{1-297.} I. KÖNYV •
[A világháború és a jelenlegi válság okai]


FEJEZETEK

I. FEJEZET •
[Az európai politikai fejlődés]

1. A jelenlegi válság politikai válság jellegéről
a) A PROBLÉMA LESZŰKÍTÉSE EURÓPÁRA ÉS A POLITIKUMRA

E mű, mely első része egy „Békecsinálók számára írt könyv”-nek, e világháború és a jelenlegi válság okairól szól. E nagyigényű bevezetés mellett furcsának tűnhetik fel, hogy úgyszólván nincs is benne szó másról, mint Európáról, azon belül is elsősorban Közép- és Kelet-Európa mizériáiról s mindenütt elsősorban politikai jelenségekről. A világháború mai méretei mellett kissé szűknek látszik Európa, pláne Közép- és Kelet-Európa ügyeinek ilyen kiemelkedő fontosságot tulajdonítani. Mai gondolkodásunk bizonyos hamis világméretek jegyében áll, s ebben a szemléletben a Közel-Kelet, a Távol-Kelet és a nyugati félgömb problémái mellett Közép-Európa (pontosabban Német- és Olaszország) és Kelet-Európa (pontosabban a Németország és Oroszország között elterülő un. középső zóna) problémái csak egy komplexumnak látszanak a sok közül. Ez a szemlélet azonban hamis. Még ha Európa sokáig vagy soha többé nem is foglalja el azt a helyet a világban, amelyet egykor elfoglalt, azért továbbra is a világ politikai erőinek a gyújtópontjában marad, és Európa egyensúlyba hozatala nélkül a világ politikai rendjét nem lehet helyreállítani. Az európai egyensúly kritikus pontja pedig Közép- és Kelet-Európa anarchiája, a politikai tekintélyek összeomlása. Ez utóbbi terület problémái ennek megfelelően abban a „csekélységben” különböznek a Közel-Kelet, a Távol-Kelet és a nyugati félgömb problémáitól, hogy e terület konszolidálatlanságából {1-298.} rövid időn belül a második világháború tört ki, és a harmadik, ha kitör, aligha törhet ki máshonnan, mint innen. Elég ok arra, hogy e területre „aránytalan” figyelmet fordítsunk.

Az a tárgyalási mód, melyet a következőkben követni fogunk, tudatosan szemben áll azzal a beállítással, mely e háború s általában a háborúk mögött elsősorban gazdasági erők és érdekek harcát látja, és a háborút gazdasági fejlődési folyamatok mellékhatásaként mutatja be. Gazdasági tényezők kétségtelenül befolyásolni tudják e háború tartalmát, fordulatait, eszközeit és lefolyását, sőt a kimenetelét is. Ezek azonban végsőleg inkább kísérő okok és érdekek, mint prima causák. Azok a politikai félelmek, bizonytalanságérzések és indulatok, melyek a politikai egyensúly megbillenéséhez vezetnek, túl vannak azon a méreten, ahol még háborús hangulatot „szítani”, mozgalmakat „pénzelni” és politikai „intrikákat szőni” lehet, sőt túl vannak azon a méreten is, amelyeken belül hosszú lejáratú gazdasági tendenciák vagy nagy gazdasági válságok és depressziók önmagukban politikai fejlemények okai lehetnek. Az a közhely, hogy a háborút gazdasági érdekellentétek robbantják ki, kb. annyit ér, mint az a megállapítás, hogy ez a háború és a háborúk általában a bűn gyümölcsei: ez is igaz, de mégsem elég ezt tudni annak, aki érteni és segíteni akar. Nagyon időszerű volna megkísérelni – éppen úgy, ahogyan Karl Marx felfedezte a politikum mögött elrejtőző gazdasági momentumokat – most a túlságosan sokat emlegetett gazdasági vonatkozások mögött felfedezni a politikumot és annak tömeglélektani hatásait, különösen pedig a modern nemzetek kialakulásának gyötrelmes és zűrzavaros folyamatát, mely 1789 óta krónikus okává lett Közép- és Kelet-Európa zűrzavarának és ezen keresztül az európai egyensúly megbillenésének.

Bizonyára sokan lesznek, akik nem fogják meggyőzőnek érezni, hogy a politikumnak ilyen döntő szerepet tulajdonítunk, s a politikai szempontot a gazdaságival együtt a külsőségesebb szempontok közé fogják sorolni, míg a „mélyebb” okokat faji, társadalmi vagy eszmei síkon hajlandók keresni. Meg vagyok {1-299.} azonban győződve, hogy bármilyen erősen benne dolgoznak is a faji, társadalmi és eszmei momentumok a válság drámai fordulataiban, végsőleg mégsem ők adják a válság kiindulópontját és döntő motívumait. Bizonyára csodálkozni fognak azon is, hogy a politikumnak helyenként egész népek lelki habitusát deformáló hatást tulajdonítunk, holott köztudomású, hogy a világon mindenütt az emberek többsége apolitikus, sőt politikaellenes. Azonban az a politikum, amiről itt szó van, nem az, amit az emberek a „politikus” nevével szoktak összekapcsolni, s amivel szemben valóban többnyire közönyösek vagy ellenségesek, hanem a „polisz”, a közösség ügye, helyzete és viszonya az egyes emberhez. Ez pedig az emberek túlnyomó többségét nagyon is érdekli. Különösen érdekli a 18–19. század fordulója, vagyis a modern közösségi érzés megjelenése óta, amióta az állami közösséghez való viszonyulás s magának az állami közösségnek a működése, a milyensége és presztízse elvileg mindenkinek a közös és személyes ügyévé lett. A közösséghez való viszonynak ez az elvi és érzelmi demokratizálódása – ami nem feltétlenül jelent még demokráciát – elöntötte egész Európát. Innen az a legújabb kori helyzet, hogy a nemzeti közösség ügyeiből a legkülönbözőbb közösségi hisztériák származtak, melyeknek döntő részük volt az európai egyensúly végzetes megbillenésében.

Ezzel kapcsolatban kell közbevetőleg állást foglalnunk abban a terméketlen vitában, mely ma társadalmi kérdésekben egy észellenes emocionalizmus és egy ösztönellenes racionalizmus szembenállásában nyilvánul meg. Az értelem uralma az indulatok felett olyan követelmény, melyről az emberiségnek semmiféle irracionális lendület kedvéért nem szabad lemondania, ha nem akarja feladni azt, amit eddig fejlődött. De az értelem primátusa nem jelentheti azt, hogy közösségi és általában emberi dolgokban lehetséges racionálisan berendezkedni az indulatokra való tekintet nélkül, mintha azok nem is volnának. Ezzel a naiv racionalizmussal egy magasabb racionalizmust kell szembeszegeznünk, mely az értelem minden erejét arra koncentrálja, hogy éppen az indulatok bozótjában tudjon jobban eligazodni.

{1-300.} E felismerés jegyében kell tisztáznunk két fogalmat, mely az alábbiakban nagyon sokat fog szerepelni: a politikai egyensúly és a politikai hisztéria fogalmát.

b) A POLITIKAI EGYENSÚLY

Divat ma a politikai egyensúly rendszerének az elavultságáról beszélni. Ne higgyük azonban, hogy azért, mert az egyensúlynak egyik vagy másik formája nem bizonyult kielégítőnek, egyensúly nélkül bármiféle közösségi élet lehetséges. Az egyensúly nem puszta kvantitatív viszonyok mérlegelése, kicsinyes politikai alkudozások összessége, népek vagy területek csereberéje. Mindez csak helyi és történeti megjelenési módja egy magasabb elvnek, melynek szem előtt tartása nélkül semmiféle anyagi, szellemi vagy közösségi alkotás nem lehetséges. Minden alkotás s különösen minden közösségi alkotás alapvető feltétele ugyanis az, hogy az alkotó közösségnek azok az alapvető erőviszonyai és elvei, amelyeken az egész berendezkedés nyugszik, se túlságosan merevek, se túlságosan folyékonyak ne legyenek. A túl merev berendezkedés a realitás változásaival és a fejlődéssel szemben túlságosan nagy ellenállást tanúsít, s így csak katasztrófák útján tud megváltozni, a túl folyékony berendezkedés pedig a külvilággal szemben semmi ellenállást nem tanúsít, s így hiányzik belőle az önmagával való azonosságnak és az ebből fakadó biztonságérzésnek az a minimális foka, mely minden termékeny egyéni és közösségi élet feltétele. Egyensúly pedig a mozgékonyság és a stabilitás arányos megléte, vagyis a közösségi életben az a helyzet, amikor a közösség erőviszonyai és irányadó elvei olyanok, hogy a közösség képes a merevség és folyékonyság végletei között optimális rugalmassággal és optimális stabilitással elhelyezkedni.

Egyensúlyt teremteni a közösségi életben annyit tesz, mint lehetetlenné tenni a korlátlan hatalomkoncentrációt, mely egyaránt destruálja gyakorlóit és alávetettjeit; annyit tesz, mint hatalmi szervezeteket és hatásköröket úgy állítani egymás mellé, hogy ha egyikből vagy másikból romboló erők robbannak ki, ne {1-301.} csak elvekkel és preceptumokkal találjuk magunkat szemközt, hanem a többinek az erejével is; annyit tesz, mint erkölcsi tartalmat és a szerep öntudatát adni hatalmi szervezeteknek azért, hogy stabilitásban nyerjenek és brutalitásban csökkenjenek; annyit tesz, mint világos tárgyi és területi hatáskörök kirajzolásával fokozni a hatalom cselekvő és szenvedő szereplőinek a biztonságérzetét; annyit tesz, mint módszereket és eljárásokat kitalálni az élet folytonos változásai számára, nehogy a megmerevedett keretek felrobbanása az egész rendszert magával sodorja; annyit tesz, mint megteremteni a bátor és nagylelkű cselekedetek lehetőségeit és mintáit, s így megszabadítani egyéneket és közösségeket attól a félelemtől, hogy a másik, a többi teljesen élni fog a kezében levő lehetőségekkel; annyit tesz, mint kialakítani egy emberfajtát, mely őrzi az egész rend konvencióit és hagyományait, nehogy az emberek szellemi restsége magától értetődőnek tekintse azt, aminek fenntartásához állandó erkölcsi erőfeszítés szükséges; annyit tesz, mint mindezekkel felkelteni az emberekben és közösségekben a kimerikus félelmekkel szemben a biztonságérzést, a valóságos veszedelmekkel szemben a tárgyilagos bátorságot, lekötni a destrukció, a zűrzavar és a barbárság erőit és lehetővé tenni az alkotóerők gazdag kiáradását.

Ebben a megvilágításban egészen másképp fogjuk értékelni az európai egyensúly klasszikus rendszerét, és óvakodni fogunk annak elhamarkodott leszögezésétől, hogy a politikai egyensúly rendszere elavult. A kérdés nem az, hogy az egyensúly politikája helyett lehet-e új, magasabb rendű szervezeteken keresztül biztosítani valamely közösség rendjét és békéjét, hanem az, hogy a szükséges új szervezeteken keresztül az egyensúly örök politikája milyen új, tartósabb, mélyebb és erkölcsileg megalapozottabb alakzatokat vehet fel.

Az államok, azaz relatíve független egységek közötti közösségi életet két végletes beállítás dezorganizálhatja: az egyik végletes beállítás az államok egymás közötti viszonyában semmiféle törvénynek, szabálynak vagy elvnek a tartós uralmát nem tudja és {1-302.} nem akarja elképzelni, hanem az egészet a merő hatalmi helyzetek puszta játékának látja és akarja látni; a másik végletes beállítás viszont azokat a törvényeket, szabályokat és elveket, melyek egy bizonyos pillanatban – éppen az egyensúlyi helyzet eredményeképpen – érvényesülnek, egy valójában nem létező, de létezőnek vett, fiktív állam feletti hatalomnak tulajdonítja. Nem azért baj ez, mintha egy ilyen állam feletti hatalom nem jöhetne létre; természetesen létrejöhet, a döntő azonban az, hogy pillanatnyilag nem létezik, tehát a realitással kerül hamis viszonyba és katasztrófához vezet egy olyan beállítás, mely úgy tesz, mintha ilyen léteznék.

Ha felismertük, hogy minden államközi szervezkedés alapvető problémája, hogy ezt a két végletet elkerülje, akkor rá kell jönnünk, milyen óriási jelentőségű dolog volt, hogy az európai egyensúly klasszikus rendszere tudatosan rájött arra, hogy az államok közötti viszonyban valamiféle egyensúly az, ami szükséges és lehetséges.

Nem kevésbé nagy jelentőségű és jó realitásérzékre valló az európai egyensúly klasszikus rendszerének az a felismerése, hogy az államok közötti egyensúly elsősorban területi egyensúly. Az egyensúly végsőleg nyilván társadalom-lélektani jelenség, azáltal azonban a legkevésbé sem csökken annak tárgyi, területi jellege. Minden társadalmi egyensúlyi helyzet bizonyos tárgyi momentumokhoz kapcsolódik, melyekben különös erővel testesül meg az egyensúlyi helyzet lényegét kitevő bizalmi és biztonsági állapot. Ilyen tárgyi momentumok a belső társadalmi és jogi rendben a bizonyító erejű tárgyakhoz, „szent”, „hiteles” helyekhez, szabályozott eljárásokhoz, birtokviszonyokhoz fűződő bizalmi és biztonsági állapotok. A nemzetközi egyensúly centrális tárgyi momentuma az államterület, pontosabban a relatív kizárólagosságnak hozzá fűződő képzete. Ez a pont, ahol eldől, hogy egy nemzetközi közösség az állandó félelem vagy a relatív biztonság állapotába kerül-e; minden nemzetközi szervezet jósága azon múlik, hogy a határok stabilizálásában és a határviták elintézésében mit tud elérni. A határok döntő szerepén egyelőre {1-303.} semmiféle szorosabb nemzetközi kooperáció nem változtat. Sőt a nemzetközi életben mindenféle kooperáció, akár laza, akár szoros, végeredményben a területi állapot valamiféle biztosítását jelenti, és a területi stabilitáson, illetőleg – határvidék esetén – a területi stabilizálhatóságon áll vagy bukik. Ezért nehéz nemzetközi politikai kooperációra beszervezni olyan államokat, melyek úgy érzik, hogy területileg nincs több vesztenivalójuk, s így nincs félteni- és biztosítanivalójuk sem. Ezért nehéz a másik oldalról az államokat olyan nemzetközi szervezetekbe beszervezni, melyek a területi állomány nagymértékű változtathatóságára vannak alapozva. Innen az a kiirthatatlan ellenkezés, mely az un. „politikai” vitáknak nemzetközi döntőbíráskodás alá való bocsátásával szemben mindig megnyilvánul: sok papirost elfecséreltek annak meghatározására, hogy mi is az a „politikai” vita, s csak mostanában kezdik pedzeni, hogy gyökerében az a politikai vita, ami a területi állományt érinti. Ezért volt olyan meddő a Nemzetek Szövetségének4 békeszervező erőfeszítése, mely az egész komplexumból nemzetközi jogi kérdést csinált, s a „viták” általános csoportjából nem emelte ki a területi viták kritikus csoportját. Enélkül pedig fejleszthette szépen és dicséretesen a nemzetközi jogot, de nem ismerhette fel a nemzetközi szervezkedés és háborúmegelőzés alapproblémáját, hogy ti. bizonyos fokú területi biztonságot kell nyújtania résztvevői számára, ugyanakkor azonban meg kell lennie a rugalmasságának ahhoz, hogy a területi állományt érintő és területi változást igénylő elmérgesedett vitákat rémület, anarchia és háború nélkül meg tudja oldani. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki Ferrero úgy, hogy minden békekötésnek az a feladata, hogy a győzelem konzekvenciáit levonja, de ugyanakkor olyan helyzetet teremtsen, melybe a legyőzött lojálisán belenyugodhatik; e feladat a félelem jegyében nézve ellentmondó és megoldhatatlan, a félelemtől való felszabadulás jegyében logikus és megoldható. Itt az értelme a területi kompenzációk rendszerének, amiből ma természetesen nem a népek és országok csereberéjét kell felújítani, hanem azt a ma is aktuális elvet, hogy az európai területi állomány minden változása az {1-304.} európai közösség közös ügye, melyet közösségi ellenőrzés mellett, egységes elvek szerint, átgondoltan, összefüggő rendben, a fenyegetés és a félelem lehető kikapcsolásával kell végrehajtani, és minden ide vonatkozó elvet és problémát tudatosan számon kell tartani. Ez a gondolatrendszer először III. Orániai Vilmos angol királynak a spanyol örökösödési háború megelőzésére irányuló tárgyalásaiban dolgozódott ki.5 Az 1814. évi párizsi béke és a bécsi kongresszus6 ennek a rendszernek volt a magasiskolája, Versailles és München7 ennek a feladatnak a csődje.

Tudván, hogy az államok közötti egyensúly végsőleg éppen úgy lélektani egyensúly, mint bármiféle más közösségi egyensúly a világon, nem eshetünk abba a téves elképzelésbe, hogy a területi egyensúly bármiféle államoknak bármiféle értelemben vett kvantitatív egyenlőségét vagy meghatározott kvantitatív arányait írná elő. A területi egyensúly nem merő területi relációkat jelent, hanem bizonyos területi, hatalmi állapotnak és bizonyos lélektani állapotnak a kölcsönhatását. Hogy két állam kvantitatíve egyforma nagy és erős legyen, ez akkor fontos, ha ez a két állam valami okból fél egymástól. Ezért visszatérő témája az európai koncertnek egyes országok félelemkeltő megnövekedése és egyes országok félelemkeltő anarchiába esése, vákuummá válása. Így vált az elmúlt évszázadokban sorra európai problémává a spanyol–osztrák–Habsburg túlhatalom, a francia túlhatalom és a porosz–német túlhatalom, s ezért nem valószínű, hogy problémává válik a félelmet nem keltő angol túlhatalom. A másik oldalon így vált sorra európai problémává a római szent birodalom anarchiája, a széteső spanyol birodalom anarchiája, a lengyel köztársaság anarchiája,8 a politikai tekintélyeit elveszített 19. század eleji Olaszország anarchiája, a széteső oszmán birodalom anarchiája és legújabban a szétesett Habsburg Birodalom helyén támadt dunai anarchia. Az európai egyensúly neuralgikus pontjait sohasem ismerhetjük fel merőben geopolitikai adottságokból vagy hatalmi eltolódásokból, hanem mindig a geopolitikai helyzet és a politikai lélektani elváltozás együttes {1-305.} hatásából: az európai egyensúly kritikus pontjain ma is olyan országokat találunk, melyek kritikus földrajzi fekvésükön felül egyúttal a politikai lelkiállapot valamiféle elváltozását is mutatják.

c) E KÖNYV TERVE

A következőkben mindenekelőtt általánosságban akarjuk leírni azokat a zökkenőket és megrázkódtatásokat, melyekkel az a fejlődés járt, mely a nyugati emberiség legnagyobb vállalkozása, a demokrácia felé mutat. Ezután térünk rá a nemzeti keretek kialakulására, mely Közép- és Kelet-Európa területi státusának teljes összekavarodását, majd e terület politikai kultúrájának nagymértékű deformálódását idézte elő, különösen pedig a területi viták elburjánzását és elmérgesedését, s az egyes országokban a legkülönbözőbb politikai hisztériákat váltotta ki. Ezek között különös részletességgel fogjuk tárgyalni Németország politikai hisztériáját, melyből az európai egyensúly 1914 óta tartó megbillenése kiindult, majd pedig a Németország körül koszorúban elhelyezkedő országok (Franciaország, Olaszország, Lengyel-, Magyar- és Csehország) politikai hisztériáit, melyek a német hisztéria lokalizálását lehetetlenné tették. Végül be fogjuk mutatni, hogy e hisztériák egymásra hatása milyen konkrét összefüggéseken keresztül okozta az európai egyensúly felbomlását és a mai válság kirobbanását.

2. A francia forradalom nagy megrázkódtatása és az európai politikai fejlődés zavarai

Az Európát marcangoló válság kiindulópontját annak a fejlődésnek a félelmes zökkenői adják, mely a személyes uralmon és születési kiváltságon alapuló társadalomtól a demokratikus és osztály nélküli társadalom felé mutat. A demokrácia a nyugati {1-306.} civilizáció nagy vállalkozása. Az emberiség évezredek óta – izolált vagy megakadt kísérletektől eltekintve – túlnyomó részben olyan társadalmi és politikai rendszerekben élt, melyek embernek ember feletti uralmán alapultak, és azon, hogy ezt az uralmat születés útján meg lehetett szerezni, sőt túlnyomó részben így lehetett megszerezni. A nyugati civilizáció a születésrendi és uralmi társadalomszerkezetet először megszelídítette és kiegészítette, majd az emberi lélek elidegeníthetetlen méltóságának keresztény gondolatából le merte vezetni minden ember egyenlő méltóságának, szabadságának és egyenlőségének szekularizált követelményét, és gyakorlati célul merte kitűzni a hatalom spiritualizációját, az önkormányzatot és a személyiségen alapuló szelekciót.

Ennek a fejlődésnek az európai társadalom hosszú múltra visszatekintő intézményei adták a gyakorlati előiskoláját. Első volt ezek között a monarchia és arisztokrácia spiritualizálása, az uralmi helyzeteket hivatássá szelídítő és szolgálattá szublimáló lovagi eszmény gyakorlati iskoláján keresztül; azután a szerzetesi önfegyelem és önkormányzat iskolája; a merő uralmi helyzetektől relatíve függetlenebb egyházi rend, majd a nyomába lépő világi értelmiségi rend gyakorlati és hivatási hagyományai; a személyes viszonylatokon, szerződéseken, privilégiumokon és szabadságokon alapuló nyugati típusú hűbéri rendszernek a szabadsággal való élni tudásra nevelő szerepe; a monarchiával szembeforduló középkori parlamentarizmus, a rendi szabadságok és a helyi önkormányzat iskolája; a civitas és a civis kimunkált antik megoldásai; a polgári élet keresztény szellemű fegyelme és szabadságai; a céhek hivatási önkormányzata; az Európa bizonyos részeiben ősidők óta fennmaradt szabad paraszti életforma; a presbiteriánus rendszer és a szektárius vallási közösségek iskolája és végül mint legmodernebb fejlemény, a szakszervezetek nevelő iskolája. Ezek a tényezők különféle és igen változatos arányban voltak együtt Európa különböző országaiban. A keresztény monarchia életideálja érvényes volt az egész keresztény világra; a lovagság és az aránylag független egyházi rend {1-307.} mindenekelőtt a katolikus Nyugaton virágzott; az önálló értelmiségi osztály Franciaország fókusza és középpontja körül ugyancsak az egész katolikus Nyugaton; a nyugati típusú hűbéri rendszer mindenekelőtt Franciaországban, Nyugat-Németországban és Angliában; a középkori rendi alkotmányosság koszorúban helyezkedett el a hűbériség folytán meglehetősen atomizált francia–német központi Európa körül: Aragóniában9, a brit szigeteken, Skandináviában, Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon; a városi polgári életforma nyugatról keletre csökkenő életerővel egész Európa területén; a szabad parasztság Észak-Európában, Svájcban és szétszórva egész Közép- és Kelet-Európában s a Balkánon; a presbiteriánus rendszer és a szektárius közösségek a kálvinista országokban, Angliában és Amerikában; a szakszervezetek egész Európában. A demokráciára való előiskolázottság intenzitása Európa különféle részein különböző volt, de nem volt Európának olyan sarka, mely valamit ne kapott volna belőle.

A demokrácia nagy vállalkozásának legvakmerőbb hadmozdulata az volt, amikor a francia forradalom felmondotta azt a kompromisszumot, melyet a középkori egyház a keresztény monarchia és a keresztény lovag eszményeinek kitűzésével az uralmi és születésrendi társadalmi szervezettel kötött. A francia forradalom eszmei erőben messze túlszárnyalta Európa politikai és társadalmi fejlődésének bármelyik más forradalmi fázisát. Azzal, hogy nekiindult a kereszténység által megszelídített, de egyben megszentelt és védett monarchia és arisztokrácia megdöntésének, és ad oculos bemutatta, hogy nem dől össze a világ e belső erejüket elvesztett bálványok detronizálásával, rengeteg ballaszttól szabadította meg Európa politikai és társadalmi fejlődését. Innen az alkotó energiáknak az az óriás méretű kiáradása, mely a 19. századot jellemezte. Más oldalról azonban a francia forradalmat tökéletes forradalomnak – olyannak, amely úgy szabadít fel lekötött alkotóerőket, hogy aránylag kis mértékben bénít meg más eleven erőket – nem lehet mondani. A francia forradalom, ellentétben az angol és az orosz forradalommal, {1-308.} fejetlen forradalom volt, hamar kicsúszott nemcsak megindítóinak, hanem továbbvivőinek kezéből is, és a politikai nevelés összefüggő folyamata helyett a bizonytalanság örvényébe és a tehetetlen kapkodás rémületébe zúdította mind cselekvő, mind szenvedő szereplőit. Az ebből származó hisztérikus félelmet azóta sem heverte ki az európai emberiség, s Angliát kivéve azóta sem tudott a nyugodt, elfogulatlan bátorság lelkiállapotában politikát és társadalmi reformot csinálni. A félelemnek és megrázkódtatásnak ez az állapota hozta létre a politikai lelkületnek azokat a szertelen és romantikus képleteit, melyek Európa politikai életét egyensúlytalanná tették.

A francia forradalom ugyanis halálos sebet ejtett az európai monarchián és arisztokrácián, melyek azonban nemcsak elkorhadt intézmények voltak, hanem ugyanakkor a közösségi vezetésnek, a közösségi felelősségnek, a közösségi értékelésnek, a közösségi fejlődésnek és a közösségek közötti érintkezésnek élő, gyakorlati szervei is. Abban a hirtelen támadt űrben, mely utánuk maradt, a közösségi léleknek új, félelmetes, szertelen képződményei virágoztak ki.

A monarchia belső, presztízsbeli összeomlása mindenekelőtt megzavarta a politikai vezetés kialakult beidegzéseit. A monarchia úgy, amint a francia forradalom kitörésekor fennállott, több mint kétezer esztendős civilizációs folyamat eredménye volt, mely erős gyökerekkel kapcsolódott a római köztársasági császárság politikai hagyományaihoz, s amelyet a középkori kereszténység vad erejű kalandorok és nyers despoták hatalomgyakorlásából egy jogok és kötelességek, szerepek és feladatok, hivatási etika és konvencionális szabályok által rendezett és körülövezett emberi hivatássá tett. Mindez azt jelentette, hogy az európai monarchia – különböző arányban és adagolásban – nem puszta és nyers személyes uralmat jelentett, hanem a személyes uralomnak többé-kevésbé spiritualizált és tovább személyteleníthető formáját. A keresztény fejedelemtől a felvilágosult uralkodón és alkotmányos monarchán keresztül egyenes út vezet a modern, személytelen államfő típusához. Ezt a fejlődést a forradalom {1-309.} Franciaországban – s a forradalom példája számos más országban is – radikálisan kettévágta, és egyik napról a másikra köztársaságokat hozott létre anélkül, hogy az országok belső demokratikus erői a politikai vezetés új szerveit ki tudták volna fejleszteni. Az emberek belső alázata a születési kiválasztottság előtt és a személyek hatalmával szemben nem szűnik meg egyik napról a másikra, s a demokrácia örömeibe készületlenül belepottyant társadalmat hamarosan elfogja a fejetlenség és vezetetlenség érzése. Ebből született meg a francia forradalom egyik legkétesebb értékű hagyománya, a nagy ember, a zseniális politikai vezető hamis romantikája, amely Napóleon személyében létrehozta a monarcha hamis képét, mondhatjuk a hamis monarcha képét, akinek a számára az uralom nem hivatás és szereprendszer, hanem romantikus, hősi, mutatós egyéni vállalkozás. Ez pedig nemcsak a demokratikus ideálnak nem felel meg, hanem a monarchához képest is óriási visszaesést jelent, mert a közösséget a nagymértékben spiritualizált személyes hatalom helyett ismét a személyes és nyers uralom alá veti. Európa szerencséjére az európai dinasztiák minderről egészen a 19. század végéig nem vettek tudomást, hanem nagyban és egészben továbbra is betöltötték az uralkodói korrektségnek ezer éve kialakult konvencionális szereprendszerét. Csak a 19. század végén jelent meg az európai politikai fejlődés egyik leggroteszkebb jelensége, a trónon született hamis monarcha: II. Vilmos10, akinek született uralkodó létére romantikus víziója volt a saját szerepéről. Látni fogjuk, hogy ennek a ténynek milyen végzetes szerepe lett az európai politika alakulásában.

A francia forradalom másik döntő következménye a közösségi érzelmek intenzívebbé válása és demokratizálódása, a modern nacionalizmus megszületése. Itt az értelme annak az egyébként felületes állításnak, hogy az európai nacionalizmus a francia forradalommal született meg. Sem a náció mint tény, sem a hozzá fűződő érzelem nem 1789-ben született meg, hanem ennél századokkal, sőt csaknem egy évezreddel régebbi időben. Csak éppen ennek a közösségi formának 1789-ig az arisztokrácia volt {1-310.} a tudatos hordozója, mely az ehhez kapcsolódó érzelmeket és felelősséget a többszázados birtoklás és gyakorlás nyugalmával és biztonságával viselte. A középkor végétől kezdve szüntelenül tart az értelmi[ségi] osztálynak s a polgári osztálynak, a harmadik rendnek a nemzeti keretbe való behatolása. A francia forradalomban azonban ez a behatolás az egyik napról a másikra való diadalmas birtokbavétel formáját vette fel, s ebből az élményből született meg a modern nemzeti érzés. A forradalmi demokrácia és egyáltalán minden demokrácia, bármennyire az ember szabadságát hirdeti is meg, ezt a szabadságot mindig egy adott közösségben valósítja meg, s ez az élmény a szóban levő közösség iránti érzelmeknek nem a lanyhulását, hanem a fokozódását, erősödését jelenti még ott is, ahol – mint az orosz forradalomban – a forradalom tudatosan antinacionalista volt. A demokratikus közösségi érzésnek az adja meg az óriási hőfokát és feszítőerejét, hogy két érzés egyesül benne: a harmadik rend, a nép, s mindenki birtokba veszi és magáévá teszi a királyok és nemesek országát, annak minden történeti és politikai presztízsével, reprezentatív és kihívó öntudatával együtt, ugyanakkor azonban felruházza mindazokkal a meleg és közvetlen érzelmekkel is, melyekkel addig a polgár a maga szűkebb közösségeit vette körül. Ebben az egyesülésben a polgár érzései voltak az erősebbek, s a demokrácia lényege szerint kellett is, hogy erősebbek legyenek: a modern demokrácia végeredményben a polgár, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét is jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló arisztokratikus ember felett. A demokráciának és nacionalizmusnak ez a kapcsolata Nyugat- és Észak-Európában, ahol a politikai tudat zavarai vagy kóros deformációi nem állottak elő, máig is élő, eleven valóság.

A történelem formálóerőinek teljes félreismerését jelenti, ha azt képzeljük, hogy a nemzet, a nemzeti érzés és a nacionalizmus szerves kapcsolatban vannak a tőkés nagypolgárság érdekeivel. Érdekviszonyokba statikusan beágyazott emberek vagy rétegek sohasem képesek ideológiákat vagy tömegérzelmeket létrehozni s intenzíven átélni: ők csak kihasználják és meglovagolják a {1-311.} meglevőket – így vált a tőkés nagypolgárság a modern demokrácia és a nacionalizmus haszonélvezőjévé –, a történelem döntő eszméi és érzelmei azonban megelőzik és túlélik az összes ilyen érdekviszonyt.

A modern nemzeti érzés azt jelentette, hogy az ország élete és állapota, dicsősége vagy szégyene, hatalma vagy hanyatlása, mely eddig elvileg a király, a nemesség és a királyi tisztviselők ügye volt, most elvileg mindenki személyes ügyévé, tömegérzelemmé vált. Ebből született meg a hazafi romantikus ideálja: azé az emberé, akit nem születése, rangja vagy hivatala, hanem egyedül érzelmeinek hevessége és tisztasága kvalifikál arra, hogy átérezze az ország minden dicsőségét, és viselje annak minden gondját. Ennek pedig az lett a súlyos következménye, hogy egyrészt a hazafiak minden politikai kultúra és gyakorlat nélkül tömegével jelentkeztek politikai szerepre, pusztán érzelmeik hevességére apellálva, másrészt a politikai szerepet egyénileg nem igénylő tömegek is olyan politikai érzelmek, vélemények hordozóivá váltak, amelyekkel – ha mégolyan szertelenek, szubjektívek és emocionális jellegűek voltak is – minden politikának számolnia kellett.

A közösségi érzelmek intenzívebbé válásával kapcsolatos a francia forradalomban gyökerező másik romantikus gondolatkör is: a nép romantikája. Az európai politikai fejlődés alapvető felismerése az, hogy egy felnőtt közösség maga kormányozza magát, helyesebben: hatékonyan ellenőrzi vezetőit. Ebből az alapvető gondolatból alakult ki a tökéletes, a szuverén nép romantikája: a forradalom nagy megrázkódtatása után s a forradalom által teremtett vákuumban született meg az a gondolat, hogy a természettől való erényességnek mindazokat az attribútumait, melyeket az eleven monarchikus érzés a monarchának tulajdonít, át lehet vinni az új szuverénre, a népre. Különösen az elnyomott és az elnyomás ellen felkelt nép az, mely birtokában van annak a csodálatos képességnek, hogy a közösség ügyeit azonnal jól és igazságosan képes rendezni. Lélektani közhely, hogy ennek pont az ellenkezője igaz: az elnyomás elleni lázadás {1-312.} olyan indulati állapotot teremt, melyben az erényesség tárgyilagos állapota igen nehezen fogan meg, s egy népet a saját maga kormányzására egyedül a politikai neveltségnek egy bizonyos foka képesíti. Viszont a nép erényességébe vetett romantikus hit a politikai erkölcsök megkomolyodásának és a politikai nevelődésnek fontos eszközévé tudott válni ott, ahol a politikai megnevelődésnek megvolt az egyenes irányú perspektívája, s ahol túl nagy megrázkódtatások a politikai nevelődés útját nem fordították félre.

A francia forradalom okozta megrázkódtatás további nyugtalanító öröksége volt a társadalmi változásnak, a forradalomnak magának a romantikája. A francia forradalom óriási tisztító viharának üdvös hatásai az európai emberiség történeti emlékezetében szétbogozhatatlanul összekapcsolódtak a barikádharcokkal, az összeesküvésekkel, a guillotine-nal, a jóléti bizottsággal11, az utcákat elözönlő s az eddigi hatalmasokat rettegésben tartó néppel. A francia forradalom fejetlenségének mindezek az akcidentáliái romantikus mintává és normává váltak, s a következő száz esztendőben mindenütt a forradalmi mozgalmak első vonalába kerültek olyan emberek, akiknek a számára elsősorban ezek voltak a fontosak. Ez az üres romantika és a neki megfelelő, túlméretezett félelem arra kényszerítette az embereket, hogy ne a társadalom állapotával, a szükséges változásokkal és az eljövendő társadalom víziójával foglalkozzanak elsősorban, hanem a „forradalom”-nak nevezett romantikus történeti lehetőséggel szemben foglaljanak állást. Így alakult ki az a két deformált embertípus, a forradalmár és a reakcionárius, akiknek számára nem az a fontos, hogy a társadalom rendje milyen változásokon menjen keresztül, hanem az, hogy bármi történjék is, legyen forradalom, illetve ne legyen forradalom. Mind a két típus eredendően terméketlen: egy plasztikus értelmességű és elfogulatlan bátorságú szellem számára egyaránt lehetséges, hogy egy barbár, koncepció nélküli forradalommal szemben az értékes tradíciók őrzését képviselje, egy megmerevedett, hazugságokba bonyolódott, fejlődésképtelen hatalmi szervezettel szemben viszont {1-313.} a forradalmi felszabadulás erői mellé álljon, ennek minden konzekvenciájával. A radikális szocializmus és kommunizmus azután racionalizálta a forradalom romantikáját, s rendszerbe foglalta a forradalom taktikáját és az azt előkészítő földalatti szervezkedés technikáját. Ez vezetett azután arra, hogy – Oroszországtól eltekintve, ahol a cári kormányzat teljes csődje és képtelensége a forradalmat egyetlen lehetőséggé tette, és a legjobb szellemeket automatikusan annak táborába sodorta – a kommunista pártok Európa legtöbb országában gyülekezőhelyévé váltak a merő változás és forradalomcsinálás öncélú dinamikájában élő terméketlen szellemeknek.

A monarchia és arisztokrácia politikai-erkölcsi erőinek meglazulása legsúlyosabb következményekkel a nemzetek közötti viszonyban járt. A nemzetek érintkezésének 1789-ig és 1814-től 1914-ig a monarchia és az arisztokrácia voltak a tulajdonképpeni szervei. Az ő politikai kultúrájuk – mely a keresztény államelméletben és az újkori természetjogban gyökerezett – hozta létre az európai diplomácia kifinomodott formáit, hagyományait és az európai egyensúly rendszerének békeszervező technikáját, melyet Ferrero olyan mesterien ír le Aventure és Reconstruction c. műveiben. Ehhez tartozott az indulat nélküli háború 18. századi felfogása, mely a háborút nem katasztrofális sötétbe ugrásnak, hanem politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet – minél kevesebb indulattal – csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó engedni bizonyos fokig a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadi szerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit. Ide tartozik a területi kompenzációknak ma cinikusnak tetsző, de alapján mélyen kulturált rendszere, melyet ma népek és országok cinikus csereberéjének szoktak tekinteni, a maga idejében azonban a háború megakadályozásának egyik legsikeresebb eszköze volt, és az a ma is érvényes gondolat nyilvánult meg benne, hogy Európa területi állományának minden megmozdulását tudatosan számon kell tartani, ellen kell őrizni, és összefüggő rendben kell végrehajtani. Mindezzel volt párhuzamos a 18. század metodikus ember- {1-314.} és anyagkímélő, szabálytisztelő háborúja, mely a háborút igyekezett a hadseregre, a hadiraktárakra és a csataterekre korlátozni, úgyannyira, hogy az ellenséges országok között még a társadalmi és tudományos érintkezést sem tette lehetetlenné.

A nemzetközi együttélésnek mindez a kultúrája szétesésnek indult abban a pillanatban, amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába. Nem azért, mintha a demokrácia által intenzívebbé tett közösségi érzelmek eleve agresszívebbek lettek volna a szomszédos közösségekkel szemben. Éppen ellenkezőleg, a demokratikus nacionalizmus, mely lényegénél fogva a saját közösség lelkes birtokbavételét jelentette, hajlamos volt arra, hogy a szomszéd területeinél megálljon, s idegenek voltak számára a dinasztikus hódító szempontok. A demokrácia éppen ezért, mert a polgár életformájának győzelmét jelentette az úré felett, képtelen volt a háborút, emberek ezreinek a halálba küldését továbbra is viták „elintézésé”-nek tekinteni, hanem szükségképpen úgy tekintette, mint gonosztettet, melynek meg kell keresni a bűnöseit. Jogosnak csak a megtámadottak védekező háborúját s a felkelő népeknek a zsarnok elleni háborúját tudta elképzelni. Ezzel azonban a háború is belekerült a magas morális feszültségű közösségi érzelmeknek abba az arzenáljába, mely a demokráciára oly jellemző. Ez pedig egyik oldalról ugyan üdvös megkomolyodást hozott létre a háború kérdéseivel kapcsolatban, másik oldalról azonban olyan indulatokat korbácsolt fel, melyeket nem tudott megállítani. A háború ugyanis továbbra is szükségszerű eleme maradt a szervezetlen európai államrendnek, ettől kezdve azonban a háború megindításához még arra is szükség volt, hogy az illető ország népében, ha nem volt meg, mesterségesen keltsék fel a megtámadottság vagy fenyegetettség félelmi érzését. Mindez komoly, élményszerű realitást kapott az általános védkötelezettség, a francia forradalomnak e félelemben fogant, legvégzetesebb öröksége révén. A francia forradalom, a napóleoni hadviselés és a belőlük kifejlődött mai totális hadviselés a háborút az egész nemzet erőfeszítésének fogta fel, ami a háború társadalmi {1-315.} hatásait radikálisan megváltoztatta. Ezer esztendeig Európa úgy viselte a háborúkat, mint Jenner12 tehenei a himlőt: szervezete be volt rendezkedve rá, s a háború a katonákon és a hadszíntér lakosságán kívül nem érintette a népesség többségének megszakítatlan és folyamatos életét. 1792 óta megismerte Európa azt a háborút, melyet békés foglalkozásuk mellől elrángatott és egyenruhába bújtatott parasztok, iparosok, kereskedők és hivatalnokok vívnak, mely a pusztító járvány erejével támadja meg a társadalom egész szervezetét, s annak életét minden megszokott feltételből kifordítja, s alapjáig megrázza.

A szenvedésnek és félelemnek, gyűlöletnek és elégtétel-keresésnek azokban a hullámaiban, melyekkel az ilyenfajta háború önti el a lelkeket, mindjobban alámerült a monarchia és arisztokrácia hagyományos indulatmentes békekötő technikája. Bármennyire is bíznunk kell abban, hogy a demokrácia a háború és béke kérdéseiben is többet, nagyobbat hivatott mondani a világnak, mint a monarchia és arisztokrácia, be kell vallanunk: ma az a helyzet, hogy a háborúk lelki utóhatásaiból való kikászálódás szempontjából a szereplő országok demokratikus berendezése kimondottan hátrányosan hat. Hiába ítéli el a demokrácia jobban a háborút, mint a monarchia és az arisztokrácia, hiába áll elvileg a világbéke alapján, mindez a világon édeskeveset segít, ha a demokrácia konkrét háborúkat nem képes úgy befejezni, hogy ugyanabból az ügyből ne legyen még egy háború. A győztes demokráciák államférfiúinak ugyanis ritkán szokott meglenni a puvoárja arra a félelem nélküli nyíltságra, bátorságra, nagyvonalúságra és bizalomelőlegzésre, mely minden sikeres békecsinálás előfeltétele, sőt az egész békecsinálás belpolitikai síkon azt a feladatot jelenti az államférfi számára, hogy kielégülést szerezzen a győztes ország népében felgyűlt elégtétel-keresési indulatoknak. Ezek kielégítése pedig a békekötés külpolitikai célját, a kérdés „elintézését” szükségképpen meghiúsítja. A vesztes fél demokratikus berendezése pedig a közvélemény kiszámíthatatlansága címén csak arra jó, hogy semmiféle ígéretét ne akceptálják kézzelfogható és kézben tartható garanciák nélkül, a garanciák {1-316.} állandó kézben tartása pedig lehetetlenné teszi az ügy lezárását. A frankfurti béke13 volt Napóleon óta az első, amelyben az indulat nélküli békecsinálás európai hagyományait „nemzeti” követelmények jegyében és nevében figyelmen kívül hagyták, a versailles-i békénél pedig már a békekötés szelídítő külsőségei sem szerepeltek, s orgiákat ült a kicsinyesség. Hogy most mi lesz, az nyílt kérdés; sokat emlegetik, hogy a múlt hibáit nem szabad megismételni. A múlt tanulsága azonban nagyon kétélű dolog, mert a tárgyilagos, ésszerű tanulságon felül van ezerféle tetszés szerinti, indulatban született tanulság is.

A nagy ember romantikája, a hazafi romantikája, a nép romantikája, a forradalom romantikája és a nép háborújának romantikája, melyek valamennyien a demokratikus forradalom szülöttjei, Európa összes országát súlyos szakadék szélére vitték, ahonnan csak azok az országok tudnak visszahátrálni, amelyeknél a demokratikus politikai kultúra és nevelődés kifejlődése be tudta érni és be tudta hozni a demokratikus tömegérzelmek előretörését. Hogy ez miért nem lett így Közép- és Kelet-Európában, arra próbálnak felelni a következő fejezetek.

3. Az európai nemzetek kialakulása s Közép- és Kelet-Európa területi státusának felborulása

A „nemzet” nem a francia forradalommal született meg, csupán a hozzá fűződő érzelmek váltak ekkor tömegérzelmekké. A nemzet mint Európa jellegzetes egysége csaknem másfél évezredes fejlődés eredménye. Közkeletű felületes nézet, hogy Európában az államhatárok és velük együtt a nemzeti keretek másfél évezrede a szünetlen változás állapotában vannak, amelyben a hatalmi erők hatásán kívül semmi állandóság vagy belső törvényszerűség nem érvényesül. Ez a szemlélet nem veszi észre, hogy a változó {1-317.} államhatárok és áttekinthetetlen hűbéri viszonylatok zűrzavara mögött Európa nemzeti keretei – a nemzeti keretek megalakulásának, helyi változásainak és osztódásainak kritikus időszakaitól eltekintve (i. sz. 5–6., 10., 15–16. és 19–20. század) – meglepő állandóságot és hallatlan szívósságot mutattak. A középkori európai nemzeti keretek stabilitására nézve érdekes adalék Huizingának az a közlése14, hogy a konstanzi zsinaton15 a savoyai főpapok nem számítottak sem a németekhez, holott a Német–római Birodalomhoz tartoztak, sem az olaszokhoz, holott Piemonttal16 politikai egységben éltek, hanem a franciákhoz! Nemzetek, ha egyszer létrejöttek, a történelem tanúsága szerint pusztán a központi hatalom meggyengülése és helyi hatalmak önállósulása folytán sohasem estek széjjel: az önállósult helyi egység csak akkor vált külön-külön új nemzetté, ha különállásához megfelelően erős vagy hosszan tartó politikai élmények járultak, melyek az új egység belső öntudatát és külső presztízsét megalapozták.

Európa nemzeteinek kialakulása az i. sz. 5–6. században indul meg azokból a germán királyságokból, melyek egy-egy tekintélyes dinasztia vezetése alatt a Római Birodalom örökségét maguk között felosztották, és teljesen ötletszerű hódításokból kiindulva, némi igazodás és rendelkezés után felveszik a Római Birodalom egykori nagy egységeinek a formáját: a francia királyság Galliáét, a nyugati gótoké Hispániáét, az angolszászoké Britanniáét és a longobárdoké Itáliáét. A Nyugatot egyesítő Karoling Birodalom szétesése után az újból megjelenő olasz és a nyugati frank, majd a francia királyság mellett a 9. században alakul meg a német királyság. Ezekhez csatlakozik nemsokára északon a három skandináv állam17 és keleten a három kelet-európai katolikus állam: Lengyelország18, Magyarország és Csehország19. A nemzeteknek ezzel a zárt számával indult neki Nyugat-Európa a középkor delelőpontjának. Kissé szétfolyóbbak a keleti kereszténység területén alakuló nemzeti keretek. Oroszország a lengyelekkel és csehekkel körülbelül egy időben, a 9–10. században alakul meg.20 A bizánci birodalom a római–görög folytonosságot őrzi, a balkáni területen azonban – a nyugati királyságok módjára – {1-318.} fiatal népek királyságai alakulnak meg: a bolgároké, szerbeké és horvátoké a 8–9. század között21, a dunai román fejedelemségek valamivel később22.

1414-ben, a konstanzi zsinaton a nyugati Európa öt vezető nemzete – az olasz, francia, angol, német és spanyol – kialakult karakterű, politikailag együvé tartozó és tudatosan számon tartott egységekként jelennek meg. Ekkor kezdődik a nyugat-európai és közép-európai nemzeti keretek jellegének végzetes elválása: a francia, angol és spanyol királyságok mind testesebb, mind effektívebb valóságokká válnak, a német és olasz királyságok mind testetlenebbekké, mind láthatatlanabbakká, mind szimbolikusabbakká. Ekkor alakul meg néhány további kisebb európai nemzet. A Németország és Franciaország közötti átmeneti területen alakul ki a burgundi hercegek országának (Huizinga által finoman feldolgozott23) politikai élményéből, majd a németalföldi szabadságharc nagy egyesítő és elválasztó élményéből a holland és a belga nemzet.24 Előbb kezdődik, de ekkorra fejeződik be Svájc végleges kiválása a német birodalomból.25 Olaszország politikai szétesése során főleg a dicsőséges Velencei Köztársaság az, melynek keretein belül egy külön nemzetalakulás tünetei mutatkoznak. Ekkortájt fejeződik be a Pireneusi-félsziget újraegyesülése, majd szétválása spanyol és portugál nemzetre, amiben a tengeren túli hódítások nagy élményének is bizonyára megvan a maga része.26 Ekkortájt jelenik meg az első népies nacionalista: Jeanne d’Arc27.

Mindezeknek az egységeknek megvan a megfelelő politikai keretük: a nemzet létezése és a saját politikai keret azóta is szorosan és elmaradhatatlanul összefüggő dolgok. Csak persze politikai keret alatt a középkorban nem kell a mai értelemben vett effektív államhatalmat érteni. A hatalom az ezerkezű és ezerfejű hűbériség kezében van, s a nemzeti kereteket, a királyságot, az országot mai látásunk szempontjából csak pókháló vékonyságú szimbolikus kapcsolatok, címek jelzik, melyek azonban döntő pillanatokban félelmes erőknek tudnak bizonyulni. Bármennyire puszta cím nemegyszer a politikai egységet kifejező {1-319.} királyi cím, azok a keretek, melyekre vonatkozik és támaszkodik, már ekkor is a közös jognak, a kölcsönös kicserélődésnek, az intenzív és állandó kulturális és politikai egymásra hatásnak az egységei, melyeket a kiválasztott dinasztia, az irányadó nemesség s mind fokozódó mértékben az értelmiség és a polgárság nemzeti tudata erős szálakkal fűz egybe. A 15. század körül már megjelennek mindazok a gondolatok, melyekben a nemzeti érzés mindmáig tudatosodni szokott: a nemzet, mint amelynek java a legfőbb közösségi szempont, a nemzeti sajátosságok számontartása és értékelése, az idegen uralom elutasítása, sőt már a nemzeti nyelv értékelése is. A nyelvi egység azonban ekkor még nem szerepel nemzetalkotó tényezőként. Ortega találóan mutat rá28, hogy a legújabb kori Európában az államok nem azért voltak egynyelvűek, mert az egynyelvű népek állottak össze és alakítottak országot, hanem azért, mert egy fennálló állami és nemzeti keretet egyik vagy másik nép politikai, kulturális vagy számbeli hegemóniája egynyelvűvé tett. Valóban, ma is számos európai nyelvhatár őrzi régen elsüllyedt politikai határok emlékét: a francia–vallon nyelvhatár, a francia–katalán nyelvhatár, a svéd–dán és a svéd–norvég dialektushatár, a lengyel–orosz nyelvhatár stb. stb.

Az így kialakult középkori nemzetek határai ha itt-ott eltolódnak is valamivel, a nemzeti keret egésze alig változik. Azok a politikai szerkezetek, amelyek hűbéri vagy családi alapon a nemzeti egységeket keresztező kapcsolatokat hoznak létre, többnyire igen törékenyeknek bizonyulnak, de még ha helyenként igen sokáig eltartanak is, előbb-utóbb megszűnnek anélkül, hogy a nagy keretek egymás közötti határaiban nyomot hagynának. Így születik és szűnik meg az angol–normann, majd az angol–francia kapcsolat, az aragon–szicíliai29, a spanyol–nápolyi és az osztrák–milánói kapcsolat, a spanyol–németalföldi és az osztrák–németalföldi kapcsolat, az angol–hannoveri kapcsolat30 és a csaknem ezeréves savoyai–piemonti kapcsolat és mindenekfelett a Német–római Császárságban megtestesülő német–olasz kapcsolat, mely ahhoz elég erős volt, hogy mindkét ország egyesülését {1-320.} hátráltassa, ahhoz azonban egyáltalán nem, hogy Németország vagy Olaszország bármely részét tartós és gyökeres szerkezetű kapcsolatba tudja hozni.

Nyugat-Európában a 15–18. században lassan kialakult a modern állam. Az egykor jelképes központi hatalom mind erősebben ragadja meg a nemzet politikai életét, s a nemzeti tudatban mind erősebben részt vesz az állami apparátust mozgató értelmiségi réteg és a városi polgárság is. A székváros lassan az egész országé lesz, s az ország nemcsak politikailag és jogilag, hanem igazgatásilag és gazdaságilag is jellegzetes egységgé válik. Mikor a 18. század végén kirobban és teret kér a modern demokratikus nacionalizmus, semmi kétség nincs benne, hogy az a keret, az az ország, melyet a nép birtokba akar venni, nem más, és nem is lehet más, mint a meglevő állami keretek: Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Portugália, Belgium, Hollandia stb.

Más volt a helyzet Közép- és Kelet-Európában. Német- és Olaszországban a Német–római Császárság politikai formációja kuszálta össze mindkét ország politikai fejlődését, Kelet-Európában pedig az ottomán hatalom előretörése döntötte meg a meglévő nemzeti kereteket anélkül, hogy végleges és szilárd új keretet tudott volna föléjük építeni. Mind a két tényező közrejátszott annak a végzetes államalakulatnak a létrejöttében, mely az állam- és nemzetalakulás útját Közép- és Kelet-Európában végleg összezavarta. Ez az államalakulat a Habsburgok birodalma volt31.

A Habsburgok birodalma, mikor megalakult, éppen olyan alkalmi „nemzet”-közi dinasztikus államkapcsolat volt, mint az aragon–szicíliai, angol–hannoveri stb. kapcsolat. Mikor megszületett, minden volt, csak az nem, aminek ma képzelni szokták: „dunai állam”. Egyik alkotóeleme, a reformáció folytán Dél-Németországba szorult német császárság hozta a maga összes olaszországi és nyugat-európai érdekeltségét; a cseh királyság csak kisebb részben volt dunai ország, az ottomán támadás folytán összezsugorodott magyar királyság pedig tulajdonképpen csak a német császárság katonai előtere volt kelet felé. Komoly {1-321.} egyesítő szándékok sokáig nem érvényesültek ebben az unióban. A 18. század közepéig semmi kétség abban, hogy a Habsburg-ház a római császári címmel összekapcsolt német királyi hatalom politikai súlyát képviseli Európában. Ő a „császár”, aki ura Németország és Olaszország egy részének, s mellékesen cseh és magyar király. A vallásháborúk32 során azonban a német császár mind kijjebb szorul Németországból ugyanakkor, amikor megszilárdul olaszországi pozíciója, és többek között, de egyáltalán nem mindenekelőtt a Dunánál is terjeszkedik, ahol sikerül a magyar királyság régi területét a törökök rovására visszaszereznie. A 18. század folyamán tovább gyengül németországi pozíciója, s az osztrák örökösödési háború33 alatt egy pillanatig egész groteszkségében megmutatkozik az a helyzet, hogy a császári címet nem viselő Mária Terézia országának még neve sincsen, hanem osztrák, magyar, cseh, lombard, belga, horvát nemzetek vagy nemzettöredékek merő együttese, különböző joggal, nyelvvel, igazgatással és tudattal. Ezekhez járul a felosztott Lengyelországnak Ausztriához eső töredéke, s ha közelebbről megnézzük Lengyelország felosztásának történetét34, arra az egészen meglepő eredményre jutunk, hogy Lengyelországot a felosztás lejtőjén a felosztásban csak vonakodva részt vevő Ausztria indította el. Lengyelország anarchiáját ugyanis elsősorban a porosz és orosz udvar kísérte az érdekelt figyelmével, de ezek sem felosztás céljából. A porosz királyok Nyugat-Poroszországra vonatkozó igényeiket újították fel, mely elválasztotta birtokaikat, s melyet egykor a német lovagrendtől hódított el Lengyelország, Oroszország pedig az egykori Litván Nagyfejedelemség területére aspirált, mely annak idején a mongol előretörés folytán szétesett orosz fejedelemségekből nőtt nagyra, s nagyobb részben orosz lakosságú maradt azontúl is35. Poroszország a protestánsok, Oroszország az ortodoxok védőjeként lépett fel, s igényeik mutatis mutandis megfeleltek egy mai kombinált etnikai és történelmi igénynek. Lengyelország teljes felosztását tehát az indította el, hogy már az első megcsonkításkor jelentkezett a zsákmányért a hibrid Ausztria is, melynek Lengyelországban {1-322.} sem nemzettestvérei, sem védelemre szoruló hitsorsosai, sem komoly történeti igényei nem voltak. A Habsburgok fatális államalakulata tehát Európa e részén is döntő szerepet játszott az állami keretek szétzilálásában.

A 18. század második felében kezdenek csak komolyan jelentkezni olyan törekvések, melyek a Habsburgok összefüggő dunai államát valamiféle „osztrák” tudattal igyekeznek megtölteni. Mielőtt azonban bármi is megszülethetett volna ebből az osztrák tudatból, a francia forradalom nyomán elemi erővel jelent meg a modern demokratikus és populáris nacionalizmus ezen a területen is, és teljesen új helyzetet teremtett.

Az első kérdés, amit el kellett döntenie az e területen feltámadt modern demokratikus és populáris nacionalizmusnak, mely a nép nevében birtokba akarta venni az egész nemzeti keretet, az volt, hogy miféle keretet akar birtokba venni. A modern demokratikus nacionalizmus nem volt képes és – jogos okból – nem volt hajlandó az itt talált államhatalmi egységeket (Habsburgok birodalma, német és olasz kis államok, ottmán birodalom) kitölteni a maga hatalmas érzelmeivel és erőkifejtéseivel, hanem mindenekelőtt azok felé a keretek felé fordult (német birodalom, egységes Olaszország, lengyel, magyar, cseh királyság stb.), amelyek részben még intézményekben, részben már csak szimbólumokban és az emlékezetben éltek, de anarchiába és provincializmusba süllyedve is erősebb politikai élményeket jelentettek, mint a meglévő, nem is túl régi és nem eléggé gyökeres hatalmi szervezetek. Az ottomán birodalom nem tudott a balkáni népek fölött új nemzeti szerkezetet alkotni, egyrészt szerkezetének pusztán katonai és hódító jellege miatt, másrészt a Balkán népeivel szemben fennálló kulturális idegensége miatt. A Habsburgok birodalma pedig, mint mondottuk, alkalmi unió volt, és nem jutott odáig, hogy a beléje tartozó nemzeti egységeket feloldja. A 18–19. század fordulóján megjelent „Ausztria”-tudat nem nélkülözte az emberséges és meleg színeket, azonban mélyebb közösségi gyökerei csak a német örökös tartományokban voltak, s ott sem az európai nemzeti érzelemnek feleltek meg, hanem {1-323.} inkább azoknak a provinciális érzelmeknek, amelyek a többi német államban kifejlődtek. Ebből az osztrák lokálpatriotizmusból már csak azért is nehezen születhetett külön új nemzet, mert a német nyelvű osztrák örökös tartományok dicsősége éppen abban állott, hogy öt és fél évszázada adtak császárokat és királyokat a birodalomnak, és úgy szerepeltek, mint a német uralkodók házi országa, Île-de-France-a36. A többi kis német állam összefogó politikai élmények és komoly politikai presztízs hiánya miatt nem jutott el odáig, hogy Hollandia, Belgium és Svájc módjára igazán nemzetté alakuljon. Aránylag még Poroszország indult el leginkább ezen az úton, azonban különböző események hatása folytán a porosz tudat is beletorkollott az egységes német nemzeti tudatba. Az olasz kis államok a 19. századra a politikai erőtlenségnek és teljes kiüresedésnek olyan mélypontjára jutottak, hogy az olasz nemzeti egység gondolatával szemben semmiféle szeparatisztikus nemzeti tudatot nem vetettek fel. Minden vonalon a régebbi keretek győzedelmeskedtek tehát: nem osztrák, bajor, szárd vagy nápolyi nemzeti érzés vetett lángot, hanem német, olasz, lengyel, magyar és cseh nemzeti érzés.

Ez a győzelem azonban mindannyiuk számára pirruszi győzelem volt. Az új nemzeti mozgalmaknak energiájuk legnagyobb részét a meglévő keretek lebontására és a maguk keretének újjáépítésére kellett fordítaniok, s ezenközben csakhamar szembekerültek azzal a ténnyel, hogy a modern állami és nemzeti szervezet alapvetését, mely Európa-szerte a 17. és 18. században folyt le, az ő javukra nem végezte el senki. Nem volt a szó mai értelmében vett fővárosuk, nem volt vagy csak részben volt kiépített állami apparátusuk, nem volt a maga lábán megálló gazdasági szervezetük, egységes politikai kultúrájuk és begyakorolt nemzeti elitjük. Mindez megvolt a Habsburgok birodalmának és a többi fennálló államhatalmi keretnek, ezeken belül azonban csak vértelen dinasztikus érzelmek vagy erőtlen lokálpatriotizmusok tudtak megszületni. Az új nemzeti mozgalmaknak tehát ezekkel a kiüresedett, de minden hatalmi eszköz birtokában lévő szervezetekkel szemben meg kellett mutatniuk, hogy ők a gyökeres és {1-324.} életképes egységek. Ehhez vissza kellett nyúlniok a felületi erőviszonyoknál mélyebb, „népi” tényezőkre. Így lett a nép, amely Nyugat-Európában egyszerűen a társadalmi felemelkedés dinamikáját képviselte (peuple), Közép- és Kelet-Európában egyúttal a megkülönböztető nemzeti sajátosságok döntő hordozója (Volk), mely az összekeveredett vezető rétegeknél tisztábban őrzi a nemzethez tartozás „igazi” kritériumait: a nyelvet, a népszokásokat stb. (Itt a gyökere annak a lefordíthatatlan ellentétnek, amely az azonos logikai értelmű „populaire” és „völkisch” szavak hangulati értelme között van.) Így alakult ki az a tényező, mely Európa e részének amúgy is mozgásba jött területi státusát végleg folyékonnyá tette: a nyelvi nacionalizmus.

A nyelvi nacionalizmus speciális közép- és kelet-európai jelenség. A nacionalizmusnak leginkább Közép- és Kelet-Európában kidolgozott elméletei alapján ma már Nyugat-Európában is lehet ugyan olyan véleményt hallani, hogy nemzet úgy keletkezik, hogy az egynyelvű emberek „összeállnak”, és államot alapítanak. Ilyen azonban még soha ezen a világon nem történt. A nemzet modern gondolata par excellence politikai fogalom: kiindulópontja egy állami keret, melyet a nép a demokratizált nemzeti tömegérzelmek erejével birtokba akar venni és a magáénak akar tudni. Míg azonban a 19. század végén ezek a tendenciák meglehetősen igazodtak a történeti államkeretekhez, és csak a föléjük épült gyökértelen államszervezeteket (Habsburgok birodalma, ottomán birodalom stb.) igyekeztek lerázni magukról, addig a nyelvi nacionalizmus megjelenése folytán az összes itteni nemzet kezdett számot vetni a maga helyzetével a nyelvi erőviszonyok szempontjából is: azok a nemzetek, melyeknek történeti határa mellett nyelvrokonok éltek, vagy melyeknek már nem is voltak történeti határai, kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját; azok pedig, melyeknek történeti területén más nyelvűek éltek, kitűzték az egynyelvű nemzeti állam programját. Mindkét törekvésnek egy volt a lényege: etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát.

Kezdetben úgy látszott, hogy itt is, mint Nyugat-Európában, {1-325.} a történeti közösség az erősebb tényező, s a nyelvi alapon való országcsinálás délibábos filológus-találmány. Valóban az is, ha breton, baszk, walesi vagy akár flamand országalapítást képzelünk el. Csakhogy Kelet- és Közép-Európában a délibábos nyelvészkedés nem szilárd nyugat-európai államkeretek évszázados falait próbálta döngetni, hanem meggyengült, hosszú tetszhalálból felébredt, esetleg csak merő követelményben élő állami és nemzeti kereteket, melyek a létüket kínzó belső bizonytalanságérzés folytán maguk is az örökölt történelmi keret egynyelvűvé tételét tűzték ki célul. Ezzel maguk is elismerték a nyelvi szempont döntővé válását, s mindenféle „más nyelvűek” politikai szervezkedését és tudatosodását provokálták. A nyelvi nacionalizmus elsősorban a három kelet-európai történelmi államot: Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot sebezte halálra. Ezekben az országokban az újonnan föltámadt nemzeti érzés nem talált az egész történelmi terület lakosságában visszhangra, hanem a más nyelvű lakosság a történelmi kerettől különböző nemzeti mozgalmakra kezdett reagálni, vagy ahogy errefelé mondani szokták, „hallgatott” a lelkiismeretlen, lelketlen izgatók szavára.

Ismételten hangsúlyoznom kell, hogy még így sem az egynyelvű emberek „állottak össze” és alkottak államot. Az itteni nemzetek túlnyomó része – a lengyel, a magyar, a cseh, a görög, a szerb, a horvát, a bolgár, a román, a litván – mind olyan, melynek a történelem hosszú évszázadain keresztül megvolt a maga állami vagy félig állami szervezete és sajátos politikai tudata. Az a néhány nemzet (szlovák, lett, észt, albán), amelyre azt lehet mondani, hogy tisztán nyelvi alapon született meg, szintén nem az egynyelvűek „összeállása” által, hanem történelmi élmények és viszontagságok által jött létre. Így például a szlovák nemzeti tudat is egy történelmi élménysorozatban alakult ki: a magyar nyelvi nacionalizmussal szemben való politikai és kulturális ellenállásban, a magyar államtól a csehszlovák államhoz való csatolásban és az önálló Szlovákia megalakulásában37. Lényegtelen, hogy ez az önállóság önkéntes volt-e vagy {1-326.} sem, tartós marad-e vagy sem: a lényeges az, hogy a történelmi élményeknek egy ilyen sorozata, a különböző állami közösségek közötti ide-oda hányódás az (mely különben néhány nyugat-európai kis nemzet, pl. a finn és a norvég megszületésénél38, illetőleg újjászületésénél is szerepet játszott), ami egy nemzetet megformál. Ha tehát igaz is a közép- és kelet-európai történeti egységek híveinek az a gyakran hangoztatott állítása, hogy a nyelv nem nemzetalkotó tényező, hanem csak a történelem az, igaz az is, hogy Közép- és Kelet-Európa különleges viszonyai között a nyelvi összetartozás történelemformáló tényezővé és így közvetve mégis a nemzetalakulás és területi elhatárolódás döntő tényezőjévé vált. Ahol azonban valami okból határozott nyelvi nacionalizmus nem jelentkezett, ott továbbra is a történelmi határ a nemzetalakulás kerete és a nemzetek igazi elhatárolója csakúgy, mint Nyugat-Európában volt. Ilyen helyzet azonban Közép- és Kelet-Európában igen kevés maradt.*Hogy példát mondjunk, Horvátország egyes nyugati részeinek dialektusa, az ún. kajkavac dialektus lényegében azonos a szlovén nyelvvel. Minthogy azonban ezen a vidéken nem lépett fel a történelmi horvát kerettől eltávolodó sajátos nyelvi nacionalizmus, továbbra is érvényben maradt a történelmi horvát–szlovén (pontosabban horvát–osztrák) határ nemzetelhatároló ereje, a kajkavacok tehát nemzeti szempontból kajkavac dialektust beszélő horvátok, nem pedig horvátországi szlovének, éppúgy, ahogyan az elzásziak elzászi dialektust beszélő franciák, nem pedig franciaországi németek, noha nyelvjárásuk nyelvészetileg a német s nem a francia nyelvnek a nyelvjárása. Senki sem botránkozik meg tehát, hogy a kajkavacok az iskolában nem saját nyelvjárásukat, hanem a horvát irodalmi nyelvet tanulják csakúgy, mint a lappok a svédet vagy a gaelek39 az angolt. Ugyanez ott, ahol a nyelv mint nemzetelhatároló és történelemformáló kritérium teljes erővel érvényesül, a legszörnyűbb és legmegbocsáthatatlanabb kisebbségi elnyomás.

A nyelvi nacionalizmus uralkodóvá válása pedig azt jelentette, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzetek egymás közötti határai folyékonyakká váltak. Míg Nyugat- és Észak-Európában a történeti status quo megtartotta a maga nemzetelhatároló jelentőségét, addig Közép- és Kelet-Európában az újjászületett nemzetek egymás közötti határai vagy teljesen elsüllyedtek a történelem viszontagságai között (a Balkánon), vagy ha fennmaradtak is a legújabb korig (Lengyel-, Magyar- és Csehország esetében), összetartó erejük meggyengült. Ebben a helyzetben {1-327.} a legnagyobb baj nem az volt, hogy a nyelvi határok nagyon kacskaringósak voltak, és nem igazodtak a földrajzi, gazdasági előírásokhoz, hanem az, hogy e nemzetek történelmi érzelmei – minthogy túlnyomó részüknek volt történelmi emlékezete – más és rendesen nagyobb területhez fűződött, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt. A nemzeti érzés itt is, mint mindenütt a világon, nemcsak az embereknek egy bizonyos csoportját fűzi egymáshoz, hanem az embereknek egy bizonyos csoportját a lokalitásoknak, szent városoknak, történeti emlékeknek egy bizonyos területi egységéhez is. Különösen erősek voltak ezek az érzelmek, ha a szóban lévő lokalitásokat egy kisebbségben lévő, kisebbségbe került vagy területileg körülzárt, de a nemzeti nyelvet beszélő lakosság lakta: az ilyen területekről vagy helyekről való lemondás egyszerűen erkölcsi lehetetlenségként jelentkezett. Hamar kialakult tehát az a helyzet, hogy az itt újjászületett összes nemzet szomszédai túlnyomó részével ádáz határvitákba bonyolódott.

A nemzeti létnek és a nemzet területi státusának bizonytalansága volt az a pont, melyből a közép- és kelet-európai nemzetek politikai hisztériái kiindultak.

4. Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása

Közkeletű ma az a nézet, hogy Közép- és Kelet-Európát, pontosabban azt az egész területet, mely a Rajnától keletre Franciaország és Oroszország között elterül, a politikai kultúra terén valami eredendő elmaradottság jellemzi. Utalnak e területek társadalmi viszonyainak elmaradt, antidemokratikus jellegére, politikai módszereik durvaságára, nacionalizmusuk szűk, kicsinyes és erőszakos voltára; utalnak arra, hogy e területen a politikai hatalom arisztokrata nagybirtokosok, monopolkapitalisták és katonai klikkek kezében van, melyektől ezek az országok nem {1-328.} képesek a maguk erejéből megszabadulni; utalnak arra, hogy e terület melegágya mindenféle zűrzavaros, homályos és hazug politikai filozófiának. Mindez azt látszik valószínűvé tenni, hogy e terület népei és országai nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésre alkatilag képtelenek. Ez az egész beállítás bizonyos való tényekből indul ki, azonban végkonklúziójában súlyosan félrevezető. Arra azonban kiválóan alkalmas, hogy ennek alapján egy kézlegyintéssel ki lehessen térni e terület konszolidálásának fáradságos és kényelmetlen kérdései elől, s indokolni lehessen a legkülönbözőbb, jobb- és baloldalról jövő, igen felületes és veszedelmes propozíciókat, melyek bármilyen különbözők is, egyben egyeznek: félelmetesek és veszedelmesek.

Semmi kétség, hogy ezek az országok a nyugat- és észak-európai kész, érett demokráciáktól igen messze esnek. Nem kétséges az sem, hogy ebben társadalmi szerkezetük adottságainak komoly része van. Azok az intézmények, melyek Nyugat-Európában a demokrácia előiskoláját alkották, Közép- és Kelet-Európa társadalmát sokkal kevésbé intenzíven dolgozták át. A nyugati értelemben vett, személyes, szerződésszerű relációkon alapuló hűbériség területe csak az Elbáig terjedt, azon túl a rideg, uniformizált jobbágyság túlnyomó uralma kezdődött. A polgári életforma s a kereszténység és humanizmus által megszelídített társadalmi módszerek és érintkezési formák uralma nyugatról keletre csökkenő mértékben ért el a legalsó rétegekig. Az egységes európai arisztokrácia társadalmi szerepének megszűnése tehát nagyobb megrázkódtatást váltott ki Közép- és Kelet-Európában, mint Nyugaton, ahol már készen állott egy fejlett, nem születésrendi vagy kevésbé születésrendi (polgári) társadalmi szerkezet az arisztokrácia szerepének átvételére. Mindez azonban nem változtat azon, hogy Közép- és Kelet-Európát évszázadokon keresztül csak fokozati különbségek választották el Nyugat-Európától, és Nyugat-Európához nemcsak területileg, de alkatilag is legközelebb esett. Olaszországról nem is beszélve, Németországot is városi életének intenzitása, a nyugati típusú hűbériség széles elterjedése és az ország kulturális teljesítményei {1-329.} a Nyugat integráns részévé teszik. A tőlük keletre lévő országokban pedig a politikai szabadságnak figyelemre méltó előzményei léteztek, s a 19. század Európájának egyik legnagyobb reménysége éppen az a hatalmas visszhang volt, melyet az európai szabadságeszme Kelet-Európában kiváltott. Ez a reménység nem vált be, de az, hogy miért maradt le ez a terület jobban Nyugat-Európától, mint azelőtt volt, merőben társadalmi okokkal meg nem magyarázható. Kétségtelenül akadtak már ötven évvel ezelőtt is olyan jó szemű nyugat-európai megfigyelők, akik észrevették Olaszország politikai kultúrájának stagnálását és élettelenségét, akik felismerték Németország európai kulturális és tudományos teljesítményei mögött a társadalmi szerkezet nagymértékű elmaradottságát, s meglátták azt is, hogy Kelet-Európa „szabadságszerető” kis nemzeteiben a szabadságeszme uralma nem olyan mély és nem olyan gyökeres, mint ahogyan az messziről látszik. Azonban nem akadhatott olyan, aki alkati okok alapján előre láthatta volna, hogy a 20. század kezdetén Oroszország és Törökország a társadalmi fejlődés egyenesebb vonalában lesz, mint Németország, Lengyelország vagy Magyarország. Ezt a helyzetet mással, mint a fejlődésnek történeti megrázkódtatásokból támadt megakadásával nem lehet magyarázni.

Nincs kétség abban sem, hogy ezekben az országokban arisztokrata nagybirtokosoknak, monopolkapitalistáknak és katonai klikkeknek olyan hatalmuk és befolyásuk van, melyet szabad szellemű és egységes fejlődésű ország el nem viselne. De rettenetesen felületes az a közkeletű vélekedés, hogy e terület kicsinyes, szűk, erőszakos és antidemokratikus nacionalizmusát a hatalmat birtokló vagy befolyással bíró arisztokrata nagybirtokosok, monopolkapitalisták és katonai klikkek abbeli érdeke magyarázza, hogy ez országok népeit rabszolgai engedelmességben tartsák, s figyelmüket a társadalmi kérdésekről eltereljék. Ez így nonszensz. Ezek az érdekek valahol hátul valóban meghúzódnak, és nagyon örülnek, ha akad olyan politikai mozgalom, mely engedelmes tömegeket szállít nekik. Azonban ha ez a tényező volna a döntő, akkor itt nem szűk nacionalizmus, hanem egyszerű {1-330.} szolgaság és állati elmaradottság volna. A nacionalizmus, még ha szűk és kicsinyes is, a demokratizmussal egytestvér komoly tömegérzelem, márpedig érdekviszonyokba szilárdan beleágyazott emberek és csoportok, mint már egyszer mondottuk, komoly tömegérzelmet sem stimulálni, sem átélni nem tudnak. Legfeljebb igyekeznek kihasználni és a maguk szempontjából erősíteni azt a félrevezető és zsákutcába terelő hatást, melyet a különféle történeti megrázkódtatások és félelmek egyes országok politikai fejlődésére gyakoroltak.

Az is igaz, hogy ezen a területen szerteburjánoznak a legzűrzavarosabb politikai filozófiák s a legotrombább politikai hazugságok, amilyeneket egészséges fejlődésű társadalomban még megfogalmazni sem igen lehet, nemhogy elhitetni. Gyermekes dolog azonban azt képzelni, hogy a politikai kultúra fejlődésének eltorzulását okozhatják zavaros filozófiák vagy a rosszindulatú propaganda izgatása. Komoly tömegérzelem csak indulatból származhat, indulat pedig csak valóságos élményből. A zavaros filozófiák féligazságai s a propaganda hazugságai csak akkor hatnak egyénekre vagy közösségekre, ha nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik őket féligazságok és hazugságok elhivésére, mert azok alapján öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják, hamis képzeteikben megrögződhetnek, és bizonyos indulataiknak kielégülést szerezhetnek. Egyensúlyozott lélekről a féligazságok és propagandahazugságok lepattannak. A kérdés az, hogy mi tette Közép- és Kelet-Európa népeit egyensúlyozatlanokká.

Minden szál a politikai hisztéria valamiféle fajtája felé mutat, a politikai hisztériák felgöngyölítésénél pedig első feladat felfedni azokat a történeti megrázkódtatásokat, melyek ezeknek az országoknak a fejlődését és egyensúlyát megzavarták. Két dologra kell gyanakodnunk: a demokratizmus idő előtti és robbanásszerű voltára s ennek nyomán a nemzeti keretek megalakulásának nehézségeire. A Rajnától keletre eső összes ország – ez vonatkozik Oroszországra is, mely egyébként nem tartozik bele az egész közép-kelet-európai komplexumba – a demokratikus {1-331.} eszmék rendszerét készen kapta, előbb, mintsem saját társadalmuk belső fejlődése és szükségletei ezeket a változásokat organikusan megérlelhették volna. Az Európát elöntő demokratikus közösségi tömegérzelem, a nacionalizmus is előbb és alaposabban öntötte el Közép- és Kelet-Európát, mint a demokratizmus maga. Ezért hiányzik a Rajnától keletre a társadalmi fejlődésből az eszmei programnak és a társadalmi fejlődés konkrét szükségleteinek az az egybehangzása, mely Nyugat-Európa társadalmi fejlődését oly szerencséssé tette. Németország, Olaszország – és valószínűleg Spanyolország – demokratikus fejlődésének rettenetes tehertétele ezenfelül még az is, hogy a demokratikus eszmék elterjedése egy váratlan és idegen erőszak: a napóleoni invázió történeti emlékével kapcsolódik össze. Nincs nagyobb ostobaság annál az iskolai közhelynél, mely szerint Napóleon érdeme, hogy háborúival a demokratikus eszméket egész Európában elterjesztette. Éppen ellenkezőleg, a demokráciának ez az erőszakos terjesztése – mint azt Ferrero bemutatta – egyik döntő oka annak, hogy ezekben az országokban a demokrácia és az általa felkeltett közösségi tömegérzelem, a nacionalizmus nem maradt feltétlenül egybekapcsolva, hanem egymással szembefordítható eszmei rendszerekként jelentkezett.

A belső politikai egyensúly végleges megbillenését azonban a nemzetté alakulás kínos és nehéz volta okozta Közép- és Kelet-Európában. Leírtuk, hogy Németország és Olaszország széttöredezése s a Habsburg és az ottomán birodalom megalakulása folytán hogyan váltak el egymástól ezen a területen az állami és nemzeti határok, s hogyan vezetett ez a nyelvi nacionalizmus megszületésére s ezen keresztül az összes itteni nemzeti keret összekavarodására. Ez pedig azt jelentette, hogy az itt élő nemzetek számára hiányzott az, ami a nyugat-európai nemzeteknél mind a valóságban, mind a közösség tudatában oly magától értetődően, világosan körülhatároltan, kézzelfoghatóan megvolt: a saját nemzeti és állami keret realitása, a főváros, a gazdasági és politikai összeszokottság, az egységes társadalmi elit stb., stb. Nyugat- és Észak-Európában az ország politikai felemelkedése {1-332.} és lehanyatlása, nagyhatalmi szerepe vagy összezsugorodása, gyarmatbirodalmak szerzése vagy elvesztése maradhatott merő epizód, távoli kaland, szép vagy szomorú emlék, mindezeket azonban végeredményben alapvető megrázkódtatás nélkül el lehetett viselni, mert volt valami, amit nem lehetett elvenni, nem lehetett vitássá tenni. Ezzel szemben a nagy Németország (Grossdeutschland), az egyesült Olaszország (Itália unita), az újjászületett Lengyelország (Polonia Restituta), a független Magyarország, a szabad Csehország stb. stb. bármennyire gyökeres lélektani realitások voltak is, és bármennyire heves érzelmek fűződtek is hozzájuk, mégiscsak posztulátumokban élő dolgok voltak. Be kellett bizonyítani, hogy Németország áll mindenek felett, hogy Olaszország nem puszta földrajzi fogalom, hogy Lengyelország nincs elveszve stb. A nemzeti keret tehát valami olyan dolog volt, amit meg kellett csinálni, helyre kellett állítani, ki kellett harcolni, és állandóan félteni kellett nemcsak a meglevő dinasztikus állami keretek hatalmi eszközeitől, hanem a saját népesség egy részének közönyétől s a nemzeti tudat ingadozó voltától is.

Ebből a helyzetből ered az egyensúlytalan közép- és kelet-európai politikai lelkiség legjellemzőbb vonása: a közösségért való egzisztenciális félelem, mely főleg a kelet-európai kis nemzetek közös élménye. Mindnyájuk életét beárnyékolta egy hol európai formák között, hol elviselhetetlen nyomással jelentkező idegen, gyökértelen államhatalom, mely – nevezték légyen azt császárnak, cárnak vagy szultánnak – megfosztotta őket legjobb fiaiktól, mert karriert kínált a legtehetségtelenebbeknek, és börtönt s akasztófát a legigazabbaknak. A történeti és etnikai határok háborúsága hamar rávitte a népeket az egymással való acsarkodásra is, s ha alkalmuk volt rá, egymáson is kipróbálták, amit a császároktól, cároktól és szultánoktól tanultak. Mindnyájan megismerték azt az érzést, mit jelent veszélyben tudni, elveszteni vagy ellenséges, idegen kézen tudni a nemzeti történelem megszentelt helyeit és idegen uralom vagy elnyomás alatt népük egészét vagy egy részét. Mindegyik számára voltak területek, {1-333.} melyeket okkal féltettek vagy jogosan követeltek, s egy sem volt közöttük, mely ne állt volna közel a részleges vagy teljes megsemmisüléshez. De nem menekült meg ettől az egzisztenciális félelemtől Németország és Olaszország sem, minden múltjuk, erejük, teljesítményük és összehasonlíthatatlanul nagyobb méreteik ellenére sem. Ezeknél sem homályosodott még el annak a tudata, hogy a nemzeti egység nem régen született meg, nem teljes, s még mindig élt [bennük] a félelem, hogy ezt az egységet valami külső vagy belső összeomlás bizonytalanná teheti. Nyugat-európai ember számára üres frázis, ahogyan Hitler vagy akár bármely kelet-európai kis nemzet államférfia a „nemzet halálá”-ról, a „nemzet megsemmisülésé”-ről beszél: nyugat-európai ember el tud képzelni kiirtást, leigázást vagy lassú beolvadást, de ez az egyik napról a másikra történő, merőben politikai „megsemmisülés” számára nem realitás. Innen van az, hogy a vulgáris marxizmusnak a nemzeti eszmével szemben elfoglalt tagadó álláspontja olyan más visszhangot váltott ki Közép- és Kelet-Európában, mint Nyugat-Európában. Nyugaton, ahol a nemzeti keret egy hosszú időre visszanyúló, folytonos reális faktumot jelentett, a marxizmus álláspontja egy lehetséges, kissé dogmatikus, de igen instruktív elmélet volt a sok közül, s egyike volt annak az extravaganciának, amit a nyugati társadalmak aggodalom és félelem nélkül eltűrnek fiaiktól. Ezzel szemben Közép-és Kelet-Európában az a gondolat, hogy a nemzeti eszme egy szűk tőkéscsoport érdekeit fedező ideológia, a nemzeti lét halálos veszedelmeként tűnt fel, éppen azért, mert e területen valóban volt benne valami. Nem azért, mintha ezekben az országokban valóban a tőkés polgárság lett volna a nemzeti eszme elsőrendű érdekeltje és hordozója; elsősorban nem ő volt, hanem az un. nemzeti intelligencia, s ez éppen ezen a területen egyáltalán nem esett össze, sőt nem is volt olyan nagyon összekapcsolódva a tőkés polgársággal. Az azonban valóban igaz volt, hogy ezekben az országokban a nép nagy tömegei, melyeknek számára a kialakuló új nemzeti keret nem esett egybe a dinasztikus állam történetileg megtapasztalt realitásával, bizonyos passzivitással állottak {1-334.} a nemzeti eszmével szemben, a nemzeti intelligencia tehát óriási erőfeszítéseket tett, hogy a népet „megtanítsa” a nemzet leckéjére. Persze valójában ezt a tanítást csak a történelem végezhette el, de addig is a vulgáris marxizmusnak az a felfogása, hogy a nemzeti eszme mögött szűk csoportok érdeke áll, halálos veszedelemmel fenyegette a nemzeti intelligenciának ezeket a „megtanító” erőfeszítéseit. Ezért volt lehetséges az országok jó részében a marxista szocializmussal szemben valóságos pszichotikus félelmet elültetni az intelligenciának oly rétegeiben is, melyeket az égvilágon semmi komoly érdekkapcsolat a kapitalista rendszerhez nem fűzött.

A közösségért való egzisztenciális félelem volt az a döntő tényező, mely ezekben az országokban a demokrácia és a demokratikus fejlődés helyzetét labilissá tette. Mondhatná valaki ezzel szemben, hogy a nemzetté alakulás nehézségei és az ezzel kapcsolatos egzisztenciális bizonytalanság érintett néhány nyugat-európai típusú országot, Norvégiát, Finnországot, Írországot is, s Napóleon leigázta Belgiumot, Hollandiát és Svájcot is anélkül, hogy ezek az élmények ezekben az országokban a demokráciát alá tudták volna aknázni. Ez igaz. Senki sem állítja, hogy Közép- és Kelet-Európa országai szabad társadalmi szellemű, a demokráciára előkészült országok voltak. De elindultak a demokrácia felé vezető úton, s Nyugat-Európát és Észak-Amerikát kivéve a világ minden részénél közelebb voltak ahhoz, hogy be is érkezzenek. Ezen az úton történeti megrázkódtatások s az ebből eredő félelmek állították meg őket. Az érett demokrácia ugyanis megfelel a felnőttség lélektani állapotának, a nemzeteket érő történeti megrázkódtatások pedig azoknak az egyéni megrázkódtatásoknak, melyek a nem eléggé ellenálló, nem felnőtt lelki alkatokat különféle hisztériákba bonyolítják. Ennek megfelelően a kész, érett, demokratikus társadalmak politikai kultúráját és erkölcseit a történelmi megrázkódtatások nem ássák alá, sőt még jobban megerősítik, ellenben a demokrácia útján éppen csak hogy megindult közösségek fejlődését megzavarják, és alig kioldható közösséglélektani görcsökbe bonyolítják. Demokratának lenni {1-335.} mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba: vagy valami háborús összeszedelőzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetőséget adott volna a nemzeti egységet fenyegető s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. stb. Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „árulók”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb és gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, az egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák. E fejlődés során Közép- és Kelet-Európa politikai életére a politikusnak egy sajátos típusa vált jellemzővé, a hamis realista típusa. E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus {1-336.} erők szárnyán emelkedett fel a politikába, kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőjévé és letéteményesévé váljon. (Bismarck40, a két Tisza41, a Brătianuk42, Pašić43, Bethlen44, Venizelosz45 stb. stb.) Ennek révén megszerezték a „nagy realista” renoméját, s a nyugat-európai típusú politikusokat mint „doktrinér”-eket és „idealistá”-kat sikeresen háttérbe szorították. Mindez érdekes, de logikus módon arra vezetett, hogy ezekben az országokban az államfői hatalom, melyet a demokratizmus előretörése itt is kezdett háttérbe szorítani, ismét megerősödött. A kormányok ereje ugyanis abból áll, hogy egyensúlyt tudnak tartani két tényező között; minthogy azonban az egyiket: a népképviseletet rendszeresen korrumpálták, ezzel megerősítették a másikat. Sőt éppen az államfői hatalom lett az a fórum, amelytől a hű alattvalók az éppen garázdálkodó kormányhatalomtól való megmentésüket várták. Ez pedig a meglévő demokratikus erők szétszórását jelentette, és visszaesést abba a demokrácia előtti állapotba, amikor a társadalom a bajoktól való megmenekülését nem a törvényektől, a kormány hatékony ellenőrzésétől és az állampolgárok politikai értelmességétől várja, hanem az államfő, a személyes hatalom kegyes jóakaratától és bölcs elhatározásától.

A nemzetté alakulás nehéz volta okozta azt is, hogy Közép- és Kelet-Európában a társadalmi vezetés terén olyan tényezők jutottak szerephez, vagy nyerték vissza szerepüket, melyek azután nagymértékben hozzájárultak a politikai fejlődés egészséges és demokratikus vonalának az elhajlításához. Nyugaton a demokratikus és nemzeti fejlődés mozgató elitje elsősorban jogászokból, közigazgatási emberekből, politikai írókból, a gazdasági élet vezetőiből, szabad foglalkozású értelmiségiekből és szakszervezeti vezetőkből tevődött össze. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben kétirányú eltolódás is történt: egyrészt – a demokrácia szellemével szöges ellentétben – újból döntő szerephez {1-337.} jutott a monarchia, a nemes és a katona, másrészt egészen különleges szerepet kapott az ún. nemzeti intelligencia.

A monarchiát, a nemest és a katonát az juttatta szerephez, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzeti keret kialakítása nemcsak belső politikai mozgalmat kívánt, hanem területi átrendeződést, az európai államrendszert érintő változást is. Az a dinasztia, az az arisztokrácia, az a hadsereg tehát, mely a nemzeti egység, a nemzeti függetlenség ügyében szerepet vállalt, ezzel bizonyos fokig vagy bizonyos időre kivonta magát a monarcha, az arisztokrácia és a katonai szellem kijelölt sorsa, a fokozatos vagy hirtelen dekadencia alól, s abban a harcban, melyet a demokrácia mindenféle személyes uralmi helyzetek ellen folytatni szokott, egy bizonyos kivételes „noli me tangere”46 helyzetet tudott biztosítani magának. Ez alapozta meg a Savoyai-ház47 karrierjét, ez váltotta ki a Habsburgok és Hohenzollernek48 harcát Németországban, s tette a Hohenzollern-házat a demokratikus fejlődés súlyos akadályává. Ez okozta azt, hogy az arisztokrácia ezekben az országokban némi presztízscsökkenés után ismét megerősödött s szerephez jutott, bár éppen azon az áron, hogy belekapcsolódott a hisztérikus tömegérzelmekbe, azaz kivetkőzött abból, ami létjogosultságát és teljesítőképességét egykor megadta: elit voltából. Ez váltotta ki a hadsereg és a katonák jelentőségének és súlyának megnövekedését az összes közép- és kelet-európai országban. S ez vezetett többek között arra, hogy a nemzeti érzés két komponense közül ezekben az országokban a nemesi-katonai, vagyis az uralmi, agresszív és reprezentatív érzelmek túlsúlyra jutottak a polgári, vagyis a civilizált, bensőséges és békeszerető érzelmek felett.

A nemzeti intelligenciának Közép- és Kelet-Európában ugyan sokkalta kisebb volt a társadalmi presztízse (főleg Közép-Európában), és sokkal kevesebb volt a múltja, hagyománya és politikai kultúrája, mint a nyugat-európai értelmiségnek, ugyanakkor azonban sokkal nagyobb volt a fontossága és felelőssége a nemzeti lét szempontjából. Különösen megnövekedett a jelentősége azoknak az értelmiségi foglalkozásoknak, melyek a nemzeti közösség {1-338.} megkülönböztető sajátosságaival foglalkoztak, s azokat ápolták: íróknak, nyelvészeknek, történészeknek, papoknak, tanítóknak, etnográfusoknak. Ezért lett a „kultúra” ezekben az országokban olyan óriási politikai jelentőségű momentum, ami azonban nem annyira a kultúra virágzását jelentette, mint inkább elpolitizálódását. Minthogy ugyanis ezek az országok nem „léteztek” a megszakítatlan történeti folytonosság nyugat-európai értelmében, a nemzeti intelligenciára hárult az a feladat, hogy feltárják és ápolják az új vagy újjászülető nemzet megkülönböztető és különálló nyelvi, népi individualitását, és igazolják – ami valóban igaz is volt –, hogy ezek az új népi keretek a maguk nemzeti életének minden hiányossága ellenére is gyökeresebbek és elevenebbek, mint az itt meglévő dinasztikus állami keretek. Ezen az úton született meg, mint azt már mondottuk, a nyelvi nacionalizmus ideológiája. Mindez magában nem veszélyeztette volna a demokratikus fejlődést, sőt ezek az értelmiségi rétegek kezdetben gyakran lényegesen demokratikusabbak voltak, mint a Nyugat-Európában szerepet vivő tőkés polgárok és jogászok. Ez a fejlődés azáltal vált egy végzetes elhajlás kiindulópontjává, hogy innen indultak ki azok a zavaros politikai elméletek és filozófiák, melyek utóbb elborították e félelemmel terhelt közösségek politikai életét. Teljes tévedés tehát azt hinni, hogy ezen a területen tovább folytatódott a dinasztikus, arisztokratikus és a szó klasszikus értelmében vett katonai-lovagi világ. A dinasztikus, arisztokratikus és katonai erőknek csak a hatalma és a társadalomra gyakorolt nyomása maradt meg, ellenben politikai értékelésükben teljesen átvették a nemzeti intelligencia értékeit, céljait, félelmeit és vágyait. A maguk értékvilágából ezekhez legfeljebb annyit adtak hozzá, amennyire a félelem lelkiállapotának szüksége van bizonyos monarchikus, arisztokratikus és katonai tendenciákra: egységre, fegyelemre, rendre, forradalomellenességre és tekintélytiszteletre.

Ezen a ponton érdemes kitérni a militarizmus kérdésére. Nincs annál korlátoltabb és botorabb dolog, mint a militarizmus gyökerét egyik vagy másik nép természet adta brutalitásában {1-339.} vagy katonai klikkekben keresni. A németek és svédek természet adta brutalitása és Hindenburg49 vagy lord Kitchener50 katonai szelleme között nem mutatható ki lényeges különbség. A militarizmus társadalmi jelenség, s egy társadalmat militaristává nem az tesz, hogy katonái hogyan gondolkodnak a háborúról és magukról, hanem az, hogy a társadalom hogyan gondolkodik a hadseregről. Európában olyan társadalom, mely szerkezeténél fogva militarista volna – abban az értelemben, ahogyan a spártai vagy a kozák az volt – ma sincsen, s a német sem az, vagy legalábbis eddig nem sikerült maradéktalanul azzá tenni. Európában a hadseregnek a társadalomban való elhelyezkedése ezer éve az, hogy van egy nép, mely földet művel, ipart űz, kereskedik és hivatalnokoskodik, és van egy hadsereg, amely, ha kell, háborúskodik, s háború idején az általános védkötelezettség rendszerénél fogva esetleg az egész népet beszervezi, ám mindez nem változtat azon, hogy a társadalom a hadsereget szükséges rossznak tekinti: hajlandó ünnepi órákban hadseregének történeti dicsőségén fellelkesülni, és hajlandó a veszedelem órájában a hadsereg keretében bőrét a közösségért vásárra vinni, arra azonban normális lelkiállapotban nem kapható, hogy a nagy, az erős, a félelmes hadsereg minden igazi veszedelemtől függetlenül, önmagáért, gyönyörűséggel és büszkeséggel töltse el. Hogy ebbe a lelkiállapotba kerüljön, ahhoz az kell, hogy az illető társadalom átélte légyen a teljes bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a lefegyverzettség, a hadsereg-nélküliség történeti élményét. Ez az élmény először 1806–1813 között51 Poroszországban vált – a szó modern, demokratikus, azaz tömeges értelmében vett – egész társadalom élményévé. Helyesen állapítja meg tehát Ferrero, hogy ezen a ponton született meg a modern európai militarizmus, mely utóbb többé-kevésbé minden félelemben élő közép- és kelet-európai társadalom lelkéhez utat talált.

Magától értetődik, hogy a zűrzavaros politikai elméletek és filozófiák mögött is a nemzeti lét bizonytalanságát s az ezzel kapcsolatos félelmeket találjuk: azt a hisztérikus lelkiállapotot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és {1-340.} a kívánatos dolgok mögött. A vágyak és realitás diszkrepanciájának jellegzetes ambivalens lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítményeik valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban olyan csüggedten tudja magára alkalmazni a „kis nemzet” vagy a „vesztes nemzet” megjelölést, ami pl. egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztízsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak ingatag s elégtelen voltára rámutatni, még kevésbé engedik be nem teljesült vágyképeiktől megfosztani magukat. Ebben a lelkiállapotban a politikai értékek iránti érzék megzavarodik: az értékek háttérbe szorulása közös vonása mindazoknak a primitív lelkiállapotoknak, melyeket a létért való harc dominál, a lét állandó és kiút nélküli bizonytalansága pedig az értékvilág teljes megzavarodását idézi elő. Ezért nagyon veszedelmes az egzisztenciálfilozófiának az a vulgáris – s Közép-Európában elterjedt – bölcsessége, mely szerint a veszély állapota termékeny, s csak a megsemmisüléssel való szembenézés ébreszti az egyént és közösséget az élet igazi értelmére, és teszi képessé a teremtő erők összeszedésére („Stirb und werde!”, „Vivere pericolosamente!”52). Mindez csak az érett, egyensúlyozott, felnőtt jellemre áll, az éretlen, kamasz egyénben vagy közösségben a lét bizonytalansága az értékek bizonytalanságát váltja ki. Így alakult ki ezekben az országokban egy furcsa nemzeti materializmus, mely távoli rokonságot tart a marxizmus szociális materializmusával. Ahogyan az osztályharc lázában élő ipari munkásság sokáig érzéketlen és pusztító szándékú volt azokkal a finomabb értékekkel szemben, melyeket a birtokló osztályok [az] otthon, igények és viselkedési formák terén éppen a birtoklás nyugalma folytán ki tudtak fejleszteni, ugyanígy a megalakulás lázában élő nemzetek {1-341.} sem vették észre, hogy a nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron felmutatni akarnának valamit. Míg azonban az osztályharcos munkásság értékvilága – abban az arányban, amilyen arányban politikai súlyuk megnövekedett, politikai lehetőségeik kitágultak, és reményeik megvalósultak – minden vonalon elmélyülésre és gazdagodásra képesnek bizonyult, addig a legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történeti katasztrófák és zsákutcák hatására mindjobban összeszűkült, és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott. Így az ő nemzeti materializmusuk sokkal értékpusztítóbbnak bizonyult, mint az osztályharcos munkásság szociális materializmusa. A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendeződött, s mind reális, mind képzelt teljesítményeik – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztették spontán, öncélú jellegüket, és belekerültek a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. A hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha a nemzet nevében, a nemzet érdekében történt. Hogy mindez végsőleg a nemzet alapvető morális tartalékait emészti fel, azt – jó materialistákhoz illően – nem akarták észrevenni.

Így alakult ki ezekben az országokban – Német- és Olaszországban csakúgy, mint az összes kelet-európai kis országban – egy zűrzavaros és hamis kategóriákkal dolgozó politikai publicisztika, melynek keretein belül az európai politikai gondolkodás összes közkeletű fogalma belekerült az öndokumentációnak és az önigazolásnak ebbe a fegyvertárába. Ennek folytán egyszerű gondolatokból és többé-kevésbé helyes általánosításokból átalakultak az Abszolút Jó vagy az Abszolút Rossz metafizikai rangra emelt megnyilvánulásaivá, misztikus lényegekké, mágikus varázsigékké, melyeknek az a legfőbb feladatuk, hogy vágyképeket megelevenítsenek, és olyan egyszerű tényeket, melyekkel ez vagy az a közösség nem óhajtott szembenézni, elködösítsenek. A „nemzeti” tudományok művelői kezdték kidolgozni „tudományos” {1-342.} alapon a nemzeti lét történelmi – vagy ha ez nem volt, őstörténeti – jogosultságát, a területi viták „tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan” felderített koncepciója szerint követnie kell. Az ilyenfajta eszközként használt, nem önmagáért való tudomány pedig – azonfelül, hogy ezeknek az országoknak tudományosságát nagymértékben korrumpálta – e nemzetek elitjét is radikálisan hamis viszonyba hozta a valósággal; arra szoktatta, hogy valóság helyett posztulátumokra, teljesítmények helyett igényekre építsen, és az okok és okozatok egyszerű láncolatán kívül gondolkozzék. Ha szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy egyikük a másikkal nem képes megférni egy államtestben, akkor geopolitikai adottságokra mutattak rá, melyek előírják az együttélést, sőt közvetve azt is, hogy kié legyen a vezető szerep ebben az együttélésben. Ha megkérdezték őket, hogy miért akarnak uralmat gyakorolni olyan népeken, melyek ezt nem kívánják, s miért akarnak többek lenni azoknál, akiknél nem többek, akkor régészeti leletekre, népdalokra, népművészeti motívumokra, szókölcsönzésekre, szárnyas oltárokra, könyveik és intézményeik hatására mutattak rá, melyek mind azt bizonyítják, hogy az illető nép őnélkülük még ma is a legsötétebb barbárságban sínylődnék. Ha számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúráról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben vagy a törökökkel szemben vagy az első világháborúban kaptak. Ha esztelen és hiú külpolitikájukat hányta valaki szemükre, akkor történelmük évszázadokra visszanyúló vagy pláne időtlen metafizikai „értelmé”-re mutattak rá, mely nekik ezt vagy amazt a politikát fatálisan megszabja. Ne gondoljuk, hogy ezek merő extravaganciák maradtak; kevésbé durva formában a legszakszerűbb, legtárgyilagosabb, legmodernebb gondolatmeneteket is átszőtték, és végsőleg meghamisították.

A demokratikus fejlődés megakadása, a társadalmi vezetés tényezőinek az eltolódása és a politikai értékvilág megzavarodása {1-343.} dolgozta meg azután a talajt ahhoz, hogy a demokratikus forradalommal járó politikai romantika szertelenségei Közép- és Kelet-Európában nemcsak állandósultak, hanem rettenetes, paradox kimérákká torzultak, s ami a legvészesebb, a demokrácia ellen fordultak.

A nagy ember, a zseniális politikai vezető romantikájából született meg a közösség hisztériáját megtestesítő diktátor katasztrofális jelensége s a neki való engedelmesség félelmetes és terméketlen új tömegérzelme. A zseniális politikai vezető romantikája mindenképpen nagy veszedelmet jelent vagy jelenthet egy közösség politikai fejlődése számára, s azok a népek, melyeknél a demokrácia végül is átjárta a társadalom egészét, előbb-utóbb rájönnek arra, hogy egy felnőtt nemzet – bármennyire szüksége van is jó és képes vezetőkre – a maga közösségi alkotóképességét éppen úgy nem alapíthatja egyetlen ember vélt vagy akár valódi emberfeletti zsenialitására, ahogyan nem alapíthatja a királyok született erényeire sem. Mindamellett valamennyire is egyenes vonalú politikai fejlődés esetén a zseniális diktátor esetleg megtestesíti és elvégzi a politikai fejlődés egy bizonyos konkrét feladatát. Különösen a közösség robbanásszerű átalakulása esetén alkalmas az ilyen diktátor tekintélye arra, hogy az elért eredményeket a realitásba beleágyazza és konszolidálja (Lenin, Sztálin, Kemál53). Azonban Közép- és Közép-Kelet-Európának azokban az országaiban, ahol a közösségeken kollektív hisztériák vettek erőt, ahol a vágyak és realitás diszkrepanciája olyan éles lett, hogy a közösség végleg elveszítette realitásérzését, ott a diktátor utáni kívánság nem a nagy realistákat, a nagy konszolidátorokat hívta elő, hanem olyanokat, akikben ilyen vagy amolyan formában a közösség hisztériája megtestesült. A nép vágyait megtestesítő diktátor alapjában véve demokratikus jellegű és eredetű kívánság, de ha a közösség politikai célképzetei megzavarodnak, akkor a diktátor nemcsak a közösség céljait, hanem egyben a lehetetlen célok meghiúsulását és katasztrófába torkollását is megtestesíti.

A romantikus hazafi Közép- és Kelet-Európában az antidemokratikus nacionalista típusává deformálódott, azzá az emberré, {1-344.} aki a nemzeti végveszedelem állandó érzésében él, s ebben a lelkiállapotban mindjobban lehetetlennek és időszerűtlennek érzi az elfogulatlanságnak, tárgyilagosságnak, nyugalmas alkotó munkának azokat az erényeit, melyek a demokráciával járnak, s ezen az úton magával a demokratikus ideológiával is meghasonlásba jut, s az internacionalizmust a hazaárulással veszi egyértelműnek.

Deformálódott Közép- és Közép-Kelet-Európában a nép romantikája is. A szuverén nép tökéletessége lehetett kezdetben romantikus fikció, de ha a nép politikai fejlődése elért arra a fokra, hogy magamagát kormányozni tudja, akkor a nép romantikája – feladatát elvégezvén – részben igazolódott, részben megszűnt. Közép- és Kelet-Európában azonban a nemzetté alakulás megrázkódtatásai közepette állandósult a nemzeti közösségek infantilis lelkiállapota, s ennek előbb-utóbb olyan történeti tapasztalatai adódtak, melyek után az a gondolat, hogy a nép magamagát kormányozni képes, hitelét vesztette, sőt ellenkezőleg, újból erőre kapott az az arisztokratikus tömegvető tendencia, mely szerint a nép eredendően kiskorú. Egy olyan közösség azonban, melyet a tömegessé vált modern közösségi érzelmek szele megérintett, soha többé a régi értelemben vett születési arisztokratizmushoz vissza nem térhet. Ehelyett megjelenik a népies tömegmegvetés vagy, ha úgy tetszik, a tömegmegvető népiesség abszurduma, melyet Hitler és Mussolini s a körülöttük lévő fasiszta elit testesít meg, akik mélységesen pesszimisták az ember erkölcsi értékével szemben, mélységesen megvetik a tömeg infantilis jellemét, s nem veszik észre, hogy teljességgel osztoznak a vezetésük alá került közösség infantilis lelkiállapotában és infantilis vágyaiban.

Az öncélú forradalmi romantikából született meg a reakcionárius forradalom fából vaskarikája. Egészséges fejlődésű társadalomban a forradalmi romantika minden dúlása mellett is magától értetődő maradt, hogy a forradalom és a társadalmi fejlődés valamiképpen egyirányú dolgok. A forradalmi romantika és a forradalom technikája azonban lehetőséget adott arra is, hogy {1-345.} magáévá tehesse őket bármiféle egyéb mozgalom is, ha elegendően erős érzelmekre támaszkodik. A demokrácia ellen fordult nacionalizmus pedig erős – úgy látszik, maguknál a demokratikus érzelmeknél is erősebb – érzelmekre támaszkodott. Megszületett tehát Közép- és Kelet-Európában a forradalom legkártékonyabb típusa, a reakcionárius forradalom, mely maga a contradictio in adiecto, a teljes belső értelmetlenség és végsőleg az értékek teljes pusztulása, a nihil felé mutat. Az értékőrző tradicionalizmusnak ugyanis megvan a maga értelme a naiv racionalista radikalizmussal szemben, éppen úgy, mint a forradalomnak az elszáradt, formalista tradíciókkal és betáblázott érdekekkel szemben. De kiállani a tradicionális értékek, a múlt, a hagyomány, a család, a történelem, a dicsőség stb. mellett úgy, hogy ezenközben forradalmárok is vagyunk, azaz hagyományos módszerek és konvenciók teljes felrúgásában találjuk örömünket, ez gyakorlatilag és végsőleg annyit jelent, hogy az értékeket is aláássuk, és a haladást is megállítjuk, s nem marad meg más, mint a merő forradalmi láz, az önmagáért való akció és dinamizmus romantikája.

Végül az a romantikus, de azért még mindig demokratikus elgondolás, hogy a háború az egész felkelt nép háborúja a támadó vagy a zsarnok ellen, deformálódott Közép-Európában a népek egymás elleni irtóháborújává. A demokrácia még az általános védkötelezettség uralomra jutása után sem volt természeténél fogva agresszív, csak félelmei tették időnként azzá. Olyan nemzeteknél azután, melyek sokat és félelemkeltő módon szenvedtek egymástól, megjelent az a koncepció, hogy a háború demokratizálódása egyszerűen abban áll, hogy az uralkodók közötti háború népek közötti háborúvá válik. Az első reális élmény, mely ennek a szörnyű elgondolásnak tápot adott, a forradalmi és napóleoni hadseregek németországi pusztítása volt, amiből többek között a németeknél az Erbfeind-komplexum megszületett. Mindezt azonban még lehetett bizonyos fokig a zsarnok Napóleon rovására írni. Az 1870–71. évi francia–német háború volt az első, melyet a tömegek mindkét oldalról nemzeti és demokratikus {1-346.} érzelmekkel vívtak: a „levée en masse” elrendelése után a francia nép azzal a tudattal harcolt, hogy a nemzeti terület invázióját kell elhárítania a Hohenzollern-zsarnoksággal szemben, a nemzeti egység lázában élő németek pedig azzal a tudattal harcoltak a franciák ellen, hogy III. Napóleon, illetőleg a helyébe lépett francia nép a német egységet mindenáron meg akarja akadályozni. Az a gondolat, hogy az elnyomó zsarnok pozitúrájába egy egész szomszéd népet be lehet helyettesíteni, volt a kiindulópontja a népek közötti háború végzetes koncepciójának, egy olyan atavisztikus jelenségnek, melyet Európa már évszázadok óta nem ismert. Ezzel párhuzamosan folyt mind napjainkig az európai háborús gyakorlat kétségbeejtő eldurvulása. Ez az a pont, ahol a deformálódás nem szorítkozik Közép- és Kelet-Európára, hanem kiterjed az angolszász világra is, s ezen a téren az angolszász világból sem sugároznak regeneráló erők. A 18. század szabályozott, mértéktartó háborúja s az európai hadseregek morális hagyományai elsősorban a kontinens vívmányai voltak. Az angolszász világ, mely nem ismerte az állandó hadsereget, mindig is hajlott arra, hogy a háborúban a népek háborúját lássa. Napjainkra azután a háború angolszász felfogása, az általános védkötelezettség francia forradalmi romantikája és a közösségi erkölcsök közép- és kelet-európai eldurvulása együtt elérték azt, hogy ebben a háborúban teljes mértékben érvényesül a kölcsönös bizalmatlanságon alapuló legbornírtabb katonai materializmus.*Rettenetesen lesújtó olyan nyilatkozatokat hallani, hogy ez vagy az a műemlék nem éri meg egyetlen katona életét sem. A szabályokat respektáló és magasabb célokért folyó háború mindenkor katonák életének a kockára tételét jelenti valamely magasabb érték kedvéért, s ez olyan morális befektetés, mely hosszú lejáratra „emberélet-valutában” is „kifizeti” magát, és meghozza a maga gyümölcsét. Ami nem jelenti azt, hogy az eldurvulásnak ne volnának további lehetőségei: a mértéktartó háborúviselés eddig respektált szabályain is túl lehet menni a merő népirtás és szadizmus irányában.

Az európai demokratikus fejlődés deformációs termékei, fából vaskarikái: a közösségi hisztériát megtestesítő diktatúra, az antidemokratikus {1-347.} nacionalizmus, a tömegmegvető népiesség, a reakcionárius forradalom és a népek közötti háború eszméi töményül együtt vannak a fasizmus ideológiájában. Szó sincs arról, hogy a fasizmus egyszerű reakció vagy a monopolkapitalizmus politikai formája volna: a demokratizálódás megérett belső szükséglete nélkül s az ezt tévútra terelő történeti megrázkódtatások és zsákutcák nélkül nincs fasizmus. Félrevezető, ha a fasizmust úgy állítjuk szembe a szelídségen és az emberi személyiség tiszteletén alapuló keresztény-humánus társadalmi és erkölcsi felfogással, mint amely egy alapvetően más, ellenkező erkölcsi alapelven: a vak engedelmességen és az önfeláldozás törzsi erényein alapuló harcos-heroikus értékvilágot képviselne. Ez a beállítás bizonyos egyenrangúságot tételez fel a két princípium között, amiről a valóságban szó sincs. Európa számára a folytonosságnak és a jövő formálásának komoly igényével csak egyetlen világnézet lehetséges: az emberi személyiség tiszteletén alapuló felfogás, a szabadság és demokrácia világnézete, mely a ma számára magában foglalja a hatalom spiritualizálásának és az osztály nélküli társadalomnak a követelményeit. Teljes tévedés azt képzelni, hogy végig az európai történelmen keresztül létezett és érvényesült volna a keresztény-humánus-szabadságeszmés értékvilággal szemben – akár csak latensen is – egy független, ellentétes princípiumokon nyugvó harcos-heroikus értékvilág. Igaz csak annyi, hogy a fasizmus valóban apellál azokra a primitív, törzsi jellegű erkölcsi kategóriákra, melyek a kereszténység előtt az európai kontinens fiatal népeinél érvényesek voltak, s mindenekfelett a születés értékrendjén alapultak. Ez az értékrend legtovább és legerősebben Németországban élt tovább, s a hitlerizmus sok ponton hozzákapcsolódott ennek az értékrendnek a reminiszcenciáihoz.*A fajelméletben – mely nem organikus része minden fasizmusnak – benne van a születési kiválasztás ősi, törzsi hite, azonban a fajelmélet ennek nemcsak a felfokozását, hanem a feloldódását is jelenti, amint azt a hitlerizmus részletes tárgyalásánál látni fogjuk. De a kereszténység kétezer éves teljesítménye éppen az volt, hogy ezeket a törzsi erényeket megnemesítette, {1-348.} magasabb síkon értékesítette, és a vak engedelmességből felelős önfegyelmet, a vak odaadásból személyes önfeláldozást s a faji érzésből közösségi érzést csinált. A fasizmusnak csaknem összes értékképzete tiszta vagy eltorzult keresztény, nemzeti és demokratikus értékképzet, s legfőbb lényegük az, hogy a nyugati emberiség néhány aktuális társadalomerkölcsi problémáját (az erkölcsi heroizmus, a társas tekintély és a közösségi szellem regenerálását) próbálja megoldani torz és túlméretezett kimérák (az erőszak mítosza, Führer-Prinzip, fajelmélet) formájában. Az eltorzulásnak pedig az az oka, hogy a fasizmus értékvilága nem egy vagy több elv körül jegecesedett ki önálló rendszerré,*Egy nemzetközi fasiszta kongresszus a harmincas években, Svájcban felvetette a fasizmus alapgondolatának kérdését, s kiderült, hogy ez igen zavarba hozó kérdés. Az olaszok a „Romanitá”-t54 javasolták (obscurum per obscurius!55), de ezzel a norvég fasiszták nem tudtak mit kezdeni. Hasonló kérdés sem a kereszténységet, sem a liberalizmust, sem a szocializmust nem hozná zavarba! hanem egy történelmi hisztéria forgatagában csapódott ki abból a zűrzavarból, amelybe a kereszténység és humanizmus társadalmi értékvilága a legújabb kori forradalmakkal kapcsolatban beleesett. Teljesen hamis tehát a fasizmust az európai jobboldal és baloldal, az európai Tradíció és az európai Progresszió örök nagy vitájában „szélsőjobboldal”-ként elhelyezni. Legfeljebb annyi igaz, hogy inkább a jobboldal eltorzulása, mint a baloldalé, viszont egy olyan eltorzulás, melyet a baloldal, az európai demokratikus forradalom váltott ki. Nem lehet igazi jobboldal azért, mert az európai Tradíció mindenekelőtt az európai módszerek és formák őrzését jelenti, a fasizmus pedig ezeknek a felrúgását. A fasizmus nem önálló rendszer, mert legfőbb gondolatai negatív jellegűek; de még csak nem is „antitézis”, hanem az európai demokratikus fejlődés deformációs terméke.

Részletszemlélet az is, ha a fasizmus lényegét egyszerűen a gengsztertípus, a törvényen kívüli ember lázadásával magyarázzuk. A gengsztertípus természetesen nem mulasztja el azokat a kiváló alkalmakat, melyeket a fasizmus jelent, azonban ahhoz, hogy törvényen kívüli ember szerephez jusson, kell valami, ami előbb megingatja a törvényt, s ehhez a törvényen kívüli ember {1-349.} maga sohasem elég. A törvény uralmának legnagyobb ellensége nem a törvényen kívüli ember, hanem azok a tisztázatlan és hamis helyzetek, melyek a törvényt rosszá, ellentmondóvá és képmutatóvá teszik.

A fasizmusban az történik, hogy a nemzeti életnek valami nagy megrázkódtatása hisztériával és félelemmel tölti el a közösség ügyeivel legerősebben azonosulni tudó értelmiségi réteget; az elburjánzó félelmi állapotban az egészében még nem demokratikus társadalomnak a rendet mindenek fölé helyező polgári és kispolgári elemei kapcsolatba kerülnek a forradalmi változásokkal szemben az államfenntartást és fegyelmet hangsúlyozó arisztokratikus és katonai szemlélettel; mindez támaszt talál a proletárság nem öntudatos részének abban a hajlandóságában, hogy a gondoskodást többre becsülje a szabadságnál; az a hiányérzet, melyet a személyes uralom hiánya vált ki, romantikus hőskultuszba torkollik, és diktátort emel maga fölé; a forradalmi romantika kielégülést nyert a tradicionális politikai módszerek felrúgásában, a rend elemeit pedig megnyugtatja az, hogy mindez a hatalom nevében s egyelőre a renitensekkel és az idegenekkel szemben történik; a születési kiváltságok felszámolásának szüksége pedig a nemzethez tartozás mint jellegzetes születési kvalifikáció felmagasztalásával reagálódik le, ami egyúttal mind a nemzeti, mind a társadalmi önbizalomhiányt átlendíti az ellenkező végletbe, túlzott nemzeti tudatba. A fasizmus éppen a demokratikus átalakulás belső aktualitása miatt mindig nagyon is hangsúlyozza antidinasztikus, népi jellegét s a születési különbségeknek a nemzeti egységben való eltűnését. Végül is azonban kielégítetlenül hagyja a demokrácia igazi igényeit, mert a személyes uralom mindennél erősebbé válik, a születési kiváltságoknak csak a presztízse szűnik meg, de nem a tényleges konzekvenciáik, s az egészből kimarad a leglényegesebb: az ember méltósága és szabadsága. Mindez arra vezet, hogy a fasizmus egyrészt nagymértékben felőrli a demokráciának a társadalomban megtalálható reális tartalékait és erőforrásait, ugyanakkor azonban a fasizmus bukásának pillanata a lehető legkedvezőbb {1-350.} lélektani pillanat a demokratikus fejlődés újrafelvétele számára, csak éppen hiányoznak hozzá a társadalom saját belső erői. Szerencsés esetben a királyi tekintélyre támaszkodó alkotmányos monarchiáknak, a felülről adott alkotmányoknak s az okos emberek észrevétlen abszolutizmusának a klasszikus pillanatai ezek, szerencsétlen esetben pedig a teljes anarchia és káosz [pillanatai].

A demokratizmusnak ezek a paradox melléktermékei okozzák, hogy Közép- és Kelet-Európában – ellentétben Nyugat- és Észak-Európával és Oroszországgal – a társadalmak elvesztették a kontaktust az európai társadalmi fejlődés egyenes vonalával, melyet fentebb a születésrendi szerkezet és a személyes uralom felszámolásában jelöltünk meg. A progresszív és reakciós forradalmak váltakozása Közép- és Kelet-Európában eleven realitást adott annak a közveszélyes tévtannak, hogy a koreszmék századonként vagy pláne negyedszázadonként forradalmasulnak és változnak mindannak az ellenkezőjére, ami azelőtt koreszme volt. Országokban, ahol a társadalom gyökeréig ható liberalizmusról szó sem volt, oly fölénnyel tudják megállapítani, hogy a liberalizmus „elavult” s csudálkozni a nyugati országok „elmaradt”-ságán, ahogyan tizenhat éves ifjak Homéroszt vagy Shakespeare-t hajlandók „túlhaladott” álláspontnak minősíteni. Közben persze az a helyzet, hogy Közép- és Kelet-Európa amúgy is valamivel hátrább lévő társadalmainak fejlődése a nagy energiát lekötő kilengések között még jobban meglassúbbodott, ha nem állott is meg egészen, s eget rengető forradalmaik után ma sokkal messzebb vannak Nyugat-Európától, mint voltak egy fél évszázaddal ezelőtt.

5. A területi viták nyomorúságai

Közép- és Kelet-Európa területi státusának összezavarodása és politikai kultúrájának deformálódása a legsúlyosabb következményekkel az itteni nemzetek egymás közötti viszonyában járt. {1-351.} Minden politikai hisztéria ugyanis egyrészt félelemből és bizonytalanságérzésből származik, másrészt a felelősség és feladatok vállalása előli kitérés vágyából. A félelmet és bizonytalanságot okozó területi viták és területi ostobaságok tehát egyrészt okaivá vagy súlyosbítóivá váltak a hisztériáknak, másrészt maguk is belekerültek a felelősség és a feladatok vállalása előli kitérés jogcímei közé. A távoli szemlélő mindezt úgy fogalmazza meg, hogy e terület politikai élete tele van kicsinyes és kibogozhatatlan területi vitákkal, és minden itteni nemzet úgyszólván az összes szomszédjával az állandó területi viszálykodás állapotában van.

Nyugat-Európa megvetéssel nézi a területi vitákat, mint az egészséges ember a beteget. Nem tudja, hogy milyen könnyű betegségbe esni, s azt hiszi, hogy nagysága folytán nincs területi vitája, holott területi viták hiánya folytán egészséges.

Mondottuk már, hogy a nemzetalakulás eltérő módja okozta, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzetek egymás közötti határai bizonytalanokká váltak. Míg ugyanis Nyugat- és Észak-Európában a történeti status quo megtartotta a maga nemzetelhatároló jelentőségét, addig Közép- és Kelet-Európában a nemzetek egymás közötti határai vagy teljesen elsüllyedtek a történelem viszontagságai között (a Balkánon), vagy az összetartó erejük gyengült meg (Lengyel-, Magyar- és Csehország esetében), s helyettük az esetek túlnyomó többségében a nyelvi határ vált a nemzetek elhatárolójává. A nemzeti érzés azonban nemcsak embereket kapcsol egymáshoz, hanem embereket egy bizonyos területhez is, s ezek a területek Közép- és Kelet-Európában nem mindig estek egybe a nyelvi keretekkel, hanem a történeti birtoklás, történeti reminiszcenciák vagy akár legújabb kori birtoklás alapján más nyelvű területekhez is kapcsolódtak. Ebből pedig az következik, hogy Közép- és Kelet-Európában minden határprobléma, mely a szó komoly értelmében probléma, két szempont szembenállásából származik: az egyik a történeti hovatartozás, a status quo, valamely történeti érzelem vagy igény szempontja s másik az etnikai, nyelvi hovatartozás szempontja. S a {1-352.} probléma mindenütt az, hogy ott, ahol a nyelvi nacionalizmus a történeti egységeket kikezdte, a történeti határról át kell menni a nyelvi határokra, ez azonban vegyes nyelvű területen az egyes lokalitásokhoz fűződő történeti érzelmek [miatt] nem mindig könnyű.

Ha ezt felismertük, akkor ki tudjuk kapcsolni azokat a kártékony és közveszélyes babonákat, melyek az itteni határkérdésekkel kapcsolatban széltében-hosszában elterjedtek. Az első és legelterjedtebb ilyen babona az, hogy ezen a területen igazságos határt nem lehet vonni, mert annyi ellentétes szempontot kell számba venni, hogy valamelyik végül mégiscsak sérelmet szenved. Valójában azonban csak két szempont van, sőt igazában csak egyetlenegy: jó határ az, mely a nemzeti hovatartozáshoz igazodik, ez pedig Európában vagy történeti status quót, vagy nyelvi kereteket jelent. Az összes többi szempont tehát: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja, még miféle szempont, melyeket Közép- és Kelet-Európában divat a legesztelenebb gomolyagban felsorakoztatni, legfeljebb egészen lokális keretek között, községhatároknál jöhetnek számításba, nagyobb méretű számbavételük azonban a legnagyobb bajok forrásává lesz. Az igaz, hogy földrajzi választóvonalak igen gyakran gyakoroltak olyan elválasztó hatást, hogy nemzeti határokká váltak; azonban a földrajzi határ magában – egyéb lélektani összetartó tényezők híján – sohasem garantálja egy határ jóságát, ezzel szemben egy lélektanilag jó határ akkor is jó, ha földrajzilag, gazdaságilag stb. abszurdum. (Pl. a francia–svájci határ Genf körül!)

Másik ilyen babona, sőt leggyakrabban tudatos elködösítés az az állítás, hogy Európának ezen a részén a különböző nyelvű lakosság olyan keverten lakik egymás mellett, hogy közöttük igazságos határt úgysem lehet vonni. Valójában szó sincs arról, hogy mindenütt, ahol néprajzi kevertség van, egyúttal probléma is volna. A kevertség csak ott probléma, ahol a területi kevertség mögött történeti eltolódások is állanak, ahol a kevert terület feletti vitában történeti (status quo) és etnikai szempontok ütköznek {1-353.} vagy fonódnak össze, s a kevertség nehézzé teszi a történeti határról a nyelvi határra való átmenetet vagy a történeti és nyelvi igények zavarában való tájékozódást. Ilyen helyzet pedig egész Közép- és Kelet-Európában összesen két-három van. (Mindenekelőtt a korridor56 és Erdély.)

Kártékony babona az a status quóista szólam, hogy jó határ úgysincs, tehát azt kell stabilizálni, ami éppen van, s határkérdések helyett inkább a lelki megbékélés útját keresni; s nem kevésbé kártékony az a revizionista szólam, hogy az élet örökös mozgás és változás, s a határokat nem lehet örök érvényűen megrögzíteni. Európa teljesen megérett arra, hogy területi állománya ha nem is „örökre”, de hosszú időre stabilizálódjék, s ez egyúttal Európa egységesedésének és további békéjének is feltétele. Ebben tehát a legnagyobb mértékben „status quóisták”-nak kell lennünk. Viszont stabilizálni, pláne gyors ütemben stabilizálni csak ésszerű és lélektanilag elfogadható, megszokható határt lehet, ez pedig Európában csak olyan lehet, mely igazodik a nemzeti egységek lélektanilag és szociológiailag kitapintható határaihoz. Rossz határok mellett reménytelen dolog lélektani megbékélésről beszélni, viszont a jó határt meg kell védeni az „örökös változás” mindenféle dinamikájától.

Az első történeti alkalom mindezeknek az igazságoknak az alkalmazására 1918-ban adódott, amikor az összes közép- és kelet-európai dinasztikus államképződmény összeomlott, s az így támadt tabula rasában adva volt egy ésszerű rendezés lehetősége. Az 1918. évi békecsinálók alapgondolata, hogy ti. Ausztria–Magyarországot fel kell osztani, és a nyelvi határok és önrendelkezési jog alapján nemzeti államokat kell létesíteni, teljességgel jó volt. Az volt a katasztrófa, hogy a békecsinálók nem követték saját elveiket. Nem engedtek világosan megnyilatkozó egyesülési törekvéseknek, nem likvidáltak minden likvidálásra érett történeti egységet, másrészt a likvidálásnál nem vigyáztak a területekhez fűződő történeti érzelmekre; ugyanakkor a legesztelenebbül számba vették az ún. földrajzi, gazdasági, stratégiai, közlekedési, kikerekítési stb. szempontokat, helyesebben engedték, {1-354.} hogy az érdekeltek ezeket az állítólagos elvi szempontokat húzzák elő valami félelemben fogant ostoba kívánság teljesítésére, pl. a határnak a nyelvi határról valami „természetes” védelmi vonalig való előretolására stb. Az ilyenekből születnek meg a legmérgezőbb és legfeleslegesebb határviták, amikor ti. egy terület és népe olyan országhoz kerül, mellyel nincs sem eleven történelmi, sem etnikai kapcsolata, s a néptől az új állammal szemben lojalitást sem elvárni, sem feltételezni nem lehet. 1914 előtt egész Európában csak néhány ilyen helyzet volt: a lotaringiai franciáké Németországban és a lengyeleké Orosz- és Poroszországban. 1918 után azonban, ahelyett hogy megcsökkent volna az ilyen helyzetek száma, még meg is szaporodott: ezért volt rossz az 1918. évi rendezés, nem pedig azért, mintha az alapelvei rosszak lettek volna. Így támadtak azután azok a kölcsönös félelmek, melyeknek az atmoszférájában már egyik nemzet sem tudott rájönni arra, hogy ha megelégszik a nyelvi, azaz a valóságos nemzeti kerettel, akkor nyomorúsága és az őt körülvevő gyűlölet kilencven százalékától megszabadulhatott volna.

A területi vitákból származó deformált politikai gondolkodás legfeltűnőbb jelensége a nyugat-európai szemlélő számára oly érthetetlen és oly értelmetlen nyelvi háború. Nyugat-Európa is ismeri a nyelvhasználati vitákat. De tisztában kell lennünk azzal, micsoda különbség van egy nyugat- vagy észak-európai nyelvhasználati vita és egy közép- és kelet-európai nyelvi háború között. A flamand–vallon vagy finn–svéd nyelvi vita valami gyökeresen más, mint a cseh–német, magyar–román vagy lengyel–ukrán nyelvi háború. A nyugat- és észak-európai nyelvi vitákban olyan ellenfelek állanak egymással szemben, akiknek számára a demokrácia meglévő és jól értékelt szerzemény, a nyelvi vita viszont nem létkérdés. A nyugati és észak-európai nyelvi vita rendszerint nem is két nép között folyik, hanem egy nép intelligenciájának két szárnya között, s az agitáció arra irányul, hogy egy, a népnyelvtől elszakadt svédül beszélő finn, franciául beszélő flamand vagy breton, angolul beszélő ír réteg térjen vissza a népnyelvhez. Maga a finnországi svéd nép vagy {1-355.} a belgiumi vallon nép, még ha bizonyos szimpátiával nézi is a küzdelmet, tulajdonképpen kívül áll rajta. Jellemző, hogy a finn–svéd nyelvhasználati vita annál a törvényjavaslatnál érte el a tetőpontját, melynél fogva a finnek (a többség!) a jövőben nem kötelesek az egyetemen svéd nyelvű vizsgákat tenni; a svédek helyzetét mindez nem érintette: ők ezentúl is, mint addig, végig saját anyanyelvükön végezhetik egyetemi tanulmányaikat. A legtöbb nyugat- és észak-európai nép szemlélete számára azonban nemcsak a nyelvhasználatért való üldözés és elnyomás idegenszerű, hanem idegenszerű a visszaszorulóban lévő népnyelvek (ír, gael, walesi, breton, baszk, fríz, lapp stb.) felújítására irányuló propaganda is olyankor, mikor egy nép kezdi felcserélni ősi nyelvét egy számára szélesebb perspektívát nyújtó nyelvvel.*Erre a nyugat-európai szemléletre apellálnak azután Közép- és Kelet-Európában azok a népek, melyek többséget alkotnak egy országban, mikor azt hangsúlyozzák, hogy kisebbségeiknek maguknak áll a lehető legnagyobb mértékben „érdekükben” a többség nyelvét megtanulni, s csak hálásak lehetnek, ha az államhatalom iskolapolitikája ebben hatalmi eszközökkel siet a segítségükre.

A közép- és kelet-európai nyelvi háborúkat azonban – szemben a nyugat- és észak-európaiakkal – olyan népek vívják, melyek több nemzedék óta az állami és nemzeti lét bizonytalanságában s az ebből származó félelemben élnek. E népek állami életük jövőjét az egynyelvű emberek összetartozására akarják alapozni, a nyelvi háború kimenetelétől függ meglévő vagy vágyaikban kívánt állami keretük léte vagy nemléte, s a nyelvi statisztika eredményeitől várják határaik vagy határigényeik sorsának az eldőltét. Ebben a lelkiállapotban hiába mondjuk, hogy e vidéken a nyelvi arányokat lényegesen megváltoztatni nem lehet és nem érdemes, s egyesek megnyerését sokak elvesztésével, egyesek legyűrését halálos ellenségek szerzésével kell megfizetni. Persze hogy ilyen helyzetben tisztán látó, bátor és demokratikus közvélemény és politika egyet tehet: maximális lehetőségeket nyújt a kisebbségnek a meglévő kereten belül, saját kezdeményezésből megvalósítja a legmerészebb kisebbségi követeléseket, amivel azonban egyúttal vállalja az esetleges elszakadás kockázatát is, {1-356.} azaz: angol domíniumi politikát folytat. Ehhez azonban az kell, hogy ne féljen, és ne higgye, hogy az idegen nyelvű vagy kisebbségi területek leválása a nemzet halálát jelenti. Ha ezt hiszi, s azt, hogy a nyelvi háború kimenetele egzisztenciális kérdés, akkor ez valóban háború, s megnyerése érdekében előkerülnek mindazok az ádáz és végső eszközök, melyeket minden nemzet nagyon jól ismer, mint kivételes velejáróit az igazi háborúnak.

Ezen a ponton kezdődnek a kisebbségi elnyomás és a kisebbségi sérelmek. Teljesen reménytelen az az állandó vita, hogy a többség kezdte-e az elnyomást vagy a kisebbség az államellenes agitációt. Az egzisztenciális félelem lelkiállapota kiszelektálja a vita résztvevői közül a józan értelem képviselőit, s bekövetkezik az a helyzet, hogy az az agitáció, mely arra irányul, hogy a kisebbségi nyelvű gyermekek többségi nyelvű népdalokat tanuljanak, rafinált és erőszakos nyelvterjesztésként jelenik meg, s az az ellenkező agitáció, hogy ne tanuljanak, hanem annál inkább énekeljék a magukét, veszedelmes államellenes agitációnak számít. A kisebbségi sérelmek frazeológiája kifogyhatatlan az elnyomás technikájának ecsetelésében, a többségi népek „sérelmi” frazeológiája pedig kifogyhatatlan a derék és jámbor népet erőszakkal felizgató, idegen egyetemeken és agitátorképző kurzusokon nevelkedett agitátorok gonosz aknamunkájának lefestésében. A groteszk csak az, hogy az egész frazeológia és az összes vele kapcsolatos álokoskodás és illúzió pontosan megfordul, ha a területi státusváltozás folytán a többségből kisebbség lesz és viszont. Az ember könnyekig meghatódhat, ha magyarokat a szlovák parasztok jóságáról és szelídségéről vagy cseheket a magyar parasztok nemes komolyságáról és polgári erényeiről hall áradozni, s mélyen el kell csodálkoznia, hogy ennyi jóakaratú kormány s ennyi áldott jó parasztnép között miért olyan kibírhatatlan a népek élete Kelet-Európában, és ugyan honnan születik az a rengeteg gonosz pánszláv agitátor és az a nem kevésbé rengeteg és nem kevésbé gonosz revizionista agitátor, akik e népeket szünetlenül törvényes kormányuk ellen izgatják. Csak persze nehéz a törvényes kormány és az agitátor fogalmát olyan {1-357.} nyugat-európai értelemben venni ott, ahol a tegnapi agitátorból lesz a mai törvényes kormány, majd ismét fordítva. A vádaskodásoknak ebben az összevissza gabalyodott szövedékében az a keserves, hogy a valóság nemhogy távolodnék, hanem mindinkább közeledik a kölcsönös vádakban kirajzolódó rémképekhez. A közösségi rémképeknek ugyanis megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük, testet tudnak ölteni. A jó szándékú kormányok s a derék, dolgos népek világában először megjelennek a nemzeti vagy népi veszedelmet hirdető próféták és a lelkes kulturális megmozdulások, erre jön a kisebbségi kultúrmozgalmak gyanakvó figyelése s a többségi kultúrmozgalmaknak karhatalmi segédlettel való ellátása; így kialakul az államellenes hangulat, amire jönnek a hatósági tyúkszemre hágások; lassan megjelennek az államellenes mozgalmak, erre jön a börtön és a csendőrszurony, ezután az összeesküvések, erre a kisebbség szisztematikus tönkretétele s végezetül az öldöklés, lázadás és irtóháború.

De még ott is, ahol a helyzet nem fajul idáig, a kisebbségi élet lassan lehetetlen állapottá válik. Az államhatalom – hacsak nem áll kifejezetten a faji szupremácia alapján – állandó lelkes szólammal öleli keblére más nyelvű állampolgárait, ugyanakkor azonban a kisebbségi ember, ha egy kicsit is jelét adja nyelvéhez és népéhez való ragaszkodásának, gyanússá válik, és gyanúsként kezelődik. Ez pedig a kisebbségi ember helyzetét ellentmondóvá és idegenné teszi akkor is, ha történeti kisebbség, még inkább akkor, ha frissen odacsatolt kisebbség. Ez az idegenség úgyszólván független attól, hogy civilizáltak vagy brutálisak-e az államhatalom módszerei. Csehszlovákia módszerei e téren toronymagasan kiemelkedtek az összes közép- és kelet-európai ország módszerei közül, mégis éppen úgy nem számíthatott kisebbségeire, mint a többi ország. Mert ha egyszer a csehszlovák hadseregnek bizalmas utasítása volt arra, hogy vásárlásaiban a cseh cégeket részesítse előnyben a szudétanémet cégek felett – ami teljesen logikus intézkedés egy olyan államban, mely az államnyelvet {1-358.} beszélő lakosságot érzi az állam igazi bázisának –, akkor az érintett szudétanémet kereskedők stb. számára nem kevésbé logikusan értelmetlenné és üressé válik az állampolgári egyenlőség szólama, még ha különben egy ujjal sem nyúlnak hozzájuk. Már ebben a helyzetben is, még inkább az erősebb üldöztetés alatt, a kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik, melyet egy reális vagy kevésbé reális remény kompenzál: a fajtestvérekkel való egyesülés reménye. A reményből élésnek ez az állapota pedig, ha a remény hamarosan nem valósul meg, állandó kilengést jelent a hiú fantazmagóriák és a csüggedt letargia között, s tartósan elviselhetetlen.

Az egzisztenciális bizonytalanság és területi viták zavaró és korrumpáló hatásából születik meg a nemzet erejének, hatalmának, virágzásának Közép- és Kelet-Európában oly jellemző territoriális, úgy is mondhatnánk, territorio-centrikus szemlélete. Ez a szemlélet elsősorban a területi igényeket támasztó, „irredentista” nemzeteket dönti politikai és kulturális terméketlenségbe, azonban nem hagyja érintetlenül a birtoklókat, a status quo híveit sem. Egy olyan világban, amelyben egy nemzetnek a legaggasztóbb és legszorongatóbb kérdése az, hogy milyen területeket félt vagy milyen területeket követel, bekövetkezik az az állapot, hogy a nemzet prosperitását elsősorban a területi státussal hozzák kapcsolatba: az emberek nemzeti büszkeségük vagy nemzeti vágyaik teljességét úgy elevenítik meg, hogy megrajzolják a való vagy leendő állapot térképét, s azt mindenütt szemük elé rakják. Ez a szemlélet mélyen antidemokratikus. Azért mélyen, mert önmagában nem jelent sem elnyomást, sem oligarchiát, hanem egészben, mint szemléletmód, összeférhetetlen a demokráciával. A demokrácia ugyanis a műgonddal alkotó ember szemléletének győzelmét jelenti a hódító és a birtokló ember szemléletével szemben, s leglényegesebb tanítása az, hogy egy nemzet mélységben és magasságban a többszörösére növekedhet annak, amennyit akár a legnagyobb erőfeszítéssel is a többi nemzet rovására növekedni képes. Nem azt jelenti ez, {1-359.} mintha egy demokráciának ne lehetnének jogos területi kívánságai: nyilvánvaló, hogy az a területi igény, mely arra irányul, hogy egy terület lakói politikailag oda tartozzanak, ahová vágyaik és akaratuk viszi őket, demokratikus szempontból kifogástalan. De az bizonyos, hogy ha valami ok miatt egy területi vita domináns üggyé válik egy nemzet életében, akkor egy még nem demokratikus közösséget megakaszthat a demokratikus fejlődés útján, sőt egy demokratikus közösségben is a demokratikus szellem visszaesését válthatja ki. Nem véletlen, hogy Közép- és Kelet-Európa boldogtalan térein született meg az a közveszélyes bárgyúság is, hogy egy nemzet, mely területileg nem növekedik, a stagnálás vagy hanyatlás állapotában marad, akárcsak az élőlények.

Nehezen tartható területi igények állanak a háttérben rendszerint akkor is, amikor valamely közép- és kelet-európai nemzet különös csökönyösséggel hangoztatja a maga kiválóbbságát vagy misszióját más népekkel szemben, mindenekelőtt azokkal szemben, akiket vagy akiknek területét uralma alatt akarja tartani. Ide tartoznak a különböző nemzetek itteni vagy ottani „vezető” szerepéről, a kereszténységet, a kultúrát, a demokráciát terjesztő vagy védelmező „misszió”-járól szóló elméletek. Nem egészen azonos ezekkel a német „Herrenvolk” koncepció, mely mindenekelőtt a német kisebbségi érzés kompenzálását célozza, s elvileg minden más nemzettel szemben érvényes akar lenni. A kelet-európai kis nemzetek vezetési jogcímei ellenben csak egy meghatározott, igényelt vagy birtokolt területre vonatkoznak, s egyetlen céljuk a kisebbségek, a más nyelvűek elszakadási vagy különállási törekvéseit ellensúlyozni. Itt tehát a „vezetési” igény egy kényszerűségből származó, kínban kiagyalt formula: az illető nemzet híveinek valójában az fáj, hogy az általuk birtokolt vagy igényelt terület nem egynyelvű: ha az volna, boldogan lemondanának arról, hogy „vezessenek” vagy a „demokráciát terjesszék”, s inkább élnék a nemzeti érzelmeik által övezett területen a maguk „igény”-telen nemzeti életét.

Közép- és Kelet-Európa népeinek abból a lelki beállításából, mellyel minden politikai dolgot nem a valóság és a lehetőség {1-360.} szemszögéből néznek, hanem a sérelmek és az elégtétel szemszögéből, folyik a területi kérdéseknek egy bizonyos jellegzetes querulans felfogása: a történeti jogoknak vagy a status quónak az igényét hangoztató felfogás, mely a demokratikus szempontokon, önrendelkezési jogon alapuló jogos igényekkel kibogozhatatlanul összekeveredik. Ezeknek az igényeknek a lényege az, hogy egy bizonyos történeti időpontbeli – természetesen kedvező – területi állapotot jogilag és erkölcsileg irányadónak nyilvánítanak, tekintet nélkül arra, hogy a fenntartásnak vagy visszaállításnak megvannak-e a politikai, lélektani és demokratikus előfeltételei. Az ilyen igényeknek az igazolása két, teljesen különböző módszerrel szokott történni, melyeket a két fő kidolgozó után nyugodtan nevezhetünk magyar és csehszlovák módszernek. A magyar módszer a történeti régiségre, az ezeréves birtoklásra támaszkodik. Ennek az ezer évnek minden magasztos vagy magasztosítható eseménye bele van állítva a történeti igény megalapozásába, mindenekelőtt az a tétel, hogy ha a magyarok nem véreztek volna Európáért a török veszedelemmel szemben, akkor nem ritkultak volna meg annyira saját országukban, s Európa megbocsáthatatlan hálátlanságot követ el, ha a történeti magyar államnak ilyen módon kialakult soknyelvűsége miatt azt felosztja. Az indoklás helyenként teljesen belefullad a historizálásba, s középkori szentek és királyok vonulnak fel a történelmi Magyarország igazolóiként. A csehszlovák indokolás gyökeresen más és radikálisan modern: az ezeréves cseh múltra alig hivatkozik, legfeljebb annak demokratikus és humánus teljesítményeire, ezzel szemben az 1918–19. évben keletkezett nemzetközi békeszervezetek kialakítását minden területi igény szempontjából irányadó Stichtagnak tekinti; s minthogy ez a békeszervezet 1938-ban mindenféle területi igények feszegetése folytán omlott össze, a világbékét zavaró akcióktól csakis úgy lehet elvenni a támadó szellemű országok kedvét, ha maradéktalanul helyreáll a status quo, mely a békeszervezet összeomlásának pillanatában fennállott. A többi kelet-európai ország a kétféle argumentációt – s hozzá harmadikul az egyszerű etnikai igényt – felváltva és kombinálva alkalmazza.

{1-361.} Bármennyire eltérő is a magyar és a csehszlovák argumentáció hangszerelése, lényegükben teljesen azonosak. Mind a kettő jogokat vél érvényesíteni a nyers erőszak ellen, holott valójában igények szélmalomharcát folytatja a tények ellen. A magyar argumentáció súlyosan irrealisztikus azért, mert szembeszáll a közép- és kelet-európai nemzetalakulás alapvető tényeivel: a történeti államkeretek összeomlásával. A csehszlovák verzió pedig súlyosan irrealisztikus azért, mert az 1918. évi békeszervezetnek éppen azokat az elemeit akarja helyreállítani, melyek miatt az egyszer már összeomlott. Mind a két argumentációban van valami szellemidéző jelleg: a magyarok Szent Istvánt, a csehek a Genfi Szellemet idézik, s oly csodákat várnak tőlük, melyekre azok nem képesek. S ha e nemzetek céljaik valamelyikét alkalmi nagyhatalmi támogatások kihasználásával elérik, nem néznek szembe ezzel a kevésbé dicső ténnyel, hanem ki-ki a maga védőszellemének oltára előtt mutat be hálaáldozatot.

Az egzisztenciális félelmekkel megterhelt politikai tudat következménye volt az is, hogy a két világháború között Közép-és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végsőleg nem elvek, nem lelki habitusok, de még csak nem is tárgyi érdekek döntötték el, hanem kizárólag területi vitáikból fakadó pozíciójuk. Területi okok tették, hogy Lengyelország 1938-ban minden ellenkező érdeke dacára is Németországgal haladt egy vonalon57; területi aspirációk csábították bele Olaszországot 1940-ben a háborúba58, területi okok tették, hogy Románia 1941-ben a német táborba került, s területi okok tették, hogy Magyarország és Bulgária, bármilyen szilárdan elhatározták is, hogy kétszer nem kerülnek a rossz oldalra, a döntő pillanatban mégis belecsúsztak a németek háborújába. Bulgária esete különösen jellegzetes. Valóban nehéz volna azt mondani, hogy Bulgáriát imperializmusa vitte a német oldalra, a szerbeket pedig demokratizmusuk az antant oldalára: a két azonos szerkezetű és társadalmú balkáni parasztország külpolitikai helyzetét területi viták determinálták. Így következett be az, hogy Bulgária – mely az összes „revizionista” ország közt a legkevesebb zajjal és nyugtalansággal viselte {1-362.} területi megkurtítását, s az orosz politika támogatását is élvezte – a döntő pillanatban mégis abban az irányban mozdult meg, amerről területi igényeinek érvényesítését várhatta.59

Kelet- és Közép-Európa politikai kultúrája deformálódásának egyik legszomorúbb fejezete a politikai felelőtlenségnek az a szelleme, melyet területi vitáktól determinált európai politikájukban megmutattak. A félelemtől és bizonytalanságtól megkínzott s nagy történelmi megrázkódtatásoktól és sérelmektől elferdült lélek egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem a maga való mivoltából akar megélni, hanem abból, hogy neki az élettől, a történelemtől, a többitől követelnivalója van. Ebben a lelkiállapotban mindinkább elveszti érzékét a maga kötelességei és közösségi felelőssége iránt, s minden erkölcsi szabály csak arra jó számára, hogy a maga követeléseit alátámassza velük. Az európai nemzetközi viszonyoknak főleg 1918 után történt túlmoralizálása okozta, hogy a közép- és kelet-európai nemzetek vitái számára a moralista szólamok egész arzenálja állott rendelkezésre: a birtokló oldal mindenekelőtt a békét, a követelő oldal az igazságot hangoztatta. Valójában azonban mindez hamis nagyzolás volt, mert ezek a kategóriák itt nem valódi értelmükben szerepeltek, hanem egyedül azt jelentették, amire az egymás közötti területi vitákban felhasználhatók voltak. A politikai felnőttség hiánya sehol sem mutatkozott meg olyan élesen, mint éppen ebben: a legegyszerűbben úgy jelölhetnénk meg ezeket a pozíciókat, hogy voltak jó gyerek nemzetek és rossz gyerek nemzetek, stréberek és rontópálok. Békevágyuk és igazságvágyuk megalapozatlansága rögtön ki is derült, ha méltányos békéről vagy kétoldali igazságról volt szó. Erre az esetre a status quo országoknak megvolt a maguk szólama: „a revízió háborút jelent”, mely a valóságban annyit jelentett, hogy „kész vagyok a háborúra, ha el akarják venni tőlem azt, amit igazságtalanul birtoklok”. A revizionisták szólama pedig – „előbb igazság, azután béke” – valójában azt jelentette, hogy „kész vagyok lángba borítani a világot, ha nem kapom meg, amit igénylek”. Valóban a Biblia fordulatával lehetne kérdezni: „ha ezeket valljátok, mivel cselekesztek másoknál {1-363.} többet, és minek a békére és igazságra való hivatkozás? Vajon az erőszakos és igazságtalan nemzetek nem pontosan ugyanígy cselekednek-e?”60 Kevés ártott annyira a Nemzetek Szövetsége európai presztízsének, mint azok a vég nélküli és terméketlen viták, amelyek elvi kérdésekké álcázva valójában a közép- és kelet-európai nemzetek egymás közötti területi állapotának kóros állandósághiányából származtak. E népek kezén az egész genfi ideológia egyszerű politikai csatabárddá lett egymás közötti vitáik számára. Így váltak mind közönyösebbekké az európai közösség életbe vágó érdekei iránt és mind felelőtlenebbekké az európai közösség alapvető erkölcsi maximáival szemben. Hogy a nemzetiszocializmus és a fasizmus milyen mélységes felelőtlenséggel indította el Európát a katasztrófa útján, az közismert. De nem kevésbé lényeges, hogy 1918–1933 között a német–francia kibékülésnek milyen fontos kísérletei buktak meg a kisantant vétóján61, mely egyúttal az oly nagy reménnyel propagált regionális gondolat perverzióját is jelentette. Vagy [gondoljunk] arra, hogy 1938-ban az azonos veszedelemtől fenyegetett Lengyelország és Magyarország mennyire nem tudta a csehszlovák állam katasztrófájával kapcsolatban a kis nemzetek közötti szolidaritásnak még csak egy gesztusát sem felmutatni.

Ha összefoglalóan nézzük a Rajnától keletre eső országok európai politikájának szempontjait és cselekedeteit 1918 óta, nehéz pálcát nem törni ez országok felett. Két ok mégis azt tanácsolja, hogy ne törjünk pálcát felettük. Az egyik ok erkölcsi: ezek az országok embertelenül sokat szenvedtek. A másik gyakorlati: ha pálcát törünk, [semmit] nem nyerünk, sőt csak súlyosbodik vele Európa és a világ helyzete. Okosabb tehát egyenként felismerni az egyes európai nemzeteket gyötrő hisztériák okát, s megkísérelni politikai fejlődésüket visszavezetni oda, ahol tévútra tért. Ezeknek az országoknak bizonyos biztonságra van szükségük, s mindenekfelett ésszerű, tárgyi szempontok és általános elvek szerint meghúzott határokra, mert ez az első feltétele annak, hogy a hisztériák belső vonalon tudjanak levezetődni, s ne terjedjenek át azonnal a környezetre is. Ismétlem, {1-364.} kétségbeejtő tévedés azt hinni, hogy itt jó határt úgysem lehet csinálni, tehát inkább valamiféle föderációt kell létesíteni. A föderáció csakis akkor fog működni, ha előbb a jó határok megvannak: hiszen itt egyszer már volt egy föderáció, Habsburg-főség alatt, s az éppen népeinek belső viszálykodása miatt esett széjjel. Azok a nyugat-európai szemlélők, akik fejcsóválva veszik tudomásul, hogy e terület még ma sem tud kikászálódni a maga határvitáiból, meggondolhatnák, hogy a rendeződés folyamata itt csak 1912-ben, illetőleg 1918-ban indulhatott el, amikor megszűnt az a két nemzet feletti államalakulat, mely ezen a területen a kibontakozásnak és a nemzeti keretek kialakulásának útjában állott. A kibontakozás egy kis szerencsével már 1918-ban megtörténhetett volna, most pedig új, nagy történelmi alkalom érik a végleges konszolidálódás számára. Ezt persze éppen úgy el lehet mulasztani, mint az előzőt, s akkor újból nemzedékekre szóló hisztériák magvai plántálódnak el Európa beteg szervezetében.

{1-365.} II. FEJEZET •
A német politikai hisztéria okai és története

1. A német probléma magja
NÉMETORSZÁG: A BÉKE KÖZÉPPONTI KÉRDÉSE

A jelenlegi történeti pillanat legnagyobb problémája az, hogy mi legyen Németországgal. Az illetékesek úgy tesznek, mint akik teljesen tisztában vannak a tennivalókkal. Azonban a világ közvéleménye úgy gyanítja, hogy az idevonatkozó tervek sem nem túl készek, sem nem túl jók. Ez a gyanú valószínűleg alapos. Az illetékesek terveiből eddig tudtommal két dolog került napvilágra: egy önálló Ausztria felállításának terve és Lengyelország kárpótlásának terve keleti német területekből. Mindkét terv a német probléma magjának a teljes nem ismerését mutatja. Márpedig az, hogy a béke sikerül-e vagy nem, hetven százalékban Németország problémájának, harminc százalékban pedig a Németország és Oroszország között elterülő kis országok problémáinak a megoldásán múlik. A leendő béke legkritikusabb kérdése ugyanis, hogy ti. az angolszász világ és Szovjet-Oroszország egyet tud-e érteni vagy össze fog-e csapni, nem múlik sem a kapitalizmus szocializálódásán, sem a szovjet polgárosodásán, sem a Dardanellákon, sem a közel-keleti olajon, sem Indián, sem Mandzsúrián, hanem egyes-egyedül azon, hogy Németország és a tőle keletre eső kis országok megmaradnak-e az anarchia és az összeomlott politikai tekintélyek területének. Talán kissé furcsán hangzik ezt ilyen határozottan állítani. Mai politikai gondolkodásunk bizonyos hamis világméretek jegyében áll, és úgy képzeli, hogy Közép- és Kelet-Európa problémái csak egy komplexum a Közel-Kelet, a Távol-Kelet és a nyugati félgömb {1-366.} nem kevésbé komplikált és nem kevésbé kényes problémái mellett. Ha azonban meggondoljuk, hogy Közép- és Kelet-Európa problémái abban a csekélységben különböznek a világpolitika összes többi problémájától, hogy harminc esztendőn belül immár a második világháború tör ki ennek a területnek a konszolidálatlanságából, akkor joggal lehet bizalmat előlegezni annak az állításnak, hogy a harmadik világháború, ha kitör, aligha törhet ki máshonnan, mint innen.

Hogy Németországgal mit kell tenni, az száz százalékban azon múlik, hogy mit tekintünk a Németországból a világra kiáradt bajok okának.

A GONOSZ NÉMETORSZÁG ÉS A JÓ NÉMETORSZÁG LEGENDÁJA

Erre nézve a ma divatban lévő közhelyek két teljesen ellentétes vélemény körül jegecesednek ki. Az egyik szerint a németek természettől fogva vagy legalábbis egy nagyon régi beidegzés erejénél fogva erőszakosak, barbárok, hatalomimádók, nyájtermészetűek, és egy ködös metafizika rabjai: sohasem tették magukévá sem a római, sem a keresztény civilizációt; történetük Arminiustól62 kezdve Barbarossán63, Nagy Frigyesen64, Bismarckon, II. Vilmoson keresztül egészen Hitlerig állandó támadás a többi Európával szemben. Politikai életükben és társadalmi szervezetükben eredendően képtelenek a demokrácia és szocialista haladás európai formáit megvalósítani; eredendően képtelenek magukat a maguk erejéből zsarnok fejedelmek, feudális nagybirtokosok és militarista katonai klikkek uralmai alól felszabadítani; gondolkodásuk a középkori német misztikusoktól65 kezdve Lutheren, Hegelen, Nietzschén, Wagneren, Treitschkén66 keresztül egészen Rosenbergig67 folytonos lázadás a latin világosság és a keresztény emberség ellen; tudományosságuk merő szorgalom szellem nélkül, és nem akadályozza meg őket, hogy ezt a tudományosságot a legpusztítóbb szándékok szolgálatba állítsák; s időnként olyan vészes monstrumokkal árasztják el a világot, amilyenek a lutheri reformáció, a porosz militarizmus, a wilhelminus hatalomkultusz és a faj és erőszak hitleri {1-367.} mítosza. Bármit is tekintenek a németek alapvető alkati romlottságának okául – faji adottságokat, a német társadalom feudális szerkezetét, a német birtokló osztályok erőszakosságát, a reakciós és nacionalista német nevelési rendszert –, nyilvánvaló, hogy a legnagyobb mértékben veszedelmes egy ilyen népnek szabadságot adni rossz tulajdonságainak további kibontakoztatására és lehetőséget adni újabb támadások megszervezésére. Mindazok a tervek, melyek a németségnek mélyen gyökerező megromlottságát tételezik fel, mindenekfelett kemény békefeltételeket és kevés önkormányzatot akarnak Németországnak juttatni; hosszú megszállásról, hatékony ellenőrzésről, sőt a német nevelési rendszerbe való beleszólásról hallunk hangokat, s a legmérsékeltebb felfogás is természetesnek találja, hogy Németország a maga ügyeiben is csak akkor juthasson szabadabb mozgáshoz, ha garanciákat tud felmutatni arra nézve, hogy megjavult és megváltozott.

Az ellentétes verzió szerint a németek alapjában véve jók és kulturáltak, ők a költők és a gondolkodók népe, mely a franciák, angolok és olaszok mellett ezer éve a civilizáció tartópillére; országuk az európai tudományosság fellegvára, ők adták Bachot, Händelt és Beethovent, Leibnizet és Kantot, Goethét és Humboldtot a világnak; a liberalizmus és szocializmus iránymutató gondolkodói kerültek ki soraikból; a századfordulón készülőben lévő német szocialista forradalom egész Európa számára példamutató lett volna, ha fejlődését az első világháború derékba nem töri, és a versailles-i békeszerződés zsákutcába nem viszi; csakis e békeszerződés ostobasága és keménysége deformálta a német politikai lelkiséget annyira, hogy végül is passzívan elfogadta és tűri a felfegyverzett hitlerista kisebbség rémuralmát. Ha pedig ez így van, akkor nincs is másra szükség, mint egy enyhe békeszerződésre és arra, hogy Németországot haladó és demokratikus szellemű németek uralma alá juttassuk.

A probléma, mint a legtöbb ilyen alternatív sémában, reménytelenül hamisan van megfogva, így mindkét felfogás téves.

{1-368.} ALKATI-E VAGY TÖRTÉNETI A NÉMET HISZTÉRIA?

A németek alkati megromlottságáról szóló felfogás gyermekesen történelmietlen. Az Arminiustól Hitlerig és a német misztikusoktól Rosenbergig terjedő állítólagos organikus és összefüggő sor sem nem organikus, sem nem összefüggő. Arminius egy hajszállal sem volt inkább vagy kevésbé civilizációellenes, mint bármelyik más germán, kelta, szláv, hun vagy arab törzsfőnök, aki a római limes mentén uralkodott. A német ködösség semmivel sem nagyobb, mint a skandinávoké, akiknek mindamellett eszük ágában sincs Európa ellen fellázadni. Nehéz azt állítani, hogy a – különben egyáltalán nem ködös – lutheri reformáció lázadás Európa, a latin rend, fegyelem és világosság ellen, a sokkal radikálisabb kálvini viszont nem az. Azt lehet mondani, hogy a kálviniban több a latin elem, mint a lutheriban, azonban még mindig nem értjük, hogy a lutheri reformáció az északi államokban – éppen úgy, mint a kálvini Nyugat-Európában – hogyan járulhatott hozzá az individualizmus megerősödéséhez s ezen keresztül a demokrácia előkészítéséhez, s hogyan lehetett ugyanakkor Németországban a barbárság, pogányság, rabszolgatartás és hatalomimádat lázadásának előfutára. Lehet középkori németektől és Luthertől hitlerista ízű mondásokat idézni, de igen valószínű, hogy ilyeneket találni más népek múltjában és irodalmában is, és bizonyára jön majd egyszer egy német disszertáns, aki meg is keresi őket. Humoros, hogy ezt az egész Arminius-, Luther-, Hitler-féle történetfilozófiát a nácik is a leglelkesebben vallják, csak éppen ellenkező előjellel: szerintük az egész német történelem a magasrendű, kultúrateremtő északi faj örök küzdelme a mediterrán anarchia, a latin racionalizmus, az orientális judaizmus és a harciatlan kereszténység ellen. Ennek a történetfilozófiának is az a legnagyobb szépséghibája, hogy éppen a sokkalta tisztábban északi skandinávok és angolok nem akarnak tudni róla.

Mindezeknek a történeti perspektíváknak az a szervi hibájuk, hogy utólag vannak hozzáköltve és hozzákeresve az adott történelmi pillanat értelmezéséhez. Képzeljük el, hogy valaki az Európa {1-369.} elleni örök német lázadás elméletét 1750-ben fejti ki – merő sületlenséggé válik az egész. Próbáljuk 1792-ben, 1830-ban vagy 1848-ban azt mondani, hogy a németekben nagyobb a politikai hisztériára való hajlamosság, mint a franciákban – s még vitatkozni sem érdemes róla, hogy ez akkor mennyire nem volt igaz. Természetesen igaz az, hogy a német alkatnak, mint minden nemzeti alkatnak, vannak bizonyos visszatérő alaphangjai. Nem mondom azt sem, hogy a brutalitásra, nekibőszülésre, dogmatizmusra és metafizikai spekulációkra való hajlam ne lett volna német tulajdonság. Semmi kétség, hogy a német politikai fejlődés és a német értékvilág mai deformálódásának a német múlt és a német karakter igen mély rétegeibe nyúló alapjai vannak; hasonló történeti sors más népekben bizonyosan nem váltott volna ki ilyen reakciókat. Ez azonban áll minden nemzet történelmének minden jó és rossz fordulatára. A kérdés azonban nem az, hogy konstans német vonások-e az erőszak, az ádázság, a dogmatizmus és a ködös metafizikára való hajlandóság, mert nem ők az egyetlen erőszakos, ádáz, nyájtermészetű, dogmatikus és ködös nép a világon; hanem az, hogy konstans-e bennük az európai fejlődésben való részt venni nem akarás, az európai közösségi élet alapelveit elfogadni nem tudás és Európa ideáljaival való agresszív szembefordulás. Azaz konstans-e bennük a hisztérikus attitűd az európai közösséggel szemben? Mert ma erről van szó. És azt, hogy ez jellegzetes tulajdonságuk volna, azt legkorábban is csak az 187168 utáni időktől lehet komoly hitellel állítani.

A másik oldalról azonban teljességgel naiv dolog azt képzelni, hogy ha egyszer a németek mai tombolása nem alkati adottságokból következik, hanem történetileg kinyomozható okokra megy vissza, akkor a német társadalom egyes, eddig „elnyomott” csoportjaiból vagy egyes német területekből, mint megannyi bűvös cilinderből, egyik pillanatról a másikra elő lehet húzni a „jó” Németország galambját. A közösségi hisztériák teljes félreismerését jelenti, ha azt képzeljük, hogy a hitlerizmus valami olyan dolog, mely a „hitleristá”-n mint különlegesen {1-370.} megromlott emberfajtán épül fel. Teljesen hiábavaló minden számítás, mely a hitleristák között megállapítja a junkerek vagy a kispolgárok vagy az északnémetek vagy az alpesi fajúak arányszámát, és ebből messzemenő következtetéseket akar levonni. A hitlerizmust nem a hitleristák összessége juttatta uralomra, hanem legalább annyira az antihitleristák bénasága, és egyáltalán a hamis helyzetek és zsákutcák sokasága, melyek lehetségessé tették, hogy a hitlerizmus az egész németség ügyévé és jelképévé válhassék. Felesleges tehát azon is töprengeni, hogy a németek hány százaléka hitlerista, és hogyan lehetne a jókat a rosszaktól megkülönböztetni és elválasztani. A kérdés az, hogy miből ered és melyik ponton indult el az egész német közösségi élet kóros fejlődése.

E tekintetben pedig teljesen téves a német politikai lelkület deformálódását százszázalékosan a versailles-i békeszerződésnek tulajdonítani. Ez a békeszerződés kétségtelenül óriási válságot okozott a német nemzet politikai fejlődésében, és nélküle a hitlerizmus mai formájában nem született volna meg. Kétségtelen azonban az is, hogy nem egyedül a békeszerződésből született meg, és a porosz militarizmus és wilhelminus hatalomkultusz organikus előzményei a nemzetiszocializmusnak.

A probléma ott kerül mellékvágányra, amikor a kérdést úgy tesszük fel, hogy a németek megbolondulása Versailles-ból, mint történeti okból, vagy pedig kezdettől fogva meglevő vagy legalábbis régtől fogva beidegzett alkati tulajdonságokból ered. Abban alig kételkedünk, hogy a német politikai lelkület deformálódása nem alkati, hanem történeti eredetű, csakhogy a történeti előzmény Versailles-nál régebbre megy vissza. A legtöbben azonban, akik azt vitatják, hogy a német politikai lelkület megzavarodása történeti okokra megy vissza, nem mennek túl a versailles-i békeszerződésen. Ennek reakciójaként aztán mindazok, akik erősen emlékeznek a wilhelminus Németország agresszivitására és hatalomkultuszára, úgyannyira túlmennek Versailles-on, hogy meg sem állnak a jó öreg Arminiusig. Vansittart69 és társai a wilhelminus Németországból merítették az örök német {1-371.} agresszivitásról való közvetlen tapasztalataikat. S ugyanonnan merített személyes tapasztalatok alapján mondja Brown70, hogy a hitlerista Németország hatalmi őrülete nem kisebbségi érzésből, hanem paranoid lelki alkatból, a valóságos erők túltengő átérzéséből fakad, mert hiszen megvolt már a valóban hatalmas wilhelminus Németországban is, amelyet semmiféle Versailles-szerű megaláztatás nem ért. Amiből az is következik, hogy a német hatalmi őrület mindannyiszor meg fog jelenni, valahányszor a németség a valóságos hatalom bizonyos fokát eléri. Ebben tehát meg kell akadályozni.

A kérdés helyes megválaszolása az, hogy a német politikai lelkület deformálódása történeti eredetű, vagyis konkrét okokból, szerencsétlen történeti előzményekből származik, tehát szerencsés fordulatokkal meg is gyógyulhat. A szerencsétlen történeti előzmények azonban nem Versailles-ban, hanem több száz évvel korábbi időpontban kezdődtek.

E mű célja bemutatni a német politikai lelkület zavarának történeti előzményeit, éspedig attól az időponttól kezdve, amikor ezek a történeti előzmények határozottan kártékony és veszedelmes fordulatot vettek, vagyis az 1800-as évek elejétől kezdve.

A POLITIKUM PRIMÁTUSA

Az a tárgyalási mód, melyet a következőkben követni fogunk, tudatosan szemben áll azzal a beállítással, mely e háború és általában a háborúk mögött általában gazdasági erők és érdekek harcát látja, és a háborút gazdasági fejlődési folyamatok mellékhatásaként mutatja be.

Gazdasági tényezők kétségtelenül befolyásolni tudják a háború tartalmát, fordulatait, eszközeit és lefolyását, sőt kimenetelét is. Ezek azonban végsőleg inkább kísérő okok és érdekek, mint prima causák. Azok a politikai bizonytalanságérzetek és indulatok, melyek a politikai egyensúly megbillenéséhez vezetnek, túl vannak azon a méreten, ahol még gazdasági érdekeltségnek háborús hangulatot „szítani”, mozgalmakat „pénzelni” és politikai „intrikákat szőni” lehet, sőt túl vannak azon a méreten {1-372.} is, amelyen belül hosszú lejáratú gazdasági tendenciák vagy nagy gazdasági válságok és depressziók önmagukban politikai fejlemények okai lehetnek. Az a közhely, hogy a háborút gazdasági érdekellentétek robbantják ki, kb. annyit ér, mint az a megállapítás, hogy ez a háború és a háborúk általában a bűn gyümölcsei; ez is igaz, de mégsem elég ezt tudni annak, aki érteni és segíteni akar. Nagyon időszerű volna megkísérelni – éppen úgy, ahogyan Kari Marx felfedezte a politikum mögött elrejtőző gazdasági momentumokat – most a túlságosan sokat emlegetett gazdasági vonatkozások mögött felfedni a politikumot és annak tömeglélektani hatásait. Különösen pedig a modern nemzetek kialakulásának gyötrelmes és zűrzavaros folyamatát, mely 1789 óta krónikus okává lett Közép- és Kelet-Európa zűrzavarának és ezen keresztül az európai egyensúly megbillenésének.

Bizonyára csodálkozni fognak azon, hogy a politikumnak helyenként egész népek lelki habitusát deformáló hatást tulajdonítunk, holott köztudomású, hogy a világon mindenütt az emberek többsége apolitikus, sőt politikaellenes. Azonban az a politikum, amiről itt szó van, nem az, amit az emberek a „politikus” nevével szoktak összekapcsolni, s amivel szemben valóban többnyire közönyösek vagy ellenségesek, hanem a „polisz”, a közösség ügye, helyzete és viszonya az egyes emberekhez. Ez pedig az emberek túlnyomó részét nagyon is érdekli. Különösen érdekli a 18–19. század fordulója, vagyis a modern közösségi érzés megjelenése óta, amióta az állami közösséghez való viszonyulás, magának az állami közösségnek a működése, a milyensége és presztízse elvileg mindenkinek a közös és személyes ügyévé lett. A közösséghez való viszonynak ez az elvi és érzelmi demokratizálódása – ami nem feltétlenül jelent még demokráciát – elöntötte egész Európát. Innen az a legújabb kori helyzet, hogy a nemzeti közösség ügyeiből a legkülönbözőbb közösségi hisztériák származtak, amelyeknek döntő részük volt az európai egyensúly végzetes megbillenésében, s melyek között súlyosságban messze kiemelkedik a német nemzeté.

{1-373.} Tisztába kell tehát jönnünk a politikai hisztériák természetrajzával. Azok a közhelyek, melyekkel korunk politikai lázjelenségeit meg szokták közelíteni, két véglet között ingadoznak: vagy egy naiv racionalizmusból indulnak ki, mely a legvadabb politikai mozgalmak mögött is mindenáron józanul kalkuláló érdekeket akar hátsó rugóként felfedezni; vagy egy naiv emocionalizmusból, mely a politikai változásokat végsőleg a tömegérzelmek kiszámíthatatlan hullámzásának tulajdonítja, s ezek minden ésszerű megragadását hiú vállalkozásnak tartja. Ez is egyike azoknak a terméketlen alternatíváknak, amelyeken túl kell jutnunk. Az értelem uralma az indulatok felett olyan követelmény, melyről az emberiség semmiféle irracionális lendület kedvéért nem mondhat le, ha nem akarja feladni mindazt, amit eddig fejlődött. De az értelem primátusa nem azt jelenti, hogy racionális érdeket lássunk ott, ahol az indulat döntő, hogy úgy tegyünk, mintha indulatok nem is volnának, vagy abból induljunk ki, hogy egy helyesen berendezett közösségben az indulatoknak nem szabadna szerepet játszaniuk. A világ nagy racionalistái mindig abban voltak nagyok, hogy az emberi érzelmek és indulatok komplex világában sem mondottak le arról, hogy az okozatokat a maguk okaira próbálják visszavezetni. Ezen az úton próbáljuk követni őket.

A POLITIKAI HISZTÉRIÁK MIBENLÉTE

A politikai lelkiállapotok elváltozásai terén a 18. század végétől kezdve döntő és végzetes fordulat következett be Európában. Az európai fejlődés lassú menete ettől a pillanattól gyors, robbanó és lázas változás formáját vette fel, mely ma bizonyos pontokon teljes kisiklással fenyeget. Az európai politikai kultúra addigi hordozói, a monarchia és az arisztokrácia ugyanis részben hirtelen, részben fokozatosan tekintélyüket vesztették, s ezzel párhuzamosan a közösségi érzelmeknek nagymértékű intenziválódása és eltömegesedése következett be. Ennek legfőbb megnyilvánulása a modern nacionalizmus. Ez pedig új, félelmes jelenséget vezetett be az európai politikai fejlődés tényezői közé: azt, hogy {1-374.} egész nemzetek életében tűnnek fel és jutnak döntő politikai jelentőséghez olyan lelkiállapotok, melyek az egyéni neurózisok és hisztériák képét mutatják.

A következőkben általában a „politikai hisztéria” vagy „közösségi hisztéria” kifejezést fogjuk használni. A hisztéria szó a lélektanban*Ezeket az elnevezéseket, melyeknek a terminológiája az egyéni lélektanban sem egységes, természetesen nem lehet minden további nélkül közösség-lélektani jelenségekre használni, és ma még igen messze vagyunk az egzakt tudástól, hogy meddig lehet vagy célszerű és honnan kezdve nem. Az azonban, hogy ezek a megnevezések az egyéni lélektanban is ingadozó értelműek, nemcsak nehezebbé teszi egyes analóg közösség-lélektani jelenségek leírását, hanem bizonyos szabadságot is enged ezeknek az analógiai kifejezéseknek a használatában. is igen különböző és vitás értelmű jelenségeket foglal össze, melyeket természetesen lehet külön-külön is szemlélni és hisztériának nevezni. Nincs azonban sok értelme, hogy rögtön közösségi hisztériának nevezünk minden, az átlagosnál hevesebb politikai érzelmet s általában a politikai érzelmeknek és indulatoknak azt a magasabb hőfokát, mely együtt jár a közösségi érzelmek demokratizálódásával (mely nem feltétlenül demokrácia is!). Már több joggal lehet hisztérikus jellegűeknek tekinteni azokat a Ferrero által megrajzolt tartós félelmi állapotokat, melyek a közösségek nagy történelmi megrázkódtatásai, pl. politikai tekintélyek összeomlása, forradalmak, idegen uralmak, háborúvesztések után lépnek fel, és összeesküvésektől, forradalomtól, megtámadástól, koalícióktól való állandó félelemben és vélt vagy valódi politikai ellenfelek heves üldöztetésében szoktak megnyilvánulni. Az igazi, nagy közösségi hisztéria azonban az, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volta és a környező világ behatásaira adott reakciók irreális és aránytalan volta.

Azt hiszem, téves volna a politikai közösség ilyetén „lelki zavarai”-t egyéni lelki zavarok hatásából származtatni s egyszerűen azonosnak venni egyéni lelki zavarok összegeződésével, egyes zavart lelkű egyének hatásával vagy a tömeghisztéria valamely {1-375.} fajával. Nem látom termékenynek, ha mégolyan érdekes is, hisztérikus közösségi tagok vagy közösségi vezetők lelkét analizálni abban a reményben, hogy ezzel okosabbak leszünk a közösségi hisztéria dolgában is. A másik oldalon viszont óvakodnunk kell mindenféle közösségi metafizikától, mely a közösségnek magának tulajdonít valamiféle „lelket” és „lelki zavar”-t. A közösségi hisztéria egyéni lelkiállapotok együttes hatásából alakul ki, azonban ezek az egyéni lelkiállapotok külön-külön nem feltétlenül hisztériások, hiszen egy-egy közösségi hisztéria gyakran több nemzedéken keresztül zajlik, s egészen más személyek élnek át bizonyos kiinduló élményeket, mások alakítanak ki egy hamis képet a közösség való állapotáról, és ismét másokon keresztül jelennek meg a közösség hisztérikus reakciói. Mindeme személyek lelkivilágának, akik a közösség hisztérikus megnyilvánulásait akár politikai cselekvéssel, akár egyszerű elfogadással és helyesléssel kialakítják, a közösségi politikai állásfoglalás gyakran csupán egy területe, s maguk személy szerint lehetnek igen ép lelkű, egészséges és szimpatikus emberek; s mindaz, amit a közösség nevében vagy a közösség ügyeiben tesznek, vallanak vagy gondolnak, az is az adott konstellációban igen józannak, realistának vagy legalábbis kikerülhetetlennek tűnik fel előttük. Ezeknek a magukban nem hisztérikus megnyilvánulásoknak az összessége azonban mégis azt eredményezi, hogy a közösségnek a realitáshoz, a maga érdekéhez, a maga feladataihoz és a környezethez való viszonya úgy alakul, hogy a hisztérikus ember helyzetével és reakcióival mutat analóg vonásokat. Ezért hívságos és terméketlen dolog a közösségi hisztériákat bizonyos megromlott lelkületű egyéneknek vagy csoportoknak, társadalmi osztályoknak és politikai hitvallások híveinek tulajdonítani és azon töprengeni, hogy ezek a beteg közösségnek hány százalékát teszik ki, s hogy ezeket hogyan lehetne a közösségből kiiktatni. A közösségi hisztéria természetesen kitermel egy vak, ádáz és korlátolt emberfajtát, mely elsősorban fogja elhinni és hangoztatni a hisztériára jellemző öncsaló ostobaságokat, kitermeli a hisztéria haszonélvezőit, akik a hisztéria hullámainak a legfelületén úszkálnak, {1-376.} és belőle élnek, és kitermeli a hisztéria gengsztereit és hóhérlegényeit. A legkülönbözőbb okok idézhetik elő, hogy ezek között aránylag nagy számmal legyenek bizonyos csoportok tagjai, bizonyos vidékek szülöttei stb. stb. Semmit sem segítenek azonban az olyan tervek, melyek a hisztérián úgy akarnak segíteni, hogy ezeket a csoportokat, vidékeket vagy a hisztériának bármi módon körülhatárolt hordozóit elpusztítják, izolálják, vagy más módon kiiktatják a közösségből. A közösségi hisztéria ugyanis az egész közösség állapota, s hiába választjuk el a hisztéria látható hordozóit, ha közben a hisztéria feltételei és alaphelyzetei megmaradnak: a hisztéria kezdetén álló megrázkódtatások nem oldódnak fel, a hisztéria lényegét kitevő hamis helyzet nem oldódik meg. Hiába pusztítunk el minden „gonosz” embert, a hisztéria téveszméi és hamis reakciói békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, a légynek sem vétő szolid emberekben és nemes, magasztos, emelkedett szellemű egyénekben fognak tovább élni, s a közösség egy nemzedék alatt újból kitermeli a hisztéria őrültjeit, haszonélvezőit és hóhérlegényeit.

A POLITIKAI HISZTÉRIÁK TERMÉSZETRAJZA

A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja. Az olyan közösség, mely a maga erőivel, legyenek azok nagyok vagy csekélyek, jól és biztonsággal tud élni, éppen úgy, mint az egészséges egyén, a katasztrófákból megerősödve kerül ki, mert realista módon megkeresi az őt ért baj okait, levonja annak tanulságait, elviseli azt, amit elemi csapásnak ismer fel, vállalja az erkölcsi felelősséget azért, amit a maga hibájának tulajdoníthat, elégtételt szerez az őt ért igazságtalanságért, napirendre tér afelett, amin nem változtathat, lemond a megvalósíthatatlan ábrándokról, s kitűzi és megoldja az előtte álló feladatokat. Az egyensúlyozott közösség tehát, még ha igen heves és lázas jellegű reakciókat mutat is, {1-377.} végül megoldja a problémáját, azaz nem esik hisztériába, mert hiszen a hisztéria éppen a probléma elől való kitérést jelenti. Ezért nem minősíthetők egészen politikai hisztériáknak a francia és orosz forradalmak, bármi heves megrázkódtatást jelentettek is, bármilyen súlyos kilengéseket okoztak is országuk politikai fejlődésében, s bármennyire mutattak is részletekben hisztérikus folyamatokat. Azt a közösségi problémát ugyanis, mely a francia, illetőleg az orosz forradalom magja volt, ti. a személyes uralmi helyzetek nélküli közösségi élet kiépítését, illetőleg az osztály nélküli társadalom felépítését, a francia, illetőleg az orosz közösség végül is megoldotta. A francia forradalom, mely lényegileg 1789-től kezdve a Dreyfus-pörig71 terjedt, főleg első fázisában (1789–1814)72 volt hisztérikus jellegű, azonkívül különösen a francia, de bizonyos mértékben az orosz is hisztériás tüneteket mutatott külpolitikai téren. A politikai élet egészét eldöntő, csaknem krónikussá váló hisztériák klasszikus területe azonban Közép- és Kelet-Európa.

Hogy egy megrázkódtatás miért haladja meg valamely közösség teherbíró képességét, annak igen sokféle oka lehet: a megrázkódtatás váratlan és nagy volta, a belőle adódó szenvedés megérdemeletlensége, igazságtalansága vagy aránytalansága, a belőle származó problémák súlyossága, a közösség éretlen kamaszlelkülete, megelőző, félrevezető történeti tapasztalatok, melyek túl nagy reményeket vagy alaptalan optimizmust plántáltak el a közösségben stb. stb. Az ilyen túl nagy megrázkódtatás a szóban forgó közösség politikai gondolkodásának, érzelmeinek és szándékainak a megrögzülésével és megbénulásával jár, melyben a megrázkódtatás emléke, helyesen vagy helytelenül levont tanulsága válik uralkodóvá, valamint az a vágy, hogy a közösség százszázalékos garanciát kapjon afelől, hogy a katasztrófa nem ismétlődhetik meg. A gondolkodás, az érzelmek és az aktivitás tehát betegesen hozzákötődik egyetlenegy élmény egy bizonyos értelmezéséhez. Ebben a megrögződött, bénult állapotban az aktuális problémák megoldhatatlanná válnak, ha bármilyen vonatkozásban vannak a kritikus ponttal. Ezt azonban a közösség {1-378.} csakúgy, mint az egyén, nem képes bevallani, és nem is meri magának bevallani. Belemenekül tehát valami álmegoldásba, a megoldás illúziójába, s kitalál valami formulát vagy kompromisszumot, melyekkel összeegyeztethetetlen dolgokat próbál összeegyeztetni, gondosan kímélve azokat az erőket, melyek a valóságban a megoldás útjában állnak, éppen azokat, melyekkel a megoldás érdekében meg kellene küzdenie. Ezek azok a helyzetek, mikor egy ország úgy tesz, mintha egységes volna, holott nem az, úgy tesz, mintha független volna, holott nem az, úgy tesz, mintha demokratikus volna, holott nem az, úgy tesz, mintha forradalomban élne, holott tesped. Az ilyen hamis helyzetben élő közösség mindinkább ferde viszonyba kerül a realitással; az eléje kerülő újabb problémák megoldásánál nem abból indul ki, ami van és ami lehet, hanem abból, aminek képzeli magát, ami lesz vagy ami szeretne lenni. Így lassan képtelenné válik arra, hogy bajainak és kudarcainak az okát az okok és okozatok normális láncolatában megtalálja, és minden bajára olyan magyarázatokat keres, melyek a józan értelem és a tények színe előtt nyilván hamisak, de lehetővé teszik, hogy a hamis helyzetben élő közösség hamis helyzetét fenntarthassa. Az, hogy egy hamis helyzetben élő közösség „valamivel nem néz szembe”, nem azt jelenti, mintha a szóban forgó tényt nem vették volna észre, és nem mondták volna sokan. Hanem azt jelenti, hogy a hamis helyzetben lévő közösség közvéleménye vagy irányadó véleménye kifejleszt bizonyos szólamokat, melyekkel a neki kellemetlen megállapításokat újból meg újból elüti vagy letorkolja. A hisztérikus világkép zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak. Minden stimmel benne. Csupán egyetlenegy hibája van. Nem azért stimmel benne minden, mert megfelel az igazi értékeknek és a való tényeknek, hanem azért, mert egy hamis helyzet követelményeit foglalja rendszerbe, és pontosan azt mondja, amit a helyzetben élő hallani akar. A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza a hamis kompromisszumok {1-379.} embereit, az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit, a hamis realistákat, akiknek realizmusa mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van, s többek között előtérbe hozza azokat is, akikben a közösség hisztériája valamilyen egyéni hisztéria formájában is visszhangot talál; a másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról és önmagának való elegendőségéről. A hisztérikus közösségekben mind erősebb lesz a hamis önértékelésre való hajlandóság; maguk előtt be nem vallott tisztelettel néznek az életerős és feladataikkal szembenézni tudó közösségek teljesítményei felé, ugyanakkor azonban ennek megfelelően kész örömmel fogadnak mindent, ami őket – lehetőleg a valóság rovására – felmagasztalja. Megjelennek a vágyak és a realitás diszkrepanciájának ismert tünetei: hatalmi túltengés és kisebbségi érzés, jogcímekből való élni akarás és a valóságos teljesítmények értékének a csökkenése, a puszta siker mértéktelen tisztelete, a nagy elégtételek keresése és a nem létező dolgok hangoztatásának – magyarul a propagandának – a mágikus erejében való hit. Minél több kudarc éri ezen az úton a közösséget, annál kevésbé lesz képes a kudarcok tanulságait a maga hasznára fordítani, s ezen a ponton jelenik meg a környezet behatásaira való hamis és aránytalan reagálás. A hisztérikus lélek keres valakit – vagy valakiket –, akikre minden felelősséget ráháríthasson, s magát minden felelősség alól felmenthesse: mumusokkal népesíti be maga körül a világot. Ugyanúgy, ahogyan a primitív ember az őt érő természeti szerencsétlenségeket, melyeknek okait a maga tapasztalati anyagával megmagyarázni nem képes, intencióval ruházza fel, mágikus erőknek, rosszindulatú szellemeknek tulajdonítja. A mágikus magyarázat értelmetlensége nyilvánvaló azok számára, akik a valódi okokat látják, és a mágikus magyarázat mögött álló félelemben nem részesek, a szenvedő alanyról azonban lepattan minden logikus magyarázat. A hisztérikus ember és a hisztérikus közösség e tekintetben teljesen úgy viselkedik, {1-380.} mint a primitív, csak éppen a primitív nem képes megérteni az igazi okokat, a hisztérikus pedig nem akarja megérteni őket. A hisztérikus lélek lassan minden energiáját arra koncentrálja, hogy az őt fenyegető mágikus erőkön valami ellenmágiával úrrá legyen, s lassan élete minden függő kérdésének az elintézését attól az elégtételtől teszi függővé, melyet ennek az ellenmágiának a segítségével el fog érni. Azt az irreális világképet, melyet kiépített magának, előbb-utóbb alkalmazza a környezethez való viszonyában is, a mumusokat lokalizálja valahol a valóság világában is, és az ingerültségnek és a félelemben fogant erőszakosságnak oly erejével támad környezetére, hogy abban valóban fel is kelti azokat az ártó és megsemmisítő indulatokat és szándékokat, melyeket feltételezett nála. Ha a környezet ad valamiféle elégtételt, a hisztérikus ebben éppen a maga világképének az igazolását látja, és éppen akkor veszti el a mértéket, mikor az áhított elégtételt megkapta. Most már az elégtételből semmi sem elég, és az erkölcsi önelégültségnek és hatalmaskodásnak olyan túltengése lép fel, mely az egész környezetet harcra hívja ki. A harc kimenetele végsőleg sohasem kétséges, tekintet nélkül arra, hogy kinek mekkora a fizikai ereje, mennyi a katonája és mennyi a nyersanyaga: a sérült egyén vagy közösség nem azért bukik el, mert fizikailag gyengébb a környezeténél, hanem azért, mert hamis viszonyban van a realitással. Az elégtétel-keresés ámokfutásában lassan elmaradnak mögötte mindazok a segítő tényezők, melyek addig, míg ügyének volt valami realitása vagy igazsága, mellette voltak, vagy amelyeket maga mellé kényszerített vagy maga mellé képzelt. Végül is az ámokfutó ember vagy ámokfutó közösség fejjel megy neki a minden mágiánál, minden ráolvasásnál, minden illúziónál keményebb tényeknek. A katasztrófa után aztán vagy kijózanodás és gyógyulás következik, vagy – szerencsétlenebb esetben – újabb, még súlyosabb hisztéria.

{1-381.} A NÉMET HISZTÉRIA GYÖKEREI: A NÉMET TÖRTÉNELEM ÖT NAGY ZSÁKUTCÁJA

Az európai egyensúly legújabb kori megbillenésének a középpontjában egy ilyen hisztériasorozat áll. Kiindulópontja e sorozatnak a francia forradalom külpolitikai hisztériája, mely kezdődött a francia monarchia összeomlásának nagy megrázkódtatásával, sátáni rémképül felidézte az emigránsok és európai monarchia forradalomellenes koalícióját, majd beleesett a terror rémületébe, védekezésül kitalálta a napóleoni forradalmár-diktatúra fából vaskarikáját, nagy sikerét s igazolását megkapta az amiens-i73 és lunéville-i békével74, mértékét elvesztette 1801 és 1804 közötti agresszív politikájával, erre kiépítette az európai császárság fantazmagóriáját, lejtőre jutott a spanyol hadjárattal75, és katasztrófába torkollott 1812-ben. Ennek egyik mellékhatásaként született meg a poroszság hisztériája, mely kezdődött a jénai vereséggel76, sátáni ellenfélül kitalálta a francia Erbfeindot; védekezésül megszervezte a porosz militarizmust, elégtételét megkapta Königgrätznél77 és Sedannál78; mértékét elvesztette a frankfurti békében; oktalan öntömjénezésének és hamis romantikájának adta át magát a wilhelminus Németországban, és katasztrófát produkált 1914-ben. Ennek párja volt a franciák félelmi hisztériája, mely azonban ekkor már nem kapcsolódott össze a belső közösségi élet zavaraival, hanem külpolitikai síkon zajlott le: kezdődött az 1870–71-es vereséggel, sátáni jelenségül kirajzolta a prusszianizmust, védekezésül kiépítette az antant szövetségi rendszerét79, elégtételét megkapta 1918-ban80, mértékét elvesztette Versailles-ban, a francia hegemónia illúziójába menekült 1919 után, katasztrófába torkollott 1940-ben.81

Mindezeknél mélységben s rapiditásban sokkalta súlyosabb a versailles-i Németország hisztériája. Sérelme a versailles-i békeszerződés, sátáni rémképe a demokrácia, a kapitalizmus és kommunizmus összes szálait mozgató zsidóság, patologikus védekezése a hitleri világkép és a hitleri forradalom, fényes elégtételét megkapta az Anschlusszal82 és Münchenben, mértékét elvesztette a prágai bevonulással83, lejtőre jutott a második világháborúval, s végső katasztrófája szemeink előtt folyik.

{1-382.} Ebből a hisztériasorból a porosz wilhelminus hisztéria és a hitlerista hisztéria organikus egységet alkotnak: az 1918–19. évi katasztrófa lezáródása az egyiknek és kezdete a másiknak. A német hisztéria megismerését tehát a porosz wilhelminus hisztéria bölcsőjénél vagy 1806-ban, a német-római szent birodalom felbomlásával és Poroszországnak ezzel összefüggő katasztrófájával kell kezdenünk. Minden hisztériának két fázisa van: az első egy válságos zsákutcás helyzet, melyen a szóban [levő] közösség úrrá lenni nem tud, és így inkább egy álmegoldást választ, a másik pedig az álmegoldásnak magának a zsákutcája, mely végül is katasztrófába torkollik. Minthogy pedig a német hisztériasorozat élén szintén egy olyan kataszrófa áll, mely maga is egy zsákutcás – bár egyáltalán nem hisztériás jellegű – politikai helyzetből, a római-német szent birodalom anarchiájából származik, a legújabb kori német történelmet úgy is jellemezhetjük, hogy az öt zsákutcás politikai helyzet egymásutánjából áll. Ezek: a római-német szent birodalom, a Német Szövetség, a wilhelminus német császárság, a weimari német köztársaság és a hitleri harmadik birodalom. Hogy a római-német szent birodalom, a Német Szövetség és a weimari német köztársaság politikai zsákutcát jelentettek, ez közhely. Hogy a dinamikai és a politikai fellendülés jegyében fellépő hitleri harmadik birodalom a katasztrófa csíráját kezdettől fogva magában hordozta, ezt ma visszamenőleg olyanok is megjósolják, akik ezt előre látni elmulasztották. Hogy azonban a nemzeti egység és német hatalmi fellendülés jegyében megszületett wilhelminus német császárságot szintén a politikai bénultság és egy helyben állás jellemezte, ezt eddig kevesen ismerték fel. Az alábbiakban ezt a felismerést szeretném leginkább értékesíteni, mert meg vagyok győződve, hogy itt lehet leginkább a bajok gyökeréig hatolni, és innen kiindulva lehet véglegesen szétoszlatni mind a gonosz, mind a jó Németország legendáját.

{1-383.} 2. A római szent birodalom zsákutcája

A NÉMET TÖRTÉNELEM NAGY TEHERTÉTELE: A TERÜLETI FEJEDELEMSÉG

A német állam a 9. század közepe óta létező realitás Európa politikai szerkezetében. A német törzsek területe a verduni szerződés84 után Német Lajos fősége alatt ekkor alakult meg különálló keleti frank királyság formájában. Egy századdal később, a Karolingok német ágának kihalta85 után már eleven realitás a német nemzet, mert a Nagy Károly vaskeze által összehozott négy törzs (frank, sváb, szász és bajor) nemessége ekkor már magától összegyűlik, hogy „német” királyt válasszon. Az elkövetkezendő évszázadokban Németország éppen úgy, mint Nyugat-Európa többi országai, a hűbériség szervezett anarchiájában él, mely felett azonban csakúgy, mint Franciaországban, az egységet fenntartja a nőágon folytonos dinasztia és királyi hatalom presztízse. Míg azonban a francia királyság lassan letörte a nagy hűbérurakat, és elindult a modern államiság felé vezető úton, addig Németországban a római császári korona ábrándképét követő német királyok jóvoltából a nagy hűbérurak saját területükön mind korlátlanabb uralkodókká váltak, és az újkor elejétől kezdve maguk próbálták földbirtokaikat „állam”-okká fejleszteni. A területi fejedelemségnek ez a rendszere volt a német politikai fejlődés legsúlyosabb tehertétele. Ez ugyanis azt jelentette, hogy a monarchia és a polgárság szövetkezése, melynek olyan döntő szerepe volt a francia politikai fejlődésben, Németországban ha létre is jött, nem tudott döntő hatást kifejteni. Németországban a születési szelekció ősidőktől kezdve sokkal döntőbb volt, mint a Római Birodalom által atomizált és racionalizált nyugati és mediterrán Európában, és a területi fejedelemség rendszere azt jelentette, hogy a nagy földesurakból kinőtt fejedelmek körül az egész ország végleg és mereven beleszorult egy hiperarisztokratikus társadalmi rend béklyóiba. Az a nyomasztó hatás, amit az átlagember önbizalmára és öntudatára a születési arisztokrácia kiváltságai Európa-szerte gyakoroltak, sehol sem {1-384.} volt olyan állandó, mélyreható és kibúvót nem engedő, mint Németországban. A területi fejedelemség rendszere ezenfelül még azt is jelentette, hogy a szabadság fogalma és személyi köre Németországban súlyosan megszűkült. A szabadság köre még Németországtól keletre lévő és Németországnál elmaradottabb országokban is – ha megannyira szűk és kiváltságokra szorított volt is – még mindig aránylag széles volt, és nagy tömeget foglalt magában. Ezzel szemben Németországban a „Libertas Germanica” mind kizárólagosabban a nagy földesurakból lett fejedelmek szabadságát és abszolút hatalmát jelentette, melyet a legmerészebb absztrakció sem hozhatott többé egy nevezőre a nép szabadságával.

A RÓMAI-NÉMET CSÁSZÁRSÁG ANARCHIÁJA ÉS A NÉMET NEMZET FOLYTONOSSÁGA

A római szent birodalom anarchiája és a területi fejedelmek önállósodása azonban távolról sem jelentette azt, hogy a német nemzet megszűnt volna létezni. Közkeletű nézet szerint ugyan a római szent birodalom idejében nem is lehetett szó nemzetről, mert hiszen a nemzeti eszme a francia forradalom terméke, a nemzet azonban nem a francia forradalommal született meg, csupán a hozzá fűződő érzelmek váltak ekkor tömegérzelmekké: a nemzet maga, mint Európa jellegzetes egysége, igen hosszú múltra tekinthet vissza. Néhányának fejlődése már az i. sz. 5–6. században megindult, legtöbbje készen volt a 10–11. század fordulóján, a 15–16. és 19–20. századok nagy forrongásaiban már csak néhány kisebb, bár jelentős új nemzet csatlakozott a meglévőkhöz. Van ugyan olyan vélemény, mely – rendszerint elvtelen határváltoztatások igazolására – azt állítja, hogy Európában az államhatárok és velük a nemzeti keretek másfél évezrede a szüntelen változás állapotában vannak, amelyben a hatalmi erők hatásán kívül semmiféle más törvényszerűség nem érvényesült. Valójában azonban Európa nemzeti keretei az államhatárok több-kevesebb változása mellett meglepő állandóságot mutatnak. Csak éppen politikai keret alatt nem kell mai értelemben {1-385.} vett effektív államhatalmat érteni. A nemzet persze már akkor is politikai keretet jelentett – a királyságot, az országot. Ezt azonban az effektív hatalommal rendelkező ezerkezű és ezerfejű hűbériség mellett gyakran csak pókháló vékonyságú szimbolikus kapcsolatok, címek jelzik, melyek viszont félelmes erőknek tudnak bizonyulni, és hallatlan szívósságot mutatnak. Bármennyire is puszta cím nemegyszer a politikai egységet kifejező királyi cím, azok a keretek, melyekre vonatkozik, már akkor is a közös jognak, a kölcsönös kicserélődésnek, az intenzív és állandó kulturális és politikai egymásra hatásnak az egységei, melyeket erős szálakkal fűz egybe a kiválasztott dinasztia és irányadó nemesség hivatástudata, majd mind fokozódó mértékben az értelmiségi osztály és a polgárság közösségi tudata is. A 15. század körül már megjelentek mindazok a gondolatok, melyekben a nemzeti érzés mindmáig tudatosodni szokott: a nemzet, mint aminek java a legfőbb közösségi szempont, a nemzeti sajátosságok számontartása és értékelése, az idegen uralom elutasítása, sőt a nemzeti nyelv értékelése is. E nemzetek, ha egyszer létrejöttek, az európai történelem tanúsága szerint pusztán a központi hatalom gyengesége és a helyi hatalmak önállósulása folytán sohasem estek széjjel: az önállósult helyi egység csak akkor vált külön nemzetté, ha a hatalmi különálláshoz megfelelően erős vagy tartós politikai élmények járultak, melyek az új egység belső öntudatát és a régi egységtől való elszakadását megalapozták. A német nemzet ősi területét ebben az értelemben három új nemzet alakulása érintette: a holland, a belga és a svájci nemzeté. Egyébként a területi fejedelemségek önállósodása elegendően erős külön politikai élmények hiányában nem vezetett Németországnak sok nemzetté való szétesésére. Aránylag leginkább még Poroszország indult el ezen az úton, különféle okok folytán azonban a porosz állam fejlődése is beletorkollott az egyetemes német fejlődésbe. Még kevésbé indult el ilyen fejlődés Ausztriánál, mely évszázadokon keresztül a német egységet megtestesítő császár háziországa volt. A német császárnak ugyan mind kevesebb effektív hatalma volt, ez azonban nem változtatott azon, {1-386.} hogy a német birodalomnak megvoltak a maga határai, az államfője, közös intézményei, közös joga, és megvolt a németség közös tudata és közös nyelve is. Nem is beszélve arról, hogy a német szabad városok, a német egyházi fejedelemségek és a számtalan, egészen apró német fejedelemség népe számára eleven politikai realitás volt az, hogy ők a német birodalomhoz és a német császár fősége alá tartoznak, és ez a hovatartozás adott nekik Európában rangot és nevet. A német állam szétesése hosszú ideig csupán annyit jelentett, hogy a nagy hűbéresek hatalmát nem sikerült annyira és akkorra megtörni, mint Franciaországban. Azért a világ és a németek szemében Ausztria, Bajorország, Brandenburg, Pfalz csakolyan tartományai voltak a német királyságnak, mint Île-de-France, Normandia, Anjou vagy Gascogne Franciaországnak. A német birodalom intézményes politikai realitása csupán a vesztfáliai békében86 vált végleg névlegessé; azonban a német birodalom névleges határai továbbra is megmaradtak, s ami a legfontosabb, megmaradt a német nemzet mint politikai lélektani realitás. Megszoktuk, hogy az európai történelmet térképről nézzük, s ezen a térképen a Habsburgok, Hohenzollernek, Wittelsbachok87 stb. birtokait jelző sárga vagy piros színt tartsuk fontosnak, ellenben a német birodalom határait jelző fekete vonalat úgy tekintsük, mint egy már alig tiszteletreméltó történelmi régiség nyomát, amely azután 1806-ban megérdemelten tűnik el végleg a térképről. Semmi sem botorabb dolog, mint a német nemzetnek a középkor kezdete óta folyamatosan fennálló lélektani realitását alábecsülni csak azért, mert egységes politikai hatalom nem állt mögötte. Ha a római császárság, mint politikai hatótényező, másfél évezreddel túl tudta élni a Római Birodalom hatalmi szervezetének összeomlását, úgy valóban alig lehet csodálkozni azon, hogy a német nemzet, a német monarchia, a német birodalom gondolata lényegileg érintetlenül átvészelte azt a százötven esztendőt, mely a vesztfáliai békétől a modern nemzeti érzés feltámadásáig terjedt. Ha ismerjük azt az óriási jelentőséget, mellyel a ma jelképesnek gondolt hűbéri kapcsolatok egészen a francia forradalomig {1-387.} bírtak, akkor nem fogjuk lebecsülni annak a jelentőségét, hogy a Habsburg császárok a vesztfáliai béke után is megmaradtak a német királyság főinek.

AZ 1806. ÉVI NAGY SOKK

A római szent birodalom teljes atomizáltságában sokáig elélt volna békében a német nemzet, melyet a teljes politikai széttagoltság nem akadályozott meg abban, hogy a 18. századtól a 19. század közepéig a szellemi fellendülésnek és teljesítőképességnek olyan tetőpontjára jusson, amelyen senki tőle ebben az időben nagy nemzet mivoltát el nem vitathatta. A politikai helyzet zsákutcás és stagnáló voltát, a német politikai test teljes támasztalanságát és tehetetlenségét azonban egyszerre váratlanul vakító világossággal mutatta be a napóleoni invázió szörnyű élménye. A két német nagyhatalom, Ausztria és Poroszország 1792-ben megpiszkálták a forradalmi Franciaország fenevadját, mikor azonban szembetalálkoztak a felkelt nép eszeveszettségével, majd a napóleoni kaland mindenre elszántságával, akkor tranzigálni kezdtek az új félelmetes tényezővel, s a tranzakciók egyik legfőbb tárgya éppen a német anarchia volt: először a német Rajna-vidéket engedték át Franciaországnak, azután kénytelenek voltak elviselni, hogy az apró fejedelemségekre széttöredezett Közép- és Dél-Németország a Rajnai Szövetség88 formájában francia uralom alá kerüljön. A Rajna-vidék elvesztése még nem váltott ki elemi erejű reakciót: Schiller még békén és teljes belenyugvással aposztrofálja a világuralomért küzdő két nagy nemzetet, a franciát és az angolt, és nem veti fel azt a gondolatot, hogy van Európában még ezen kívül is nagy nemzet, és az éppen az övé. Az austerlitzi csata89 után azonban a Rajnai Szövetség megalakulása, a római szent birodalom megszűnése, Poroszország összeomlása és fél Németországnak közvetett vagy közvetlen francia uralom alá kerülése annyit jelentett, hogy az addig az amorf nagyság állapotában szunnyadó Németország egyik napról a másikra lezuhant az érezhető és körültapintható kicsinység és kiszolgáltatottság állapotába. Ez a zuhanás az egész {1-388.} németség gondolkodó fői számára a közvetlen élmény erejével tette magától értetődővé azt a tanulságot, hogy nem elég lélekszámban és kultúrában nagy nemzetnek lenni, hanem egy nagy nemzet legimpozánsabb megnyilvánulása az egységes és erős állami hatalom, amilyen a franciáknak van.

A NÉMET NACIONALIZMUS SZÜLETÉSI TEHERTÉTELEI

Az 1806. évi katasztrófának ez a tanulsága eredendő tehertétele a német nemzeti eszmének.

A modern nemzeti érzés a nemzethez fűződő érzelmek demokratizálódásából született meg. A nemzeteknek mint közösségi formának 1789-ig a nemesség volt a tudatos hordozója, mely az ezzel kapcsolatos felelősséget és lehetőségeket többszázados birtoklás és gyakorlás nyugalmával viselte. A középkor végétől kezdve szüntelenül tart az értelmiségi osztálynak és a polgári osztálynak, a harmadik rendnek a nemzeti keretbe való beáramlása. A francia forradalomban azonban ez a beáramlás az egyik napról a másikra való diadalmas birtokbavétel formáját vette fel, és ebből az élményből született meg a modern nemzeti érzés. A forradalmi demokrácia és egyáltalán minden demokrácia, bármennyire az ember szabadságát hirdeti is meg, ezt a szabadságot mindig egy adott közösségen belül s annak birtokbavételével valósította meg. Ez az élmény tehát a szóban forgó közösséghez fűződő érzelmeknek nem a lanyhulását, hanem fokozódását jelenti, még ott is, ahol – mint az orosz forradalomnál – a forradalom tudatosan antinacionalista volt. A modern nemzeti érzésnek az adja meg az óriási hőfokát és feszítőerejét, hogy két érzelem egyesül benne: a harmadik rend, a nép, a mindenki birtokba veszi és magáévá teszi a királyok és nemesek országát, annak minden történeti és politikai presztízsével, reprezentatív és kihívó öntudatával együtt, ugyanakkor azonban felruházza mindazokkal a közvetlen és meleg érzelmekkel is, melyekkel addig a polgár a maga szűkebb közösségeit vette körül. Ebben az egyesülésben a polgár érzései voltak az erősebbek, és a demokrácia lényege szerint kellett is, hogy erősebbek legyenek, mert a modern demokrácia {1-389.} végeredményben a polgár, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló arisztokratikus ember felett. A demokráciának és nacionalizmusnak ez a kapcsolata Nyugat- és Észak-Európában, ahol a politikai tudat zavarai vagy kóros deformációi nem állottak elő, máig is élő, eleven valóság.

A német nemzet – s hasonlóképpen az olasz nemzet – számára azonban a nemzeti érzelmek demokratizálódása más problémát is felvetett, mint a királyok és nemesek országának a nép erejével való birtokbavételét. A nemzeti keretet nem lehetett birtokba venni, mert előbb meg kellett csinálni. A nemzeti keretnek és az államhatalmi keretnek az az egybeesése, mely oly magától értetődő Nyugat-Európában, Közép-Európában hiányzott. Az kiderült, hogy sem a kis vagy nagy német és olasz területi fejedelemségek, sem a konglomerát Habsburg Birodalom nem váltak új nemzetek kereteivé: nem osztrák, bajor, porosz, szárd nemzeti érzés vetett lángot, hanem német, olasz, lengyel stb. Az itt élő nemzetek számára azonban hiányzott az, ami a nyugat-európai nemzetek számára oly magától értetődően, világosan, körülhatároltan, kézzelfoghatóan megvolt: a saját állami keret realitása, az állami apparátus, az egységes politikai kultúra, a kialakult gazdasági szervezet és összeszokottság, a főváros és szellemi elit stb. stb. A modern nemzeti keret kialakítása tehát ezekben az országokban nemcsak belső politikai mozgalmat és demokratizálódást kívánt, hanem területi átrendeződést, az európai államrendszert érintő változásokat is. Ezen a ponton kezdődik a közép-európai nacionalizmusok demokratikus tartalmának a csökkenése. Demokratikus tartalom azért van – enélkül nacionalizmus nincsen! –, csak éppen a nemzeti keret ügyei elébe tolakodnak. Ez pedig jelentőséghez juttat olyan elemeket is, amelyeknek egyébként a demokratikus fejlődés ügyéhez kevés közük van. Az a dinasztia, s ami még rosszabb, az az arisztokrácia – és az a hadsereg, melyek szerepet vállaltak a hőn óhajtott nemzeti egység politikai kiharcolásában, ezáltal lehetőséget és jogcímet kaptak arra, hogy a maguk szempontjait és eszményeit érvényesíteni {1-390.} tudják, esetlege demokratikus eszmények rovására is. Ez vezetett többek között arra, hogy a nemzeti érzés két komponense közül ezekben az országokban a nemesi-katonai, vagyis az uralmi agresszív és reprezentatív érzelmek túlsúlyba jutottak a polgári, vagyis a civilizált, bensőséges és békeszerető érzelmek felett. Ezért felületes és haszontalan dolog a nacionalizmus kialakulásában a tőkés nagypolgárság érdekeinek és a deformálódásában arisztokrata nagybirtokosok érdekeinek és katonai klikkek intrikáinak különös jelentőséget tulajdonítani. Érdekviszonyokba statikusan beleágyazott emberek és csoportok sohasem képesek komoly ideológiákat sem létrehozni, sem átélni, csupán meglovagolják az általuk adott lehetőségeket. A tőkés nagypolgárság csupán a demokratikus átalakulás első haszonélvezője volt, a feudális nagybirtokosság és a katonai kasztszellem pedig annak a nehéz helyzetnek a haszonélvezője, melybe a nemzeti állam és nemzeti egység ügye Közép-Európában, mindenekelőtt Németországban jutott.

Ezt az egész végzetes fejlődést különösen súlyossá tette Németországban az 1806. évi nagy sokk. Ennek az évnek a megpróbáltatásai a demokratikus eszmék fertőzete nélkül is elegendők lettek volna a széles körű nemzeti és idegenellenes mozgalmak megszületésére, így azonban a francia példa hatására egészen széles körben elterjesztették azt a meggyőződést is, hogy ilyen és hasonló bajok elkerülésére az erős és hatalmas nemzeti állam a legjobb remedium. Ezért nem igaz az az iskolai közhely, hogy a forradalmi és napóleoni háborúknak az az „érdemük”, hogy Európában elterjesztették a demokratikus eszméket. Éppen ellenkezőleg, a demokrácia európai sorsa szempontjából igen kártékony volt az, hogy három nagy európai országban, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban a demokratikus eszmék elterjedése egy idegen invázió történelmi emlékével kapcsolódott össze, a nemzeti gondolat megszületése pedig az ez ellen való ellenállással. Ebből származott ugyanis az, hogy ezekben az országokban a demokratizmus és nacionalizmus, bármennyire összefüggjenek is, úgy jelentkeztek, mint amelyeket adott esetben szembe lehet egymással állítani.

{1-391.} A NÉMET EGYSÉGMOZGALOM KEZDETEI ÉS A HABSBURG-HÁZ SANSZAI

Franciaország példája és az 1806. évi sokk egész Németországban felkeltette a demokratikus átalakulás és az egységes német állam iránti kívánságot. Ez a két tendencia a 19. század első felében töretlenül párhuzamos és összefüggő maradt, azonban az 1806. évi nagy megaláztatás emléke annyi hatással mégis volt, hogy kezdettől fogva nagyobb érzelmi hangsúly volt a nemzeti egységen, mint a demokratikus átalakuláson. Azok az óriási nehézségek, melyek a Németország széttagoltságában érdekelt területi fejedelemség intézménye folytán a német egység útjában állottak, idézték azután elő – mint már arra utaltunk –, hogy a német egységmozgalom támaszt keresett nem demokratikus tényezők között is. Az első ilyen támaszkereső mozdulat biztató és reményteljes irányba indult el: a legerősebb és legelőkelőbb német dinasztia felé fordult, hogy az végezze el a maga katonai és államszervezeti erőforrásaival és európai tekintélyével a német nemzet újraegyesítésének nagy feladatát.

A német nemzeti mozgalom megindulásakor alig volt kétség abban, hogy ez a szerep a Habsburg-házat illeti meg. Ahogyan Arndt Ernő Móric90, a Napóleon elleni német felszabadító háború költője mondotta: „Szabadság és Ausztria! Ez legyen a jelszavunk: A Habsburg-ház uralkodjék.”

A Habsburg-háznak ehhez a szerephez minden kvalifikációja meg is volt. Mindenekelőtt birtokában volt – ami nagyon fontos volt a bécsi kongresszus körüli időkben – mind a jogi, mind a leszármazási legitimitásnak. 1815-ben még élt, és a Habsburg-ház feje volt az utolsó német-római császár.91 Több mint öt évszázada került a Karolingoktól és a Hohenstaufenektől92 való közvetlen nőági leszármazás címén az első Habsburg a német királyi trónra93, s utódai, jelentéktelen megszakítástól eltekintve, negyedik évszázada ültek rajta egyfolytában. Az ő Német-római Császárságuk volt az egyetlen legitim és fogható szimbóluma a német nemzet történeti egységének, mert a másik legitim intézménye a német közjognak, a területi fejedelemség, a német egység legnagyobb akadálya volt.

{1-392.} De megvolt a Habsburg-háznak ehhez a szerephez a morális kvalifikációja is. Birodalmuk egyike volt Európa legkomolyabb és legfelelősségteljesebb monarchiáinak, melynek kissé gyámkodó, de emberséges kormányzati, közigazgatási tradíciói a feudális Európa legtermékenyebb és legemelkedettebb századában, a 18. században rögződtek le, és e század nagy német teljesítményei között előkelő helyet foglalnak el. Azt se feledjük el, hogy a legjobb német és egyben a legjobb európai polgári törvénykönyv viseli az osztrák nevet. Érdemes megjegyezni, hogy a dinasztiának a német trónon ülő tagjai között alig volt léha vagy komolytalan ember, ahogy Mária Terézia mondotta: „mind jó és kegyes uralkodó, jó keresztények, jó férjek, jó atyák, barátjaiknak barátjai.” A híres habsburgi hálátlanság is inkább uralkodói elszemélytelenedésből ered, mintsem valami morális defektusból. Talán Európa egyetlen dinasztiájában sem nyilvánult meg olyan megszakítatlan erkölcsi törekvés a „keresztény fejedelem”, majd az idők változásával „a felvilágosult uralkodó” eszménye felé, mint éppen a Habsburg-házban, és amint II. Lipót94 példája mutatja, az „alkotmányos uralkodó” modern típusa is megjelent a családban. Gyakran szokták emlegetni a Habsburgok közepes képességeit, ez a beállítás azonban valószínűleg azon alapszik, hogy a Habsburg-ház történetének két döntő időszakát két kétségtelenül igen közepes tehetségű uralkodó, I. Lipót95 és II. Ferenc hosszú uralkodása jelzi. Azonban annak a huszonkét Habsburgnak, akik a német királyi, római császári és osztrák császári trónon ültek, körülbelül a háromnegyed részéről elmondhatjuk, hogy értelmileg és erkölcsileg uralkodásra hivatott vagy uralkodásra képes személyek voltak. Természetesen nem produkáltak olyan mutatós egyéniségeket, mint pl. a Capeting-ház96, de hiszen éppen ezért voltak németek és nem franciák. Az, hogy a Habsburg-ház és vele Ausztria a németségnek valami nem germán, hanem latin színét képviselné, komolytalan dolog. Természetesen európai és katolikus színeket képviselnek, és mint minden dinasztiának, neki is voltak nemzetközi jellegű tagjai (V. Károly97, I. Ferdinánd98, VI. Károly99, II. Ferenc). {1-393.} A család egésze és legreprezentatívabb alakjai azonban, Habsburg Rudolf, I. Miksa100, II. Ferdinánd101, Mária Terézia és Ferenc József102 a szó jó és rossz értelmében németek voltak, erős kötelességérzet, csak a legszűkebb körben feloldódó méltóságtudat, csökönyösség, mutatós érzelmi tulajdonságok hiánya mellett sok gyakorlati józan ész és a sziporkázás teljes hiánya mellett elég sok jó kedély jellemezte őket. Az Isten is a németek császárjainak teremtette őket.

Az újjászületésre érett német egységnek a Habsburg-ház fősége alatt való megalakulása egész Európa számára is óriási előnyt jelentett volna. Ezzel ugyanis a legújabb kori európai egyensúly legnyugtalanítóbb, de kikerülhetetlen fejleménye: az egységes Németország az egyik legtekintélyesebb európai dinasztia folyamatos pozícióját, tradícióit és európai felelősségtudatát örökölte volna.

A német császárság Habsburg-főség alatti helyreállításának gondolata 1815-ben, a bécsi kongresszus idejében a német egységet szívükön viselők körében igen elterjedt és népszerű volt. Ha 1815-ben – a legitimitások helyreállításának nagy pillanatában – Ferenc császár kijelenti, hogy 1806. évi lemondása kényszer alatt történvén semmis, senki sem vonta és nem vonhatta volna kétségbe, hogy ő a törvényes német-római császár és minden német egységtörekvés egyetlen törvényes szimbóluma.

De Ferenc császár vonakodott a német császári címet újra felvenni. Ez a vonakodása és az, ami mögötte volt, világtörténeti jelentőségű, s mondhatjuk mindjárt, végzetes világtörténelmi jelentőségű momentum volt, mert a német politikai fejlődés attól a pillanattól kezdve került mellékvágányra.

Az 1804. ÉVI FAUX PAS: AZ OSZTRÁK CSÁSZÁRI CÍM FELVÉTELE

Annak a biztató lehetőségnek az útját, hogy a német egység a tradicionálisan erre kvalifikált Habsburg-ház fősége alatt alakuljon meg, nehézzé tette egy szerencsétlen történelmi folyamat: a Habsburgok területi állományának Németországból való nagy {1-394.} részbeni kiszorulása; s végleg megakasztotta egy szerencsétlen történelmi cselekedet: az osztrák császári cím felvétele.

A reformáció egyik következménye volt, hogy a Habsburg-császárság országai végleg Dél-Németországba szorultak, egyúttal pedig Németországon kívüli országokkal kerültek tartós kapcsolatba. Sokáig szó sem volt arról, hogy ez a kapcsolat tartós és állandó jellegű. Az egyes európai nemzetek politikai keretei már a középkorban is igen határozottan elváltak egymástól, s a Habsburg-ház osztrák, magyar, cseh és morva országai tisztán alkalmi „nemzet”-közi dinasztikus uniót alkottak, akárcsak az aragon–szicíliai, angol–hannoveri stb. kapcsolatok. Mikor a Habsburgok későbbi birodalmának a magva eredetileg megszületett, minden volt, csak az nem, aminek ma képzelni szokták: „dunai” állam. Az egyik alkotóelem, a német császári koronát viselő osztrák fejedelemség magával hozta a Német-római Császárság összes olaszországi és nyugat-európai érdekeltségeit, a cseh királyság csak kisebb részben volt dunai ország; az ottomán előretörés folytán összezsugorodott magyar királyság pedig tulajdonképpen csak katonai előtere volt a német császárságnak kelet felé. Komoly egyesítő szándékok sokáig nem érvényesültek ebben az unióban. A 18. század közepéig semmi kétség abban, hogy a Habsburg-ház a római császári címmel összekapcsolódott német királyi hatalom politikai súlyát képviseli Európában. A Habsburg uralkodó úgy jelenik meg Európában, mint egyszerűen a „császár”, akinek hatalma németországi és olaszországi pozícióján nyugszik, és mellékesen magyar és cseh király is. A 18. század folyamán azonban Szilézia elvesztésével tovább gyöngül németországi pozíciója, és az osztrák örökösödési háború alatt egész groteszkségében megmutatkozik az a helyzet, hogy a császári címet nem viselő Mária Terézia országának még neve sincsen, hanem osztrák, magyar, cseh, lombard, belga, horvát nemzetek vagy nemzettöredékek merő együttese, különböző joggal, nyelvvel, igazgatással és tudattal. Ezzel párhuzamos az éremnek nem kevésbé groteszk másik oldala: Mária Terézia férje, ez az olasz fejedelemmé vedlett francia herceg viszont {1-395.} viselte a császári címet, mert felesége kedvéért választották azzá103, de egy talpalatnyi földdel nem bírt Németországban, így az egész világ előtt demonstrálta a német-római császári cím teljes kiüresedését. A 18. század közepétől kezdve érvényesülnek tehát olyan törekvések, melyek a Habsburgok dunai államaiból akarnak összefüggő területű államot alapítani s ezt valamiféle „osztrák” tudattal megtölteni. Azonban ez a célkitűzés még II. Józsefnél is szorosan össze van kapcsolva a németországi pozíció erősítésével és a Habsburg Birodalom német jellegének a hangsúlyozásával. Ez a tendencia csak II. Ferenc uralkodása alatt vett végzetes fordulatot egy páratlanul szerencsétlen történelmi cselekedettel, az osztrák császári cím 1804. évi felvételével. Ferrero rámutat arra, hogy ez a cselekedet mennyire beletartozik az önkényes és erőszakos államcsinálásoknak abba a sorozatába, melyet a francia forradalom kezdett Európában, cisalpin, helvét, batáv, etruriai, veszfáliai államok104 neve alatt, és milyen abszurdum volt, hogy ezen az úton éppen Európa legrégibb és legkonzervatívabb monarchiája, a Habsburg uralkodó követte, mert hiszen az osztrák császári cím felvétele annyit jelentett, hogy a német-római császár revoltál saját maga ellen. Ferrero II. Ferenc belső politikájának kulcsát véli megtalálni abban, hogy rámutat olasz neveltségére; mi a következőkben szeretnénk megmutatni ennek a német egység ügyével közönyös politikának Európa politikai fejlődésére kiható távolabbi következményeit is. Az osztrák császári cím felvételének ugyanis logikus következménye volt a német-római császári címnek két év múlva bekövetkezett letétele. Ez pedig annyit jelentett, hogy a Habsburg-ház feje a német egységet szimbolizáló római-német császári pozíciójából egyszerűen lesüllyedt egy német területi fejedelem rangjára: egy lett a sok közül. Míg a német-római császár számára és a német nemzet számára óriási fantázia rejlett volna a területi fejedelemség felszámolásában vagy legalábbis hátrább szorításában, addig az osztrák császár érdektársa lett a többi hasonszőrű területi fejedelemnek, kezdve a porosz királytól le egészen a hessen-homburgi105 tartományfőig. Ez pedig mindenekelőtt {1-396.} a Habsburg-házat indította el egy meredek lejtőn, melynek befutásához egy rövid évszázad elegendő volt: ma a Habsburg-pretendens Ausztriában nem osztrák császárként szokta emlegetni magát – komikus is volna egy hétmilliós császárság! –, hanem „Landesfürst”-ként, azaz területi fejedelemként.

ELŐREPILLANTÁS A HABSBURG-HÁZ DÉCHÉANCE-ÁRA

Az osztrák császári cím felvételekor II. Ferenc és tanácsadói nyilván úgy képzelték, hogy nem tesznek mást, mint nevet adnak egy meglévő realitásnak, és kicserélnek egy olyan régi homlokzatfelírást – a német-római császári címet –, amely már nem felel meg a tényeknek, és csak nevetséget hoz viselőjére. Valójában azonban ez a címváltozás ezen a régi európai monarchián halálos sebet ejtett. A Habsburg-ház a „német” cím letételével egy olyan zászlót dobott el magától, amely éppen az elkövetkezendő évszázadokban új és minden addiginál nagyobb jelentőségre jutott volna, és az egész németséget újra e dinasztia köré gyűjtötte volna. E hatalmas lehetőség mellett mellékesen és talán aránylag könnyen megoldódhatott volna a Habsburg-ház nem német országai számára a leválás problémája. Az osztrák császári cím azonban azt az illúziót adta, hogy a Habsburgok egy területileg összefüggő kompakt állam fejei, melyet idővel talán egységes „osztrák” tudattal is megtölthetnek. E hiú remény fényében a németországi hegemónia tűnt fel fáradságos és délibábos kötelezettségként, mely ezenfelül szembeállította volna a Habsburg-házat a többi német fejedelemmel. Az osztrák császárság látszott a „fel nem adható”, „biztos”, „szilárd” pozíciónak, ezért nem akarta Ferenc császár 1815-ben a német császári cím felvételével felújítani azt a felsőbbségi igényt, melyet valóságos tartalommal – úgy vélte – nem tud már kitölteni.

Valójában azonban ez az első látásra reálpolitikai elhatározás volt az, melytől kezdve a Habsburgok európai helyzetének és birodalmának a rohamos lecsúszása elkezdődik. Hiába lett birodalmuk {1-397.} éppen a bécsi kongresszus határozatai révén területileg összefüggővé, hiába volt hadserege tekintélyes és nem dicsőség nélküli, és hiába volt politikai súlya nagyobb, mint valaha, belső egyensúlya megbillent, és mintha a lélek szállott volna ki belőle. Német politikája teljességgel statikussá válik, nem képes túlmenni a Német Szövetség neve alatt alakult és mindinkább közutálatnak örvendő átmeneti szükségmegoldáson, melyről alább részletesen is fogunk szólani. Olaszországban viszont tehetetlenül kénytelen elviselni, hogy mindinkább gyűlölt idegenné válik, éppen akkor, mikor már igazában nem német állam. Az 1848. évi német-, olasz- és magyarországi események világosan mutatták, hogy Közép-Európában az állami határok nem esnek össze a nemzeti határokkal, és Ausztria sorsával egy nemzeti mozgalom sem azonosítja magát. A megsemmisülés veszélyének erre a félelmes élményére reagált Ausztria a magyar és olasz forradalom 1849. évi kegyetlen elnyomásával, ami azóta is csúnya történelmi szépséghibája a szelídségre ma oly sokat adó Ausztriának. (A félelem oktalan hetykesége még egyszer megjelenik az osztrák ház életében, a romlás küszöbén, 1914-ben!) 1849 és 1866 között még egyszer megpróbálkozik Ferenc József a lehetetlennel: azzal, hogy megmaradjon a németség fejének, de ugyanakkor megtartsa soknépű „osztrák” birodalmát. Rajta is beteljesül azonban a bibliai mondás, „aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt”106. A Habsburg Birodalom 1866-ban egyszerre szorul ki Németországból és Olaszországból, a Német-római Császárság kilencszáz esztendős hatalmi szférájából; és éppen abban a pillanatban, amikor megszűnik németnek és rómainak lenni, tehát valóban nem lehet más, mint osztrák, kénytelen engedni a magyar államiság különállási törekvéseinek, és 1867-ben Ausztriából Ausztria–Magyarországgá esik szét. Elég egy pillantást vetnünk az 1792. évi, az 1815. évi és az 1867. évi térképre, hogy megláthassuk azt a rohamos összezsugorodást, amely a Habsburg-ház hatalmi szférájában a német-római császári cím letétele és az osztrák császári cím felvétele óta végbement. Az összezsugorodás tragikus méreteit teljességükben csak {1-398.} akkor realizálhatjuk, ha a dunai monarchia feltámasztására irányuló mai elképzeléseket vesszük szemügyre. A német-római császárok utódja, Habsburg Rudolf, Miksa császár, Mária Terézia, II. József örököse arra van kiszemelve, hogy meghiúsítsa Ausztriának Németországgal való egyesülését, és megbízható keleti védőfalat emeljen a német birodalommal szemben. Hogy ennek eleget tehessen, arra aspirál, hogy 6-7 millió ember császára legyen Ausztriában s kb. kétszer annyinak a királya Magyarországon. Óhajtaná ezenkívül Csehországot és Szlovákiát is bevonni birodalmába, de ezeket az országokat nem ígéri neki senki. Nem adta fel még Horvátországra és Szlovéniára vonatkozó jogait sem, de ezeket még emlegetni sem tanácsos. Mindeme aspirációk keresztülvitele céljából kénytelen legalább háromfelé, az osztrákok, magyarok és csehek felé egyszerre pengetni egy érzelmes és lokális színezetű hazafiság húrjait. E sorok íróját mindez igazán hidegen hagyja, de Habsburg-szemmel nézve az egész helyzet mélységesen megalázó. Nem valószínű, hogy lesz még szerepük a Habsburgoknak Európában, de az elképzelhető szerepek közül egy ilyen dunai monarchia fősége volna a legszánalmasabb.

KITÉRÉS AZ EURÓPAI MONARCHIÁRÓL

Kissé furcsának tűnhetik fel, hogy ennyi szót és ennyi sajnálkozást vesztegetünk arra a túlhaladott és aktualitását vesztett történeti tényre, hogy a német egység nem a Habsburg-ház fősége alatt alakult meg, hanem a Hohenzollern-ház fősége alatt. Hol van a Habsburg-ház, és hol van a Hohenzollern-ház – kérdezhetné valaki –, és mit érinti az a világ mai sorsát, hogy az ő egymás közötti rivalizálásuk hogyan végződött? Sajnos nagyon is érinti. Először is le kell szögeznünk, hogy az európai monarchia az európai politikai múlt legnagyobb jelentőségű intézménye, s csaknem minden európai nemzet kialakulásában, politikai és karakterbeli megformálódásában döntő része van egy-egy dinasztiának. Másodszor tudnunk kell, hogy a mai európai válság központi kérdése az, hogy a monarchia mint politikai tekintély {1-399.} összeomlott, s helyébe, legalábbis Közép- és Közép-Kelet-Európában nem lépett semmi. Az európai demokratikus forradalom legbátrabb hadmozdulata volt az, amikor megüzente a háborút az európai monarchiának, de meg kell állapítanunk, hogy ezt a háborút eddig még nem teljesen nyerte meg. Komoly kilátásunk és reményünk van arra, hogy a monarchizmust fel tudjuk számolni, és pótolni tudjuk, de ahhoz, hogy ezt megtehessük, ismernünk kell történeti szerepét és funkcióját, és át kell tekintenünk azt az űrt, melyet maga után hagyott.

Az európai monarchia úgy, amint a francia forradalom kitörésekor fennállott, egy több mint kétezer esztendős civilizációs folyamat eredménye volt. Ez az intézmény, amint Ferrero megállapítja107, erős gyökerekkel kapcsolódott az augustusi római császárság politikai hagyományához, melyben tovább élt a római respublika gondolata. Ez a hagyomány és a középkori kereszténység tette a germán törzsfőnökök uralmát vad erejű kalandorok és nyers despoták hatalomgyakorlásából egy jogok és kötelességek, szerepek és feladatok, hivatási etika és konvencionális szabályok által rendezett és körülövezett emberi hivatássá. Ez tette azt, hogy az európai monarchia a késői középkor és az újkor századaiban már nem puszta és nyers személyes uralmat jelentett, hanem a személyes uralomnak többé-kevésbé spiritualizált és tovább spiritualizálható formáját. Ha ma Nyugat-Európában azt látjuk, hogy igen jelentős kulcspozícióban ülnek olyan személyek – köztársasági elnökök vagy királyok –, akik ezeket a kulcspozíciókat meglehetős pontossággal és megbízhatósággal kezelik, anélkül hogy eszükbe jutna vagy eszükbe juthatna ezekkel a lehetőségekkel a személyes hatalom irányába visszaélni, akkor nem szabad megfeledkeznünk, hogy mindez kizárólag azért lehetséges, mert Európában sok-sok századra visszamenően létezik már az uralkodásnak egy olyan formája, melyben a korlátlan hatalom konvencionális szereppé vált, a nyers hatalomgyakorlás méltóságteljes reprezentálássá szelídült, és az élet és halál feletti uralom funkciókat és hatásköröket összefogó kulcspozícióvá humanizálódott. Mindez azáltal, hogy egy különleges {1-400.} nevelés kitenyésztett egy emberfajtát, mely gyermekkorától arra nevelődött, hogy egy reprezentatív méltóságot minél személytelenebbül tudjon megtestesíteni. A „keresztény fejedelem”-től a „felvilágosodott uralkodó”-n és „alkotmányos monarchá”-n keresztül egyenes út vezet a modern, személytelen államfő típusához. A francia köztársasági elnök helyzete, hatásköre és hivatási etikája nem Robespierre, nem a direktórium108, nem Napóleon pozíciójából nőtt ki, hanem XVIII. Lajos109 és Lajos Fülöp pozíciójából, és nem véletlen, hogy az 1875. évi francia alkotmánynak, mely a forradalom után először adott politikai stabilitást Franciaországnak, monarchisták voltak a szerzői. Ahol ez az előny nem létezett, ott a személytelen államfő típusa egyszerűen lehetetlen (pl. Amerikában). Abban azonban, hogy Amerikában egy igen nagy személyes hatalommal bíró kormányfőt szigorúan korlátoz egy rafinált demokratikus apparátus, s Oroszországban egy még nagyobb személyes hatalommal bíró kormányfő egész hatalmának lényege az, hogy megszabott társadalmi reformterv végrehajtója, mindebben, bármilyen furcsán hangzik is, megérződik az európai monarchikus eszmény kisugárzásának a hatása. Természetesen szó sincs arról, hogy személytelen államfő nélkül ne volna lehetséges demokrácia, azonban a személytelen államfő a demokratikus állami apparátus egyik legjobb regulátora, és semmi sem alkalmasabb nála – akár monarchikus, akár köztársasági formában – arra, hogy egy személyes uralomhoz többé-kevésbé hozzászokott társadalmat átvezessen a politikai szervezésnek ahhoz a végső demokratikus ideáljához, melyben nem a politikai hatalmat képviselő személyek uralkodnak a többieken, hanem törvények, elvek és tervek uralkodnak a politikai hatalmi apparátus kezelőin magukon.

Ilyen kiindulással helyesebben tudjuk megítélni és elítélni a monarchiának azt a meghamisított ideálját, mely a francia forradalom egyik legkétségesebb értékű hagyományából, a zseniális politikai vezető romantikájából táplálkozik. Ez a hamis romantika Napóleon személyén keresztül az európai monarcha hamis képét vagy ha úgy tetszik, a hamis monarcha képét is létrehozta, {1-401.} azét, akinek számára az uralkodás nem hivatás és szereprendszer, hanem romantikus, hősi, mutatós, egyéni vállalkozás. Nemhogy fejlődést jelent ez a régi, Isten kegyelméből való, „örökölten tehetségtelen”, degenerált királyokhoz képest, hanem a legnagyobb visszaesést, mert a tradicionális monarcha spiritualizált személyes hatalma helyett ismét a teljes és nyers személyes hatalom alá veti a közösséget. Európa szerencséjére az európai dinasztiák az egész 19. századon keresztül minderről nem vettek tudomást, hanem nagyban és egészében továbbra is, sőt még inkább betöltötték az uralkodói korrektségnek ezer éve kialakult szereprendszerét. Csak a 19. század végén jelenik meg az európai politikai fejlődés egyik leggroteszkebb és legvégzetesebb jelensége, a trónon született hamis monarcha, II. Vilmos, akinek született uralkodó létére a saját szerepéről romantikus elképzelése volt. Olyan jelenség, mely nem véletlenül jelent meg egy hirtelen felemelkedett, második vonalbeli német területi fejedelmi dinasztiánál, de elképzelhetetlen lett volna a Habsburg-házban, a római császárok családjában.

Most már talán nem olyan érthetetlen, hogy miért volt végzetes jelentősége a német politikai fejlődés számára annak a ténynek, hogy a legújabb kori európai politika alakulásának legdöntőbb fejleménye, a német egység nem az arra eredetileg kvalifikált Habsburg-ház fősége alatt alakult meg, hanem a Hohenzollern-ház fősége alatt – mely a német területi fejedelmi családok között sem tartozott a legelőkelőbbek közé. A Habsburg-ház az uralkodói személytelenségnek nemcsak német, de európai viszonylatban is mondhatni a magasiskoláját képviselte, hiszen ez a család viselte csekély megszakítással idestova ötszáz esztendeje az európai államrendszer legszimbolikusabb méltóságát: a német-római császárságot, egy olyan rangot, melynek történelmi súlyához, presztízséhez, potenciális lehetőségeihez és szimbolikus jelentőségéhez akkor is méltónak kellett maradnia, amikor semmi fogható hatalmat nem jelentett. Ezzel szemben a német területi fejedelemségek nagy hűbéresi és földesúri jellegük miatt európai viszonylatban sokkal inkább személyes hatalmat jelentettek, {1-402.} mint az európai monarchia általában. Végzetes jelentőségű volt a német belső politikai fejlődés számára, hogy abban a pillanatban, mikor a személyes uralmi rendszer felszámolása volt minden európai nép legnagyobb feladata, éppen Németország, melynek egész Európában a leginkább volt szüksége a személyes uralmi rendszer likvidálására, esett vissza még jobban, mint azelőtt, a személyes uralom rendszerébe.

3. A Német Szövetség110 zsákutcája
A NÉMET SZÖVETSÉG SZÜLETÉSI HIBÁI

Minthogy a Német-római Császárság felújítása 1815-ben nem sikerült, a német nemzetnek egyetlen legitim politikai intézménye maradt: a területi fejedelemség. Hiába írta Stein báró111, hogy „Nekem csak egy hazám van, s annak Németország a neve; a hatalmas fellendüléseknek ebben a pillanatában a dinasztiák rám nézve teljesen mellékesek”. A hadsereg, a hivatalnoksereg, a népek hűsége a dinasztiáké volt, Steinnek is őket kellett szolgálnia és háborúra piszkálnia ahhoz, hogy Napóleon leveretése valósággá válhassék. A bécsi kongresszuson tehát a dinasztiák intézkedtek Németország sorsa felől, s rajtuk állott, hogy milyen és mennyi német egységet hajlandók megvalósítani. Ők pedig elsősorban a területi fejedelemség intézményét akarták érintetlenül tartani, sőt megerősíteni. Közben azért azt is tudták, hogy 1813 nagy esztendeje112 után egész Németországnak is kell valamiféle politikai formát adni. Ennek a két tendenciának a huzakodásából született meg az 1815. évi Német Szövetség.

E politikai formációt Ferrero tökéletlen, de az adott körülmények között aránylag nem a legrosszabb és az európai egyensúly szempontjából elfogadható megoldásnak ítéli. Kétségtelenül a Német Szövetség tette lehetővé, hogy Németország megszűnt az anarchia, a senki országa lenni, a száz meg száz dél- és közép-németországi kis fejedelemség végleg megszűnt, és a szövetség szervezete a római szent birodalomhoz képest szilárdabb, láthatóbb {1-403.} és megformáltabb lett. Ezekkel az előnyökkel azonban, melyek a német egységmozgalom szempontjából messze a kívánatos minimum alatt voltak, óriási fogyatkozások állottak szemben, melyek lehetetlenné tették, hogy ebből a kezdetből épkézláb folytatás legyen.

Az első nagy fogyatkozásra már utaltunk: a Német Szövetségnek nem volt látható feje. Lehetett gúnyolódni a „római” császár hatalmának a teljes kiüresedésén, azért ez a császár egyben német király is volt, tehát egy olyan szimbólum, mely adott esetben igen komoly tartalmaknak válhatott volna hordozójává. A látható fő hiánya olyan személyes uralomhoz szokott társadalomnál, mint amilyen a német is volt, igen döntő hiányosság volt.

A második nagy fogyatkozás az előzőből következett. A német-római császári cím fel nem újítása azt jelentette, hogy a Német Szövetség rámondta az áment Napóleon művére, a német-római szent birodalom 1806. évi szétrobbanására, közelebbről arra, hogy a német fejedelmek formailag is megszűntek egy magasabb állami egység alattvalói lenni, végleg „szuverénekké” váltak a maguk területein, s legfeljebb maguk között alkottak egy önkéntes szövetséget. A választófejedelmekből és őrgrófokból királyok és nagyhercegek lettek. Hiába mondjuk, hogy ez csak elnevezésbeli változás volt, és a való helyzet már a római szent birodalomban is a teljes függetlenség volt. Az elnevezésbeli változás és a teljes szuverenitás azt jelentette, hogy a területi fejedelmek, akik nemrégiben még korlátlan hatalmú földesurak voltak inkább, mintsem igazi dinaszták, most végleg felvették a nagy európai dinasztiák nagy allűrjeit és igényeit, sőt el is túlozták, éppen azért, mert a Habsburg-házat és egy-két nagyobb uralkodóházat kivéve nem voltak igazán nagy európai dinasztiák. Nem lehet eléggé ismételni a német politikai fejlődésnek azt a szerencsétlen vonását, hogy nem a központi uralkodó törte le a nagy hűbérurakat, hanem a nagy hűbérurak váltak uralkodóvá a maguk területein, ennek következtében a német dinasztiák többségében az utolsó percig kiirthatatlanul megmaradtak a földesúrnak azok a jellegzetességei, melyek a nagy európai {1-404.} dinasztiáknál már régen szublimálódtak a keresztény monarcha hivatási etikájában.

A harmadik nagy fogyatkozása volt a német ügyek 1815. évi elrendezésének, hogy azt a számtalan római szent birodalmi fejedelmi családot, melyek megszűntek uralkodók lenni (az úgynevezett mediatizált családokat)113, különleges jogállással ruházta fel, melynek leginkább kiemelt attribútuma a házasodási egyenlőség volt, legfőbb társadalmi hatású kiváltsága azonban a földesúri hatalomnak és bíráskodásnak bizonyos körben való fennmaradása és garantálása. Ez pedig azt jelentette, hogy Németország nemcsak többé-kevésbé földesúri szellemű családok sokaságát kapta dinasztiákul, hanem ezenfelül még a dinasztiák adott szava és a Német Szövetség alkotmánya garantálta más családoknak olyan földesúri jellegű kiváltságait, melyek egyébként egész Európában, mint a társadalmi fejlődés legfőbb akadályai, a likvidálódás állapotában voltak.

A Német Szövetség tehát, ha meg is szüntette a római szent birodalom anarchiáját, mégiscsak zsákutcája volt a német egységnek, mert megszilárdította és az egyetemes európai monarchikus legitimitás védelme alá helyezte a német egység legnagyobb akadályának, a német területi fejedelemségnek pozícióját. Olyan provizórium volt, mely ugyanakkor megerősítette az 1806. évi nagy megrázkódtatás által kiváltott vágyat: az erős és egységes német állam vágyát. Nem véletlen, hogy ebben a korban született meg az állam jelentőségét metafizikai síkra felemelő hegeli államfilozófia. Hegel ugyan a porosz állam védelmében, vagyis a magát defenzívában érző területi fejedelemség védelmében állította fel a maga elméletét, azonban abban a visszhangban, amelyet kiváltott, a megvalósulatlan, a nem létező, csak posztulátumként, csak metafizikailag létező egységes német állam utáni vágy kapott formát.

AZ 1848. ÉVI NAGY KUDARC

Az a felismerés, hogy a Német Szövetség nem életképes és nem egészséges politikai orgánuma a német egységnek, 1848-ra érett {1-405.} odáig, hogy politikai események és mozgalmak mozgatójává vált. 1848 Németországban is a forradalmak esztendeje volt, melyekben a német szabadelvű polgárság és a német értelmiség jártak az élen, s melyek helyenként elég könnyen vezettek szimpatikus és sokat ígérő eredményekre. Mikor azonban az egyes „államok” helyi forradalmai után az egész német politikai test kérdései is szőnyegre kerültek, s megválasztották a német központi parlamentet és a népszerű János főherceget mint a német birodalom kormányzóját114, akkor egyszerre napvilágra került Németország politikai területi elosztásának szerencsétlen központi problémája: az a szerencsétlen tény, hogy a jogilag és történetileg vezetésre hivatott állam, az osztrák állam háromnegyed részben nem német népekből tevődött össze. A dilemma az volt, hogy a dinasztiák felszámolására a németség politikai fejlődése még nem érett meg, a dinasztiákkal való egyetértés fenntartása mellett pedig az osztrák birodalom vezető szerepével nem volt mit csinálni az új, egységes német birodalomban. Ebből a dilemmából született meg az a félmegoldás, mely döntő és végzetes hatással volt a német politikai fejlődésre, az úgynevezett „kisnémet” megoldás, mely az osztrák németeket is magában foglaló teljes német egység „nagynémet” követelménye helyett megelégedett az Ausztria és az osztrák németek nélküli, porosz vezetés alatt álló részleges német egységgel.

1848-ban ezt az egész problémát a központi német parlament próbálta letárgyalni és dűlőre vinni. Ennek során azonban hamarosan kiderült az egész német politikai test kétségbeejtő központtalansága és súlyponttalansága: a központi parlament és a kormányzó által kinevezett központi kormány kormányozni akart egy birodalmat katonák, hivatalnokok és alattvalók nélkül, egy városból, mely nem volt fővárosa semmiféle országnak. A vége az lett, hogy a kormánynak nem engedelmeskedett senki, utóbb pedig – a „kisnémet” megoldás szellemében – a német császárrá megválasztott porosz király visszautasította a császári koronát, és olyan névvel illette, mely egyaránt gyalázatát jelentette a német névnek és a népszuverenitás gondolatának. Végül {1-406.} is a német nemzet első parlamentje városról városra volt kénytelen bolyongani, s úgy végezte be pályafutását, hogy egy másodrendű német állam kormánya egyszerűen bezáratta. 1848 úgy maradt meg a német nemzet emlékezetében, mint a bolond esztendő, a német egység híveinek emlékezetében pedig mint a szégyen esztendeje. Bár számos alkotmány, melyet ebben az évben vívtak ki, tartós maradt, mégis katasztrofális ez a dátum a német nemzet politikai fejlődésének a történetében. Katasztrofális azért, mert ennek az esztendőnek a tanulságaiban kapott először tapasztalati igazolást a német nemzet számára az a nyomasztó tévképzet, hogy a német egység problémája megoldhatatlan. Valójában az volt az igazság, hogy a német egység problémája megoldhatatlan volt a területi fejedelemség fenntartása mellett. Minthogy azonban Németországban a Német-római Császárság megszűnte óta más tradicionális intézmény nem volt, mint a területi fejedelemség. Így a teljes német egység azonossá vált a teljes forradalmi káosz gondolatával, így a tradíció erőinek a demokráciával szemben való engedékenysége, mely a 19. század közepétől kezdve Európa-szerte megjelent, Németországban nem következett be, legfeljebb látszólag. Úgy tűnt fel tehát, hogy az egységes és demokratikus nemzeti állam feladata, melyet a német nemzet jobbjai a nemzet elé kitűztek, s melynek irányába a legtöbb európai nemzet több-kevesebb zökkenő után el tudott indulni, a német nemzet számára leküzdhetetlen nehézségeket vet fel, és a megoldás útjában álló erők oly szívósak, hogy azokkal megbirkózni emberfeletti feladat.

A NÉMET MÍTOSZ KEZDETEI

Ez volt az a kritikus pont, amikor a német nemzet elkezdett valóságos célok és valóságos eredmények helyett látszatmegoldásokban, politikai formulákban, szimbólumokban és fantazmagóriákban gondolkodni. Ahogyan nem véletlen, hogy a német államtalanság nyomasztó 1806. évi élményét nyomon követte a hegeli állammetafizika, úgy nem véletlen jelensége az 1848 utáni német szellemi életnek Wagner és Nietzsche. Nem azért, mintha {1-407.} művészetük és filozófiájuk az 1848-as események nélkül – melynek idejében már kész férfiak voltak – alapvetően más lett volna, de az a szerep, amelyet a legújabb német értékvilág kialakításában játszottak, az 1848-i kudarc nélkül semmiképp nem illette volna meg őket. Csak egy olyan közösségnek, mely azt a problémát, melyet a történelem feladott számára, nem tudta megoldani, s a megoldás útjában álló erőkkel nem mert megküzdeni, volt szüksége olyan világképre, mely az életet földöntúli erejű hatalmasságokkal népesíti be, melyekkel csak mitikus csodalények s übermenschek tudnak megbirkózni. S minthogy a történelem a jelen problémái számára egy közösségnek sem ad mást, mint embereket; a múltat kellett a germán mítosz csodalényeivel és a jövőt übermenschekkel benépesíteni.

Ebben a lelkiállapotban – melyben az egész nemzet hajlamossá vált arra, hogy igazi megoldások helyett álmegoldásokat fogadjon el – lépett előtérbe az az erő, mely ahhoz nem volt elég erős, hogy a német egység problémáját megoldja, de ahhoz elég erős volt, hogy álmegoldás hordozója legyen: a porosz militarizmus. Ebben a történelmi szituációban nőtt nagyra az európai történelem legnagyobb hamis realistája: Bismarck.

A POROSZ MILITARIZMUS

A poroszokról ma forgalomban van egy mítosz és egy rémmese. A porosz mítosz, amelynek Spengler a legismertebb képviselője, a poroszokat teszi meg a magasrendű, töretlenül arisztokratikus, alkotó európai ember típusává, és annyira átszellemíti a porosz elvet, hogy szerinte egész Európában szükség van arra, hogy elegendő „porosz” szülessék a világra. A poroszságnak ennél szerényebb glorifikátorai is a teljes értékű kötelességteljesítés szellemét találják a porosz lelkiség jellegzetes vonásának, és úgy beszélnek a porosz tisztviselőkről, mintha azon kívül Európában korrupciómentes közigazgatás sehol sem lett volna. A poroszokról való rémképet a franciák alakították ki. E szerint a németség legújabb kori megbolondulása teljesen a porosz infekciókra megy vissza, és a porosz feudális és katonai klikkek szelleméből {1-408.} származik a hatalomnak és az erőszaknak a legújabb kori német imádata.

A porosz militarizmus lényegét azonban hiába keressük a porosz hadseregben magában vagy a porosz arisztokrácia vagy egyáltalán a porosz nép szellemében. Egyáltalán korlátolt és botor dolog bármiféle militarizmus gyökerét egyik vagy másik nép természet adta brutalitásában vagy katonai klikkjeiben keresni. A németek és svédek természet adta brutalitása és Hindenburg vagy lord Kitchener militarista szelleme között nehezen mutatható ki lényeges különbség. A militarizmus társadalmi jelenség, és egy társadalmat militaristává nem az tesz, hogy katonái hogyan gondolkoznak a háborúról és magukról, hanem az, hogy a társadalom hogyan gondolkodik a hadseregről. Európában olyan társadalom, mely szerkezeténél fogva militarista volna abban az értelemben, ahogy a spártai és a kozák az volt – melyek tudniillik gazdaságilag is összeomlottak volna a háborúskodás és az azáltal biztosított uralmi helyzet nélkül –, ma nincs. A német sem az, vagy legalábbis eddig nem sikerült maradéktalanul azzá tenni.

Hogy a porosz hadsereg tisztikara általában háborúval foglalkozott, és háborúra volt beállítva, ebben lényegesen nem különbözött más európai kontinentális hatalmak hadseregeitől. Hogy ez a porosz hadsereg szerette a merev mozdulatokat és a feszes drillt, az lehetett faji sajátosság, lehetett történeti hagyomány, lehetett egy feszes társadalmi szerkezet lecsapódása, de ilyen tényekből nem lesz sem modern militarizmus, sem háború. Hogy a porosz arisztokrácia merev és kemény uralmi módszerekkel élt, az lehetett komoly akadálya Kelet-Németország demokratikus fejlődésének, de ilyen tényezők másutt is voltak, s mindez még mindig nem militarizmus. Ahhoz, hogy európai jellegű dolgozó társadalom a hadsereget ne szükséges rossznak és a társadalom költséges terhének tekintse, hanem presztízskérdést csináljon hadseregének nagy és félelmes voltából, akár szükség van rá, akár nincs, s ez a tény állandó lelkesedésre indítsa, ahhoz az kell, hogy ismerje a lefegyverzettség, a kiszolgáltatottság, {1-409.} a hadsereg-nélküliség történeti tapasztalatát. Ezt ismerte meg Poroszország 1806 és 1813 között, és Ferrero jó helyen keresi a porosz militarizmus születésének történeti időpontját, amikor itt keresi. Hiába mutatnak rá a káplárkirály hadseregimádatára115 és Nagy Frigyes pusztító háborúira: akkor legfeljebb a porosz allűrök voltak meg, de nem a porosz hisztéria, mely 1806 után az allűrök mögött a lelkeket megtöltötte. I. Frigyes Vilmos és Nagy Frigyes hadseregének csak a pusztításaira emlékezett a német nép. Csupán 1813 mámoros esztendejében vált az újból felállított és az utcákon végigvonuló porosz hadsereg a felszabadulás, a helyreállított szabadság és a német nemzeti egység központi jelképévé. A nagy felemelkedések és a nagy bukások várakozása plántálta el a politikailag nem eléggé érett porosz vezető rétegben azt a hajlandóságot, hogy a maga erényeit és értékeit túlméretezett kategóriákban fogalmazza meg, s az 1813-as esztendő emléke tette hajlamossá a németeket arra, hogy a poroszok kvalitásaiból mítoszt kerekítsenek, és ezt a mitikus képet maguk elé mintául tűzzék.

POROSZORSZÁG NÉMETORSZÁGI SZEREPE ÉS AZ ERBFEIND-KOMPLEXUM

A porosz elvnek a német értékvilágban való ilyetén szerepe azonban csak a 19. század végére alakult ki teljesen. A valóságos politikai fejlődésbe azonban már sokkal előbb beleszólt az ilyen módon kialakult porosz hadseregkultusz és militarizmus. A porosz állam vezető rétegében elplántálódott félelem, bizonytalanságérzés és elégtétel-keresés közösségi indulatai ugyanis már elsőre azzal a következménnyel jártak, hogy a porosz állam – Európában egyedül – az 1815 után időben is fenntartotta az általános védkötelezettség rendszerét, amelynek folytán a porosz hatalom a porosz állam lélekszámát megtöbbszöröző politikai súlyhoz jutott. Ehhez járult az, hogy Poroszország, melynek a 18. század végén csaknem annyi lengyel alattvalója volt, mint német, a bécsi kongresszusról – hála Ferenc császár saját német szerepével szemben közönyös politikájának! – a legnagyobb német {1-410.} államként került ki, mert az Oroszországnak átengedett lengyel területekért kárpótlásul a német Rajna-vidéket kapta. Ez a két tényező együtt eredményezte, hogy a porosz állam németországi vezető szerepének gondolata egyáltalán felmerülhetett azokkal a hatalmas tényezőkkel szemben, melyek erre a szerepre a Habsburg-házat kvalifikálták. De Poroszország minden katonája és németországi előnye nem lett volna elég ahhoz, hogy ebből a gondolatból realitás legyen, ha nem jön közbe az 1848. évi nagy kudarc. Ez teremtette meg Bismarck politikájának és sikerének az előfeltételeit. Bismarck politikai pályájának első felében – amíg nem vált nolens volens a német egység megalkotójává – az volt a centrális törekvése, hogy energiájának minden erejével képviselje és felmutassa az 1848-i esztendő végzetes és félrevezető történeti tapasztalatát, hogy tudniillik a teljes német egység problémája megoldhatatlan, mert a területi fejedelemség intézménye leküzdhetetlen. Ezt a tanulságot használta fel ő arra, hogy bebiztosítsa a német területi fejedelemségeket, közelebbről a porosz királyi házat azok ellen a veszedelmek ellen, mindenekfelett a Habsburg-háznak való alárendelődés ellen, melyek azt a teljes német egység oldaláról fenyegették. Ennek ellensúlyozására szedte össze Poroszország minden erőforrását, s 1866-ban ezt a veszélyt sikerült kiparíroznia. Ez azonban még mindig nem lett volna elég ahhoz, hogy a németség szemében Poroszország váljék a német egység megtestesítőjévé, ha nem járul hozzá egy közösséglélektani tényező: az, hogy az 1806. évi nagy megrázkódtatást, a németség megalázásának nagy élményét Poroszország intenzívebben átélte, mint Ausztria, és így a németségben felkelt elégtétel-kereső ingert száz százalékig magáévá tudta tenni. 1806-ban született meg Poroszországban és a kisebb német államokban az Erbfeind-komplexum: az az elgondolás, hogy Franciaország a németség örök ellensége, melynek századok óta az egyetlen célja a német egység és a német nagyság megakadályozása. Csodálatosképpen erről a százados, sorsszerű ellentétről 1806 előtt igen halvány tudata volt az érdekelt népeknek; a hagyományos, „sorsszerű” angol–francia ellentétről sokkal többet {1-411.} tudtak. S 1806 után sem tudott róla nagyon sem Ausztria, a németség hagyományszerű és hatalmasabbik képviselője, sem Franciaország, a másik érdekelt fél, hanem elsősorban Poroszország és „Kis”-Németország. Az történeti tény volt, hogy ezer évig az európai egyensúly a német és a francia hatalom egyensúlyán nyugodott, amiből rengeteg háború származott, németek és franciák, Habsburgok és Bourbonok között, de sem a két nép, sem a dinasztiák nem ismerték a sorsszerű gyűlölség axiómáját. A napóleoni háborúk alatt is Ausztria, melynek erejét Napóleon megtörni sohasem tudta, csak annyira gyűlölte a franciákat, amennyire egy magabiztos nagyhatalom a pillanatnyi ellenfeleit gyűlöli, ez az indulat azonban a napóleoni korszak lezáródásával fokozatosan feloldódott. Nem ismerték az Erbfeind-elméletet a franciák sem; természetesen a francia politika örömmel látta, hogy a német császárság országa a történelem folyamán mindinkább délkelet felé tolódik, s igyekezett ellene dolgozni annak, hogy nyugati határán erős német birodalom alakuljon meg. Az 1806-os év francia szellemi elitje azonban komoly szimpátiával tekintett Németország felé, és sem németellenes, sem poroszellenes francia közhangulatról akkortájt nem volt szó; mindez 1870–71-ben született meg. Nem tudom, hogy mit műveltek a németek ekkor francia földön, s ez miben különbözött attól, ami háborúkban és hadszíntéren akkortájt történni szokott, de akár háborút csináltak, akár békét, azt mind az Erbfeindon való elégtételszerzés szellemében csinálták, s ilyen ellenféllel szemben alulmaradni egyike a legszörnyűbb dolgoknak, nemcsak fizikailag, hanem lélektanilag is. Ebből született meg a franciák rettenetes sokkja és prusszofóbiája, amely aztán 1918-ban találta meg a maga nem kevésbé végzetes ellenelégtételét.

Minthogy 1871 egyszerre volt a poroszoknak és az 1806. évi megaláztatás által érintett németségnek a nagy elégtétele, ezáltal vált lehetővé, hogy a németség szemében a német egység ügyének a porosz állam és a porosz katonai hatalom váljék a megtestesítőjévé.

{1-412.} AZ IGAZI POROSZ POLITIKA

Tudnunk kell azonban, hogy ez az eredmény túlment magának a porosz politikának az eredeti célkitűzésén. A porosz politikának és Bismarcknak magának a központi célkitűzése mindig az volt, hogy a német egységre való tekintet nélkül Észak-Németországból alkosson egyetlen protestáns jellegű hatalmi komplexumot, s így egyben egyesítse Poroszországnak területileg elválasztott nyugati és keleti felét. A porosz politika 1866-ot megelőzően több ízben javasolta Németország kettéosztását egy porosz vezetés alatt álló északi és egy osztrák vezetés alatt álló déli félre, és éppen a német egységet megtestesítő Habsburg-ház volt az, amely ebbe a propozícióba nem ment és nem mehetett bele. Az 1866. évi porosz–osztrák összecsapás azután az osztrák birodalom oly méretű presztízscsökkenését eredményezte, hogy nemcsak Észak-Németország került Poroszország fősége alá, hanem Dél-Németországban is egy bizonyos vákuum keletkezett, melyet Poroszország részben a franciáktól való féltében, részben pedig a német egységmozgalom nyomása alatt szintén belevont a maga hatalmi körébe, az 1870–1871. évi győzelem után pedig nem zárkózhatott el az új német császárság felállítása elől. Mindez azonban a porosz politika szempontjából elsősorban nem az egységes Németországot jelentette, hanem egy minden várakozáson felül megnövekedett Poroszországot. Bismarck nagyon jól tudta, hogy a porosz politika 1871-ben céljait nem száz százalékig, hanem százötven százalékig érte el, és hogy semmi hódítanivalója és terjeszkednivalója nincsen, hanem a szerzettet kell megőriznie. Komolyan szó sem lehetett arról, hogy a Hohenzollern-politika még ezen túlmenően is törekedjék a német egység teljessé tételére, vagyis Ausztria német részeinek a bekebelezésére. Ezt dinasztikus szempontból még elképzelni is lehetetlen volt, mert vagy azt jelentette volna, hogy az osztrák császár alattvalóként lépjen be a német birodalomba, vagy pedig azt, hogy a porosz dinasztia kikergesse a katolikus osztrák dinasztiát saját ősi, katolikus, osztrák birtokairól. Hogy a porosz királyi hatalom szempontjából mennyire nem a német egységen volt a {1-413.} hangsúly, azt vakító világossággal illusztrálja a Hohenzollern-ház utolsó szereplése a német politika színpadán: az, hogy II. Vilmos 1918-ban megpróbált csak a német császári címről lemondani úgy, hogy porosz királyságát megtartsa. Ebben eddig csupán II. Vilmos oktondiságát szokták megpillantani, holott sokkal mélyebb összefüggésekre világít rá; arra, hogy a porosz politika szempontjából a német császárság csak egy incidentális és dekoratív növekedés volt, melyet veszély esetén, mint felesleges ballasztot, ki lehet dobni a léghajóból.

1871 tehát nem a demokratikus és nemzeti német egységmozgalomnak volt a sikere, hanem a porosz politikának. Az a nemzedék azonban, amely még emlékezett az 1848. évi nagy kudarcra, letett arról, hogy a német területi fejedelemséget hamarosan fel tudja számolni; tehát belenyugodott abba, hogy 1871-et elfogadja, mint a német egységtörekvések részleges sikerét. Hogyan lett ebből a részleges sikerből totális katasztrófa, ezt fogjuk keresni a következő fejezetben.

4. Harmadik zsákutca: a wilhelminus német császárság
AZ 1871. ÉVI NAGY FÉLREÉRTÉS

Megtanultuk az iskolában, hogy 1848-ban a német demokratikus erők nem tudták megteremteni a német egységet, 1871-ben azonban a porosz királyi ház vezetése alatt létrejött a német egység, és a kontinentális Európának 1914-ig terjedő időszakát ennek az egységes Németországnak a hatalmi felemelkedése jellemzi: ezt így hitték a kortársak, és így tudjuk azóta is. Ebbe a rettenetes félreértésbe betegedett bele Németország és vele egész Európa. 1871-ben valami egészen más történt. Mindaz, ami a német egység körül ebben az időben, közelebbről 1866-ban, 1871-ben és 1879-ben lezajlott, lényegileg a német nemzeti egység és a német demokratikus fejlődés ellen irányuló dinasztikus {1-414.} kompromisszumok sorozata volt. 1866-ban a kisebb északnémet fejedelemségek vetették alá magukat Poroszország katonai és politikai vezetésének, 1871-ben valamivel lazább formában a nagyobb délnémet országok is véglegesen csatlakoztak ehhez a katonai és politikai rendszerhez116, és 1879-ben, a kettős szövetség megkötésével117 a Habsburg-ház is – az utolsó fórum, mely a teljes német egységet képviselhette volna, ha 1804 óta nem vált volna erre képtelenné – megadta rezignált hozzájárulását a kompromisszumoknak ehhez a sorozatához.

Hogy mindez kompromisszum, ez természetesen nem volt titok a kortársak előtt sem. Kevésbé volt világos, hogy kik között és kik ellen jött létre ez a kompromisszum. A közfelfogás az volt, hogy a német császárság megalakítása, mint az összes legújabb kori államoké Európában, a monarchia és a nemzeti demokrácia közötti kompromisszum eredménye. Ez volt a legnagyobb tévedés. Németország esetében a kompromisszumot nem monarchikus és demokratikus elemek kötötték egymással, hanem elsősorban dinasztikus, arisztokratikus erők maguk között, és ezt a kész kompromisszumot toldották meg néhány demokratikus engedménnyel. Az 1871. évi „új”, „egységes” Németország politikai szerkezete teljesen azokon a nyomokon haladt, melyeket az 1815. évi Német Szövetség, a német egységnek és a demokratikus fejlődésnek ez a temetője kirajzolt, azzal a különbséggel, hogy ami ott provizórikus volt, itt végleges lett. Az új német császárság ugyanis, mely kifelé a német egységet mutatta, befelé annyit jelentett, hogy mostantól kezdve a német császársággal megnőtt Poroszország és általa az új német császárság garantálja, hogy a területi fejedelemség intézménye, a német egység és a német demokratikus fejlődés legnagyobb akadályozója érintetlen és érinthetetlen maradjon, sőt annak legjellegzetesebb és egyben legnyersebb képviselőjét, a területi fejedelemségi jogok németországi előharcosát, a porosz dinasztiát az új német „egység” megvalósításának érdeme is övezte, és így ez az egész szerkezet szervesen beleépült az új Németországba. 1815-höz képest volt ugyan három nóvum: a császári cím, a német hadsereg és a {1-415.} Birodalmi Gyűlés, mint a közvélemény demokratikus orgánuma; azonban a császárnak – mint császárnak és nem mint porosz királynak! – a hatalma igen korlátozott volt, a Birodalmi Gyűlésé pedig, amely a reális dinasztikus és katonai erők között úgyszólván a levegőben lógott, még korlátozottabb. Ez a helyzet nagyon erősítette az 1813. évi porosz reminiszcenciákon alapuló német hadsereg kultuszát, a három nóvum közül a hadsereg volt az egyetlen, amely nem címfelirat volt, hanem valóság. A birodalom szuverénje mind jogilag, mind a valóságban nem volt sem a császár, sem a nép, hanem a Birodalmi Tanácsba tömörült fejedelmek összessége. Bármennyire is nem volt ez a szuverenitás kívülről nagyon látható, mégis ez volt az igazi szuverenitás, amit a württembergi király118 vagy a schaumburg-lippei fejedelem119 alattvalói sokkal inkább éreztek és tapasztaltak, mint a császár vagy pláne a Birodalmi Gyűlés hatalmát.

Tovább folytatódott tehát a német politikának végzetes, az európai fejlődéssel szemben álló alakulása: a területi fejedelemség intézménye még stabilabbá, majd végzetessé vált. Ezt a tényállást azonban abban az örömujjongásban, amely a német császári cím felújítását, a német népképviselet megszületését és a német hadsereg győzelmét kísérte, nem lehetett észrevenni. Két véres háború áldozatait kellett volna dezavuálni és huszonöt fejedelmi ház mellett a német császár jogát kétségbe vonni annak, aki ilyen körülmények között azt állította volna, hogy német egység nincs, és a német demokratikus fejlődés kilátásai kisebbek, mint a Német Szövetség idejében. Felesleges ebben a nagy félreértésben ennek vagy annak az érdeknek a ravasz intrikáit keresni: az igazi nagy történelmi félreértések – bár csaknem mindig érdekében állanak valakinek – mélyebben fekszenek, semmint hogy tudatosan elő lehetne idézni őket. Németországban a születésrendi elv túl erős presztízse és ennek tetejébe a német területi fejedelemség rendszere a német társadalmat túlontúl beleszorította egy hiperarisztokratikus társadalmi szerkezet béklyóiba, mellyel a német demokratikus mozgalom sokkal kevésbé tudott elbánni, mint az olasz a maga gyökértelen reneszánsz {1-416.} zsarnokokból kinőtt kis fejedelemségeivel. Ebben a helyzetben Németországban a fejedelmek és a nép, Bismarck és a demokraták egyaránt boldogok voltak, hogy a német egység – melyet mindegyikük kívánt a maga módján – megvalósult anélkül, hogy egymás torkának kellett volna menniük, és a tökéletesítés gondját átengedhetik az elkövetkezendő nemzedéknek. Fogalmuk sem volt róla, milyen terhes örökséget hagytak unokáikra! Valójában az új német egység egyike lett azoknak az álmegoldásoknak, melyek egy zsákutcás helyzetet úgy akarnak áthidalni, hogy összeegyeztethetetlen dolgokat egyeztetnek össze, ami a kompromisszum minden egészséges továbbfejlődését kizárja, és végül egy még katasztrofálisabb zsákutcába torkollik.

A NÉMET TERÜLETI STÁTUS ZSÁKUTCÁJA

Az új német egység mindenekelőtt zsákutcáját jelentette a német területi státusnak. A német egység egyik eredményének kellett volna lennie, hogy a német nemzet azok helyett a teljesen incidentális területi keretek helyett, melyek a német dinasztiák, pontosabban uralkodókká előlépett nagy földesurak egymás közötti huzakodásaiból és csereberéiből alakultak ki, visszataláljon a németség stabil keretei közé, amit a Német Szövetség határa reprezentált, mely Csehország és Kelet-Poroszország különálló problémáitól eltekintve nagyjából egyezett a németség történetileg kialakult hatalmi és területi bázisaival, és nagyjából egyezett a német nyelvterülettel is. Az egységes Németország ehelyett a wilhelminus német császárság területi kereteit kapta, melyek befelé megőrizték a német kis államok lehetetlen területi kacskaringóit és szigetecskéit, de ami még rosszabb, kifelé teljesen incidentálisak voltak: kelet felé Lengyelország felosztásának incidense szabta meg a határt, dél felé az Ausztriával való huzakodás incidentális végeredménye, nyugat felé a túlságosan megnyert francia háború incidense. Ez a határ a leglényegesebb pontokon nem volt sem történeti, sem nyelvi határ. Valóban nehéz volt megmagyarázni, hogy német szempontból Posen120 miért belföld, és Innsbruck miért külföld. Viszont az osztrák-németek {1-417.} számára Tarnopol121 miért belföld, és Passau122 vagy akár Köln és Hamburg miért külföld. Németország továbbra is az maradt, ami azelőtt volt: Európának egy a maga végleges területi kereteit meg nem talált közössége.

A HOHENZOLLERN-HÁZ HAMIS HELYZETE

Súlyosbította a politikai fejlődés zsákutcáját a porosz dinasztia európai helyzetének és európai helyének a bizonytalan volta. Utaltunk már a dinasztiák nemzetformáló szerepére: Franciaország ma is azon a helyen áll Európában, ahol a Bourbonok állottak, Németország azonban nem a Habsburgok szilárd és folytonos pozícióját, hanem a Hohenzollernek bizonytalan és újdonsült pozícióját testesíti meg Európában. A Hohenzollern-ház a német dinasztiák között régi, jó, puritán és komoly erkölcsi tradíciókkal bíró család volt, de ahhoz a szerephez, melybe 1871 után belepottyant, nem voltak meg a formái és a méretei: ne felejtsük el, hogy a 18. század elején még a korlátlan hatalmú vidéki királyok életformáját élték, és másfél évszázaddal később az elé a feladat elé kerültek, hogy Berlinből, melyet sem a genius loci, sem a társadalmi környezet erre nem kvalifikált, a német-római császárok európai helyét kellett volna betölteniök. Elég Emil Ludwig Bismarck-jában123 elolvasni a német császárság versailles-i kikiáltásának előzményeit és külsőségeit, és világosan elénk tűnik, hogy az „egyszerű”, „puritán” porosz királyi háznak mennyire nem voltak formái és tradíciói az új szerephez. Ha nem is szükségszerű tehát, de nem is véletlen, hogy ebben a helyzetben a porosz kormányzati rendszerben kapott visszhangot az európai monarchia Napóleon-féle falzifikációja, és a porosz királyi házban jelent meg Napóleon óta először II. Vilmos személyében a hamis monarcha figurája; azé az uralkodóé, akinek az uralkodói szerepről fegyelmezetlen, pózoló, nagy gesztusokban tetszelgő, romantikus felfogása volt. Az ilyen kibillent egyensúlyú egyéniségeket mind a tradicionális monarchiák, mind a demokráciák előbb-utóbb félretolják, ahogyan a Habsburg-ház családi tanácsa félretolta annak idején az idegbajos és {1-418.} extravagáns II. Rudolfot124, s a brit demokrácia lemondatta az eredeti és személyes gesztusokban megnyilvánulni akaró VIII. Eduárdot125. Németország azonban nem volt sem szolidan megállapodott történeti monarchia, sem kész demokrácia. Lehet, hogy a német nép mindezek ellenére előbb-utóbb megelégelte volna II. Vilmos imperátori gesztusait, és megpróbált volna megszabadulni tőle, mielőtt azonban erre sor kerülhetett volna, II. Vilmosnak különféle táviratokkal, nyilatkozatokkal, hajókirándulásokkal, fehér lovas ki- és bevonulásokkal sikerült elérnie azt, hogy a külpolitikai válság hamarabb tört ki, mint a belpolitikai.

A HABSBURG-HÁZ ZSÁKUTCÁJA

Még a Hohenzollern-ház hamis helyzeténél is mélyebb volt és katasztrofálisabb a Habsburg-ház zsákutcája: egy egész államszervezet, katonai és hivatalnokapparátus vált üressé és céltalanná. Az, ami az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után mint Ausztria megmaradt, egy groteszk formájú, kifli alakú, központ nélküli államalakulat volt, mely dalmatákat126, olaszokat, szlovéneket, osztrákokat és csehországi németeket, cseheket, lengyeleket, galíciai ruténeket127 és bukovinai románokat foglalt magába, és a politikai, történeti és nyelvi összefüggéstelenségnek olyan párját ritkító példáját mutatta, melyet nem vállalt a maga közösségének senki. Az egész osztrák–magyar konstrukcióban a legértelmetlenebb éppen a névadó és központi nép, az osztrák-németek helyzete volt, mert a kettős monarchia tíz népe közül az olaszokon és a szerbeken kívül az összes többi találhatott vagy remélhetett valamiféle érdekkielégítést a birodalom kereteinek a fenntartásával. De mit keresnek az osztrák-németek a birodalomban, melynek a négyötöde nem német, fele az osztrák nevezetről még hallani sem akar? Ennek a lehetetlen helyzetnek a kibírhatóbbá tételére találta ki aztán a német publicisztika azt a tételt, hogy a monarchia a németség vezető szerepét reprezentálja a kelet-európai kis népek felé. Ez a beállítás azonban teljességgel hamis volt, mert a Habsburgok addig reprezentálták a németség {1-419.} hegemóniáját, amíg a német császárságnak volt valami realitása. Miután ez megszűnt, a közös hadsereg és a közös tisztviselői kar mindinkább elgyökértelenedett, belügyekben pedig a magyarok Magyarországon, hozzájuk hasonlóan a lengyelek Galíciában annyira urak voltak a maguk portáján, hogy a kétmillió magyarországi német kisebbség panaszaiba való beleszólást mint belügyeikbe való illetéktelen beavatkozást tudták visszautasítani. Minthogy tehát a német hegemónia a Monarchián belül valójában nem létezett, kellett találnia egy helyet, ahol valóban létezik, és így született meg a Habsburg-monarchiának balkáni missziójáról szóló elmélet. E szerint a Habsburgok birodalmának a Balkánon kell keresnie azokat a hatalmi lehetőségeket, melyeket évszázadokon keresztül oktalanul és céltalanul hajszolt a maga dunai centrumától távol eső német és olasz területeken. Ez az egész beállítás azonban a Habsburg-ház történeti helyzetének és német-római jellegének a teljes félreértésén alapszik. Hol keressen hatalmi lehetőségeket a német császár, ha nem Németországban, és a római császár, ha nem Olaszországban? A balkáni hegemónia elmélete valójában egy fényes név számára kitalált gyenge pótszer volt, amely arra már nem volt jó, hogy a súlytalanná és céltalanná vált Monarchiába új életet leheljen, de arra még igen, hogy a Monarchiát és vele egész Európát halálos katasztrófába vigye. Valójában az Osztrák–Magyar Monarchiának sokkal több baja volt befele, semmint-hogy komoly kedve és energiája maradt volna expanzív külpolitikához. Minél tovább haladt azonban előre a Monarchia belső politikai életének kibogozhatatlan ellentétekben való megbénulása, annál inkább elfogta azt a komoly erkölcsi tradíciókkal bíró arisztokrata hivatalnok- és katonaréteget, amely az elkorhadt államtestet egyedül érezte magáénak, a céltalanság, a gyökértelenség és a feleslegesség érzése – mely azonban éppen az erkölcsi tradíciók erejénél és komolyságánál fogva nem volt képes csendes rothadásban feloldódni, hanem egy félelmi pszichózisban kulminált. Így lett a múlthoz való ragaszkodásból a tényekkel szemben való vakság, a méltóságból presztízspolitika és az erkölcsi {1-420.} bátorságból a halálfélelem hetykesége. Hogy 1914-ben a szerbeknek adott ultimátum olyan példátlanul brutális feltételeket tartalmazott volna, az kétségtelenül túlzás. Abban azonban, hogy az ultimátum úgy volt fogalmazva, hogy azt lehetőleg ne fogadják el, valamint abban, ahogy a Monarchia diplomáciája sietett az ultimátum kilencvenszázalékos elfogadását visszautasításként értelmezni128, ebben az eljárásban az emberi lélek ismerői nehézség nélkül felismerhetik a maga megsemmisülésétől félő, a maga létezését dokumentáló és ezáltal a katasztrófát provokáló lélek jellegzetes eljárásmódját. Ahogyan egy osztrák politikus129 oly találóan mondotta: „El kellett pusztulnunk, és mi magunk választottuk az elpusztulás legborzalmasabb módját.”

A KÖZPONTI HATALMAK KÜLPOLITIKÁJÁNAK ZSÁKUTCÁJA

A két nagy német dinasztia belső egyensúlyának a teljes megbillenése és a német egység zsákutcája vitte a katasztrófa felé a központi hatalmak egész külpolitikáját is. Mindenekelőtt ez kapcsolta össze a két rivális dinasztia, a Habsburgok és Hohenzollernek sorsát. Az 1866. és 1871. évi dinasztikus kompromisszumok legbensőbb lényegét ugyanis, hogy tudniillik a német egység meg van csonkitva, és az osztrák németség mesterségesen külföldre van szorítva, elviselhetővé kellett tenni, sőt lehetőleg el kellett palástolni. A német egység kínzó elintézetlenségét volt hivatott külpolitikailag szurrogátumként orvosolni az 1879. évi kettős szövetség. A szövetség megkötését megelőző tárgyalások és levelezések világosan mutatják, hogy mind a két félnek mennyire döntő szempont volt az, hogy a német, illetőleg az osztrák-német belső közvélemény számára valami „nemzeti vívmány”-t nyújtsanak, így kapta a német nemzet a nemzeti egység szerény és szolid valósága helyett azt a fikciót, hogy ami még hiányzik a német egységből, az ebben a diplomáciai aktusban valósult meg teljesen és végleg. Ezért gyermekes dolog arról beszélni, mi lett volna, ha Ausztria–Magyarország franciabarát külpolitikát folytatott volna, és gyerekes dolog ezt az államalakulatot ilyen {1-421.} reményekkel ma felkelteni akarni: a Habsburgok monarchiája saját osztrák-németjei miatt nem követhetett és nem követhet franciabarát külpolitikát Németországgal szemben.

A kettős szövetségben megvalósult „diplomáciai” német egység fikcióját kiegészítette a Monarchia dunai és balkáni német missziójáról szóló fikció, melyet a német külpolitika már csak azért is erősített, hogy a Németországból kiszorult Ausztriát kárpótolja valamivel. Ezek révén a hamis helyzetek és hamis jelszavak révén nőtt nagyra Németországban egy zavaros bel- és külpolitikai publicisztika, mely abban az arányban, amilyen arányban nem lehetett a megvalósulás komoly reménységével az igazi német nemzeti kérdésekről, a német egység teljessé tételéről, az osztrák-németek csatlakozásáról és a területi fejedelemség likvidálásáról beszélni, abban az arányban kezdte el a német Mitteleuropát, a német világhivatást, a német nép itteni vagy amottani hegemóniáját, tengeri terjeszkedését stb. hangoztatni. Így történt, hogy a két központi hatalom, bár egyiküknek sem volt semmi reális és urgens hódítanivalója, kénytelen volt legalább „külpolitikai téren” utat engedni a „nemzeti aspirációk” megvalósításának s belekezdeni egy nagystílű külpolitikába, mely valójában iránytű nélkül vacillált a dinasztikus és nemzeti politikai eljárások között. A dinasztikus korrektség rendszere megengedte a háborút meghatározott és limitált vitakérdések felett, de semmiképpen sem hódító szándékú nemzeti indulatok szisztematikus felkeltésével. A már kialakulni kezdő demokratikus nemzetközi korrektség pedig megengedte a zsarnokság és a támadók elleni háborút. A központi hatalmak külpolitikája azonban nem ütötte meg sem dinasztikus, sem nemzeti, demokratikus szempontból a korrekt és egyenes vonalú külpolitika mértékét. Dinasztikus szempontból mind a két német monarchia szakított saját külpolitikájának bevált alapelveivel: a Hohenzollernek a német világszerep emlegetésével elidegenítették Nagy-Britanniát, és feladták a hagyományos angol–porosz jó viszonyt, a Habsburgok pedig a balkáni szerep erőltetésével, különösen pedig a Bosznia körüli akciókkal élethalálharccá tették az Oroszországgal {1-422.} való hagyományos, kiegyensúlyozott balkáni rivalizálást, melynek az volt a hallgatólagos alapelve, hogy mind a két fél az érdekelt figyelmével kísérje az európai Törökország felbomlását, de egyik sem szerez közvetlen hódításokat a Balkánon. Minthogy pedig a két központi hatalom a német egység zsákutcája miatt életre-halálra össze volt ragadva, ezáltal megbomlott a hagyományosan kitűnő angol–osztrák és orosz–porosz viszony is, és a két központi hatalom szövetsége nem arra vezetett, amint Bismarck képzelte, hogy egyiknek a barátságai javára válnak a másiknak, hanem arra, hogy egyiknek a feszültségei végzetévé váltak a másiknak is. Így kerültek bele egy olyan háborúba, amely a dinasztikus politika szempontjából oktalan volt, de ugyanakkor nem volt alkalmas semmiféle népszerű nemzeti cél megvalósítására sem, mert hiszen az egyetlen igazi nemzeti célt, az osztrák-németeknek a német egységbe való bevonását a Habsburg–Hohenzollern kompromisszum lehetetlenné tette. Ebben a perspektívában világosan megmutatkozik, hogy mennyire másodlagos volt az első világháború kitörése szempontjából a német–angol ipari verseny vagy a német–angol flottaverseny maga. Csak a „kalmár Albion”-ról szóló közép-európai legenda ködében lehetett komolyan elképzelni azt, hogy Angliának megér egy európai háborút, hogy a német iparcikkek versenyét a világpiacon kiszoríthassa. A tengeri, gyarmati és keleti terjeszkedés terén fennálló angol–német ellentét reális tárgya határozottan kisebb volt, mint például a közel-keleti angol–francia versengés reális tárgya, az angol–német ipari verseny pedig elmaradt az angol–amerikai ipari verseny mögött, amelyből eddig sem lett háború, és ezután sem igen lesz. II. Vilmos különféle gesztusai jobban idegesítették az angol politikát minden ipari és tengeri versenynél. II. Vilmos egyénisége pedig mély és szerves kapcsolatban volt a német politikai élet zsákutcájával és egy abból megszületett, zavaros politikai publicisztikával, amely azt sejtette, hogy Németország katonai és hatalmi eszközökkel világhegemóniára tör, ami akkor nem volt igaz. A nagystílű politika csupán a belső feszültség exteriorizációja volt. Felületes az a Közép-Európában {1-423.} széltében elterjedt nézet is, hogy a központi hatalmak „ügyetlen” külpolitikát folytattak, és a németek nyersek, és nem értenek a diplomáciához. (Csodálatosképpen ezt Nagy Frigyes, Kaunitz130, Metternich131 és Bismarck idejében nem vette észre senki!) A valóság az, hogy mindenki „ügyetlen” bel- és külpolitikát csinál – ha mégoly ravasz is –, aki hamis viszonyban van a tényekkel.

Az elmondottak alapján nem kétséges, hogy az első világháború a német nemzet bajaiból született meg: abból az irreális és egyensúlytalan külpolitikából, amelybe a német egység zsákutcája miatt mind a két német nagyhatalom beleszorult. Ez a megállapítás nem arra szolgál, hogy az első világháborúért való felelősség tételét erősítse. Egyszerűen egy tényt konstatál.

A NÉMET BELSŐ POLITIKAI FEJLŐDÉS ZSÁKUTCÁJA ÉS AZ ANTIDEMOKRATIKUS NACIONALIZMUS KEZDETEI

A német egység és a német társadalmi fejlődés 1871-es zsákutcája súlyos zavarok forrása lett a német belső politikai fejlődés számára is. A dinasztikus államszervezet, arisztokratikus társadalmi szervezet és demokratikus nemzeti érzelmek mozdíthatatlan kompromisszuma idővel halálos ölelkezéssé vált mind a három tényező számára, melybe lassan mindegyik belefulladt. Ez a teljes kifulladás 1933-ra132 ért be teljesen, amikor egyszerre derült ki, hogy sem dinasztikus, sem arisztokratikus, sem demokratikus tényezők nem tudnak komoly erőt szembeszegezni a barbárság rettenetes lázadásával szemben. 1871 után egyelőre csak annyi történt, hogy a dinasztikus elv demagóggá vált, az arisztokratikus elv az agresszív nacionalizmus frazeológiáját vette fel, a demokratikus pedig, mely az 1848-as évi kudarcot – joggal – átmenetinek tekintette, megzavarodott. 1871 után ugyanis a teljes német egység és a teljes demokrácia ügyét zsákutcás, de mégis létező és látható álegységgel és áldemokráciával szemben kellett képviselni, ami azzal a következménnyel járt, hogy a realizmusnak és idealizmusnak az az egyirányúsága, mely minden haladó mozgalom lendületének előfeltétele, megszűnt. {1-424.} A „realisták” beállottak az új, egységes Németország hívei közé azzal, hogy a meglévőt kell „fejleszteni”, az idealisták pedig dogmatizmusba és fantasztaságba csúsztak, s ami még rosszabb: a német egység eme első bizonytalansági állapotában – mint minden hasonló állapotban – a 19. századi szabadságmozgalom két komponense – a demokratizmus és a nacionalizmus – szembekerültek egymással. A teljes német egység megszállottjai, amennyire gyűlölték a kis fejedelemségeket és az osztrák-németek csatlakozását gátló Habsburgokat, [annyira] nem tudták megtagadni csodálatukat a wilhelminus Németország hatalmas épületétől (lásd Hitler Mein Kampf-ját), s egyedül tőle várták a teljes német egység megvalósítását. Aki azt állította nekik, hogy a teljes német egységhez az egész wilhelminus kompromisszumot félre kell tenni, szentségtörőnek tűnt fel előttük, mert megtámadta azt, ami a német egység egyetlen látható realitása volt. Különösen annak tűnt fel ez az ausztriai német nacionalisták számára, akik nem élték, és ismerték belülről a wilhelminus Németország belső felemásságait, hanem kívülről, mintegy a Paradicsomból kizárva vágyakoztak az egységes Németországba. Ebből a helyzetből született – és ilyen helyzetekből születik – a legújabb kori politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma, az antidemokratikus nacionalizmus. Az ausztriai nagynémet mozgalom133, mely egészen 1866-ig töretlenül liberális volt, a Németországból való kizáratást követő évtizedekben csúszott át mindinkább egy antidemokratikus vonalra. Mélyebb eszmetörténeti vizsgálat kellene annak a kiderítésére, hogy mi tette ezt a mozgalmat antiszemitává; számunkra most elég az, hogy olyan mozgalommá vált, mely az okok és okozatok rendes láncolatán kívül gondolkodott, mert egy olyan bajtól szenvedett, amelynek valódi okát megtévesztő történeti tapasztalatok takarták el előle.

A NÉMET HATALOMKULTUSZ KEZDETE ÉS A NÉMET POLITIKAI METAFIZIKA ELBURJÁNZÁSA

A német egység zsákutcájából született meg a legújabb kori német hatalomkultusz, melynek az előbb említett antidemokratikus {1-425.} nacionalizmus kialakulásában is döntő szerepe volt. Hogyan történt ez? 1871 nagy félreértése az volt, hogy létrejött a német egység, és ehhez a nagy félreértéshez az a végzetes, félrevezető történelmi tanulság kapcsolódott, hogy íme ezt az egységet 1848-ban a német demokratikus erők sorompóba állítása nem tudta megvalósítani, hanem a legnagyobb német állam katonai erőfeszítése kellett hozzá. Ahogyan Bismarck mondotta, a német egységet „vérrel és vassal” kellett megvalósítani. Ez a mondás a nagy realista szájából, akitől minden mítosz és így a hatalom mítosza is távol állott, egyszerű frázis volt, mellyel az ő porosz elgondolásainak útjában álló demokratákat és nacionalistákat torkolta le. A következő nemzedéket azonban elbűvölte Bismarck sikere, de ugyanakkor gyötrően szenvedett attól, amit nem vett észre, hogy tudniillik a német egység nem jött létre, sem vérrel, sem vassal, sem anélkül. Ebből a feszültségből született meg a hatalmi eszközök mitológiája, mely – hasonlóan a forradalom mitológiájához – az erőszakos eszközöknek valamiféle jelleget, elvi, misztikus hatóerőt, minden helyzetben való elsőbbséget tulajdonít a békés, szelíd, humánus, engedékeny módszerekkel szemben. Ennek a téveszmének az uralma alatt vált lehetségessé és szokásossá az, ami elképzelhetetlen lett volna a porosz Nagy Frigyes, a porosz Kant, a porosz Humboldt, sőt a porosz Bismarck idejében is: az, hogy német történészek, publicisták és politikusok elvileg, öncélúan, dogmatikusan helytelenítsék a szelíd, humánus, engedékeny módszereket, s aszerint ítéljenek meg történeti vagy politikai eseményeket és személyeket, hogy adott esetben a szereplők lehetőleg teljes mértékben éltek-e a rendelkezésükre álló hatalmi eszközökkel vagy sem. Azért, mert 1871 megtévesztő tanulságainak hatása alatt valahogy úgy képzelték, hogy miként a porosz állam és dinasztia hatalmi erőfeszítése hozta létre az 1871. évi német egységet, ugyanúgy kell a hatalmi és a katonai eszközök további nekifeszítése ahhoz, ami még a német egységhez hiányzik. Ez azonban a valóságban lehetetlen volt, mert felborította volna a területi fejedelemséget és a Hohenzollern–Habsburg kompromisszumot, amire az egész {1-426.} bismarcki mű építve volt. Ehhez a lehetetlenséghez járult még az a rettenetes kontraszt – amit minden német, aki csak egy kicsit is a szívére vette a nemzeti közösség ügyeit, közvetlenül átélt –, hogy az a német, aki a szavakban és a világ felé Európa leghatalmasabb nemzetének volt a tagja, otthon teljesen gyámoltalanul ki volt szolgáltatva duodec fejedelmecskék vagy fejedelmi szolgák hatalmaskodásának, fontoskodásának és gőgjének. A wilhelminus Németországnak ezt a belső erőtlenségét egy percig sem szabad szem elől tévesztenünk, ha a német hisztéria történeti kialakulását meg akarjuk érteni. Mindeddig ugyanis azok, akik azt hangoztatták, hogy a német hisztéria történeti megrázkódtatások eredménye, a kiinduló történeti megrázkódtatásokban nem néztek túl a versailles-i békeszerződésen, mert a versailles-i békeszerződésen túl egy hatalmas és erős Németországot láttak. Úgy gondolták tehát, hogy ha a wilhelminus Németország, amelyet semmiféle Versailles-szerű megaláztatás nem ért, sőt dicsősége teljében volt, mégis imperialista, hatalomimádó, erőszakos volt, akkor ez valami alkati, „ősi” német vonás kell hogy legyen. Ennek az elképzelésnek az alapján megy vissza például Vansittart egészen Arminiusig a német erőszakosság és támadószellem igazolására, valójában azonban ő is a wilhelminus Németországban szerezte az ehhez a meggyőződéséhez szükséges élményeket. Ugyanonnan merített személyes tapasztalatok alapján mondja Brown, hogy a német hatalmi őrület már a valóban hatalmas wilhelminus Németországban is megvolt, amiből azt a következtetést vonja le, hogy nem kisebbségi érzésből, hanem paranoid lelki alkatból, a valóságos erő túltengő átérzéséből fakad, amiből az is következnék, hogy a német hatalmi őrület mindannyiszor szükségképpen megjelenik, valahányszor a németek a valóságos hatalom bizonyos fokát elérik. Ez az egész elképzelés azon az alapvető tévedésen épül fel, hogy sem ezek a szemlélők, sem a korabeli németség nem vette észre, hogy a wilhelminus Németország nem hatalmas, hanem tehetetlen és bénult politikai közösség; vagy ha észre is vette ezt nem egy szemlélő, felismerése visszhangtalan maradt, mert nem illett bele abba az uralkodó {1-427.} félreértésbe, melyet a világ és Németország 1871 értelméről kialakított. Ennek az alapvető tehetetlenségnek és bénultságnak a másik oldala a német hatalomimádat és erőszakosság. Emellett lehet a németség alkatilag is erőszakos, csakhogy ebben az értelemben rajtuk kívül nagyon sok erőszakos nép van a világon, s akad náluk erőszakosabb is. Egészen más dolog azonban természettől erőszakosnak lenni, s ismét egészen más az erőszakból programot és értékelvet csinálni, ami mindig gyengeség jele. Egy fiatal német mondotta nekem egyszer, hogy „Nagy-Britannia a világ legnagyobb hatalmassága, mert akkor szegi meg a nemzetközi jogot, amikor akarja”. Hiába magyaráztam neki, hogy Nagy-Britannia, ha netalán megszegi a nemzetközi jogot, ebben nem leli semmi gyönyörűségét, hatalmának nagyságát nem ezzel méri le. Ebben tér el a németek imperializmusa az egészséges népek, mindenekelőtt az angolok imperializmusától. Egészséges nép, ha imperialista, egyszerűen jól, eredményesen és teljesen akar élni a maga hatalmával, tehát ugyanakkor nagyon ügyel arra is, hogy mit lehet és mit nem hatalmi eszközökkel elérni. A német imperializmus és a német hatalmi érzés ezzel szemben tipikusan az, amit a lélektanban a gyengeség túlkompenzációjaként ismernek. Amilyen arányban eltöltötte őket az a rossz érzés (malaise), hogy nincs hatalmukban megoldani nemzeti életük gyötrő elintézetlenségeit, abban az arányban teltek el a hatalom mágikus tiszteletével, s váltak hajlamossá arra, hogy saját hatalmukat feleslegesen dokumentálják. Az ismert német önteltség, a német dolgok kiválóságának az örökös hangoztatása („bei uns”) pontosan ugyanaz a jelenség. A saját országukban nem tudtak urak lenni, ezért hangoztatták, hogy mások vezetésére hivatottak, a saját problémáikon nem tudtak eligazodni, ezért akartak mindenkit tanítani, a saját bajaikon nem tudtak segíteni, ezért hangoztatták, hogy a világ meggyógyulása rajtuk áll. („Am deutschen Wesen soll die ganze Welt genesen!”134)

Ezzel függött össze egy zűrzavaros metafizikai frazeológia elburjánzása a német politikai életben és politikai publicisztikában.

{1-428.} Hogy a németek hajlanak metafizikai spekulációra, az lehet faji vagy legalábbis alkati adottság, a zavaros és rossz helyen alkalmazott metafizikai spekuláció azonban konkrét megzavarodásnak, a tényekkel való hamis viszonynak az eredménye. Minél megfeszítettebben gondolkoztak és teoretizáltak a maguk dolgain, annál inkább belegabalyodtak azokba a nagy csodáknak álcázott semmikbe és semminek álcázott hatalmasságokba, melyek politikai és társadalmi életüket meghatározták. Ebből született meg a németeknek az a hajlandósága, hogy mítoszt kerekítsenek a maguk dolgaiból, s a legegyszerűbb tényeket túlméretezett és hamis neveken nevezzék. Szerte a világon mindenütt szokás a politikában csúnya dolgokat szépíteni és nem nevén nevezni, azonban mindezt tudományos, sőt metafizikai terminológiával tenni – ez már örökre német specialitás marad. Pedig a dolgok elkeresztelésének az a furcsa szabálya van, hogy súlyos tényeket nem lehet más elnevezéssel megenyhíteni, de jelentéktelen dolgokat igenis lehet elnevezések útján felnövelni. A háború nem lesz indokoltabb, ha az ellenséget nem ellenségnek, hanem „Artfremd”-nek hívom; ellenben a berlin–bagdadi vasútból lényegesen kevesebb baj lett volna, ha nem nevezik „Drang nach Osten”-nek, hanem egyszerűen vasútépítésnek.

Jelentéktelennek látszik, mégis jellemző, hogy az az igazság, mely szerint a wilhelminus Németország lényegileg meg volt akadva, és egy helyben topogott, talán a legpregnánsabban a német nemzeti himnuszban mutatkozik meg. A Deutschlandslied szerint Németország áll mindenek felett a világon, s a dal abból áll, hogy ezt háromszor egymás után leszögezi. Próbáljuk elképzelni, mit érezhet egy lelkes német, ha ezt énekli: öntudata bizonyára feldagad, úgy érzi, hogy magasabb és magasztosabb szférákba emelkedett – ebben Haydnnak is van némi érdeme! –, de miután kiénekelte magát, fogalma se lehet róla, hogy mindebből mi következik az ő számára, és mindezek után mi az ő dolga a világon. Képzeljük el ugyanezt a Marseillaise-zel, és egyszerre érezni fogjuk a különbséget.

{1-429.} A NÉMET DEMOKRATIKUS FORRADALOM ELVETÉLT LEHETŐSÉGEI

A politikai fejlődés zsákutcájából azonban 1914 előtt volt kiút, és egyetlen kiút volt: az, hogy egy széles alapú, az egész németségre kiterjedő demokratikus forradalom eltávolítja a német egység útjában álló két nagy és sok kicsi dinasztiát, megalakítja az egységes, demokratikus Németországot. Ez nemcsak a németség, hanem esetleg a kelet-európai kis népek szabadabb fejlődésének az útját is megnyithatta volna. Egy ilyen forradalomnak igen nagy nehézségek állottak útjában, de voltak biztató előjelei is. A Német Birodalmi Gyűlés, bármennyire levegőben lógott is a német politika és a német társadalom igazi hatalmasságai között, mégis a közvélemény komoly orgánumává fejlődött. Minthogy azonban a wilhelminus Németország sikere éppen a mérsékelt liberális köröket zavarta meg (Bismarck egész kormányzása ezen a zavaron alapult!), most az a szerep, melyet a 19. század közepén a német szabadelvű polgárság és a német politikai tudomány töltött be, a német szociáldemokrata munkásságra és a német szociológiára várt. Hogy a német nemzeti célok megvalósulásának az útja a szélsőbalon keresztül vezet, e felismerés megéréséhez idő kellett, hiszen a szélsőbalra kezdetben éppen azok a nemzetellenesnek bélyegzett elemek szorultak, akiknek a wilhelminus Németország imponált. Mindamellett a századfordulóra Németországban már egy szélesebb alapú demokratikus mozgalom fejlődött ki, melynek sem komolyságát, sem gyökeres voltát, sem becsületességét, sem kilátásait nem szabad alábecsülnünk. Divat ma a német szociáldemokrácia és demokrácia 1933-as évi csődjét a szociáldemokrata párt135 doktriner és bürokrata szellemének s egyéb hasonló mellékes dolgoknak tulajdonítani. Ezek azonban komolytalan szempontok: a weimari demokrácia bénultságát egészen más tényezők okozták, melyek 1918 előtt vagy egyáltalán nem, vagy sokkal kevésbé játszottak szerepet. Az 1918 előtti német szociáldemokrácia a maga nemzeti, demokratikus és társadalmi feladataival tudatosan szembenéző, bátor, tetterős és harcra kész mozgalom volt. {1-430.} Hogy némileg bürokrata volt és doktriner? Milyen is legyen, ha egyszer német volt? Azért a századfordulón minden kilátás megvolt hozzá, hogy a 20. századi német szocialista forradalom éppen olyan fontos állomása lesz az európai demokratikus fejlődésnek, mint a holland és angol puritán forradalmak a 16–17. században és a francia liberális forradalmak a 18–19. században. A német forradalmi mozgalom előbb-utóbb bizonyosan szembekerült volna a handabandázó császárral, és II. Vilmos egész egyéniségénél fogva igen alkalmas lett volna arra, hogy változott hangszerelésben, esetleg nem is tragikus, csak tragikomikus befejezéssel eljátssza Stuart Károly136 és XVI. Lajos137 szerepét: azt, hogy a felkelt német nép vele szemben és az ő bukásán keresztül tapasztalja meg a maga erejét és vegye birtokába a saját országát.

Minderre nem került sor. Mielőtt a belpolitikai kibontakozás megérett volna, kitört a külpolitikai katasztrófa, és az azt követő béke olyan fordulatot vett, mely a német demokrácia ügyét végleg vakvágányra juttatta.

5. Negyedik zsákutca: a német köztársaságok
A) A WEIMARI NÉMET KÖZTÁRSASÁG ZSÁKUTCÁJA
A NÉMET BELSŐ FEJLŐDÉS SANSZAI 1918-BAN

A wilhelminus német császárság 1918-as évi összeomlása, amely az első világháborút követte, az európai emberiség jövendő útján mind belpolitikai, mind európai politikai síkon egy óriási perspektívát és egy óriási szakadékot nyitott meg. Minthogy azonban az európai emberiség behunyta a szemét a realitás előtt, a perspektíva bezárult előtte, a szakadékba viszont halálos biztonsággal beleesett.

Az európai belpolitikai fejlődés számára azáltal nyílt meg óriási perspektíva, hogy Németországban az 1918-as összeomlással végérvényesen megbukott a nagy hűbérurakból és nagy földesurakból kinőtt területi fejedelemség: az az intézmény, {1-431.} amely Németországban behelyettesítődött a monarchia helyébe, anélkül hogy az európai monarchia spirituális hagyományait teljes egészében magáévá tette volna. 1918-ban nem az volt a legmegrendítőbb változás Németországban, hogy a német császár megbukott, hanem az, hogy eltűntek a porosz, bajor, szász stb. kiskirályok, le egészen a schwarzburg–sondershauseni138 fejedelemig. Ezzel megszűnt a német politikai fejlődés legnagyobb tehertétele, mely nemcsak a német demokratikus átalakulást és a német egységet akadályozta, hanem a legfőbb oka volt a német belső és külső politikai megzavarodásnak és ezen keresztül az első világháborúnak is. Megnyílt tehát a lehetősége annak, hogy Németország a demokratikus fejlődés terén bepótolja azt a hátrányt, melybe a 19. század elejétől fogva a többi Európával, főleg pedig Nyugat-Európával szemben jutott.

Ez a perspektíva azonban félelmes veszedelmet is rejtett magában. 1918 azt is jelentette, hogy a Rajnától keletre megbukott mindenféle monarchia, lett légyen az ősi központi monarchia, mint Oroszországban, területi fejedelemség, mint Németországban, avagy átmeneti alakzat a kettő között, mint Ausztria–Magyarországon. Vagyis egyik napról a másikra összeomlott az a politikai tekintély, melyre ennek az egész területnek, de egyúttal az egész eddigi európai együttélésnek a politikai szerkezete fel volt építve. Ezt a magában is félelmes űrt végzetessé súlyosbította az, hogy a monarchia összeomlásának a döntő lökését Oroszország kivételével nem demokratikus, forradalmi mozgalom adta meg, hanem egy vesztett háború. Hiába hozta tehát ez az összeomlás a különböző demokratikus mozgalmak számára a vákuum erejénél fogva tányéron a sikert, ez a siker nem volt termékeny, mert a demokratikus erőknek nem volt alkalmuk a régi tekintélyek megdöntésében rejlő teljesítmények által új politikai tekintéllyé kijegecesedniök. Ezért ezeket az országokat 1918-tól mind a mai napig a stabil politikai tekintélyek hiánya jellemzi.

Ez tehertétele volt a németországi demokratikus fordulatnak is, ahol pedig a legkomolyabb és legtekintélyesebb volt a szocialista {1-432.} és a demokratikus mozgalom. Ez a mozgalom sem dicsekedhetett azzal, hogy 1918-ban az ő erőfeszítése döntötte meg a német monarchiát. Az egyetlen lehetősége annak, hogy a német köztársasági demokrácia mégis egy nagy politikai teljesítmény által politikai tekintéllyé váljék, az maradt, hogy ő valósítsa meg az Ausztriát is magába foglaló teljes német egységet. Ez azonban nem sikerült.

Az 1918. évi összeomlás óriási perspektívákat nyitott meg Közép- és Kelet-Európa újjárendezése számára. A háborúvesztés elsöpörte mind a két nagy német dinasztiát, sőt mellékesen az oroszt is. Ebben a helyzetben páratlanul szerencsésen együtt volt minden szükséges ahhoz, hogy a német egység ügye végre dűlőre jusson, s Közép- és Kelet-Európa felborult és összezavart területi státusa visszakapja a maga épkézláb kereteit. Az 1918. évi békecsinálóknak az önrendelkezési elv formájában alkalmas elvi alapjuk volt Európa függő kérdéseinek az elintézésére, és meglehetősen tisztán állott előttük az a helyes felismerés, hogy Közép- és Kelet-Európában a vitás pontokon néprajzi határokat kell vonni. Németországi vonatkozásban ez azt jelentette volna, hogy Németországnak területeket kell átengednie Franciaország és Lengyelország számára, viszont magától értetődően ölébe hullik Német-Ausztria, melynek számára a Habsburg-ház bukása után minden további önálló egzisztencia értelmetlenné vált. Németország területileg gyarapodott volna, mégis veszélytelenebb lett volna, mert megszűnt a Habsburg-monarchia, melynek révén az egész Duna-medence idáig német érdekkörben állott. A szabaddá vált lengyelekből, csehekből, magyarokból és délszlávokból akkor minden nehézség nélkül lehetett volna egy olyan hatalmi csoportot alkotni, mely Németország esetleges keleti expanziójával szemben – ami a német egység megvalósulása esetén nem is lett volna olyan imminens – egyensúlyt tud kifejteni. Egy ilyen béke kitűnő kúrája lett volna a porosz militarizmusnak és a német hatalomkultusznak, mert {1-433.} hiszen azt demonstrálta volna, hogy a német egység ügye nem hatalmi és katonai erőfeszítés kérdése. Páratlanul szerencsés kezdőakkordja lett volna ez a német demokratikus fejlődésnek, és egész Németországban felkeltette volna azt a hangulatot, melynek így a weimari köztársaságban csak néhány gúnyos szellem adott hangot: „Hála légyen Istennek, hogy nem nyertük meg a háborút.”

Mindez nem így történt. Hogy így történhessék, ahhoz az kellett volna, hogy a német demokrácia ésszerű békét tudjon kötni a nyugati demokráciákkal. A demokrácia történetében azonban először fordult elő, hogy Európa egyetemes politikai szerkezetét és területi státusát rendező békét úgyszólván kizárólag demokratikus apparátussal és módszerekkel kellett megkötni, s a demokrácia ennél az első kísérletnél megbukott. Ez volt a szakadék, melybe az európai emberiség 1918-ban belezuhant.

Divat ma azt hirdetni, hogy a versailles-i békeszerződés nemcsak hogy nem volt túl szigorú, hanem inkább túl enyhe volt, és éppen mert nem fékezte meg eléggé keményen a német hatalmi tébolyt, sikerült Hitlernek uralomra jutnia, és a német támadó ösztönöket még egyszer rászabadítania a világra.

Ez az egész beállítás alapvetően hamis. Igaz belőle csupán annyi, hogy a versailles-i békeszerződés nem volt sem kegyetlen, sem cinikus, ahogyan azt a németek beállították. A versailles-i békeszerződés nem azért volt rossz, mert túl szigorú volt, vagy túl enyhe, hanem mert nem zárta le a kérdést, melyből az első világháború megszületett: a német politikai keret végleges megalakulásának kérdését. Nemcsak hogy nem zárta le, de még csak meg sem kísérelte lezárni, még a leghalványabban sem tette tudatossá, hogy mi az a kérdés, amit meg kell oldania. Szinte teljességgel hiányzott belőle az a minden eddigi békeszerződésen domináló tendencia, hogy valaminek a végére pontot tegyen.

A demokratikus Európa elfelejtett valamit, amit a feudális Európa tudott: a békecsinálás művészetét. A nemzetek érintkezésének {1-434.} 1789-ig és 1814-től 1914-ig a monarchia és az arisztokrácia voltak a tulajdonképpeni szervei. Az ő politikai kultúrájuk, mely a keresztény államelméletben és az újkori természetjogban gyökerezett, hozta létre az európai diplomácia kifinomodott formáit és hagyományait és az európai egyensúly rendszerének békeszervező technikáját, melyet Ferrero olyan mesterien írt le Aventure és Reconstruction című műveiben. Ehhez tartozott az indulat nélküli háború 18. századi felfogása, mely a háborút nem katasztrofális sötétbe ugrásnak, hanem politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet minél kevesebb indulattal csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó bizonyos fokig engedni a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadiszerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit. Ide tartozik a területi kompenzációknak ma cinikusnak tetsző, de alapjában mélyen kulturált rendszere, melyet ma népek és országok cinikus csereberéjének szoktak tekinteni, a maga idejében azonban a háború megakadályozásának egyik legsikeresebb eszköze volt. Ugyanis az a ma is érvényes gondolat nyilvánult meg benne, hogy Európa területi állományának minden megmozdulását tudatosan számon kell tartani, ellenőrizni kell, és összefüggő rendben kell végrehajtani. Mindezzel volt párhuzamos a 18. század metodikus ember- és anyagkímélő, szabálytisztelő háborúja, mely a háborút igyekezett a hadseregre, a hadiraktárakra és a csataterekre korlátozni úgyannyira, hogy az ellenséges országok között még a társadalmi és tudományos érintkezést sem tette lehetetlenné.

A nemzetközi együttélésnek mindez a kultúrája szétesésnek indult abban a pillanatban, amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába. Nem azért, mintha a demokrácia által intenzívebbé tett közösségi érzelmek eleve agresszívebbek lettek volna a szomszédos közösségekkel szemben. Éppen ellenkezőleg, a demokratikus nacionalizmus, mely lényegénél fogva a saját közösség lelkes birtokbavételét jelentette, hajlamos volt arra, hogy a szomszéd területeknél megálljon, és idegenek voltak számára a dinasztikus hódító {1-435.} szempontok. A demokrácia, éppen azért, mert a polgár életformájának a győzelmét jelentette az úré fölött, képtelen volt a háborút, emberek ezreinek a halálba küldését továbbra is viták elintézésének tekinteni, hanem szükségképpen úgy tekintette, mint gonosztettet, melynek meg kell keresni a bűnöseit. Jogosnak csak a megtámadottak védekező háborúját s a felkelő népeknek a zsarnok elleni háborúját tudta elképzelni. Ezzel azonban a háború is belekerült a magas morális feszültségű közösségi érzelmeknek abba az arzenáljába, mely a demokráciára oly jellemző. Ez pedig egyik oldalról ugyan üdvös megkomolyodást hozott létre a háború kérdésével kapcsolatban, másik oldalról azonban olyan indulatokat korbácsolt fel, melyek mellett többé nem lehetett a 18. század stílusában indulatmentes háborút viselni és békét kötni.

Indulatmentes háborút mindenekelőtt azért nem lehetett viselni, mert különböző okok eredőjeként nemcsak a háborúhoz fűződő érzelmi ítéletek váltak a tömegek ügyévé és jogaivá, hanem sajnos maga a háborúban való részvétel is. A francia forradalom félelemben fogant végzetes öröksége, az általános védkötelezettség az átlagemberek sokasága számára adott közvetlen realitást annak a romantikus tételnek, hogy a modern háború az egész felkelt nép háborúja a támadók vagy a zsarnokok ellen. Ez pedig a háború társadalmi hatásait radikálisan megváltoztatta. Ezer esztendeig Európa úgy viselte a háborút, mint Jenner tehenei a himlőt, szervezete be volt rendezkedve rá, s a háború a katonáknak és a hadszíntér lakosságának jelentett megpróbáltatást, és rajtuk kívül nem érintette a népesség többségének megszakítatlan és folyamatos életét. 1792 óta ismerte meg Európa azt a háborút, melyet békés foglalkozásuk mellől elrángatott és egyenruhába bújtatott parasztok, iparosok, kereskedők és hivatalnokok vívnak, mely pusztító járvány erejével támadja meg a társadalom egész szervezetét, annak életét minden megszokott feltételéből kifordítja, és alapjáig megrázza.

Mindez hagyján lett volna, ha az egész felkelt nép háborúja megmaradt volna a zsarnok, a támadó elleni háborúnak. A demokrácia {1-436.} még az általános védkötelezettség uralomra jutása után sem volt természeténél fogva agresszív, csak félelmei tették időnként azzá. Minthogy azonban a központi hatalmat nélkülöző európai államrend mibenlétével a kölcsönös félelmek időnkénti fellépése és azok háborús megoldása szorosan összefüggött, avégből, hogy a háborút le lehessen folytatni, a háborúra felkelt népben fel kellett indítani a fenyegetettség és megtámadottság érzését. Vagyis a politikusok többé vagy kevésbé jogos félelmeit tömegérzelmekké kellett átváltoztatni, éspedig mind a két oldalon. Ebből születik meg az a végzetes koncepció, hogy a háború demokratizálódása egyszerűen abban áll, hogy az uralkodók közötti háború népek közötti háborúvá válik. Az első reális élmény, mely ennek a szörnyű elgondolásnak tápot adott, a forradalmi és napóleoni hadseregek németországi pusztítása volt, amiből többek között a németeknél az Erbfeind-komplexum megszületett. Mindezt azonban még lehetett bizonyos fokig a zsarnok Napóleon rovására írni. Az 1870–71-es évi francia–német háború volt az első, melyet a tömegek mindkét oldalról nemzeti és demokratikus érzelmekkel vívtak. A „levée en masse” elrendelése után a francia nép azzal a tudattal harcolt, hogy a nemzeti terület invázióját kell elhárítania a Hohenzollern-zsarnoksággal szemben, a nemzeti egység lázában élő németek pedig azzal a tudattal harcoltak a franciák ellen, hogy III. Napóleon139, illetőleg a helyébe lépett francia nép a német egységet mindenáron meg akarja akadályozni. Az a gondolat, hogy az elnyomó zsarnok pozitúrájába egy egész szomszéd népet be lehet helyettesíteni, volt a kiindulópontja a népek közötti irtóháborúk végzetes koncepciójának, egy olyan atavisztikus jelenségnek, melyet Európa már évszázadok óta nem ismert.

Ezzel párhuzamosan folyt mind napjainkig az európai háborús gyakorlat kétségbeejtő eldurvulása. Ez az a pont, ahol a deformálódás nem szorítkozik Közép- és Kelet-Európára, hanem kiterjed az angolszász világra is. Ezen a téren az angolszász világból sem sugároznak regeneráló erők. A 18. század szabályozott, mértéktartó háborúja és az európai hadseregek morális {1-437.} hagyományai elsősorban a kontinens vívmányai voltak; az angolszász világ, mely nem ismerte az állandó hadsereget, mindig is hajlott arra, hogy a háborúban a népek háborúját lássa. Napjainkra azután a háború angolszász felfogása, az általános védkötelezettség francia forradalmi romantikája és a közösségi erkölcsök közép- és kelet-európai eldurvulása együtt hatnak a háború eldurvulása irányában. Az első, még inkább pedig a második világháborúban teljes mértékben érvényesül a kölcsönös bizalmatlanságon alapuló legbornírtabb katonai materializmus. Ami nem jelenti azt, hogy az eldurvulásnak ne volnának további lehetőségei: a mértéktartó háborúviselés eddig respektált szabályain is túl lehet menni a merő népirtás irányában.

A szenvedésnek és a félelemnek, gyűlöletnek és elégtétel-keresésnek azokban a hullámaiban, melyekkel az ilyenfajta háború önti el a lelkeket, mindjobban alámerült a monarchia és arisztokrácia hagyományos, indulatmentes békekötő technikája. Bíznunk kell abban, hogy a demokrácia a háború és béke kérdéseiben is többet, nagyobbat hivatott mondani a világnak, mint a monarchia és az arisztokrácia. Be kell azonban vallanunk, hogy ma az a helyzet, hogy a háborúk lelki utóhatásaiból való kikászálódás szempontjából a szereplő országok demokratikus berendezése kimondottan hátrányosan hat. Hiába ítéli el a demokrácia jobban a háborút, mint a monarchia és az arisztokrácia, hiába áll elvileg a világbéke alapján, mindez a világon édeskeveset segít, ha a demokrácia konkrét háborúkat nem képes úgy befejezni, hogy ugyanabból az ügyből ne legyen még egy háború. Márpedig nagyon nehéz a bizalom, a megegyezés és a belenyugvás hangulatát felkelteni olyan partnerek között, akiket előzőleg a háborúviselés érdekében a tömegpropaganda minden eszközével eltöltöttünk azzal a hittel, hogy az ellenfél benne rejlő pusztító szándékainál fogva indított ellenünk támadó háborút. A győztes demokráciák államférfiúinak éppen ezért ritkán szokott meglenni a puvoárjuk arra a félelem nélküli nyíltságra, bátorságra, nagyvonalúságra és bizalomelőlegezésre, mely minden sikeres békecsinálás előfeltétele. Sőt az egész békecsinálás belpolitikai {1-438.} síkon azt a feladatot jelenti az államférfi számára, hogy kielégülést szerezzen a győztes ország népében felgyűlt elégtétel-keresési indulatoknak. Ezek kielégítése pedig a békekötés külpolitikai célját, a kérdés elintézését szükségképpen meghiúsítja. A vesztes fél demokratikus berendezése pedig a közvélemény kiszámíthatatlansága címén csak arra jó, hogy semmiféle ígéretét ne akceptálják kézzelfogható és kézben tartható garanciák nélkül. A garanciák állandó kézben tartása pedig lehetetlenné teszi az ügy lezárását. A frankfurti béke volt Napóleon óta az első, melyben az indulat nélküli békecsinálás európai hagyományait „nemzeti” követelmények jegyében és nevében figyelmen kívül hagyták, a versailles-i békénél pedig már a békekötés szelídítő külsőségei sem szerepeltek, s orgiákat ült a kicsinyesség.

Mindehhez járult a francia nemzet súlyos félelmi érzése, mely azóta ült rajta, mióta 1870–71-ben áldozatává lett az ugyancsak félelmi komplexumoktól kínzott német nemzet elégtételt kereső indulatainak. Most itt volt az alkalom a francia nemzet számára, hogy megszerezze a maga nagy elégtételét, s az ez iránt való kívánság annál inkább gyötrő és végzetes volt, mert az 1918-as évi nagy elégtétel mögött megmaradt az 1870-es évi nagy félelem. A francia és a német népesség arányszámában időközben történt eltolódás ugyanis olyan helyzetet teremtett, amelyben Franciaország nem lehetett biztos és nyugodt afelől, hogy az 1871-es évi félelmes élmény (experience), a német túlhatalommal szembeni egyedül maradás nem ismétlődhetik meg. 1870–71-ben Németország egymagában meg tudta verni Franciaországot, 1914–18-ban azonban, bármily fényesek voltak is a franciák katonai teljesítményei, Franciaország óriási erőfeszítése és óriási vérvesztesége éppen hogy csak elég volt ahhoz, hogy a két fronton harcoló Németország egyik frontját az angolokkal együtt tartani tudja. Ez a félelmi érzés sokszorosra fokozta azt az elégtételt kereső és bűnkereső indulatot, mellyel a nyugat-európai {1-439.} demokráciák 1918-ban a békecsináláshoz hozzáfogtak. A világ szédülten támolygott a négyesztendei ember- és anyagháború rettenetes élménye után, melynek hatása minden emberi kalkulációt felborított, s az okok és okozatok értékelésében végzetesen összezavarta az emberek ítéletét. A világra zúdult bajok oly félelmesek voltak, hogy az emberek mögöttük okokként legalábbis ugyanakkora mértékű gonoszságot és elvetemültséget akartak felfedezni: a Sátán földi hatalmáról szóló tanítás olyan realitást kapott a hitetlenség e századában, amellyel a kereszténység kétezer év alatt talán sohasem bírt. A sátáni összeesküvés gondolatát különben a vulgáris marxizmus is közel hozta az emberek képzeletvilágához. Ágyúgyárosok, megvesztegetett politikusok, vérben gázoló diktátorok és tábornokok, szőrös kezű spekulánsok, gyilkosságokat kieszelő szabadkőműves-páholyok, világuralomra törő zsidók, szadista reakcionáriusok, a pusztulásban gyönyörűségüket lelő forradalmárok: ilyen szekularizált sátáni rémképekkel van tele a fehér emberiség politikai képzeletvilága 1918 óta. A sok sátáni magyarázat között alig hitte el valaki, hogy mindezek puszta epizódfigurái a nagy történéseknek, és hogy félelemmel és hetykeséggel, hamis romantikával és mértéktelen igazságkereséssel, feltűnésvággyal és a konvenciók semmibevételével olyan nyomorúságot lehet a világra zúdítani, amilyent a világ minden egyesült gonoszsága sem tudna összehozni.

A félelemnek, értetlenségnek és irrealitásnak ebben az atmoszférájában mindenről szó volt, csak a józan békecsinálás európai hagyományairól s a megbillent európai egyensúlyi helyzet helyreállításáról nem. Még a gondolat is abszurdumnak tűnt fel, hogy a „háborút okozó”, „militarista” Németország a vesztett háborúból területi gyarapodással kerüljön ki, hogy hadseregét megtarthassa, és semmiféle „büntetést” ne kapjon.

Ehhez járult a párizsi békekonferencia rengeteg félszegsége, melyet a demokráciának a békekötés technikájában való teljes járatlansága okozott: a rettenetes papirosáradat, a szakértőknek és tanácsadóknak groteszk – helyenként irreálisan döntő, helyenként megalázóan szolgai – szerepe, a nyílt diplomácia hangzatos, {1-440.} de teljesen gyakorlatiatlan jelszavának zsenírozó hatása és az a rengeteg hipokrita formula, melyet véres verejtékkel izzadtak ki reális érdekek és naiv jelszavak áthidalására. Ebben a helyzetben kellett békét csinálnia három öreg embernek, akik sem egymást nem értették meg, sem a feladatot, mely előtt állottak, s méghozzá állandóan idegesen tekingettek saját közvéleményük hangulatváltozásai irányába, mely elemi feltétele minden nagyvonalú békecsinálásnak. Nem csoda, hogy a versailles-i békeszerződés, ahogyan Ferrero mondja: „kezdete volt a legnagyobb félelemnek, mely valaha az emberiséget gyötörte”140, és azzá a sárkányfogvetéssé lett, melyből az európai emberiség legszörnyűbb félelem szülte monstruma, a hitlerizmus kikelt.

A versailles-i békeszerződés141 első sárkányfogvetése az volt, hogy szó sem lehetett a józan és mértéktartó békecsinálásnak arról az elemi követelményéről, hogy a béke paktált béke legyen, ne pedig diktált béke. A németeknek a béketárgyalásokról való kizáratása nem utolsósorban azért történt, mert a béketárgyaláson a komoly elvek és üres jelszavak, kimerikus félelmek és reális érdekek közötti reménytelen ellentmondásokat a németek nélkül is alig lehetett áthidalni. A németek azonban mindazóta meg vannak győződve arról, hogy a béketárgyalásokról való kizáratásuk kizárólag a győzők szadizmusának a kielégítése és a németség megalázása végett történt, amiben megerősítette őket az elégtétel-keresés szellemében fogant néhány teátrálisan barátságtalan nagy szcéna és sok kicsinyes tűszúrás, mely az idők távlatában a legrafináltabb megaláztatás emlékévé alakult. Ehhez járult a technikai lefolytatásnak az az eget verő bornírtsága, hogy a béketárgyalások, amennyiben mégis voltak, kizárólag írásban folytak. Mindezt betetőzte az, hogy a békeszerződés tárgyalása a blokád fenntartása mellett csaknem egy esztendeig folyt, mely idő alatt a kiengesztelődésnek még az a csekély hangulata is elszállott, ami 1918 végén megvolt. Viszont hála a demokráciának, {1-441.} minden kicsinyességnek ideje volt előállni a maga ötleteivel, és még a francia pezsgőgyárosoknak is módjukban volt becsúsztatni a békeműbe azokat a külön feltételeket, melyek mellett hajlandók voltak a németekkel békét kötni.

A versailles-i békeszerződés második sárkányfogvetése a háborús bűnösség kimondása volt. A háború bűnöseinek keresése kezdetben nem irányult az egész német nép ellen, hanem csak a kardcsörtető császár, a feudális junkerek, a militarista tábornokok ellen. Minél több abszurd terhet kellett azonban a háborúskodó demokráciáknak, magyarul a foglalkozásuktól elrángatott rengeteg földművesnek, iparosnak, kereskedőnek és hivatalnoknak s otthon maradt családjának elviselnie, annál inkább megnövekedett a demokráciáknak bűnöskereső indulata, s egyúttal úgy megterhelődött a háború után felelősségre vonandó bűnösök számlája jóvátétellel, garanciákkal s mindennemű érzelmi, politikai és morális előleggel, hogy azt már nem lehetett beváltani az üres kezű, bukott német császári rezsim terhére, hanem csak az éppen most demokráciába forduló német nép terhére. A német nép háborús bűnösségét pedig csak azzal a demokratikus formulával lehetett megkonstruálni, hogy a német nép, még ha egészében nem is akarta a háborút, mégis felelős azért, hogy egy olyan rezsimet tűrt el maga felett, amely őt is és Európát is végül háborúba vitte. Ma sem értékelték ki eléggé azt a rettenetes lélektani sokkot, melyet e tétel és annak a német népre való alkalmazása a németség demokratikus fejlődésében okozott. A németség valószínűleg minden különösebb nehézség nélkül elfogadta volna azt, hogy a háborúért II. Vilmos kardcsörtető rezsimje a felelős. Az azonban, hogy ez a felelősség átszáll a német népre azért, mert ezt a rezsimet eltűrte, amilyen magától értetődő a demokráciában felnőtt tömegek számára, annyira abszurd volt a még nem demokratikus német nép számára. Azt ugyanis, hogy a nép előzze meg a háborút, és távolítsa el háborút {1-442.} szító vezetőit, csak olyan nemzettől lehet szigorúan követelni, amely már megtanulta és megtapasztalta, hogy Isten kegyelméből való uralkodókat egyáltalán el lehet távolítani. Egy személyes uralom alatt álló, konzervatív-arisztokratikus társadalom számára a háború, még ha tudja is, hogy azt királyok és miniszterek határozzák el, a társadalom számára nem emberi elhatározás vagy emberi mulasztás eredménye, hanem olyan elemi csapás, mint az árvíz vagy a jégeső. 1918–19-ben a németek olyan fejbe-kólintott értetlenséggel állottak az ő megbüntetésüket követelő világhangulattal szemben, mint egy álmából felébredt Rip van Winkle142, aki elaludt tejeskávé mellett egy biedermeier szalonban, és felébredt egy lincselésre készülő tömeg közepette, mint néger. A németek kétségbeesett erőfeszítést tettek és rengeteg papirost elpazaroltak annak bebizonyítására, hogy a háborúért Poincaré143 vagy Izvolszkij144 legalább annyira vagy még inkább felelősek, mint Vilmos császár vagy Berchtold gróf145. A mélyebb lélektani valóság azonban az volt, hogy számukra az egész háborús felelősség kérdése abszurd volt, és vele együtt abszurddá vált az a demokratikus ideológia, melynek nevében ez a felelősségre vonás történt. Mai szemmel nézve – s alig hiszem, hogy ezt világos fejű kortársak ne érezték volna – világos, hogy a háborús bűnösség kimondása nem erőssége, hanem gyengesége volt a békeszerződésnek. Amilyen arányban ugyanis elcsendesedtek az első világháború által felvert indulatok és világosabbakká váltak a háború komplex okai, annál kevésbé volt meggyőző a győztesek számára is, hogy Németország „okozta” a háborút, és „felelős” érette. Ezzel együtt azonban meggyengült annak a jogszabálykomplexumnak, a békeszerződésnek a „kötelező” ereje is, melynek számos rendelkezése e bűnösség kimondásán alapult. A békeszerződés immár nem úgy jelent meg a legyőzöttek számára, ahogyan minden jó békeszerződésnek meg kell jelennie, mint egy lezárt történeti tény, hanem úgy, mint egy elveszített per, melynek újrafelvételéhez nem kell más, mint új bizonyítékok produkálása.

A versailles-i békeszerződés harmadik sárkányfogvetése a jóvátételi rendelkezés volt, főleg pedig az, hogy a jóvátételek végösszegét évekig nem állapították meg. Nem hiszem, hogy a jóvátételi fizetéseknek közvetlenül döntő részük volt a német inflációban és a német gazdasági összeomlásban. Míg azonban egy meghatározott és reális összegű hadisarc azt az igyekezetet váltotta volna ki, hogy Németország minél gyorsabban szabaduljon annak terhétől, addig a jóvátételi összegek magas és határozatlan volta azt a lélektani hangulatot váltotta ki, hogy Németország évtizedekig nem magának dolgozik, hanem a győzőknek, és ebből a lélektani állapotból született meg gazdasági téren is az a kétségbeesett katasztrófapolitika, melyben többek között az infláció és jóvátétel szétszakíthatatlanul összekapcsolódott; azt pedig, hogy egy német méretű infláció milyen méretű eltávolodást jelent az európai népek normális gazdasági élményeitől, nyugat-európai ember el sem tudja képzelni. Polgári és kispolgári egzisztenciák tömegeinek vált a vagyona, megtakarított pénze vagy a jövedelme semmivé, és ettől kezdve úrrá lett rajtuk a bűnöskeresés rettenetes indulata. Keresték azt, aki a pénzüket ellopta, és ezt a bűnöst megtalálták azokban, akik a valóságban, a látszat szerint vagy az ő elképzelésük szerint, a békeszerződésen vagy az infláción nyertek; a győztesekben odakint, a spekulánsokban, a zsidókban odabent.

A versailles-i békeszerződés negyedik sárkányfogvetése az egyoldalú lefegyverzés volt. Még egyszer elmondom itt, amit már egyszer mondtam: egy dolgozó társadalom, amilyen a német is, csak különleges és súlyos élmények hatása alatt, a lefegyverzettség, a kiszolgáltatottság, a hadsereg-nélküliség élményének hatása alatt kerül abba a lelki eltorzulásba, hogy nagy, félelmes, erős hadseregét önmagáért, öncélúan csodálja. A német militarizmus {1-444.} nem abban áll, hogy az átlag német jobban szeretne verekedni, mint az átlag angol, hanem abban, hogy öntudata feldagad, ha a katonaság végigvonul az utcán, és abban, hogy elhiszi, hogy azok a pártok, amelyek a hadikiadásokat nem akarják megszavazni, hazaárulók. Ez pedig csak olyan közösségeknél lép fel, melyeknek történeti emlékezetében a hadsereg-nélküliség állapotával felejthetetlen nyomorúságok emléke kapcsolódik össze. Abból a lelki beállítottságból, mely a katonai vereséget érzi a legnagyobb rossznak, ami egy nemzetet érhet, született meg az a német történelemszemlélet, mely eldisputálja a katonai vereség tényét, s a vereséget belső bomlasztó erőknek, a katonai szellem aláaknázódásának tulajdonítja. Ezért oktalanság a mai német militarizmust egyszerűen a porosz militarizmusból leszármaztatni. Formáiban, frazeológiájában örökölhetett tőle egyet-mást, azonban a versailles-i lefegyverzés körüli politikai lecsúszás és eszmei zűrzavar magában is elég lett volna valamiféle német militarizmus létrehozására. Sőt a poroszok, akiken már lezajlott a militarizmusnak egy enyhébb formája, aránylag még kevésbé estek bele a hitlerizmusba és a hitleri militarizmusba, mint a többiek. A poroszok lehetnek lényegesen nyersebbek az osztrákoknál, és az Anschluss óta bőséges alkalmuk volt arra is, hogy nyersek legyenek az osztrákokkal, ha azonban azt keressük, hogy az erkölcsi világképnek az a megbillenése, amit a hitlerizmus jelent, a poroszoknál tapasztalható-e a legerősebben, akkor ennek aligha találhatjuk bizonyítékait. A hitleri militarizmus nemcsak a feudális poroszok, a nyers pomeránok és a prepotens brandenburgok ügye, hanem legalább annyira az iparosodott szászoké, az idillikus életszemléletű türingiaiaké, a konzervatív Hanza-városiaké146, a franciás rajnaiaké, a demokrata württembergieké, a katolikus bajoroké, a szabadságszerető tiroliaké és – horribile dictu – a kedélyes osztrákoké is. Azaz mindazoké, akik átélték és átérezték Németország 1918–19-es évi egyidejű lefegyverzését és megaláztatását.

A versailles-i békeszerződés utolsó, de legvégzetesebb sárkányfogvetése a területi rendelkezések voltak. Ezek közül sem azokkal a területekkel volt baj, amelyeket a békeszerződés elvett Németországtól, hanem azokkal, amelyeket nem adott oda. A versailles-i békeszerződés területmódosításai, ha nem is voltak mindenben szerencsések, egészben – ellentétben a többi békeszerződéssel – gondos és lelkiismeretes munka eredményei voltak, amit a határkérdések tárgyalásánál majd részletesebben alkalmam lesz taglalni. Danzig és a korridor ugyan húsz éven keresztül úgy szerepeltek, mint a versailles-i békeszerződés legkritikusabb pontjai, amelyekből az új világháború ki fog robbanni, és az 1939-es évi események ezt a jóslatot igazolni látszanak. Ha azonban meggondoljuk, hogy a korridor lengyel többségű területen húzódott, melyen annak idején a német lovagok uralma nem is túl mélyreható hódításon alapult, s ha meggondoljuk, hogy a korridor, sőt nagyobb terület, több mint háromszázötven évig Lengyelországhoz tartozott, s csak annak felosztásával került a porosz királysághoz, akkor legalábbis gondolkodóba kell esnünk afelett, hogy a korridor magában olyan szükségszerű kirobbantója volt-e a második világháborúnak. Az igazság az, hogy a korridor, pláne Posen elcsatolása nem annyira német ügy és német sérelem volt, hanem porosz ügy és porosz sérelem. Ezen a ponton jutunk a versailles-i területi rendezés legvégzetesebb hibájához, az osztrák Anschluss megtiltásához. A békecsinálók csakúgy, mint egész Európa, túlságosan a bismarcki mű hatása alatt állottak, s azt hitték, hogy a modern Németország egyenlő Bismarck megnagyobbodott Poroszországával, s Ausztria már külön nemzet. Ausztria csatlakozásának megtiltása azonban azt jelentette, hogy Németország továbbra is megmaradt a wilhelminus Németország incidentális területi keretei között, aminek a Hohenzollern-ház és a Habsburg-ház bukása után nem volt már semmi értelme. Németország incidentális területi kereteiből született az a zavaros elmélet, mely metafizikai mélységet igyekezett {1-446.} adni annak a szerencsétlen ténynek, hogy a németek „nép, határok nélkül”. Ennél nagyobb baja ugyanis egyénnek és közösségnek alig lehet: a határnélküliség a szó érzéki és átvitt értelmében egyaránt az alkotóerők megbénulását jelenti. 1918-ban Németországnak arra lett volna a legnagyobb szüksége, hogy visszataláljon a maga történetileg és nyelvileg kirajzolandó világos határai közé, a maga teljes keretében, melynek birtokában az egyes német államok egykor Németországon kívüli, nem német birtokai – például az egykori porosz Posen és a korridor – éppen úgy érdeküket vesztették volna, mint az egykor osztrák Bukovina vagy Dalmácia. Így azonban a versailles-i Németország a teljes német egység utáni kívánság mellett fenntartotta a wilhelminus porosz-német emlékeken alapuló lengyel igényeket is. Hiába vált be tehát az a jóslat, hogy a második világháború német–lengyel viszállyal fog kitörni, a katasztrófa igazi forrása mégis az volt, hogy az osztrák Anschluss és a szudéták önrendelkezése nem 1918-ban, az önrendelkezési folyamat lezárásaként s egy új békekorszak kezdeteként történtek meg, hanem húsz évvel később, az egész németség káros és mániákus hatalmi erőfeszítésének a következményeként, amely után az egész akció szükségképpen túllendült azon a ponton, amelyen egy reális politikai akció természetszerűleg megállott volna.

Bemutattuk, hogy a németség 1914 előtt is egy bizonyosfajta politikai hisztériában élt. Ennek a hisztériának a gyökere a külső hatalmi látszatok és a belső tehetetlenség közötti kontraszt kibírhatatlansága volt. Ebből adódott egy bizonyosfajta német bizonytalansági érzés, melyet kompenzálni kellett. A versailles-i békeszerződéskor pedig az történt, hogy a németek materiális és morális megveretése az egész világ előtt fedte fel gyengéiket, ami azután a kisebbségi érzés és a hatalmi őrület poláris végletei közé hajtotta őket. A Versailles okozta kisebbségi érzés a hatalmi erőfeszítésnek a legerőteljesebb megnyilvánulásain is átüt. Mit gondoljunk a híres Englandliednek arról a passzusáról, mely {1-447.} szerint a németek nem tűrik, hogy az angolok az ő hatalmukon nevessenek. Nem hinném, hogy van hasonló tartalmú angol induló a világon. Felejthetetlen számomra annak az intelligens németnek a megjegyzése, aki kijelentette, hogy „rettenetes lehet egy olyan, egészen kis nép tagjának lenni, mint például a svájciak”. Érdemes ezt a kijelentést közelebbről megnézni. Nem leszünk okosabbak, ha megállapítjuk, hogy ez így tiszta értelmetlenség. Kétségtelenül az! A kérdés azonban az, hogy mi indít egy intelligens embert arra, hogy értelmetlenséget mondjon. Aki ezt mondta, annak a szíve mélyén egy másik gondolat mozgott: „rettenetes volna, ha kiderülne, hogy az a nemzet, amelyhez tartozom, nem nagy nemzet.” Ez pedig már nem értelmetlenség: ha kiderülne a német népről, mely ezer évig nagy nemzet volt Európában, hogy nem az, ez egy német számára valóban rettenetes volna.

A hisztérikus lelkiállapottal nem tehetünk rosszabbat, mint hogy erkölcsi ítélkezésnek és degradálásnak vetjük alá. A hisztérikus lélek amúgy is önmagából nyer kielégülést, önmagába zárt világban él, amelynek nevében mindig képes magát igazolni, az erkölcsi elítélés tehát csak arra indítja, hogy a maga hisztérikus világképét még zártabbá tegye. A hisztérikus világképet semmiféle erkölcsi ítélkezéssel nem lehet áttörni, hanem csak egyetlenegy valamivel, a legdurvább és legegyszerűbb tények erejével, pontosan úgy, ahogyan hisztérikusan sikoltozó nőket nem lehet fejcsóválással, erkölcsi helytelenítéssel vagy büntetéssel megfékezni, de igenis lehet egy vödör hideg vízzel. A németséget 1918-ban egyszerűen egyedül kellett volna hagyni a katonai vereség egyszerű és nyers tényével és egy akármilyen súlyos, de egyösszegű hadisarccal és ugyanakkor azokkal a szélesen kitágult politikai fejlődési lehetőségekkel, melyet a német dinasztiák eltűnése jelentett. Sajnos a győztes demokráciák leküzdhetetlen moralizálási viszketege ezt nem engedte. A vereség és a hadisarc egyszerű ténye helyett következett a háborús bűnösség klauzulája, melyet bizonyítani kellett, és cáfolni lehetett, következett a lefegyverzés, melyet ellenőrizni kellett, és ki lehetett játszani, {1-448.} következett a jóvátétel, melyet fel lehetett srófolni, és le lehetett alkudni, és következett az Anschluss megtiltása, melyet indokolni kellett, és – nem lehetett indokolni. A békeszerződésnek erkölcsi felelősség formájában való felfogása még akkor is súlyosbította volna a német hisztériát, ha százszázalékosan objektív és megtámadhatatlan lett volna, hát még mennyire súlyosbította, amikor hipokrita volt, és kicsinyes.

Le kell tehát szögeznünk, bármennyire is túlhaladottnak látszik is ez ma, Buchenwald és Mauthausen borzalmainak a friss impressziói alatt147, hogy igenis Versailles volt az, amely a német politikai hisztériát az egész európai értékrenddel való tudatos meghasonlássá tette. Versailles volt az, mely a németekbe belegyökereztette azt a hitet – és ez a hit általános a nem hitlerista németekben is –, hogy a nemzetközi életben az erkölcsi ítélkezés lehetőségéhez nem kell más, mint egy győztes háború, amiből az következik, hogy ha a németek meg akarnak szabadulni a versailles-i békeszerződésben megtestesült ítélet szörnyű terhétől, és ők akarnak ítélkezni más népek felett, akkor ehhez nem kell más, mint az, hogy legközelebb ők nyerjenek meg egy másik háborút.

A versailles-i békeszerződés legközvetlenebb hatása az volt, hogy a németség nem volt képes élni azzal a két óriási lehetőséggel, mely a német dinasztiák eltűnése után megnyílt számára: a teljes német politikai egység lehetőségével és a teljes demokratizálódás lehetőségével. Mind a két ügy zsákutcába került, s ami még rosszabb, újból szembekerült egymással.

Az 1918. évi összeomlás után egy józan és mértéktartó német külpolitika számára egyetlenegy lehetséges célkitűzés volt: megteremteni az etnikai elv és az önrendelkezési jog pontos alkalmazásával a teljes német politikai egységet és ezzel végleg nyugvópontra juttatni Németország európai területi státusát. A versailles-i békeszerződés ezt megtiltotta. Ezzel ezt a nagyon szimpla és egyáltalán nem agresszív törekvést egyszerre elérhetetlen {1-449.} vágyképpé tette, s ugyanakkor ennek a vágyképnek puszta emlegetését is már mint agressziós szándékot bélyegezte meg. Ez a helyzet a németek számára egyszerűen lehetetlenné tette az egyenes vonalú, egyensúlyos, belső törés nélküli külpolitikát. Minthogy a németség számára problematikussá lett a maga méltósága, a maga súlya, a maga helye Európában, az egész német politika jellegzetesen extrovertált politika lett, melynek pozícióit elsősorban nem belső célok és programok határozták meg, hanem az Európával, a külfölddel, a másokkal való viszony. Minden német politikai cselekedet vagy önigazolás, vagy öndokumentálás volt, vagy hangsúlyozott készség, vagy csak azért is nyakasság, vagy mindenáron való európaiság, vagy mindenáron való ellenkezés. Német külpolitikát kellett csinálni egy olyan helyzetben, melyben a németség lelkiállapota és a versailles-i békeszerződés nyomasztó terhe kikerülhetetlenül előírták azt, hogy a külpolitika, a katonai és területi sérelmeket orvosolni próbálja; s egy olyan Európában, mely a katonai és területi sérelmek minden emlegetését csak a német háborús felelősség és háborús kedv újabb bizonyítékaként könyvelte el. Ebben a zsákutcában Stresemann148 találta meg az egyetlen lehetséges keskeny ösvényt, mely kifelé vezet: előbb helyreállítani a német nép önbizalmát és a német nép iránti bizalmat, azután fogni a versailles-i békeszerződés felszámolnivalóinak a felszámolásához. Azóta a német mumus specialistái már felfedezték, hogy Stresemann egy cseppet sem volt jobb Hitlernél, csak éppen jobban el tudta palástolni a benne rejtező emberevő németet: hiszen halála után kiadott levelezéséből kiderül, hogy a locarnói szerződés létrehozója politikájának távolabbi céljaiul szintén a lefegyverzés megszüntetését, az osztrák Anschlusst s a német–cseh és német–lengyel határ módosítását tűzte ki. Ez a beállítás mélységesen korlátolt, s csak a német és európai válság okainak teljes nem ismeréséből származik. Olvassuk el egy kis józan logikával és nyitott szemmel a locarnói szerződés magját alkotó rajnai paktumot149: vajon nem azt jelenti-e német részről ez a paktum, hogy a németek a versailles-i békeszerződést diktátumnak tekintik, {1-450.} azonban bizonyos rendelkezéseit, a nyugati határt és a Rajna-vidék demilitarizálását önként is elfogadják véglegesnek? A többinek tehát a megváltoztatására törekszenek! Igazán kár volt tehát Stresemann halálára és leveleinek a kiadására150 várni: a rajnai paktumból magából napnál világosabban kiderül, hogy aki ezt német részről aláírta, az a német lefegyverzés megszüntetésére, az osztrák Anschlussra és a német-cseh és a német-lengyel határmegváltoztatásra törekedett. Aki azonban komolyan állítja, hogy Stresemann éppen úgy bevonult volna a Rajnavidékre, éppen úgy leigázta volna a cseheket és lengyeleket, éppen úgy a német faj uralmát akarta volna megvalósítani más fajokon, éppen úgy felrúgta volna az európai együttélés erkölcsi és jogi alapelveit, és éppen úgy romlásba vitte volna Európát, mint Hitler, az igazán megérdemli, hogy Hitlerék Európájában éljen.

Stresemann keskeny ösvénye halála után bezárult, és a lefegyverzés kérdése körül kitört az európai bizalmi válság. A német fegyverkezési egyenjogúság lényeges része volt a német önbizalmi komplexumnak, s az a német kormány, mely ezt megszerzi, döntő adut kap a német belpolitikában is. Elemi okosság kérdése volt ezt az adut egy európai szellemű német kormány kezébe adni. Ez azonban nem történt meg, és bármi újat fedezzenek is fel Hitler hatalomra jutásának a háttere körül, meg vagyok győződve, hogy Hitler nem jutott volna uralomra a leszerelési konferencia csődje151 nélkül, mert ez tette végleg meggyőzővé azt a hitlerista jelszót, hogy európai módszerekkel nem lehet elérni minden német politika legfőbb célját, Németország arcának helyreállítását.

A német nemzet európai helyzetének a zsákutcája idézte elő a német belső demokratikus fejlődés zsákutcáját is. Az a német demokratikus mozgalom, mely 1918-ig olyan nagy reményű íveléssel haladt a demokratikus és szocialista átalakulás irányában, 1918 után rettenetes törést szenvedett. A német szociáldemokrácia {1-451.} múltja és tekintélye elért annyit, hogy szó sem lehetett másról, mint az összes dinasztiák lemondásáról és a német köztársaság kikiáltásáról. Azonban a régi politikai tekintélyek összeomlása után a német demokratikus tényezőkből nem tudott új politikai tekintély kialakulni. Arról ugyan szó sem lehetett, hogy ebben a vákuumban a diszkreditált német területi fejedelemség lépjen fel újból régi igényeivel; a területi fejedelemség minden szívóssága mellett is Németországban egy önmagát túlélt, elkorhadt intézmény volt, melynek felelevenítésére komolyan még csak nem is gondoltak. Feleleveníthető volt azonban a területi fejedelemségből az a momentum, mely a legveszedelmesebbé tette: a személyes uralom. A komoly demokratikus erőfeszítések és élmények hiánya ugyanis mindenekelőtt azzal a következménnyel járt, hogy Németországnak nem volt alkalma megtanulni a demokrácia leckéjének leglényegesebb részét, a személyes uralmak és hatalmak nélküli kormányzás és az engedelmeskedés tudományát. Németország 1918 után valójában és szíve mélyén úgy érezte, hogy nem uralkodik, nem parancsol és nem vezet benne senki. Ezért részesítette előnyben az első kínálkozó alkalomkor Hindenburgot bármiféle demokratikus politikussal szemben, és ezért adta át magát olyan könnyen annak a romantikus őrültségnek, hogy egy zseniálisnak kikiáltott politikai vezetőtől várja minden bajának orvoslását.

Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy a weimari demokrácia béna volt, beteg és erőtlen. A versailles-i atmoszféra mindenekelőtt azt jelentette, hogy a belső politikai átalakulás halvány és alig megrázó élmények közepette született meg: a társadalmi átalakulás élményei helyébe tolakodott a versailles-i békeszerződés annál megrázóbb élménye, mely minden mértékben felüldemonstrálta a nyugati demokráciák szolidaritáshiányát az új német demokráciával szemben, és azt az emléket jelentette, hogy Németország ugyanakkor veszítette el európai tekintélyét és az európai nemzetek között bírt helyét, amikor demokráciává lett. Innen a német szocializmus rettenetes bénasága 1918 és 1930 között. Az 1918 utáni rettenetes atmoszférában {1-452.} született meg a német szocializmus kettészakadása és mind a két oldalon való terméketlenné válása. A világon mindenhol vannak radikális és kevésbé radikális szocialisták, Németországban azonban a kommunizmus katasztrófaszocializmust, a szociáldemokrácia pedig béna szocializmust jelentett. A szociáldemokrata párt 1918–1930 között csaknem állandóan hatalmon van, vagy a hatalomban részes, de vértelen intézményeken kívül úgyszólván semmit sem tud alkotni, sem a német társadalom demokratizálása, sem a komoly szocialista építőmunka terén, mert állandóan a nemzeti követelések és nemzeti sérelmek terén kell igazolnia magát a beteg lelkületű német közvélemény előtt. Így kerül abba a lehetetlen helyzetbe, hogy Németországban, mivel a nemzeti sérelmeken kívül mást is szőnyegen tart, lassan a német nemzeti mozgalmak bête noire-ja lesz, s úgy bélyegzik meg, mint egy németellenes nemzetközi demokrata komplott cinkosát. Nem véletlen, hogy azt a keveset, amit a versailles-i atmoszféra enyhítése terén el lehetett érni, nem a német szociáldemokrácia, hanem egy jobboldali politikus, Stresemann tudta kiszorítani a németekből és az antantból. Abban a percben azonban, amikor a hitlerizmus 1930-ban teljes erőből felvetette a német elégtétel, a német hegemónia, a német többértékűség kérdéseit, egyszerre lehetetlenné vált mellette azoknak a pártoknak, elsősorban a szociáldemokrata pártnak a helyzete, melyek ezeket a kérdéseket bizonyos európai mértéktartással akarták kezelni. A középpártok nem mertek további koalícióban kormányozni a szociáldemokratákkal, s ebből született a szocialisták nélküli brüningi152 kormányzás, majd a szocialisták elleni hindenburgi politika, mely végsőleg a demokratikus erők teljes megbénulásához és a demokratikus politikai gépezet teljes megakadásához vezetett. Ez a megakadás a Hindenburgra szavazó szociáldemokrata groteszk látványában kulminált, s ami a leggroteszkebb, a szociáldemokraták valóban nem tehettek mást, helyesebben hiába tettek volna mást, azzal is Hitler uralomra jutását segítették volna elő. Kárba veszett fáradság a weimari demokrácia bukását a demokraták doktrinerségében, a szociáldemokrata {1-453.} párt túlzott centralizációjában, az elméleti és mechanikus választási rendszerben, a németek nyájösztönében és hasonló gyermekségekben keresni. Nyilvánvaló, hogy ezek nem okok, hanem maguk is okozatok. A német demokrácia elegendően erős demokratikus élmények nélkül, óriási érzelmi és történelmi tehertételek mellett indult el útjára, tehát nem lehetett más, mint doktriner, mechanikus és lélektelen.

A weimari németség zsákutcájának az atmoszférájából született meg a legújabb kori patologikus német antiszemitizmus is. Antiszemitizmus volt azelőtt is Németországban, és valamivel erősebb, mint más országokban. Társadalmi vonatkozások és bizonyos karakterbeli tényezők okozhatták ezt. A német és zsidó léleknek vannak bizonyos egyező vonásai (mind a kettő „minden vagy semmi” nép, és mind a kettő elégtétel-kereső nép), s vannak bizonyos ellentétes vonásai (német naivitás és zsidó spekulatív készség, német irracionalizmus és zsidó racionalizmus), melyek egyaránt abba az irányba hatottak, hogy esetleges ellentétük könnyebben váljon élessé, mint más nemzeteknél. Azonban Németországban is, mint mindenütt a világon, csak egy egészen kis bogaras és rémképes csoport fejében váltak a zsidók minden lehetséges baj okozóivá és egy patologikus világkép központi figuráivá. 1918 után azonban egyszerre különös visszhangot vertek a német lelkiállapotban e kis csoport rémtörténetei. Ennek a különös visszhangnak az okai között legfontosabbnak azt az eltérő reagálást érzem, melyet a német zsidóság a német politikai életet és politikai lelkiállapotot megbénító és megszálló tényezőkkel szemben, mindenekelőtt a demokrácia, a nemzetközi élet és a gazdasági válság tényeivel szemben tanúsított. Semmi kétség abban, hogy a német zsidóknak ugyanaz volt a véleményük a versailles-i békeszerződésről, mint a többi németnek, s a zsidók egzisztenciája végeredményben ugyanúgy szenvedett a gazdasági válságtól, mint a többi németé. (A spekulánsok vagyonszaporulata, {1-454.} akik között közfelfogás szerint a zsidók aránytalanul sokan voltak, a lehető leglabilisabb és legmúlékonyabb jelensége a gazdasági életnek.) Csak éppen a lélektani reakciójuk volt a zsidóknak más mindezekkel a tényekkel szemben. A zsidók többsége számára egész történeti helyzetükből kifolyóan a demokrácia és a nemzetközi kapcsolatok intenzívebbé válása volt az egyetlen reményteljes lehetőség, s a legostobább békeszerződés sem okozhatott alapvető lelki válságot a zsidók többségének a demokráciához és az internacionalizmushoz való viszonyában. Hiába volt tehát ugyanaz a véleményük a versailles-i békeszerződésről, azért mégis elemükben érezték magukat a demokráciának és intenzív nemzetközi kapcsolatoknak 1919 utáni atmoszférájában, s nem tudtak osztozni a németek lélektani megbénultságában mindezekkel szemben. Hasonlóképpen a zsidók többségének, ha mégannyit szenvedett is és veszített a gazdasági válságban, megvolt hozzá a történetileg megszerzett lelki rugalmassága; az nem jelentette számukra egy világ összeomlását, ahogyan a német polgári és kispolgári egzisztenciák többsége számára azt jelentette. Ha ehhez hozzávesszük a zsidóknak azt a hajlamosságát, hogy bizonyos értetlenséggel és fölénnyel kezelték mások olyan érzelmi kötöttségeit, melyek nem az öveik, és azt a hajlandóságukat, hogy mindent racionálisan megmagyarázzanak, újjáértékeljenek és legmodernebbül felfogjanak, akkor körülbelül kirajzolódik bennünk az az irritációt, melyet keltettek abban a magát minden vonalon zsákutcában érző német középosztályban és kispolgárságban, mely két évtizeden keresztül fejbekólintott értetlenséggel kereste azokat, akik az inflációban a pénzét „ellopták” s a versailles-i békeszerződésben a nemzet önbecsülését elvették. A zsidók egy részének a szocializmusban való szerepe lehetővé tette, hogy a marxizmus bête noire-jával kapcsolják össze, a zsidóság másik részének a kapitalizmusban viselt szerepe pedig kiválóan lehetővé tette a szocializmus diszkreditálását és ugyanakkor a tömegek szocialista indulatainak a zsidó kapitalista ellen való fordítását. Hogy ebben együtt némi ellentmondás van, az mind kevésbé volt fontos egy olyan lelkiállapot számára, {1-455.} mely nem az igazságot kereste, hanem a bűnöst. Ebben a lelkiállapotban, melyben egy egész nép vált hajlamossá arra, hogy egy eszeveszetten komplex és zűrzavarba merült világ bajait egy sátáni összeesküvésben keresse – s a sátáni összeesküvés gondolatához már a vulgáris marxizmus is hozzászoktatta –, egyszerre kapóra jöttek az addigi elszigetelt antiszemitizmusnak azok a patologikus rémképei, melyek oly pontosan egyeztek az ő sátánkereső kívánságaikkal és irritáló személyes tapasztalataikkal. A Sátán meglévén, most már csak a Messiás hiányzott, és az sem váratott sokáig magára.

B) AZ OSZTRÁK KÖZTÁRSASÁG ZSÁKUTCÁJA

A szövetségesek közvéleményében ma uralkodónak tekinthető az a beállítás, mely Ausztriát és az osztrákokat besorozza a hitlerista Németország által leigázott kis nemzetek: a csehek, lengyelek, norvégek, hollandok, belgák, jugoszlávok, görögök stb. közé, s természetesnek tartja, hogy a hitlerizmus bukása után a többi leigázott nemzettel együtt Ausztriának is vissza kell nyernie a maga önállóságát. Az egyenlet egészen egyszerűnek látszik: volt önálló osztrák állam, tehát van és akar is lenni önálló osztrák nemzet is.

Ezzel a beállítással furcsa ellentétben áll az a tény, hogy Ausztriát 1918 és 1934 között a legkülönbözőbb nemzetközi szerződésekkel, szabályokkal, politikai és gazdasági előnyökkel kellett visszatartani attól, hogy önként Németországhoz ne csatlakozzék. Ma pedig nemcsak otthon Ausztriában, de kinn az emigrációban sem tudtak a különböző osztrák csoportok még abban sem megegyezni, hogy egyáltalán kívánnak-e önálló Ausztriát, vagy sem.

Azok után, amit a német válság történeti kialakulásáról mondottunk, ebben egyáltalán semmi csodálatos nincs. Ausztria {1-456.} nem önálló nemzet, hanem egyike a számos német területi fejedelemségnek, melyek több-kevesebb politikai önállóság mellett sohasem szűntek meg a német nemzet alkotórésze lenni. Közülük csupán Hollandia, Belgium és Svájc éltek át olyan különálló és nagy erősségű történelmi élményeket, melyek végleg elszakították őket Németországtól, és különálló nemzetekké tették őket. A többiben legfeljebb erős lokális öntudat fejlődött ki, a legerősebben Poroszországban és Bajorországban, azonban ez sohasem volt olyan erős, hogy a német nemzeti összetartozás tudatát meg tudta volna szüntetni. Az osztrákok pedig bármilyen erős lokális öntudattal bírtak is, még a poroszoknál és a bajoroknál is németebbek voltak mindenkor. Mert bármilyen hosszan tartó és intenzív politikai élményt jelentett is a Bécs központja körül kialakult osztrák hercegség, majd osztrák császárság hosszú és nem dicsőség nélküli története, ennek a történetnek a legfőbb dicsősége éppen az volt, hogy Ausztria volt a német császár háziországa, Île-de-France-a, vagyis Németország politikai középpontja.

Ausztria azonban nemcsak középponti jelentőségű tagja a német politikai testnek, hanem elsőrendű résztvevője a németség politikai lázbetegségének. A német egység kritikus vajúdási idejében – 1806 és 1866 között – a német nemzeti érzés hullámai magasra csaptak Ausztriában, sokkal magasabbra, mint számos más német országban. Az, hogy Ausztria 1866 után a vér és vas politikája folytán kiszorult az egységes Németországból, mélységes politikai bénaságot idézett elő az osztrák németség politikai életében, mely mind kevésbé értette, hogy ha egyszer van egységes Németország, akkor nekik mi keresnivalójuk van a Habsburgok tíznyelvű birodalmában. Ennek a bénaságnak a megnyilvánulása volt az a bizonyos lagymatag, meggyőződés nélküli, egyik napról a másikra élő politikai gyakorlat („fortwursteln”)153, mely Ausztriában 1866 és 1918 között kifejlődött. Ma úgy beszélnek erről, mint a jellegzetes osztrák kedélyesség politikai megnyilvánulásáról, holott ez tiszta kórtünet, és semmi köze az osztrák nemzeti jelleghez. Az az Ausztria, mely a 15. századtól kezdve {1-457.} egészen 1866-ig a németség politikai középpontja volt, egészen más arcot mutatott. Az 1866 utáni „kedélyesség”-nek pedig volt egy másik oldala is, mely egyáltalán nem illik bele a közkeletű osztrák jellemképbe: a szertelen és hisztérikus politikai képződmények megjelenése. Nyugat-Európában furcsán hangozhatik, de Közép-Európában mindenki tudja, hogy a hitlerizmus nem az „erőszakos”, „feudális”, „militarista” Poroszországban született meg, hanem a kedves, szelíd, latin Ausztriában! Nem véletlen, hogy Hitler maga is osztrák, és nem véletlen, hogy Ausztriában fejlődött ki az az antiszemita nagynémet mozgalom154, melyből Hitler és a hitlerizmus a maga döntő impulzusait kapta.

Az osztrák politikai életnek ez a beteg, poláris, mondhatnám szkizofrén állapota folytatódott 1918 után is. A Habsburgok birodalma felbomlott ugyan, azonban a békeszerződésben, majd az osztrák gazdasági szerződésben kikötött „kötelező” önállóság éppen olyan céltalan és értelmetlen dolog volt az osztrák-németek számára, mint az Osztrák–Magyar Monarchia: mind a kettő azt jelentette, hogy átlátható ok nélkül kívül kell maradniok a német politikai testből, melybe 1866-ig tartoztak. Ismét megjelent tehát a kedélyes, lagymatag, egyik napról a másikra politikát csináló politikai gyakorlat és a latens politikai hisztéria feszültsége. Vajon mi magyarázza azt meg – amit Nyugat-Európában megint csak nem tudnak, és Közép-Európában pedig közhely –, hogy a nácizmus hisztériája sokkal erősebben megragadta Ausztriát, mint például Bajorországot?! Nehéz volna azt mondani, hogy Bajorország katolikusabb és európaibb, mint Ausztria, és több benne az antitoxin a barbársággal és nihilizmussal szemben. A magyarázat igen egyszerű: a hitlerizmusnak sikerült a német egység ügyével azonosítania magát, és a német egységhez való tartozás egy magától értetődő, tehát aránylag érdektelen ügy volt Bajorország számára, ellenben középponti, égető kérdés volt Ausztria számára. Megint csak egy olyan dolog, ami lehetetlenség lenne, ha léteznék egy külön osztrák nemzet!

Ausztria azonban nemcsak nem külön nemzet, hanem inkább a német válság középponti problémája. A német politikai fejlődés {1-458.} akkor vett végzetes és zsákutcás irányt, amikor az osztrák uralkodó nem akart, majd nem tudott a német egység élére állani: az 1871-es német egység nagy részben azért vált mérhetetlen belső, majd külső feszültség okává, mert olyan kompromisszum eredménye volt, mely Ausztriát tartósan kizárta a német egységből. Az 1918-as európai rendezés legfőbb baja az volt, hogy akkor sem engedte Ausztriát egyesülni Németországgal, mikor ennek a német belső fejlődésben már semmi akadálya nem lett volna. Ez okozta azután azt, hogy mikor végre 1938-ban ez az egyesülés mégis megtörtént, ez a felgyűlt és beteggé vált német erők olyan kirobbanása mellett történt, mely robbanás az egész világot megrázta, és rázza ma is.

Ausztria ezek szerint 1866-ig jogilag, politikailag és érzelmileg Németország szerves tartozéka volt, 1866 és 1918, majd 1918 és 1934 között semmi olyan történelmi élményt nem élt át, amely egy kicsit is közelebb vitte volna ahhoz, hogy önálló nemzetté váljék. Hogy osztrák nemzet egyáltalán létezik, és a németekkel szemben is kész megvédeni önállóságát, annak némi jele legfeljebb 1934 és 1938 között, Dollfuss meggyilkolásától155 az erőszakos Anschlussig terjedő időben lehetett. Nemzet születéséhez kissé rövid idő. Kérdés azonban, hogy ez alatt az idő alatt is egyáltalán nemzet volt-e ez, amely a hitlerista Németországgal szemben ellenállott. Minden jel arra mutat, hogy nem.

Az ellenállás legerősebb tényezője a katolikus egyházat maga mögött tudó Keresztényszocialista Párt156 volt. Ez a párt 1933 előtt, ha nem is erőltette a protestáns többségű Németországhoz való csatlakozást, sohasem foglalt állást az Anschluss ellen. Ellenállást attól a pillanattól kezdve mutatott, mikor az Anschluss a pogány mitológiába esett és egyházüldöző hitlerista Németországhoz való csatlakozást jelentett. Ez tehát ugyanaz az ellenállás volt, amit kevesebb sikerrel Németországban is megpróbált a Centrumpárt157. Ausztriában azonban ennek az ellenállásnak háta mögött egy önálló állami élet eszközei és a katolikus {1-459.} egyház évszázados uralkodó helyzetéből fakadó nagyobb biztonságérzete állott.

Az ellenállás második tényezője, a legitimizmus semmi bázissal nem bírt a tömegben, arisztokratákon, volt katonákon és régi időkre visszaemlékező öregembereken kívül. Erőre csak akkor kapott, amikor a hitlerizmussal szembeni ellenállás érezte, hogy a német egység jelszavával szemben valami tekintélyesebb és mutatósabb dolgot kell szembeszegezni, mint egy keresztény szocialista köztársaságot.

Az ellenállás harmadik tényezője, a Heimwehr158, furcsa vegyülése volt az osztrák–jugoszláv határvitákkal kapcsolatban 1918 után alakult határvédő szabadcsapatnak, a fasiszta frontharcos szövetségnek és egy ambiciózus arisztokrata (Stahremberg herceg, Hitler egykori társa) magánhedseregének. Fénykorát akkor érte, amikor a hitlerizmus Németországban is kezdetén volt felemelkedésének, és ebben az időben úgy szerepelt, mint a hitlerizmus ausztriai pandanja. Abban az arányban azonban, ahogy a hitlerizmus a német egységet megtestesítő mozgalommá nőtte ki magát, halványodott a Heimwehr belső összetartó ereje, és a vége felé nagyon megközelítette az igazságot az a kedélyes osztrák tréfa, mely szerint egy masírozó Heimwehr-oszlopban az egyik így szól a mellette haladóhoz: „Vajon tudja-e ez a sok náci, akikkel masírozunk, hogy mi ketten kommunisták vagyunk?”

Az utolsó tényező, melyet első helyen kellett volna említenem, ha hozzájutott volna ahhoz, hogy a hitlerizmus elleni ellenállásban részt vegyen, az osztrák szocialista munkásság volt, mely a hitlerizmusig teljességgel Anschluss-párti volt, és ezt az álláspontját csak időlegesen függesztette fel a hitlerizmus idejére.

Az 1934–38 közötti ellenállásban tehát nem egy különálló osztrák nemzet állott ellent. Dollfuss megöletése nem volt olyan esemény, mely egy nemzetalakulás kezdete lehet, mert sem a nagynémetek, sem a szocialisták, kik együtt Ausztria többségét alkották, nem láthattak benne nemzeti hőst és vértanút. Sokat beszéltek arról, mi lett volna, ha Dollfuss megpróbál az osztrák {1-460.} szocialistákkal egy politikát folytatni, s az ellenállást szélesebb alapra helyezni. Bizonyára lehetett volna helyzetében a szocialistákkal szemben okosabban és emberségesebben eljárnia, de ez nem változtat azon, hogy ha akart volna, sem csinálhatott volna velük egy politikát. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy a német hisztéria szemléletében kialakult a hazaáruló nemzetközi szociáldemokrácia végleges képe, ez a kép érvényessé vált Ausztriában is, és Dollfuss éppen úgy nem koalíciózhatott a szocialistákkal, mint ahogyan Brüning sem, éppen azért, mert Ausztria nem volt önálló nemzet, hanem a német nemzet és vele együtt a német hisztéria részese. Az ellenállás tetőpontján sem merte volna egyetlenegy osztrák hangadó tényező az osztrák nemzetet, mint olyant, a német nemzettel szembeállítani, s ha merte volna is, egy napig sem maradhatott volna kormányon. Mindig csak az osztrák nép különleges német hivatásáról volt szó, melynek érdekében önállóságát meg kell tartania. Ezt a különleges hivatást sokan konkretizálták abban, hogy az önálló osztrák államnak kell konzerválnia az európai szellemű német erőket addig, amíg Németország a hitlerizmus lázán túlesik, vagyis itt is időleges és feltételes önállóságról volt csak szó. Hogy Ausztria Németországgal háborúba kerüljön, vagy evégből idegen hatalmakkal szövetkezzék, ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. Ha a nyugati hatalmak 1938-ban háborút indítanak az osztrák Anschluss megakadályozására, úgy ebben a háborúban sok szövetségesük lett volna, de osztrákok nem lettek volna közöttük.

Hogy az 1938 óta történtek kiindulópontjaivá lehetnek-e egy külön osztrák nemzet alakulásának, azt ma nehéz megállapítani. Az, hogy a Németországhoz való csatlakozás erőszakkal és erőszakosságok kíséretében történt meg, hogy a kedélyes Ausztria sokat szenvedett a hitlerizmus iskolamestereinek fölényeskedésétől, hogy rövid másfél esztendei ausztriai német világ után Ausztria is pont a német történelem legkatasztrofálisabb kalandjába került bele, hogy most a háború alatt a szövetségesek részéről bizonyos megkülönböztetett kezelést élvez, és további megkülönböztetésre van reménye, mindez elég ahhoz, hogy bizonyos {1-461.} távolságot teremtsen közöttük és a többi német között. Elég talán ahhoz is, hogy egy esetleges népszavazás, ahol a másik lehetőség a megvert Németország rettenetes felelősségeiben való osztozás volna, valami – alig hiszem, hogy nagy – többséget hozna az önálló Ausztriának. Mindezek azonban negatívumok, és nem is mindig a legnemesebb indulatokra támaszkodó negatívumok. Nemzet mindebből, ha eddig nem létezett, aligha születik meg. Alig valószínű, hogy Ausztria, akár politikai hisztériáról, akár politikai regenerálódásról legyen szó, ezen túl is, mint eddig, ne a német nemzet politikai fejlődésével fejlődjék párhuzamosan. Alig valószínű, hogy az ifjúság lendülete ezen túl is, mint eddig, ne a német egység oldalán álljon és hasson Ausztriában.

6. Ötödik zsákutca: a hitleri harmadik birodalom
MI A FASIZMUS?

A hitlerizmus, ahogyan eddig beállítottuk, egyszeri jelenség: a német politikai fejlődés konkrét előzményeiből, konkrét történeti megrázkódtatásokból adódó végső eredmény. Ugyanakkor beletartozik azonban a társadalmi politikai fejlődésnek abba a típusába is, melyet ma a fasizmus gyűjtőneve alatt szoktak összefoglalni. Nem hiábavaló dolog-e a hitlerizmus lélektani előzményeiről, megrázkódtatásokról beszélni, mikor a fasizmusnak megvannak a maga általános ismert társadalmi és gazdasági előfeltételei, melyek ha megvannak, a fasizmus szükségszerűen létrejön? Valóban, a fasizmusnak vannak tipikus előfeltételei, de ezek között a tipikus előfeltételek között éppen a lélektani előfeltételek a legdöntőbbek. Minden magyarázat, amely ezeket ki akarja kapcsolni, reménytelenül üres.

A legáltalánosabb magyarázat az, hogy a fasizmus a feudális, kapitalista és militarista, röviden és egyszerűen reakciós felsőbb osztályok védelmi szervezete a demokratikus haladás, különösen {1-462.} pedig a szocialista forradalom ellen. Ebből az állításból annyi kétségtelenül igaz, hogy mindenféle fasizmusnál feltalálható ezeknek az elemeknek egy bizonyos méretű hozzájárulása vagy legalábbis nem föltétel nélküli, de mégiscsak érezhető helyeslése s tettekben is megnyilvánuló támogatása. Mindez azonban távol van attól, hogy a fasizmus okozójának lehessen tekinteni. Annál naivabb elképzelés nincs, hogy bárkinek a pénzén vagy az izgatására vagy az intrikáira komoly tömegmozgalmat lehetne létrehozni. A pénz, az izgatás, az intrika segítséget adhat a tömegmozgalom megszervezésének a lebonyolításához, a pénz átsegíthet bizonyos tömegmozgalmakat a kritikus és a veszélyes pontokon, azonban a tömegmozgalom olyan valami, ami mindettől függetlenül is előáll, és azt, hogy előállott, semmiféle csoport tevékenységével meg nem lehet akadályozni. Azok a feudális, kapitalista és militarista csoportok, melyek a fasiszta zsarnokság létrejövetelét támogatták a történelem számos pillanatában, például az első és a második francia császárság létrejövetele körül játszották ugyanazt a szerepet, a zsarnokság uralomra juttatásának a szerepét, anélkül hogy ehhez fasiszta tömegmozgalmakat próbáltak vagy tudtak volna létrehozni. Számukra a tömegnek nem a mozgalomra, hanem az engedelmességre való készsége a fontos. Az, hogy ez egy tömegmozgalom formájában jelentkezik, számukra inkább kellemetlen, mint kellemes. A feudális, kapitalista és militarista erőknek a fasizmussal való szövetsége a szó legszorosabb értelmében kompromisszum volt mindig és mindenütt, melyben mindkét fél, a reakció és a fasizmus megpróbálja a másikat eszközként felhasználni, azonban egyik fél sem adja fel ellentétes módszereit, ellentétes érdekeit és ellentétes céljait. A reakció és a fasizmus kompromisszuma éppen ezért előbb-utóbb vagy így, vagy úgy fel is szokott borulni. Legkevésbé sem elég tehát a fasizmust a reakció eszközeként vagy a reakció megnyilvánulási formájaként megmagyarázni.

Még haszontalanabb az az előbbivel ellenkező séma, mely szerint a fasizmus a kispolgárság forradalma. Ez a séma a vulgáris marxizmus egyik mellékterméke, mely úgy képzeli, hogy egy {1-463.} forradalom megmagyarázásához hozzá sem lehet fogni addig, amíg ki nem jelölünk egy társadalmi osztályt mint a forradalom első számú érdekeltjét és hordozóját. Bármennyi kispolgár volt is a fasizmus hívei között, nyilvánvaló, hogy a kispolgárnak a fasizmus főhordozójaként való megjelenítése kínban született, utólag hozzáköltött magyarázat. Száz esztendeig Európában mindenki természetesnek találta, hogy a burzsoázia forradalma után a proletariátus forradalma fog következni, és az 1930-as évekig senkinek sem jutott eszébe, hogy a kispolgárság tiszteletére még külön beiktasson egy közbeeső forradalmi fázist. Nehéz is volna megmagyarázni, hogy a világhatalomra, a hódító katonai sikerre és a más népek leigázására való törekvés hogyan függ össze a kispolgárságnak mint társadalmi osztálynak az érdekeivel, nem is beszélve arról, hogy az aránytalanul nagyobb társadalmi erővel rendelkező angol és francia kispolgárság ennek a közbeeső forradalmi fázisnak a hordozójaként nem lépett fel.

Azokkal a magyarázatokkal, melyek a fasizmust pusztán társadalmak és társadalmi osztályok tényeiből magyarázzák, szemben állnak azok a nem kevésbé szűk teljesítőképességű magyarázatok, melyek a fasizmust csupán erkölcsi kérdéseket érintő áramlatnak, az erkölcsi értékrendszer válságának állítják be, vagy a fasizmust egy különleges, az európai emberiség eddigi értékvilágától eltérő értékvilágnak állítják be. Nem kétséges, hogy a fasizmusnak az értékelési módja sokkalta jellemzőbb vonása, mint az, hogy milyen társadalmi osztályokra támaszkodik. Azonban a fasizmusnak önkéntelenül is valamilyen túlbecsülése mutatkozik meg abban, ha úgy állítjuk be, mintha valami vitatható, de mégis önálló és más értékrenddel közös nevezőre nem hozható, arra vissza nem vezethető princípiumokon nyugvó értékrend volna. Azt szokták mondani, hogy a fasizmus valamiféle primitív, törzsi, harcos, heroikus értékrend, szemben az ember, a szeretet és a szabadság értékére alapozott keresztény, humánus és szocialista értékrenddel. Óriási tévedés volna azonban azt képzelni, hogy az európai történelmen keresztül végig létezett és érvényesült volna a humanizmuson és szabadságon {1-464.} alapuló értékvilággal szemben, akár csak latensen is, egy tőle független, ellentétes princípiumokon nyugvó, harcos, heroikus értékvilág. Az igazság csupán annyi ebből, hogy egy ilyen fajtájú harcos, törzsi és mindenekfelett a születés értékére alapozott értékvilág érvényesült az európai kontinens fiatal, barbár népeinél. A kereszténység kétezer éves teljesítménye azonban éppen az volt, hogy az európai fiatal, barbár népek törzsi erényeit szublimálta, és a vak engedelmességből felelős önfegyelmet, a vak odaadásból személyes önfeláldozást és a faji érzésből közösségi érzést igyekezett alakítani. Igaz az is, hogy ez a törzsi, születési értékrend Németországban élt a legtovább, ez részben mint ok, részben mint okozat szorosan összefüggött azzal a szerencsétlen, hiperarisztokratikus szerkezettel, amely a német területi fejedelemség kifejlődéséhez, ezen keresztül a német politikai test széteséséhez, a német egység nehézségeihez és felemás megoldásához és végül a német politikai test mai válságához elvezetett; az is kétségtelen, hogy a hitlerizmus számos ponton tudatosan hozzákapcsolódott ennek a törzsi, születési értékrendnek a reminiszcenciáihoz. Mindamellett igen erős hangsúllyal le kell szögezni, hogy a fasizmusnak központi erkölcsi alapgondolata nincs. A fasizmus értékképzetei nem valami önálló, harcos, heroikus erkölcsi értékrenden alapulnak, hanem csupa keresztény, nemzeti és demokratikus értékképzésnek a származékai, és végső lényegük az, hogy a nyugati emberiség néhány aktuális társadalmi erkölcsi problémáját, az erkölcsi heroizmus, a társas tekintély és a közösségi szellem regenerálódását próbálják megoldani torz és túlméretezett kimérák (erőszak mítosza, Führer-prinzip, fajelmélet) formájában. Nagyon haszontalan dolog a gondolkodásnak ezeket a torzképeit azoknak a filozófiai rendszereknek bűnül felróni, melyekből gondolatokat kölcsönöztek. Kétségtelen, hogy ahhoz, hogy az emberi gondolkodásnak a fasizmusban összetorlódott elferdüléseit meg merték fogalmazni, ki merték mondani, rendszerbe merték foglalni, hozzájárult a hősnek, az erőnek, a hatalomnak, az akaratnak, az akciónak, az élet ellenállhatatlan lendületének stb. stb. a hamis romantika {1-465.} jegyében fogant kultusza, mely a 19. század második felében komoly és jelentékeny filozófiai rendszerek alkatelemeként is felbukkant, a 20. század elejére pedig már lesüllyedt a vulgáris filozófiai tévképzetek közé. Nem szabad azonban német módra hamis szellemtörténetet űznünk, és filozófiai gondolatoknak vagy ideológiai ötleteknek olyan hatásokat tulajdonítani, melyekre nem képesek. A katasztrófák nem magukból a gondolatokból származnak, hanem azokból az indulatokból, melyek a gondolatok által adott sémákba be tudtak nyomulni. Bármilyen nagy is a gondolati formulák jelentősége, mégis azt, hogy a kínálkozó erkölcsi formulák közül egy ember vagy egy közösség miért pont azt választja, amely az adott helyzetben katasztrófához vezet, azt magából a formulából levezetni és megmagyarázni nem lehet.

Nem megyünk sokra azzal sem, ha a fasizmust egyszerűen a gengsztertípus, a törvényen kívüli ember lázadásával magyarázzuk. Való, hogy a gengsztertípus felette magas arányszámban van jelen a fasizmus akcióinál, ez azonban csak azt jelenti, hogy nem mulasztja el azokat a kiváló alkalmakat, melyeket a fasizmus jelent. Szó sincs azonban arról, hogy a törvényen kívüli emberek szövetkezése bármikor is számba vehető tényező volna a fasizmus létrehozói között. A fasizmus lényege éppen az, hogy a törvénytisztelő, tisztességes emberek értékvilágát zavarja meg. Ahhoz, hogy a törvényen kívüli ember szerephez jusson, kell valami, ami előbb megingatja a törvényt magát, és ehhez a törvényen kívüli emberek mégolyan jól szervezett akciója sem elegendő. A törvény uralmának legnagyobb ellensége nem a törvényen kívüli ember, hanem azok a tisztátlan és hamis helyzetek, melyek a törvényt rosszá, semmitmondóvá és képmutatóvá teszik.

A fasizmus elhelyezésének nehézsége akkor derül ki a leginkább, ha megfigyeljük azt a furcsa labdajátékot, amelyet az európai konzervativizmus és az európai radikalizmus a fasizmus kérdésében az első pillanattól kezdve folytat, s amelyik ma bizonyos vonatkozásokban az angolszász világ és a szovjet feszültségében is megmutatkozik. Az európai tradíció hívei a fasizmust {1-466.} egyszerűen a számukra mindenképpen értékpusztító forradalom egyik válfajának tartják, és a fasizmus és a kommunizmus közös vonásait emelik ki. Ezzel szemben az európai progresszió hívei a fasizmust „zsoldos álforradalomnak” tekintik, mely mögött a legsötétebb, haladásellenes, feudális és reakciós elemek állanak, vagyis a jobboldal a szélsőbaloldalra, a baloldal a szélsőjobboldalra utalja a fasizmust.

Mindez nem véletlen, hanem a fasizmus lényegével szervesen összefügg. A fasizmus valóban tradicionális érzelmekre hivatkozik, és mégis felrúgja az európai tradíciót. A reakciós erőket hívja segítségül, és ugyanakkor elpusztítja társadalmi presztízsüket, demokratikus tömegérzelmeket mozgósít, de ugyanakkor zsákutcába viszi őket, forradalmat idéz fel, és mégsem old meg semmit. Természetes, hogy a fasizmus központi gondolatát nem lehet megtalálni, hiszen összes gondolatai negatív jellegűek. A fasizmus nem önálló értékrend, még csak nem is antitézis, hanem az európai demokratikus forradalom által kiváltott válságnak az egyik terméke: ezért van meg benne deformálva a demokratikus forradalom minden eleme éppúgy, mint a demokratikus forradalom ellen feltámadt reakció minden eleme. Az fogja őket össze, hogy egyugyanazon történeti hisztéria forgatagán csapódtak ki abból a zűrzavarból, melybe a kereszténység és a humanizmus társadalmi értékvilága Európa bizonyos részében a legutóbbi időkben beleesett. A fasizmust mindazoktól a nagy áramlatoktól, amelyek Európa társadalmi és politikai fejlődését determinálták, az különbözteti meg, hogy torz.

Mi ennek a torzságnak az oka? Ahhoz, hogy az európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegileg egy dolog szükséges: az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Vagyis az kell, hogy midőn bekövetkezik az a forradalmi pillanat, mikor az egyes ember hatalmas forradalmi rázkódtatások által felszabadul a felette Isten kegyelméből hatalmaskodó társadalmi erők lélektani nyomása alól, akkor világos és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embereknek ez a felszabadulása egyben az egész közösségnek a {1-467.} felszabadulását, kitágulását és külső és belső meggazdagodását jelenti. Európa bizonyos részében, különösen Közép- és Kelet-Európában egy csomó nemzet életében ez nem így következett be. Ellenkezőleg, ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, amelyek azt bizonyították, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása egyben az egész nemzeti közösség katasztrófáját is jelenti. A fasizmus gyökerei mindig ott vannak, ahol bármilyen ok miatt, bármiféle megrázkódtatás során, bármiféle tévképzet folytán a nemzet ügye és a szabadság ügye szembekerülnek egymással, ahol valamilyen történeti megrázkódtatás azt a görcsös félelmet ülteti el, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét.

A teljes és telivér fasizmushoz azonban kell még ezenfelül is valami: az, hogy az illető ország társadalmi és kulturális fejlődése elérjen arra a fokra, ahol a közösségi érzelmek teljes és tömeges demokratizálódása, a demokratikus forradalom immár esedékessé válik. Egy ilyen fejlettségi fokon álló politikai közösségben lép fel a benne lévő görcsös félelem folytán az az abszurd gondolat, hogy mindazok a tömegerők, amelyek a harmonikus fejlődésű európai országokban a demokratikus forradalom erejénél fogva a nemzet és a szabadság ügye mellett fölsorakoztak és fölsorakoztathatók, sorakozzanak fel minden erejükkel, minden dinamizmusukkal csak a nemzet ügye mellett, de nem a szabadság ügye mellett. Bármi paradoxul hangzik is, azt kell mondanunk, hogy fasizmus csak ott van, ahol demokratikus tömegérzelmek vannak. A demokrácia valamiféle előzménye, példája, kísérlete vagy fiaskója nélkül nincs fasizmus. A fasizmus viszonya a demokráciához nem az egyszerű negáció, nem a szembenállás viszonya, hanem az, hogy a demokratikus fejlődés válságának bizonyos jelenségei deformálódnak benne: a fasizmus a demokratikus fejlődés deformációs terméke.

Ezek után világossá válik az az állításunk, hogy a fasizmust nem lehet egyszerűen úgy beállítani, mint a reakció instrumentumát. A reakció és a fasizmus organikusan összetartoznak. De nem azért, mintha szeretnék egymást. A fasizmus gyökerénél {1-468.} lévő félelem kedvez a múlt politikai és társadalmi hatalmasságainak, mert azt mondja, hogy a múlt társadalmi hatalmainak teljes és maradéktalan felszámolása katasztrófára vezet: ez a tétel lehetőséget és biztatást jelent a történelmi arisztokrácia és a katonai csoportok számára, hogy belekapcsolódjanak a fasizmus által félrefordított tömegmozgalmakba, mert azok elsősorban immár nem ellenük irányulnak, hanem valamilyen külső ellenség ellen. Mindamellett az arisztokrácia nagy része a fasizmustól éppúgy távol tartja magát, mint a demokratikus forradalomtól, s a fasizmus végsőleg éppen úgy megdönti a történeti erők társadalmi presztízsét, mint a demokratikus forradalom. Az arisztokraták és a katonák lényegében csak asszisztálnak a fasizmus nagy folyamatánál, de a folyamatot magát sem előrevinni, sem fékezni nem tudják. A fasizmus társadalmi és osztályhátterében teljes összevisszaságban együtt találjuk a legkülönbözőbb társadalmi erőket, melyeket a görcsös félelemnek és a belőle származó ellentmondó tévképzeteknek a közössége hoz össze: az uralom tekintélyének a fenntartását mindenek elé helyező arisztokratikus és katonai csoportok mellett ott vannak elsősorban a nemzetért való görcsös félelembe belebonyolódott értelmiségi rétegek, a rendért a szabadságot feláldozó polgári és kispolgári rétegek, valamint a proletariátusnak azok az elemei, melyek hajlandók odaadni a szociális gondolkodásért a szabadságot és a nemzeti minőség esztelen felmagasztalásáért az oszthatatlan emberi méltóságot.

Abból a paradox célkitűzésből, hogy demokratikus tömegerőket mozgósítson csak a nemzet, de nem a szabadság ügye mellett, származnak a fasizmus összes jellegzetes torz ellentmondásai: a tömegmozgalomra támaszkodó abszolút despota ellentmondása, a tömeget megvető népiesség (populizmus) nonszensze, az antidemokratikus nacionalizmus fából vaskarikája, a szabadságellenes forradalom abszurduma és a népek egymás elleni irtóháborújának monstruma.

Ezek után világos, hogy bármennyire is közösek a különböző fasizmusoknak ezek a vonásai, egyiket sem lehet megérteni anélkül, {1-469.} hogy ne ismernénk külön-külön azokat a konkrét megrázkódtatásokat, melyekből az illető fasizmus gyökereinél lévő speciális félelem megszületett. Nem ok nélkül volt tehát, hogy a német fasizmus, a hitlerizmus megértéséhez egy olyan történeti eseménysort próbáltunk megmagyarázni, amely egészen a napóleoni háborúkig megy vissza.

HITLERIZMUS ÉS VERSAILLES

A német nemzetiszocializmus determináló megrázkódtatása minden kétséget kizáróan a versailles-i békeszerződés. Őszinte sajnálatunkra újból és újból szembe kell kerülnünk azzal a ma közkeletű nézettel, hogy a versailles-i békeszerződés nemcsak hogy rossz lett volna, hanem nagyon is enyhe volt, mert hiszen a németek bebizonyították, hogy a versailles-i békeszerződést megelőzően és attól függetlenül mélységes és alig kiirtható agressziós és hatalmi ösztönök működnek bennük. Megmondottuk már, hogyan kell vélekednünk az ősi német hatalomkultusz legendájáról: ez a hatalomkultusz valóban ősibb Hitlernél, azonban nem a sötét germán elődökig nyúlik vissza, hanem a 19. század közepéig, a német egység körül kibontakozott válságig. Sehol sem volt azonban megírva, hogy a wilhelminus német hatalomkultusznak az első világháború elvesztése után szükségszerűen és természetszerűen tovább kellett fejlődnie. Éppen ellenkezőleg, az 1918-as évi háborúvesztés kitűnő kúrája lehetett volna a német hatalomkultusznak, mert hiszen éppen egy vesztes háborúnak sikerült az, ami az összes győztes háborúknak nem sikerült: eltakarítani az útból a dinasztiák sokaságát, a németség politikai egységének és demokratikus fejlődésének ezeket a gyötrő tehertételeit. Hogy az 1918. évi háborúvesztés nem a német hatalomkultusz kúrája, hanem súlyosbítója lett, annak éppen a versailles-i békeszerződés az oka. Nem azzal, hogy szigorú volt, hanem azzal, hogy a békekötés helyett az erkölcsi ítélkezés formáját vette fel, méghozzá olyan erkölcsi elvek nevében ítélkezett, melyeknek elfogadására a német politikai közösség nem volt eléggé érett, és mindennek a tetejében saját maga {1-470.} nem alkalmazta őszintén azokat az elveket, amelyek nevében ítélkezett. A német politikai közösség erre úgy reagált, hogy válságba jutott benne az az egész európai értékrendszer, melynek nevében ezt a vádat megfogalmazták.

Ezen a ponton különös élességgel mutatkozik meg a hisztériás lélek belső ellentmondása. Egyrészt ugyanis hisztériás ingerültséggel fordult az ellen az egész értékrendszer ellen, melynek nevében az ő elmarasztalása és vád alá helyezése történt, ugyanakkor azonban mindennél jobban kötve maradt az értékeknek ehhez a rendjéhez, mert hiszen mindenáron az előtt a fórum előtt akar elégtételt kapni, amely előtt a sérelmet elszenvedte. A hitlerizmus összes pusztító dogmái abból a kívánságból származnak, hogy a környező világnak ebben az ambivalens, ellentmondó formában ellene mondhasson: egyrészt erkölcsi igazolást és teljes felmentést akar a németséget ért vádak alól, ugyanakkor azonban kivonja magát minden felelősség alól, s erényekként vállalja az őt érő igaz vagy igaztalan vádakat. Minthogy Versailles-ban nem kezelték egyenrangú partnerként a német nemzetet, nem szűnik meg követelni a német nép egyenjogúságának és becsületének a helyreállítását, ugyanakkor azonban törvénnyé teszi a nemzetek közötti egyenlőtlenséget, s a németet emeli minden nemzet fölé; minthogy megvádolták a német népet, hogy felelős a háború kitöréséért, és bűnösen akarta azt, nem szűnik állítani és bizonyítani, hogy a háborút a másik oldal akarta és szította, ugyanakkor azonban a nemzetek élettörvényének és a nemzeti élet kiteljesedésének nyilvánítja a háborút; minthogy a német népet arra kényszerítették, hogy jóvátételt fizessen, és anyagi eszközöket szolgáltasson a győzők gazdasági gyarapodásához, a hitlerizmus nem szűnik meg hangoztatni és bizonyítani, hogy a jóvátételek döntötték nyomorba Európát és Németországot, ugyanakkor azonban törvénnyé teszi, hogy minden nép, mely gyengébbnek bizonyul a németnél, puszta eszköz legyen a német nép boldogulásához és gyarapodásához; minthogy Versailles-ban lefegyverezték a német népet, mert féltek, hogy katonai erejét hódító háborúra fogja felhasználni, a {1-471.} hitlerizmus nem szűnik meg hangoztatni a német nép békevágyát és azt, hogy a hadsereg a becsület miatt kell neki, nem másért, ugyanakkor azonban olyan politikát folytat, amely a német hadseregtől való legvadabb félelmet is indokolttá teszi; minthogy a győzők Versailles-ban nem engedték, hogy a német nép éljen az általuk proklamált önrendelkezési joggal, és maga alakítsa a maga nagynémet birodalmát, a hitlerizmus nem szűnik meg követelni minden német ember és minden német föld önrendelkezési jogának az érvényesítését, ugyanakkor azonban tagadásba veszi a németen kívül minden nép önrendelkezési jogát; minthogy a nyugati közfelfogás kétségbe vonta a németség teljesítményeinek – különösen politikai téren – a teljesértékűségét, a hitlerizmus nem szűnik meg egyedülállónak bemutatni minden német teljesítményt, ugyanakkor azonban a faji adottság erejénél fogva felsőbbrendűnek nyilvánítja a maga népét, és ezzel kivonja mindenféle hátrányos teljesítményi összehasonlítás lehetősége alól; minthogy a nyugati közfelfogás kétségbe vonta a német nép európai szellemét, a hitlerizmus kétségbeesett erőfeszítést tesz, hogy Európa ügyének képviselőjeként tüntesse fel magát, ugyanakkor azonban hatályon kívül helyezi az európai emberi és állami együttélés minden eddig érvényes törvényét, és a hatalmi és faji szupremácia egyetlen törvényét teszi a helyükbe.

Így látva, hogyan felelt a hitlerizmus mindazokra a kínzó, elintézetlen kérdésekre, melyek az egész német közösséget gyötörték, és melyekre a béna weimari demokrácia nem tudott felelni, meglehetősen lényegtelennek kell tekintenünk azokat a számításokat, hogy a németeknek hány százaléka a hitlerista. Minden olyan német számára, aki csak egy kicsit is szívére vette azt, ami Németországgal 1918 óta történt, a hitlerizmus szükségképpen mond valamit; ha mégannyira nem hitlerista is az illető, ha mégannyira kultúrember is a legszubtilisabb fajtából, sőt esetleg akkor is, ha zsidó; számára is „van valami abban”, amit a hitlerizmus mond. Innen a demokratikus európai felfogású németek rettenetes bénasága a hitlerista agitációval szemben: a {1-472.} hitlerizmus olyan érzelmekre apellált elsősorban, amelyekkel szemben ők sem lehettek közönyösek. A kérdés nem az, hogy a németek hány százaléka hitlerista, hanem az, hogy a hitlerizmus a németség függő kérdéseit úgy tudta feltenni, hogy azok a német politikai életre a választóvíz erejével hatottak, és olyan németeket is igenlő válaszra indítottak, akiktől a hitlerizmus egész filozófiája távol állt. Mondhatnám úgy, hogy mindazokon a pontokon, ahol a hitlerizmus az európai értékek színe előtt elégtételt akart szerezni a németség számára, a németség több mint kilencven százaléka hitlerista. Mindazokon a pontokon azonban, ahol a hitlerizmus radikálisan szakítani akart az európai értékek rendjével, a németek több mint kilencven százaléka ma sem hitlerista. A németek túlnyomó többsége hitlerista volt, ha a versailles-i békeszerződés katonai rendelkezéseiről vagy az osztrák és a szudéta Anschlussról volt szó, de elenyésző kisebbség kivételével ma sem hitlerista, ha zsidó asszonyok és gyerekek legyilkolásáról van szó. A baj csak az volt, hogy egy olyan politikai konstelláció keletkezett, amelyben egy tömegmészárlásra beállított párt és világnézet úgy jelent meg, mint az egyetlen politikai garnitúra, amely a német nemzet függő külső és belső kérdéseit el tudja intézni.

A hitlerizmusnak az európai erkölcsi értékek rendjére hivatkozó és azokat tagadó elemeinek a belső ellentmondása az, ami egyúttal a hitlerista világkép belső törését és külső bukását is előidézte. Ezt a törést és ezt a bukást sorra megfigyelhetjük azon a három kritikus ponton, ahol a hitlerizmus az európai társadalmi, politikai és nemzetközi együttélés értékrendjét megtámadta: a nemzetközi együttműködés, a demokrácia és a szocializmus síkján.

AZ ESZMÉK CSAPDÁJA: ÖNRENDELKEZÉSI JOG ÉS HATALOMKULTUSZ

A hitlerizmus leszámolt az európai együttélés eddig érvényes alapelveivel, a nemzetek szabadságával, a nemzetek egyenlőségével, az önrendelkezési joggal azért, mert egy egyszeri történeti {1-473.} tapasztalat keserűségében a német nép megtapasztalta, hogy ezeket az elveket lehet nagyon hiányosan, nagyon egyoldalúan és nagyon képmutató módon alkalmazni. A hitlerizmus tehát olyan külpolitikába kezdett, mely a hatalmi helyzetek százszázalékos kiaknázásán, a diktált és önkéntes szerződések egyforma félredobásán és az erőszak korlátlan érvényesítésén alapult. Ezzel az eljárással elképesztő külpolitikai sikereket aratott. Kiderült, hogy következmények nélkül túlteheti magát a versailles-i békeszerződés mindama megkötésein, melyek alól a weimari Németország hiába kért egy kis könnyítést; kiderült, hogy háború nélkül olyan területi változásokat provokálhat, melyekről a weimari Németország még álmodni sem mert. Miért? Hallottam embereket összesúgni, hogy „a németek megtanultak politikát és diplomáciát csinálni”. Mások siettek fölfedezni a németek „cinkosait” a túlsó táborban, az ötödik hadoszlopot, a chamberlainizmust159, a kapitalista antibolsevista intrikákat stb. Sokan – még leghalálosabb ellenségei közül is – komolyan állították, hogy Hitler politikai zseni. Mások megállapították, hogy a nyugati hatalmak mennyivel voltak elmaradva a katonai felkészülés terén, s a németek minden sikerét ennek az időelőnynek tulajdonították. Mindezekből lehet egy és némely dolog igaz, végeredményben azonban mindezek gyermekes mellébeszélések. A hitlerista külpolitika sikereinek mélyebb oka egyszerűen az volt, hogy egy bizonyos pontig harmóniában volt a tényekkel és az európai értékrend alapelveivel. Mikor Hitler arra hivatkozott, hogy a németek többsége Németországhoz akar csatlakozni, akkor való tényekre hivatkozott, s kívánságainak teljesítése éppen a nemzetek szabadságából, egyenlőségéből és önrendelkezési jogából következett. Németország 1935–38 közötti külpolitikai akciói minden felületi és mellékes ok mögött tulajdonképpen azért értek el meglepő sikert, mert valóban nem lehetett háborút indítani azért, mert Németország önkényesen keresztülvitte azt a fegyverkezési egyenjogúságot, melyről mindenki tudta, hogy megvalósulása pusztán idő kérdése, s valóban nem lehetett háborút indítani azért, mert hétmillió osztrák-német és hárommillió {1-474.} csehországi német, akik túlnyomó többségükben minden jel szerint németnek érezték és vallották magukat, nem korrekt népszavazással, hanem erőszakos hatalmi tények folytán csatlakoztak Németországhoz. Ezért hiábavaló az a vélemény, hogy Hitler támadóakcióit már 1935-ben, 36-ban vagy legalább 38 tavaszán vagy legkésőbb 38 őszén fegyveres erővel meg kellett volna állítani. Demokratikus országokat nem lehet elegendő morális igazolás nélkül háborúba vinni, ezeket a háborúkat pedig nem lehetett volna morálisan igazolni, legfeljebb akkor, ha a nyugati hatalmak kifejezetten leszögezik, hogy mindazokat a katonai és területi engedményeket, melyeket nem hajlandók megtenni Hitler Németországának, hajlandók megtenni európai formák (népszavazás stb.) között egy európai szellemű Németországnak. Egy ilyen kijelentés meggyőző erejét bizonyára nagyban gyengítette volna az a mód, ahogyan Hitler előtt az európai szellemű Németországot kezelték, mindamellett egy ilyen deklaráció 1938-ban sem lett volna késő. Ilyen nélkül azonban 1938-ban kezdett háborúban a nyugati hatalmak morális pozíciója sokkalta rosszabb lett volna, mint a németeké. Hogy München úgy folyt le, ahogy lefolyt, az valóban katasztrófa volt, azonban nem változtat azon, hogy a szövetségesek München által kerültek morális fölénybe a németekkel szemben. Az Anschluss és München azt demonstrálták az egész világ előtt, hogy a nyugati hatalmak nem állanak útjába a német nemzet egyesülésének. Ezen a ponton következett be a hitlerizmusban megtestesült rettenetes hisztéria drámájának a fordulata és Németország európai helyzetének a törése. A németség többsége azt várta Hitlertől, hogy a németségnek az európai értékrend színe előtt szerezzen elégtételt azokért a sérelmekért, amelyek egyúttal az európai értékrend sérelmei is voltak, és egyúttal azt remélte, hogy Hitler ezt meg fogja tudni szerezni háború nélkül. Hitler azonban bármennyire hangoztatta is, nem hitte el és nem vette észre – mert hiszen az egész európai értékrendben nem hitt –, hogy külpolitikai sikerei a szabadság, egyenlőség és önrendelkezési jog nemzetközi elveinek az átütő erején alapulnak, hanem meg {1-475.} volt győződve, hogy összes sikereit annak köszönheti, hogy hatalmi erőszakkal lépett föl, hogy fölrúgta az európai együttélés bevett formáit, és azért kapta meg Ausztria és Csehország német területeit, mert erőszakot alkalmazott népszavazás helyett. Ennek pedig az lett a következménye, hogy München után – mikor a német nemzet várakozása, a való tények és az igazi európai értékrend követelményei szerint nyugvópontnak kellett volna következnie – a német politika, az európai értékeknek a hitlerizmusban megtestesült tagadása a hisztéria örök törvényei szerint továbbment a hatalmi sikerek útján. Így már a München után következő hónapokban a csehekkel szemben támasztott újabb és újabb határkövetelésekkel túlment a mértéktartásnak, 1939 márciusában a prágai bevonulással a tisztességnek és 1939 szeptemberében a háború kirobbantásával a lehetőségnek a határain. A prágai bevonulás megsemmisítette Németország egész morális pozícióját, a háború kitörése pedig megsemmisítette azt a reményt, melyet a németek többsége Hitlerhez kapcsolt. Az a mozgalom és az a vezér, akik Németország számára erkölcsi elégtételt ígértek, mindennél inkább hozzájárultak ahhoz, hogy Németország erkölcsi pozícióját semmivé tegyék, és utólag igazolják mindazt, amit Németország egykor érdemtelenül szenvedett.

AZ ESZMÉK CSAPDÁJA: DEMOKRÁCIA ÉS FÜHRERPRINCIP

A második pont, ahol a hitlerizmus szembeállott az európai értékrenddel, a demokrácia és a személyes uralom kérdése. Az európai politikai élet másfél évezredes fejlődése a személyes uralom megszűnése, a hatalom spiritualizálása, a demokrácia és az önkormányzat felé mutat. Fokozatosan az egész népben tömegérzelemmé válik az a kívánság, hogy ne tradicionális, dinasztikus és személyes formában, hanem a maga szükségletei és kívánságai szerint vezessék. Ez a lényegében és alapjában demokratikus szellemű kívánság azonban ott, ahol a tradicionális személyes uralom összeomlása túl hirtelen és előkészítetlenül {1-476.} történt, könnyen oda fajul, hogy a magát gazdátlannak és vezetetlennek érző közösség diktatórikus személyes uralmat emel maga fölé. Ez történt Németországban is: azt a feszültséget, mely a demokratikus vezetés kívánása és a vezetetlenség nyomasztó érzése között volt, oldotta fel a hitleri Führerprincip, mely megadta a problémának a maga jellegzetes, minden irányban kielégítőnek látszó válaszát: a dinasztikus személyes uralom valóban meghalt, de helyette íme itt van a modern, a legmodernebb, a népi gyökerű uralom, a nép legmélyebb vágyait megtestesítő vezér személyes uralma, aki valódibb kifejezője a népakaratnak, mint a weimari demokráciának a nép által nem ismert és közönyösen tűrt vezetői, s egyedül méltó kifejezője egy nagy és nagyot akaró nemzet politikai megszervezésének. Újra előttünk van a hisztérikus világkép jellegzetes ellentmondása, realitás és fantazmagória között. Hitler uralomra jutásának reális alapja az volt, hogy saját személyében tökéletesen megtestesítette a német nép hisztériáját, és a németség nagy sérelmének az elintézését ígérte. A német nép nem diktatúrát akart, hanem egy olyan politikai vezetést, mely az egész közösség vágyainak hangot és valóságot ad, és ennek még a diktatúráját is hajlandó volt elviselni. Azaz pontosan azt akarta, amit a demokrácia alapgondolata szerint akarnia kell, csakhogy a politikai gondolkodásnak abban a zsákutcájában, melyben élt, elhitte azt a badarságot, hogy ezt egy személyes diktátorban megkaphatja. Paradox, de úgy van, hogy az a diktátor, aki minden megnyilatkozásában maró gúnnyal borította el a demokráciát és a demokráciákat, mindenkinél jobban hozzájárult ahhoz, hogy a német népnek az a politikailag közönyös és tudattalan nagy hányada, melynek közönye oly nagy tehertétele volt a weimari demokráciának, belekerült a politika sodrába, s bármennyire is gyászos volt első szereplése, a demokrácia mégis ott kezdődik, ahol ez a tömeg megmozdul. A német nép elfogadta a Führert, de mélységes és egyre növekvő undorral fogadta mindazt, ami vele jár. Az ember szólási, mozgási, sőt morgási szabadságának mind kíméletlenebb béklyóba kötését, a magánélet mind teljesebb megszüntetését, a kémkedést és a {1-477.} feladást és azt a rengeteg miniatűr führert, aki a párt160, az SA161 és az SS162 nevében az élet minden viszonylatát elárasztotta. Paradox, de így van, hogy éppen a hitlerizmus adta az élményszerű bizonyítását a német nép számára annak, hogy egy európai nép számára a korlátlan személyes uralom és a hatalom spiritualizálásának a hiánya kibírhatatlan. Bármekkora pusztítást végzett is a hitlerizmus a német társadalom demokratikus erőtényezői között, a demokráciának az az előfeltétele, hogy a társadalom komoly tömegérzelem erejével undorodjék a személyes uralomtól, a személyes uralommal szemben addig túlságosan is lojális német nép számára a hitlerizmus tanulsága által valósult meg először.

AZ ESZMÉK CSAPDÁJA: EGYENLŐSÉG ÉS FAJELMÉLET

Az európai értékrend szempontjából a harmadik döntő állásfoglalása volt a hitlerizmusnak az, hogy míg az európai társadalomfejlődés a születési szelekció mágikus erejébe vetett hit megszűnése és mindennemű születési kiváltság feloldódása felé haladt, addig a hitlerizmus a faji gondolattal olyan konjunktúráját teremtette Németországban a születés misztikájának, a nemes és paraszti ősök kutatásának, amire Európában a feudális nemesség legvirágzóbb korszakaiban sem volt példa. A paradox azonban az, hogy ezen a ponton is a hitlerizmusnak európai fejlődést igenlő eleme az, amely a valóságban és hosszú lejáratra győzött. Európában sehol a születési kiválasztás nem nehezedett olyan nyomasztólag a társadalom egész fejlődésére, mint éppen Németországban. A német politikai gondolkodás deformálódásában ez az egyetlen elem, melyet valóban vissza lehet vezetni a ködös germán előidőkig s a népvándorlás koráig, amikor a meglehetősen atomizált római társadalom romjain a germánok rendeztek be egy meglehetősen szigorú születésrendi társadalomszervezetet. Ez a társadalomszervezet a kereszténység által nyert átmoralizálás által nagyon fontos és nem értéktelen tényezőjévé vált az európai fejlődésnek, azonban a legújabb kori fejlődés {1-478.} nyilvánvalóan ennek a születésrendi társadalomszervezetnek a teljes felszámolása felé mutatott, és ennek talán sehol Európában akkora nehézségei nem voltak, mint éppen Németországban. A hitlerizmus éppen a születésrendi társadalomszervezet rettenetes tehertételét oldotta fel azzal, hogy radikálisan tagadásba vette a német nemzeten belül bármiféle születési és társadalmi különbség jelentőségét, és ugyanakkor egekig felértékelt, misztikus ragyogásba vont és legmesszebb menő személyes privilégiumok ígéretével felruházott új születési előjoggal halványított el minden régit, a németnek születés előjogával. Ha Hitler egyszer valami olyat mondott, hogy német utcaseprőnek lenni nagyobb dolog, mint más nemzetben grófnak, akkor ne képzeljük, hogy ez csupán üres frázis. A német utcaseprőknek pontosan erre a biztatásra volt szükségük, mert – ellentétben francia és angol kollégáikkal – nem voltak elegendően bizonyosak a maguk teljes emberi méltósága felől. Nem szabad lebecsülni annak a jelentőségét, hogy a hitlerizmus a munkatáborok „melting pot”-jában oly radikálisan összekeverte a német társadalmi osztályokat. Annak a sematikus állításnak, mely szerint a hitlerizmus a német uralkodó osztályok álcázott védelmi szervezete, ezen a ponton látszik leginkább a szűk volta: ha uralkodó osztály volnék, megköszönném azt a védelmi szervezetet, melyben grófkisasszonyoknak megfagy kezük-lábuk a kötelező munkaszolgálat viszontagságaiban. Semmi kétség azonban, hogy mégis ez az a kritikus pont, ahol a hitlerizmus harmadik nagy törését megtalálhatjuk. A német utcaseprők számára ugyanis igazában nem az volt a legfontosabb, ami Hitler számára fontos volt, hogy tudniillik ők az angol grófoknál többek, hanem az, hogy a német grófokkal és gyárigazgatókkal egyenlők legyenek. A német tömegeknek meg kellett tapasztalniok, hogy amennyit a hivatalfőnökkel való kötelező nemzettestvéri sörözéssel nyertek, annál többet vesztettek a fegyelem és a parancsolási jog keményebbé válásával. A gyári munkásoknak észre kellett venniök, hogy helyzetük nem változott lényegesen azzal, hogy nevük ógermán szóval Gefolgsmann163, ellenben a tőkés azáltal, hogy Betriebsführer, {1-479.} azaz kisführer lett, nagyon sokat nyert. Az nem igaz, hogy a hitlerizmus a német uralkodó osztályok álcázott védelmi szervezete, de az igaz, hogy a benne rejlő tömegmegvető és hatalomimádó tendenciák miatt a szocializmusból csak azt valósította meg, ami benne szervezet és fegyelem, de szükségképpen elsikkasztja azt, ami benne egyenlőség és társadalmi felszabadulás, tehát semmiképpen sem szocializmus a szó európai értelmében. Mégis ő tisztította el a szocializmus útjában álló legnagyobb akadályt, a születési (társadalmi és vagyoni) előjogok presztízsét. A német faj glorifikálása megégett abban a történelmi katasztrófában, amelybe a hitlerizmus a német népet vezette, de vele égett a születési előjogoknak az a nyomasztó terhe is, melyet a hitlerista faji gondolat magában feloldott.

A HITLERIZMUS MÉRLEGE

Íme, előttünk áll teljes méreteiben a hitlerizmus hisztérikus világképének végzetes törése és a külső összeomlással párhuzamos belső összeomlása. Eszeveszett erőfeszítéssel szegült szembe az európai társadalom három döntő fejlődési tendenciájával, az önrendelkezés rendszerén épülő szorosabb nemzetközi egységgel, a személyes uralmat felváltó demokráciával és a születésrendi társadalmi szervezetet feloldó szocializmussal. Amiért ezeket az elveket egyszer hiányos, ellentmondó és képmutató módon alkalmazták Németországra, egy olyan világot akart felépíteni, ahol ezek az elvek nem érvényesülnek. Az európai fejlődés végső elveit azonban nem lehet „új” eszmékkel helyettesíteni, nem lehet átfesteni, nem lehet félrefordítani. Az „igazi” önrendelkezésre, demokráciára, szocializmusra való hivatkozás, melyet a hitlerizmus hatalmi és faji mítoszban élő vezetői taktikai fogásnak tekintettek, végzetes csapdává lett: a hitlerizmus erejét és sikerét az adta, ameddig és amennyire valóban az önrendelkezési jogot, a demokráciát és a szocializmust képviselte, és mikor ezeket az eszméket, mint feladatukat elvégzett taktikai eszközöket, ki akarta dobni a fegyvertárából, akkor egyszerre kiderült, hogy eszmeileg fegyvertelen. Maradandó csak annyi belőle, ami {1-480.} valóban önrendelkezés, demokrácia és szocializmus, az, hogy először rajzolta ki világosan a német nemzet kereteit, először demonstrálta az élmény átütő erejével a német nemzet számára a személyes uralom kibírhatatlanságát, és először érzékeltette elevenen a németség számára a születési kiváltságok elévülését.

Szó sincs arról, hogy mindez a hitlerizmus érdeme volna, vagy pláne a hitlerizmus a demokratikus fejlődés alkalmas és lehetséges állomása volt. Nem lehet „érdeme” egy olyan rendszernek, mely egy egész nemzetet töltött el hamis romantikával, egy egész nemzet fiatalságát irányította álértékek felé, és egy egész földrész életét borítja el a félelemnek kiszámíthatatlan következményű megrázkódtatásaival. Beláthatatlan az a kár, amelyet Európa fejlődésében a hitlerizmus okozott. Ez azonban nem akadálya annak, hogy rajta keresztül ne valósuljanak meg olyan mély és ellenállhatatlan társadalmi, lélektani folyamatok, amelyek erősebbek minden ideológiánál, koreszménél és propagandánál.

Összefoglalás

A fenti leírásban megpróbáltuk plasztikussá tenni azt a kiinduló felismerést, hogy a németség szörnyű politikai hisztériája nem alkati, hanem történeti okokból ered. Bemutattuk azt a két szívós történeti tényezőt, a területi fejedelemséget és a születési szelekciók túl erős érvényesülését, melyek a német problémának a megoldását a legújabb korban emberfelettien megnehezítették. Bemutattuk azt a szerencsétlen történeti cselekedetet, az osztrák császári cím 1804-es évi felvételét, mely a német politikai fejlődést megfosztotta a leghasznosabb konszolidáló tényezőtől, a legitim Habsburg császártól. Bemutattuk azt a három történeti megrázkódtatást – 1806-ot, 1848-at és 1918-at, melyek félelemmel és bizonytalanságérzettel töltötték el a németség politikai tudatát, és hajlamossá tették arra, hogy félmegoldásokba és álmegoldásokba meneküljön. Bemutattuk, hogy Németország rövid {1-481.} kétszáz éven belül egymás után öt olyan politikai rendszerben élt, mely egy végsőleg lehetetlen helyzetet rögzített meg, melyben valódi társadalmi és politikai egyensúlyról nem lehetett szó. A belső labilitást az alapul szolgáló abszurd kompromisszum vagy abszurd politikai előfeltevés szentté és sérthetetlenné nyilvánításával próbálták kiegyensúlyozni. Az a fejlődés, mely a római szent birodalomtól a Német Szövetségen, a wilhelminus német császárságon, a weimari köztársaságon keresztül a hitleri harmadik birodalomba torkollik, zsákutcából zsákutcába, a semmiből a semmibe vezet. A római szent birodalom nyugvó anarchiája, ahogyan Ferrero nevezte, a Német Szövetség reakcionárius tehetetlensége és a weimari köztársaság béna demokráciája közismert dolgok; a fentiekben főleg azt próbáltam bemutatni, hogy a lendület és a dinamika álarcában fellépett wilhelminus Németország és a hitleri harmadik birodalom is teljességgel beletartoznak az abszurd kompromisszumon vagy az abszurd előfeltevésen alapuló zsákutcáknak abba a sorozatába, melyet az újkori német politikai fejlődés jelent.

Azonban bármennyire is történeti és nem alkati okokra megy vissza a németség politikai hisztériája, a megrázkódtatásoknak és a zsákutcáknak ez a sorozata ma már oda vezetett, hogy az egész német karakter bizonyos fokú deformálódásáról beszélhetünk. A két világháborúban németek ezrei és százezrei élték át a legközvetlenebb élmények erejével, hogy ők németek, egyszerre hatalmasok és mégis gyengék, győzelmesek és mégsem tekintélyesek, igazságot keresők s igazságtalanságaikért gyűlöltek, mindenben kiválóak és mégsem igazán respektáltak, csodálatosan organizáltak és mégsem sziklaszilárdak. Ezek az élmények minden átlag némethez közel hozták a nyers hatalomkultusz és a morális elégtétel-keresés ambivalens tendenciáit, de ugyanakkor azt az érzést is, hogy valami olyan lélektani ballasztot hordanak, amelytől egyszer meg kell szabadulniuk.

A kibontakozás útja nincs elzárva: a német karakter teljes és végleges megváltozásáról még nincs szó. A német politikai zsákutca eredeti okai ma már tulajdonképpen megszűntek. A politikai {1-482.} atomizálódás, a területi fejedelemségek rendszere, a társadalom hiperarisztokratikus szerkezetei szét vannak morzsolva, és maguk is elégtek a német hisztéria rettenetes tűzvészében. De elégtek vagy teljesen megbénultak azok a belső tényezők is, melyek a német politikai fejlődést előrevihették volna. Ma a németséget környező világ tisztánlátásán, félelem nélküli nyugalmán és emberséges bölcsességén múlik a német politikai regenerálódás. A német baj nem gyógyíthatatlan szervi baj, hanem egy rettenetes közösségi merevgörcs, amelynek kioldása a jövő legnagyobb európai feladata.

{1-483.} III. FEJEZET •
[Franciaország félelme és az olasz önbizalom betegsége]

1. Franciaország félelme

Nem feladatunk, hogy a francia politikai fejlődés minden egyes hisztérikus jellegű momentumát részletesen analizáljuk; azzal kell foglalkoznunk, amivel a francia politikai hisztéria a mai európai válsághoz hozzájárult. A francia történelem nagy hisztériája a nagy francia forradalom volt, azonban ennek az európai egyensúlyi helyzetre gyakorolt hatásai 1814-ben a körülményekhez képest szerencsés módon lezárultak, a német és olasz politikai fejlődésre gyakorolt hatása pedig a német és olasz politikai hisztériákban élt tovább. Az európai rendnek legújabb, 1914 óta tartó felborulásában azonban mégis van bizonyos része a francia nemzet politikai lelkiállapotának is, éspedig azon a félelmi hisztérián keresztül, mely a német–francia viszonyban 1870–71 óta a francia külpolitikának ha nem is kizárólagos, de egyik fontos meghatározója lett.

1870–71 a francia történelemnek az egyik legmegrázóbb fordulója; talán megrázóbb 1940-nél is, mert 1870–71-ben kezdődött az, ami 1940-ben csak folytatódott: a francia nagyhatalmi helyzet kétségessé válása. Ennek a folyamatnak a kiindulópontja egy egyszerű materiális tény: a francia népszaporodás csökkenése. E folyamat okait nem feladatunk itt részletesen taglalni. Mindenesetre jó nem beugorni sem annak a naiv materialista formulának, hogy a francia nép biológiailag elfáradt, sem annak a moralista szólamnak, hogy Franciaország az erkölcsi dekadencia állapotában van. Biológiai fáradtság valóban létezik, de a francia emberanyag életerejét komoly összehasonlító módszerrel {1-484.} tudtommal még nem mérték meg. Ami pedig az erkölcsi dekadenciát illeti, bármennyire való is, hogy a francia népszaporodás csökkenésének végeredményben a társadalmi morál válsága és változása áll a hátterében, szó sem lehet valami Franciaországra szorítkozó dekadenciáról, sőt a kontinentális Európa többi országában a társadalmi morállal sokkal nagyobb baj van. A francia népszaporodás csökkenésének egyetlen realista megfogalmazása az, hogy a népszaporodás csökkenésének egész Európára kiterjedő folyamata Franciaországban csaknem száz évvel korábban indult meg, mint máshol. Ebben lehetett része a francia társadalmi fejlődés előrehaladottságának, a francia savoir-vivre rafináltabb voltának, lehetett része a francia forradalom és a napóleoni háborúk vérveszteségeiből származó lélektani elfáradásnak és még sok más egyéb közösséglélektani tényezőnek, azonban az európai közösség válságának a szempontjából az a materiális tény a lényeges, hogy mindennek következtében Franciaországnak és a körülötte elterülő európai nagy országoknak a lélekszámaránya csaknem száz százalékkal eltolódott. Ezt pedig döntő jelentőségűvé súlyosbította az, hogy az általános védkötelezettség következtében az államok politikai erőviszonyai az addiginál sokkalta szorosabb fügésbe kerültek a lélekszámuktól. Mindez történt éppen akkor, mikor hosszas vajúdás után a német egység a megvalósulás útjára lépett. A francia–német hatalmi arány megfordulása tehát egészen radikális és hirtelen volt.

Mindez indokolja azt, hogy 1870–1871 nagy megrázkódtatás volt, de nem magyarázza meg, hogy miért született ebből a megrázkódtatásból egy félelmi hisztéria. Egy ország hatalmi helyzetének és presztízsének a csökkenése kemény tény, de különösen komolyan demokratikus alapszerkezetű országokban, amilyen a francia is, meg szoktak lenni azok a morális erők, melyek az ilyen tényekkel való szembenézésre az országot képessé teszik. Végeredményben ha a kalandor második császárság164 beleugrott is a porosz–francia háborúba, alig volt valószínű, hogy a demokratikus szellemű francia közvélemény tartósan támogatni akart volna egy olyan politikát, mely a németek által {1-485.} kívánt német egység megakadályozását vagy tudomásul nem vételét tűzi ki célul. 1870–71 azonban – bár a háborús konfliktus kiinduló tartalma nem volt több és más, mint a német egység tudomásulvételének kérdése – szerencsétlen körülmények folytán ennél több és más lett. Mert 1870–71 nemcsak a francia történelem fordulója, hanem egyúttal a német nemzet nagy elégtétele 1806-ért s ugyanakkor a német nemzet nagy és katasztrofális politikai zsákutcájának a kezdete is. A tragikus az volt, hogy ez a végzetes történelmi pillanat mind a két nemzet számára a nemzeti élet minden alapvető baját végzetesen és visszavonhatatlanul összekapcsolta a másik nemzet erőszakos beleszólásának az emlékével. Mert 1870–71-ben nem egy ereje tudatában lévő, magabiztos s az európai politika tradícióiba beleágyazott Németország tanította meg a német önrendelkezés tiszteletére a francia kalandor-diktátort, hanem egy belső bizonytalanságtól kínzott, látszatsikerektől megzavarodott s a maga problémáin eligazodni nem tudó, parvenü Németország vett elégtételt azon az országon és azon a nemzeten, amelynek 1806, a német megaláztatás szörnyű emléke óta minden baját és nyomorúságát tulajdonította. A franciák mindezt nem tudták: nem volt semmi közvetlen tapasztalatuk arról, hogy a poroszokban és a porosz vezetés alatt álló Kis-Németországban 1806 óta egy Erbfeind-komplexum él, amely az 1806. évi nagy megaláztatásért elégtételre szomjazik. Egyének és nemzetek életében pedig nincs annál szörnyűbb, mint elégtétel-kereső ellenfél kezébe jutni. Nem az a lényeges, hogy a németek milyen atrocitásokat követtek el vagy nem követtek el: nyilván nem voltak sem rosszabbak, sem jobbak, mint az 1814. évi győztesek, akik után semmiféle „fóbia” nem maradt a franciákban. Hanem az volt a lényeges, hogy akármit csináltak, az Erbfeind-en való elégtételszerzés szellemében csinálták. Így lettek a franciák az áldozatai az 1871-es frankfurti békének, melynél Napóleon óta először hágták át a józan és indulat nélküli békecsinálás európai hagyományait. Mindezt betetőzte Elzász-Lotaringiának, különösen pedig Metz tiszta francia nyelvű környékének az elcsatolása, egy {1-486.} olyan területé, amelynek lakosságától az égvilágon semmi címen nem lehetett várni, hogy Németországhoz tartozónak érezze magát. Ilyen helyzet pedig, a felosztott Lengyelországtól eltekintve, az akkori Európában igen kevés volt. Bármennyire igaz is tehát, hogy Elzász-Lotaringia és a reváns ügye nem volt olyan centrális irányítója a francia politikai életnek, amilyenné aztán Közép- és Kelet-Európában váltak a területi kérdések, a lényeg mégis az volt, hogy a francia nemzet egy határozott prusszofóbiával került ki a háborúból, és a német–francia viszonyban most már kölcsönössé és krónikussá vált a félelem és az elégtétel-keresés állapota.

A francia nemzet történelmi tapasztalatainak és emlékeinek a világában tehát 1870–71 sem az lett, aminek lennie kellett volna: a francia hatalmi helyzet meggyengülésével való első komoly szembetalálkozás, hanem egy megrendítő és félelemkeltő katasztrófa, melynek középpontjában egy váratlan brutalitással fellépő, engesztelhetetlen és barbár ellenség megjelenése áll. Ekkor született meg a prusszianizmus rémképe. Nem azért nevezzük ezt rémképnek, mintha hinnénk a gondolkodók és költők idillikus és ártalmatlan Németországának nem kevésbé fiktív képében. Tudjuk jól, hogy a németek a maguk 1871 után mindinkább súlyossá váló hisztériájában mennyire igyekeztek be is tölteni azt a mumusképet, mely a franciákban s utóbb az egész világon róluk kialakult. Hanem azért nevezzük rémképnek, mert 1871 után ez a kép úgy, ahogyan a francia politikai tudatban kialakult, függetlenné vált a realitástól, sőt a hisztéria örök törvényei szerint a realitással való szembe nem nézésnek vált mindinkább a közegévé.

A francia politikai közvélemény demokratikus és felnőtt nemzet módjára igyekezett reagálni a vereség nagy történelmi tapasztalatára, s 1871 tapasztalatát egy nagy nemzeti morális regeneráció kiindulópontjává tette, melyet Franciaország legnagyobb írói és politikai gondolkodói irányítottak. Ez a nagy nemzeti önvizsgálat mindenekelőtt a második császárság kalandor diktatúrájának morális ürességét állította szembe egyrészt a {1-487.} francia tradíciók morális szilárdságával, másrészt a forradalmi demokratizmus morális izzásával. Ez eredményezte, hogy Franciaország 1871-től kezdődően indult el a politikai és társadalmi fejlődésnek egy olyan útján, mely végül is a francia társadalom teljes és végleges demokratizálásához vezetett. Bármilyen fontos is azonban egy ilyen nemzeti önvizsgálat, az okok és tényezők túlmoralizálása nagy félreértéseknek válhat forrásává. 1871-ben elmaradt az, ami döntő lett volna: a francia hatalmi helyzet megváltozott materiális tényezőinek az egész közvéleményre kiterjedő tudatos számbavétele. Nem azért, mintha a francia hatalmi helyzet megváltozását nem tudták, nem látták és nem hangoztatták volna élesen látó franciák: csak éppen az történt, hogy ez a felismerés nem tudott a közvélemény általános és elfogadott formulájává válni, mert ezt a felismerést elnyomta és háttérbe szorította a német mumusnak a francia közvéleményben kialakult képe. A francia–német hatalmi arány eltolódásával való szembenézést ezenfelül el lehetett odázni már csak azért is, mert hiszen a vagyon és a gazdagság, a szellem és a kultúra, egyszóval a béke világában Franciaország továbbra is tartani tudta nemcsak az egyenlőséget, hanem a fölényt is Németországgal szemben: hiszen Franciaország éppen az 1871 után következő évtizedekben szerezte össze a világ második legnagyobb gyarmatbirodalmát; a francia szellemi teljesítőképesség ekkor éli egyik legragyogóbb korszakát, szemben a németekkel, akiknek nagyméretű és túlhangoztatott teljesítményei mögött mindinkább kitetszett az értékvilág, különösen a politikai értékvilág megzavarodása. A francia közvélemény tehát 1870–71 után nem úgy vette tudomásul az új, egységes Németországot, mint egy szilárd és mozdíthatatlan történelmi faktumot, hanem úgy, mint egy félelmes monstrumot, mint egy nem egészen emberi arcú mumust.

Ennek pedig az európai helyzetre az volt a döntő következménye, hogy ettől kezdve a francia külpolitikát a félelem irányította: félelem attól, nehogy még egyszer megismétlődjék az az európai konstelláció, melyben Franciaországnak egyedül kell szembeállnia {1-488.} Németországgal. Ebből s Németország más irányú félelmi politikájából alakult ki a két szemben álló szövetség rendszere, majd az első világháború.

Az első világháború a győzelmes befejezés ellenére sem enyhítette, sőt súlyosbította a francia politikai gondolkodás félelmi komplexumát. 1918 volt a francia elégtételszerzés nagy pillanata, ez az elégtétel azonban nem lehetett teljes, nem lehetett akkora, mint a németek 1870–71. évi elégtétele, mert nem változtathatott a hatalmi eltolódás tényén. Bármilyen fényesek voltak is a franciák katonai teljesítményei 1914–1918 között, a győzelem mögött ott állott az a nyugtalanító tapasztalat, hogy Franciaország rettenetes erőfeszítései, szörnyűséges vérvesztesége éppen csak elég volt ahhoz, hogy szövetségeseivel együtt tartani tudja a két fronton harcoló Németország egyik frontját. Ezért mondotta Clemenceau165, hogy húszmillióval több német van, mint kellene. A németek ebből a megállapításból csak a szadista németgyűlöletet hallják ki, mely örömét lelné húszmillió német pusztulásában. A lényeget azonban akkor ragadhatjuk meg, ha ezt a megállapítást megfordítva fogalmazzuk meg: Franciaországnak s vele Európának az a baja, hogy húszmillióval kevesebb francia van, mint kellene. 1918 után a francia külpolitika, ha ezzel a ténnyel szembenéz, két dolgot cselekedhetett volna: vagy beszüntet mindenféle rivalizálást Németországgal, leszűkíti európai nagyhatalmi politikáját, s arra a reményre építi fel biztonságát, hogy Németországnak nem lesz érdemes egy nagyhatalmi politikát nem folytató Franciaországot csupán az amúgy sem jó német érzelmű Elzász-Lotaringia elfoglalásáért megtámadnia. Vagy megpróbál szélesebb alapon egy olyan szövetségi rendszert létrehozni, mely képes egyensúlyt tartani a német háborús potenciállal. Az első alternatívát két szempont is kizárta: a félelem szempontja és a győzelemé; lehetetlen volt elhinni, hogy a gonosz, agresszív Németország ne ragadná meg az alkalmat Franciaország megtámadására, leigázására vagy megcsonkítására, és lehetetlen volt a győzelem embertelen erőfeszítéseit dezavuálni azzal, hogy Franciaország a győzelem után {1-489.} se legyen feltétlenül garantálva a német hatalmi megnövekedés veszedelmeivel szemben. Maradt tehát a második alternatíva, a szélesebb alapú kooperáció a német hatalommal szemben, aminek a tervét már a párizsi békekonferencián kidolgozták a franciák, egy angol–francia–amerikai állandó szövetség formájában. Ez a terv Amerika visszavonulásán s Anglia közönyén megbukott. Ez a kudarc – minthogy abban az időben még nem jött komolyan számításba egy Kelet-Európára is támaszkodó védelmi rendszer – egyúttal minden lehetséges francia külpolitikai célkitűzés zsákutcája is volt, amivel a félelem és a győzelem kettős determináltságában egyszerűen lehetetlen volt szembenézni. A zsákutcának és a szembenézni nem akarásnak ebből a végzetes szituációjából született meg a versailles-i atmoszféra, mely a békeszerződést nem konkrét politikai viták lezárásának tekintette, hanem azt a lehetetlen feladatot tűzte a békecsinálók elé, hogy a győzelem pillanatában fennálló és Franciaországra pillanatnyilag, de csupán pillanatnyilag kedvező francia–német hatalmi arányt intézményes rendelkezésekkel állandósítsa. Ezen a ponton kezdődik a francia külpolitika irreálissá válása. Csakis az irrealizmus atmoszférájában születhetett meg az a fantasztikus elképzelés – melynek döntő része volt a hitlerizmus szörnyű hisztériájának a kiváltásában –, hogy Franciaország biztonságának komoly tényezője lehet az, hogy Németország vereségének pillanatában kötelezze magát aránylag kicsiny hadsereg tartására és kötelezze magát az Ausztriával való nem egyesülésre: két olyan kötelezettségvállalás, melyet józan ésszel nem lehetett vállalni és vállaltatni másképp, mint a provizórikus jelleg tudatában. Az irrealizmusnak ebben az atmoszférájában alakult ki a francia politika és a népszövetségi politika groteszk kapcsolata, ami annyit jelentett, hogy a francia politika, mely 1919-ben Wilson166 filantróp frázisait és terveit mélységes megvetéssel kísérte, jobb híján a Nemzetek Szövetségének a rendszerével akarta orvosolni a francia biztonsághiányt. Ez pedig eleve csődöt jelentett; egy olyan intézmény, mint a Nemzetek Szövetsége, nem arra van hivatva, hogy létrehozója legyen egy addig még {1-490.} meg nem lévő biztonságnak, hanem az a feladata, hogy megformálója legyen egy már tőle függetlenül is megalapozott biztonságnak.

A francia politika 1919–1938 közötti minden fordulata és mozdulata nem volt más, mint állandó viaskodás a francia politikának konkrét – Németországgal szemben való – biztonságra törekvő célkitűzése és a népszövetségi politikának univerzális, elvi biztonságot posztuláló elképzelései között. Az ellentmondás magva a kollektív biztonság értelme feletti végzetes félreértés volt; a francia külpolitika az európai bizonytalanság centrális tényezőjével, Németországgal szemben akart kollektív biztonságot, a népszövetségi ideológia pedig minden támadóval szemben.

A francia külpolitikának e mellett az irreális vonala mellett volt egy reális vonala is: igyekezett egy angol–francia–olasz és egy francia–kelet-európai kooperációt kiépíteni, vagyis azt a körgyűrűt megvalósítani, mely a német–francia hatalmi arány eltolódása után egyedül lett volna képes az európai egyensúlyt fenntartani. Locarnói szerződés, francia–lengyel, francia–csehszlovák, francia–jugoszláv, francia–orosz szerződések167: mind ennek a törekvésnek a mérföldkövei. Ez a törekvés azonban egy pillanatig sem tudott megszabadulni a félelem destruáló hatásától, annál is inkább, mert a Németország köré építendő erődvonal végzetes pontokon (Olaszország, Magyarország, utóbb Csehszlovákia s a lengyel–orosz ellentét) lyukas volt vagy ellentmondó.

Az idő és az utóbb bekövetkezett események fényesen igazolták a francia külpolitikának mind a szövetségi, mind a kollektív biztonsági terveit. Mindazok, akik szemére hányják a francia külpolitikának, hogy Németországgal szemben irreális merevséget tanúsított, meggondolhatnák, hogy meglévén a félelmi állapot, a francia politika merevsége és a francia biztonság hiánya végzetes kölcsönhatásban állott egymással: minél kevésbé sikerültek a francia külpolitika különféle reális békestabilizáló elképzelései, annál kevésbé volt Franciaország abban a lélektani helyzetben, hogy Németországgal szemben ésszerű politikát folytasson. {1-491.} Könnyű volt az angoloknak és amerikaiaknak, akik a francia félelmi állapoton kívül állottak, megértőnek és konciliánsnak lenniök: valójában éppen őnekik a francia tervektől való távolmaradása okozta, hogy a francia politika nem volt képes a Németországgal szembeni merevségéből engedni. Ha sikerül akár a francia–angol–amerikai szövetséget, akár egy angol–francia–olasz–jugoszláv–magyar–csehszlovák–lengyel–orosz körgyűrűt, akár a kollektív biztonság valamiféle rendszerét megvalósítani, akkor beállott volna Németországgal szemben a nagyvonalú koncessziók adásának a lehetősége is. Minthogy azonban ezek nem sikerültek, maradt a francia külpolitika is olyannak, amilyennek a francia félelmi állapot determinálta. Rengeteget filozofáltak arról, hogy a biztonság célkitűzése milyen szűk, kispolgári, lendülettelen, defenzív beállítás. Mindebben van valami kevés igazság, de nagyobb részben üres halandzsa az egész: a francia politikát nem az tette görcsössé és merevvé, hogy biztonságra törekedett, mert hiszen minden politika, a kalandorokét kivéve, valamiféle biztonságra törekszik. A baj az volt, hogy hiába törekedett biztonságra, de ugyanakkor bele volt szorítva a nagyméretű felelősségvállalásnak egy olyan politikai és morális szituációjába, melynek egyedül nem tudott megfelelni. Mindebből egy olyan súlyos félelmi állapot és belső bizonytalanság származott, amit az ellenfél a maga idejében tökéletesen ki is aknázott.

Bármit is beszélnek a Münchent előkészítő reakcionárius-kapitalista klikk ravasz intrikáiról, minden intrika nélkül is világos volt, hogy ha egyszer a biztonság mindkét rendszere – a Németországot környező országok szoros politikai szövetsége és a népszövetségi politika – egyidejűleg csődöt mondott, akkor ebből más, mint valamiféle München, aligha következhetett.

A müncheniek és az antimüncheniek vitájában a felületi jobb-bal ellentét mögött tulajdonképpen a francia politika dilemmája kapott antinomikus alakot: az antimüncheniek oldalán állott az az igazság, hogy az európai békét a hitlerizmustól másként, mint egyetemes európai erőfeszítéssel nem lehet megőrizni, a müncheniek {1-492.} oldalán pedig az az igazság, hogy e feladat vállalása egy szilárd nyugat–kelet-európai politikai erődgyűrű nélkül Franciaország összeroppanására kell hogy vezessen. Hogy azután Franciaország egy év múlva a müncheninél sokkalta súlyosabb és hátrányosabb politikai konstelláció mellett mégis belement a németekkel való háborúba, azt annak az óriási fordulatnak kell tulajdonítani, mely a prágai bevonulás után az európai morális pozíciókban bekövetkezett: Németország, mely mindaddig komoly erkölcsi ütőkártyákkal rendelkezett, nyíltan lemondott arról, hogy hatalmi politikáját bármiféle morális hátvéddel támogassa meg.

Ebben a helyzetben a francia félelmi politika furcsa szublimálódáson ment keresztül. Most ne gondoljunk egyes személyek kicsiny vagy nagy voltára, jobb- és baloldaliak, müncheniek és antimüncheniek huzakodására, befolyások, érdekek és intrikák harcára, hanem arra az atmoszféraváltozásra, mely a prágai bevonulás utáni francia politikát jellemezte. A félelmi elem háttérbe szorult, illetőleg megnemesedett. München után lehetővé és valószínűvé vált, hogy Németország nem támadna meg egy olyan Franciaországot, mely a kontinensen – különösen Kelet-Európában – nem folytat nagyhatalmi politikát; hihetővé és valószínűvé vált az, hogy Franciaország, ha akar, nagyobb kockázat nélkül kívül maradhat abból a világégésből, mely felé a hitlerizmus viszi a világot és Európát.

A francia félelem oka, ha nem szűnt is meg, legalábbis megkevesbedett. Mikor 1939 márciusában, Hitler prágai hitszegésével radikálisan megfordultak a morális pozíciók, Franciaországot egy szublimált, megnemesedett „félelem” vitte arra, hogy vállalja a kiállást a leghátrányosabb feltételek mellett: a félelem attól, hogy különben Franciaország nem tud méltó lenni önmagához. Mindaz a nagyméretű felelősségvállalás, melynek 1919–1938 között a legfőbb látható motorja a félelem volt, most tisztán felemelkedett, mint helytállás Európáért, mint Franciaország időtlen történelmi szerepe, mely független lélekszámtól és katonai erőtől. A francia külpolitika, mely húsz évig nem volt más, {1-493.} mint idétlen és kicsinyes szőrszálhasogatás a versailles-i békeszerződés körül, most ismét feladata magaslatán jelent meg anélkül, hogy bármiféle személyi változás ezt égzengés és kürtharsogás közepette megmutatta volna. 1919 óta sohasem volt a francia külpolitikának egy olyan nagyvonalú, bátor, tisztán látó periódusa, mint a Hitler prágai bevonulásától az 1940-es összeomlásig terjedő időben. Az összeomlás, bármily szörnyű volt is, ugyanakkor [be]koronázása volt ennek a megnemesedésnek: Franciaország egyedül állott helyt Európáért s a világért, holott nem volt kényszerítve rá, mert kikerülhette volna. Sokan szörnyű törésnek érzik, hogy ilyen sokat ígérő lendület után Pétain168 és Vichy következett. A vichyi kormány tetteiért169 – főleg a megszállott területen, majd utóbb a teljes megszállás idejében – lehet, hogy van szégyellnivaló. Azonban nincs szégyellnivaló [azon, hogy] az összeomlás szörnyű élménye után abból a felismerésből, hogy Franciaország „kikerülhette volna”, megszületett a vichyi hangulat.

Nem tudom, mi lesz az 1940. évi összeomlás lélektani maradványa Franciaországban; lehet, hogy egy új félelem. Az a tanulság azonban, mely a München-pártiság és a vichyi hangulat mélyebb oka volt, a győzelmes felszabadulás után170 is fennáll: Franciaország erejét meghaladja az, hogy egyedül, nagyméretű kontinentális segítség nélkül szembeszálljon Németországgal.

Ezért felesleges és veszedelmes az 1940. évi összeomlás okait túlmoralizálni. Ezen a ponton meg kell hogy lássuk a francia összeomlás és az olasz összeomlás közötti alapvető alkati különbséget. A francia összeomlás alapvető okai – minden ellenkező értelmű moralizálás ellenére is – materiális tényezők voltak. Aki azonban látta azt, hogy Franciaország hogyan jutott túl az 1936. évi belpolitikai és az 1938. évi külpolitikai krízisen171, aki közelről látta és megérezte az 1936. évi sztrájkhullám és látható összevisszaság mögött felmutatkozó megingathatatlan emberséget, derűt és mértéktartást, aki végignézte az 1938. és 1939. évi franciaországi katonai behívások handabanda nélküli sorsvállalását, az nem fogja elhinni, hogy az 1940. évi összeomlásban egy {1-494.} elkorhadt, morális tartás nélküli közösség omlott össze. A háborús célok kezdeti zavarán megfelelő idő alatt Franciaország éppen úgy túl tudott volna jutni, mint Anglia. Csak éppen ideje nem volt hozzá, s ez legfőképpen materiális tényezőkön múlott: a német–francia hatalmi arány eltolódásán és Franciaország katonai sebezhetőségén. A francia összeomlás alapvető okai materiális jellegűek voltak, s csak súlyosbító kísérő körülményei voltak morális jellegűek. Ellentétben az olasz összeomlással, mely elsősorban morális összeomlás volt, egy hamis előfeltevésekkel dolgozó politika összeomlása, és csak a kísérő körülmények voltak materiális jellegűek.

2. Az olasz önbizalom betegsége

Az olasz politikai hisztéria nem kevésbé döntő faktora volt az európai összeomlásnak. A német túlsúllyal szemben szükséges belső erődvonal legkatasztrofálisabb hézaga éppen Olaszország volt. Franciaország népességbeli meggyengülése után egy szilárd angol–francia–olasz vagy akár csak egy szilárd francia–olasz kooperáció az európai egyensúly megbillenését hatékonyan és eredményesen ellensúlyozhatta volna. Az európai egyensúly végső megbillenése akkor következett be, amikor Olaszország kiugrott a nehezen létrejött stresai frontból172.

A világnak ma általában nincs nagy véleménye az olasz katonai teljesítmények értékéről, és sokan bizonyára azt gondolják, hogy Olaszország állásfoglalása alig változtatott volna lényegesen az erők egyensúlyán. Ez azonban hamis szemlélet. Egy modern nemzet katonai efficienciája nem tagjainak verekedési kedvével vagy fizikai bátorságával függ össze. Egy modern nemzet tömegei az undornak, a rezignációnak és a helytállásnak egyugyanazon vegyülékével fogadják és teljesítik az öldöklés parancsát, s abban sem nagyon tudnék hinni, hogy degeneráltság vagy bármi egyéb ok miatt az olaszok idegei rosszabbak más európai nemzetekénél. Egy modern nemzet katonai teljesítőképessége azonban {1-495.} szoros összefüggésben, mondhatnánk, egyenes arányban áll azzal, hogy a háború célját, szükségességét és értelmét mennyire tudja és akarja átérteni és átérezni. Az, hogy az olaszok rossz katonák, a 20. század előtt éppen úgy nem volt európai közvélemény, mint ahogy az sem, hogy a németek a keresztény civilizáció ellenségei, vagy hogy a franciák degeneráltak. Az olasz katonai teljesítmények csökkent értéke mögül a nemzeti közösség politikai és katonai erőfeszítéseivel való azonosulás érzése, ez a hatalmas modern tömegérzelem hiányzott. Ennek okát pedig az olasz politikai fejlődésben kell keresni.

Olaszország a 16. század óta megszűnt önálló európai politikai tényező lenni, azonban egészen a 18. század végéig a maga kis államokra bomlott belső keretein belül bizonyos önállóságot élvezett, s a nagyhatalmi politika árnyékában úr volt a maga portáján. A napóleoni háborúk – amint azt Ferrero Aventure című munkájában ragyogó tollal bemutatta – hozták napvilágra az olasz politikai és társadalmi szerkezet teljes belső elszáradását és kiüresedését. Ennek következtében a 19. század elejétől kezdve Olaszország bizonyos részben közvetlen és érezhető idegen uralom alá került, de ettől függetlenül is az összeomlott politikai tekintélyek országává lett, s egy bizonyos vákuumot alkotott Európa közepén. Bármennyire furcsán hangzik is, az egységes Olaszország létrejövetelének nem az ellenállhatatlan olasz nemzeti mozgalom volt a legfőbb oka, hanem az, hogy ezt a vákuumot valahogyan be kellett tölteni. Hogy ez az egységes Olaszország formájában történt, abban természetesen része volt az olasz hazafiak lelkes munkájának s a Savoyai-ház ügyes politikájának, abban pedig, hogy ez az egység a Savoyai-ház vezetése alatt jött létre, az ügyes politikán kívül része volt annak is, hogy a Savoyai-ház volt Olaszország egyetlen komoly helyi gyökerű dinasztiája, míg az összes többi – a pápa speciális esetétől eltekintve – vagy reneszánsz zsarnokokból kinőtt fejedelmecske volt, vagy az európai koncert alkudozásai és csereberéi során oda kiutalt gyökértelen uralkodóház. Mindeme tényezők együttes hatására létrejött a Savoyai-ház vezetése alatt álló egységes {1-496.} Olaszország, ez az egység azonban nem vált az olasz nemzet egészének olyan egyetemes megrázó élményévé, mint például a modern francia állam megszületése, de még annyira sem, amennyire a német nemzet egészének ügye volt a német egység létrejövetele. Az olaszok természetesen egészükben örültek az egységes Olaszország létrejövetelének, s örültek annak, hogy ezáltal politikailag is visszakerültek az európai nagy nemzetek sorába. De nem éltek át olyan történeti tapasztalatokat, melyek megtanították volna őket arra, hogy egy nemzetet csak a nemzet egészének az erőfeszítése hozhat létre, tehet naggyá és tarthat meg nagynak. A történelem – éppen ellenkezőleg – azt a félrevezető tanulságot mutatta az olasz nemzet számára, hogy az olasz nemzeti politika legnagyobb sikerét nem az 1848. évi forradalmi megmozdulás, hanem a cavouri politika173 – s egyáltalán valakinek vagy valakiknek az „ügyes politikája” – hozta létre. Ahogyan Bismarck sikere folytán a hatalmi politika egyedülvalósága vált a német nemzet nagy félrevezető politikai élményévé, úgy vált Cavour sikere folytán a ravasz diplomáciai lavírozás, az idejében-a-győzteshez-csatlakozás programja az olasz nemzet félrevezető politikai élményévé. S ahogyan Bismarck kemény realista szavaiból a „vér és vas” mítosza és mágiája lett, úgy lett (D’Annunzio)174 őszintén patetikus „szent egoizmus”-ából a politikai elvtelenség jelszava. Ha a francia népet politikai fejlődése egy kissé a politikai kérdések túlmoralizálására tette hajlamossá, arra, hogy morális okokat keressen ott is, ahol egyszerű materiális tények voltak a döntők, az olasz politikai gondolkozás éppen ellenkezőleg: a politikai szemlélet alulmoralizálását jelentette, a morális szempontok elvetését ott is, ahol egyedül azok számítanak.

Az olasz politikai gondolkodásnak ez a tartalmatlansága – jobban, mint Olaszország szegénysége – volt a döntő tényező abban, hogy Olaszország maradt a nagy nemzetek között az, melynél e nagyság felett mindig valami kétely lebegett. S ez a kétség – mely egyaránt kétsége volt az európai közvéleménynek és szíve mélyén az olasz nemzetnek magának – volt az oka annak, {1-497.} hogy az olaszok a nemzeti büszkeség kérdésében az irreális túlérzékenység és a túlzott meghunyászkodás végletei között helyezkedtek el.

Ebben a helyzetben lépett be Olaszország az első világháborúba, a „sacro egoismo” programjának a minuciózus szem előtt tartásával. Nem annyira a hármas szövetségből való kiugrás volt ennek a legdöntőbb tünete, mert hiszen a hármas szövetség egy merőben dinasztikus szövetség volt, melynek az olasz politikai közvéleményben semmi gyökere s visszhangja nem volt. Sokkal inkább az, hogy Olaszország volt – mint azt Ferrero megállapította – az egyetlen európai ország, mely belépett a háborúba anélkül, hogy megtámadták volna, vagy megtámadottnak érezte vagy akár csak annak nyilvánította volna magát, s anélkül hogy valami magasabb erkölcsi európai célt tűzött volna ki maga elé. Belépett a háborúba egyszerűen úgy, hogy alkalmasnak nyilvánította az időt bizonyos területi jellegű olasz politikai célok megvalósítására. Modern tömegháborút nagyon nehéz és nagyon veszedelmes ilyen kezdőakkorddal elindítani. Az ilyen kezdőakkord disszonanciáját csak egy elsöprő siker harsoghatja túl, s az olasz politikai fejlődésben óriási válságot okozott, hogy ez az elsöprő siker mind katonai, mind pedig diplomáciai téren elmaradt. Az olasz hadsereg helytállt, komoly része volt az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásában is, de a háború egészének az eldöntése szempontjából az olaszok részvételét nem értékelték komolyra, s a tetejébe az olasz területi aspirációk is súlyos csorbát szenvedtek azzal, hogy a londoni szerződésben175 már megígért Dalmácia végül is Jugoszláviának jutott.

Dalmácia nem volt – és minimális olasz lakossága folytán nem is lehetett – komoly és döntő olasz területi aspiráció. Azonban az elsősorban célba vett Trentón és Trieszten felül Dalmácia volt az, ami a világháború olasz területi reménységeinek és politikai aspirációinak a velencei reminiszcenciákon keresztül egy bizonyos nagystílűséget, birodalmi jelleget adott (az Adriai-tenger feletti uralom!). 1915-ben, Olaszország háborúba lépésekor és a londoni szerződés megkötésekor Dalmácia egészen reális {1-498.} és elképzelhető területi aspiráció volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia felosztásáról még nem volt szó, hanem csak arról, hogy néhány tartományát elveszik, s egészen természetesnek látszott, hogy a velencei történelmi igények alapján Olaszország több joggal követelheti ezt a tartományt, mint az Osztrák–Magyar Monarchia osztrák fele, melynek Dalmáciához komoly köze nem volt. Az az ország, melynek történeti és nyelvi jogon egyedül lett volna komoly joga Dalmáciához, Horvátország, láthatatlanul el volt süllyesztve az Osztrák–Magyar Monarchia kibogozhatatlan közjogi útvesztőiben, a leendő egységes Jugoszlávia pedig még csak az idő méhében szunnyadott. Három év múlva azonban, 1918-ban Jugoszlávia már olyan politikai realitás volt, mellyel számot kellett vetni, s az önrendelkezési elv és az etnikai elv flagráns megsértése lett volna (pláne egy szövetséges társsal szemben), ha Dalmáciát nem Jugoszláviának juttatják. Ez a kudarc az olasz presztízs súlyos sérelme volt, s első komoly következménye annak a respektushiánynak, amit a „sacro egoismo” politikája szerzett Olaszországnak. A tanulság azonban nem volt ellenállhatatlan erejű, és megengedte a félremagyarázást: Olaszország azért vesztette el diplomáciai síkon a katonailag megnyert háborút, mert szövetségesei becsapták. A gyökeres politikai tekintély hiánya bent s a külső katonai és diplomáciai presztízshiány megszégyenítő tapasztalata indította el a politikai lelki egyensúlynak azt a megbillenését, amelyen keresztül a fasizmus s a benne rejlő politikai deformáció az uralma alá vetette Olaszországot. A fasizmus első, presztízssikerre menő külpolitikai próbálkozása, a korfui ügy176 azonban újabb kudarcba fulladt. Ettől kezdve egészen 1935-ig a fasizmus visszatért a politikai ügyesség bevált tradíciójához. Sőt egy ideig még a hitlerizmussal szemben is némi distanciát tartott, úgyhogy 1935-ben Mussolini nemcsak a tiszta fejű realista renoméját, hanem az európai felelősségtudattal bíró politikus renoméját is élvezte, sőt előlépett honoris causa demokratává is. Olaszország politikai súlyának ezt a megnövekedését azonban a fasiszta rezsim éppen arra használta fel, hogy visszakanyarodjék a hatalmi és presztízspolitikának {1-499.} arra a vonalára, melyet lényegileg sohasem hagyott el, csak felfüggesztett. Az etiópiai vállalkozás177 két vonatkozásban jelent döntő fordulópontot az olasz politika fejlődésében. Egyik oldalról óriási politikai presztízsnövekedést s egy tekintélyes gyarmatbirodalmat hozott Olaszország számára, tehát meghozta azt a fényes sikert és elégtételt, mely 1918-ban elmaradt. E tekintetben tehát ugyanazt jelentette, mint München a németek számára. A másik oldalon azonban a Nemzetek Szövetségének szankciós kísérlete s Olaszországnak háborús bűnössé nyilvánítása az európai értékekkel való radikális meghasonlást váltotta ki Olaszországban: ez plántálta el Olaszországban azt a hitet, hogy az együttműködés és békeszeretet politikai programja merőben a hatalmasabbak idejében szerzett erőszakos szerzeményeinek hipokrita megvédelmezésére szolgál, s e tekintetben a szankciós kísérlet lélektani hatása Olaszországban ugyanaz volt, mint a versailles-i békeszerződésé Németországra. Ezután következtek a spanyol ügyben178 Európának osztogatott pofonok, melyek az olasz politikát éppen úgy, mint Németországot 1935–39 közötti sikerei179, megerősítették abban a hitében, hogy a blöff és erőszak politikája ellenállhatatlan az elvek és tradíciók politikájával szemben. 1937-ben már az a körgát, mely Európát a német áradat ellen lett volna hivatva megvédeni, a Brenneren reménytelenül lyukas volt. Az egyetlen lehetséges európai politika irányvonalai 1933 és 1940 között ugyan újra meg újra felrémlettek Mussolini akcióiban (stresai front, olasz–jugoszláv–magyar próbálkozások, olasz–lengyel kooperáció180 stb.), de ezek mögül hiányzott, ami az egésznek folyamatosságot és összefüggést adott volna: az európai felelősségtudat. Nem lehetett együtt helyes európai politikát csinálni – bármennyire közös érdek volt is – egyik részről az elvek és felelősség, a másik részről a kaland és felelőtlenség szellemében.

A második világháború kitörésekor Olaszország még véglegesebben, még dogmatikusabban, mint 1914-ben, a „sacro egois-mo” dogmája alapján állott. Ennek precíz követéséből fakadt az 1940. évi háborúba lépés, majd a hadiszerencse megfordulásával {1-500.} az 1943. évi kiugrás.181 Az olasz nemzet katasztrófája azonban, mely ezzel párhuzamosan 1940-től 1943-ig beteljesedett, egyúttal a „sacro egoismo” politikájának a csődjét és ad absurdum vivődését jelentette. Már 1919-ben is megmutatkozott, hogy az idejében-a-győzteshez-állás politikája nem növeli feltétlenül az illető ország politikai presztízsét, 1940–43 pedig immár megcáfolhatatlanul és félremagyarázhatatlanul bemutatta, hogy ez a politika Olaszország politikai presztízsét olyan mélypontra juttatta, amilyenen még sohasem volt. Az a könnyedség, mellyel az olasz nemzet – legmagasabb vezetőitől kezdve le az átlag olaszok sokaságáig – egyik napról a másikra a másik oldalon óhajtotta magát szövetségesnek és győztesnek tekinteni, az egész világot mélyen ámulatba ejtette, és ez az ámulat az olasz nemzetre nem volt hízelgő. Jóakaratú magyarázat szerint az olaszok szívük mélyén mindig utálták a németeket, s 1943-ban csak igazi érzelmeiket követték, mikor kiléptek a kedvük és akaratuk ellenére kötött szövetségből. Kevésbé jóakaratú magyarázat szerint az olaszok politikai téren egyszerűen jellemtelenek. Mind a két beállítás hamis. Az olaszok valóban nem szerették a németeket, talán még kevésbé is, mint az angolok vagy a franciák, mindamellett nagyon jól tudjuk, hogy 1940-et megelőzően Olaszországban a fasizmustól távol állók körében is széltében-hosszában vallott közhely volt az idejében-a-győzteshez-állás programja. Ez azonban nem organikus, alkati politikai jellemtelenség. Az olasz „sacro egoismo”-t Machiavelliig s a reneszánszig visszavezetni éppen olyan hamis dolog, mint a német erőszakosságot Arminiusig. Egy ország gondolkodásának vannak jellegzetes formulái, visszatérő részigazságai, s nem véletlen, hogy egy ország a politikai gondolkodásnak miféle tévtanaiba esik bele. Az olasz politika mai lezüllése azonban – éppen úgy, mint más európai nemzetek politikai hisztériái – egy konkrét okokra visszamenő, lenyomozható történelmi élményekből és tévútra vezető tapasztalatokból kinőtt deformálódás, mely gyógyítható és levezethető. Az olasz politikai gondolkodás megromlása a francia forradalom megrázkódtatásával kezdődött: az idegen invázió és az olaszországi {1-501.} belső politikai tekintélyek összeomlása váltotta ki a gyengeség és tehetetlenség érzését; az 1848. évi kudarc182 azt a félrevezető történelmi élményt jelentette, hogy az olasz nemzet saját erőit számítva az egység és felemelkedés lehetetlen; a cavouri politika sikerével az olasz politikai gondolkodás görcsösen hozzákötődött az idejében-a-győzteshez-állás, az ügyes szövetségesválasztás mindenhatóságának hamis tapasztalatához.

{1-502.} IV. FEJEZET •
A kelet-európai kis népek mizériái

A távol álló nyugat-európai szemlélőt a kelet-európai kis nemzetek politikai viselkedése és fellépési módja rendszerint megbotránkoztatja, felingerli, vagy legalábbis bizonyos megütközéssel vagy csodálkozással tölti el. Botránykő számára a területi viták sokasága, e nemzetek nacionalizmusának szűk és agresszív volta, a decens politikai módszerek elhagyására való hajlandóság, az elegendő demokratikus szellem hiánya, a politikai irrealizmusra való hajlandóság, valamint hogy nem annyira teljesítményeikből, mint inkább jogcímeikből és igényeikből akarnak megélni, s végül az, hogy kölcsönösen utálják egymást, hogy állandóan szomszédaik és sorstársaik rovására akarnak előnyöket elérni, hogy az egyetemes Európa kérdésében végsőleg felelőtlenek, és politikai döntéseikben nem komoly gyökerű események vagy hosszú lejáratú, komoly politikai koncepciók, de még csak nem is saját jól felfogott érdekük, hanem elsősorban a szomszédaikkal való, főleg területi viták determinálják [őket].

Kétségtelenül nem egyezik a demokrácia szellemével olyan területek birtokához ragaszkodni és olyan területek birtokára törekedni, amely területek lakossága ezt az uralmat nem kívánja. Kétségtelenül nem európai dolog a területi állomány féltése vagy a területi követelések megvalósítása céljából olyan politikát folytatni, mely hozzájárulhat egész Európa, sőt az egész világ katasztrófájához. Kétségtelenül neurotikus dolog egy egész nemzeti közösség politikai életét és nemzetközi akcióit kizárólag egy bizonyos múltbeli vagy jelenlegi állapot, egy bizonyos jog vagy {1-503.} követelés igazolására beállítani s ezzel a közösségi élet minden lényeges megnyilatkozását a veszélyeztetett birtoklás félelmével vagy az elégtétel-keresés és igazságkeresés indulatával eltölteni. Lehet Dánia példájára hivatkozni, melynek etnikailag és történetileg megalapozott komoly területi igénye volt Németországgal szemben, és mégis, mikor az első világháború végén a szövetségesek felkínálták neki az általa jogosan igényelhető területeket, maga kötötte ki, hogy csak pártatlan népszavazás alapján hajlandó ezeket elfogadni.183 Semmi kétség, hogy ma egy kelet-európai néptől sem lehetne ilyesvalamit várni. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy általában a nyugat-európai demokráciáktól sem! Idejében lemondani úgy, hogy a lemondás nyereséggé váljék, csak nagyon érett egyének és közösségek tudnak, s ha a kelet-európai népeket a demokratikus országok többségével összevetjük, e tekintetben a különbséget csak fokozatinak fogjuk találni.

*

[LENGYELORSZÁG]

A lengyelek számára azonban lehetetlennek látszott, hogy ne használják ki teljes mértékben az egykori Lengyelország lehetőleg minél teljesebb helyreállításának a kínálkozó lehetőségét, és 1920-ban belesodródtak az akkori angol–francia antantnak a bolsevista Oroszországgal kapcsolatos akcióiba, az 1920. évi orosz–lengyel háború szerencsés befejezése után pedig lehetetlennek látszott számukra, hogy ne feszítsék határigényeiket a fehérorosz területek felé is a pillanatnyi lehetőség határáig. Ezzel pedig katasztrofális helyzetbe került Lengyelország, mert a bolsevista Oroszországnak az elkövetkező húsz esztendőben folytatott politikáját az 1917–21 között átélt politikai tapasztalatai határozták meg; ilyen módon lehetetlenné válott, hogy Lengyelország két hatalmas szomszédja közül azzal egyezzen ki, amelyikkel mind az európai egyensúly szükségletei szerint, mind pedig a lengyel állam belső etnikai szerkezete szerint ki kellett volna egyeznie. Ezáltal egy olyan ellenféllel került szembe, {1-504.} amely az egész nyugat-európai világgal a patologikusan felfokozott bizalmatlanság állapotában élt, s amely a Nyugat-Európa részéről várt veszélyeket területileg elsősorban a lengyel–orosz határ vonalára lokalizálta.

Ebben a helyzetben a területi vitákat legalábbis az egyik szomszéddal szemben, de lehetőleg mind a két szomszéddal valamiféle végleges és konszolidált állapotba kellett volna hozni. Gyakran hangoztak el olyan hangok, melyek szerint Lengyelországnak tanácsosabb lett volna a danzigi korridorra nem aspirálni, sőt Sziléziára sem aspirálni, hanem megelégedni Posennel, melyre vonatkozóan történeti és etnikai igényét komolyan nem tagadta senki. Nem lehet azonban csodálni, hogy a lengyelek ezt nem tették, mert mind a korridorra, mind Sziléziára vonatkozó igényeiknek megvolt a maga jól megalapozott etnikai-nyelvi alapja, s mondottuk már, hogy ezen az egész vidéken a nemzeti keretek a nyelvi eloszlás irányában alakultak ki; Németország is a maga politikai aspirációit elsősorban etnikai, nyelvi argumentumokra alapozta. A német politikai hisztéria kialakulásáról szóló fejezetben már kifejtettük, hogy a német–lengyel területi ellentét valójában egy régi porosz–lengyel ellentétnek volt a folytatása, és minden valószínűség szerint nem lett volna olyan éles, ha a versailles-i békeszerződés szerencsétlen rendelkezései folytán nem marad meg Németország azok között a politikai keretek között, melyek nem annyira egy egységes Németországot, mint inkább egy megnagyobbodott Poroszországot jelentettek.

Annál inkább parancsoló szükségszerűség lett volna Lengyelország számára, hogy orosz vonatkozásban a maga keleti határait bizonyos tartózkodással építse ki, mert hiszen kelet felé éppen fordított volt a helyzet, mint nyugat felé: itt az etnikai, nyelvi szempontok nem Lengyelország javára, hanem Oroszország javára szólottak, s a lengyelek által felhozott, tisztán történeti jellegű szempontok – mint a tisztán történeti szempontok mindenütt ezen a vidéken – a lakosság közönye vagy pláne ellenséges volta mellett elegendően szilárd területszerző jogcímnek nem {1-505.} voltak tekinthetők. Lengyelország sanszait bizonyos fokig megkönnyítette az a történeti szerencse, hogy Lengyelország felszabadulásának pillanatában, 1918-ban Oroszország nemcsak a teljes összeomlás állapotában volt, hanem tulajdonképpen egy új nemzetalakulás, a szovjet nemzet megalakulása zajlott le határai között, ami azt jelentette, hogy a nemzetet azok fogják alkotni, akik a szocializmus nagy történeti élményén keresztülmentek. Ez Lengyelország számára azt a történeti sanszot jelentette, hogy esetleg mégis bekebelezhet bizonyos mennyiségű orosz nyelvű, [de] történeti lengyel területet, mindenekelőtt Galíciát184, és egyes fehérorosz területeket is, mert ezek a területek, kiesvén az új nemzetet összefogó nagy politikai élményből, kiestek annak nemzeti közösségéből is, és a lengyel államisággal szemben való közönyük vagy ellenséges voltuk dacára is rá fognak fanyalodni a lengyel állam keretein belül való politikai létre.

A lengyel állam politikai katasztrófáját tehát tulajdonképpen nem is az érlelte meg, hogy orosz nyelvű területeket kebelezett magába, mert ezt bizonyos mértékig következmény nélkül megtehette volna, hanem az, hogy 1921-ben, a rigai békekötésnél185 száz százalékig kihasználta határai kelet felé való kiterjesztésére azt a pillanatnyi politikai lehetőséget, melyet az orosz–lengyel háború reája nézve kedvező befejezése megnyitott, s ezt egy olyan ellenféllel szemben tette, amelyik az egész nyugat-európai világgal a patologikusan felfokozott bizalmatlanság állapotában élt, s amely azokat a veszélyeket, melyeket Nyugat-Európa részéről várt, fizikailag elsősorban a lengyel–orosz határ vonalára konkretizálta, s amelyikről előre látható volt, hogy nem fog örökre a hatalmi helyzetnek azon a mélypontján lenni, amelyen éppen 1920 körül volt.

Ilyen módon egy teljesen átmeneti politikai konstelláció lehetővé tette Lengyelország számára, hogy 1920–1939 között csaknem nagyhatalom szerepét játssza Kelet-Európában, s ez a pillanatnyi és átmeneti lehetőség, párosulva az egykori történeti lengyel nagyhatalom emlékével, ez alatt az idő alatt Lengyelország {1-506.} politikai energiáit arra indította, hogy legfőbb gondja ne helyzetének stabilizálása, hanem nagyhatalmi szerepének és rangjának teljes kibontakoztatása legyen, s ezt az illúziót – mint hasonló helyzetekben a többi európai ország is – a katasztrófa pillanatáig nem tudta felszámolni.

*

[MAGYARORSZÁG]

1920 óta sok szó esett a Magyarországot ért területi igazságtalanságról, s e kérdésre vonatkozóan, mint sajnos Európa legtöbb politikai kérdésére, csupán két végletes és sematikus ostobaság volt közkézen: az egyik az, hogy a történeti Magyarország felosztása páratlan igazságtalanság volt, mely teljességgel indokolatlanul és érdemtelenül érte a magyar népet, a másik, ellentett előjelű ostobaság pedig az volt, hogy a trianoni határok alapjában igen jók és helyesek, s az egész irredenta és revizionista agitáció mögött végsőleg nincs más, mint a magyar földesuraknak a más nyelvű nemzetiségek területein fekvő nagy terjedelmű és feudális módon birtokolt birtokainak a visszaszerzése. Mind a két beállítás hallatlanul szűk és ostoba. Egyik oldalról semmi kétség, hogy a történeti Magyarországnak nyelvi keretek szerint bizonyos fokú megcsonkulása a kelet-európai politikai fejlődés vonalában elkerülhetetlen volt. Ezt a fentiekben már elégszer módunkban volt kifejteni. A másik oldalon viszont nyilvánvaló, hogy ezt az önmagában is igen súlyos operációt oktalan dolog azzal is súlyosbítani, hogy amikor a történeti Magyarország területi állományát az etnikai elv alapján bontják széjjel, ugyanakkor ezt az etnikai elvet még a tetejébe Magyarország terhére nyilvánvalóan megsértik. Ez rettenetes lélektani sokkal jár, és nem annyira a földesurakra terjed ki leginkább, mint arra a középrétegre, amely világszerte a nemzeti érzelmek tudatos hordozója.

Az a tény, hogy a történeti Magyarország felosztásával kapcsolatban az új Magyarország határait nem szilárd és világos elvi alapokon, hanem teljességgel ötletszerű, esetleges és hatalmi {1-507.} politikai alapokon vonták meg, megszerezte a magyaroknak azt a katasztrofális és félrevezető politikai tapasztalatot, hogy a történeti Magyarország felosztása nem valami szükségszerűség, hanem egészében valami esetleges és hatalmi tényezők által kiváltott szerencsétlenség, melyet a hatalmi tényezők megváltoztatásával és a szerencse jobbra fordultával éppen úgy vissza lehet csinálni. A magyarok húsz esztendőn keresztül etnikai sérelmeket és etnikai aspirációkat hangoztattak, minthogy valóban itt volt az a pont, ami a trianoni békeszerződést érthetetlenné és önmagával ellentmondóvá tette. Ugyanakkor azonban mégsem rajzolódott ki egy lehetséges és reális Magyarországnak a képe, hanem az aktuális és végsőleg el nem fogadható Magyarország maradt továbbra is szembeállítva az egykori, a nagy, a dicsőséges, a történelmi Magyarországgal, melynek vágyképét húsz éven keresztül tovább melengették. Adott pillanatban azután a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhette azt mondani, hogy a magyarok kevesebbel megelégszenek, mint a történeti Magyarország.

*

[CSEHSZLOVÁKIA]

Az azonban, hogy Ausztria és vele Csehország 1866-ban kiszorult a német birodalomból, a probléma elodázását tette lehetővé, az pedig, hogy Ausztria 1918-ban sem egyesült Németországgal, lehetővé tette, hogy a cseh nemzet feltámadása csaknem ellentmondás nélkül a történeti cseh államkeret önállósulásának a formájában történt meg. Ugyanakkor azonban a nyelvi nacionalizmus, mely bizonytalanná tette a cseh nép helyzetét a saját történelmi országában, váratlan perspektívákat nyitott meg számára azáltal, hogy a szomszédban a szlovák nép érzelmileg eltávolodott a történeti magyar államtól, és így lehetősége nyílt egy szláv alapon megalakuló cseh-szlovák nemzeti gondolat és nemzeti állam kialakulásának. Az ebben a konstrukcióban megalakult új Csehszlovákiának azonban kiirthatatlan belső ellentmondása volt a szudétanémetek és szlovákok együttes bennléte. {1-508.} Mindazoknak a történeti és földrajzi okoknak [alapján], melyek azt indokolták, hogy a Szudéták hegykoszorúján belül lakó németség továbbra is beletartozzék a történeti Bohémia keretébe, ugyanazzal a fáradsággal a magyarok is hangoztathatták volna annak érdekét, hogy a Kárpátok koszorúján belül lakó szlovák nép továbbra is benne maradjon a történeti Hungária keretében. Mindazok az argumentumok pedig, amelyek arra mutattak rá, hogy a szlovák nép elidegenedett a maga történeti államkeretétől, és most már a nyelvi egység alapján akar új államkeretet alakítani, egyúttal amellett is szólottak, hogy a csehországi németek is hagyják ott a számukra idegenné vált történeti Bohémia államkeretét, és csatlakozzanak a velük egynyelvű német birodalomhoz.

A kelet-európai helyzet ismeretében azt kell mondanom, hogy a két argumentáció közül az volt az erősebb, amely a nyelvi keretekre hivatkozott. Kétségtelen azonban, hogy egy történeti keretű cseh–német Bohémia fennmaradása sem volt teljességgel lehetetlenség, csak éppen választani kellett volna a két elgondolás között. Nem azért, mintha a csehszlovák állam jövőjét a két elv logikai ellentmondása veszélyeztette volna. Az argumentáció logikája nem államalkotó eszköz és nem is államfelbontó veszedelem. Ebben az esetben azonban az argumentáció logikája mögött ott állott a tények logikája is, amit a politikában nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Egy államban, mely nevénél és alkatelemeinél fogva a szláv népi és nyelvi egységet juttatja kifejezésre, semmi keresnivalójuk nem lehet a történeti Bohémia németjeinek, akiket a történeti Bohémia erős szálaival szemben is erősen vonzott a német nemzeti érzés vonzóereje, még erősebbé vált ez a vonzóerő azáltal, hogy ők nem a történeti Bohémiába, hanem egy új Csehszlovákiába kerültek, mely maga is nyelvi alapon, a szláv népi és nyelvi tudatra épül fel, amihez nekik semmi közük nem volt. Ausztria fennmaradása azonban, mely a német egység félelmes lélektani realitását elfedte, lehetővé tette a csehek számára a tényekkel való szembenézés elodázását. Hallottam egy intelligens fiatal cseh előadását, melyben {1-509.} kifejtette, hogy a Csehszlovákiával szemben támasztható nemzetiségi és területi igények szempontjából szerencsés tény, hogy a csehországi németek nagyobb része nem Ausztria felé lakik, ahonnan elszakíttatott, hanem Németország felé. Értsd: van egy osztrák nemzet; a szudéták, ha nem csehek, akkor osztrákok, s mily szerencse, hogy nagyobb részük nem az osztrák határon, hanem a német határon lakik. Mindezt 1935-ben, egy évvel Dollfuss meggyilkolása után és három évvel az osztrák Anschluss előtt! A nemzeti illuzionizmus oly példája, melyet csak Kelet-Európában talál az ember!

Ugyanez az ellentmondás a másik oldalon a szlovákok helyzetét is aláásta az új államban. Számukra az új államban a népi és szláv egység volt a fontos, gyakorlatilag azonban Csehszlovákia mégiscsak az összetanult „történeti” és a szlovák, vagyis „történet nélküli” területekre oszlott ketté, s az együttesben a cseh nép meglévő kulturális fölényét megsokszorozta a történeti Bohémia impozáns épülete, kialakult politikai kultúrája, amelyben a szlovákok nemcsak a csehekkel, hanem a szudétanémetekkel szemben is újaknak, jövevényeknek, függvényeknek, gyarmatnak érezték magukat. A csehek, akiknek választaniuk kellett volna a történeti Bohémia vagy a szláv alapon nyugvó Csehszlovákia között, mind a kettőt meg akarták tartani, aminek eredménye az lett, hogy mind a szudétanémetek, mind a szlovákok ellenségessé vagy közönyössé váltak a cseh néppel való politikai unióval szemben. Münchenben azután a cseheknek egyszerre kellett megélniök – ami lényegesebb volt, mint magának a müncheni egyezménynek a hatalmi politikai ténye – a szudéták gyűlölségét, a magyarok és lengyelek kárörömét, s ami talán a legsúlyosabb, a szlovákok közönyét. „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt.”

Igazságtalan volna azonban azt mondani a csehekkel szemben, hogy a cseh politikának megvolt a reális lehetősége arra, hogy ezt a választást megtegye. A cseh nemzet politikai helyzetének a zsákutcája éppen abban áll, hogy tárgyi okoknál fogva nem volt abban a helyzetben, hogy a kétféle elv, a történeti és az etnikai {1-510.} elv között választani tudjon, mert alapjában véve Csehszlovákia helyzete mind a szudéták, mind a szlovákok irányában ingatag volt, s egy cseh politikusnak, aki ennek az ingatagságnak a következményeit százszázalékosan le akarta volna vonni, azt a kockázatot kellett volna vállalnia, hogy Csehország összeszorul arra a területre, melyen a hétmillió cseh lakik – egy ilyen méretű megcsonkulásba pedig, bármennyire egyezett volna is az etnikai és önrendelkezési elvvel, a csehek éppen úgy nem tudtak belemenni, ahogyan a lengyelek és a magyarok sem. Hiába választotta volna ugyanis Csehország a történeti elvet, és fektette volna minden energiáját abba, hogy a csehek és szudéták történeti egységét megtartsa, a szudéták elválásának a veszélye ha csökkent volna is, továbbra is valószínű maradt volna, minthogy a kelet-európai politikai fejlődés és nemzetalakulás ezen a területen is az etnikai határok felé mutatott. A másik oldalról hiába választották volna a csehek maradéktalanul az etnikai elvet, és koncentrálták volna minden energiájukat arra, hogy a csehek és szlovákok lakta szláv terület maradjon meg egy országnak, a helyzet az volt, hogy a szudéták leválása után a megmaradó Csehország és a megmaradó Csehszlovákia úgyannyira kiszolgáltatódik az egységes Németországnak, hogy hosszan elnyúló formájánál fogva Németország keleti expanziójának válik eszközévé, mint ahogy az valóban be is következett 1939-ben, amikor Csehszlovákia területi szerkezete tette lehetővé Németország számára, hogy csaknem a román határig hatalmi pozíciókat építsen ki magának, ami döntő tényezőjévé vált Lengyelország bekerítésének és Magyarország és Jugoszlávia izolálásának.

Meg kell jegyeznünk, hogy a három kelet-európai történeti ország közül Csehország volt az, ahol a demokráciának komoly és érett történeti feltételei valóban megvoltak, s amely egész szerkezeténél fogva képes volt zökkenő nélkül nekiindulni egy nyugat-európai jellegű politikai fejlődésnek. A politikai felnőttségnek és érettségnek azonban a nyugat-európai állapotát a csehek sem tudták elérni, külpolitikai helyzetüknek és állami szerkezetüknek minden mértéket meghaladó bizonytalansága miatt. {1-511.} A felnőttség hiánya és az éretlenség elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az új Csehszlovákia politikai vezetői engedtek annak a kísértésnek és pillanatnyi lehetőségnek, hogy Csehszlovákiát ilyen keretek között és ilyen méretekben felállítsák. Mikor egyszer Csehszlovákia ebben a formában megalakult, nehezen lehetett volna vele lényegesen más politikát folytatni, mert hiszen a teljességgel feleslegesen bekebelezett magyar területek visszaadása is lavinaszerűen maga után vonta volna a szudétakérdés kirobbanását.

*

A három kelet-európai történeti nemzet közül egyik sem volt képes „elveszteni a maga életét, hogy megnyerje azt”, egyik sem kockáztatta a történeti nemzeti keret felbomlását, hanem az utolsó percig görcsösen ragaszkodott minden hatalmi helyzethez és igényhez, mely a történeti keret fenntartására vonatkozott. Ezen nem is lehet különösen csodálkozni. Az adott helyzetben mindazok, akik a bölcs lemondás szükségességét hangoztatták vagy hangoztatják – e sorok íróját is beleértve –, nem lettek volna képesek az ilyen lemondás politikai feltételeit megteremteni. Egyrészt azért nem, mert mint mondottam, ezekben az országokban – éppen az ország veszélyeztetett, félelmes állapota folytán – az egyszerű, bensőséges, polgári demokratikus nemzeti érzés helyett előtérben volt a harcias, harci készenlétben lévő s hatalmi helyzetekben és külső elégtételekben gondolkodó nemzeti érzés. Másrészt pedig azért, mert ezeknek a történeti kereteknek a meggyengülése komoly és valóságos érzelmeket érintett.

A három kelet-európai történeti ország felbomlása rettenetes érzelmi megrázkódtatással járt. Semmi sem botorabb dolog, mint ezt a megrázkódtatást alábecsülni s a belőle származó politikai eltévelyedéseket földesúri érdekekkel vagy katonai klikkek befolyásával kimerítően megmagyarázni akarni. Éppen ez az érzelmi sokk bizonyítja a legplasztikusabban, hogy Lengyelország, Magyarország, Csehország és a balkáni nemzetek voltak {1-512.} ennek a területnek az igazi, a gyökeres politikai egységei, nem pedig a Habsburgok és ottománok gyökértelen szuperállamai, melyeknek felbomlását nagyobb megrázkódtatás nélkül túlélték azok a népek, melyek úgy szerepeltek, mint ezeknek a birodalmi képződményeknek a névadói és haszonélvezői. Ezek mellett a képződmények mellett is állottak földesúri érdekek, katonai klikkek és imperialista elgondolások, mégsem tudtak ezekből politikai indulatok, téveszmék és tömeghisztériák születni. Amióta a világ világ, a földesurak és egyéb betáblázott érdekű elemek sohasem excelláltak az izzó hazafiság terén. Politikai indulatok általában sohasem születnek érdekekből vagy intrikákból, hanem meglévő érzelmekhez és indulatokhoz jelentkeznek azután meglovaglás és kihasználás céljából a legkülönbözőbb érdekek és intrikák. Természetesen mindig vannak, akik materialiter is érdekelve vannak egy bizonyos politikai területi állomány fennmaradásában, azonban reménytelen dolog azt képzelni, hogy az érdekeltek politikai és gazdasági hatalmának a megsemmisítésével ezek az indulatok és hisztériák erejükből veszíteni fognak: ellenkezőleg, morálisan meg fognak erősödni.

Ha egyszer tudjuk, hogy ma a nemzet az a közösségi egység, mely tagjait a legnagyobb erővel tudja összefogni és áldozatra késztetni, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy egy történeti államkeret a személyes érzelmeknek óriási arzenáljára támaszkodik, melyek számára rettenetes törést okoz a közösség összeomlása vagy megcsonkulása. A francia világhatalomból közvetlen s tudatosan élvezett haszna csak egy igen kis rétegnek volt, de a francia nagyhatalmi állásban 1940-ben történt összeomlás a francia értelmiségiek, polgárok és egyszerű emberek ezreinek és tízezreinek jelentett rettenetes érzelmi és erkölcsi megrázkódtatást, s azok az öreg csehek, akik 1939. március 15-én a rádió mellett holtan fordultak le a székről, nyilván nem a cseh állampapírok várható esése feletti aggodalmuk miatt kaptak szélütést. Tudom, hogy a vulgáris marxizmus erre is készen van a felelettel, és a kapitalista érdekek által irányított sajtó, nevelés és propaganda hatását emlegeti, ez azonban egyáltalán nem érdekes {1-513.} és nem lényeges: az önfeláldozás készsége valamiért s az érzelmi azonosulás valamivel teljesen azonos pszichikai tény, akár nacionalista nevelés, akár kommunista nevelés vagy propaganda eredménye. Félrevezető az is, ha feltételezzük, hogy ezek a történeti nemzetek a politikai erkölcsök terén megromlottak, túlméretezett materializmus és más népeken való beteges uralkodásvágy van rajtuk. Ez lehet igaz, de ez nem oka, hanem okozata a területi problémáknak. Ezek az országok boldogok volnának, ha az ő országuk egynépű s egynyelvű volna, és semmi idegen népen nem lehetne vagy „kellene” benne uralkodniok; minthogy azonban nem egynépű, tehát „kénytelenek” idegen népeken is uralkodni, idegen népeket is belekényszeríteni az ő országukba avégből, hogy a nekik kedves történeti ország megmaradjon. Egy történeti államkeret, mint mondtuk, embereknek és lokalitásoknak, történelemnek és lokalitásoknak, embereknek és történelemnek a legváltozatosabb kapcsolataiból áll, s egy ilyennek az összeomlása szálaknak és kapcsolatok sokaságának a megszakadását és rettenetes törést jelent. Ezeknek az érzelmeknek az őszinteségében általában felesleges és szükségtelen kételkedni, s céltalan őket akár lebecsülni, akár megbántani. Mint minden érzelem, mely visszavonhatatlan veszteséget sirat, ez is megérdemli az emberi együttérzést és kíméletet. Természetesen nem az tesz jót ezekkel az országokkal, aki a kikerülhetetlent késlelteti, vagy az elveszettet „visszaadja” (ami úgyis csak ideiglenes lehet), hanem az, aki segít méltányos, emberséges és tárgyilagos módon lefolytatni a kikerülhetetlent.

Kissé részletesebben foglalkoztunk a három kelet-európai történeti nemzet belső szétesésével kapcsolatos politikai-lélektani folyamatokkal, egyrészt azért, mert erről vannak a legközvetlenebb tapasztalataink, másrészt pedig azért, mert Kelet- és Közép-Európa történeti kereteinek a területi felfordulása elsősorban ezeket a politikai-lélektani folyamatokat váltotta ki a szükségszerűség erejével. Különféle szerencsétlen történeti eseménysorozatok hatására azonban nem kevésbé súlyos hisztériák {1-514.} támadtak Kelet-Európa nem történeti nemzeteinél is. Nem történeti nemzet alatt itt mindazokat a nemzeteket értjük, amelyek a történeti-területi keret és a történeti-társadalmi szerkezet folytonossága nélkül születtek újjá a 19. századi demokratikus nacionalizmus jegyében. Ilyenek voltak leginkább a Balkán nemzetei – azonban, mint már mondottuk, kevés kivételtől eltekintve minden európai nemzet történeti keretből született meg, s ez volt a helyzet a balkáni nemzeteknél is. Az ő történeti kereteik azonban több évszázada összeomlottak, s így a 19. század folyamán a semmiből való megszületésnek sok tekintetben ugyanazokat a jeleit mutatták, mint a szlovák, lett, észt és albán nemzet. Éppen ezért történeti és nem történeti nemzetek között folytonos az átmenet. A három tipikus történeti nemzet között is hangsúlyozottabb a magyar történetisége, mint a lengyelé, melynek életében százötven esztendős űr mutatkozik, a lengyelek történetisége erősebb, mint a cseheké, akik Csehszlovákia megalakulása folytán sok vonatkozásban a nem történeti nemzet jellegét vették fel. Még mindig mutatkozik bizonyos történeti folytonosság, s így a mind csökkenő történeti folytonosság sorrendjében sorolhatjuk fel a román, görög, szerb, bolgár, horvát, litván, észt, lett, szlovák, albán és szlovén nemzetet.

*

[JUGOSZLÁVIA]

Jugoszlávia az egyetlen ország, amelyik a realitásoknak és a vágyképeknek ebben a jellegzetes kelet-európai zűrzavarában aránylag a legszerencsésebb helyzetben van. Ez két tényezőnek tulajdonítható: egyrészt az etnikai viszonyok szerencsés voltának, másrészt a szerb nép primitív és töretlen politikai életerejének. Ezen a területen két komoly történeti nemzeti képződmény létezett: a szerb és a horvát. A kettő között és körül azonban számos, többé-kevésbé jellegtelen vagy határozatlan nemzeti jellegű, de kétségtelenül szláv állami és félig állami képződmény létezett: Bosznia, Hercegovina, Montenegro, Raguza, Dalmácia, Szlovénia, Krajna, Isztria, melyek a történelem folyamán német–bizánci, {1-515.} magyar–velencei, majd osztrák–velencei és osztrák politikai fennhatóság alatt éltek, s túlnyomó részük a 19. század elejére végleg elsüllyedt a Habsburg Birodalom és az ottomán birodalom keretei között. A 19. században a felébredt horvát nacionalizmus történészei és nemzeti ideológusai186 rajzolták ki az egységes illír, majd délszláv nemzet vágyképét, s ez a vágykép a 20. század folyamán egy szerencsés történeti pillanatban összetalálkozott az igen erőteljes szerb népnek azzal a lényegesen szerényebb, de reális politikai célkitűzésével, hogy az összes szerbet egy államban egyesítse. A Habsburg Birodalom összeomlása teljes vákuumot teremtett azon az egész területen, amelyre a délszláv politikai vágykép vonatkozott, s ebben a vákuumban ezt a vágyképet realitássá tette a szerb nemzet reális politikai erőfeszítése.

Természetesen az új Jugoszláviának is keletkeztek súlyos határproblémái, és az új Jugoszlávián belül is komoly feszültség támadt a két igazi nemzeti képződmény, a szerbség és a horvátság között. Ez azonban nem változtat azon, hogy az 1918 óta eltelt húsz esztendő alatt igen nagy délszláv tömegek, melyek 1918-ban alig bírtak nemzeti tudattal, vagy esetleg teljességgel lokális, patriarkális és provinciális tudattal bírtak, 1941-ben világosan és határozottan nemzeti tudatra jutottak. Ennek a tudatosodásnak voltak igen érdekes aspektusai: így például a történeti Horvátország és a történeti Szerbia között elterülő teljesen vegyes jellegű területen a nemzeti tudatosodás abban az irányban alakult ki, hogy az ortodox vallásúak szerb tudatot, a katolikus vallásúak horvát tudatot vettek fel. A boszniai mohamedánok, valamint a szlovének azonban minden valószínűség szerint egyenesen az egységes délszláv nemzet tagjaivá lettek.

Bárhogyan alakul is Jugoszlávia további belső fejlődése, elmondhatjuk, hogy ez az egyetlen eset a kelet-európai kis nemzetek világában, ahol a realitásnak sikerült beérnie a vágyképeket, és ahol a vágyképek növekedését a realitások párhuzamos növekedése követte. Ezért a kelet-európai kis nemzetek között Jugoszlávia az egyetlen, ahol a nemzeti újjászületés kiterjeszkedő {1-516.} jellege és a politikai realitások aránylag összhangban maradtak egymással, és ahol a nacionalizmus agresszív jellege nem annyira a politikai keretek megszűküléséből és lélektani deformálódásából ered, hanem inkább az egész terület aránylag primitív voltából.

*

ROMÁNIA

Románia is bizonyos mértékig abban a helyzetben volt, mint Jugoszlávia, hogy ti. a modern nacionalizmus által felkeltett vágyaknak a realizálása lehetővé vált számára, és sikerült megvalósítania az Erdélyben és Besszarábiában élő románokkal való egyesülését. Ez az egyesülés azonban kevésbé szerencsés auspiciumok között valósult meg, mint Jugoszláviáé. Románia helyzetében a politikai irrealizmusnak lényegesen erősebb tényezői játszottak szerepet. Igaz, hogy a románság belsőleg egységesebb nemzet, mint a délszláv nemzet. Viszont az összes román 1918-ban történt egyesülése lényegesen kevésbé fundált dolog, mint a jugoszlávoké. A Jugoszláviában egyesült területek jó részére – Boszniára, Hercegovinára, Horvátországra, Szlovéniára, Montenegróra, Dél-Szerbia nagy részére – sem az összeomlott Habsburg és ottomán birodalom, sem más nem fog többé komoly igényt emelni. Ezzel szemben Erdélyben Románia igazi ellenfele nem a Habsburg Birodalom volt, hanem Magyarország, ami megmaradt a Habsburg Birodalom összeomlása után is. Hasonlóképpen Besszarábia fölött is ott maradt az orosz birodalom árnyéka. Ebben a helyzetben Románia 1918 utáni politikájában az irrealizmusnak ugyanazokat az elemeit lehet megtalálni, mint Lengyelországéban: egy pillanatnyi szerencsés történeti helyzetbe való belefelejtkezést és a realitásokkal való szembenézés elhalasztását.

{1-517.} GÖRÖGORSZÁG

Görögország politikai helyzetét szintén egy reális és egy irreális tényező szabta meg: a görög etnikum realitása és a bizánci görög nagyhatalom vágyképe. A modern görög állam lehetősége realitás volt a görög félszigeten, Macedónián és a görög szigeteken, de a bizánci görög birodalom vágyképe arra csábította a modern görög politikát, hogy ne mondjon le arról az egészen vékony, görög nyelvű parti területről, amely végighaladt az Égei-tenger egész északi és keleti partvidékén. Ez a politika az északi parton sikerre vezetett Bulgáriával szemben, de a keleti parton katasztrófába torkollott Törökországgal szemben. A lausanne-i békét követő népcsere187 bármennyire brutális volt is, azzal a felmérhetetlen haszonnal járt Görögországra nézve, hogy megszabadította egy reálisan nem fundált és szilárdan fenn nem tartható területi aspiráció ballasztjától. A megrázkódtatás belpolitikai továbbgyűrűzései tán ma sem ültek el teljesen, mégis, Jugoszlávia mellett Görögország az az ország, melynél az irreális vágyképek és a propagandisztikus öndokumentáció lélektani deformálódásai aránylag a legkevésbé jelentkeznek.

BULGÁRIA

Az újjászületett bolgár nemzet politikai célkitűzéseit az az egyszerű és nem is különösebben irreális célkitűzés szabta meg, hogy a Balkán bolgár nyelvű, összefüggő területen élő lakosságát egy államba egyesítse. Bizonyos szerencsétlen történelmi helyzetek és események azonban Bulgáriát ennél a lehetőségénél érezhetően szűkebb területre szorították. Az egyik ilyen szerencsétlen történelmi helyzet az volt, hogy a bolgárok estek legközelebb az ottomán birodalom centrumához, ennek következtében legutoljára tudtak nemzeti önállósághoz jutni, s a három másik balkáni nemzettel szemben a későn érkezettség helyzetében voltak. A török birodalom ereje határt szabott a Drinápolyra és környékére irányuló egykori, ma már szegre akasztott aspirációiknak, hasonlóképpen aktualitását vesztette a Szalonikire irányuló egykori {1-518.} aspirációjuk is. Azonban a két egymást követő vesztett háború szerencsétlensége azt is előidézte, hogy az Égei-tenger északi partvidékéért folyó szerb–bolgár és görög–bolgár huzakodásban teljességgel Bulgária maradt alul. Még súlyosabb volt azonban az, hogy a területi igényektől dominált, ám azokat a Habsburg Birodalommal szemben érvényesíteni még nem tudó Románia és Szerbia a bennük lévő nyugtalanságot és feszültséget Bulgária rovására igyekezett levezetni, éspedig meglehetős sikerrel. Ennek lett azután az a következménye, hogy Szerbiának a szerb–bolgár határ megvonásánál nemcsak a régtől fogva vitás Skopje-környéken sikerült berendezkednie, hanem az eredetileg kétségkívül bolgár nyelvűnek számító és Bulgária örökségének tekintett Štip, Bitolje és Ohrid területén is. Hogy ez így történt, abban a szerbség kétségtelenül erőteljesebb politikai alkatán kívül még közrejátszott az is, hogy a döntő pillanatokban a mindkét nép számára potenciálisan meglévő, az alapvető orosz–Habsburg és orosz–török ellentét közül az orosz–Habsburg ellentét vált döntővé és fontossá, ennélfogva a potenciálisan meglévő orosz–szerb és orosz–bolgár szövetségből az orosz–szerb szövetség vált aktuálissá, ami Bulgáriát egymás után kétszer automatikusan az oroszellenes táborba sodorta, s ezzel legnagyobb külpolitikai lehetőségétől fosztotta meg. Mindennek az eredménye a bolgár politikai és nemzeti élet egy bizonyos összeszűkülése és provinciálissá válása lett.

{1-519.} V. FEJEZET •
[Az európai egyensúly megbillenése]

[AZ EURÓPAI ÁLLAMKÖZÖSSÉG EGYENSÚLYTALANSÁGA]

[A Nem]zetek Szövetségének 1919–1939 közötti története nem más, mint egy kétségbeesett viaskodás annak a rettenetes hiánynak az elpalástolására, amit az államok közösségének, ezek között is mindenekelőtt az európai közösségnek az egyensúlytalansága okoz. Az egyensúly hiányát jogi és intézményes garanciákkal próbálták pótolni, és minél nagyobb volt az egyensúlytalanság, annál jobban igyekeztek tovább feszíteni a válság kitörésének meggátolására hivatott intézmények hálóját, és annál inkább teherbírásukon túl terhelték [meg] ezeket a jogi eljárásokat és intézményeket. Ez a kétségbeesett viaskodás a szankciók ügyében kulminált, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésre álló jogi eljárás, ti. a szankciók maradéktalan és százszázalékos alkalmazása óhatatlanul lyukat üt az európai egyensúlynak abban a rendszerében, mely a feltartóztathatatlanul közeledő európai német válság teherpróbáját lesz hivatva elviselni, míg az egyensúlyi szempontok érvényre juttatása kiköszörülhetetlen presztízscsorbulását jelenti annak az intézménynek, melyben az európai népek magasabb békerend utáni vágyódása megtestesül. Bölcs kompromisszumokkal és ügyes politikával sikerült az európai jövő hajóját e Szkülla és Kharübdisz között úgy átirányítani, hogy az keresztbe beleakadt mind a Szküllába, mind a Kharübdiszbe: az európai egyensúly is megbomlott, és a Nemzetek Szövetsége is presztízsét vesztette. Ennek a szempontnak a segítségével sokkal világosabban és sokkal mélyebben megérthetjük {1-520.} Eden188 és Laval189 vagy Eden és Hoare190 párharcának az értelmét, mintha az európai jobb- és baloldal ravasz intrikáit és az európai baloldal dogmatizmusát keressük mögöttük.

Az európai egyensúly 1918 után három tényezőn múlott: a hatalmi tényezőn, vagyis a nagyhatalmak és a kishatalmakból alakítható államcsoportok egymással szemben álló egyensúlyi helyzetén, az európai nemzetfeletti szervezet tökéletességén és a viták elrendezésére szolgáló elvek fejlettségén.

Ha a viták elintézésére vonatkozó elvek és eljárás fejlesztéséről beszélünk, akkor azonnal szemünkbe szökik az a rettenetes félreértés, ami 1918–1939 között az egész európai közösség életproblematikáját homályba borította. Rengeteg szó esett ugyanis a viták békés elintézéséről és a nemzetközi bíráskodásról191, mint a viták békés elintézésének egyetlen tökéletes eszközéről. A nemzetközi bíráskodás általánossá tétele azonban újból meg újból reménytelenül megakadt azon a ponton, hogy egyetlenegy ország sem volt hajlandó elfogadni a nemzetközi bíráskodás gondolatát a politikai viták elintézésére. Politikai viták alatt pedig, ha jobban megkapartuk a kérdést, kiderült, hogy nem értettek mást, mint területi vitákat; vagy ha értettek is mást, végeredményben a területi viták voltak azok, amelyeket semmi áron nem akartak a nemzetközi bíráskodás hatáskörébe engedni. Hogy ez így volt, azon valóban nem lehet csodálkozni, mert ha egyszer tudjuk, hogy a világ mai politikai fejlődési állapotában az állam az, amely végső viták esetén a legmaradéktalanabbul össze tudja fogni a maga alattvalóit, s őket a teljes odaadás és önfeláldozás hatékony lélektani és materiális kényszerűsége alá [tudja] vetni, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy egyetlen állam sem akad, amely kényszerítő ok nélkül hajlandó lenne területet feladni, s hajlandó lenne olyan nemzetközi szervezetbe belépni, amely őt területfeladásra jogilag vagy erkölcsileg kötelezhetné. Amióta a világ világ, minden föderáció úgy jött létre, hogy előzőleg létrejött a területi állománynak és egyáltalán a hatásköri állománynak egy bizonyos tartóssága, egy bizonyos stabilitása, s a föderáció már régen megszilárdult és tagjait egy {1-521.} nagy egységbe olvasztotta, amikor még mindig megmaradt belülről a föderáció tagjainak területi érinthetetlensége. Minden föderáció, amely valóban a tagok szövetkezéséből – és nem belső osztódásból – jött létre, a területi állománynak a merevségig menő stabilitását mutatja, amely éppen úgy csupán polgárháború útján változik meg, ahogyan a nemzetközi közösségben a területi állomány is háború útján szokott megváltozni. A nemzetközi közösségnek e mellett a jellegzetes vonása mellett a béke szempontjából teljesen terméketlen volt a nemzetközi vitáknak bírósági elintézésére vonatkozó rengeteg terv és elmefuttatás, mert a nemzetközi bíráskodás köréből éppen azok a viták voltak eleve kizárva, amelyek a békét fel szokták borítani. Hogy egy végső jellegében nemzetközi közösségen belül a szükségessé váló területi változások háború nélkül tudjanak létrejönni, arra eddig egyetlenegy, valamennyire is sikerrel működő rendszer létezett: éppen a sokat csúfolt európai egyensúlyrendszer, amely éppen a sokat szidott területi kompenzációk rendszerével érte el azt, hogy a bármelyik ponton szükségessé és kikerülhetetlenné vált vagy egyéb okból megindult területi változások ne okozzanak európai pánikot és általános katasztrófát, hanem egy közmegegyezéssel elhatározott és átgondolt rendbe illeszkedjenek bele, amelynek a legfőbb alapelve az, hogy minden területi kérdés, területi vita és területi változás az európai közösség közös ügye. A népeknek és országoknak az a csereberéje, amely ezen a rendszeren belül a 17. és 18. században kialakult, először a 19. század elején, a bécsi kongresszuson kapott mélyebb erkölcsi tartalmat, amikor Talleyrand192 bevezette a legitimitás gondolatát, ami az európai területi állomány széles körben való stabilitását tette lehetővé, és csak az ennek alapján meg nem oldható kérdések számára hagyta meg a népek és területek régi csereberéjének a rendszerét. Ami a 19. század folyamán és a 20. század elején e téren történt, az végeredményben nem volt más, mint a dinasztikus legitimitás helyébe egy demokratikus legitimitásnak az állítása: a nemzeti elv és az önrendelkezési elv formájában. Az 1918. év utáni Európában tehát megvoltak azok az elvi keretek, amelyek {1-522.} a területi kérdések stabilizálásának az elvi kereteit megadták volna. Ami hiányzott, az a területi változásokhoz szükséges eljárás volt, mert a régi eljárás: a nagyhatalmak koncertje és együttműködése által tudatosan számon tartott intézeti [sic!] mederben tartott területi változások rendszere kompromittálva volt, ami nagyon üdvös lett volna, ha lett volna helyette más eljárás. Ilyen azonban nem volt, s minthogy ezenfelül egyensúly sem volt, az 1918. évi Európa mindinkább a területi változásoktól való görcsös félelemben élt, és abban a hitben, hogy területi változások esetleges megindulása az egész európai rendszer felborulásához vezet. Minthogy pedig ettől való féltükben a területi változásokat odáig halogatták, amikor egyszerűen nem tudtak velük mit kezdeni, sikeresen elérték velük azt, hogy a megindult területi változások valóban az európai rendszer felborulásához vezettek.

*

Ebben a helyzetben az európai egyensúly régi szerkezete, amely végeredményben a francia hatalom és a német hatalmat képviselő Habsburg-ház egyenrangú rivalitásán és az angol hatalom egyensúlyozó szerepén alapult, a maga feladatát többé nem teljesíthette, s új elgondolásnak kellett a helyébe lépni. Ez az új elgondolás logikusan nem lehetett más, mint a Németországgal szomszédos és egy esetleges német expanzió által fenyegetett államok szilárd és biztos készenléte a teljes együttműködésre abban az esetben, ha az egységes Németország részéről csakugyan hódító törekvések mutatkoznak. Ez az elgondolás olyan erődvonalat jelentett volna, mely lényegileg egy angol–francia–olasz–jugoszláv–magyar–csehszlovák–lengyel kooperáció lehetőségén alapszik. Egy ilyen szerkezetnek a lényege nem az előre kirajzolt és önmagában is nemzetközi feszültségre vezető szövetségi rendszer, hanem inkább a nemzeti függetlenségnek és az európai felelősségtudatnak olyan közös tudata, mely a veszély idején minden különösebb szövetségi megkötések nélkül is automatikusan működésbe lép. Tudjuk, hogy ilyen szerkezet nem létesült, illetőleg csődöt mondott: bizonyos részben egyáltalán {1-523.} nem jött létre, bizonyos részben pedig túl merev formákat vett fel. Az első feltétel, hogy egy ilyen szerkezet működjön, az lett volna, hogy realista módon tudomásul veszi a német politikai egység tényét, és ennek a ténynek a felismeréséből indul ki.

Ez a tényekkel való szembenézés azonban nem történt meg: tudjuk, hogy az 1918 utáni francia politika központi tétele az volt, hogy Ausztriának Németországgal való egyesülését meg lehet és meg kell akadályozni, s ehhez képest minden alkalmas és alkalmatlan eszközzel igyekezett megtámogatni az osztrák függetlenséget. Ez a politika, mely nem számolt a tényekkel, az esetleg agresszívvé váló Németország elleni védekezés első vonalát egy osztrák–cseh védelmi vonalban vélte megtalálni, s miközben felesleges politikai és anyagi energiát fektetett bele ebbe az elgondolásba, elhanyagolta azt a második vonalat, amely az egyedül lehetséges szilárd bástya lett volna, ami egy esetleg agresszívvé váló német politikát kezdeti sikerek nélkül is vissza tud szorítani.

Így következett be, hogy a feleslegesen erőltetett osztrák–cseh erődvonal után rövid időn belül összeomlott az elegendően elő nem készített második erődvonal is, úgyhogy a német expanziót csakis egy harmadik vonalon, Amerika és Oroszország bevonásával lehetett feltartóztatni.

*

[FRANCIAORSZÁG]

Bármennyire világos is a háború utáni francia politika reménytelen belső ellentmondása, ez az ellentmondás nem valami oktalan elvakultságból, hanem a félelmeknek, a tényeknek és az eszméknek egy bizonyos zsákutcás helyzetéből származik. A legokosabb és legelőrelátóbb ember sem követhetett volna lényegesen más politikát, mint amit Franciaországnak nem mindig okos és nem mindig előrelátó politikusai követtek. Mindenesetre azonban érdemes kirajzolni az okosságnak és előrelátásnak azokat az elérhető és optimális lehetőségeit, amelyeket a francia politika a lehetőség határain belül sem futott ki. Egy félelem nélküli, okos {1-524.} és előrelátó francia politika kétségtelenül nem bazírozott volna olyan szerződések szentségére, amelyeket az ellenpartner szüntelenül kényszer hatása alatt aláírt diktátumnak minősített, s egy okos és előrelátó politika kétségtelenül hamarabb és kevesebb huzavonával ejtette volna el a versailles-i békeszerződésnek azokat a rendelkezéseit, amelyeket nem lehetett „locarnizálni”. Egy okos és előrelátó francia politika továbbá kevesebb pénzt, politikai és jogi erőfeszítést fektetett volna bele Ausztria önállóságának biztosításába, ellenben minden energiáját és tekintélyét belefektette volna abba, hogy stabil módon rendezze az Ausztrián túli kis államok egymás közötti marakodását, s belőlük egységes és ellenálló tömböt építsen ki. Egy ilyen politika továbbá jobban felismerte volna Olaszország kulcshelyzetét az európai egyensúly rendszerében, s egészen nagy áldozatoktól sem riadt volna vissza a francia–olasz kooperáció érdekében. S végül: az adott körülmények között legalábbis többet próbált volna tenni a lengyel–orosz feszültség enyhítéséért.

*

[OLASZORSZÁG]

Az olasz egység azonban nem az olasz nemzet elemi erejű erőfeszítésének a hatására [jött létre], hanem szerencsés diplomáciai sakkhúzások és hazafiak egy kis elszánt és bátor csoportjának a munkájára. Az olasz egység nem vált az olasz nemzet egészének olyan egyetemes megrázó élményévé, mint amilyenné a francia állam, a francia nemzet számára a francia forradalomban. De még annyira sem, mint amennyire ügyévé vált a német egység a német nemzetnek. Ahogyan a bismarcki politika folytán a hatalmi politika egyedülvalósága vált a német nemzet félrevezető politikai jelszavává, úgy vált a cavouri politika sikerének a hatása alatt a ravasz diplomáciai lavírozás és az időben a győzteshez való állás az olasz nemzet félrevezető politikai élményévé. Ennek a beállítottságnak az egyenes függvénye az olasz katonai teljesítmények értékének a csökkenése. Annak a ténynek, hogy az olasz nép a 20. század elején is inkább csak passzív szemlélője {1-525.} volt az olasz egységnek és az olasz államiságnak, volt a furcsa rekompenzációja az olasz intelligencia túlzott érzékenysége a nemzeti hiúság kérdéseiben, az olasz nemzeti önbizalom abnormális kilengései az irreális öntudat és a túlzott meghunyászkodás között. Nyilván komoly komponense volt ez az egész komplexum a fasizmus uralomra jutásának is, aminek természetesen megvoltak a más politikai és társadalmi komponensei is: a társadalmi tekintélyek válsága, a tömegek politikai aktivitásának a hiánya stb. stb. A fenti kép vázlatos lehet és hiányos: nincs sem elég helyünk és időnk, sem elég tényismeretünk arra, hogy az olasz nemzet politikai-lélektani zsákutcáját minden részletében feltárjuk. Egy ilyen munka Ferrero tollát, tényismeretét és lényeglátását kívánná meg. Itt elég annyit megállapítani, hogy ahogyan Franciaország a kóros félelem lélektani állapotában élt, úgy élt Olaszország a céltalan presztízspolitika és a céltalan machiavellizmus programjának a terhe alatt, s ami mind a két esetben súlyosbította a helyzetet, ezek az indulatok és programok nemcsak egy kis zárt rétegnek a dolga voltak, hanem tömegindulatok és tömegesen vallott közhelyek.

Egy realistább és hiúsági szempontokra kevésbé néző olasz politika kétségtelenül nem csinált volna nagy esetet Dalmáciából és általában az Adriai-tenger keleti partvidékének az uralmából. Egy realista olasz politika kétségtelenül nem történelmi reminiszcenciákon, hanem az ottani lakosság hangulatán mérte volna le és döntötte volna el, hogy érdemes-e és lehet-e Olaszországnak Nizzát és Korzikát irredenta területeknek s azok népeit idegen uralom alatt álló olaszoknak tekinteni. Egy realistább olasz politika lehet hogy együtt haladt volna a német politikával, ha a gyarmati uralom és a gyarmati területek feltárásának közössé tételéről mint a nyersanyagok igazságos elosztásáról lett volna szó, de kétségtelenül tudott volna idejében elválni ettől a politikától abban a pillanatban, midőn nyilvánvalóvá lett, hogy nem igazságtalanságok reparálásáról, hanem a németek európai hegemóniájáról van szó.

{1-526.} MAGYARORSZÁG

Az európai egyensúly megbillenésének következő neuralgikus pontja Magyarország pozíciója. Bemutattam már azt a megrázkódtatást, amit Kelet-Európában a három történeti állam összeomlása okozott. Ez a megrázkódtatás kétségtelenül Magyarországon volt a legnagyobb. Egyrészt azért, mert abban a fejlődésben, mely a történelmi határok helyébe az etnikai határokat léptette, Magyarországnak csak vesztenivalója volt, ellentétben Cseh- és Lengyelországgal, melyek ezen a réven ha vesztettek is sokat, nyertek is valamit. Másodszor azért, mert Magyarország felosztása az etnikai elvnek ellenkező irányba való teljes áthágásával történt meg, ami teljességgel belérögzítette a magyar politikai közvéleménybe azt a félrevezető elképzelést, hogy az etnikai elv végeredményben humbug, és a történeti keret visszaállítása lehetséges.

E tényezők együttes hatására állt elő az a helyzet, hogy Magyarország nemcsak a Nemzetek Szövetségének a politikájával, hanem egyúttal minden kelet-európai föderatív szervezkedéssel azzal a gyanakvással állott szemben, hogy mindezek az őt ért igazságtalanság állandósítását és reparálhatatlanná tételét vannak hivatva biztosítani. Sokat beszélnek arról, hogy mindez nem lett volna így, ha Magyarországon nem egy arisztokratikus-feudális kisebbség uralkodik, amely az irredenta és revizionizmus ügyét kizárólag azért tartja szőnyegen, hogy a belpolitikában elterelje a figyelmet a földreform és a demokratikus átalakulás szükségességéről, kifelé pedig az elvesztett területek visszaszerzésével együtt a földbirtokosoktól elvett nagybirtokokat is vissza tudja szerezni a saját osztályának. Átlagos középosztályi magyarok úgy reagáltak erre a beállításra, mint legszentebb érzelmeik sárba rántására, és rengeteg kárba veszett fáradságot pazarolnak el annak bebizonyítására, amit maguk sem hisznek egészen, hogy ti. Magyarország nem feudális ország. A kérdés ugrópontja azonban nem itt van, hanem abban, hogy a revizionizmust a feudalizmusból származtatni: filius ante patrem. A kelet-európai politikai hisztériának taglalása elegendőképpen bemutatta, hogyan {1-527.} hatnak vissza a nemzeti élet bizonytalansága, a területi státus nem végleges volta, a területi viták és a területi sérelmek az országok demokratikus fejlődésére. Nem a revizionizmus származik a feudalizmusból, hanem a feudalizmus a revizionizmusból. Nem abban az értelemben, mintha a revizionizmus feudális társadalmi erőket és tényezőket tudna létrehozni ott, ahol nincsenek. Ebben az értelemben a revizionizmus éppen úgy nem tud feudalizmust létrehozni, mint ahogy a feudalizmus sem tud revizionizmust létrehozni: mind a két jelenség teljesen más síkon fekszik. Az egyik egy politikai indulati komplexum, a másik egy társadalmi szerkezet; az összefüggésük abban áll, hogy a revizionizmus alkalmat és lehetőséget ad a feudális tényezők defenzívájára, a demokratikus vívmányok korlátozására és a demokratikus fejlődés megállítására – különösen olyan szerencsétlen szituációban, ahol a területi sérelem a történeti élmények síkján szorosan össze van kapcsolva az európai demokráciák győzelmével. Magyarországon az utolsó húsz esztendőben háromszor is lehetett ennek az összefüggésnek a közvetlen bizonyítékait megfigyelni, amelyek meglehetősen feledésbe mentek. Először 1919-ben, amikor Magyarországnak egy teljes lendülettel nekiinduló demokratikus kormánya volt, amely egyik napról a másikra omlott össze akkor, amikor nyilvánosságra kerültek a Magyarország megszállását szabályozó demarkációs vonalak.193 Kevesen tudják Nyugat-Európában, hogy a bolsevizmusnak ezután történt magyarországi uralomra jutása szorosan összefüggött azzal a reménnyel, hogy az akkor a nyugat-európai demokráciákkal harcban álló bolsevizmus alkalmat és lehetőséget fog adni a Magyarországot fenyegető területi státus megváltoztatására. A magyarországi kommunizmus ha nem is nacionalista jelszavakkal, de nacionalista indulatok által támogatva jutott uralomra, s első dolga volt néhány észak-magyarországi várost a csehektől visszafoglalni.194 A kontraszt kedvéért azt lehetne mondani, hogy a kommunizmus volt a revizionizmus szülőanyja. Természetesen ilyenről szó sincsen: a kommunizmus éppen úgy nem szülőanyja a revizionizmusnak, mint ahogy a feudalizmus {1-528.} sem az. Mindkét esetben a revizionizmus egyszerűen párhuzamos egy antidemokratikus tendencia érvényesülésével, és oka [is egyben]. Ugyanez a folyamat megismétlődött fél esztendővel később, amikor a kommunizmus bukása után Magyarországon egy ellenforradalmi kormány jutott uralomra, melyen belül azonban egyelőre egyensúlyban voltak a demokratikus köztársasági és konzervatív feudális elemek. Ez utóbbiak csaknem órára meghatározható pontossággal – elég a korabeli újságokat olvasni – akkor kerültek túlsúlyba, amikor a Magyarországot érintő végleges békefeltételeket nyilvánosságra hozták. Végül harmadszor is megismétlődött ez a folyamat: a harmincas évek közepén egy új, igen komoly irodalmi és politikai demokratikus mozgalom indult el Magyarországon, egy komoly európai és demokratikus nacionalizmus jegyében; ennek a mozgalomnak a sorai a harmincas évek végére teljességgel szétzüllöttek, és teljes zsákutcába jutottak egyszerűen azért, mert a területi revízió lehetőségei megjelentek a láthatáron, s egyszerre gyanússá tettek minden olyan konsziderációt, amely nem ezt tekintette Magyarország első számú problémájának.

A revizionizmus teljességgel sterillé és irreálissá tette a magyar politikát, ugyanakkor provokálta és kölcsönösen életben tartotta a kisantant195 nevű államképződményt, amelyet a francia politika nolens volens támogatott, mert hiszen logikusan támogatnia kellett a kelet-európai kis államok minden, valamennyire is [ellenállást] mutató csoportosulását. Ez az államcsoport azonban egyúttal a francia politika csődjét is jelentette, mert nem az összes kelet-európai kis államot egyaránt fenyegető életveszedelem ellen volt elsősorban irányozva, hanem egy másik kelete-urópai kis nép ellen, és a döntő pillanatban a német expanzióval szemben nem mutatott ellenállást. Csehország nem mutatott, mert helyzeténél fogva nem mutathatott, Románia nem mutatott, sok egyéb okból azért sem, mert nem Németországgal volt szomszédos, tehát nem osztozott teljes mértékben a Németországgal szomszédos kis nemzetek jogos félelmében, Jugoszlávia pedig csak abban a pillanatban mutatott ellenállást, amikor már {1-529.} saját maga is csaknem száz százalékig körül volt kerítve, addig azonban elfedte előle a német veszedelmet Ausztria ál-létezése, aminek folytán egy időben még bizonyos jugoszláv–német érdekközösség is mutatkozni látszott a tekintetben, hogy a Habsburgok restaurációja ne történjék meg.

Egy realistább magyar politika kétségtelenül különbséget tudott volna tenni fenntartható etnikai igények és fenn nem tartható történeti igények között. Ha ezt a különbségtételt teljes világossággal megteszi, akkor a kisantant államok ideges ingerültségi állapota is alacsonyabb fokon maradt volna, ha nem is siettek volna visszaadni a magyarlakta területeket; egy ilyen lehetőség mégis inkább a diszkusszió lehetőségén belül maradt volna, és megteremtette volna annak a pszichológiai előfeltételét, hogy a döntő pillanatban egy etnikai alapon való határmódosítás biztosítsa azt, hogy a belső erődvonal Magyarország belépésével összezárul. Így azonban a Németországgal szomszédos európai országok belső erődvonala, melynek keleten egy jugoszláv–magyar–lengyel kooperációnak kellett volna pillérül szolgálnia, ezen a helyen két ponton is végzetesen lyukas volt, és az egyik lyukat Magyarországnak hívták.

CSEHSZLOVÁKIA

A másik lyukat Csehszlovákiának hívták, pontosabban Szlovákiának. Ez egy kicsit furcsán hangzik, hiszen Csehszlovákia kezdettől fogva az egyik legszilárdabb, mondhatni ortodox tagja volt a francia biztonsági rendszernek. Ez azonban nem változtat azon, hogy elhelyezkedése és konstrukciója olyan volt, hogy a német hegemonikus törekvések szempontjából végül is nem bástya lett, hanem kitörési pont. Az a téves elképzelés, hogy Csehszlovákia egyáltalán bástya lehet, szorosan összefügg az egész európai rendszer és az egész német válság neuralgikus pontjával, Ausztriával. Minthogy 1918 után az európai biztonsági politika vezetői abban a téves hitben éltek, hogy létezik egy osztrák nemzet, s ebben a nemzetben megvan az akarat és a {1-530.} szándék egy független Ausztria fenntartására, ennélfogva Németországnak a kordában tartását mindenekelőtt az osztrák függetlenség erősítésével akarták elérni. Ebből logikusan következett, hogy ennek a legbelsőbb erődvonalnak Ausztria mellett természetszerűen Csehország volt a másik tagja. Ez az elképzelés azonban egy végzetes és kártékony illúzióhoz [fűződött], mely közvetett okává lett a hátrább álló, igazi erődvonal elhanyagolásának és szétzilálódásának s ezen keresztül az európai rend összeomlásának. Ausztria és a történeti Csehország nem vállalhatott Németországgal szemben semmiféle bástyaszerepet, egyszerűen azért, mert Ausztria teljesen, a történeti Csehország pedig egyharmadában német volt, a német bel- és külpolitika minden mozdulatára és a német lelkiség minden indulatára vagy hisztériájára mint belügyre reagált. Ausztriát és a történelmi Csehországot bástyának tekinteni annyit tett, mint azt remélni, hogy a tűz meg fog állni a puskaporos toronynál csak azért, mert tiszteli a versailles-i békeszerződés határmegállapító rendelkezéseit. Ha az osztrák Anschluss idejében, vagyis 1918-ban megtörténik, akkor mindenki előtt nyilvánvaló lett volna, hogy Csehország speciális helyzetben van. Másodlagos kérdés, hogy a történeti Csehország megmarad-e, vagy a szudétanémetek leválva Németország és a cseh nép, melyet körös-körül háromszáz fokban német állam és német nép vesz körül, életveszedelem nélkül nem lehet tagja, pláne tartópillére egy németellenes koalíciónak. Ha azonban ez így van, akkor világos, hogy Csehszlovákia szerkezete végzetesen nyugtalanító a kelet-európai államrendszer szempontjából. Mert amennyire igaz, hogy a cseh nép elhelyezkedésénél fogva csakis európai garancia, állandó semlegesítés vagy valamilyen speciális arrangement útján őrizhető meg, és ki kell kapcsolni a Németország elleni közvetlen akció kötelezettségéből, annyira világos, hogy Szlovákia valóban tartópillére kell hogy legyen egy németellenes kelet-európai erődvonalnak, mint a lengyel–magyar–jugoszláv kooperáció negyedig tagja, mert hiszen nélküle a lengyel–magyar–jugoszláv kooperáció is lyukas marad.

{1-531.} Hogy ez mennyire így van, azt világosan mutatják a München utáni események. Minthogy Csehszlovákia létezett, és úgy volt megszerkesztve, ahogy volt, minthogy Münchenben a cseh nép kiszolgáltatott állapota jutott napvilágra és vált realitássá, s minthogy ez a Csehország nemcsak a történeti cseh államnak, hanem egész Csehszlovákiának is a központja volt, ennek az lett a következménye, hogy Németország abban a pillanatban, amint Prágában hegemóniát tudott gyakorolni, egyúttal hegemónia lehetőségéhez jutott egész Szlovákiában is, és mint egy ék, hasíthatott bele a kelet-európai népek létrejönni akaró frontjába. A németek szlovákiai hegemóniája akadályozta meg azt, hogy Magyarország, mely ebben az időben – revizionizmus ide, revizionizmus oda – Lengyelországgal akart egy politikát csinálni, ezt a politikát merje csinálni a végső konzekvenciáig.

Minden eddigi fejezet végén kitértünk arra, hogy ebben vagy abban a szituációban egy realistább politika mit csinálhatott volna. Csehszlovákia esetében úgyszólván lehetetlen erre a kérdésre felelni. Bármennyire benne volt is Csehszlovákia 1918–1938 közötti politikájában az európai helyzet minden ellentmondása, mégis nagyon nehéz megmondani, hogy egyáltalán mit tehetett volna. Egy előző helyen rámutattunk arra, hogy a cseh népnek szembe kellett volna néznie azzal az alternatívával, hogy vagy történeti alapon építi fel a maga államát, és akkor nincs Csehszlovákia, csak Csehország, vagy etnikai és nyelvi alapon, és akkor szembenéz a szudétanémetek leválásával. Arra valóban szükség lett volna, hogy ezzel az alternatívával a politikai elvek síkján szembenézzen. Ennek a gyakorlati konzekvenciáit azonban borzasztó nehéz lett volna levonnia, mert a szudéták leválásával annyira meggyengült volna Csehország, hogy végül Szlovákiát sem tarthatta volna meg, nem is beszélve arról, hogy a kelet-európai államrendszer szempontjából így is ugyanazokat a veszedelmeket jelentette volna, mint amiket fentebb leírtunk. Kétségtelen, hogy gyakorlatilag könnyebb lett volna Szlovákiáról lemondani és a történeti Csehországhoz ragaszkodni, azonban ez a megoldás végeredményben a kelet-európai {1-532.} fejlődés irányával ellentétes és anakronisztikus lett volna, és esetleg még úgy sem biztosította volna teljesen a cseheket a szudétanémetek leválása ellen.

Sokat kritizálták Csehszlovákia politikáját azért, mert ha ezt a végső szembenézést nem tette is meg, még mindig lehetett volna hajlandó bizonyos áldozatokat hozni a Magyarországgal való kooperáció érdekében, s így lehetőséget adni egy lengyel–csehszlovák–magyar–jugoszláv politikai front létrejöveteléhez. Ehhez nyilvánvalóan az kellett volna, hogy Csehszlovákia belemenjen Magyarország felé a területi revízióba. Csehszlovákia helyzete azonban annyira ellentmondó és zsákutcás volt, hogy ezt sem tehette meg halálos veszedelem nélkül, mert bármennyire fölösleges volt is, hogy 1918-ban olyan magyar területeket kebelezett be, melyeknek sem etnikai, sem történeti közük nem volt hozzá, ha egyszer ezt megtette, nem vállalhatta a Magyarország felé való etnikai határrevíziót azért, mert ez nolens volens magával hozta volna a Németországgal szemben való etnikai határrevízió felvetődését s vele együtt Csehország egész helyzetének a katasztrofális felborulását. Hiába volt eredetileg különbség a történetileg Csehországgal összefüggő szudéta területek s az azzal össze nem függő magyar területek között, éppen Csehszlovákiának nem történeti, hanem etnikai alapon nyugvó szerkezete hozta egy síkra ezt a két problémát, s tette elkerülhetetlenné, hogy ha az egyik felvetődik, felvetődjék a másik is. S azt is nagyon tanulságos tudnunk, hogy a szerencsétlen csehszlovák–magyar határ milyen szempontnak köszönhette születését. Azt hangsúlyozták, hogy Csehszlovákiának azért van szüksége egy lehetőleg minél hosszabb Duna-határra, mert csak ezáltal válhat igazi dunai országgá. Ez az argumentum elsőre igen stupidusan hangzik: miért kell Csehszlovákiának dunai országgá lennie, ha egyszer nem az, ha pedig a Dunába ömlő folyói révén úgyis az, akkor miért kell ezt a dunai jellegét egy lehetőleg hosszú Duna-határral megerősítenie? Úgy hangzik ez, mintha azt mondanánk, hogy Németországnak szüksége van Triesztre, mert csak ezáltal válik igazán mediterrán országgá, és {1-533.} Angliának szüksége van Bretagne-ra, mert csak ezáltal válik igazán kontinentális országgá. Miért kell egy országnak annak lennie, ami nem? Ebben az elsőre ostobán hangzó jelszóban azonban egy mélyebb és lényegesebb tendencia húzódik meg: Csehszlovákia egzisztenciális bizonytalanságának az érzése s az az elképzelés, hogy minél erősebben és minél mélyebben nyúlik át Csehszlovákia a maga Németországtól fenyegetett területeiről a kelet-európai államrendszer területébe, annál inkább biztosítva van a német veszedelemmel szemben. Természetesen a megoldás irreális volt: Csehszlovákiát éppen a dunai határ akadályozta meg abban, hogy kelet-európai szomszédaival stabilizálja a maga viszonyát. A balkezes elgondolás mögött azonban egy nagyon reális félelem húzódott meg: annak az érzése, hogy a cseh nép bizonytalan, kiszolgáltatott, veszélyeztetett állapotban van. Ha az osztrák Anschluss mesterséges elhalasztása – mert ami 1918–1938 között történt, azt másnak, mint elhalasztásnak alig lehet minősíteni – elmarad, akkor valószínűleg Csehszlovákia is parancsolóbb formában találja magát szemben a valósággal való szembenézés követelményével, s akkor talán kevesebb reményét helyezte volna olyan halva született segítségekbe és támasztékokba, mint az osztrák önállóság, egy hosszú dunai határ és más hasonlók.

LENGYELORSZÁG

Így jött létre az a helyzet, hogy mikor végül bekövetkezett az európai szisztémáknak az a felbomlása, amelyre 1918 óta előre láthatóan fel kellett volna készülnie minden érdekelt országnak, akkor az egész kelet-európai államrendszerből egyedül Lengyelország állt a helyén, s az is összeomlott alig egy hónap alatt, sok egyéb ok között azért is, mert nem volt sem oldalvédje, sem hátvédje. Hogy oldalvédje miért nem volt, azt az előbb láttuk. Hogy miért nem volt hátvédje, sőt miért kapott egy hátbatámadást, azt kell most megnéznünk.

Már egyszer rámutattunk arra, hogy Lengyelországnak is {1-534.} ugyanaz volt az alapvető problémája, mint a másik két kelet-európai történeti nemzetnek, a csehnek és a magyarnak, hogy ti. szembe kellett volna néznie azzal a ténnyel, hogy Kelet-Európában a végleges határok a legtöbb ponton etnikai határok lesznek, s ennek a ténynek a konzekvenciáit le kellett volna vonnia. Minderre a történeti lehetőség és a történeti szükségesség 1918, Lengyelország helyreállítása után jött meg, illetőleg jött volna meg. Ez a pillanat páratlan lehetőséget nyújtott Lengyelország számára, mert különféle történeti tényezők együttes hatására az történt, hogy a Lengyelországot felosztó három nagyhatalom egyszerre omlott össze. De ez a szerencse egyúttal szerencsétlenség is volt. Lengyelország európai helyzetét végeredményben mégiscsak a két nagyobb néppel, a némettel és az orosszal való viszonya határozta meg.

Bármennyire lehetőséget nyújtott is 1918 arra, hogy Lengyelország mind Németország, mind Oroszország felé kedvező feltételek mellett állapítsa meg a maga határait, földrajzi elhelyezkedése mégis parancsolóan előírta számára nemcsak azt, hogy a történeti és az etnikai keretek között végleg válasszon, hanem azt is, hogy a két szomszéd között válasszon, és vigyázzon arra, hogy a kettő közül legalább az egyiket ne tegye véglegesen ellenségévé. Természetesen fontos volt az is, hogy egyik irányba se legyenek irreálisan előretolt határai, azonban ezenfelül minden oka megvolt arra, hogy igyekezzék a kettő közül az egyiket különösen melegen tartani.

A legtöbb szempont kétségkívül amellett szól, hogy ez az egyik az orosz legyen. Rengeteget kritizálták a versailles-i békének a német–lengyel határra vonatkozó rendelkezését, s rengetegen megjósolták, hogy az új világháború innen fog megszületni. Ez azonban legalábbis félrevezető beállítás. Azt mondhatnám, hogy az a tény, hogy az új világháború innen született meg, inkább optikai csalódás. Mondottam már, hogy a korridor és Posen nem annyira német, mint inkább porosz sérelem volt, s Németország azért tartotta őket számon, mert az osztrák Anschluss megtiltása folytán Németország – a wilhelminus Németország {1-535.} szerencsétlen örökségeképpen – még mindig egy megnövekedett Poroszország maradt. A versailles-i békeszerződésben megszabott német határ gondosan megszabott határ volt. A sziléziai határt népszavazás határozta meg.196 Posen és a korridor pedig mind etnikailag, mind történetileg túlnyomóan lengyel jellegű volt. Ha számba vesszük azt a gondolatot, hogy a kelet-európai határok tekintetében az etnikai határ ígért nagyobb stabilitást és nagyobb jövőt, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy Lengyelország a szintén etnikai alapon álló Németország felé egy etnikai határvonal húzását forszírozta, s hogy ez valóban sikerrel is járt.

Oroszországgal szemben ellenben volt egy történeti határ, amely sok száz kilométerrel beljebb haladt, mint az etnikai határ. Kétségtelenül lehetett volna argumentumokat találni amellett, hogy a lengyel–orosz határ ne legyen egészen szigorúan etnikai jellegű. A siker reményével lehetett volna pl. Kelet-Galíciát, mely az orosz közösségből a legjobban és a legrégebben kiszakadt, valamiféle speciális lengyel–ukrán arrangement alapján Lengyelországnál hagyni. A többi részen is lehetett volna Lengyelországnak egy bizonyos előnyt engedni, arra való hivatkozással, hogy lengyel területen belül nincsenek orosz szigetek, de az orosz terület tele van szórva lengyel szigetekkel. Sok mindent lehetett volna, de semmiképpen sem szabadott volna megtenni azt, ami történt: a határt egy győzelmes lengyel–orosz háború után Oroszország rovására optimális lehetőségekig kitolni kelet felé. Méghozzá mindezt egy olyan Oroszországgal szemben, amelyik éppen a világ legradikálisabb forradalmát élte végig, amelytől tehát mértéktartó eljárás esetén lehetett volna azt remélni, hogy a cárizmus történeti és nyelvi expanzió[jának] irányvonalait nem fogja mindenáron követni.

Rengeteg ok szólt amellett, hogy Lengyelország mindenekelőtt Oroszország felé biztosítsa magát egy hátbatámadással szemben, annál is inkább, mert hiszen bármilyen keserűek voltak is az orosz uralom emlékei 1918 után, mégiscsak egy olyan Oroszországgal állunk szemben, amely – bármilyen világuralmi {1-536.} terveket lehetett is neki tulajdonítani – speciálisan Lengyelország függetlenségével egyáltalán nem állott azzal az ellenségességgel szemben, mint a cári Oroszország.

Mindez nem így történt. A lengyelek éppúgy nem tudtak történelmük kedves városairól lemondani, mint a csehek vagy a magyarok. Így jött létre az a helyzet, hogy Lengyelország a döntő pillanatban hátvéd nélkül maradt, s a Németország nekivadulása esetére felállítandó belső és külső erődvonal a lengyel–orosz ellentét folytán nem volt egymással koordinálva.

SZOVJET-OROSZORSZÁG

A német hegemónia megdöntésére szükséges belső és külső erődvonal azonban nemcsak a lengyel–orosz ellentét miatt nem volt egymással koordinálva, hanem a miatt az egész politikai lélektani állapot miatt [sem], melyet Szovjet-Oroszország a „kapitalista” világgal szemben érzett. Ez a beállítás abból indult ki, hogy Oroszországot a kapitalista világ – elsősorban annak nyugati hatalmasságai, Anglia és Franciaország, valamint azok kelet-európai csatlós államai – létében és forradalmi vívmányaiban fenyegeti. Ez az elképzelés radikálisan téves volt: éppen úgy, mint sok más európai nemzet katasztrofális téveszméje, ez is egy félrevezető történeti élményből származott, az 1917 utáni angol–francia instigációra folyó orosz polgárháború rettenetes emlékéből. Szovjet-Oroszországból, egy felszabadult forradalmár országból ez az élmény csinált egy félelmektől és rémképektől gyötört, bizalmatlanul befelé fordult országot. Semmi kétség abban, hogy a kapitalista világ nem nézte jó szemmel Szovjet-Oroszország létezését, s örömmel látta volna a kommunista rezsim összeomlását. Semmi kétség, hogy ahol kapitalista érdekek befolyással tudtak lenni a külpolitikára, ott igyekeztek ebben az irányban is hatni, azonban mindez nem változtat azon, hogy Szovjet-Oroszország, ha egyszer megszilárdult, akkor egy meghatározott területen elhelyezkedő országgá vált, s kommunizmus ide, kommunizmus oda, külpolitikai és háborús konstellációit {1-537.} elsősorban nem a kommunista-kapitalista ellentét, hanem a területi elhelyezkedésnek és a lélektani komplexumoknak az a különleges együtt hatása határozta meg, amelyet eddig minden háború döntő okának ismertek fel. Ebből a szempontból pedig világos volt, hogy Oroszországnak 1917-ben fixált angol–franciagyűlölete és nem sokkal utóbb fixált németszimpátiája Oroszország területi elhelyezkedése szempontjából téves és irreális, mert ha valaki meg fogja támadni Oroszországot, az nem Anglia és nem Franciaország lesz, hanem Németország.

Ma szerte a világon baloldali körökben van egy kötelező sematikus magyarázata az 1933–1941 közötti külpolitikai fordulatoknak, mely azt a katasztrofális tényt, hogy az európai önvédelem 1938-ban és 1939-ben Németországgal szemben nem funkcionált, egyszerűen a kapitalisták sötét intrikáira vezeti vissza, mellyel Szovjet-Oroszország összeomlását akarták előkészíteni. Bármennyire lesújtó véleményem van is a kapitalisták külpolitikai koncepcióival szemben, azt kell mondanom, hogy ez a beállítás legalábbis primitív. Az európai államrendek összeomlását legalább annyira idézte elő Szovjet-Oroszország bizalmatlansága a nyugat-európai államokkal szemben, mint a nyugat-európai államok bizalmatlansága Szovjet-Oroszországgal szemben. S hogy ez a bizalmatlanság 1938-ban az oly nagy gonddal felépített francia–szovjet konstrukció összeomlásával197 járt, azt minden kapitalista és kommunista intrikánál mélyebb tények idézték elő, s ezek a tények nem voltak sem kapitalista, sem kommunista jellegűek, sőt nem voltak hitlerista tények sem; mindezeket megelőző s mindezeknél állandóbb tények voltak, s állottak hétmillió németből Ausztriában és hárommillió németből Csehszlovákiában. Közelebbről és világosabban szólva: állottak abból az elkerülhetetlen tényből, hogy nem lehet európai háborút indítani azért, hogy tízmillió német, aki minden jel szerint egy népszavazáson is németnek vallotta volna magát, és Németországhoz kívánt volna csatlakozni, ne csatlakozhasson Németországhoz. Ezen a ponton kell az európai államrendszer fekete napjának, Münchennek az értelmezését megtalálnunk.

{1-538.} MÜNCHEN

Az európai államrendszer fekete napjának, Münchennek az értelmezése körül van egy München-párti és egy München-ellenes séma. Nem akarom részletesen taglalni ezeket a sémákat, elég annyit tudnunk, hogy a München-ellenes séma szerint München – sőt már azt megelőzően az Anschluss is – azért volt szörnyű katasztrófája az európai rendnek, mert a kollektív biztonság és a Nemzetek Szövetsége politikájáról visszatértek a hatalmi egyensúly és a nagyhatalmi koncert politikájára, és mert engedékenynek mutatkoztak Németország háborús fenyegetésével szemben. A München-párti séma szerint – mely most a kelleténél is ritkábban hallható, lesz azonban idő, amikor megint a kelleténél is gyakrabban és erősebben fog hangsúlyozódni – ami Münchenben történt, kikerülhetetlen volt, az európai rend összeomlása végeredményben nem az Anschlusszal és nem Münchennel indult el, hanem a prágai bevonulással és Lengyelország megtámadásával.

A dolog kétségtelenül nem így van. München valóban fekete napja Európa politikai történetének, de nem azért, amiért a München-ellenes séma szokványos magyarázata azt indokolni szokta.

Mindenekelőtt legyünk tisztában azzal, hogy a Nemzetek Szövetsége és a kollektív biztonság politikája, még mielőtt Európában sor kerülhetett volna az alkalmazására, Mandzsúriában198, Chacóban199 és Abesszíniában olyan presztízscsökkenést szenvedett, hogy 1938-ban komoly súllyal már nem lehetett ezzel a politikával operálni. Ebben a helyzetben pedig nem is volt lehetséges más, mint visszatérni a hatalmi egyensúly politikájához, hiszen a hatalmi egyensúly egész politikája a béke lehető fenntartására való törekvésből született meg, és a hatalmi egyensúly politikája volt az egyetlen, amellyel még meg lehetett volna menteni az európai békét – ha nem is olyan szépen, mint a kollektív biztonság és a Nemzetek Szövetsége politikájával, de lényegesen gyakorlatibb módon. Münchenben nem az volt a tragédia, hogy a hatalmi egyensúly politikáját alkalmazták, hanem {1-539.} az, hogy nem alkalmazták, hogy egyáltalán semmiféle politikát nem alkalmaztak a blöff és a riadalom politikáján kívül. A hatalmi egyensúly politikájának pedig éppen az volt az egyetlen célja és értelme, amíg ez a politika hatékonyan működött, hogy csökkentse a blöff és a riadalom lehetőségét. 1938-ban az volt a legnagyobb szörnyűség, hogy a kollektív biztonság és a Nemzetek Szövetségének a húszesztendős ingatag uralma alatt teljességgel elfelejtődtek a nagyhatalmi koncert politikájának kitapasztalt és begyakorolt tradíciói, és az irányadó államférfiak között senki sem volt, aki ennek a politikának az alapelveivel tisztában lett volna. Naivitás azt mondani, hogy Münchenben az volt a tragédia, hogy a nagyhatalmi koncert politikáját alkalmazták, holott valami mást kellett volna, mert épp ellenkezőleg, a tragédia az volt, hogy egyedül a nagyhatalmi koncert politikáját lehetett volna alkalmazni, de nem azt alkalmazták.

Nem kellett volna hozzá Kaunitznak, Talleyrand-nak vagy Bismarcknak lenni, a 18. és 19. századi európai politika bármelyik másodrendű diplomatája meg tudta volna mondani, hogy mi az, ami Münchenben abszurdum volt.

Abszurdum volt mindenekelőtt a nagyhatalmak koncertjét játszani az összes nagyhatalom nélkül. Európában öt olyan nagyhatalom volt, amely a kelet-európai kis államok ügyeiben joggal tekinthette magát érdekeltnek; egy olyan koncert tehát, amely ez öt közül csupán négyet foglal magában, nem nagyhatalmi koncert, hanem – ha nem is támadó szövetség – legalábbis igen nyugtalanító akció az ötödik nagyhatalom szempontjából, s magától értetődően magával hozza azt a következményt, hogy ez az ötödik nagyhatalom igyekezni fog a másik négynek az együttműködését az első lehetséges ponton felborítani. Mint ahogy így is történt. Megjegyzendő, hogy a kelet-európai közép- és kis államok ebben a pillanatban alkottak még annyira összefüggő és különálló tömböt, hogy valamiképpen az ő képviseltetésükről is gondoskodni kellett volna, ha másképpen nem, Lengyelország szerepeltetésével. Ez azonban a kisebbik hiány volt, a döntő hiány Szovjet-Oroszország távolmaradása volt.200

{1-540.} A második abszurdum az volt, hogy Európában területi változást csináltak anélkül, hogy ennek alapelveit világosan meghatározták volna. Ahogyan a 19. század elején a legitimitás volt a területi elrendezés alapelve, úgy vált a 20. század legitimitásává az önrendelkezési elv. Ezt az elvet Münchenben félreérthetetlenül és világosan ki kellett volna mondani, ami annál könnyebben ment volna, mert hiszen – mint mondottuk – az osztrák és a szudéta Anschlussban nem az volt a legnagyobb baj, hogy megtörtént, hanem az, hogy ha meg kellett történnie, nem 1918-ban történt meg, s nem népsz[avazással]. Münchennek elsősorban az lett volna a feladata, hogy ezt a hiányt pótolja, és mindennél világosabban leszögezze, hogy az önrendelkezési elv alkalmazásáról van szó. Mindez nem történt meg. Az még nem lett volna szörnyűség, hogy az önrendelkezési elvet nem népszavazás formájában alkalmazták, hanem abból a – nagyban és egészben jogos – feltevésből kiindulva, hogy Kelet-Európában a nemzeti hovatartozást a nyelvi hovatartozás dönti el, a határokat a nyelvi statisztika alapján húzták meg. Az azonban katasztrofális volt, hogy a kimondott irányelv keresztülvitelénél az európai koncert egyszerűen megszűnt működni, és az összes részlet keresztülvitelénél szőröstül-bőröstül kiszolgáltatta szerencsétlen Csehszlovákiát Németországnak, amely maga szabta meg, hogy miféle statisztikákat fogad el hitelesnek, és azontúl is havonként újabb meg újabb listákat nyújtott be Prágában azokról a községekről, amelyeket a legújabb kutatásai értelmében német jellegűeknek talált.

E sorok írója elmondhatja magáról, hogy 1938-ban ugyanebben az értelemben ítélte meg az eseményeket, s akkori megítélését ma sem kell dezavuálnia. A müncheni aktust kikerülhetetlennek láttam, s bármennyire fájdalmasnak éreztem is a történeti cseh állam területének szétszabdalását, nagyobb emóció nélkül tudomásul vettem ezt a tényt, mint kikerülhetetlent, de ma sem felejtem el azt a pánikot, amivel három nappal a müncheni aktus után rájöttem, hogy a határvonás részletei teljességgel Németország kénye-kedvétől függenek. Emlékszem, milyen kétségbeesetten {1-541.} futottam ahhoz a genfi professzorhoz201, akit az akkori európai helyzet egyik éles szemű megítélőjének ismertem, s kérdeztem meg tőle: mi lesz ebből? Ő vállat vont, és azt felelte: „mit akar, ha az ember á-t mond, akkor b-t is kell mondania.” Teljesen igaza volt a maga szempontjából, mert ő tudta, hogy mi történt Münchenben, én pedig csak azt tudtam, hogy minek kellett volna történnie. Én azt hittem: az európai koncert összeült Münchenben, hogy a 18. és 19. század külpolitikai tradícióit folytatva tudatosan és nyugodtan rendezzen egy mérgességig tarthatatlanná vált területi helyzetet avégből, hogy megakadályozza a háborút. Ilyen tárgyalás az elmúlt kétszáz esztendőben nem egy volt, hanem ötven vagy száz, és közülük nem egy volt, amelyik teljes sikerrel járt. A professzor tudta azonban, hogy Münchenben nem ez történt, hanem valami egészen más: az egyik oldalon blöff volt, a másik oldalon riadalom, s a két nyugati nagyhatalomnak, amelynek az lett volna a dolga, hogy a szükségessé vált területi áldozatnak minél kíméletesebb és minél simább lefolytatását garantálja, az volt a legfőbb gondja, hogy megőrizze annak a puszta látszatát, hogy nem szolgáltatta ki a cseheket Németországnak. S még azt sem lehet mondani, hogy mindez a konkrét helyzetben kikerülhetetlen volt, mert olyan nagy volt a feszültség és idegesség. Chamberlain kezében volt a legnagyobb adu, az, hogy hajlandó volt lemondani a status quo merev fenntartásáról. Ezért az engedményért olyan árat és olyan garanciát szabhatott volna Hitlernek, amilyet akar. Követelhetett volna népszavazást, a részletekbe való teljes beleszólást stb. stb. Ő ellenben kiengedte ezt az adut a kezéből Berchtesgadenben, és azt várta, hogy Hitler hálából leborulván imádni fogja őt. Hitler pedig megérezte a cselekedet mögött álló riadalmat, és Godesbergben olyan impasszba szorította a legnagyobb kártyáját idő előtt kijátszó ellenfelet, amilyet még nem látott a politikai történelem.202

Ezen a ponton következik a harmadik abszurdum. Európai koncertet játszani úgy, hogy a résztvevők nem garantálják azt, amit nagy nehézségek árán és nagy eredményképpen létrehoztak, {1-542.} valóban az értelmetlenség non plus ultrája. Ha egyszer a nyugati nagyhatalmak belementek abba, hogy Németország és Csehország [között] etnikai határ létesüljön, akkor a legkevesebb, amit biztosítaniok kellett volna: a cseh etnikumú Csehország függetlensége, akár kívánják ezt a garanciát a csehek, akár nem.

Ami Münchenben történt, az nem volt egyensúlypolitika, nem volt nagyhatalmi koncert, sőt nem volt sötét reakcionárius intrika sem, hanem egyszerűen kapkodás. Nem kellett volna Kaunitznak, Talleyrand-nak vagy Bismarcknak lenni, a 18. vagy 19. század bármelyik másodrendű európai diplomatája megmondhatta volna, hogy nagyhatalmi koncertet az összes nagyhatalmak részvétele nélkül, az alkalmazott alapelvek világos körvonalazása nélkül és a létrehozott állapot valamiféle garantálása nélkül nem lehet csinálni.

A müncheni aktus és a prágai bevonulás közötti időszak volt az európai államrend legfélelmetesebb közjátéka. Egy fél esztendőn keresztül úgy látszott, hogy Németország ellentmondás nélkül tud berendezkedni egész Kelet- és Délkelet-Európában, ellentmondás nélkül haladhat tovább kelet felé, ha nem is évszázadokra, de legalábbis évtizedekre. Ha a hatalmi lehetőségek e teljességének pillanatában Németország élén olyan ember áll, vagy Németország élére olyan ember kerül, aki nem a hatalmi gesztusok ostoba, oktalan mitológiájában él, hanem művésze a hatalmi eszközök használatának, [akár] csak feleannyira, mint amennyire Bismarck volt, akkor ennek a hatalmi növekedésnek az útja és méretei megállíthatatlanok lettek volna. Az 1939-es prágai bevonulás azonban megmutatta, hogy Hitler nem művésze a hatalmi eszközök használatának, hanem egy paccer, aki a hatalmi gesztusok általa hirdetett mitológiájában maga is hisz. Ezzel érte el azt, hogy mielőtt még a hatalmi előretörés következő lépésével Lengyelország térdre kényszerítésére sor került volna, a prágai bevonulás olyan mérhetetlen meghökkenést és felháborodást váltott ki a nyugati világban, amelynek következtében megindult az az akció, mely hivatva volt az ő hatalmi {1-543.} expanzióját megállítani. Mindenesetre azonban ekkor már olyan áron, amit nem lett volna szükségszerű fizetni.

Akik azt hangsúlyozzák, hogy a hibák és mulasztások sorozata azzal kezdődött, hogy megengedték az osztrák és szudéta Anschlusst, s már ezeket meg kellett volna – akár háború árán is – akadályozni, mert csak így lehetett volna a „támadó” kedvét elvenni, [azoknak] fogalmuk sincs arról, hogy miért lehet és miért nem lehet háborút indítani. A „támadót” valóban kordában kell tartani, de a „támadó” fogalmát mégsem lehet egészen formalisztikusan felfogni, s nem közömbös, hogy egy háború miért indul meg. Egy könnyelműen vagy merev jogászi kategóriák alapján indított háború, amelyben kétséges, hogy az ellenfél valóban gonosz és támadó szándékú volt-e, nemcsak az argumentálást teszi nehézzé, hanem az egész háborús politikát megbénítja, sőt a katonai erőfeszítés értékét is lecsökkenti. A nyugat-európai demokráciáknak éppen óriási fórt jelent ebben a háborúban az, hogy nem akadályozták meg az osztrák és szudéta Anschlusst, s így lepattan róluk, sőt a vádlóra hull vissza a vád, hogy az antanthatalmak meg akarták akadályozni Németországnak az önrendelkezési jogon alapuló és a német egységre irányuló jogos törekvéseit. 1938 valóban fekete esztendeje Európa politikai történetének, de nem az osztrák és a szudéta Anschluss ténye folytán, hanem München egyéb körülményei folytán.

Ezután már gyors iramban értek meg az európai egyensúly sokágú megbillenésének és a nagyhatalmi koncert alapszabályai figyelembe nem vételének az eredményei. Az angol–francia politika az utolsó percben megpróbálta helyreállítani a kilyuggatott belső erődvonalat, de Németország a neki kiszolgáltatott Csehszlovákia révén egy hosszú ék birtokába jutott, mellyel elválasztotta Lengyelországot Magyarországtól és Jugoszláviától: ezért – s Olaszország kimaradása miatt – a belső erődvonalból csak egy angol–francia–lengyel szövetség maradt meg, s a München retorziójaképpen létrejött német–orosz paktum hamar kikapcsolta Lengyelországot ennek a szövetségnek az aktív tagságából, s utóbb Németország az egyedül maradt Franciaországgal {1-544.} is el tudott bánni. Angliára maradt a feladat, hogy az összeomlott, valójában soha igazán nem létezett belső erődvonal helyett felépítse a külsőt.

Üres beszéd tehát azt mondani, hogy Európa sírját az ásta meg, hogy elhagyta a Nemzetek Szövetségének és a kollektív biztonságnak a politikáját, s visszatért a hatalmi egyensúly és a nagyhatalmi koncert politikájához. Európa sírját az ásta meg, hogy húsz esztendőn keresztül úgy csinált, mintha a Nemzetek Szövetségének és a kollektív biztonságnak a politikáját csinálná, holott nem csinált semmit vagy legalábbis semmi lényegeset; de ama lázas tevékenység közepette, mely mögé ezt a semmittevést álcázta, elfelejtette a hatalmi egyensúlynak és a nagyhatalmi koncert politikájának az elemi szabályait. 1938–39-ben azután a Nemzetek Szövetsége, kollektív biztonság, hatalmi egyensúly és nagyhatalmak koncertje – amelyek közül bármelyik, ha következetesen, értelmesen és maradéktalanul alkalmazzák, gátat vethetett volna a káosznak – egyszerre és egy vonalban mondott csődöt.