgy halásznak ívás idején, mint korábban, nem lévén karhatalom, mely meggátolja tevékenységüket (vö. Szilágyi M. 1982b; Solymos E. 1984a: 397–399, 426–434).

A viták kereszttüzébe került megyei szabályrendeleteket, melyek a szomszédos törvényhatóságok egymástól eltérő rendelkezései miatt amúgy is nehezen lettek volna végrehajthatóak, 1879-ben a törvény megalkotásáig felfüggesztette a földművelési minisztérium. Az ezt követő, majd egy évtizedig eltartó, sajtópolémiákkal kísért előkészítésre nem csupán a tiltások és korlátozások társadalmi elfogadtatása miatt volt szükség. Kemény vitákban kellett összhangba hozniuk a törvényalkotóknak a közgazdasági célt (a halászati gazdálkodás fellendítését) és az ennek eléréséhez szükséges rendészeti eszközöket (az államhatalom által szankcionált korlátozásokat és tilalmakat) a halászati jogtulajdonosok feudális tulajdonfelfogásba belegyökeresedett, {135.} de már polgárias vonásokat is mutató magánjogi szemléletével (vö. Ruffy P. 1882).

Ezek a viták hozták felszínre, hogy a törvény előkészítői nem fordítottak figyelmet a tulajdonjogi kérdések előzetes rendezésére. Amikor az 1885. évi XIII. tc. – a vízügyi törvény – kimondta, hogy „a vizek partja és medre a parti birtokos tulajdona és a parti birtoknak elválaszthatatlan alkatrésze” (4. §), különösen élesen fogalmazódtak meg ezt az alapelvet a halászatra nézve károsnak minősítő vélemények. A földbirtokosok, azt hangoztatván, hogy parti birtok tartozékaként a halászati jog túlságosan elaprózódik, s nem szervezhetőek olyan halászati üzemek, melyekkel be lehetne tartatni a törvényt, szerették volna átmenteni a törvénybe a halászat regále – nemesi előjog – felfogását. Jogtörténeti szempontból ez egyszerűnek látszott: évszázadok óta a kisebb királyi haszonvételek közé sorolták a halászatot, abból kiindulva, hogy a víz minden haszna a parti birtokosé. A jobbágynak nem lehetett parti birtoka, tehát halászati joga sem, s mert az úrbéres viszony rendezése – az elkülönö-zés – nem vonatkozott a regálékra, a volt úrbéresek nem válthatták meg ezt a nemesi jogot, abban az esetben sem, ha a parti birtok volt jobbágy, illetve a község vagy a közbirtokosság tulajdonába került. A valóságban a valós és vélt jogosultságok kusza szövevénye jellemezte az 1848 utáni évtizedeket. „Egy képviselő” aláírású szerző például azt fejtegette, hogy ahol az úrbériség valóban fennállott, változatlanul a volt földesúré a jog, melyet viszont a parti birtokos is gyakorolhat; egyes községekben, városokban, ahol nem volt ténylegesen úrbéri viszony, vagy a község adja bérbe a vizeket, vagy bárki szabadon halászhat; a koronauradalmakban a kincstár rendelkezik a halászati joggal; a malmok mellett a malomtulajdonos tartja magát jogosultnak; és mindazokon a helyeken, ahol a jogtulajdonos nem halászik vagy halásztat, mert nem tartja eléggé jövedelmezőnek, a halászat „szabad préda” (vö. Szilágyi M. 1998b: 47).

A törvény végül is a parti földtulajdon tartozékaként határozta meg a halászati jogot (1. §), egyéves határidőt szabott viszont arra, hogy azok, akik a nem saját tulajdonú mederben az úrbéri elkülönözéskor megtartották halászati jogukat, azt elismertethessék (3. §). A halászati jogosultság igazolása érdekében lefolytatott tárgyalások – az eddig megismert iratokból erre következtettünk (Szilágyi M. 1998b: 48–53) – sok lappangó jogi vitát hoztak felszínre. Gyakran a parti birtokos is, a regálejog örököse is jogosultnak hitte magát, és az eljárás során kölcsönösen „jogbitorlónak” minősítették egymást. A földbirtokosok, mivel a törvény lehetőséget adott rá, általában benyújtották a jogigényüket, mégis eléggé jelentősnek látszik az egykori úrbéresek parti birtokkal összefüggő halászati joga, mely vagy az elkülönözéskor került ki a volt földesúr rendelkezési köréből, vagy az évtizedekig tartó „háborítatlan” hasznosítás, vagyis az „elbirtoklás” tette semmissé az egykori nemesi előjogot.

Az igazolt halászati jognak persze inkább csak elvi jelentősége volt az önálló halászati üzemek megszervezhetősége szempontjából, mert a törvény – a halállomány fokozott védelme érdekében – erősen korlátozta mind a jogtulajdonosnak, mind a jog tényleges használójának a rendelkezési jogát:

– a „károsnak”, „halpusztítónak” tekintett fogási módok teljes tilalmát, a szerszámok méretének korlátozását, valamint az ívás alatti halfogási tilalmat törvénybe iktatva közigazgatási feladattá tette a „halvédelmet”, vagyis – a rendelkezések be {136.} nem tartása esetére – azoknak is szankciókat ígért, akik vizet béreltek, tehát jogosultak voltak halászni;

– ugyancsak kötelezővé tette a járási szolgabírói hivatalok által illeték ellenében kiadott és nyilvántartott halászjegyet, ezzel egyrészt kinyilvánította, hogy a halászat gyakorlásához nem elegendő jogot bérelni, a halászatot az állam „engedélyezi” azok számára, akik vállalják a törvénybe foglalt feltételeket; másrészt a bérlő-vállalkozásokat is, a kétkezi munkás halászokat is közigazgatási ellenőrzés alá vonta;

– nem engedte az elaprózott halászati jog külön-külön hasznosítását, hanem kötelezővé tette a társulást: olyan kiterjedésű halászóvizek kialakítását, melyeken – a halállomány fokozott védelmét szolgáló rendszabályok betartásával együtt is – kapitalista bérleti vállalkozások lesznek szervezhetők.

A halászati törvény – bár a különböző érdekcsoportok mást és mást kifogásoltak – évtizedeken át a bírálatok kereszttüzében állott. 1901-ben egy „halászati kongresszust” is összehívtak, sürgetvén a törvény revízióját, mivel 13 év alatt „nem sikerült valami lényeges eredményt elérni a halállomány gyarapítása körül”. Visszatérően a halászok képviselte „ésszerűségre” és a fokozódó megélhetési gondokra hivatkoztak a tanácskozás halász és halászati vállalkozó részvevői, ám csak miniszteri rendeletben megfogalmazott apró korrekciókat sikerült elérniük (vö. Fischer F. 1928: 68–105). Csak 1925-ben került sor a törvény sokszor megígért újraalkotására. A megváltozott országhatárok – tehát új politikai és gazdasági viszonyok – ellenére nem alapjaiban új törvényt, hanem (a törvényhozás szakzsargonja szerint) „halászati novellát” alkottak (1925: XLIII. tc.), kifejezvén ezzel, hogy az első törvény alapelvei – a magánjogi és közjogi szempontok összeegyeztetése; a halvédelmet szolgáló korlátozások – kiállták az idő próbáját.

A második világháború után az ideiglenes nemzeti kormány 6.700/1945. ME sz., „a halászatra vonatkozó jogszabályok módosítása és kiegészítése tárgyában” alkotott rendelete volt hivatott hozzáigazítani a törvényt a társadalmi és politikai változásokhoz. A leglényegesebb változás a magánjogi viszonyokban következett be. A rendelet ugyanis abból indult ki, hogy „A természetes vizekben a halászati jog az államra száll át”. Az ívó halakat védő, s egyes szerszámokat „kártékony” voltuk miatt eltiltó rendszabályok azonban jórészt érvényben maradtak (Magyar Közlöny, 1945/108. sz.). Ahogy az évtizedekkel későbbi és az 1990-es évekig érvényben lévő törvényerejű rendelet s végrehajtási utasítása (30/1977. sz. tvr. és 44/1977. MÉM sz. rendelet) sem változtatott a halvédelem száz esztendő óta folyamatosan vitatott alapelvein (vö. Medveczky I.–Tahy B. 1979).

A HALÁSZATI TÁRSULATOK ÉS A BÉRLŐHALÁSZAT

A halászati törvény tehát – kivéve az ún. zárt vizeket, valamint az olyan nyílt vizeket, melyeken „a halászat a szomszéd birtokosok érdekeinek sérelme nélkül és okszerűen űzhető” (14. §) – feltételként határozta meg halászati társulatok megalakítását, így hidalván át a szétaprózott halászati jog és a kapitalisztikus vállalkozások létrehozásának lehetősége között feszülő ellentétet. A törvényben megfogalmazott elvek és a minisztériumi direktívák alapján a törvényhatóságok vezetői – a megyék {137.} alispánjai, törvényhatósági jogú városok polgármesterei – voltak kötelesek megalakítani a társulatokat, miután a bejelentett halászati jogosultság nyilvános tárgyaláson való elismertetése megtörtént. A „halászati jog csak társulva hasznosítható” alapelv abban is kifejeződött, hogy ha a társulat a hatóság kezdeményezése ellenére sem alakult meg, illetve nem alapszabály szerint működött, a vizet a hatóság adta hat évre bérbe. (A halászati társulatokról lásd: Répássy M. 1899, 1903a, 1914, illetve Solymos E. 1955a, 1994, 1995)

Bár az állam kezdeményezte, ha kellett, közigazgatási úton ki is kényszerítette a társulattá alakulást, kapitalista jellegű tulajdonhasznosító és érdekvédelmi szervezetek létrehozása volt a cél. Mindazok kötelezően tagjai lettek a társulatnak, akiknek parti birtokuk, illetve az úrbéri elkülönözés után a jogfolytonosság értelmében halászati joguk volt. Ám a szavazati jog és a haszonból való részesedés a „részvénynek” tekintett vízterület nagyságától függött, a döntés tehát a legnagyobb birtokosok kezében volt. Az éves közgyűlésen alakították ki, a halvédelemnek a törvénybe foglalt elveivel összhangban, az üzemtervet, valamint határoztak a bérbeadás feltételeiről, vagyis arról, hogy a társulati vízterületet egyben vagy szakaszokra osztva bocsátják-e árverésre. Arra nézve nem volt semmiféle kritérium, hogy egy-egy halászati társulatnak mekkora vízterülettel kell rendelkeznie. A két világháború között a „Balatoni” 106 549 kat. holdon, a „Velencei tavi” 3967 kat. holdon egy-egy társulatot jelentett, a nyolc dunai társulat közül a legnagyobbnak, a „Dunaföldvár-Bátai”-nak 16 272 kat. hold, a legkisebbnek, a „Mosoni”-nak (a Kisdunán) 1319 kat. hold volt a vízterülete, egy társulattá szerveződött a „Marcali” 81 kat. holddal, a „Hernádvízi” 1017 kat. holddal, a „Miskolcvidéki-Sajóvízi” 1372 kat. holddal. A Körösökön és holtágain viszont a halászati joggal rendelkezők összesen hat társulatot alkottak (Homér J. 1932: 25–27). Bár a törvény kötelezett volna rá, a jelentéktelen patakok és belvizek társulatai – a felvidéki pisztrángos patakok kivételével – meg sem alakultak vagy csak rövid ideig működtek. Ha mégis ígértek e kisvizek valamelyes hasznot, nem jelentettek persze „szabad prédát”: a parti birtokosok képviseletében a községi elöljáróság bérbe adta. Csákánydoroszló (Vas m.) elöljárósága például – a parti birtokosok nevében – 1942-ben négy évre kötött a Vörös-patakra bérleti szerződést négy helybeli lakossal, akik évi 100 P megfizetését vállalták (Csaba J. 1973: 141–142).

Maguk a halászok a törvény végrehajtása során döbbentek rá, hogy a társulati vizekért nemcsak ők licitálhatnak az árveréseken. A törvény ugyanis oly módon nyitott utat a szabad vállalkozásnak, hogy nem kötötte képzettséghez a halászjegy kiváltását. A befektethető tőkével inkább rendelkező kereskedőknek, földbirtokosoknak, vezető tisztviselőknek nagyobb esélyük volt tehát bérlethez jutni és halászati üzemet szervezni, mint a halászoknak, akik ily módon alkalmazotti vagy „albérlői” helyzetbe kényszerültek.

A törvénynek ez a halászok által gyakran panaszolt hibája nyilván a halászat „ősfoglalkozás” felfogásával függött össze. Csak a céhes múltú halászokra volt jellemző – néhány Duna menti városban – a mesterség „iparként” való elsajátítása. Az ország nagyobb részén ugyanúgy a hagyományokba való belenevelődés útján szerezték szakismereteiket a halászok, mint a földművelők. Függetlenül azonban attól, hogy inaskodott-e s legényként vándorolt-e ifjú korában, avagy az öreg halászoktól elleste, s munka közben tapasztalta ki a halászfortélyokat, minden „igazi” halász {138.} fölöttébb büszke volt a mesterségbeli tudására. Danicska József mindszenti halász például, akinek a halászat nem volt „tanult mestersége”, hiszen nem inaskodott halászcéhben, így kesergett: „egyike a legnagyobb bajoknak az, hogy a rendes, tanult halászokat leszorították a halászati térről a sokszázával, gomba számra termett kontárok, kiknek alig van valami sejtelmük azok rendjéről ... A bérbe adó tulajdonosok az okozói ezen bajoknak, kik nem nézik, hogy vajon tudja-e hasznosítani, szabad-e neki halászatot bérelni” (Néprajzi Múzeum EA 4289 ltsz).

Hiábavaló volt a halászok protestálása: a tőkés vállalkozók a halászatban is mind nagyobb teret nyertek. A 20. században már kivételes eset volt, ha valamelyik halászmester, illetve a szövetkező kishalászok egy-egy bérleti ciklus idejére jelentős halászóvízen önálló vállalkozók lehetettek (szépirodalmi feldolgozás: Kádár L. é. n.). A bérlőhalászat egyértelműen a nem halász vállalkozók, gyakran halkereskedők halászokat sújtó önkényeskedésével lett azonos értelmű – legalábbis az 1950-es évek halász-emlékezéseiben (lásd például Lakos Gy. 1954 riportjait).

A halászoknak a „kontár” bérlők elleni indulata a patriarchális viszonyok szétzilálódásának kifejeződése, nem feltétlenül a hozzáértés elvitatását jelenti. Hiszen a vállalkozók egy része – bármennyire messze került is a kétkezi munkás halászok életformájától – halász őseire hivatkozhatott: rokoni szálak fűzték a kétkezi munkás halászokhoz. A Dunán a két világháború között Dunaföldvártól Bajáig az eredetileg tolnai halász Isgum család tagjai szerezték meg a bérleteket és irányították a halkereskedelmet; névleg ugyan a céhes hagyományokat még valamelyest folytató „család”, gyakorlatilag az egyik jogvégzett tagja, a „Doktor” volt a bérlő. Az Isgu-moknak sem volt azonban folyamatos a monopolhelyzetük, ahogy a 20. század első évtizedeire emlékezők tudni vélték – olykor más tolnai, vagy onnan elszármazott, céhes múltú halászok emelkedtek bérlő-vállalkozóvá (Solymos E. 1965: 46, 1995: 65–66 – vö. Révfalviné Kern Z. 1992: 12–33). Az Alsó-Tiszán a szegedi halászati vállalkozók – a magukat „ősi halász családból” származóknak tekintő Bitók, Antalffyak, Bárkányiak – befolyási övezete Zentától Csongrádig, olykor Szolnokig terjedt: nem szegedi és nem „fisér” (azaz: a halásztatásban is érdekelt halkereskedő) származékok tartósan nem tudtak bérlethez jutni (Szilágyi M. 1992a: 169–170; Bárkányi I. 1996).

HALÁSZATI ÜZEMFORMÁK ÉS HALÁSZTÍPUSOK A KAPITALIZMUS KORÁBAN

A halászati társulatok által bérbe adott halászóvizek hasznosításának egymást kiegészítő kétféle – „nagyhalászati” és „kishalászati” – módja a 20. században is jellemző maradt. Maga a bérlő – akár halász volt eredetileg, mint a céhes múltú dunaiak, illetve a szegediek, akár tőkéjét kockáztató vállalkozó – a vizek kerítőhálóval, folyami húzóhálóval jól halászható részeit megtartotta saját kezelésben, és halászcsapatot vagy csapatokat foglalkoztatott. A kisszerszámos halászoknak pedig – jogaikat és kötelességeiket tételesen megfogalmazva – engedélyt adott, hogy egy-egy kisebb szakaszon egyénileg halásszanak. A halászati társulatok belefoglalták ugyan alapszabályukba, üzemtervükbe és bérleti szerződéseikbe, hogy a bérlő nem adhatja albérletbe bérleményének egyes {139.} részeit, ám azzal a megjegyzéssel, hogy az „úgy-nevezett kishalászoknak adandó jog albérletnek nem tekintetik” (Szilágyi M. 1992a: 170).

Bár átmentődött a bérlőhalászatba a nagyszerszámok és a kisszerszámok párhuzamossága, az egymást jól kiegészítő eszközök tényleges használatának feltételei alapvetően megváltoztak. A nagyhálók használatára a bérlőnek volt kizárólagos joga, s ha úgy ítélte gazdaságosnak, a nagyhálók mellett korlátlan számú s bármilyen kisszerszámmal, bérleményének bármely részén szintén halásztathatott. A kishalászok viszont, akik között voltak főfoglalkozásúak is, mellékfoglalkozásúak is, csak azokon a szakaszokon és csak olyan szerszámokkal foghatták a halat, amelyre engedélyt kaptak a bérlőtől. Bár nem voltak a bérlő fizetett alkalmazottai, végletesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, s egzisztenciális értelemben lekötelezettjei lettek. Ha ugyanis a kishalász nem vállalta a bérlő-vállalkozó diktálta feltételeket, nem kapott engedélyt, s ezzel gyakorlatilag elveszítette a halászat legális lehetőségét. Hiszen – leggyakrabban – a környék összes halászóvizére vonatkozott a társulattal kötött bérleti szerződés, kivéve az elgazosodott, eliszaposodott, tehát értéktelen zárt vizeket. A kishalászok egyébként – a néprajzi gyűjtők rögzítette emlékezéseik szerint – nem az engedélyért fizetendő díj magas voltát és állandó emelését, hanem azt tekintették „kizsákmányolásuk” bizonyítékának, hogy kötelesek voltak átadni a teljes zsákmányukat – a szabad piaci árnál lényegesen olcsóbban – a piacon monopol helyzetű bérlőnek. Az Alsó-Tisza vidékén a 20. század első évtizedeiben különösen jellemző volt, hogy az agrárproletár öntudatú – gazdasági, társadalmi értelemben valóban ehhez az agrárszocialista radikalizmus vonzásába került réteghez sorolható – kishalászok a „népnyúzó tőkés” első számú helyi képviselőjének a halászati bérlőt tekintették – pedig inkább csak „középvállalkozó” volt (vö. Szilágyi M. 1986b). A dunai nagybérlők „feles halászként” felfogadott kishalászai szintén azt panaszolták, hogy a bérlők „a beadott halat kevesebbre mérték, a halász nem is közelíthetett a mázsához ... nemegyszer tanúi voltak olyan esetnek, hogy ugyanazt a kosár halat, amit nekik 40 kilóban mért, a kereskedő már 60 kilónak vette át” (Solymos E. 1965: 48).

A halászóvízhez jutás feltételeinek szigorodása vagy a halász foglalkozás elhagyására, vagy távoli vizekhez áttelepülésre kényszerítette a bérlők diktátumát öntudatosan elutasító virtigli halászokat. Ennek az 1860-as évek óta tartó, a 20. században felerősödő „halászvándorlásnak” a részeként települtek át – időlegesen vagy véglegesen – az Alsó-Tisza menti halászok a Balatonra, a dunaiak, közöttük céhes múltú halász-vállalkozók és kishalászok egyaránt, a Tisza mellé, a szegediek, a mindszentiek, a csongrádiak a Felső-Tiszára és a Körösök mellé, a dunai és a tiszai származékok a Velencei-tó és a Fertő tó vidékére, ahol azután számottevő szerepet játszottak a halászújítások elterjesztésében (például Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892; Lukács K. 1951; Solymos E. 1960, 1996; Bárdosi J. 1994).

A NAGYHALÁSZ

A nagyhalász – ahogy a feudalizmus századaiban, a 19–20. században is – nagyhálóval, azaz tavi vagy folyami kerítőhálóval, akcióközösségben halászót, nem pedig halászati „nagyvállalkozót” jelentett.

{140.} Herman Ottó (1887–88) úgy jellemezte a bokornak, kompániának, felekezetnek nevezett akcióközösséget, hogy a több darabból összeállított kerítőhálójuk egyes részeit a tagok készítették el, a háló tehát közös tulajdonukban volt, a csapaton belül szigorú munkamegosztást valósítottak meg, a hasznon pedig egyenlő arányban osztoztak. Az ilyen, nemcsak munka-kooperációt, hanem vagyonközösséget is jelentő bokorszervezet „utóéletét” a 20. században is megtalálták a kutatók, különösen a céhes múltú halászok körében (Solymos E. 1965: 39; Szilágyi M. 1979). Meg kell azonban jegyeznünk: már a feudalizmus kori forrásokból lehet következtetni arra, hogy nem volt szükségszerűen közös tulajdonban a bokor használta kerítőháló; a halásztató földesúr is, vállalkozó bérlő is lehetett hálótulajdonos, és ilyen esetben „egy rész a víz tulajdonosáé/bérlőjéé, egy rész a hálóé, egy rész a halászoké” elvet követve osztoztak meg a zsákmányon.

A 19–20. század fordulója tájt – e tendenciától függetlenül – még viszonylag gyakori, hogy a bokor, ha nem is tudott önállóan bérlethez jutni, közös tulajdonban lévő teljes szerszámkészletével – „részesként” – vállalt munkát a vállalkozó-bérlő vízterületén. Mind jobban terjedt azonban, különösen a két világháború között, hogy a bérlő a saját hálóival halásztatott: csak halászmestert alkalmazott, aki a napszámosként vagy hetibéresként felfogadott, nem feltétlenül „tanult” halászok alkotta alkalmi akcióközösséget irányította. Ekkor már a céhes múltú halászok is mind nehezebben tudták érvényesíteni azt a törekvésüket, hogy az ifjú nemzedék az iparosokra jellemző módon váljon „tanult halásszá”. Akik a bérlő hálóhúzó napszámosai lettek, hivatalosan nem „inaskodtak”, csupán „belenevelődtek” a legszükségesebb ismeretekbe. Az összes halászszerszám készítését, javítását-karbantartását és használatát, melyet az „igazi” halásznak valaha tudnia kellett, már csak azok akarták elsajátítani, akik „kishalászként”, s mert csak ők számítottak „igazi halásznak”, szerencsés esetben a bérlő „halászmestereként” reméltek megkapaszkodni a rohamosan csökkenő létszámú halásztársadalomban.

Függetlenül attól, hogy a bokor vagyoni közösséget jelentett-e vagy csupán a nagyháló kezeléséhez feltétlenül szükséges munkaszervezési forma volt, a nagyhalász elnevezés a 20. században is ’nagyhálóval halászó’-t jelentett. Nagyhálónak tekintettek minden olyan hálófélét – a méretében a meghalászandó vízhez igazodó gyalom és a folyami kerítőháló mellett tehát a lapsolót, a balinthálót, a kecsegehálót is –, melyeknek kezelésekor több embernek kellett együttműködnie. A csapaton belüli munkamegosztás legfőbb elvei a „bérmunkássá” válás után is érvényesültek. Ahogyan azt Solymos Ede (1965: 207–212) részletesen bemutatta: a győri Duna-szakaszon a halászmester vezette a bandát, volt a ladikban egy-egy első evedzős, második evedzős vagy húzató, kormányos vagy hálómester, parás, két laptáros pedig a parton tartotta a háló kintjáró végét, a partra húzáskor az alsó inat a két evezős, a parás inat a hálómester és a laptáros szedte, a másik laptáros pedig az inat taposta, hogy a hal alatta el ne szökjék; Tolnán hat ember ült a ladikban: a gazda (stujermester) mint kormányos, elöl az inas (granclis), középen a legény (mittruder) evezett, ismét egy inas (knébruder) és egy legény következett, akik a hálót dobálták a vízbe, a két laptáros pedig a parton haladt, majd amikor a ladik a partra ért, a hálómester és a laptáros a parás-, a két legény az alsó inat húzta, az inasok feladata az ín „letartása” volt. Hasonló munkamegosztás érvényesült a két ladikból elvetett és a víz közepén felszedett {141.} lapsolóval való halászatkor. Szolnokon például mindkét ladikban ült egy-egy mester, akik elvetették a hálót, egy-egy inahúzó, illetve kranglis, akiknek az evezés volt a feladata; felszedéskor pedig az inahúzók az alsó inat, a mesterek a felső inat szedték be, míg a kranglisok tartották evezőikkel a ladikot (Szilágyi M. 1995: 192).

A KISHALÁSZ

A társadalmi helyzet és a munkaszervezés halászértelmezését közvetítő néprajzi irodalom azokat tekinti kishalászoknak, akik nem nagyhálóval és nem akcióközösségben, hanem magányosan: egy ember által is kezelhető szerszámokkal, esetleg ezekkel alkalmilag társulva szoktak dolgozni. Nemcsak a nagy folyókon és árterületükön, hanem minden olyan vízen, ahol vontatható ugyan kerítőháló, mégsem lehet vele elérni a halak összes tartózkodási, különösen nem búvóhelyeit, elemi szükséglet, hogy kisszerszámok egészítsék ki a nagyhálókat. A Balaton, a Fertő tó, a Velencei-tó kiterjedt, részben náddal is benőtt sekély vizű parti sávjában vagy a folyók magas partjánál, a vízbe belenőtt bokrok, a bedőlt tuskók tájékán mindenütt, ahol lehetetlen a kerítőhálóval tanyát vetni, csak az adottságokhoz hozzáigazított kisszerszám lehet eredményes. Nem mondtak tehát le ezek használatáról a nagyhalászok sem. Voltak ugyanakkor olyan halászok mind a főfoglalkozásúak, mind a mellékfoglalkozásúak között, akik csak ilyen szerszámokkal halásztak. Azért „elégedtek meg” ezekkel az egyenként eléggé csekély hatásfokú, összességükben is csak a „szegényembe-ri” életszint fenntartásához elegendő zsákmányt eredményező fogóeszközökkel, mert nem tudtak akkora tőkét befektetni szerszámkészletük kialakításakor, amennyit a kerítőhálókba kellett volna – részben pedig azért, mert a bérlők úgyis csak kisszerszámokat engedtek nekik használni.

A „kisszerszámok” közé rendkívül sok eszköztípus és -változat besorolható, így azok a halászok, akik a vizek és a halak sokféle tulajdonságához alkalmazkodva válogatták össze szerszámkészletüket, magukat – okkal-joggal – „halászati ezermesterként” szokták jellemezni, s így tekintenek rájuk a halászati tanulmányok szerzői is. A Dunán, különösen a Tiszán dolgozó „ezermester” kishalászok állandó és kenyérkereső foglalkozásuknak tekintették a halfogást. Szerszámkészletük valóban szükségessé is tette a folyamatos készenlétet: a varsa, a parti horog és a véghorog megfelően elhelyezve „magától” fog ugyan halat, az elrakása és „felnézése” azonban naponta ismétlődő feladatot ad. S amíg ezekkel a „passzív szerszámokkal” éppen nem volt a halásznak munkája, illetve amikor úgy ítélte meg, hogy fölösleges elraknia, úgysem fogna velük, valamelyik, éppen akkor a legeredményesebbnek ígérkező szerszámával – kecével vagy villikkel, szigonnyal vagy puttyogatóval – szállt ladikba. Illetve összefogott egy másik kishalásszal, hogy kettesben a parti bokrok alól bokorhálóba zavarják a halakat, illetve palónyát vagy flákot vontassanak két ladikról.

A kishalász-szerszámkészlet összetételét, az egyes szerszámok ideális darabszámát a teljességgel azonos vízrajzi adottságok közepette sem szabályozták hagyomány szentesítette normák. Még feltűnőbbek voltak a különbségek a más-más jellegű vizeken halászó, amúgy azonos társadalmi helyzetű kishalászok között abban a tekintetben, hogy melyeket tekintették „fő-”, s melyeket „kiegészítő” szerszámoknak. A {142.} Fertő tó kishalászai például a tavon hagyományos vejszét – az ún. pontyfogó kürtőt – a két világháború között is az egyik legfontosabb fogószerkezetüknek tekintették, amikor más vizeken a vejszézés alig jelentett többet alkalmi próbálkozásnál (Bárdosi J. 1994). A Közép-Tisza árterületén vagy a Sajó, a Hernád nagyságú folyócskákon viszonylag nagy jelentősége volt a kishalász-eszközkészleten belül az emelőhálónak, az Alsó-Tiszán viszont nem tekintették „komoly halász” kezébe valónak (Szilágyi M. 1995: 60–74).

Csupán annyi általánosítható a gyűjtői tapasztalatokból, hogy a Dunán és a Tiszán az azonos formájú-funkciójú varsából és horogféléből kellett rendelkeznie kinek-kinek – a szerszámokba belefektethető pénzétől függően – 10–20–30 darabos készlettel, minden egyéb szerszámféléből egy-egy is elegendő volt. Az is jellemző tendenciának látszik, hogy aki tehette, elsősorban a varsái és horgai számát gyarapította; ami addig is vezethetett egy-egy halásznál, hogy az „aktív” fogási módok háttérbe szorultak, lévén, hogy munkaidejét teljesen kitöltötte az „elrakás” és a „felnézés”. A kishalász egyéni adottságai, valamelyik szerszám felettébb eredményes használatában megmutatkozó speciális készségei is számottevően befolyásolták, hogy egyik-másik szerszámot vagy szerszámcsoportot a másik rovására előnyben részesítette. Ennek következménye, hogy nemcsak a kishalászok „ezermester” voltát, hanem „szakosodásukat” is emlegetik mind a 19. századi, mind a közelmúltban keletkezett publikációk: kecésekről, véghorgosokról, puttyogatósokról is olvashatunk. Ami azonban – azok esetében, akik főfoglalkozásban halásztak – természetesen nem jelentette, hogy másféle eszközük nem volt, egyetlen szerszámfélével halászva ugyanis aligha tudtak a megélhetésükhöz elegendőt fogni.

Akik csak egyetlen szerszámmal – vagy fenékhoroggal, vagy dobóhálóval, vagy millinggel, vagy (Budapesten különösen) tauplival – halásztak, szükségszerűen „mel-lékfoglalkozású” halászok voltak. Az ő esetükben a halászszenvedélynek és a kiegészítő jövedelemszerzés lehetőségének azonos jelentősége volt abban, hogy a – gyakran – ipari jellegű főfoglalkozásukat (falusi-kisvárosi kisipart, gyári munkát) a halászattal összeegyeztessék: akkor halásszanak, amikor „ráérnek”, s amikor a szerszámnak „szezonja” van (Solymos E. 1965: 52–55).

Bármennyire „sokoldalúvá” fejlesztették is az árutermelő, ám a bérlővel függőségi viszonyban lévő „főfoglalkozású” kishalászok a szerszámkészletüket, a földműveléstől-állattartástól sem szakadtak el. Fenntartottak egy-egy, a kisparasztokra, a napszámosokra általában jellemző aprócska gazdaságot (igyekeztek megtermelni a konyhára valót, lehetőleg a hálónak való kendert is, baromfit, sertést tartottak stb.); illetve – ha alkalmilag rákényszerültek, jellemzően pedig a munkacsúcsok: az aratás és a cséplés idején – mezőgazdasági bérmunkával egészítettek ki a családi jövedelmet. Félúton voltak tehát az agrárproletárok „szegényemberi” léthelyzete és a körülményeknek kiszolgáltatott falusi-kisvárosi iparosok szerény „önálló egzisztenciája” között.

{143.} AZ ORVHALÁSZ

Az orvhalászat az 1888. évi halászati törvény végrehajtása hatására karakteressé vált társadalmi jelenség (összefoglalóan: Szilágyi M. 1989a). A halászati tilalmakat megsértők üldözésére és megbüntetésére a feudalizmus századaiból is bőségesen idézhetők adatok, az orvhalászok azonban nem a tilalmasokat alkalmilag megdézsmáló, ezzel a halászóvíz tulajdonosának kárt okozó jobbágyok egyenesági leszármazottai. Az orvhalászat ugyanis nem csupán magántulajdon elleni vétség. Aki tiltott módszereket alkalmaz, az állammal mint törvényalkotó és törvényei betartatását kikényszeríteni akaró hatalommal is ellentétbe kerül.

A polgári állam – mint már mondottuk – úgy avatkozott bele a halászat szervezetébe és munkamenetébe, hogy mind a jogtulajdonosokat, mind az ő megbízásukból halászókat önállóságukban korlátozta. A törvény életbe lépése után minden halászatban érdekelt tiltakozott e rendszabályok ellen, melyeknek egy részét (például az éjszakai halászat eltiltását) sikerült is felfüggesztetniük. És nemcsak tiltakoztak a halászok, hanem – ahol és amikor tehették – az általuk indokolatlannak, a cél elérésére alkalmatlannak vélt tilalmakat nem is tartották be. A szabálysértési, büntető-eljárási ügyek szereplői szinte minden esetben rendelkeztek hatósági engedéllyel és bérelt halászóvizük is volt, csak az általános halfogási tilalmat vagy egy-egy szerszám használatának tiltását hagyták figyelmen kívül – s azért indítottak ellenük „orv-halászat” ügyében eljárást (vö. Fischer F. 1928).

A maguk alkalmi törvényszegését azzal vélték megmagyarázni – ha magyarázatra kényszerültek – a halász foglalkozásúak, hogy az állam úgysem tud érvényt szerezni a törvénynek. Csak arra vannak eszközei, hogy a „becsületes halászokat” háborgassa, viszont a hatósági engedéllyel sem, halászó vízzel sem rendelkező orvhalászok háborítatlanul garázdálkodnak a vizek mentén. Ebben az önfelmentő magyarázatban vannak ugyan valós elemek (a törvény végrehajtása vontatottan haladt; a csendőrség sem, a bíróság sem tekintette igazán feladatának az orvhalászok elriasztó hatású büntetését), a későbbi fejlemények mégis azt mutatják, hogy az orvhalászat teljes felszámolásának nem volt realitása. Az 1900-tól vállalattá szervezett Balatoni Halászati Részvénytársaság csupán szerény részsikereket eredményező erőfeszítései bizonyítják, hogy a rapsicok elleni küzdelemtől, legyen bármennyire következetes, a „megszüntetés” nem, csak a korlátozás remélhető.

A Balatoni Halászati RT. tisztviselőinek és halőreinek beszámolóiból (például: Schrey E. 1935) úgy tűnik, mintha a Balatonon lett volna a legnagyobb mértékű az orvhalászkodás, a más vizek mentén szokásosnál szervezettebb ellenőrzés, üldözés ellenére. A részletes beszámolók és gyakori híradások (vö. Keleti F. 1901; Petánovics K. 1993 összefoglalásait) azonban kissé félrevezetőek: nyilván mindenütt hasonló mértékű volt az engedély nélküli halászat, csupán az ellenőrzés és szankcionálás kevésbé következetes volta miatt a lelepleződés és a büntetés kockázata volt kisebb. A gazdasági szempontból értéktelen vizek mentén pedig akár féllegálisnak is érezhették halászkodásukat a „szegény emberek” és a gyermekek – akiknek „kezdetle-ges” halfogó módszereiről a 20. század első felében keletkezett néprajzi leírások rendre megemlékeztek (például Ecsedi I. 1934; Kiss L. 1943b, 1961; Nyárády M. 1938).

{144.} Az orvhalászok közt „típusokat” különíthetünk el. A legtöbben alighanem afféle „célszerű szegény emberek” voltak, akik a konyhájuk hallal való ellátása, esetleg az alkalmi eladás céljából halászgattak. Maguk a halászok határozottan megkülönböztették a megélhetés kényszeréből halászókat, valamint a halászat-horgászat elemi ismereteit így tanulgató gyermekeket, suttyó legényeket, akik bár tiltott helyen és időben fogták a halat, de „megdolgoztak” érte, a haltolvajoktól: az őrizetlenül hagyott szerszámaik és bárkáik fosztogatóitól. Szervezettségük (s nemritkán jelentős vagyonuk) különítette el a „szegény emberektől” azokat az orvhalászokat, akiknek szinte főfoglalkozásuk volt a tilosban járás, lévén, hogy kiterjedt piaci kapcsolatokkal rendelkeztek. Nekik, ha az ellenőrzések és büntetések ellenére folyamatosan zsákmányhoz akartak jutni, a halfogó módszerekkel együtt a konspirálás szabályait is el kellett sajátítaniuk. A lelepleződést bujkálással, a szerszámok rejtegetésével lehetett a legegyszerűbben elkerülni. Ahol azonban rendszeres és kiszámíthatatlan volt az ellenőrzés – jellemzően a Balaton mentén –, figyelőhálózatot és speciális jelrendszert is kialakítottak a maguk számára a „közösséggé” szerveződő rapsiccsoportok. A futva menekülésnek, a vízben meglapulásnak, s ha a tettenérés elkerülhetetlen volt, a halőrökkel és csendőrökkel megvívott csaták vállalásának is kialakultak szokásszerű módszerei. A konspirációs szabályok abban az értelemben is hozzátartoztak az „orvhalász-hagyományhoz”, hogy állandósult témái voltak az első személyben és anekdotizálva előadott hőstörténeteknek: a mindenkori hatalom képviselőinek rafinériával és virtusos magatartással való nevetségessé tétele a paraszti vágyak folklórművészeti tükröződéseként volt jelen az orvhalászokkal szolidáris faluközösségben.

A törvényszegés közösségi „megbocsájtása” hátterében egy, a zsákmányolás lényegéhez tartozó szokásjogi hagyomány húzódik meg. Az eredeti szerzés értelmében az „uratlan jószág” – azaz a természetben szabadon élő hal és vad – azé, aki munkát fordít a tulajdonba kerítésére. Ennek persze a magántulajdon megszilárdulása óta nem volt törvényi alapja, hiszen a hal mindig azé volt, akié a víz. A halászati törvény alkotói pedig, akik a kapitalista vállalkozás feltételeit igyekeztek összhangba hozni a halállomány fokozott védelmével, eleve nem vehették figyelembe a szokásjogot. Ez a szokásjogi háttér viszont erkölcsi tartást biztosított az orvhalászoknak a hatalom elleni csendes lázadásukban.

A két világháború közötti halászati szakírók a különösen halpusztító, a törvény által tiltott (illetve eltiltani javasolt) eszközöket és fogási módokat – a mérgezést, a robbantást, a bottal való leütést, az ívás alatti szigonyozást – az orvhalászok elvetemültségének bizonyítékaiként emlegették. Ezek az egyszerű, jelentéktelen eszköz- (tehát költség-) igényű halászmódszerek valóban jellemzőek voltak az orvhalászokra. Ha nem lettek volna jellemzőek, a néprajzi gyűjtők nem találhatták volna meg – szinte napjainkig – a mindennapi gyakorlatban. De korántsem csak ezek a tiltott módszerek alkották az orvhalászok eszközkészletét! Szinte nincs a hagyományos halászati technikának olyan eleme, mely kizárólag a halász foglalkozásúakra lett volna jellemző, az orvhalászok – legalább alkalmilag – ne próbálkoztak volna vele. Csaba József (1973: 142) becslése szerint az eléggé jelentéktelen csákánydoroszlói (Vas m.) vizeken például hat orvhalász horoggal halászott, négynek-ötnek varsája volt, húszan emelőhálóval, ketten a kruglahálónak nevezett keresőhalászati eszközzel dolgoztak. A Tisza és a Duna mentén gyakran emlegetik orvhalászati eszközként a {145.} dobóhálót, a legújabb sajtóhíradások a Kis-Balatonon újra használatosnak állítják a vejszt, a Balatonon pedig eresztőhálókat koboznak el a halőrök leggyakrabban. Természetesen előnyben részesítette a tilosban bujkáló az olyan eszközöket, melyek csekély költséggel előállíthatóak, mégis jelentős zsákmánnyal kecsegtetnek, s elkészítésük, használatuk, álcázásuk egyaránt könnyen megoldható. Az ilyen szempontokat érvényesítő válogatás a régies eszközök és módszerek továbbélésének, újraalkalmazásának általában kedvez – de feltételezi az újítókészséget is. Ezért van, hogy a túl drágának és bonyolultnak látszó hálófélék – például dobóháló vagy a balatoni eresztőháló – is jellemző eszközei voltak (s maradtak máig) a kiterjedt üzleti kapcsolatot fenntartó orvhalásznak, aki mindig azt mérlegeli, hogy az esetleges „lebukás”, s a még vadonatúj háló elkobzása összevetve a folyamatos halászás nyereségével egyensúlyban tartható-e. Az orvhalászok újító készségének tudható be az is, hogy a forma és a funkció értelmében „hagyománykövető”, de modern anyagú eszközkonstrukciók – például a hegesztett vaspálcákból, avítt kerékpárabroncsból és kerítésdrótból való tapogatófélék – formálódtak ki a 20. század második felében (például Szilágyi M. 1974b: 225).

A SZÖVETKEZETI HALÁSZAT

A „szövetkezet” a halászoknak a vízjog megszerzése érdekében létrehozott érdekközösségét jelenti. Ahogy léteztek a 20. században földbérlő szövetkezetek, ugyanúgy – legalábbis elvileg – egy-egy város vagy vidék halászai is szövetkezhettek azért, hogy a Halászati Társulat vizeinek bérletét megszerzendő sikeres árverési ajánlatot tegyenek. Bár vannak adatok arra, hogy a két világháború között ideig-óráig léteztek a Szeged–Szolnok közötti Tisza-szakasz több pontján ilyen célból szerveződő szövetkezetek, nem volt számottevő hatásuk a vállalkozó-bérlők egymással való versengésére. Ahogy a Tanácsköztársaság alatt – a kommunisztikus eszméktől befolyásoltan – a szerb megszállás alatt lévő Baján szerveződött halászszövetkezet sem bizonyult hosszú életűnek (vö. Solymos E. 1965: 55–56).

A szövetkezetek létrehozásának jogi szükségessége csak a 6.700/1945. ME sz. rendelettel teremtődött meg. Ez a törvényt pótló rendelet nemcsak azt mondta ki, hogy „a kincstár a természetes vizekre vonatkozó halászati jogát haszonbérbe adás útján hasznosítja”, hanem azt is, hogy a bérbeadás „az illető területre vagy annak üzemszakaszaira alakult halászati szövetkezet részére történik”.

Ezért alakultak meg tehát – már 1945-ben – a bérlőszövetkezetek, melyeknek eleinte bárki tagja lehetett, aki halászni, a halászatból megélni szeretett volna. „Beözön-löttek” tehát – mint az egykorú halászpanaszokból kitetszik – a korábbi orvhalászok, mellékfoglalkozású halászok, s tagok lettek a bérlők, a kereskedők is. Ezeknek az egyik oldalról a „kenyérféltés”, másik oldalról a korszak osztályharcos retorikája motiválta panaszoknak nincs azonban túl nagy jelentőségük, hiszen az ilyen szövetkezési forma rövid életűnek bizonyult: 1951–1952-ben „kolhoz” típusú termelőszövetkezetté kellett átalakulniuk a bérlőszövetkezeteknek.

A kétféle szövetkezet között a munkaeszközök birtoklásában volt lényeges különbség. A bérlőszövetkezetek tagjai saját szerszámaikkal dolgoztak, és a bevételük 10–50%-át {146.} adták le a bérletre, adminisztrációs s egyéb költségekre, év végén pedig a fennmaradó összegből osztalékot fizettek. A termelőszövetkezetbe be kellett vinniük a tagoknak a szerszámaikat, amit három év alatt kifizettek. Ez a formális kötelezettség a napi gyakorlatban inkább azt jelentette, hogy a halászok csak az úgyis közösen használt nagyhálókat tekintették szövetkezeti tulajdonnak, a kisszerszámokat a szövetkezet által beszerzett anyagból mindenki maga készítette, javította, s ha elvileg nem is volt a tulajdona, sajátjaként kezelte. Néhány év múlva azután hivatalosan is elismerték magántulajdonúnak a kisszerszámokat. A tagok részesedésének kiszámításánál eleinte a halászok esetében is – a mezőgazdasági szövetkezetekhez hasonlóan – „munkaegységet” vezettek be, aminek szintén nem volt gyakorlati jelentősége, mert a tagok – a „kolhoz”-példa szolgai követése idején is, idő telvén még inkább – csak azt tartották számon, hogy a hal eladási árának (általában) a 60%-át kifizették számukra.

A munkaszervezet annyit változott, amennyit a szövetkezetek döntően a halászok közül kiválasztódott vezetői a vízrajzi adottságok és helyi együttműködési hagyományok ismeretében mégiscsak kénytelenek voltak elfogadni a központi direktívákból. Nem volt napi „munkaelosztás”, „eligazítás”, mint a téeszben: minden tag tudta, hogy melyik vízterületen halászhat. A maga vizén az idejével szabadon rendelkezett, s a legjobb belátása szerint alakította ki és hasznosította szerszámkészletét. A Dunán, különösen az alsó szakaszon, ahol a kerítőhálót kezelő bokor, parti – mint munkacsapat – korábban is meghatározó jelentőségű volt, ezeket (az egyébként nemcsak nagyhálókkal, egyénileg kisszerszámokkal is halászó) akcióközösségeket egyesítették adminisztratív értelemben brigádokká. Annyit módosítván a hagyományos szervezeti formán, hogy a kisszerszámokkal dolgozók is – inkább csak formálisan, nem közös munkára kényszerítve – partit alkottak, s hozzátartoztak valamelyik brigádhoz. Más vizeken a kisszerszámosok munkaidejük nagy részében, ahogy korábban is, egyénileg dolgoztak, és személyes döntésük alapján társultak, ha valamelyik szerszám eredményes használatához két-három embernek együtt kellett működnie. Amikor viszont a kerítőhálós halászatnak volt ideje (például hetenként egy nap, az őszi lehalászáskor pedig akár heteken át), a vezetői döntés értelmében alkalmi brigáddá kellett szerveződniük (a szövetkezeti halászatról lásd: Solymos E. 1952a, 1955a; Lakos Gy. 1954).

A szövetkezetek nem változtatták meg a halászat „zsákmányoló” és „kézműves” jellegét, bár voltak a haltenyésztés szolgálatába állított halastavaik, és kísérleteztek az elektromos lehalászással. Maguknak a halászoknak a technikai felszereltsége és szerszámkészlete, ezzel együtt életmódja viszont nagyot változott. Az 1960-as évek óta gyors ütemben terjedt a vízi közlekedésben a csónakmotor, a szárazföldi közlekedésben előbb a kerékpár, majd a motorkerékpár, aminek következtében előbb-utóbb szükségtelen lett egész héten át a vízparti halásztanyán való tartózkodás. A hálók anyagaként az 1960–1970-es években általánosan elterjedt a perlonfonal, a műanyag borítású dróthuzal, ennek köszönhetően pedig – mivel sokkal kevésbé voltak romlékonyak a hálók – az azonos formájú és funkciójú szerszámok, elsősorban a hálóvarsák száma jelentősen megnövekedett. Ezzel párhuzamosan, mivel a varsázás idő- és munkaigénye sokkal nagyobb lett, más szerszámfélék kikoptak a használatból. Mindezek a változások sem hatástalanították az eszközhasználat és a munkaszervezés hagyományaihoz igazodás készségét: a halfogás nem lett szakipari foglalkozássá.

{147.} A HALÁSZAT TECHNIKAI FELTÉTELEI

A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS

A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:

a) nád, gyékény, fa

b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)

c) fémek (vas, ólom).

24. ábra. Hálókötés:

24. ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)

A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.

A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.

A sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.

A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.

A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.

A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.

A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb a nyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egy negyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.

A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.

A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.

A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.

A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).

A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.

A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.

A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.

VÍZI KÖZLEKEDŐ ESZKÖZÖK

A halászatnak szinte nélkülözhetetlen eszköze a vízijármű. A vízen való közlekedés eszközeinek időben és térben különböző formái terjedtek el, méretben és formában igazodtak a munka jellegéhez.

A kisebb, csendes állóvizeken a pákászok, alkalmi halászok használták a nádkötegekből készült tutajt (Herman O. 1887–88: I. 201–202), de az igazi halászjármű a csónak vagy hajó volt. Ezeket egyetlen fatörzsből vájták ki. A Tiszán, a Körösökön a folyón és mellékvizein leúsztatott erdélyi tölgyfa csónakok terjedtek el. Körte keresztmetszetű bödönhajót használt a balatoni halász is. A Dunán nyárfából vájták a lapos fenekű csónakot, és nem kátrányozták, hanem forró marhafaggyúval itatták át. Az egy fából vájt csónakok maradványait az ásatások már a neolitikumból felszínre hozták. Válfajai az egész világon megtalálhatóak voltak, vagy még ma is megtalálhatóak (Herman O. 1887–88: I. 202–205; Gráfik I. 1993c).

A deszkából készült halászladikok a múlt század derekán terjedtek el. (A ladikokról lásd Ecsedi I. 1934: 258–262; Solymos E. 1965: 67–73) Alakjuk és méretük a célnak {150.} megfelelő. Ahol sok a nádas, ott hegyes orrúra készítik, a nyílt vízen a csapott orrú is megteszi. A Dunán Dunaújvárostól felfelé a Linzben gyártott hegyes orrú, csapott farú fenyődeszka ladikokat használták a nagyhálókhoz, délebbre pedig az elöl-hátul hegyes, 9 méter hosszú apatini tölgyfa ladikokat. A 2–3 személy befogadására alkalmas méretű ladikok elöl-hátul csapottak, de a tiszaiak szélesebb orrúak, mint a dunaiak. A Balatonra az erős hullámzás miatt szélesebb ladik kell. A sekély vizű tavakon, például a Velencei-tavon, a ladikot hosszú rúddal, csáklyával taszítják előre, mert a nád között így alkalmasabb a közlekedésre, mintha eveznének. Csak a hálós ladikoknál használnak evezőket a tisztásokon.

Maga az evező kétféle: a mankós kormányevező és a hosszú nyelű vágóevező, melyet a ladik oldalán lévő kolomphoz gúzzsal, újabban vas villával erősítenek. A kormányevezővel vagy két vágóevezővel egyedül lehet evezni. A tiszai kormányevező annyiban tér el a többi vízen használttól, hogy a tolla dohánylevél alakú.

Az evezésnek van még egy harmadik, csak a halászok által alkalmazott módszere, a védlizés, zaklanyozás vagy ciklendezés, amit az egyedül dolgozók munka közben használnak. A ladik közepén felerősített gúzsba teszik az evezőt, s nyolcas alakban mozgatva oldalirányba tudnak haladni. Ezt az evezési módot alkalmazzák kecézés-nél, butykálásnál, pirityezésnél és varsázásnál. Ilyenkor csak az egyik kezüket köti le a ladik irányítása.

Ár ellen, különösen a nagyhálóval terhelt ladikot a partról vontatják. Az első ülésbe beszúrják az őrfát (vagy egy vágóevezőt), egy vékony, hosszú kötelet, az alat-ságot pedig a belső oldalon levő kolomphoz kötik, majd az őrfa csúcsán átvezetik, és a partról hámmal húzzák. A kormánynál egy ember tartja az irányt, nehogy a partnak ütődjenek.

Télre partra vontatják a ladikot, és fenékkel felfelé fordítva tárolják. Előfordulhat azonban, hogy mégis szükség van rá. Ha vékony a jég, ide-oda billegetve utat törnek maguknak. A vastagabb jégbe pedig csatornát fűrészelnek, amihez széles, hosszú, rókafarkú fűrészt használnak. Háládatlan munka, ritkán élnek vele.

Jeges halászathoz a szerszámokat szánkón húzzák a helyszínre. Ezek hasonlóak az egyébként is használt kézi szánkókhoz. A jégen való járást, különösen pedig a hálóhúzáshoz való nekifeszülést segíti a jégpatkó. A kovács által készített különböző formájú karmos patkót a csizma sarka alá kötik (Morvay P. 1939). Az utóbbi évtizedekben általánossá vált a halászok körében a gumicsizma, melyre, formája miatt nem lehet felkötni a jégpatkót, így használata meg is szűnt.

HALÁSZATI MÓDOK ÉS ESZKÖZÖK

A magyar halászati módokat és eszközöket elsőként Herman Ottó rendszerezte a halélettani sajátosságok alapján (Herman O. 1887–88: I. 228–230). Felismerte ugyanis, hogy a fogási elvek a hal természetéhez igazodnak. Ez a felismerés annyira helytálló, hogy még a legmodernebb eljárás, az elektromos halászat is értelmezhető ennek alapján, hiszen a hal elbódításán alapszik. A számtalan variáció már csak az alkalmazott anyagból, illetve a meder- és vízviszonyokhoz alkalmazkodó formából adódik, minden egyéb hatás csak másodlagos.

{151.} Mind a Herman-féle, mind a külföldi rendszerezéseknek gyenge pontja viszont, hogy nem érzékelteti azt a sokféle variációs lehetőséget, amivel a gyakorlatban élnek a halászok. Egy-egy szerszámot több módon is használhatnak, vagy apró változtatással átalakíthatnak, így az adott körülményeknek megfelelően többféle eszközkombinációt tudnak létrehozni.

Herman beosztása a következő:

          I.     Rekesztő halászat – a hal iránytartó tulajdonságára számít, a V alakú terelő falak a halat egy szűk nyíláshoz vezetik, amin át a fogórészbe kerül.

          II.     Kerítő halászat – a halat egy hálófallal bekerítik, s a partra vagy a ladikba húzzák.

          III.     Emelő halászat – a hal mindig oldalt lefelé menekül, így az alatta lévő öblös hálóba kerül.

          IV.     A hajtó halászat erőszakos, a halat a fogóeszközbe zavarja.

          V.     Állító halászat – arra számít, hogy a hal igyekszik eltolni az engedékeny akadályt, s így a laza hálóba belegabalyodik.

          VI.     Kereső halászat – a hal ár ellen, illetve a partról a meder felé igyekszik, ezért a halász felülről lefelé és belülről kifelé keresi a halat.

          VII.     Vető halászat – a rádobott háló gyorsabban süllyed, mint ahogy a hal merülni tud.

          VIII.     Tapogató halászat – jórészt a véletlenre számít, de a halat az oldalt való menekülés révén érzi meg.

          IX.     Hurokvető halászat – a hal veszteg való állását használja fel.

          X.     Szigonyos halászat – szemre vagy vaktában dolgozik.

          XI.     Horgászat – a hal kedves eledelére számít.

          XII.     Jeges halászat – a hígvízinek mása, de számít az oxigénpótlásra is.

Jankó János ezen a felosztáson annyit változtatott, hogy a jeges halászat módszereit a megfelelő hígvízi csoportokhoz osztotta, míg a XII. osztályba a járulékos eszközöket sorolta. Tálasi István egyetemi előadásain, majd Solymos Ede e felosztáson további módosításokat hajtott végre: külön csoportként tárgyalják az eszköz nélküli és az alkalmi fogási módokat, az egymáshoz közelálló módszereket (mint a vető és a tapogató halászat, illetve a rekesztő és az állító halászat) pedig összevonták (vö. Solymos E. 1965).

Nemzetközileg elfogadott felosztás nincs, bár az utóbbi időben terjed a Brandt-féle osztályozás (Brandt, A. 1976; 1984).

ESZKÖZ NÉLKÜLI ÉS ALKALMI HALÁSZAT

A legegyszerűbb és nyilván legősibb halfogási módok tartoznak ebbe a csoportba. A vízparton élő, ott dolgozó emberek, sokszor gyermekek is alkalomszerűen fogják a halat. Éppen az esetlegesség miatt nem érdemes nekik külön szerszámot készíteni. Viszont kétségtelen, hogy esetenként komoly hal-, víz- és természetismeret szükséges az eredményes halászathoz. Így azon sincs mit csodálkozni, ha egyes alkalmi módszereknek szinte speciálistái vannak, a hivatásos halászok viszont nem alkalmazzák.

{152.} A sekély vízbe került halat legegyszerűbben kézzel kapják el (a kézzel való halfogás különféle módszereiről összefoglalóan: Szilágyi M. 1981; lásd még Banner J. 1929a; Unger E. 1939). A meredek partokba a hal lyukat váj magának, s abban húzódik meg. A halász a vízbe ereszkedik, kitapogatja a lyukat, benyúl, és kopoltyúja mögött megszorítva emeli ki a halat. Nagyobb ügyesség kell a fenéken fekvő halak felszedéséhez. A vízben alábukva mindig a banda közepéből emeli ki a halfogó a halakat. Ha mélyebb a víz, a segítő egy hosszú karót szorít a fenékre, s a halász ezt fogva merül le.

Köves medrű patakoknál a kövek közé bújó halakat szedik ki. Ugyancsak a patakoknál alkalmazható módszer, hogy a vízfolyást egy másik mederbe terelik, s a szárazon maradt halakat szedik össze. Ezt nevezik dugának, dugásnak. Egy idő után visszavezetik a vizet az anyamederbe, s akkor a mellékágat halásszák le (Bátky Zs. 1905).

A csuka szokása, hogy a víz színén, a csatornákban, kisebb vízfolyásokban mozdulatlanul áll. Hajlékony vesszőből vagy drótból hurkot készítenek, hosszú botra kötik, elölről a csuka fejére úsztatják, s egy hirtelen mozdulattal a partra rántják (lásd Dobó F. 1928: 121–122; Gunda B. 1938c; Kovács A. 1987: 48, 64).

Magyarországról nincs igazán hiteles leírásunk a madarakkal való halászatról, ha csak azt nem számítjuk ide, amit Birtalan Szilágyi említ 1827-ből a Nagy-Sárrétről. Eszerint a pákászok a réti sas fiókáit a lábuknál fogva a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyjuk nappal vadmadarakat, éjjel halakat hordott táplálásukra, olyan mennyiségben, hogy nem győzték elfogyasztani, és reggel a pákászok összeszedték a szép potykákat és csukákat (Györffy I. 1922: 44).

A további módszereket a bódítás címszóval foglalhatjuk össze. Az iszapos fenekű vizet taposással úgy felkeverik, hogy a halak oxigén hiányában fulladozva vergődnek, így könnyű megfogni és összeszedni őket. A pásztorok – az ilyen módszerű halfogás érdekében – marhákkal, lovakkal vagy disznókkal is tapostatták a tavakat (például Banner J. 1929a – összefoglalóan lásd Szilágyi M. 1981: 339–341).

A halaknak méreggel való elbódítása világszerte ismert halfogási módszer. Két változata van. Az egyik, hogy a mérgező növény megfelelő részeit a vízbe szórják, a méreg kioldódik, és az összes halat elbódítja vagy megöli. A másik módszer, hogy mérgezett csalétket szórnak a vízbe, és amelyik hal eszik belőle, elbódul vagy elpusztul tőle. Lényeges, hogy a méreg ne tegye élvezhetetlenné a zsákmányt. A halmérgek alkalmazását a növényföldrajzi körülmények jelentősen befolyásolják. A Kárpát-medencében az Euphorbia- és a Verbascum-félék voltak a leggyakoribbak, melyeknek a nedvét juttatták a vízbe, a Hyoscyamus niger (beléndek) magját pedig összezúzott állapotban a csalétekbe gyúrták bele (Gunda B. 1966c: 65–106; 1967a; 1984).

A robbantás ugyancsak a bódítás körébe tartozik. Egyszerűbb módja, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek, bedugaszolják, úgy azonban, hogy a víz beszivároghasson. A vízbe dobva a mész forrni kezd, az üveget szétvágja, s a közelben tartózkodó halakat megöli vagy elbódítja (Gunda B. 1966c: 106–108). Modernebb változat a dinamit vagy – főleg háborús időben – a kézigránát.

Mind a mérgezést, mind a robbantást káros volta miatt az első halászati szabályrendeletek óta szigorúan tiltják (Szilágyi M. 1989a: 42–43).

A kövek alatt meghúzódó pisztrángokat úgy bódítják el, hogy a felettük levő kőre {153.} egy másikkal ráütnek. Télen az átlátszó ún. tükörjég alatt álló hal fölé bunkóval vagy fejszével nagyot csapnak a jégre, majd gyorsan léket vágnak, és kiemelik az elkábult halat (Szilágyi M. 1963).

SZIGONYOZÁS

A szigony a vadászó dárdából eredeztethető, s idővel alakultak ki különböző formái. A kezdetleges szigonyoknak több változata van: lehet sokágú hegyes bot; olyan nyél, melybe szegeket, drót- vagy vasdarabokat ütnek. Az igazi szigonyokat viszont már kovács készítette, még ha vándor cigánykovács volt is.

A szigonyok két nagy csoportját különböztetjük meg, a nyakló- és a hegyes szigonyokat. (A szigonyokról összefoglalóan: Gönyey S. 1937a; Znamierowska-Prüffero-wa M. 1957)

A nyaklószigony két vagy több ágú, ágai laposak, tompák, az ágak éle gyakran fogazott. Köves fenekű hegyi patakokban használják, ahol a hegyes szigony eltompulna. A hal testét, mivel a fogazott oldalú ágak közé szorul, a durva vas szétroncsolja (Orosz E. 1912, 1929; Roska M. 1943; Vásárhelyi I. 1959; Gunda B. 1966c: 115–122).

A hegyes szigonyoknak több típusa ismert, s ezeket Herman Ottó tűző-, szúró-, oldalt vágó- és kerítőszigonyoknak nevezte (Herman O. 1887–88: I. 343–353). A hegyes szigonyok közös jellemzője, hogy ágaik hengeresek, végük hegyes, és oldalt visszafelé hajló ún. szakájuk van. Ami megkülönbözteti egymástól az egyes típusokat, az ágak elhelyezkedése és formája.

A tűzőszigonyoknak az ágai egymással szemben állanak. Ez a típus Magyarországon igen ritkán került elő a néprajzi gyűjtések során: a Fertő-tó mellékéről, Pinnyédről, a Székelyföldről, Uzonból, a Szamoshátról és a Duna menti Bogyiszlóról (vö. Solymos E. 1965: 94–95).

Hatalmas mennyiségű adatunk van viszont a szúrószigonyról. Ennek ágai egyforma hosszúak és egy síkban állnak. Az ágak száma különböző. Az egyágút dárdaszigonynak nevezzük, és viszonylag ritka. Az ismert példányok többsége vagy több ágú szigony letört darabjából, vagy szénahúzó horogból készült. A kétágú szigonyok ágai általában egymással párhuzamosak, szakái köröm alakúak, s vagy az ágak síkjában, vagy két oldalra állanak. A Néprajzi Múzeum őriz egy Dunából előkerült szigonyt, melynek ágai ívesen hajlanak és szakái befelé állnak. A kétágú szigonyokat főleg a Dunán és a Közép-Tiszán használták, de másfelé is előfordultak (vö. Szilágyi M. 1995: 35–39). Ismerünk háromágúakat is, de gyakoribb a négy- vagy még több ágú, főleg a Balatonról és a Velencei-tóról, de más vizekről is (Jankó J. 1902a: 371–373). A velencei szigony ágai sugarasan szétállanak (Solymos E. 1996: 96–98). A szúró-szigonyok nagy mérete és súlyos volta arra mutat, hogy ezeket nagy halakra, főleg nagy harcsákra használták.

Az oldalt vágó szigony csak a Fertő-tóról ismert. Jellegzetessége, hogy fogai oldalra hajlanak és szakátlanok, nem felülről szúrnak vele, hanem oldalról csapnak a halak közé (Bárdosi J. 1994: 153–156). A kerítő szigony ugyancsak ritka; ennek ágai szélről befelé rövidülnek, így a hal testét szinte bekerítik.

25. ábra. Szigonyok:

{154.} 25. ábra. Szigonyok: a) nyaklószigony, Szendrő (Borsod vm.); b) szúrószigony, Badacsony-tomaj (Veszprém vm.); c) egyágú dárdaszigony, Balatonkenese (Veszprém vm.); d) tűzőszigony, Pinnyéd (Győr vm.); e) körmös szakájú szigony, Mindszent (Csongrád vm.); f) háromágú szigony, Jászapáti (Jász-Nagykun-Szolnok vm.); g) kétágú, kovácsoltvas szúrószigony, Szeged (Csongrád vm.); h) háromágú, kovácsoltvas szúrószigony, Négyes (Borsod vm.); i) drótszálakból kialakított orvhalász szigony, Vásárosnamény (Bereg vm.); j) vágóhorog, Algyő (Csongrád vm.); k) szúrószigony, Velencei-tó környéke (Fejér vm.)

{155.} A vasból kovácsolt szigonyt fanyélre kell erősíteni. A régiesebb felerősítési mód a makkos, amikor a szárvég oldalra hajlik, s ezt a nyélbe beütik, majd jól odakötözik. Általánosabban elterjedt ennél a köpűs megoldás: a hengeres kiképzésű szárrész nyélre húzása és szeggel való megerősítése.

A szigonyt – típusától függetlenül – kétféleképpen használták: látott halra, vagy vaktában. A látott halat – főleg ívás idején, amikor figyelmetlen – a partról vagy csónakról szúrták meg; egyesek a finom mívű és jól kiegyensúlyozott szigonyukat dobták is. Máskor vaktában szúrkáltak olyan helyeken, ahol halat sejtettek (Jankó J. 1902a: 371–373; Szabó K. 1937: 378; Szilágyi M. 1995: 30–43). Elterjedt volt – az orvhalászok körében a közeli múltban is – az éjszakai szigonyozás. A gyalogos halász fáklyát (utóbb valamilyen lámpát) vitt egyik kezében, a csónakosok a hajó orrára szerelt vastartóban rőzsét égettek. A hal a fényre a víz felszínéhez emelkedett, s így könnyű volt eltalálni (Herman O. 1887–88: I. 521–526; Schenk J. 1899: 6–9; Ecsedi I. 1925: 14–15; Végh A. 1972: 236–241; D. Varga L. 1984: 57–58).

Az 1870-es években készített megyei szabályrendeletek többsége tiltotta a szigonyozást. Az 1888. évi halászati törvény viszont nem sorolta fel a tiltott eszközök között, csak az 1925-ös törvényszövegbe került bele a tilalom (Szilágyi M. 1988: 32–33). A köztudatban mégis úgy él, hogy a 19. század vége óta tiltott szerszám. Ezért a halászok egy hasonló funkciójú, de nem olyan káros, a halat kevéssé roncsoló eszköz megalkotásán fáradoztak. A céljuk az volt, hogy a más szerszámokkal, hálókkal hozzáférhetetlen helyeken is megfoghassák a halat. Az egyik ilyen szerszám a halolló vagy szorítóvilla (Solymos E. 1965: 96–97). Ez egy rugalmas acélból készült villa, melynek hegyeit egy kis pecekkel szétfeszítik, s ha a halra nyomják, a pecek elfordul, az összeszoruló ágak pedig a halat megfogják. Antipa a szorítóvilla több változatát ismertette Romániából (Antipa, G. 1916: 290–293). Nálunk a Duna és a Tisza alsó folyásán fordult elő, bár nem gyakran, ezért feltehető a déli átvétel, talán hajósok közvetítésével. A tilalom ugyan nem vonatkozott erre az eszközre, de nem vált be, ezért nem lett általános a használata. A szigonyt viszont még sokáig – szinte napjainkig – használták az orvhalászok; az utóbbi időben vasvillából, vastag drótból házilag barkácsoltak szigonyokat.

REKESZTÉS

A rekesztés lényege az úszó hal útjának elzárása. Az egyszerű, alkalmi rekesztéstől a nagy munkát és nagy befektetést igénylő építményekig igen széles a rekesztő módszerek skálája, és más halfogási módok kiegészítője is lehet valamilyen rekesztés, mely többnyire az áradással-apadással együtt járó halvonulásokat használja ki.

Alkalmi rekesztés

Ide sorolható a kézzel való halfogásnál említett dugászás, amikor a patakokat alkalmi gáttal új mederbe terelik. És alkalmiak az iszapból, faágakból, gazból emelt gátak is.

{156.} Rekesz

A szabályozások előtt áradáskor a víz természetes vagy ásott csatornákon, az ún. fokokon az ártérre ömlött, s vele rengeteg hal is kiúszott. Apadáskor ezek igyekeztek vissza a mederbe, de útjukat sövény, lésza vagy hálórekesszel elzárták. Az ilyen rekesz hossza néhány métertől akár több száz méterig terjedhet. Célja kettős: egyrészt {157.} a rekesz előtt elhelyezett vagy abba beépített fogóeszközzel nagy mennyiségű hal fogható; másrészt a halak tömegét visszatartja, s azok az ártéri tavakban ívnak, növekednek az őszi lehalászásig. Ezért a halászok karbantartották, gondozták a fokokat, újakat ástak, az ártéri mélyedéseket összekötötték, egymással összefüggő tavakká képezték ki. A folyamszabályozásokig a halászat legnagyobb eredményeit éppen ezekben az ártéri tavakban érték el, a folyóra inkább a vizahalászat miatt mentek a főfoglalkozású halászok is (Andrásfalvy B. 1965, 1973, 1975; Szilágyi M. 1977a, 1982a, 1995: 98–108).

26. ábra. A Mohács és Kölked közti Duna-parti hátat átvágó vízfolyások és mesterséges fokok, 1820

26. ábra. A Mohács és Kölked közti Duna-parti hátat átvágó vízfolyások és mesterséges fokok, 1820

Mivel az ilyen rekesztések más halászatra jogosultak érdekeit sérthették azzal, hogy a hal nem jutott be az ő vizeikre, sok pereskedés, illetve jogszabály tárgyai is voltak. A rekesz nem akadályozhatta a csónakok és hajók útját sem. Az ilyen helyeken a szilárd építésű rekesz közepén kaput hagytak, amit hálóval zártak el, ezen a csónak átsiklott, a hajónak pedig leeresztették a felső ínt (Inczefi G. 1961: 30).

Különösen a ponty igyekszik a rekesz felett átugrani (vö. Feriz 1877: 278–279; Pataky A. 1963). A halász kihasználja ezt a tulajdonságát, az alacsony rekesztés mellé odaáll ladikjával, s az átugró halak abba esnek. Még jobb megoldás, hogy vízszintesen szerelnek fel egy hálót, a hintát, s ez fogja fel a halakat. Ezzel a módszerrel naponta több mázsa halat is lehet fogni (Solymos E. 1965: 121).

Gyakori, hogy a rekeszbe valamilyen fogóeszközt építenek be: a lészákba vejszét, a hálókba varsát, és apadás idején ezeket rendszeresen ürítik (vö. Csalog J. 1940 példáit a Tolna megyei Duna-szakaszról).

Szégye

Recens használatban már Herman Ottó sem találkozott a szégyével vagy cégével, azaz a vizafogó rekesszel a magyar vizeken, ő is csak történeti forrásokból ismerte.

A Dunán és a Tiszán a rendszeresen felfelé vonuló vizák és tokok fogását segítette elő a gerendákból épített hatalmas építmény. Mivel ez a hajózást akadályozta, szigetsarkokhoz a mellékág elzárására használták, helyét és építésének jogát királyaink adományozták, maga az építés pedig egyes jobbágyfalvak kötelessége volt.

A vizafogó cégének – vagy szláv eredetű névvel szégyének – pontos leírása vagy ábrázolása nem maradt fenn, s a szakirodalomban több vita zajlott a forma és a szerkezet kérdéséről. Ezek eredményeként elmondhatjuk, bevonva az al-dunai román analógiákat is, hogy két változat létezett. Az egyik valódi rekeszték, halmegállító szereppel, mely előtt kerítőhálóval vagy horoggal fogták meg a vizákat. A másik fogószerkezettel is el volt látva, mely lehetett a levert cölöpökből kialakított fogórész vagy a rekeszték kapujában elhelyezett zsákháló. Mivel a zsák a felfelé vonuló halakat fogta, csúcsát nyilván ár ellen rögzítették. A belekerült vizákat erre a célra használt bunkóval verték agyon (Gaál K. 1947; Morvay P. 1948; Khín A. 1962; Sugár I. 1979; Szilágyi M. 1995: 108–116).

A cégeszerű rekesztésnek egyszerűbb módjai is vannak. Az Ecsedi-lápon, a Sárréten gallyból, rőzséből, szalmából építettek gátat a vízen, helyenként kapukat hagyva, ahova csíkkasokat vagy egyéb varsaféléket helyeztek. Ez volt a csíkgát, illetve (a begyűrt szájú varsa hurca neve után) hurcagát (Herman O. 1887–88: I. 482; Ecsedi I. {158.} 1934: 139–140, lásd még Nyárády M. 1938: 163, 166–167). Herman még további három változatát írta le a cégének. A magyar cége kisebb vizeken, átfolyásokon készült, és egy cölöpsor volt, melynek kapujába kámzsaháló került. A székely cége a hegyi patakokon kövekből épített V alakú gát, melynek a csúcsánál lévő nyílásába bocskorvarsát tettek, és felülről zavarták bele a halakat. A cigánycége tavakon épült, két összetartó, többször megtört irányú nádfal, nyílásában zsákhálóval. E két utóbbi cégeféle átmenetet képez a vejszékhez, illetve a szárnyas varsákhoz (Herman O. 1887–88: I. 150–153).

Vejsze

A vejsze, vész, vejsz, veisz nádból vagy (ritkábban) vesszőből készült. Három fő része van, bár nem mindegyik vejszetípusnak tartozéka mind a három. Legfontosabb a fogófej. Általában szív vagy vese alakban meghajlított nád- vagy vesszőfal, középen {159.} keskeny nyílással, melyen a hal be tud jutni, de visszafelé nem találja az utat. A fejet egymagában is használhatták úgy, hogy keskeny átfolyások, hídnyílások elé állították, így nem kellett hozzá szárny. Hasonló ehhez, amikor a rekesz nyílásai elé állítják, felváltva jobbról, balról, így áradáskor és apadáskor egyaránt fog. A többi vejszeváltozatot állóvizekben állították le, arra számítva, hogy a hal beletéved. Ezt a szárny vagy szárnyak segítették.

27. ábra. Vejszék:

27. ábra. Vejszék: a) udvaros, kétszárnyas vagy magyar vejsze, Tápé (Csongrád vm.); b) kö-zéplészás vejsze, Tápé (Csongrád vm.); c) kétszárnylészás vagy rácvejsze, Mezőségi tavak (Erdély); d) spirálvejsze, Szentes (Csongrád vm.); e) középlészás és kétszárnylészás vejszék kombinációja, Közép-Tisza-vidék

28. ábra. Pontyfogó kürtők, Fertő-tó környéke

28. ábra. Pontyfogó kürtők, Fertő-tó környéke

Az egyszárnyú vejszét szárnyával a partra merőlegesen szúrták le; a szárny, mely több méter hosszú, a fej közepéhez, a nyíláshoz vezet. Akármelyik oldalról érkezik a hal, a fogófejbe téved. Más változatainál a szárny mindkét végén helyeznek el fejet, esetleg a szárny közepe táján is jobbról-balról egyet-egyet. Más esetben az egyszárnyú {160.} vejszéket egymás után, sorban állítják fel (lásd Jankó J. 1902a: 357; Sztripszky H. 1904: 235–236; Ecsedi I. 1926a: 67–72; Roska M. 1933: 90–91; Csalog J. 1940: 238–241; Gönyey S. 1942c: 43–45; Szilágyi M. 1971: 284–286).

A kétszárnyú vejszénél a szárnyak két oldalról a fogófej bejáratához csatlakoznak, és a szemből érkező halakat terelik be. A fejeket fordíthatják ennél a változatnál is egymással ellentétes irányba vagy a szárnyhoz képest 90 fokban elfordítva (Herman O. 1887–88: I. 157–158; Herman O. 1901: 60–61; Sztripszky H. 1903a: 170; Szabó K. 1918: 120–123; Nyárády M. 1938: 162–163; Szűcs S. 1938b: 181).

Bonyolultabb felépítésű változatok az ún. udvaros vejszék. Itt a fogófej előtt egy hasonló zárt tér, udvar van, aminek azonban szélesebb a bejárata, s a szárnyak előbb ide terelik a halat, innét kerülnek át a fejbe vagy kürtőbe. A szárny és az udvar formájával, elhelyezésével, kisebb terelőfalak beiktatásával számtalan variációt lehet kialakítani, s amig voltak megfelelő csendes vizek, a halászok éltek is ezzel a lehetőséggel. A variációs lehetőségek közül kettőt érdemes külön is kiemelni. A Herman Ottó által magyar vejszének nevezett két szárnylészás és udvaros vejszét azóta is többen és a magyar nyelvterület egymástól távoli pontjairól ismertették. Az ugyancsak ő általa bemutatott fertői vejszének más vizeken nincsenek párhuzamai, ezen a tavon viszont az 1950-es években is pontosan meg lehetett figyelni az ilyen vejsze építésének és használatának minden apró részletét (Herman O. 1887–88: I. 154–157; Jankó J. 1902a: 357; Ecsedi I. 1934: 143–147; Szilágyi M. 1971: 284; Pataky A. 1974; Számadó E. 1976; Lábadi K. 1987: 44–50; Bárdosi J. 1970, 1994: 60–82).

A magyar vizeken ritka az ún. csigavejsz vagy spirál vejsze. Ennél a szárny és a fej egy darabból áll, s a szárny egyik végét csigavonalba hajlítják (Ecsedi I. 1934: 143–145; Nyíri A. 1948: 47, 79; Solymos 1965: 120–121; Takáts Gy. 1986: 83; Solymos E. 1996: 38–39).

Az egyszerűbb szerkezetű, kisebb vejszét egy-egy halász maga is elkészíthette, de a nagyobbakat csak társulva, hiszen az előre megfont nádfaldarabokat a meder fenekére kellett leverni, s közben a csónakot is tartani. A jól megépített vejsze egész évben, esetleg több éven át fogta a bolygó halakat, a halásznak csak ki kellett mernie naponta egy hosszú nyelű szákkal vagy mereggyűvel a zsákmányt (Szilágyi M. 1995: 82–83).

Bízvást mondhatjuk, hogy a vejsze a legősibb halfogó eszközök közé tartozik, és az egész világon ismerik. A magyar vizekről már szinte teljesen eltűnt, mert nincsenek olyan csendes állóvizek, ahol háborítatlanul használhatnák.

Vesszővarsa

A varsák a rekesztő halászat mozgatható, s szükséglet szerint áthelyezhető fogóeszközei. Vesszőből és hálóból készülnek. Alak és forma szempontjából igen változatos eszközcsoport, és az egész világon megtalálható valamilyen varsa, ahol használatához megfelelő víz van. Ezért szinte minden alakváltozathoz lehet a legkülönbözőbb helyeken analógiát találni.

Ha egy hipotetikus fejlődési sort állítunk fel a vesszővarsák között, a kialakulás első lépcsőfokának azokat a még nem varsa formájú rőzsecsomókat tekinthetjük, {161.} melyeket a sebes folyású hegyipatakoknál alkalmaznak: egy V alakú kőgátat építenek, s a csúcsánál lévő nyílásba rőzsecsomót tesznek. A víz sodra a vesszők közé szorítja a halakat. A második fok, hogy lapos tálcafélét fontak vesszőből, melynek egyik végét, mint a bocskor orrát felkunkorították. Ez a bocskorvarsa, sejp vagy szelep. A rőzseköteghez hasonlóan helyezik el a kőcége nyílásában, s ez esetben is a víz sodra szorítja az egyszerű eszköz falához a halakat. A trombitavarsa szintén vesszőből fonott, és hosszú, a vége felé keskenyedő cső formájú. Kőgátak nyílásához vagy szűk átjárókba helyezik le, s mivel a hal nem tud benne megfordulni, beleszorul (Herman O. 1887–88: I. 151–152; Gunda B. 1964a, 1966c: 122–132).

29.

29. ábra. Egyszerű vesszővarsák: a) bocskorvarsa vagy magyar csuklyavarsa, Domokos (Szolnok-Doboka vm.); b) csíkvarsa, Közép-Tisza vidéke; c) csíkvarsa szerkezeti rajza

Az eddig említett altípusok és alakváltozataik elenyészően kis számban fordultak elő a tulajdonképpeni vesszővarsákhoz képest. Ezek két nagy csoportra oszthatóak: a sűrű- és a ritkafonatúakra. A bocskor- és a trombitavarsáktól két szempontból különböztethetőek meg: az egyik, hogy nem a víz sodorja bele a halakat, hanem maguk úsznak bele, a másik pedig, hogy bejáratán a hal be tud furakodni, kifelé azonban nem találja meg az utat, fogva marad a varsa hátsó részében. A halnak a varsa zárt terébe vezetését az ún. vörsökkel vagy síppal érik el, ami nem más, mint egy tölcsérszerű fonadék, beépítve a varsa bejáratába.

A sűrűfonatú varsák is két csoportra oszthatók: csíkvarsákra és egyéb halak fogására való varsákra. A csíkvarsa teste tojásdad alakú, a szája tölcséres, aminek széles pereme van. Hossza 60–80 cm, átmérője sem éri el a fél métert (lásd Herman O. 1901: 71–72; Szabó K. 1918: 119–121; Ecsedi I. 1934: 226–231; Nyárády M. 1938: 171, 383; Szabó L. 1981: 61). Az egyéb halakra való vesszővarsák formában is, méretben is igen változatosak. Van olyan, amely formailag hasonlít a csíkvarsára, és van kúp alakú, torpedó alakú, tojás alakú zárt forma, peremmel vagy perem nélkül. Külön csoportot jelent a „begyűrt szájú” forma, melyeknél vörsököt nem építenek be a varsa testébe, hanem a szájhoz érve a hosszanti vesszőket hajtják vissza, és folytatva {162.} a fonást, így képezik ki a tölcsérszerű bejáratot (Sztripszky H. 1904: 237–239; Ecsedi I. 1934: 139–141; Szabó K. 1937: 388–392; Nyárády M. 1938: 162). A vesszővarsák egy részének a végében nyílás van, amit lerakáskor fű- vagy nádcsomóval szoktak bedugni. A nagyobb példányoknál pedig a hátsó rész oldalán kis ajtót képeznek ki, ahol a halakat kiszedhetik. Esetenként fület is kötnek a varsára, aminek segítségével könnyebb felemelni, illetve a fenékhez leszúrni.

Főleg a Tiszán és a Tiszántúlon találkoztak a néprajzi gyűjtők nagyméretű, ritka fonású vesszővarsákkal. Ezek hossza másfél–két méter is lehet, esetenként szárnyat is kötnek hozzá az egyik oldalon, s ez nemcsak a terelést, hanem a fenékhez való leszorítást is szolgálta. A ritkafonatúak között vannak spirális kötésűek, ezeknél a hosszanti vesszőket gyékénykötéllel fonták, amit csigavonalban vezettek (Ecsedi I. 1934: 147–150; Szilágyi M. 1995: 149–153).

A vesszővarsákat kővel súlyozva vagy karóhoz kötve rögzítik a fenékhez. Terelőszárnyat elvétve alkalmaznak hozzá, inkább haljárta helyekre, bokrokhoz, nádcsatornákhoz helyezik el. A nagyméretű és ritka fonatú tiszai fenékvarsák szájához lombos ágakat szoktak erősíteni, s a hal elrejtőzni akarván benne, betévedt a varsába.

Hálóvarsa

A hálóvarsák ugyanazt a cél szolgálják, mint a vesszőből font változatok. Nagy előnye a hálóvarsának, hogy lényegesen könnyebb, összecsukva sokszorosa elfér a ladikban annak, mint amennyi a vesszővarsából elférne, és a víz mélysége szerint szinte korlátlan méretvariációkban készíthető. Hátránya, hogy drágább és sérülékenyebb. Elterjedésének előfeltétele a megfelelő fonal hozzáférhetősége.

A hálóvarsára vonatkozó első biztos adatunk 1725-ből való, amikor is a kolozsvári halászcéh előírta, hogy a mesterremek egy vetőháló és egy öt karikára készített varsaháló legyen (Schram F. 1959: 297; Solymos E. 1987a: 356; további 18. századi adatok: Szilágyi M. 1995: 153–154). A vesszővarsa azonban még évszázadokig tartja az uralmát, s a hálóvarsa csak a 19. század második felében lesz általánossá. Ebben az időben, amint azt Herman Ottó gyűjtései bizonyítják (1887–88: I. 235–239, 242, 244–246), számtalan változata születik a hálóvarsának, majd fokozatosan egységesedik a legjobban bevált néhány alakra.

A varsakészítésnek két módja ismert (vö. Sárfy E. 1858–59; Pápay T. 1993). Vagy lapba kötik, és utólag varrják össze zsák alakúra, vagy körbe kötik. (Napjainkban leginkább gyári hálóból szabják, alakítják ki a megfelelő formát.) A legelterjedtebb formaváltozat az ötkarikás, egyszárnyú. Méretét a szájánál lévő szemek száma határozza meg. Az első három karikaköz rendszerint nagyobb szemű háló, a hátsó rész, ahol a hal megfogódik, apróbb szemű. Ennek a változatnak két vörsöke van, az első és a harmadik karikától indítva. A csúcsán lévő szemeket zsinórral lehet összehúzni, itt szedik ki a zsákmányt, a zsinórt pedig lerakáskor a farkaróhoz kötik. Ha egyszárnyú a varsa, a szárny a szájának közepéhez van kötve, így az érkező halakat mindkét oldalról a vörsökbe tereli. Kétszárnyúaknál az első karika két oldalán rögzítettek
a szárnyak (összefoglalóan lásd Solymos E. 1965: 122–125; Szilágyi M. 1995: 155–162).

{163.} A Velencei-tavon – főleg takarékossági szempontok miatt – a négykarikás varsa terjedt el (Solymos 1996: 49–50). Hosszabbat, ötnél több karikásat csak rekeszhálóba bevarrva használnak, mivel ilyen esetben nagy mennyiségű hal fogására kell számítani, másrészt úgy kell kiemelni, hogy közben a rekeszt ne mozdítsa el a fenékről.

30. ábra. Hálóvarsák:

30. ábra. Hálóvarsák: a) ötkarikás, kétvörsökös, kétszárnyú hálóvarsa, kecskeméti Tisza-szakasz; b) ötkarikás, kétvörsökös, egyszárnyú hálóvarsa, Algyő (Csongrád vm.)

Az egyszárnyú varsák leggyakoribb elhelyezése folyókon a part közelében, a folyásra merőlegesen, szájjal kifelé. Állóvizekben változatos alakzatokban, egymáshoz csatlakoztatva szúrják le. A kétszárnyú varsákat fokokban, csatornákban használják, úgy, hogy elzárják vele a teljes vízszélességet, esetleg egymás mellett többet elhelyezve.

Míg a szárnyasvarsákat a leszúrt karók segítségével feszítik ki, addig a sapka-, a menyhal- és a dobvarsát vessző merevítők tartják. A menyhalvarsa szárny nélküli, általában háromkarikás, egy vörsökös, és két oldalán egy-egy villás végű vesszőt akasztanak az első karikára, a vesszők másik végét pedig összekötik, s ehhez feszítik a varsa csücskét (Solymos E. 1974: 34–38). A belsejébe szoktak egy horgot is felkötni, amire csaléteknek egy haldarabkát akasztanak. Több ilyen varsát egymás után kötnek és kövekkel súlyozva süllyesztik a mederbe. Csak a leghidegebb hónapokban használják, amikor a menyhal ívik, mert csak ilyenkor lehet vele fogni. A dobvarsának mindkét végén azonos nagyságú karikái vannak, mindkét oldalról vörsökkel, szintén hosszanti vesszőkkel merevítve. Ez a ritkán használt varsaféle a mindkét irányból érkező halakat megfogja (vö. Herman O. 1900a; Jankó J. 1900b).

Amíg kender- vagy pamutfonalból kötötték a varsákat, gyakori volt a kátrányozás vagy más anyaggal végzett impregnálás, és minden második nap ki kellett azokat {164.} emelni a vízből száradni. A varsát este leszúrták, hajnalban felnézték, ha kiakasztották száradni, helyére másikat raktak le. A halász varsakészletének fele tehát a vízben volt, fele száradt. Az 1960-as évek óta terjedő, s manapság általános műszálas hálóknál sem impregnálásra, sem szárításra nincs szükség.

31. ábra. Kétszárnyú hálóvarsák állóvízi lerakásának alaprajzi vázlata, Közép-Tisza vidéke

31. ábra. Kétszárnyú hálóvarsák állóvízi lerakásának alaprajzi vázlata, Közép-Tisza vidéke

Abban az ütemben, ahogyan kevesebb lett a hal, szaporodott a halászok varsakészlete. Míg a 20. század elején 10–15 varsával dolgozott egy halász, ma már nem ritkaság a 100 darabos készlet. Egyesek a varsakarókat egyszerű bemetszésekkel jelölik meg, de többségük a kötési módról fel tudja ismerni a maga varsáit.

A hálóvarsa egész éves szerszám, minden halra alkalmas. Esetenként még télen is használják: léket vágnak és a jég alá szúrják le.

Kisebb varsákat dróthálóból is szoktak készíteni, s ezekkel pézsmapockot vagy vidrát fognak (Szilágyi M. 1987: 364).

{165.} Állító halászat

A rekesztőhalászati módszerek közé sorolható az állítóhalászat is. Lényege az, hogy egy laza hálót helyeznek el a hal útjába, melynek ha nekiúszik, belegabalyodik a hálószemekbe, tehát megfogódik. Két változatát ismerjük a Kárpát-medencéből. Az egyiknél – ezt nevezik marázsának, leshálónak, meslecnek, meticának – két karó közé kifeszített zsinórra függesztik fel a laza hálót, s ezt a hal beleütközve össze tudja húzni, mint a függönyt (Herman O. 1887–88: I. 318–319; Solymos E. 1965: 134–136; Szilágyi M. 1971: 286–287; Lábadi K. 1987: 55–57). A másik az eresztőháló, melyet úszók tartanak a víz színén, két végét pedig vagy kikötik, vagy súlyozással rögzítik (Herman O. 1887–88: I. 320–324; Domanovszky Gy. 1942).

A marázsa vagy lesháló vékony fonalból készül, 60–80 milliméteres szembőséggel, 20–60 méter hosszban – a területtől függően. A felső szemeket ínra szedik, egy ütésben 3–5 szem van. Néhány ütésenként egy-egy karikát kötnek fel 20–30 cm hosszú zsinórral. A karika eredetileg kutyatejkóróból készült, melyet háromszög alakúra hajtottak. A Velencei-tavon fém függönykarikákat használnak (Solymos E. 1958a: 17–20; Khín A. 1960: 28–30), és újabban más vizeken is a műanyag karika váltja fel a kóróból való cötkénypótát. A lesháló 2–3 méternyi mélysége a víztől függ. Aljára ínt és súlyozást nem tesznek, a háló szabadon lebeg, s a hal észre sem veszi: ha nekiütközik, feje átfér a nagyszemű hálón, ahogy vergődik, uszonyai is beleakadnak, a karikák pedig összecsúsznak.

Az eresztőháló eredetileg szimpla léhéssel készült, az utóbbi évtizedekben tükrös (azaz háromrétegű) hálóból is készítik. 20–40 méteres darabokból áll, a Balatonon akár több száz métert is összekötnek. Felső inára gyékényúszókat kötnek – esetenként parát, de ez könnyen beleakad a szemekbe –, a végére pedig nagyobb gyékényúszó, őr kerül. A háló két végét, s közben is néhány helyen, súlyozzák; ez tartja egy helyben, nem engedi elsodródni. Bár az eresztőháló nem tud a leshálóhoz hasonlóan összehúzódni, a léhés annyira lazára van állítva, hogy a hal ebbe is belegabalyodik.

Az utóbbi évtizedekben, ha tükrös hálókat állítanak fel, a két végét gyakran karókhoz kötik. Úgy is használják a tükrös állítóhálót, hogy bokrokat, nádcsomókat, a Velencei-tavon úszó lápokat bekerítenek vele, és a halakat botokkal, zörgéssel a hálónak zavarják (Herman O. 1887–88: I. 317; Solymos E. 1996: 78–81).

Herman Ottó a Tiszáról ismertette a méthálót, mely tulajdonképpen a marázsa és az eresztő keveréke. Felső inán háromszögletű póták vannak, de nem fűzik fel zsinórra, csak beeresztik a vízbe, és szabadon lebeg. A méthálós halászat segédeszköze volt a métfa: egy villás faág, melyre a pótákat felfűzik, és erről eresztik a vízbe (Herman O. 1887–88: I. 318–319). Noha a külföldi irodalomból az ilyen úszóháló jól ismert (Jankó J. 1900a: 394–399), a magyar halászok gyakorlatában alig fordult elő.

Az állítóhálókat csak csendes állóvízben lehet használni. A motorcsónakok megszaporodása miatt az 1950-es évek óta egyre kevésbé használják. Korábban sem volt általánosan ismert egyik eszközváltozat sem. A Ferenc-csatornára a 19. század végén a Drávaszögből jutott el, a Velencei-tavon a karikás cérnahálót egy nagybaracskai halász az 1930-as években honosította meg, kiszorítva vele az 1890-es években a Balatonról átkerült pótás eresztőhálót. A Balatonon – Domanovszky György szerint – a 19. század elején jelent meg az eresztő- vagy pamukosháló, valószínűleg német {166.} hatásra. Ez az eredeztetés annál inkább elfogadható, mert a háló anyaga a finom, vékony pamut volt, amit házilag nem állítottak elő (lásd még Gönyey S. 1942c; Solymos E. 1962; Szilágyi M. 1989a: 74–78).

BORÍTÓHALÁSZAT

Három szerszámcsoportot sorolunk ide: a kisvízi és a mélyvízi borítókat, valamint a vetőhalászat hálóit. Az első két csoportban az a közös, hogy egy buraszerű eszközzel a látott vagy gyanított halat leborítja a halász. Míg a kisvízinél kézzel kitapogatva ragadja meg, a mélyvízinél a megfogásra is alkalmas a borítóeszköz. (Az eszközcsoportról összefoglalóan: Solymos E. 1957; Szilágyi M. 1961; 1974b).

A kisvízi tapogatók, borítók vesszőből vagy hálóból készülnek. A vesszőtapogatók vagy sűrű-, vagy ritkafonatúak. A sűrűfonatúak csonkakúp formájúak, alul 80–100 cm átmérővel. Magasságuk legfeljebb annyi lehet, mint a halász karjának hossza: ha belenyúl, a feneket el kell érnie. A Tiszántúlon, a Dél-Dunántúlon és a Kisalföldön ritkafonású tapogatókat is használnak (vagy használtak), ezeknek felső pereme vagy körbe hajlított vessző, vagy kör, illetve négyzet alakú léckeret, melybe oldalának hosszú, erős vesszőit, melyeket néhány korc is összetart, beleillesztik. A ritkafonású tapogatók nagyjából a ritkafonású varsákkal azonos területeken voltak jellemzőek (Sztripszky H. 1904: 240; Ecsedi I. 1934: 181–183; Babus J. 1959: 78–79; Bárdosi J. 1959: 159–166; Zentai J. 1966: 196; Solymos E. 1974: 38–39).

Könnyebb a munka a hálótapogatókkal. A Tisza mentén két, illetve a Duna mentén és Dunántúlon négy meghajlított vesszőkávára feszítik ki a hálóborítást, sokszor avítt léhésből, sőt dróthálóból (Jankó J. 1902a: 371; Nyíri A. 1948: 53, 81, 102; Szilágyi M. 1987: 369–370).

Kiöntésekben, szélvizekben használják mind a vessző-, mind a hálótapogatót: a halász belábol a vízbe, figyeli, hol járhat a hal. Gyakran meglátja, máskor csak apró jelekből észleli. Ha a ponty túrja az iszapot, buborékok szállnak fel; máskor a nád, hínár mozog, ha nekiütközik a hal. Amikor semmi jelet nem lát, találomra nyomja le a szerszámot egy hirtelen mozdulattal. A leborított hal megijed, a borító oldalának ütődik, amit a halász megérez. A tapogató felső nyílásán benyúl, kézzel megkeresi és kiemeli a zsákmányt, s a nyakában lógó tarisznyába teszi vagy kidobja a parton várakozó társának. Ívás idején vagy apadáskor az ártéri pocsolyákban nagyon eredményes. Főleg alkalmi halászok eszköze, ezért a mívesen elkészített darabok mellett egészen primitív megoldásúakat is találunk: feneketlen kosarat, rossz rostát, csibeborítót stb. (Ecsedi I. 1934: 182–183).

Hogy ne riasszák el a halat, a borítót gyakran 3–4 méter hosszú nyélre erősítik, így nagyobb távolságról tudnak borítani. A halat azonban ebből a tapogatóból is kézzel veszik ki. Mind a vessző-, mind a hálótapogatónak ismerjük nyeles változatát, s az adatok bár széles körű, de nem túl gyakori használatot mutatnak. Csak a nyeles vesszőtapogató Fertő-tavi használata látszik nagyobb jelentőségűnek, részben a nagy kiterjedésű sekély vizek miatt, részben azért, mert ezen a tavon, határvíz lévén, nem volt érvényes az ívás alatti halfogási tilalom (Herman O. 1887–88: I. 337; Bátky Zs. 1903b: 30–31; Szabó K. 1937: 387, 393; Bárdosi J. 1959: 170).

32. ábra. Tapogatók:

{167.} 32. ábra. Tapogatók: a) kerékpárabroncsból és dróthálóból kialakított orvhalász tapogató, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); b) hálótapogató, Algyő (Csongrád vm.); c) vaspálcákra szerelt reginás tapogató, Tiszaalpár (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); d) fogantyús reginás tapogató, Algyő (Csongrád vm.); e) zsákos (segges) tapogató, Közép-Tisza-vidék

{168.} A kisvízi borítók használatát két körülmény korlátozza. Megfelelő hőmérséklet kell, hogy a vízben való járkálást és nyúlkálást el lehessen viselni, illetve: csak a kar hosszának megfelelő mélységű vízben használható. Ezektől a körülményektől függetlenítették magukat a halászok újabb konstrukcióikkal, melyek meg is fogják a halat. Két változatuk van, a tükrös és a zsákos.

A reginás tapogatót Herman Ottó közölte Szeged tájékáról, mely magasabb a hálótapogatónál, és tükrös hálóval vonták be, melyben a hal fennakadhat. Az 1920-as évektől terjedt el egy újabb változata, a fogantyús tapogató, mely szintén tükrös, a borító rész viszont kisebb, mint a többi borítónál, és hosszú függőleges fogantyúja van, aminek segítségével csónakról mélyebb vízbe is lenyomható (Herman O. 1887–88: I. 336; Szabó K. 1937: 387, 392–393; Nyíri A. 1948: 53–54; Khín A. 1964: 108–109; Szilágyi M. 1971: 282).

A zsákos tapogatónak egyszerűbb változatai vesszőből készülnek, a magasabbra font tapogató oldalán egy nyílást vágnak, ahová hegyes hálózsákot szerelnek. A ladikos halász által leborított hal ebbe a zsákba menekül, a felemeléskor a nyílást a háló elzárja, s a hal a zacskóban fogva marad. Ilyen szerszámról csak Tiszafüred környékéről vannak adataink (Ecsedi I. 1934: 181–182; Szilágyi M. 1995: 56–57). Jobban ismerjük ennél a velencei-tavi zsákos tapogató kialakulását és használatát (Kovács Elemér 1938; Diószegi V. 1950; Solymos E. 1996: 69–73). Az 1900-as évek elején fejlesztették ki ezt a hálótapogatóból kiinduló változatot. Három oldalát drótháló fedi, a negyediken egy körülbelül egy méter hosszú hegyes zsák van. Lenyomáskor a zsák végét hozzáfogják a nyélhez, aztán elengedik, ebbe menekül bele a hal. E zsákos borítófélének egyedülálló változata a győri bugyrosháló, mind a négy oldalán zsákkal, melyeknek csücskét egy vaskarikához kötik, s ez a nyélen mozog le és fel.

A nyomóháló, pók, kukucska a borítóhalászat újabb és legfejlettebb eszköze (Morvay P. 1940; Solymos E. 1948, 1965: 143–150). Váza eredetileg fából, ma már kizárólag vasból készül. Kerek vagy ovális, 40–100 cm átmérőjű vasabroncshoz csatlakozik a három láb, ezek köpűben egyesülnek, ebbe jön a 2–3 m hosszú nyél. A kísérleti szakaszban a lábak közt belülről szereltek fel az abroncsra egy hosszú, hegyes zsákot, amit a lenyomás után oldalt elvezettek. Ezt helikonnak nevezték. A továbbfejlesztett változatoknál a zsák már kívülre került, csúcsát a rúdon fel-le mozgó vaskarikához kötötték.

Főleg hínáros, nádas vizekben, ahol más szerszámmal nem lehet dolgozni, a halász lesi, merre bugyborékol a víz, hol mozog a növényzet. Esetenként a vízmerő szapollyal árnyékot vet a vízre, hogy meglássa az úszkáló halakat. Felhúzott, kifeszített hálóval hirtelen lenyomja a fenékre a nyomóhálót, a vaskarikát leengedi, mely a lábakig csúszik, s a háló körben elterül. A riadt hal, melyet az evezővel is megzavar a halász, oldalt menekül és a hálóba jut. Felemeléskor ez a hálórész az abroncson kívül lecsüng, elzárja a hal útját. A nádasban a kisebb, a tisztásokon a nagyobb méretű nyomóhálókat szokták használni.

Ugyanilyen elven működik az abroncsháló és a sín- vagy singháló. Az előbbiről Pancsováról, majd az ország több pontjáról is rendelkezünk szórványos adatokkal, az utóbbit Győr környékén használták. Egy kerékpárabroncsra hálót kötöttek, és a sekély vízben meglátott halra dobták. A singháló esetében három kötelet is szereltek {169.} az abroncsra, s azzal emelték ki (SMJ 1917c: 71–72; Bosić M. 1982: 54–55; Kovács A. 1987: 58–59).

A borítóhálók fejlődése a 19. század második felében indult meg. Az ármentesítések következtében megcsappantak azok a kiöntések és szélvizek, ahol korábban a kisvízi tapogatókkal halásztak, ezért a mélyebb vizekre kényszerültek a halászok. Ugyanebben az időben kezdték tiltani a szigony használatát, így nem maradt megfelelő eszköz, mellyel a hínáros, nádas részekben halászhattak volna.

Adataink szerint a nyomóhálót Nagybaracskán, a Ferenc-csatornán alakították ki az 1890-es években. Innét jutott el a Drávaszögbe, majd Ráckevére és a Tiszára. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy a 20. század elején Romániában, a Duna menti tavakban közkedvelt szerszám volt, Antipa szerint orosz halászok honosították meg (Antipa, G. 1916: 398–400).

VETŐHÁLÓK

A vetőhálóknak három típusát ismerjük: a karikásat, a zsákosat, valamint a sleppzsákot. A karikásat (pendelyháló) nyugatinak, a zsákosat (rokolyaháló) keletinek, a sleppzsákot ráchálónak nevezte Herman Ottó, ezek az elnevezések azonban megtévesztőek, mert az átvétel irányára látszanak utalni. Márpedig – ahogyan arra már Jankó János rámutatott – a „keleti” típus is megvan nyugaton, a „nyugati” is keleten (Herman O. 1887–88: I. 213–215, 330–333; Jankó J. 1900a: 440–461).

A karikás vetőháló (pendelyháló, dobóháló) szabályos kör alakú háló, peremén minden második szemnél egy-egy ólomgolyó. Arányosan elosztva 12 vékony kötél (ín) van hozzákötve a peremhez, melyeket a háló közepén lévő vaskarikán átvezetve egy hosszú dobókötélhez fukszolnak. A kiterített háló átmérője 2,5–3 méter.

Nagyobb ennél a zsákos vető- vagy dobóháló (Hermannál rokolyaháló, leggyakoribb nevén rácháló, rácdobó), 4–5 méter átmérőjű. Középpontjából hiányzik a karika, a háló közepe közvetlenül a dobókötélhez csatlakozik. A peremkötél ugyancsak sűrűn ólmozott, a peremet azonban befelé visszahajták, s 20–30 cm hosszú zsinórokkal felkötik a hálóhoz, így körben zsák képződik. (A kétféle dobóhálóra: Solymos E. 1965: 150–155; lásd még Pékh Gy. 1954, 1955).

A vetőhálók eredményes használatához ügyesség, testi erő és nagy helyismeret szükséges. A hálót egyetlen penderítéssel úgy kell kidobni, hogy az szétterülve essen a víz felületére. Az ólmozás miatt a háló súlya 6–8 kg. Olyan helyeken használják, ahol a fenéken halakat gyanítanak. A lesüllyedő háló ugyanis nem az úszkáló, hanem a fenéken lévő halakat takarja le. A dobókötél apró rángatásával a karikás hálónál a perem fokozatosan a középponthoz húzódik, s a letakart halakat a hálóba kaparja. A zsákos változat hasonló módon a körben lévő zsákba kaparja a halakat.

A zsákos vetőhálóhoz hasonló szerkezetű a sleppzsák, de ennek vontatott állapotban 8–12 m a hossza, átmérője tehát 16–24 m, ezért kézből eldobni nem lehet. A ladik oldaláról eresztik le úgy, hogy az ín egyik felét egy darabig a fenéken vontatják, hogy összekaparja a halakat, azután engedik csak le a másik részt is (Solymos E. 1965: 155–159).

A karikás dobóháló kisebb terjedelme és könnyebb kezelhetősége miatt alkalmi {170.} halászok, vízimolnárok és hajósok körében is kedvelt. Terjesztésében az utóbbiak is szerepet játszhattak. A zsákos típus a kemény, kavicsos mederben, sebes vízen használatos inkább, de Európa-szerte egymás mellett vagy egymás közelében használatos mind a kettő.

A sleppzsák – a névből következtetve – nyilván német telepesek hatására terjedt el a magyar Dunán. Német nyelvterületen, bár a szerszám ismert, a név más hálót jelöl. Fel kell figyelnünk arra is, hogy a sleppzsák átmenetet képez a vető- és a húzóhalászat között: alakja olyan, mint a vetőhálóé, de használata inkább húzóhalászati, hisz 40–50 métert vontatják a fenéken, mielőtt a másik felét is bevetik. Húzóhalászati jellegét mutatja az is, hogy a Duna középső szakaszán – Paks felett – a kecét helyettesíti (Solymos E. 1965: 250).

MERÍTŐHALÁSZAT

Az ebbe a csoportba tartozó sokféle és különböző alakú hálóféle javarészt az alkalmi és a paraszthalászok eszközkészletéhez tartozik.

A látott hal kimerítése annyira evidens, hogy a vízparti emberek minden alkalmasnak látszó eszközt felhasználnak erre. Így köténnyel, rostával vagy fáskosárral is merítik a halat. Alkalmi merítőhalászatnak tekinthetjük a csíkászat olyan módját is, amikor este egy szalmacsomót engednek a vízbe – télen lékbe –, és másnap a belefészkelődött csíkokkal együtt kiemelik (Vutskits Gy. 1902: 86–88; Gönyey [Ébner] S. 1926: 20).

A szák

A szák vagy mereggyű – egy villás ágból kialakított ovális keretre szerelt zsákszerű háló – elsősorban járulékos eszköz: vejszéből, nagyhálóból, bárkából merítik ki vele a halakat, vagy a horogra akadt hal megfogását teszi biztosabbá a használata. Esetenként azonban önálló fogóeszköz is lehet.

Télen a léknél gyülekeznek a halak, hogy oxigénhez jussanak. Ilyenkor szákkal merítik ki a (főleg alkalmi) halászok (Szabó K. 1918: 123; Nyárády M. 1938: 382).

Egyes években ívás után, nagy melegben a tavakon forr vagy forog a hal: egy csomóban a víz színén pampognak, szinte forr tőlük a víz. A Velencei-tavon és a Balatonon ilyenkor 3–4 m hosszú nyélre 1–2 m átmérőjű vaskarikát, arra zsákot szerelnek, ladikkal csendben megközelítik a halakat, alámerítenek, s hirtelen kiemelik. Jó esztendőben egy-egy emeléssel egy mázsát is fogtak, aztán évekig nem is láttak forgó halat (Solymos E. 1996: 90–91).

Bokorszákfélék

A szák önálló halászeszközzé fejlesztett változata a bokorszák. Félkör alakúra hajlított vesszőkávára – melynek átmérője 60–80 cm is, 2–3 m is lehet – 2–3 m hosszú hegyes hálózsákot szerelnek. Farkára egy követ, a szájnál a kávát összefogó ínra {171.} ólomsúlyozást tesznek, villás nyelet erősítenek rá, a villa két ágát az alsó ínhoz, a nyelet a káva legmagasabb pontjához rögzítve. A folyóvízi bokrászáshoz több halász társul: csónakkal a bokrok elé állnak, egyikük a fenékre nyomja a szákot, a másik kettő evezővel, láncos bottal a hálóba riasztja a halakat. Az emeléssel záródik a bokorszák szája. Kisebb vizeket egymás mellett elhelyezett bokorszákokkal zárnak el, és távolabbról elkezdve a hálósor felé űzik, hajtják a halakat (Herman O. 1887–88: I. 311–315; Ecsedi I. 1934: 191–192; Szabó K. 1937: 395–396; Nyíri A, 1948: 55; Szilágyi M. 1995: 88–90).

33. ábra. Bokorszák és kece:

33. ábra. Bokorszák és kece: a) bokorszák, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.); b) hegyes kece, Közép-Tisza vidék

A Fehér-Körösön az 1920-as évek végéig, a csongrádi halászok áttelepüléséig használták a bokorháló-féle csömpölyt. Ennél a hálónál a káva felső részére egy zsinórt kötöttek, amit kifeszítve a csömpölyös a rúd mellett az ujján tartott a halász, és megérezte, ha a hal a száknak ütődött. A bokrászás mellett „nagyhalászatot” is rendeztek csömpölyökkel: a hajókat összekötötték, hogy átérje a vizet, mindegyikben állt egy csömpölyös, és a két partról vontatták lefelé a hajókat, vele a csömpölyöket (Banner J. 1926: 213; Solymos E. 1960: 6–8).

A bokorszák egyik speciális változata az Olt melléki lesháló, melynek szákja egy A alakú rámára van erősítve, szája őrfonalakkal ellátva, melyek a beúszó halakat jelzik a halász számára (Herman O. 1887–88: I. 316).

Az ollóháló, ághegyháló rámája két egyenes, olló alakban összeerősített rudacska, amire fel van szerelve a háló. Az ágak között van egy kiemelhető merevítő, és használaton kívül az ágakat össze lehet csukni, a hálót fel lehet tekerni. Ezzel a hálófélével is bokrásznak. Bár Európa-szerte (és Európán kívül is) ismert az ilyen eszköz, a magyar vizekről feltűnően kevés adat van róla, s úgy tűnik, hogy a 20. század első felében fel is hagytak a használatával (Herman O. 1887–88: I. 305–306; Jankó J. 1900a: 349–350; Morvay P. 1936; Solymos 1965: 160; Bosić, M. 1982: 46–47).

{172.} Emelőháló-félék

A merítőhálóknak ennél a csoportjánál a háló nem zsák, hanem vízszintesen a kávák közé feszített léhés. Ezek az emelőhálók, melyeknek elnevezésben, méretben és formában nagyon sok változata van.

34. ábra. Emelőháló, Közép-Tisza vidék

34. ábra. Emelőháló, Közép-Tisza vidék

Az emelőháló, emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet (Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M. 1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás, ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel emelgetik.

Hogy az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I. 499–504).

Az emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor, ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak, azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).

Az emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5 m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15 lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.

Az emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A háló fölött átlós irányban 3 szál {173.} zsinórt feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309, 499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .

35. ábra. Őrös emelőháló (csempely), Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

35. ábra. Őrös emelőháló (csempely), Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

Ha a vízfolyást – a kisebb folyót vagy a fokot – vesszőfonadékkal, illetve gazból és földből megépített gáttal elrekesztették, és a kapu fölött kialakított ülőhelyről emelgette a halász a rendszerint őrös emelőhálóját, az áradással-apadással vonuló halak fogása igen eredményes volt (Deák G. 1911: 144–150; Györffy I. 1933: 24–28; Gönyey S. 1942c: 46–47; Andrásfalvy B. 1975: 209; Bosić, M. 1982: 41–44; D. Varga L. 1984: 58–59). Rekesztéssel kombinált emelőháló volt a barok is, melynek leírását a Csallóközből ismerjük (Khín A. 1948: 168–170; Solymos E. 1956: 108). Zátonyos helyeken egy sövényt állítottak keresztben a vízfolyásra, közepére gémeskútszerűen {174.} egy nagyméretű emelőhálót szereltek, a háló a sövény alsó felén volt. A helyet árpadarával beetették, a hálót leeresztették, s naponta egyszer felemelték az odagyűlt halakkal.

A pirity vagy kiscsuhé nevű emelőhálót Tolnától a Száva folyóig ismerik a Dunán (Solymos E. 1965: 164–166). Az alig egy négyzetméteres emelőháló sarkain pöckök, a kávák végein erős ólmozás van. Nyél helyett hosszú kötéllel látják el: csónakról eresztik le a tuskók, halfészkek mellé. A háló közepébe kötött piros rongydarab csalja rá a halat. A halász néhányszor óvatosan megemeli a hálót, s ha halat érez rajta, hirtelen mozdulattal felrántja. Főleg öreg halászok kedvelik, mert olcsó, kevés fizikai erő, de nagy helyismeret kell hozzá. Ha eltalálja a halfészket, egy mázsa pontyot is kiszedhet vele. A pirityhez hasonló a léken át emelgetett bustyáló, melyet Herman Ottó (1887–88: I. 394) Drávafokról közölt. Ugyancsak kötéllel emelgették és a kávák végein súlyozott volt a Bodrogköz téli, lékes hajtóhalászatának vasas szákja (Herman O. 1887–88: I. 394–395; Gönyey [Ébner] S. 1926: 12–16; lásd még M. Kiss L. 1931: 119; Szilágyi M. 1980: 39, 41; D. Varga L. 1984: 62).

Főleg Vácott és Újpesten használták az 1920-as évekig a szúrótápli nevű alkalmi szerszámot a folyó partján. A háló kb. 2,5 × 2,5 m-es volt, és a fogantyút függőlegesen erősítették rá. A kikötött dereglyék és a bőrmosó talpak alá szúrták le víz ellenében, s mikor a víz sodra kihozta, függőlegesen emelték ki (Solymos E. 1965: 167). A valószínűleg egyéni kezdeményezésű viharháló szintén az 1920-as évekig volt használatban Esztergom, Vác és Pest partjainál. Egy 4 × 4 m-es vas rámára szerelték a hálót, a ráma szélét csuklósan a parthoz erősítették, és csigát közbeiktatva csörlővel billentették a víz alá, illetve emelték ki (Solymos E. 1965: 172).

E két utóbbinál sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett a Dunán a tekerős- vagy grániktaupli, -tápli. Maga a háló kb. 4 × 4 m-es bő léhés; eredetileg hatalmas körmökre szerelték, majd a század elején (főleg Pest környékén) vaskeretre. Csónakra vagy a parthoz rögzített stégre szerelik: a csónak farában, illetve a stégen egy ferdén kinyúló rúd áll, ennek végén csiga, amin a háló emelőkötele fut, s ezt csörlővel mozgatják. A parti tauplik hálóját a vízfolyással szemben ki is kötik, hogy el ne sodródjon. A tauplik első változatai kútágasszerűen működtek, az 1920-as években alakultak át rámássá. További változás, hogy a hálót téglalap alakúra kötötték, és úgy erősítették fel a rámára, hogy a hosszabb végét a ráma felett átvíve alulról rögzítették. Így a háló leeresztéskor felpúposodik, a letakart hal pedig a zsákba fut. A csónakosok kaparással is növelni igyekeznek a fogást: a tauplis egy nagy kővel lemacskáz, a hálót leereszti, aztán a macskakötéllel egy darabon felhúzatja magát, ezzel a rámát is meghúzatja, és a fenéken lévő halakat a zsákba kaparja, majd néhány perc múlva feltekeri a hálót. Ezután lejjebb ereszkedik, s így folytatja, míg a többszáz méteres kötele el nem fogy. Egy ilyen leereszkedés a rina.

A tekerőstaupli főleg a városok – legjellemzőbben a főváros – partjain volt használatos. Gazdáik leginkább mellékfoglalkozású halászok: gyári munkások, iparosok, nyugdíjasok. Partvédelmi, partrendezési okokból napjainkban egyre ritkábban engedélyezik a használatát (Solymos E. 1965: 167–172).

{175.} Villing és milling

E két kanál alakú merítőhalászati eszközben közös, hogy egy nyélbe három hajlékony körmöt erősítenek, egyet előre, kettőt kétoldalra, s ezekhez feszítik ki a hálót, a negyedik sarkát pedig a nyélhez kötik. A különbség az, hogy a villingnek – melyet a Tiszáról ismerünk – könyökszerűen megtörik a nyele, mankó van rajta, s a ladik orránál billegetve dolgoznak vele (lásd Herman O. 1887–88: I. 303–304; Ecsedi I. 1934: 190–191; Nyíri A. 1948: 55–56, 81). A millingnek viszont 2 méternyi egyenes nyele van, középen egy fogantyúval. Ezt is használják meregetésre, különösen a kisebb méretű piszemillinget, a magyar Dunán mégis inkább csónakon ereszkedve halásznak vele (Janitsáry M. 1937; Solymos E. 1955b: 458–459, 1965: 172–177).

36. ábra. Villeg és ollóháló:

36. ábra. Villeg és ollóháló: a) villegháló, Közép-Tisza-vidék; b) ollóháló, Alsó-Tisza vidéke

Millingezéskor két halász ül a ladikban, a kormányos a part közelében, arra merőlegesen tartja a ladikot, s hagyja ereszkedni, miközben az evezővel a parti bokrok között megbújó halakat felriasztja; társa a ladik orrában ül, szájával a part felé fordítva tartja a vízben a millinget. Ha a befelé menekülő hal a léhésnek ütközik, a halász megérzi, a hálót szájával felfelé fordítja, kiemeli, és a zsákmányt a ladikba fordítja. Csendes éjszakákon szoktak millingezni, több kilométert is ereszkedve. Gyakran fenékhorgászattal is összekapcsolják: két horogfelnézés között millingez-nek. Az orvhalászoknak is kedvelt eszköze.

{176.} A millinget – ilyen formában – Herman nem mutatta be. Adataink szerint a magyar Dunára a múlt század második felében került az Al-Duna felől, ahol mind a szerb, mind a román vizeken több változata ismert (Antipa, G. 1916: 377–382; Čurčić, V. 1912: 524; Cvar, N. 1941: 21–23).

HÚZOTT SZERSZÁMOS HALÁSZAT

Együtt tárgyaljuk ebben a csoportban a Herman-féle beosztás kereső- és kerítőhalászati eszközeit, hiszen együvé tartoznak: a fogás lényege egyiknél is, másiknál is a szerszám húzásában rejlik. A kerítőhalászat fogalma egyébként sem terjeszthető ki a Herman által ide sorolt összes hálóra, mert csak egy részüknél beszélhetünk bekerítésről. Egyébként pedig „keresőnek” is nevezhetnénk az összes hálót, hiszen egyiknél sincs szükség a hal észlelésére.

Az ide sorolt szerszámokat kis- és nagy szerszámokra oszthatjuk. Ez az osztályozás a halászok gyakorlatában is él: kisszerszám az, amit általában három embernél kevesebb, nagyszerszám, amit háromnál több kezel.

Kisszerszámok

Parti szerszámok

A kaparóháló, gereblyeháló egy ívesen hajló vesszőkávára erősített hálózsák, amit 4–5 m hosszú, a kávára merőleges nyéllel a partról használnak: a hálót benyújtják a vízbe, és a part felé gereblyéznek, kaparnak vele. A kisebb, apró szemű kaparóhálóval a horgászok csalihalat fognak. Szükségből a kisebb bokorhálót is átalakítják kaparóvá. A halászok „utolsó szerszámnak” tartják, mert értékesebb halat ritkán lehet fogni vele. Ennek ellenére szinte minden halasvíz mellékéről közölték a néprajzi gyűjtők (Herman O. 1887–88: I. 329–330; Sztripszky H. 1902: 165; Banner J. 1926: 216; M. Kiss L. 1931: 116–117; Gunda B. 1934b; Solymos E. 1965: 185).

A vezetőhálót viszont csak Erdélyből ismerjük, és a nyugati halászati irodalomból. Egy tükrös hálót karikára szerelnek, és hosszú rúdra fűzve kifeszítik. A hálót a vízbe eresztve, hogy feneket érjen, lefelé halad vele a halász, s egy zsinór segítségével lassan összehúzza (Herman O. 1887–88: I. 328; Jankó J. 1900a: 404–409).

Vontatott szerszámok

A legelterjedtebb vontatott szerszámoknak, a kecéknek két altípusa van: a szimpla hálójú hosszú kece és a tükörhálós csontos kece. Közös jellemzőjük, hogy mindkettőnek A alakú fa rámája van (ez a Dunán gyakran hajlított szárú, gondosan megmunkált), a két végén tégla súlyozással. Mindkét változatot hosszú kötéllel eresztik le a fenékre, és ereszkedve a ladikkal vontatják (Herman O. 1887–88: I. 172–174, 324–327; Banner J. 1923: 27–28; Morvay P. 1937: 288–289; Solymos E. 1965: 74–81; Bálint S. 1976: 434–435; Szilágyi M. 1995: 74–81).

37. ábra. Kaparóháló és használata, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

{177.} 37. ábra. Kaparóháló és használata, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

A hosszú kece, hegyes kece, koca hálója több méter hosszú hegyes zsák, szájon alul ólom súlyozással. A zsák végére egy nagyobb követ szoktak kötni, hogy a hálót kifeszítve tartsa. A Közép- és Felső-Tiszán bónéhálónak nevezik ezt az altípust. A csontos kece, kuszakece, guszakece, kurta kece, tükrös kece, reginás kece hálója rövidebb és tükrös. Az aprószemű, bő léhésből egy-egy tükörszemen keresztül két zacskót húznak ki, és végüket összekötik (Solymos E. 1974: 45). Az ínon, mely viszonylag hosszú, 9 lólábszárcsont van felerősítve. Ez a súlyozás nagyon ősinek látszik, a magyar, a szerb, s újabban a román vizeken egyaránt használják. Van a kecének még egy újabb változata, a paráskoca, amit Győr környékén használnak, és átmenetet jelent a zsákos húzóhálóhoz. Rámája nincs, hanem két 3–4 méteres parázott és ólmozott szárnyhoz kötik a zsákot, s vagy egy, vagy két ladikról vontatják.

Kecézéskor a ladik közepén ül a halász, a vízfolyásra keresztben tartva a ladikját. A kecét a felső oldalon leereszti a fenékre, az alsó oldalon a gúzsba akasztott evezővel védlizve evez, és a szerszámot a fenéken húzza. Az ín a fenéken járó vagy gödrökben elfekvő halakat felkaparja. A kecézésre alkalmas szakasz végén a hálót felhúzza – ez egy rina.

A gödrös, tuskós, s ezért halfészkes terület a legjobb a kecézésre, de a legveszélyesebb is, mert a háló könnyen elakad. Ha a halász kézzel nem tudja felemelni elakadt {178.} kecéjét, a kötelet a ladik orrára erősíti, és a végébe állva hintáztatja, így tépi fel. Ha mégsem sikerül, segítséget hív, s két ladikon egy dorongot átfektetnek és feltekerik (mint az elakadt laptolót is szokás).

A hosszú kecét a keményebb, kavicsos mederben és sebesebb vízen használják. Itt a csontok zörögnének, a víz pedig kifordítaná a tükröshálót. Az iszapos mederbe viszont az ólmosín nagyon bevág, nehéz vele dolgozni. Ilyen területen inkább a bokorszákhoz hasonlóan használják a hosszú kecét: a bokrok elé húzzák, és kötélre kötött kövekkel zavarják bele a halakat. Ha a nyitott kecére nyelet erősítenek, bokorszákként is használhatják.

Bár a kece kimondottan kishalász szerszám, tehát egy ember kezeli, esetenként közös halászatot rendeznek vele. Ilyen a tiszaverés vagy a dunai köcsögézés (St-R. 1914; SMJ 1917b; Ecsedi I. 1923–24: 178; Szilágyi M. 1973c; Solymos E. 1990).

A Tiszán a kecések a folyó hosszú szakaszát halászták végig, állandóan úton voltak, míg másutt csak a halásztanya, illetve lakóhelyük környékén kecéztek (Herman O. 1887–88: I. 325–327).

A kecéző halász egyébként nem pusztán a vak véletlenben bízik. Nagyon jól kell ismernie a medret, tudni azt, hogy hol vannak halfészkek, hol vannak akadók, tuskók, melyek veszélyesek lehetnek a hálójára. Tudatosan választja meg tehát a helyet, ahol leereszti és felhúzza kecéjét.

Herman Ottó azt írja, hogy „a gyérháló tulajdonképpen szintén kece, de bónéfa nélkül való ... Száján kötélből való kerettel, farkán kővel, inán – ennek két végén – rendesen egy 3–6 fontos ágyúgolyóval vagy kővel. Ezt a hálót két csónak között eresztik a folyóba ... Csak Szegeden akadtam rá”. Mesterszótárába – a gyérhálóra utalva – felvette a görehálót is (Herman O. 1887–88: I. 327, 789). Ilyen nevű hálókat azóta nem találtak a néprajzi gyűjtők, a leírásnak pontosan megfelelő hálót mutatott be viszont Antipa (1916: 440–447) mint a román Dunán legelterjedtebb kishalász szerszámot, oria néven. Ugyanilyen hálót ismernek a szerbek balacska, vlak, flak néven (Peesch, R. 1965; Drobnjaković, B. 1934b: 29; Momirović, P. 1972: 23), ami elvezet a tiszai lák, a dunai flák, illetve a tiszai pirity néven ismert húzóhálókhoz.

A flák esetében jól nyomon követhető, hogy miként lesz egy zsákszerű kishálóból terjedelmes húzóháló, mely – a szerkezeten túl – szinte nem is hasonlít a kiindulási formára (részletesen: Solymos E. 1984c). A flák, lák úgy készül, hogy egy nagy darab léhést kettébe hajtanak, két oldalát kétharmad részig összevarrják. A szájnyílást kötélre szedik, a két alsó sarkára nagyobb súlyt (régebben vasgolyót, utóbb követ) kötnek; a két hátsó sarkára esetleg szintén súly kerül. A zentai múzeumban őrzött lák méretei: szélessége 820 cm, mélysége 360 cm, ebből össze van varrva 225 cm. Az összevarrás miatt nagy, kétsarkú zsák képződik. A felső ínon csak középen van egy ovális, 21 × 15 cm-es deszkadarab. A dunai flák szerkezete ugyanilyen, de sokkal nagyobb, ezért egy-egy halásznak csak fél flákja van: halászat előtt kötik össze. A fél flák 7–9 m hosszú, 8–9 m mély. A felső ín parázott, a súlyozás külön kötélen van, és halászat előtt kötik hozzá a sarkokat úgy, hogy a háló szája 2–2,5 m-re nyíljon ki. A használat megegyezik: két ladikról egy-egy halász dolgozik vele, a kötéllel a súlyozást, vele a hálót a vízbe eresztik, a haljárástól függően a fenékre, vízközépre vagy a felszín alá. Védlizve eveznek a folyás irányában, és húzzák a kifeszített hálót. Egyik ujjukat a hálóba akasztják, így megérzik, ha fognak. Egyszerre mindketten felrántják {179.} a súlyzást, ezzel a háló szája bezárul és kiemelhető. A csónakokba szedik fel a hálót. Úgy is használják, hogy bokros, nádas részeket kerítenek be vele, és belezavarják a halakat.

A flákot csak a Duna és a Tisza alsó szakaszán, valamint a Ferenc-csatornán használták (az utóbbi évtizedekben hagyták el). Szerkezetben és használati módban megegyezik viszont a flákkal a Közép-Tiszán viszonylag gyakori palónya. A különbség csupán annyi, hogy para helyett ovális deszkaúszókkal van felszerelve (Szilágyi M. 1995: 192–194).

Nagyhálók

Futtatott hálók

A flák átvezet a nagyhálókhoz: a laptoló, laftoló, lapsoló, lebzsi, laptúr, pirity tulajdonképpen ennek nagyobb változata (Herman O. 1887–88: I. 284–285; Banner J. 1923: 6, 12–13, 15–16; Ecsedi I. 1934: 201–204, 209–212; Solymos E. 1958b, 1965: 198–202). A Dunán és a Tiszán a 20. században eléggé elterjedt nagyhalász-szerszám volt, és a nagyobb mellékfolyókon (például a Körösökön) is eredményesen kísérleteztek vele. Erősebb fonálból kötik, hossza 60–80 m, mélysége – a víztől függően – 6–10 m. Beállítása annyiban különbözik a flákétól, hogy alsó inát erősen ólmozzák, felső inát parázzák. A két szélét nem varrják össze, hanem erősebb zsinegre felszedik, másfél méternyire összehúzva, így kapják meg azt a bő zsákot, amit a flák esetében az összevarrással. A két végére nehéz apacsot kötnek, ehhez kapcsolódik a húzókötél. A lapsolót hat ember kezeli. A két hálós ladik orrát összeakasztják, felszedik rájuk a hálót. Amikor kieveztek a megfelelő helyre, a két ladik – három-három emberrel – egymástól elválasztva kétfelé evez, miközben a hálót a vízbe vetik. A nehéz háló a fenéken jár. Jó darabon vontatják, majd a ladikok újra összemennek, orrukat összeakasztják, és a két ladikba szedik fel, előbb az apacsokat, ezek beemelésével az alsó ín is felemelkedik, s zárja a háló száját.

Fenéken járó háló lévén, a laptoló is könnyen tuskót fog: elakad. Ha a rángatás nem segít, feltekerik, akár a kecét. A két ladikra egy vastag dorongot fektetnek, az inat átvetik rajta, egy erős botot dugnak bele, és tekerni kezdik. Így olyan erőt tudnak kifejteni, hogy ha a háló nem szakadna fel, a ladikok is elsüllyednének. Végszükség esetén egy hosszú léc végére bicskát kötnek, s azzal lenyúlva elvágják a kötelet.

A laptolás legjobb ideje a jégzajlás, ez felveri a fenéken fekvő halakat. Ilyenkor szokták rendezni a tiszaverést és a dunai kecsegézést is. Összegyűjtik a kecéseket, azok egymás mellett haladva átfogják az egész medret, s az általuk felvert, de ki nem fogott halakat a mögöttük haladó laptolósok fogják meg. A zsákmányt ilyenkor egyenlően osztják el, és a beszakadt kecéket is megtérítik.

A dunai halászok szerint a laptoló a múlt század folyamán délről került a magyar vizekre. Analógiáit megtaláljuk a szerb, a román és a bolgár halászoknál laptas néven (Antipa, G. 1916: 426–430; Čurčić, V. 1912: 547–548; Cvar, N. 1941: 29). A laptolás nehéz munka, a szerszám is drága, könnyen sérül, ezért az utóbbi évtizedekben nem is használják.

Ebbe a csoportba tartozik az inkább dunai, a Tiszán kevésbé elterjedt balint- és a {180.} kecsegeháló (Herman O. 1887–88: I. 282–284; Solymos E. 1965: 190–193). Nehéz különbséget tenni a két háló között, mert többen, némi átalakítással, ugyanazt a hálót használják ennek a kétféle halnak a fogására. Maga a háló 50–70 m hosszú, de csak 2 m mély. A balintháló egyik változata szimpla hálójú, nagyszemű léhésből készül, de gyakoribb a tükrös változat. A Duna felső szakaszán a balintháló part felőli {181.} részét szimpla, a folyáson menőt tükrös hálóból szokták készíteni. Erősen parázzák, gyengén ólmozzák, hogy a felszínen járjon. A mindig tükrös kecsegehálót viszont leólmozzák, s az a fenékre merül. Ha többen társulnak a halászatra, 120 m hosszú is lehet az ilyen háló, és hat ember dolgozik vele két ladikról. Ugyanúgy eresztik vízbe, mint a laptolót, de felszedéskor nem akasztják össze a ladikokat. A hal nem a háló öblében fogódik meg, hanem a tükrös háló szemeiben akad fenn, ezért csak a teljes háló kiemelése után szedik ki belőle a halakat.

38. ábra. Jég alatti halászat:

38. ábra. Jég alatti halászat: a) hálóhúzás jég alatt, Közép-Tisza vidéke; b) jeges tanya, Balaton-mente

39. ábra. A jeges halászat szerszámai:

39. ábra. A jeges halászat szerszámai: a) rohony vagy vezetőrúd; b) rohony vagy rúdhajtó villa; c) régebbi formájú rúdhajtó villa; d) rözsöny vagy kereső; e) jegellő, Fertő-tó; f) üsztöke, a lékelés eszköze, Hernádbűd (Abaúj-Torna vm.)

{182.} A rövidebb balinthálóval két, szükség esetén egy ember is elbír. A hálónak csak a ladik felőli végére kötnek apacsot, a másik végét egy úsztatóhoz kötik. Ez lehet dorong, dézsa, bárka vagy az ún. kutya, mint a búvárhálónál (Solymos E. 1965: 194). A rina elején vízbe vetik az úsztatót, ami egyik irányba húzza a hálót, a másik irányba pedig a ladik. A felszedés a ladikba történik.

Újabban alakult ki a magyar Dunán a búvárháló, zsákháló, pokolháló vagy fodros-háló. Kialakulását és elterjedését jól nyomon követhettük (Solymos E. 1965: 193–198). 1934-ben Gútán két komáromi halász kecsegehálóval dolgozott, és egy búvár is segítette a munkájukat, aki megfigyelte a víz alatt, hogy a háló ólmos ina alatt sok hal átbújik. Ezért egy zsákot szereltek az alsó ínra: hozzákötöttek egy kb. másfél méter széles léhést, annak alját is leólmozták, és kb. 80 centiméterenként odakötötték az eredeti ólmosínhoz. A háló vontatásakor ez a zsák hátrább húzódik, az ín alatt átbújó halak pedig a zsákba szaladnak. Hosszú évek alatt elterjedt a Dunán ez a módosítás, különösen azután, amikor a kezdeményezők áttelepültek Dunaszekcső-re. Átvették a tiszai halászok is, ott azonban nem vált általánossá.

A búvárhálót 2–3 ember kezeli egy ladikból. Hossza mintegy 40 m, mélysége 3 m; apacs csak a ladik felőli végén van. A másik végére kutyát kötnek, ami 150 cm hosszú, 70 cm alapú és 20 cm magas deszka háromszög. Hegye és egyik sarka át van fúrva, ahova kötelet kötnek, s ezt a háló alsó és felső inából kiképzett kengyelhez kötik hozzá. Úgy állítják be a kötéseket, hogy a vízbe vetett kutyának a hegye a vízfolyással szemben, de a part felé álljon. Így a víz sodra oldalt nyomja, s ezzel kifelé húzza a hálót.

Mivel a fenéken jár a búvárháló, sima meder kell hozzá. Az ismeretlen területet, ahogyan azt más fenékjáró hálók esetében is teszik, a halászat előtt taccskötéllel megtaccsolják: hosszú, leólmozott kötelet húznak végig, s ahol elakad, ott jelzést tesznek a parton, nehogy a hálóval is rámenjenek. Egy-egy tanyát egymás után többször is lehalásznak; úgy is, hogy két parti dolgozik: amikor az egyik visszaér, a másik indul.

Kerítőhálók

Az eddig tárgyalt nagyhálókat folyóvízen használják, és a vízen szedik fel. A kerítőhálók viszont állóvízben is használhatók, és (néhány kivételtől eltekintve) a partra húzzák ki.

A kerítőhalászatnak vannak alkalmi és kezdetleges formái. Ilyenek a hínárból, vesszőből készített néhány méteres fonadékok, melyekkel kis vizekből az apró halakat húzzák a partra (Ecsedi I. 1923–24: 42; Csalog J. 1949. – A vál nevű vesszőfonadék „hálóra” lásd még Nemes M. 1901; Vladikov, V. 1926: 99–101; Mjartan, J. 1952: 118–124). Komolyabb szerszámnak számít ezeknél a kétközháló, mellyel alkalmi halászok számottevő zsákmányt is kifoghatnak. A kétközháló néhány méteres léhés, alsó inán ólmozás, a felsőn esetleg parázás. Két végét egy-egy bothoz kötik úgy, hogy a háló öblös legyen, aztán két ember a két botot megfogja, a vízben gázolva húzza. Mikor halat fog a háló, vagy csak megemelik az alját, vagy – a nagyobb hálót – partra vontatják (Herman O. 1887–88: I. 285–286; Gönyey [Ébner] S. 1925: 93; Ecsedi I. {183.} 1934: 196; Szilágyi M. 1973a: 177–179; Balassa I. 1975a: 39, lásd még Szilágyi M. 1995: 164–168).

A folyami kerítőháló a víztől függően 100–400 m hosszú, a mélysége pedig 3–6 méter. Aszimmetrikus forma, vagyis az egyik vége, mely a part mellett halad, keskenyebb (Herman O. 1887–88: I. 251–274; Szabó K. 1937: 399–401; Nyíri A. 1948: 59–60; Solymos E. 1965: 202–218; Bálint S. 1976: 431–432). Amíg kenderfonalból kötötték, több darabból állították össze. Egy darab 800 szem hosszú, ami beállítva 12 m. Egyenlő arányban adták össze a hálótulajdonosok, és a szárításhoz szétszedték, hogy könnyebb legyen vinni. A part felőli vége nagyobb szemű, befelé sűrűsödik és egyre mélyebb. A két végén az apacshoz kötik az inakat, melyek közül a felső parás, az alsó ólmozott. Ha iszapos mederben halásznak, az aljára szalma-, sáscsutakokat dugnak az ínba, hogy ne vágjon az iszapba.

Használatához hálósladik kell, ebben rendezik el a hálót. A tanya felső végén kiszáll a laptáros a tartókötéllel, a ladikkal befelé eveznek, s a hálót félkör alakban a vízbe vetik, majd a kijárókötéllel a partra eveznek. A laptáros farhámmal tartja a kötelet, erősen sodró vízen laptárosbotot is használ. Lassan halad lefelé. A többi halász, vállukon átvetett húzóhámmal, a háló kijáró végét a partra vontatja. Közben odaér a laptáros is. Ha a hálónak mindkét vége egymás mellett a parton van, megkezdik a kiszedést. Egy-egy halász (a mester) húzza a parás inat, kettő (a legények) az ólmos inat, kettő pedig a léhést. Az alsó inat a talajon húzzák, hogy a halak el ne szökhessenek alatta. A zsákmány a háló bő öblébe szorul. Ha kész a tanyavetés, a hálót újra ladikba szedik, és más helyen újrakezdik. A napi munka befejezése után a hálót kiterítik száradni. Amióta műszálból kötött hálókat használnak, nincs szükség szárításra; a hálót a ladikban hagyják.

Az állóvízi kerítőháló, a gyalom szimmetrikus: a két végétől a közepe felé fokozatosan mélyül, és középen egy nagy zsák van belevarrva, ez a káta (a Közép-Tiszán szebesz). Hossza eléri a 400 métert is (Herman O. 1887–88: I. 286–302; Jankó J. 1902a: 338–340; Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Nyárády M. 1938: 169–170, 380–382). Használata nagy vonásokban megegyezik a folyami kerítőhálóéval, mindössze arra ügyelnek, hogy a háló két szárnyát egyformán húzzák, s hogy a halak a középen lévő zsákba tömörüljenek.

Olyan helyeken, ahol a nagy távolság (a Balatonon), vagy a parti nádas miatt (a Fertőn, a Velencei-tavon) nem húzhatják ki a partra a hálót, a ladikba szedik fel. Ilyen esetben a hálósladikot horgonnyal vagy karókkal rögzítik, a hálót a ladikig húzzák, és beszedéskor, nehogy a felemelt ín alatt a halak kiszökjenek, csigát vagy villát használva az inat a fenékhez nyomják (Bárdosi J. 1994: 109–117; Solymos E. 1996: 56–64).

Áradás után rekesztéssel egészítik ki a kerítőhalászatot. Ennek két módja van: vagy ráhalásznak a rekeszre, vagy lehúznak, sleppelnek. Az első esetben az apadásnak indult mellékágat rekeszhálóval elzárják, felette többszáz méterre keresztbe vetik a kerítőhálót, a két partról a rekeszig húzzák, ott aztán az egyik oldalra kiszedik. A lehúzás annyiban különbözik, hogy a kerítő kijáró végét és a rekeszháló egyik végét összekötik, és együtt húzzák ki (Gönyey S. 1942c: 49–50; Solymos E. 1965: 216–217; lásd még az őrhálós kerítőhalászat adatait Szilágyi M. 1995: 117–120).

A kerítőhálónak a vizák eltűnésével együtt már egy évszázada használaton kívül {184.} került változata volt a vizaháló, mely csak annyiban különbözött tőle, hogy erős zsinegből kötötték. A vizahalászat – amennyire a történeti forrásokból következtetni lehet rá – mindig nagy látványosságnak számított (vö. Bél M. 1984a: 352–353, 1984c: 20–21).

Az ártéri tavakban, gödrökben rekedt ivadék kihalászására a piszehálót használták. Ez 10–20 m hosszú, nagyon szűk szemű gyalom (Solymos E. 1965: 218).

A Balaton jellegzetes kerítőhalászata volt a látott halra való halászat. Őszi időben a garda óriási seregekbe verődik. Ez volt a tihanyi halászok számára az igazi aratás. Egy halász, a hegyenjáró a tihanyi hegy tetejéről jól látta, hogy a halsereg merre vonul, és subalengetéssel, testmozdulatokkal irányította a hálósok munkáját (Herman O. 1887–88: I. 433–439; Viski K. 1932a – a fogási mód változataira az Adrián lásd Herman O. 1903).

A kerítőhálókkal megfelelő teleken jég alatt is halásznak (Z. Horváth M. 1859; Jankó J. 1902a: 344–350; Ecsedi I. 1925: 143–149; Gönyey [Ébner] S. 1926: 17–18; Lukács K. 1929, 1934; Igali Mészáros J. 1940; Szilágyi M. 1973b). A munka menete azonos, csak a lékek elhelyezkedése más a folyó-, illetve az állóvízen. Tavakon a víz közepén vágják ki a beadó léket, aztán kétfelé 10–12 kis léket egymástól 8–10 méterre. Ezekkel a lékekkel partra merőlegesen haladnak, annak közelében újra összefordulnak, és középen, a beadó lék vonalában van a kiszedő. Folyóvízen a part közelében vágják a beadót és a kiszedőt is.

A jég alatti halászatra előkészített kerítőháló két végén húzókötél van, ezek végén egy-egy hosszú léc, melyeket a jég alá tolnak, s egy kétágú fával, a tolófával, gámzsával, hajtóvillával lékről lékre továbbítanak. A kötél elnyújtása után a szánkóról bedöntik a hálót a lékbe, aztán minden második léknél kiemelnek egy kötélhurkot, amivel húzzák a hálót, közben a kötél másik végét a jég alatt viszik tovább. Így érnek el a kiszedőhöz, ahol kiemelik a hálót. A tavakon a középső beadóhoz ellenkező irányban is szoktak léksort vágni, így a tanya másik oldalát is lehalászhatják.

A kerítőhálók – vagy ahogy általában nevezik: a nagyhálók – mind előállításuk, mind kezelésük miatt jól szervezett akcióközösséget, gyakran gazdasági közösséget igényelnek. Vagy a jogtulajdonos (illetve a jog bérlője), vagy a halászok tulajdona a nagyháló. (Ma a szövetkezeté.) Egyenlő arányban adják össze a hálót vagy annak árát; közös a munka is. Hagyományos keretek között egy nagyhálóval 6–10 halász dolgozott, s mindenkinek pontosan körülhatárolt feladatai voltak. Ezek a „ranghoz” és a testi erőhöz, az életkorhoz igazodtak. A mester – aki sokszor gazda, bérlő is volt, és esetleg idős ember is – a viszonylag könnyebb, de nagyobb szaktudást igénylő munkát végezte. A legény, aki a gazda alkalmazottja, s inkább fiatalember, a nehéz fizikai munkát kapta (ínszedés), az inasok, a legifjabb, leggyengébb tagjai a bandának, kompániának, a könnyebb, egyszerűbb – de sokszor a piszkosabb – feladatokat kapták (Solymos E. 1965: 43–44).

A folyószabályozások előtt a gyalom volt a legjelentősebb hálóféle. A halászat javarészt az ártéri tavakban folyt, főleg az őszi hónapokban és télen. Az akkori szállítási lehetőségek nem voltak alkalmasak rá, hogy a nyári hőségben nagy mennyiségű halat messzire szállítsanak (vö. Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1979; Szilágyi M. 1984).

{185.} Az egykorú források arra engednek következtetni, hogy a 18. században folyóvízi nagyhálóval csak vizára halásztak, a piaci hal zömét az ártéri tavakban gyalommal fogták (vö. Solymos E.–Solymosné Göldner M. 1978).

Horgos halászat

A horog

A horog – régészeti leletekkel igazolhatóan – az egyik legrégebbi halászeszköz. Már a kőkorból ismerünk csontból formált horgokat (Zalai-Gaál I. 1983), és analógiák alapján feltételezhetjük, hogy fából is készítette az őskor embere. A fémek megjelenése után szép számmal került elő bronz- és vashorog-lelet is.

Herman Ottó leírja a halpecket, mely apró, két végén hegyes keményfa, középre kötött zsinórral. A felcsalizott fácskát a hal hosszában beszopja, de rántásra az keresztben áll a szájában. Hasonló megoldású a „cigányhorog”: a csalihal hasa alá kötött tövis. A legutóbbi időkig megtalálható a gyermekek kezében a gombostűből hajlított horog is (Herman O. 1887–88: I. 176–186, 376–377, lásd még Jankó J. 1900a: 506–507, 516; Sirelius U. T. 1934: 98–99).

A sporthorgászat fejlettsége miatt napjainkra számtalan változata alakult ki a horgoknak, s nagy a szakirodalma is, ezért ennek a terminológiája alapján ismertetjük a hagyományos horgokat is (vö. Honthegyi M. 1976; Vígh J. 1987; Antos Z. 1991). A horog részei: hegy, szakáll, öböl, szár, fej, az öblök szélessége. A horogfej kétféle lehet: kerek és lapított. A hegy a hagyományos horgoknál ugyancsak kétféle: egyenes és ívelt, vagyis egyenletes íveléssel befelé hajlik. Míg a gyári horgoknál sok típust alakítottak ki, a kovácsolt horgoknak – a hivatalos elnevezést alkalmazva – csak két típusa van: az ún. Limerick horog és a Kirby. Az utóbbi annyiban tér el az előzőtől, hogy a horog hegye enyhén oldalirányba hajlított, tehát a szára és a hegye nem esik egy síkba. Használnak ezenkívül a halászok hármas horgokat is (vö. Szilágyi M. 1995: 203–214).

Külön kell megemlékeznünk a vizahorgokról (Rohan-Csermák, G. 1963). Két típusa van, az egyik kb. egy arasz hosszú vashorog, a másik rövidebb, vékony, fehér fémből készült. Mindkettőnek viszonylag hosszú, egyenes és tűhegyes hegye van, mindkettő laposfejű. Míg a kovácsoltvas horgok sokszor falusi vagy cigány kovácsok termékei, ezért sokféle formában készültek, a vizahorgok a két típuson belül annyira egyformák, hogy egy-egy készítő üzem gyártmányainak kell tekintenünk. Ezt igazolja Antipa (1916: 332) közlése, mely szerint a 19. század közepén a román halászok Nizsninovgorodból és Asztrachánból szerezték be a vizahorgokat – ezek lehetnek a nagyméretű vashorgok. A 20. század elején pedig a tökéletesebb japán horgokat használták – ezek lehetnek a fehér horgok.

A 19. század vége és 20. század eleje óta a halászok körében is egyre jobban terjedt a gyári horog, csak a nagy ragadozó halakra használták továbbra is a kovácsolt horgokat (Tömörkény I. 1963: 482–483; Ecsedi I. 1934: 168; Szabó K. 1937: 380). A gyáriak közül méretben a 2/0-s, hosszú szárú horgok voltak a legelterjedtebbek, és egyformán megtalálhatók a Limerick és a Kirby típusúak.

{186.} A csalétkek

A horgász a halat kedvenc ételével csalja a horogra. A csalik állati vagy növényi eredetűek. Állati eredetűeket, mint a kishal, a giliszta, a béka, a lótetű, a kérészlárva, főleg ragadozókra számítva tesznek a horogra. A sporthorgászok hatására az utóbbi évtizedekben a szappan, a szalámi és a sajt is bekerült a csalétkek közé (Dobó F. 1928: 133; Babus J. 1959: 82; Solymos E. 1965: 108). Hajdan a kérész igen elterjedt és hatásos csali volt. Gyűjtéséhez a kérészszedőt vagy bágert használták, melyet helyenként a sporthorgászok is átvettek (Solymos E. 1960: 15–16; Zabos G. 1983: 85, 160–161). Egy köpűs, lefelé szűkülő vaslemez csövet szereltek 4–5 m-es nyélre, és az agyagos partoknál a víz alá a partoldalba szúrták le. Felemeléskor a csőbe szorult föld feljött, ezt egy deszkára kiütötték és a kérészlárvákat kiszedegették belőle. A folyószabályozások óta a kérész mindinkább fogyatkozott, így a csaliként való alkalmazása is kezdett háttérbe szorulni. A kérészcsali hatásosságát jól szemlélteti, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a dunai halászok a Tiszára is elutaztak kérészt gyűjteni, mert a Dunán már nem találtak.

Növényi eredetű csalik: a tejes kukorica, az összegyúrt kenyérbél, a kukorica- vagy árpalisztből gyúrt és kifőzött gombóc (Singhoffer J.–Peijcsik I. 1892: 58–59; Nyíri A. 1948: 51). A csalétkeket halfajtánként és időszakonként váltogatják. Szempont az is, hogy a több órán át vízben hagyott horogról ne ázzon le a csali.

Kézihorog

Ennek a horogtípusnak az a jellemzője, hogy csak a halász közreműködésével lehet vele halat fogni. Egyik fajtája a nyeles horog, melyből a mai sporthorgászat kifejlődött. Alkalmi halászok szerszáma, a 19. században azonban még nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki a paraszthalászok is (Herman O. 1887–88: I. 355–357; Ecsedi I. 1934: 167; Szabó K. 1937: 388; Szilágyi M. 1995: 210–214). Egy több méteres hajlékony vesszőre vagy botra több méteres zsinórt kötnek, végén horoggal. A horogtól bizonyos távolságra erősítik fel az úszót vagy pedzőt, mely lehet libatoll, nádszál, dugó. A horgász a felcsalizott horgot a vízbe veti, s vár, hogy a hal ráharapjon a horogra. A pedző mozgása ezt jelzi. Ekkor bevág, s kiemeli a halat.

Igazi halászszerszám viszont a kuttyogató, puttyogató, butykáló. Csak harcsára használható, ami elterjedését behatárolja. Két részből áll: a butykálóból és a horogból. Ez utóbbi erős kovácsolt vashorog, vastag zsinórra kötve. A kötéshez kakastollat vagy vörös rongydarabot is szoktak erősíteni. A zsinór, melyet erősen ólmoznak, 8–10 m hosszú is lehet. A fából faragott butykáló 30–40 cm hosszú, végén, a fogás helyén hengeresre, derekánál laposra faragott deszkalapocska, melynek alján kerek (a Dunán) vagy ovális (a Tiszán) talp van. Maga a talp sima, lapos vagy homorúra faragott. Vagy a nyéllel azonos darabból faragják ki a talpat, vagy külön, és ráerősítik. Ez utóbbi megoldást jobbnak tartják, mert a talp könnyen csorbul, s így könnyebb a javítása (Herman O. 1887–88: I. 215–217; Jankó J. 1900a: 522–555; Dobó F. 1928: 134–135; Solymos E. 1965: 98–103; Vásárhelyi I. 1968: 65. skk; Székely Á 1980: 75, skk; Szilágyi M. 1995: 222–228).

{187.} Csaléteknek leggyakrabban lótetűt használnak. Egyesek bogártartót, istállót is készítenek. Egy szélesebb lécet 8–10 helyen vastag fúróval átfúrnak, egyik oldalán sűrű dróthálót szegeznek rá, másik oldalán csúszó fedelet készítenek, és a lótetűket egyenként a lyukakba helyezik, majd a fedelet rátolják.

40. ábra. Puttyogató:

40. ábra. Puttyogató: a) a puttyogató zsinór szerkezete, Tiszaörvény (Heves vm.); b) kuttyogató, Algyő (Csongrád vm.)

A butykálás ideje a nyár, amikor a szilva kékülni kezd, egészen őszig. Csendes estéken a horgász kievez a vízre, a horgot felcsalizza, és több méter mélyre leereszti. A dunaiak bal kezük két ujjával fogják a zsinórt, a tiszaiak a butykáló végére hurkolják. A fával háromszor a vízre ütnek, kis szünetet tartanak, újra ütnek. Könyökből csapnak a vízre, aztán csuklóból hátravágnak, ettől egy jellegzetes buttyanó hang keletkezik, mely a harcsa figyelmét felkelti, s az a fel-le emelgetett horogra csap. A hang élességét a deszka vékonyításával lehet „behangolni”. A horogra akadt 10–50 kg-os harcsa nagy erővel viszi a csónakot, míg ki nem fárad. Akkor a halász magához húzza, s a kiemeléshez vágóhorgot – vaskampót vagy fanyélbe erősített vizahorgot – használ, amit a harcsa hasába, állába akaszt (Szabó K. 1937: 160–162).

Ahogy a nagy harcsák megfogyatkoztak, a halászok kezdtek felhagyni a kuttyo-gatással, mely mára inkább sporthorgászati módszer lett. Néhány halász azonban máig a kuttyogatás specialistája: a butykáló behangolásáról, a meder kiváló ismeretéről és kapitális harcsafogásairól messze földön híres.

{188.} Passzív horgok

A horogkészségek több típusánál és változatánál nem szükséges a halász jelenléte a fogáshoz. Ezeket kizárólag a halászok használják, mivel a sporthorgászok nem hagyhatják őrizetlenül a készségüket.

41. ábra. Csukahorog, kecskeméti Tisza-szakasz

41. ábra. Csukahorog, kecskeméti Tisza-szakasz

A csapóhorog, csáphorog, lazahorog több méteres hajlékony husáng, amit meredek partba szúrnak ki (Herman O. 1887–88: I. 361–366; Ecsedi I. 1925: 33–36; Solymos E. 1965: 103; Szilágyi M. 1995: 216–222). Az erős zsinór a harcsahoroggal épp a víz színére ér. A csalétek egy kis élő hal, mely a víz színén köröz. Erre kap rá a harcsa, és a hajlékony husáng fárasztja ki. Egymás közelébe több horgot is letűztek, s a bot mozgásáról vagy a ráakasztott kolomp hangjáról tudták, hogy melyik fogott. A lábóhorog zsinórja ugyancsak ki van kötve, de közbeiktatnak egy kabaktököt, mely a víz színén úszik, s a hal kifárasztása a feladata.

A csapóhorog változata a csukahorog, melyet röviden cövekhez vagy nádcsomóhoz kötnek ki. A több méteres zsinórt feltekerik egy Y alakú fácskára, melyről az, ha csuka akad a horogra, letekeredik, futást enged a halnak (Sztripszky H. 1903a: 186–188; Kovách A. 1904a: 308; Szabó K. 1918: 123–125; Ecsedi I. 1934: 179).

A haljárástól függően a parton kikötött horgokat vagy vízköztre, vagy fenékre eresztik. Különösen a tiszai halászok alkalmazták az elvetés sokféle variációját.

A véghorgok annyiban térnek el az eddig tárgyaltaktól, hogy egy akár 100 méternél is hosszabb zsinóron a horgok sora van felkötve (Herman O. 1887–88: I. 370–375; SMJ 1919; Solymos E. 1965: 104–114; Szilágyi M. 1995: 229–243). A horogfejre 30–40 cm-es insléget kötnek, melynek hivatalos neve előke, a halászok patony, bato-nya, potomszár, pék, pékli, spékli néven emlegetik. Ezt kötik aztán a száz–több száz méter hosszú derékzsinórhoz, horogderékhez, horogpallóhoz, egymástól 60–100 cm-re.

A rövidebb, néhány méteres véghorgot, a végén egy kővel, a partról dobják be. A derékzsinór másik végét a parton kikötik. Az ilyennél a horgok rendszerint csak a {189.} fenéken elfekvő részen vannak, de lehetnek végig is, ebben az esetben a víz különböző mélységében helyezkednek el.

A következő változat az átkötős horog, amit két karó közt feszítenek ki, és a horgok a víz felső részében helyezkednek el. Főleg ragadozó halakra használják. Hasonló célú a tetőhorog, paláshorog, melynél a derékzsinórra több helyen kabaktök vagy fa úszót kötnek, ezek tartják a víz színén, a két szélső kabakot pedig lekövezve rögzítik.

42. ábra. A véghorog elvetésének módja:

42. ábra. A véghorog elvetésének módja: a) fenékhorog; b) paláshorog, Tiszafüred (Heves vm.)

A véghorog legáltalánosabb változata a fenékhorog. A derékzsinór végére egy nagy, a horgok közé pedig, a víz sodrásának erősségétől függően, több-kevesebb kisebb követ hurkolnak. A felcsalizás után a derékzsinórt a mederben elfektetve az egyik végét vagy a parton egy karóhoz, vagy jelző úszóhoz kötik, vagy pedig kővel süllyesztik el. A horogeresztésnek két módja van. A régebbi, és elsősorban a Tiszán jellemző a ladik oldaláról eresztés. Indulás előtt úgy rendezi el a halász, hogy a derékzsinór szépen felkarikázva feküdjön a ladik oldalában, és a peremen átvetve kívül csüngjenek a felcsalizott horgok. Ahogy eresztenek, a derékzsinór folyamatosan csúszik a vízbe, és viszi a horgokat is. Főleg a dunai fenekesek használják a horogtálcát, ami egy ritkás léc fenekű tálca, sűrűn rovátkolt peremmel. A derékzsinór a tálcán van, az előkék pedig egy-egy rovátkában fekszenek. Eresztéskor a ladik farába fektetik a tálcát, ha az egyik oldaláról lefogytak a horgok, fordítanak rajta egyet.

Fenekezni, eresztőzni – s általában horgászni – csak tavasztól télig lehet, amikor jár a hal és táplálkozik. A pontyozók kétóránként, mások félnaponként–egy naponként nézik fel a horgokat. Vagy felszedik, s újra csalizva új helyen vetik el, vagy sibárolnak: ahogy szedik, úgy eresztik is vissza. Ha ki van kötve a fenékhorog vagy úszó van a {190.} végén, onnét indulnak. Ha kőre vetették el, akkor fentővel keresik meg. Ez eredetileg egy ágas-bogas fadarab, amire követ kötnek, és hosszú kötéllel húzzák a mederben, míg bele nem akad a derékzsinórba. Manapság ilyen fentőt már csak szükségből használnak: általában vastag drótból hajlítják, s kővel vagy vasdarabokkal súlyozzák (Herman O. 1887–88: I. 186–187; Szabó K. 1937: 162–163).

A felszedés deszkaládikába, horogládába, rossz lavórba történik. Ha halat éreznek a zsinóron, merítőszákkal nyúlnak alá. Akik tálcáról eresztenek, azon is szárítják, de a készség tárolásához ők is, ahogy minden fenekes, csiptetőt, csiripcseket, cserepcsikot szoktak használni (Babus J. 1959: 90–91). Egy vastagabb vesszőt behasítanak, és a vágásba akasztgatják be szépen sorba a horgokat, s a végét zsinórral összekötik. Így akasztják fel szellős helyre. (A köveket tároláskor leoldják.) A horgokat reszelővel rendszeresen hegyezik, hogy biztosabban akadjon.

Fenekezni egyedül is lehet, de folyóvízen gyakran társulni szoktak: míg az egyik a zsinórt ereszti vagy szedi, a másik evezővel tartja a ladikot. Vannak halászok, akik csak fenékhoroggal dolgoznak. Amikor nincs szezonja, más kereset után néznek. A specializálódást az is segítette, hogy csak fenékhorogra is lehetett halászati engedélyt kérni.

Ha idejében nem szedik fel a horgokat, a ráakadt hal elpusztul; lehetnek olyan halak, melyek sérülten elszabadulnak, ezért időnként eltiltották használatát, máskor újra megengedték (vö. Szunyi B. 1938).

43. ábra. Vizahorog, dunai típus

43. ábra. Vizahorog, dunai típus

{191.} Vizahorog

Szerkezeti szempontból a véghorgok közé tartozik, de a fogásmódban lényegesen más a vizahorog és kicsinyített változata, a kecsegehorog vagy dugóshorog (Herman O. 1887–88: I. 368–369; Solymos E. 1965: 114–117). A véghorgok módjára, de vékony és kb. 60 cm hosszú kötél előkére és vastag kötélderékre szerelik fel a fentebb már leírt vizahorgokat. Csalétket nem tesznek rá, ellenben a horog öblére – minden horogra külön – rövid zsinórral ökölnyi faúszót akasztanak, melyet kátrányoznak is. A mederben keresztben a fenékre süllyesztik, s az úszók a horgokat lebegve tartják. A tavasszal és ősszel a Fekete tengerből felfelé vonuló több mázsás halóriások a horgok között átúszva farkukkal belecsapnak a tűhegyes horogba, és fennakadnak. Kiemeléskor a halászok fejbevágták a vizát, hogy könnyebben megfoghassák. A vizahorog használata a vizák megfogyatkozásával kikopott a használatból. Az 1900-as évek elején halásztak utoljára vizahoroggal a tolnai halászok Baja alatt.

A kecsegehorog 2/0-ás, hosszú szárú, hegyes horgokból készül, s ugyanilyen szerkezetű, de faúszók helyett literes üvegbe való parafadugókat kötnek a horgokra. A zsinórt átlósan fűzik át a dugón, hogy a víz jobban mozgassa. Ezt is a mederben keresztben vezetik. A hegyes horgok csak a pikkelytelen tokféléket fogják meg, a pikkelyes halaknak legfeljebb egy-egy pénzét akasztják meg. A jószemű halász az ilyen jelekből tudja, hogy a meder mely részén milyen hal jár, és fenékhorgát ennek megfelelően csalizza s fekteti. A dugóshorog csak a kecsegés szakaszokon használatos.