A nagybirtok gazdálkodása

Az 1935. évi Gazdacímtár adatai szerint Vál 100 kh-nál nagyobb birtokosai és bérlői a következők voltak: Dreher Jenő 2757 holddal, Hollán Ernő és Sándor 104 holddal, római katolikus egyház 104 holddal, egy váli lakos kisbérlete 44 holddal.

Részletesen csupán a Dreher-birtok gazdálkodásával foglalkozunk, de talán nem érdektelen, ha a birtokosokról néhány szót szólunk.

Hollán Ernő és Sándor annak a Hollán Ernőnek a leszármazottai, aki altábornagyi rangban Péterváradot védte, és csak a világosi fegyverletétel után adta fel. A szabadságharc bukása után internálták. Neve a hazai vasútépítéssel forrott össze igazán: a Déli Vasút főfelügyelőjeként kidolgozta Magyarország vasúthálózatának tervezetét. 4000 km vasút felépítése fűződik a nevéhez. 1866-ban megalapította a Mérnökök és Építészek Egyesületét.

A Kolossváry család felmenői között pápai prelátus, felsőházi tag, kormánypárti képviselő egyaránt megtalálható.

Dreher Jenő (1873-1949) a magyar sörgyártás egyik úttörőjeként számontartott Antal unokája, és az ifjabb Antal fia. Schwechaton született. Iskoláit Bécsben végezte, a II. hadseregben mint lovassági százados teljesített szolgálatot. Haggenmacher Lillyvel kötött házassága után ő lett a Dreher-Haggenmacher Rt. elnöke, valamint az Első Magyar Serfőzde Rt-nek is ő örökölte az elnöki tisztét. Emellett a Magyar Lovaregylet igazgatósági tagjaként, magyar királyi titkostanácsosként és földbirtokosként is számontartották. A család részt vállalt a Kereskedelmi Bank igazgatásában is. 1932-ben a Dreher konszern kakaó- és csokoládégyárral, textilgyárral és szállodákkal is rendelkezett. 20 millió pengős vagyonnal a sörgyáros Dreherek a leggazdagabb iparbárók után, a második vonal élén álltak.

Ilyen adottságok mellett nem csoda, hogy a nagybirtok a Horthy-korszakban is megőrizte fölényét a paraszti gazdaságokkal szemben. A húszas évek viszonylag kedvező gazdasági lehetőségeket nyújtottak. Az 1929-1933-as gazdasági válság átmeneti zavarai után, a harmincas évek második felére stabilizálódott a váli nagybirtok, sőt egyre intenzívebb termelésbe kezdett, egyre belterjesebb művelést folytatott. A háborús konjunktúra meg egyenesen virágzó állapotokat teremtett az egész magyar mezőgazdaságban.

Miként már említettük, az 1930-as években 12245 kh-at tett ki Dreher Jenő egybefüggő, 7 községre kiterjedő birtoka. A martonvásári központi főszámtartóság fogta össze a Budapest-Székesfehérvár közötti vasútvonallal is két részre tagolt uradalmat. A termelés irányítását felsőfokú szakképesítéssel rendelkező számtartók és gazdatisztek látták el, akiknek a sörgyár főkönyvelője volt a felettese. Ő azonban ritkán jelent meg a martonvásári számtartóságon. Így a számtartók és gazdatisztek meglehetős önállóságot élveztek a gazdaság szervezésében. A vetésterveket a mezőgazdasági szakemberekből és gazdatisztekből álló tisztiszék készítette el, amely testület minden vasárnap ülésezett a martonvásári központban. Megkötést jelentett pl. az ercsi cukorgyár termelésének a beindulása 1912-ben, mert ezzel egyidejűleg nyilván emelni kellett a cukorrépa területét nemcsak Dreher gazdaságban, hanem a környező birtokokon is.

A gazdatiszti beosztás járt a legnagyobb felelőséggel. Ők kötöttek és bontottak szerződéseket. Fizetségükben is megmutatkozott a fokozott felelőség. Külön lakást kaptak, 1 hold földet, 7 q búzát, 8 q rozsot - negyedévi elosztásban, 4 q árpát, 200 Pengő készpénzt (ez utóbbi 3 évenként emelkedett), jutalmat a többlet termények arányában. Azon kevesek közé tartoztak, akiknek a gazdasági nyugdíjat is biztosított: évi 150 Pengőt.

A termelés ellenőrzése az intézők feladatai közé tartozott. Minden kerületnek volt egy intézője, aki minden reggel telefonon tett jelentést a központi számtartóságnak, miután kiadta a napi utasításokat a közvetlen munkafelügyelőknek. Ez utóbbiakat, a kocsis- és béresgazdákat az intézők nevezték ki a munkások közül, érdemeik és speciális képességeik alapján. Az egyes kerületek negyedévenként tartoztak elszámolni bevételeikkel és kiadásaikkal.

A Dreher-birtok növénytermesztése a kedvező feltételeknek köszönhetően nagy jelentőséggel bírt. A földek nagy részét borító mezőségi talaj nemcsak gabonatermesztésre volt alkalmas. Szántóföldeken búzán, rozson, árpán, zabon kívül burgonyát, cukorrépát, kukoricát is termesztettek. Dreher Antal és Dreher Jenő a kiválóan képzett szakember, Binder Henrik vezetésével 1913-tól búza, rozs, árpa, zab és kukorica nemesítésbe kezdett. E kísérletek színhelye a váli uradalom volt, ahol az első világháború évei után 1920-ban nagy lendülettel indult újra a nemesítés. A harmincas években a Dreher-uradalom már fokozott figyelemmel törekedett arra, hogy a kiváló minőségű és márkás árut jelentő "Bánkúti 1201"-es búzát termessze és bekapcsolódjék a Növénytermesztési Hivatal országos vetőmag akciójába is. Ez a hivatal szállította a vetőmagot a kijelölt kisgazdaságoknak is 1939-ben. Öt évvel később kiadott mezőgazdasági címtárban Dreherék már nincsenek a gabonatermesztő gazdaságok sorában, viszont bab, borsó, bükköny, len, repce és cukorrépa vetőmaggal szerepel benne a martonvásári uradalom.

A lejtőkön folytatott szőlőtermesztést az 1927-ben Válba került Ravasz Antal fejlesztette magas színvonalúra. Az általa termelt bort, amely több versenyen díjat nyert, többnyire pesti nagykereskedőknél értékesítette, de mivel korán szüretelt, szállodáknak is tudott belőle közvetlenül eladni. A környék legtöbb vendéglőse is tőle vásárolt. A helyi borkimérés olyan mértéket öltött, hogy az abból befolyt pénzen az összes foglalkoztatott munkást ki tudta hetente fizetni. (Csúcsmunkák idején nem volt ritka, hogy akár 50-60 ember is dolgozott a keze alatt.) Ilyen módon a szőlőtermesztés jelentős bevételekkel szolgált a gazdaságnak, a jó minőség miatt pedig még a válság évei alatt sem voltak értékesítési gondok.

Ravasz Antal teremtette meg a gyümölcstermesztés feltételeit is. Barackost, almást telepített, az utak szélére diófákat ültetett. Mondták a faluban: néhány élelmesebb gazda annyi diót gyűjtött, hogy képes volt a negyedévi adóját abból fedezni.

A múlt században még 300 holdon terült el a váli nagyerdő. A század húszas éveire már 94 holdra fogyott el a területe. Az akkor idekerült erdész külföldről hozatott famagvakat, és külön munkaerő foglalkoztatása nélkül 10-15 év alatt 845 holdra fejlesztette fel az erdőterületet. Egyidejűleg felhívással fordult a falu parasztjaihoz, hogy 1-2 holdas parcellákat vállalva termeljenek kukoricát a facsemeték között. Ilyen módon nemcsak az erdő művelését oldotta meg, hanem segített mintegy 100 paraszton évente. A Dreher időszakban négy okból termeltek ki fát az erdőből. A cselédség konvenciójához tartozó 6 kocsi faágon, és ipari célokra felhasznált fán kívül az uradalom adott az egyháznak évi 160 m³ tüzelőt, a faluban lévő szegényház részére pedig 1 kocsi korhadt fát.

A jó minőségű legelők nyereséges és magas színvonalú szarvasmarha tenyésztést biztosítottak. Az állattenyésztésben a tizes években már említett minőségi színvonalat is magába foglaló juhászat egyre inkább lehanyatlott, és a harmincas évekre teljesen háttérbe szorult. A szarvasmarháé lett a vezető szerep. A két világháború közötti időszakban az uradalom bonyhádi-szimmentáli tehenészete országos hírnévre tett szert. (Rekorder állatai közül a leghíresebbnek: az "Auguszta 26" nevűnek a szobra ma is ott áll Martonvásáron a László pusztai tehenészet előtt.) A váli Dreher-gazdaságban két helyen folyt szarvasmarha-tenyésztés: Marianna pusztán a százas, a faluban pedig a hetven férőhelyes istállóban. A növedékmarhákat Farkasfáról szállították az említett két helyre. Különösen a Marianna pusztai tenyészet berendezése volt korszerű: vizet benzinmotorokkal nyomták fel a beton víztoronyba a kutakból. A kifejt tejet pedig reggelente tejeskocsi szállította Martonvásárba, amely egyben postakocsiként is szolgált. Erdőháton sertés-, birka-, lótenyésztés is folyt. Lóistálló egyébként a Válhoz tartozó Antalmajorban is volt. Dreher kedvenc időtöltései közé tartozott a lóverseny is, így a lovakra külön gondot fordíttatott.

A Dreher birtok technikai fejlettsége közepes színvonalúnak ítélhető. Maga a gépesítés eléggé alacsony színvonalon állott. Legalább is a váli részlegben. Az uradalom vásárolt ugyan aratógépeket a húszas évek elején, de nem merte azokat használni, mert munka nélkül maradt volna a nép. A válság évei alatt különösen nem volt tanácsos a növénytermesztés gépi művelése, mert törvényes rendelkezések tiltották a munkanélküliség csökkentése érdekében. Aratásnál lóval vontatott járgányos masinát alkalmazott az uradalom, cséplőgép használatát pedig egy korabeli fénykép is bizonyítja.

A talajgondozás a szőlészetben volt a legfejlettebb. Külön gondot fordítottak a trágyakezelésre, és annak minőségét az állatok tartásmódja, a takarmánytermesztés is kedvezően befolyásolta. A húszas években már 3 évenként végeztek a szőlőben teljes trágyázást. A bortermelést egy motorikus szőlőprés segítette, amelyet Ravasz Antal vásárolt 3000 pengőért.

Az uradalom területén működő három malmot (közülük az egyik Válban volt) Dreher szerződéskötéssel helyi vállalkozókkal üzemeltette. Igaz, nagy bért kért értük, de megkönnyítette a molnárok dolgát azzal, hogy ingyen fuvart biztosított azok számára, akik a malmokban őröltettek. Így sokan jártak a váli malomba Bicskéről, sőt Csákvárról is.

A Dreher uradalom a két háború közötti időben a közepesen fejlett nagybirtokok közé tartozott. Sok cselédet és mezőgazdasági munkást foglalkoztatott. És az adott gazdasági-politikai körülmények között ennek a ténynek volt pozitív oldala is.

Paraszti gazdálkodás

Országos tapasztalat szerint az első világháború után a magyar parasztság jobban kezdett gazdálkodni, mint annakelőtte. A belterjesebbé váló földművelés a nagybirtokon, valamiképpen kihatott a paraszti gazdálkodásra is: a kisparasztok azon voltak, hogy az uradalomban látottakat a saját földjükön hasznosítsák, és ott, ahol a kellő szakképzettség vagy kellő ügyesség sem hiányzott, a terméseredményeket jobb átlagok jellemzik. Martonvásáron és környékén az uradalomhoz tartozó községek olvasóköreiben gyakran tartottak a gazdatisztek előadásokat, és ezeken a modern gazdálkodás módszereit ismertették. A belterjesebb földművelés, az árutermelés terjedése a parasztság hagyományos munkaszervezetét is tovább bomlasztotta. A legnagyobb változást a nőknek a termelőmunkába történt teljes bekapcsolódása jelentette, továbbá a termelőerőknek (gépeknek, igának, családtagok munkaerejének) a maximális kihasználása. Nők szántás és a kaszálás kivételével mindenben együtt dolgoztak a férfiakkal. Ebben a szigorú családi munkamegosztásban olykor már a 10-12 éves gyermekeknek is megvoltak a maguk feladatai. Kiteljesedtek a polgári társadalomra jellemző olyan erények, mint pl. a szorgalom, szakszerűség, takarékoskodni tudás, az okos, célszerű beosztóképesség.

Ennek ellenére az úribirtokokhoz képest a váli parasztbirtok fejlődése jócskán lemaradt. Lemaradt a piacon való versenyben, azoknak a gazdasági lehetőségeknek a kihasználásában, amelyeket az első háború utáni, és a második háború előtti évek konjunktúrái nyújtottak. Ennek okai a birtokviszonyok már bemutatott egyenlőtlen alakulásában és a két háború közötti időszak agrárpolitikájában találhatók. Akik szorgalmukat, találékonyságukat, paraszti leleményüket, felhalmozott agro- és zootechnikai tapasztalatukat szegezték szembe a hivatalos politikával, mentek valamire, vagy legalábbis talpon maradtak. Akik nem bírták tehetséggel,

szorgalommal, találékonysággal, azok hamar lesüllyedtek. Nem érdektelen e fejezet keretei között számot adni arról, hogy a váli parasztság milyen színvonalra tornászta fel magát.

A falu határhasználatának a képét, a váli birtokosparasztság két háború közötti birtokszerkezetét már előző fejezeteink egyikében közzétettük. Ennek adatait felhasználva adjuk közre a váli parasztság gazdálkodását.

A nagygazdák

A község tehetősebbjei, akik 20 kh feletti területen gazdálkodtak, jó anyagi körülmények között éltek. Nem voltak sokan, mindössze 18 családot számlált a körük. Ők is elsősorban családi munkával gazdálkodtak, szigorú körülmények között, általában csupán a nagy idénymunkák elvégzéséhez fogadtak alkalmi munkásokat. Gyakori volt az az eset is, hogy több, egyenként 2-5 holdas területeket adtak ki negyedrészes bérlet formájában szegényparasztoknak. Ezek a szerződések általában egy évre szóltak, és feltehetően nagyobb hasznot hoztak a tulajdonosnak, mintha napszámosokkal műveltették volna meg a területet. A bérlőknek ugyanis érdekében állt a jobb munkával elérhető nagyobb terméshozam, hiszen minden terménynek a negyed része az ő kamráját "gazdagította". Napszámosok fogadása olykor kétes eredményt hozott. A napszámbérek összegét gazda nagyon sok esetben igen alacsonyan szabta meg: egy-egy kancsó tejfölben, egy- egy kiló krumpliban. Így aztán nem számított csodának, ha a béreknek megfelelő volt a munka és annak "eredménye": a rossz termésátlag. A nagygazdák könnyűszerrel tudták a napszámbéreket alacsony színvonalon tartani, mert Válban szinte állandósult a munkanélküliség, és nem kellett attól tartsanak, hogy jó hírük elvesztése miatt netalán nem kapnak napszámosokat.

A nagygazdák is főleg gabonát termesztettek: búzát, árpát, zabot, rozsot. A búzát illetően a váli parasztok is egyre jobban kezdtek áttérni a jobb minőségű "Bánkúti 1201"-re a harmincas évek második felétől. Ugyancsak abban az időben hagytak fel a "lófogú" kukoricafajtákkal, és tértek át itt is a Bánkútira, mert 1 q csöves tengeriből 80-85 kg szemet is lemorzsoltak. A gabonán kívül évi élelmiszer szükségleteik egy részét is saját földjükön állították elő, egy másik részét a ház körül nevelt állatokból. Általában két tehenet tartottak, az ehhez szükséges takarmányt szintén maguk termelték meg.

Az egyik vitéztelkes, 25 holdas gazdaság vetésterve a következőképpen festett. A birtok keretei között 1,5 kh szőlő és 1,5 kh legelő a réten adott terület volt. 2 holdon termesztett a háztartáshoz szükséges zöldségféléket, krumplit, babot, borsót, káposztát, sárgarépát és így tovább. 2 ló, 2 tehén és a baromfiak tartásához mintegy 5 holdnyi terület takarmányra volt a gazdának szüksége. A fennmaradó 15 holdat búzatermesztésre adta bérbe. Szűken számolva a terméshozamokat, eladott körülbelül 20 hl bort, napi 10 l tejet és a bérlő által megtermelt 90 q gabonából 67 q-t. A válság előtt a bort literenként 50 fillérrel, a tejet 20 fillérrel, a búzát mázsánként 30 Pengővel számíthatjuk. Ezeket az árakat figyelembe véve, egy gazdasági évben a bevétel kb. 3500 Pengőre tehető. Agrárgazdasági számítások szerint 1925-ben egy holdon gazdálkodó, 4 tagú parasztcsalád termelési és fogyasztási kiadásai és az adók együttesen 600 Pengőt tettek ki. Ezt az összeget kivetítve 25 holdra, 1000 Pengő kapunk. Így az adott példában felújításokra évi 2500 Pengő maradt, vagyis az összes jövedelem több mint kétharmada.

Egyesek valóban befektetésre használták fel a pénzt. Így pl. Keresztes József 5 cséplőgépet szerzett, Bencsik Sándor egyet, Keresztes Mihály pedig szeszfőzdét alapított.

A gazdagparasztok jövedelmének legnagyobb százaléka gabonaértékesítésből származott. A válság éveiben, amikor értékesítési nehézségek lépnek fel, és zuhannak a gabonaárak, a gazdagparasztság szűk rétegének csupán beruházási és tartalékolási tervét érintette a válság, megélhetése akkor is biztosított volt.

Középparasztok

A 10-20 holdat középparaszti kategória 1941-ben 70 családot tett ki. Sok hasonlóság és sok különbség jellemezte ezt a réteget a birtok nagyságától függően. Az ide tartozókat összefűzte az a gazdasági hasonlóság, hogy valamennyien meg tudtak élni területeik terméshozamaiból, ha önállóan, családi munkával művelték meg birtokaikat. A felső határhoz tartozókat az választotta el a módos parasztok rétegétől, hogy nem fogadtak alkalmi napszámosokat a mezőgazdasági munka dandárjában sem. Az alsó határ környékén elhelyezkedők meg nem vállaltak napszámot, esetleg szűkös helyzetükben sem. Megint csak a szigorú családi összefogás említhető meg, mint a középparaszti családok élhetőségének gazdasági alapjaként mind a növénytermesztésben, mind az állattartásban. Számukra már létszükséglet volt az igaerőt jelentő lótartás, baromfiak nevelése és 2-3 sertésnek a felhízlalása, mert ez utóbbi kétféle állat eladásából tudtak némi pénzt forgalmazni. Bevételük nagyobb hányada azonban még nekik is a gabona értékesítéséből származott, így a piaci viszonyok alakulása számukra életfontosságú jelentőséggel bírt. Még a válság előtt is, amikor a búzának kedvezően alakult az ára, a középparasztok nagyobb százaléka anyagi gondokkal küszködött. Az 1000-2000 Pengős bevétel esetén egy ló vagy egy sertés elhullása, szerszámok pótlása, vagy a ház megrongálódása, anyagi gondokat okozott. Napról-napra élt tehát ez réteg, főleg a szegényebb kategóriája, amely nem tudhatta, mi vár rá a jövőben, elsősorban a válság évei alatt.

Kisparasztok, törpebirtokosok

A váli köznyelv még ma is az "egy fertály" mértékegységgel, azaz 8 katasztrális holddal tartja számon azt a határt, amelynél kisebb földből egy parasztcsalád már nem tudott megélni. Az említett adat értelmezésénél egy pillanatra meg kell állnunk. A "fertály" a német viertel = negyed szóból származik. Több generációt magában foglalva, apáról- fiúra szállhatott a kifejezés, mert egyértelműen a "negyed telek", "negyed telkes" jobbágy megjelölését szolgálja, egy-egy holdat 1600 négyszögöllel számítva. Élnek azonban ma is olyan idősebb emberek Válban, akik emlékeznek az 1200 négyszögöles kismagyar holdra is. Ők az említett 8 holdas nagyságot "másfél fertályos" birtokként tartják számon. Minden esetre a 8 holdas "fertály" azt jelenti, hogy Válban a feudális korszakban 32 kh volt az egész telek, amely a család szaporodásával osztódott. Ez a "fertály" eléggé közel van agrárközgazdászok által számított, és már említett 8-10 holdhoz, a két világháború közötti időszak létalap minimumához. Annál is inkább, mert - mint majd látni fogjuk: - Válban mindenkinek járt egy darab rét is a birtokához. A faluban mindenkinek volt legeltetési joga, így 1200 szarvasmarha, 3000-3200 sertés járta naponta a váli határt. Ugyanakkor ez a nagyság feltételezi, hogy minden négyzetcentiméternyi területét a gazda maximálisan kihasználja, ne legyen elemi csapás sem aszály, sem ázott talaj formájában, mert akkor már felborul az egyensúly. Minél több mindent meg kellett rajta termelni, többek között takarmányt is, mert a gazdának csak akkor volt módja baromfit, tojást, stb. piacra vinni. Ilyen módon 4-5 holdnál nem tudott nagyobb területen gabonát termeszteni. Érthető hát, hogy a részesbérlők többsége ebből a kategóriából került ki. Nekik a megmunkálható 3-4 hold nagy segítséget jelentett. Az onnan nyerhető 700-900 Pengő ugyan nem tette lehetővé a felhalmozást, de valamifajta biztosító szelepet jelentett az életükben. Nem volt kevés a fertályosok száma, mert ehhez a csoporthoz sorolható a mezőgazdasági lakosság körülbelül 28 százaléka.

Mivel az említett 8 holdasok tették ki a váli parasztlakosság legnagyobb, önellátó százalékát, nem tűnhet érdektelennek, ha egy ilyen típusú gazdaságot részletesen is bemutatunk. A mintának választott család birtoka 7 hold szántóból, 1 hold kaszálóból, 2 kishold szőlőből tevődött össze. (A szőlőt már önálló gazdálkodásuk végefelé tudták megvásárolni.) Ehhez járult még 1800 négyszögöl rét is, amelyet kétszer kaszáltak. A szántóterület a dűlőkben feküdt, 18-20 tagban, és a területeket úgynevezett "taligadűlők" választották el egymástól. Azért volt annyi tagban, mert örökségekből tevődött össze. Az adatközlő dédszülei még 60 holdasok voltak, ez négy felé ment a négy gyereknek. Így maradt minden családnak 15-15 holdja. Ha ott is 4 gyerek született, a 15 hold újra négy felé osztódott, tehát nem egészen 4 hold maradt egy-egy unoka kezén. Ugyanez történt a gazda feleségének az örökségével is. A biztonságos gazdálkodáshoz a 8 holdhoz a következő állatállomány volt elengedhetetlenül szükséges: egy másfél éves ló, lehetőleg kanca a szaporulat miatt, két tehén ugyancsak a szaporulataival együtt, hiszen a vásárokon elsősorban állatokból és állati termékekből pénzeltek.

Ahhoz, hogy tisztességes terméseredményt érjenek el, a földet 3 évenként kellett szerves trágyával feljavítani. A harmincas évek második felétől már egy- két zsák pétisót is tudtak egy-egy hold földre kiszórni. A vetésterv a következőképpen festett. A legfőbb termény itt is a négyféle gabona és a kukorica volt. Búza, rozs, 4 holdat foglalt el, az árpa kettőt, a zab egyet, és a maradék földbe került a kukorica. A kukoricát körbe vetették napraforgóval, és ez mintegy kerítésként szolgált a földön. Krumplit, napraforgót önállóan csak a "tehetségesebbek" vetettek. A jó földmunka eredményeként a családnak 8-12 q búzája, 8 q árpája, 7-8 q zabja, 25-30 zsák (1 zsák = 40 kg csövesen) kukoricája termett egy kisholdon. Ezt a szántóföldi gazdálkodást egészítette ki a konyhakert. Itt termesztette meg az asszony a háztartáshoz nélkülözhetetlen zöldségféléket és krumplit, hiszen ezeket nem a piacon vették, mert nem került rá anyagi fedezet.

A növénytermesztéshez és a családi háztartáshoz hozzátartozott természetesen a szőlő is. A 2 magyar holdon átlag 30-40 hekto bor termett. A szőlőterületet 3-5 évenként trágyázták, ha a trágyát a szántóföldről nélkülözni tudták. A szőlőbe telepítették a gyümölcsfákat is. Mindenféle gyümölcsből 2-2 fát ültettek. Permetezést nem ismerték, a gyümölcsöket, ahogy értek, rögtön elfogyasztották, legfeljebb a nagymama gondoskodott a téli befőzésről. A váli szőlőkben gyakorlatilag mindenféle gyümölcs megterem.

A mintának választott család földje a jobbak, a 14-18 aranykoronát érők közé tartozott. A trágyázáson kívül vetésforgó ügyes alkalmazása is segített a terméseredmények emelésében. Kukorica után nem jó búzát vetni: "a prósza levitte a piskótát" - mondták Válban. Ez azt jelenti, hogy a kukorica kizsarolja a földet. Ha kukoricavetés előtt kapott a föld szerves trágyát, gyenge lett a búzatermés. Lucerna, bíborhere, "baldacin" és krumpli után viszont jó búzatermés várható. A különböző növények területét évenként változtatták, hangsúlyozta a mintának választott gazda.

Általában az őszi szántáshoz ragaszkodtak a váliak, mert olyankor nedvesebb a talaj, és több termést ad a föld. Egy-egy darab földet, ha lehetett, néha pihentették, és azon tartották a trágyát. Átlagosan 2 holdat tudtak egy-egy évben szerves trágyával feljavítani, mégpedig a következőképpen. A tarlót beforgatták és arra hordták rá a trágyát, majd ezt szántották meg ősszel. Árpa, zab, krumpli alá viszont tavasszal szántottak.

A családi és kézi erővel végzett munkának feleltek meg a család által használt szerszámok. Birtokukban volt kocsi, lószerszám, eke, taliga, lóvontatású vetőgép, ezt sikerült 12 soros Kühne vetőgépre felcserélni. Szükséges volt még henger vagy váli nevén "gurgulya" és borona. Ez utóbbi az igazi házi készítésű szerszámok közé tartozott. Tavasszal fagyalfát fontak két fára, és azzal "boronázták" az őszi vetéses gabonát. A boronára földet raktak zsákban, és lovakkal húzatták. A fagy télen "felszívja" a földet, és repedések keletkeznek rajta. Az így létrejött repedéseket kellett elsimítani, elboronálni. A munka nyomán jobban megmaradt a földben a nedvesség, a gabona nem sínylette meg a téli fagyot, a gyökereket pedig benyomta a borona a földbe. Szintén a házi készítésű szerszámok közé tartozott a "mácsonya böködő". Hosszú botba egy csavarhúzóhoz hasonló szerszámot ékeltek be, és ezzel a szerszámmal böködték ki a magasra nőtt, szürkészöld színű tüskés növényt, a "mácsonyát". Főként gyerekek feladata volt a vetés tüskétlenítése. Házi készítésű vagy falusi kovács által gyártott szerszám volt a rozskasza is, váli nevén: "gyalázka". Ha a 20. század végén a laikus meglátja egy présház falán mint családi emléket, azt hiszi: az apák csinálták a gyerekeknek, hogy azzal tanítsák meg az utánuk jövő generációnak a mezőgazdasági munka legnehezebbjét. Holott nem arra való, hanem rozskaszálásra, nád, rétisás levágására. A réti sást vizesen használták szőlőkötözéshez is. Ha a búza és a rozs egyszerre virágzott, és a szél átvitte a rozs virágját a búzaföldre, az ott kikelt rozsot ki kellett kaszálni, de csak arról a területről, amely a következő évi vetőmagot adta a családnak. A szerszámok között sorolták fel még a kapát, kaszát, gereblyét, "favellát", és cséplőfát. Ez utóbbival csépelték ki 1-2 kereszt rozsot a zsúptető javításához, kiegészítéséhez. Aratás után a "nagygereblye" szolgált az elmaradt búzaszálak összehúzására. Szita, rosta is volt a háznál, de csak akkor használták, ha nem volt cséplőgép. Falusi kovácsok készítették a vonyogót és a kapacsot is. A vonyogó vasból készült szerszám, az arab egyest formázza. A szára kb. 30 cm hosszú. a kampója 7-8 cm, és henger formájú. Abba szögeltek egy hegyes fát, amelynek a visszafelé jövő ága is hegyes volt. A kapacsnak is szintén kb. 30 cm hosszú vasból készült cső volt a nyele, amelyből 20 cm magasságban jött ki a vaskampó, ha csőbe fát toltak fel. A vonyogóval szénát, szalmát húztak ki az összesűrűsödött kazlakból állatok téli ellátása idején. A kapacsot tűzoltószerszámként használták: ha égett az asztag, segítségével szét tudták húzni a gondosan összerakott kévéket.

Szőlőt ősszel kell ültetni, mert akkor 1 évet nyer az ember a terméssel. Válban gyakoribb eset volt, hogy április elején ültették az új vesszőket. "Foltozásnak" hívják azt a műveletet, amellyel a kipusztult töveket pótolják. A szőlőt háromszor kell kapálni, négyszer-ötször permetezni, az időjárástól függően. A szőlőkapálást családi munkaként tartották számon. A férfiak kapáltak, a nők kötöztek. Kacsolás Péter-Pál napja előtt és után volt szokásos. Tavasszal "válogatták" a szőlővesszőt, ami azt jelenti: amelyiken nem volt fürt, azt letördelték. A váliak olyan nagy mesterei lettek a szőlőmunkának, hogy a bicskeiek úgy vélték: meg kell tanulni "váliasan metszeni". Ez utóbbi jelenti azt a szakszerű metszést, amikor a régi vesszőt törik le, és az újat hagyják rajta a tövön.

Aratás a két háború között csak kézi erővel történt. Szomszédok, rokonok összefogtak és kisegítették egymást. Ahány férfi volt, annyi ember kaszált, ehhez kellett egy marokszedő, egy kötélterítő gyerek és egy kévekötő, szintén felnőtt férfi. A learatott gabonát kévékbe és kepékbe (keresztekbe) rakták, lovas kocsin szállították be az udvarba, ott "masinázták" a terményt. A húszas években még lóval "tiprották" ki a búzából a szemet. A gyerekek hajtották körbe-körbe a lovakat. A kitiprott szemeket összeszedték és kézi rostával tisztították, mégpedig olyan módon, hogy a gyerekek hajtották a kézi rostát és a szél kivitte a magnál könnyebb polyvát és szemetet. 70 évvel ezelőtt, a húszas évek végén kezdődött a gépi cséplés. Minden mázsa után 10 kg volt a cséplőgép rész vagy cséplőbér.

A szüret szintén családi összefogással ment végbe. Húszan-huszonöten szedték a szőlőt. Két puttonyos hordta le a szüretelt szőlőt a présházba, a darálóba. Ott préselték a mustot. A szüret sokszor 1 hétig is eltartott. A szüretelő asszonyok 1-2 vödör szőlőt kaptak "munkadíjul". Borfejtés karácsonykor és disznóöléskor volt szokásos. A seprűt levették, így tisztult le a bor. Legalább kétszer kellett fejteni.

A kukoricatörés szintén a családi munkák közé tartozott. Héjasan törték le a csöveket, úgy szállították haza, és az udvaron fosztották. "Ha piros csövet találtak, volt pusziszkodás". 8-10 ház tartott össze a törésnél és a fosztásnál. A fosztás idején már megérett az újbor. Azzal kínálták a fosztókat, meg pogácsával, és káposztás vagy diós kaláccsal.

Nagyon kellett érteni az állatgondozáshoz is, mert a kisparaszti családi kasszába befolyó jelentős összeg állatból és állati termékekből származott. A mintának vett parasztgazda rozs- és búzaszalmát belekeverte a sarjúba, és az "tömegtakarmányt" adott. A kukoricaszár időben történő levágása is fontos feladatok közé tartozott, mert annyi tápértéket képviselt, mint a lucerna. Sok esetben kocát is etettek kukoricaszárral. Fontos állati élelem volt a takarmányrépa, mert segítette az emésztést. A gazdaság 300-400 négyszögöl földön 40-50 q répát termelt minden évben. Polyvával keverte össze a gazda a szecskázott répát, és ez is tömegtakarmánynak számított. Ez utóbbi, mármint a répatermesztés - így fogalmazott a gazda: - létkérdés volt!

Túrót, tejfölt, vajat házilag állította elő a gazdasszony. Írót sütésre (pl. kalácshoz) használták. Tejterméket nem vittek piacra, mert nagy volt a család és elfogyott otthon.

Ami a kisparaszti gazdaság pénzgazdálkodását illeti, az a következőképpen alakult. A két kisholdnyi szőlőben 30-40 hekto bor termett. Ennek a felét elfogyasztották a másik felét eladták 8-12 fillérért literét. Igyekeztek terményt is eladni. De úgy számoltak: a családtagok száma szerint 250-250 kg búzát és rozsot kell meghagyni és megőrölni, csak a többit lehet eladni.

A gyarapodás állat-, földvásárlás az okos paraszti észen múlt. "Ha olyan volt az asszony, hogy 1 fillérből kettőt tudott csinálni" - az a család ment valamire. Libát, kacsát vitte a felesége Budapestre, Budafokra, Bicskére a piacra, oda ahol többet kaphatott az árujáért. Földet az tudott venni, aki "az élet és a munka gyarapodását jól tudta forgatni". Aki jól gazdálkodott a kaszálóval, kukoricával, takarmánnyal, vett a vásáron egy borjút vagy csikót, azt feltáplálva egy esztendő múlva haszonnal eladta.

A családi pénzbevételt megterhelte az adókötelezettség. Azt ki kellett fizetni minden körülmény között: 10 hold után 80, 5 hold után 40 Pengőt. A jó gazdasszony mindent házilag állított elő. Csupán sót, paprikát, cukrot, cikória kávét és élesztőt vásárolt az üzletben. A háztartásban felgyűlt úgynevezett zsíraljából csinálta a mécsest egy darab rongy segítségével. "Nálunk még petróleum is luxus cikknek számított." Takarékoskodni kellett a ruhával-cipővel egyaránt, mert beszerzésük nagyon leterhelte a családi kasszát. 1 pár bakancsot 5-6 évig is elhordtak a család férfitagjai. És nem volt más a helyzet a ruhákkal sem. "Egy nadrágot öten is ‚elhuzgáltuk' mint gyerekek, mert nagyon kellett vigyázni a ruhákra."

A váli "fertályos" családok gazdálkodását a szigorú családi munka, a rokoni-szomszédi összefogás és a visszadolgozás szinte az önkizsákmányolás szintjéig, a végletekig való takarékoskodni tudás, az asszonyok |gyessége és beosztani tudása tette rentábilissá. Ezek a jelenségek azonban nem a felszabadultság, hanem a megszorítottság állapotát jelentették.

A "fertályosok" alatti törpebirtokosoknak még nehezebb volt a helyzetük, mint a 8 hold körülieké. Az 5 hold alatti gazdaságokban élt, mint láttuk, az agrárnépesség 40 százaléka, és ez meghaladta az országosan jellemző 35,3 százalékot. A legtöbbjének nem volt a gazdaság viteléhez felszerelése, ezért a gépi munkát kézi munkával szolgálta vissza, gazdagparasztoknak vagy az uradalomnak. Annál is nehezebb volt a helyzetük, mert földtulajdonuk volt, és ezért állandó munkát nem vállalhattak, megélhetésük nagyrészt az alkalmi munkalehetőségektől függött. Sovány, kiszolgáltatott kenyér jutott ennek a kategóriának osztályrészül. Létük és sorsuk sok esetben érintkezett a Dreher-uradalom cselédeiével, mert ők mentek el aratónak, alkalmi munkásoknak a váli nagybirtokokra.

Földnélküli nincstelenek

A Dreher-uradalom 2757 holdjának állandó munkásszükséglete, mint már említettük, 120-130 főt tett ki, szinte teljes egészében felszívta a helyi nincstelen munkaerőt. Velük évről-évre kötött szerződést az uradalom minden év január 1-től Mindszentek napjáig, de ez az állandó munkásgárda élete végéig a gazdaságot szolgálta. Válon csakúgy, mint más nagybirtokon is a mezőgazdasági cselédek napkeltétől-napnyugtáig dolgoztak, mondván: "ők helyben vannak", mert a gazdaság lakást biztosított a részükre. Természetesen ez a "lakás" amolyan alacsony színvonalú cselédház volt. Egy 10x10-es szobában pl. 4 család élt együtt. Az állattenyésztésben dolgozó béreseknek, kocsisoknak nem volt sem ünnepnapjuk, sem vasárnapjuk, mert az állatokat akkor is el kellett látni. Az érte járó konvenció pedig a következőkből tevődött össze: 19 q gabonából, 800 négyszögöl kukoricaföld használatából. Napi 1 liter tejből, "szabadtüzelőből", (egy cselédház részére évi 6 kocsi ágból), 20 Pengő készpénzből negyedévi elosztásban. Ez a konvenció közel állt az országos átlaghoz: 2-3 q gabonával többet, 1/2 hold kukoricafölddel kevesebbet jelentett annál. Nagyon- nagyon szűkös megélhetést biztosított.

A volt cselédek közül valaki elmesélt egy szívszorító esetet. A velük kötött éves szerződésben szerepelt a téli vadhajtás kötelezettsége is. Előfordult, hogy sokszor csupán "egy szál nadrágban" tették meg az utat Válból Martonvásárig, amelyért a "fizetség" mindössze egy pohár bor volt.

Az állandó cselédségen kívül a gazdaság foglalkozatott még summásokat, aratókat és 1 napra alkalmi segítőket.

A summások 6 hónapra szerződtetett munkások voltak. Az ő helyzetük sem volt jobb a cselédekénél. Előfordult, hogy tiltakoztak a mostoha körülmények ellen. Ilyen esetben "csendőröknek kellett őket aratásra toloncolni". Bérüket havonként kapták, amely aratáskor havi 2 q búzát és 6 kg szalonnát, télen az erdőben végzett munkáért havi 10-20 Pengő készpénzt és 2 kg zsírszalonnát jelentett. Sok 13-18 éves fiatal fiú is dolgozott a 6 hónapos summások között, akiket általában a leírtnál kevesebb bérért szerződtettek.

Az aratók, miként az elnevezésük is mutatja: kizárólag a betakarítás idejére szerződtetett munkások voltak. Belőlük szerveztek két aratóbandát és egy "masinás" csapatot. (Már szóltunk róla: váliak arattak József főherceg göbölpusztai és gr. Eszterházy fornapusztai birtokán is.) Részes munkások voltak, részes aratók, fizetségüket igen alacsonyan szabta ki az uradalom: olykor a tizedik, tizenegyedik, de sokszor csupán a 12. keperészért dolgoztak, amelyet csépeletlenül kaptak meg. A keresményük tehát nagyban függött a jó vagy rossz termésátlagtól. Ehhez járult némi kedvezményként 1-2 hold negyedes kukoricaföld is. A részes aratóknak sokszor napszámos munkát is el kellett vállalniok, mert az aratás csupán 6-8 hetes munkalehetőség volt, és általában Péter-Pál napjától a váli búcsúig tartott. Az aratás befejeztével a munkában résztvevő fiatalok a gazdatiszt lakására vonultak, ahol a lányok a gazdát kötött koszorúval köszöntötték, azaz "megkötözték", aki öt-tíz Pengőt ajándékozott az ünneplőknek. A fiatalok este bált rendeztek.

Napszámos munkára kényszerültek a summások, és - miként említettük: - a "fertály" alatti nagysággal rendelkező törpebirtokosok. Napszámos munka sokféle akadt a faluban, különféle alkalmi munkáknál, építkezéseknél, télen jégvágásnál és fakitermelésnél, vadászatokon hajtásnál többféle segítségre volt szükség. De a szőlőmunkák kivételével minden fajta segítségre elsősorban a cselédek gyermekeit, summásokat, az uradalommal már valamiféle kapcsolatban állókat alkalmazták. Még ha sikerült is munkát kapni a napszámra szorult embereknek, csak annak a jövedelméből képtelenek voltak megélni. A napszámbéreket évenként a járási főszolgabírói hivatalban egy bizottság állapította meg, amelynek tagjai voltak a Dreher-uradalom vezetői és a járás többi nagygazdaságának a képviselői. Aratási napszám 0,80-1,20 Pengő között ingadozott, metszésért 2,50 Pengő, kapálásért 2 Pengő, gyerekkötöző napszámért 0,60-0,80 Pengő járta, az erdőben tuskó és törmelékfa. A napszámos családok lányai szegődtek el városra háztartási alkalmazottnak, hogy magukon és családjukon segítsenek.

A két háború közötti időszakban a cseléd- és napszámos társadalmat a statikusság jellemezte. A zártság, az akarat hiánya és az akarat érvényesítésének hiánya, a félelem az igen alacsony szinten megrekedt biztonság elvesztésétől, mind-mind a cseléd-lét újratermelődését "eredményezték". A zártság és információhiány következtében nem igen jött létre feszültség munkaadók és cselédek között. Igaz, a cselédek igényei sem haladták meg az uradalom által nyújtott lehetőségeket. A dinamizmus ismeretlen fogalom volt a cselédtársadalomban. Ha egy-egy új ember szegődött a régiek helyére, az már meghatározott életviszonyok közé került, és mint egy szerkezet kicserélt alkatrésze ott folytatta, ahol az elődje abbahagyta. A kiúttalanság, a megrekedtség csak a második világháború harcainak csitulta után, a földreform végrehajtásával nyert kiegyenlítést. A több évtized folyamán kialakult mentalitás azonban átmentődött a szabad körülmények közé is, amikor a pusztán együtt maradva, rögtön szövetkezetbe tömörültek az egykori Dreher-cselédek.