A képviselőházban ellenséges szelek fújnak a nem képviselők ellen. (Hát olyan nagy vétek nem bírni mandátummal?) Az ellenséges szelek, mindenből az látszik, a visontai Kovách László tüdejéből jönnek, főleg az újságírók ellen irányulva, mert ezek az igazi »ingratá«-k.
Ámbár az ellenséges reform már a gyorsíróknál kezdődik.
Egy cifra rácsot csináltak az asztalaik körül, hogy elkülönözzék őket a magasabb lényektől. Az olvasószobát elfalazták üveg spanyolfallal, hogy oda idegen be ne kukkanjon. Az összes helyiségekben kisebb-nagyobb falragaszok hirdetik a háznagy bölcsességét s újságíróellenes tendenciáját.
Már tavaly bocsátott ki egy drákói rendeletet, hogy nem képviselőknek tilos a folyosóra jönni. Szépen volt ez kigondolva, de egyet kifelejtett Kovách László: hogy az írói karzatokra csak a folyosón keresztül lehet eljutni. Mármost hát nem volt más mód, mint vagy hirtelen átépíttetni az egész országházat, vagy dezavuálni a saját rendeletét.
A háznagy mint takarékos ember a dilemmából az olcsóbbat választotta.
Hanem azóta sem szűnt meg éjjel-nappal törni a fejét, miként lehetne kiirtani a Házból az emberiség immunitás nélküli részét. Szerencsére nem sok van benne Edisonból, mert különben kitalált volna már olyan fűtőszert, mely csak a képviselőt melegíti, és olyan szellőző készüléket, mely csak a képviselői gégékbe ereszt levegőt.
De ha egészen nem is teheti tönkre az »egyéneket«, legalább árt nekik, sújtó kezével belemarkolva a jövendő időkbe is. Az új országház tanácstermének tervezésénél felszólalt, hogy úgy kellene valamiképp elcsinálni, hogy a gyorsírók ne legyenek a teremben bent, hanem valami külön rekesztékben.
- Miért? - kérdezte Fenyvessy.
- Ne legyenek a képviselők annak kitéve - felelt a nagy »szabadelvű« -, hogy összetévesszék őket a gyorsírókkal.
- Nem baj az - mondá Fenyvessy -, mert vice versa van! A gyorsírók is ki lesznek téve annak, hogy összetévesztik őket a képviselőkkel.
- Hüm! - morogta Kovách László, és nagyot rántott a kabátján.
Ez a kis szcéna azonban nem puhította meg, ő azóta is előszedi az irtó hadjárat minden fegyvereit, s máris olyan otthontalanná vált az újságíróknak a képviselőház, mint amilyen otthonossá vált a képviselőknek a »Kék macska«.
Az újságírói karzatokhoz néha odaállít egy rendőrt, aki mindenkitől belépti jegyet kérjen, arra számítván, hogy valamelyik otthon felejtette a magáét; máskor pedig, kivált érdekes ülések alkalmával, egyszerre nem kell a jegy, zsúfolásig megtömeti a karzatokat utcai csőcselékkel (alkalmasint pénzen fogadja őket), hogy ennek következtében az igazi újságírók kiszoruljanak.
E kedélyes harc már így tart két esztendeje. Egyik-másik ember belefárad, hogy »az ördög legyen nektek közvélemény«, s kidől, elmegy.
Van olyan is, aki kellemesen dől ki a létért küzdő újságírók sorából.
Éppen egy ilyennek a tavalyi esetét akarom elmondani. Ha tagadnám is, kitűnnék, hogy szellemes ember volt, és kormánypárti hírlapnak dolgozott. (Hiszen végre is nem egészen inkompatíbilis ez a kettő.)
Egy napon megszólította a miniszterelnök a folyosón:
- No, hogy van, hogy?
- Köszönöm, kegyelmes uram, úgy még sohase voltam, hogy jobban ne lehetnék - felelte elpirulva.
- Látom, ön elégedetlen a sorsával. Nem tehetnék önért valamit?
- Excellenciád mindent tehet - mondá a fiatal író sugárzó arccal.
- Ej, hát ne pironkodjék. Ön elég hasznos szolgálatot tett. Adja elő bátran, mi a kívánsága? Nos, nem kér semmit?
- Kérek, kegyelmes uram, de azt sem a magam számára.
- Ugyan mit?
- Egy szöget itt a Házban - a felsőkabátomnak!
Tisza elmosolyodott a diogenészi kívánságon, és megígérte.
- Jól van, majd kieszközlöm.
Hanem elhűlt aztán, mikor Kovách László felvilágosította, hogy kabátszöget csak képviselők élvezhetnek az épületben.
- Ejnye, lefőzött a kópé! No, mindegy, ha megígértem, megadom.
Fölléptették, és megválasztották. Most már ott lóg a kabátja a korridoron, s ő maga sem jár többé közénk. Irtják, mindenféle módon irtják az újságírói karzat népét!
[nov. 29.]
Ez az engesztelődés hete.
Görgeyt megreparálták a honvédek. Az a baj, hogy nem mindnyájan.
Kényes kérdés ez nagyon. Az ember nem tudja örüljön-e rajta vagy szomorkodjék?
Mert ha Görgey nem volt áruló, egy csúnya lappal szebb a magyar történelem.
De ha áruló volt - erősebbnek látszik a nemzet, mert el lehet mondani: »Talán győztünk volna, ha egy áruló nem támad«.
Mítosznak ki tudja, mi szebb? Az-e, ha marad e fényes időszakról, e kétségbeesett nemzeti erőfeszítésről, hogy mi voltunk az erősek, ő a gyenge vagy az, ha marad, hogy ő volt az erős, mi a gyengék?
Legjobb volna, ha az igazság maradna.
Hanem az el van ásva... befújta erősen a hó.
Olyan nagy lapáttal majd csak később Klio fog tudni bánni, amellyel azt a havat elsöpörni lehet.
Ez volt az egyik engesztelődés.
A másik a horvátoké. A jó horvátok, szám szerint harminchat darab, akiket a tartománygyűlés a magyar országgyűlésre delegált, hűségi nyilatkozatot tettek a kormánynak.
Hétfőn sorba járták a minisztereket, még a »táblácskák miniszteréhez«, Szapáry Gyula grófhoz is elnéztek azon biztosítással, hogy a törvényes kapcsot fenn fogják tartani. (De meddig?)
A miniszterelnök megsimogatta, összecirógatta őket, s nagyon nyájas volt hozzájuk, de azért mégis olyan arcot vágott, mint aminőt Szapáry szokott, ha szegedi deputáció nyitja rá az ajtót, hogy úgyszólván oda van az arcára írva:
»Már megint kérni akartok valamit?«
A harmadik engesztelődés a Horváth Gyuláé.
Horváth Gyula már régen egyik legnépszerűbb alakja volt a képviselőháznak, egypár hét óta pláne egyik legkiválóbb alakja, amióta a felirati vitában egy nagyszabású liberális beszéddel kitüntette magát.
Hanem ettől a fényes sikertől nemhogy kigömbölyödött volna az ábrázata (mint a többi emberé ilyen esetben), sőt ellenkezőleg, egészen elszontyorodott, s beadta lemondását.
Az emberek azt suttogták, hogy valami magas hivatalba lép.
Híre ment, hogy ő lesz a rendőrfőkapitány. Horváth Gyula erre azt mondta:
- Inkább vállalom el a »Magdolna« szerzőségét.
Akkor aztán kezdtek neki kitalálni különféle jobbnál jobb állami hivatalokat. Hiszen csak kell valami okának lenni, amiért lemond. Mert odajutott a korrupció, hogy lehetetlen ezer ember közül kettővel elhitetni, mintha valaki azért is lemondhatna önként a képviselőségről, mert az neki úgy tetszik.
Horváth Gyula ennélfogva belátta, hogy egész élete hosszán kísérni fogja ezer kellemetlen alakban a találgatás: miért mondott le, - inkább visszavette tehát lemondását, s kibékült anélkül, hogy valaha valaki megtudhatná: miért vagy kire haragudott.
S hogy teljes legyen a hét képe, még egy kiengesztelődésről kell megemlékezni: a Szögyény Marichéről, aki Tisza kívánságára átadta helyét báró Sennyei Pálnak, s ezért megkapta az aranygyapjút. Az aranygyapjú a legmagasabb kitüntetés, ami fejedelemtől származhat, s régente a »cousin« titulus járt vele. Már ti. a király szólította cousinnak az aranygyapjast. Az adományozási okmány még most is e szavakkal kezdődik: »Mon cousin« stb.
Mailáth Györgyön kívül nemesember még nem viselte az aranygyapjút. Elég ok, hogy Szögyény teljesen kibéküljön sorsával.
...S mi még csak azt a megjegyzést tesszük, hogyha ennyien vannak a kiengeszteltek, mennyien lehetnek a duzzogók?
*
Az első hó leesett, beköszöntött a tél s vele a művészélvezetek évadja. Már amennyire telik belőlük Budapesten. Mert a publikum zsebének megvan a maga feneke, s nem nehéz megtalálni. Kitűnt ez szomorúan, amint a két magyar színház néggyé szaporodott az idén. A raj, melyet a Nemzeti Színház eresztett, a természetes fejlődés következménye volt, tehát, megél; de a másik raj, mely a budai méhköpűbe vette be magát, vékonyan van, s megrontotta a Népszínházat is. Mind a két helyen félig üreg nézőtérnek játszanak a színészek.
Művészi tekintetben a hét főeseménye (ne tessék megijedni, nem a Klárné darabja) a meiningeniek hangversenye a redoute nagytermében, mely mindkét napon a legválogatottabb közönség előtt folyt le, magas műélvezetet szerezve a mindinkább szaporodó zenekedvelőknek.
Kicsiny zenekar, de annyira be van tanulva, oly tökéletes az ensemble, hogy azt hinné az ember, ha a szemeit behunyja, egyetlen művész keze játszik egyetlen csodálatos hangszeren, melyből minden hangot egyszerre tud kicsalni.
E csodát Bülow karmester cselekszi, ki bámulatos precízióval vezényli kis seregét, s valóságos lelket tud beléjök önteni. A kis vézna emberke a szemöldjeivel és a tekintetével uralkodik emberein. Sokszor elcsapja karmesteri botját, s egy láthatatlan intésére mozdulnak a nyirettyűk így vagy úgy, s bődül bele a dob.
Az ősz maestro Liszt Ferenc (kit harminc esztendő óta szidtunk, hogy nem elég magyar, s kiről az idén sült ki, hogy mégis valamennyi csip-csup zeneszerzőnknél magyarabb) szinte ott hallgatta a meiningenieket, s édesdeden bólingatott nekik nagy fejével.
Nemes homlokán izzadtságcsöppek gyöngyöztek, s ajkai körül mosoly játszott.
Meglehet, az élvezettől? De meglehet az is, hogy azon gondolkozott: »hány Erkelből telne ki egy Bülow?«
...De már annyi Erkelt csakugyan nem kívánunk!
Halnak, halnak, egyre halnak a múlt idők nagy alakjai. Régen fájlaljuk, régen emlegetjük.
De azt mégsem hittük volna, hogy a nemzet bárója is kidűljön valaha. Talán ő maga sem hitte, s ebben a hiszemben élt 93 évet, holtig tartó boldog ifjúságban, szűk nadrágban s egy hollófekete paróka árnyékában. Most ez a paróka bátran belekerülhet a múzeumba, ahol nagy időkről fog beszélni annak, aki érti a parókák nyelvét.
Hogy ki volt a nemzet bárója? Ki ne tudná azt a Kárpátoktól az Adriáig. Az az ember volt, akinek foglalkozására Bernát Gazsi sem tudott többet mondani, csak annyit, hogy kortárs.
Ifjú éveit, úgy mondják, az emberi hajak művészi igazgatásával töltötte el. Itt fejlődött ki ritka világmegvetése, s innen emelte ki a híres Wesselényi-Keglevich főúri csoport ama magas piedesztálra, melyen ma alakja összeomlott. Jótevőit azzal főzte le, hogy túlélte valamennyit, amiben nemcsak a balatonfüredi ingyen-szezonoknak van része, hanem annak is, hogy egész életében nem volt semmire gondja.
A világ legnagyobb potyaművésze veszett el benne. (Utolsó napjait már csak a házmester kegyelemkenyerén tengette a Deák Ferenc utca 13. sz. alatt, hol több mint 25 év óta lakott.) Hozzá fogható típus nem terem soha ebben a rossz világban. Az ő művészete vele együtt szállott sírba.
A »báró« nevet is potyára kapta. Nem tett érte semmit; de még csak nem is született érte. Ráfogta magára, hogy ő tulajdonképpen báró, s ehhez képest írta a nevét ilyeténképen:
Bi Zay.
És ez a név tökéletesen kifejezte az ő egyéniségét, azzal a könnyed humoros szédelgéssel együtt, mely egész életén át hűségesen elkísérte. Meglehet, hogy az is csak tréfaság volt, amit ma elkövetett.
Sokat vesztett benne a zöldasztal is. A kibicek prototípje pusztul ki benne, s nagy kérdés, jön-e nyomába valaki, aki méltó legyen hozzá!
Pusztulunk, veszünk!
Szegény kedves Szegedem, de régen láttalak. Azt híresztelik rólad, hogy sorvadásba estél!
Ezekkel a gondolatokkal szálltam ki az indóháznál, s nyomott lélekkel ültem a kocsin, mely a szállodáig vitt. Beteget látogatni mindig lehangoló érzés.
De a nagy házak vidáman tekintgettek rám, réztornyocskáik kacéran csillogtak a téli napfényben, a kéményekből, mert éppen dél volt, hatalmas füstök kavarogtak fölfelé, segítették az eget kékebbre festeni Szeged fölött.
Az egykedvűen pipázgató kéményekről eszembe jutott, hogy most mindenütt halpaprikást főznek odabent. Hogyan rotyog a kis katlanokban a pompás lé, szinte hallani véltem, mint forr, s pöfögve emelgeti a rezes fedeleket.
Az utcán csupa gömbölyű, piros arcok nyájasan, megelégedetten mosolyognak. A tokahiány rendkívüli dolog és nagy szépségnek tartják. Mindenki azt szeretné, hogy tokát ne kapjon, de biz az teljes lehetetlenség! Az ablakok (a házak szemei) nyugodtan, előkelően, ahol pedig virág van, nevetve néznek le az utcára, hol tarka néptömeg lót-fut élénken a napi dolga után.
Az ember dermedt kedélye szemlátomást kienged, amint a külső szimptomák semmi baljóslatú dolgot nem vetnek fel.
Hol beteg? Mije fájhat? Hátha csak úgy híresztelik, pletyka az egész? Egy sorvadó város nem nézhet ki így!
És mégis... ki tudja, hisz hányszor férges belül a legpirosabb alma! Az arca csalhat nagyon, s a belsejét nehéz meglátni; a városnak nem mondhatjuk: »nyújtsd ki a nyelvedet, mutasd a kezedet, hadd számoljam meg az érverésed«.
Föltettem magamban, hogy végére járok: mi a baja Szegednek. Mert ha egyéb baja nincs, mint amit Ugron Gábor felhozott, hogy a Tisza Lajos monogramjai nyomják a házakat (pedig egyebet ugyancsak nem bírt felhozni), akkor bizony igen kevés baja van.
Elvetődtem mindenfelé a nép közé: majd azok mondják meg a legjobban.
Benyitottam egy helyre, ahol éppen ferbliztek a városi polgárok. Egy forint volt a vizi. Néztem egy darabig, hogy megy a játék. A mágnás kaszinóban sem folyhat szebben; mind úgy játszott, mintha kímélné a többit.
Ejnye, hát ezekről híresztelik azt, hogy nincs pénzük?
A városi bérház előtt a legsajátságosabb képet láthatni minden reggel, melyhez hasonlót talán nem mutathat fel a világon egy város sem. Egy ősi szokás ez Szegeden, mely arra mutat, hogy a börze már megvolt a régibb magyaroknál is.
A bérház előtti téren gyűlnek össze a városrészekből a halászok, a hajógazdák, a paprika, tarhonya termelők, szappanosok és mindenféle vállalkozók. Négy-ötszáz cívis hullámzik a téren nagy csoportokba verődve, s csendes pipaszó mellett igazítják a dolgukat élőszóval. Szerződéseket kötnek, eladnak, vesznek, legénységet fogadnak, vállalatokba ereszkednek. Zsidó nincs egyetlen egy sem, s a társalgás sem olyan ideges lármás, mint az igazi börzén, de halk, méltóságteljes.
Az egyik cívissel szóba bocsátkoztam.
- Igaz-e, Kovács István uram, hogy nagyban pusztul, szegényedik a lakosság?
- Nem mondhatnám, uram, megvagyunk, ahogy vagyunk, kérem. Nincs itt egyéb hiba, csak az, hogy sok a ház és sok a bolt.
- Hát nem elég baj az?
Kovács István uram fanyarul vállat vont.
- Aki kölcsönveszi a pénzt és házat épít vele, az bizony sehol a világon nem építi magának. Baj az annak, tudom, de hogy nekem is baj az ő baja, azt csak a Herman Ottó úr válaszaitól hallom. Tessék azoktól kérdezősködni! Ahol ni, az egyik, a Szűcs Mihály komám uram!
A koma már ott hegyezte a fülét, alig várta, hogy szólhasson, bele is kezdett mohón a sopánkodásba: vége lesz Szeged városának, vége lesz, mert elpusztul az a hely, ahol jegenyefa és páva van. Itt pedig minden van, ami cifra cafrang.
Majd keserűen felkiáltott:
- Úgy maradunk, tessék elhinni, mindnyájan, mint a kisujjam!
(Akaratlanul is odanéztem a kisujjára: hát tele volt aranygyűrűvel.)
No, ebből ugyan nem leszek én soha okosabb, gondoltam magamban, mert ezek azt beszélik, amit az újságból olvasnak, hanem legjobb lesz, ha magától a főispántól kérdezősködöm; az úgyis meg szokta mondani az igazat, s nem titkolja el, ha Szeged elszegényedett.
A főispán éppen otthon volt, s egy fiatalembert fogadott, egy helyi lapnak a munkatársát, aki egypár csinos történetet írt a szegedi tanyai életből.
Leültem, és bevártam türelmesen, míg a dolgát végzi.
A fiatalember arra kérte a főispánt, hogy az üresedésben levő városi adószedői állásra kandidálja a holnapi közgyűlésen.
- Mind szép ez, fiatalember -, mondja a főispán szokott szatirikus modorában -, de hát a pegazus hol marad majd?
- Komolyabb állás után kell látnom, méltóságos uram.
- Hiszen igaz-igaz, de lesz-e aztán lelke, hogy azokról a szép tanyai lányokról, akiket leírt, leszedi a bundácskákat adóba?
- Lesz, kérem alássan - mond elvörösödve a poéta.
- Isten neki, akkor hát kandidálni fogom, annál is inkább, mert az állásra úgysem jelentkezett más.
Ezzel eleresztette a boldoggá tett ifjút, s felém fordult, hogy mit kívánok.
- Kérdezősködni akartam valamiről.
- Miről?
- Most már semmiről.
Hiszen ostobaság lenne ott a nyomorról beszélni, ahol a hatszáz forintos állásokra sem jelentkezik pályázó, s - ahol a poéta is kenyeret kap.
Olyan nagy memória kellene ahhoz, mindazt megírni, mindarra visszaemlékezni, amit az öregúr följegyzésre méltót tett, mondott ötven esztendő alatt, hogy olyan memóriája csak magának Pulszky Ferencnek van.
No de ő maga nem írhatja (elég, hogy a mai vezércikket ő írta), azért én fecsegek itt össze-vissza róla néhány sort.
Nem életrajz ez! Ki merne még őróla életrajzot írni? Hiszen még a többi hátra van! S ki tudja, mennyi lesz még az a többi?
Én legalább el sem bírom képzelni az országot őnélküle!
Olyan ő itt, mint a mindennapi kenyér. Akármit főznek, akármit tesznek az asztalra, a kenyér bizonyosan ott van mindenütt.
Az öreg Pulszky nélkül nincs semmi. Ha dolgozni kell, Pulszky Ferencet rántják elé, ha mulatni kell, akkor is Pulszky Ferenc válik be legjobban, ahova okos ember kell, ott van az öreg Pulszky, ahova ravasz diplomata szükséges, azt is elvégzi az öreg, ahol tudomány kívántatik, az mind az öreg dolga, ha valaki egy ócska cserepet talál a szántóföldjén, azt is Pulszkyval nézeti meg előbb, és csak azután adja oda a gyerekeknek játszani. Akinek valami gondolata van, az mind őhozzá siet konzultálni, s az is, akinek semmi gondolata nincs. Protezsál, dirigál, intrikál, ront, bont, javít, rendez. Mintha ezer keze volna. Egy napig sem tudnánk megélni nélküle! Két talpa van csak, de mintha az egész magyar glóbuszt befödné velök, amint rajta áll: mindenütt érzik ez a két talp. Néha ugyan kifordul alóla a talaj, de ő azért soha el nem esik, mert vele fordul. Ötven esztendő óta eszi neve a nyomdafestéket, de azért még mindig friss név és divatos név - nem kopik, de ne is kopjon az el sohasem.
Amellett, hogy múzeumi igazgató, országgyűlési képviselő, akadémiai tag, száz meg száz bizottságnak elnöke vagy tagja, elvesztett pillanataiban, mint ő maga mondá Adam asszonynak - még újságíró is. A legvirgoncabb újságíró hetven éve dacára.
S ha csak újságíró volna!
Ő még azonfelül használható cikktárgy is!
Ha nincs miről írni, az ember megtámadja Tisza Kálmánt, s ha még másnap sincs miről írni, nekiront Pulszkynak.
Évtizedek óta erre is alkalmas téma az öregúr.
Mert őt nemigen szokás dicsérni.
Annyira nagy ő köztünk, hogy csak lázongni, duzzogni és agyarkodni tudunk ellene - hanem ha eszünkbe jut, hogyha egyszer ő sem lesz már... akkor elszorul a szívünk, s egyet csavarunk az eszünkön, hogy vígabb dolgok után szaladjon.
Köteteket lehetne összeírni működéséről, úgy a politikában, mint az irodalomban és a tudományok mezején. Lehetne találni kifogásokat itt is, ott is (mert nem mindég vesz az öregúr mindent komolyan), de mire való volna ez? Úgy kell őt venni, amint van. Sőt az ő cinizmusa bizonyos fokig még jól is áll neki.
Annyi bizonyos, hogy a magyar közművelődésnek olyan hasznos vezére még nem volt, mint ő.
A 48-as idők nagy alakjai között méltán foglal helyet.
Ami nála hiba, az leginkább a modorából folyik; ami nála erény, az ritkán sarjad a hiúságból: megvan benne a nagy emberek nemes rugója, hasznosat tenni a cél kedvéért.
Sokszor igen szigorúan ítélik meg: a politikában állhatatlannak tartják, pedig ő csak a pártkötelékekben az, nagyban mindig a liberális haladás híve volt. Azt is szemére szeretik vetni, hogy nagy szinekúrákba ültette a családját, s ez a legigazságtalanabb ráfogás. Mert a Pulszky-család, az elsősorban, amely mindenét a közügyekre költi.
Maga rossz csizmában jár, s ócska kabátot visel. (Valaki még egyszer meg is szólította az öltözetén végignézve: »Hát szabad a múzeumi tárgyakat viselni is?«) Hanem azért jó célra, egy-egy szép képre vagy műtárgyra mindég telik a tárcájából.
Egy szó, mint száz, hiába csipkedik az öreget, mert az ő dicsősége igazán olyan, mint a verem.
Minél többet vesznek el belőle, annál nagyobb.
Midőn ma ötvenéves jubileumát ünneplik, őszinte szívvel csatlakozik a Pesti Hírlap is az ő tisztelőinek nagy táborához. Tábor, mely mögött ott áll az egész ország kicsinye-nagyja.
Csakhogy most az a kérdés, a régit rajzoljam-e vagy az újat. Mert a régi már nincs meg, az új pedig még nincs meg.
Ugyanaz a szituáció ez, mint mikor Tisza Kálmán (beszédjei közben) friss pápaszemet vált.
[A lapalji jegyzetben van egy rajz is: egy szemüveges férfi és egy plusz szemüveg. Ld. VIII. sz. képmellékletet.]
Más pápaszem, de csak épp az a kilátás!
Új parlament, azaz új fejelés, de majdnem csak az, ami a régi. Ugyanazok a pártállások és ugyanazok az arányok a pártok számerejére nézve. A múltkorihoz hasonló impozáns többség a kormánypárton, utána legtöbb tagot számlál, noha kissé megcsappant, a függetlenségi párt, nőtt valami keveset az egyesült ellenzék, de drága áron. (Eszünkbe jut erről az alkimista, aki a fűzfából is aranyat bírt előállítani, de minden arany két aranyába került.)
A választási tusák igen zajosak és elkeseredettek voltak. A kerületek ára nagyban emelkedett, mit főleg az okozott, hogy az egyesült ellenzék nagy pénzerővel ment az urnák elé. Pénze csak a függetlenségi pártnak nem volt. De a személyeknek itt is költeni kellett, s egy kerület ára átlag két- és háromezer forint közt váltakozik.
Ingyen kerület alig volt harminc az országban, s ebből is nagy rész az antiszemita pártnak jutott.
Mert az új idők kitolták a negyedik pártot: az antiszemitákat. Tizenöt tagot számlálnak, si vota non ponderantur. Külön són és kenyéren lesznek jövőre, azaz külön klubban folytatják tanácskozásaikat.
A lefolyt országgyűlésen csak öten voltak, s ha öten egy év alatt tizenötöt szültek, mennyit szülnek vajon tizenöten három év alatt? (Pedig ezek mind szüléssel foglalkoznak majd!)
Ez lesz a világon az első együvé kögített parlamenti párt, melyet egy harmadrendű kérdés tart össze, s mely nagyobb jelentőségű kérdésekben mindannyiszor szertemállik.
Ebben a félszeg helyzetben még azonfelül meddő munka vár ezekre az urakra. Vizet visszafelé vezetni lehet ugyan, de roppant erő kell hozzá.
Hogy az antiszemita párt megvan, illetőleg, hogy ilyen kényelmetlen formában van meg, annak nagyrészt a többi pártok ideges, politikátlan magaviselete az oka, kik ez alárendelt társadalmi kórkérdést eleitől fogva nem akarták megszívlelni saját küszöbeikben belül, pedig ha megvan, le kell számolni vele s minél inkább diszlokalizálni. A puskapor robbanó erejű egy rakáson, de ártalmatlan szemenkint szétszórva.
Parlamentünk túlnyomó részét most is a »dzsentri« teszi még, de a »lateiner« elemek sokkal rohamosabban szaporodnak, mintsem kívánatos lehetne. Újabban az alsó papság is szívesen kezdi fölcserélni a tarokk-partik színhelyét, a csendes, nyugodalmas plébániákat a zajos pártklubbokkal. S liberális gondolkozású politikusok feszegetik immár, hogy a papi állás inkompatíbilis a törvényhozói függetlenséggel.
Az erősebb kötelék, mely az egyházhoz fűzi a papot, lehetetlenné teszi a képviselői függetlenséget.
De mert e megjegyzések a kormánypártiaktól indulnak ki s leginkább a kat. papság ellen (Ivánka Imre nyíltan is hangoztatta szabadkai beszédjében), elég ügyesen lehetne őket humorizálni; mert van valami olyan is bennük, hogy akiknek már megvan a magok »csalhatatlan embere« Rómában, azoknak nem sok hasznát veheti az ő csalhatatlan emberük Tisza Kálmán.
De a papság politikai szereplési divatja még nem aggasztó. Sokkal rosszabb jelenség az, hogy léha szerencsevadászok egész tömege lepi el a választókerületeket, kicsapott hivatalnokok, tévesztett egzisztenciák, professzionátus népbolondítók rajokban bukkannak fel a követjelölések idején. A polgárerények iránti érzék kiveszett a népből. A legkiválóbb férfiaink visszavonultak a közpályától. Ghyczy Kálmán, Andrássy Gyula gr., Simonyi Lajos, Sennyei Pál, Lónyay Menyhért, Somssich Pál nem kívánnak többé a sorompó elé lépni. Az egy Andrássyt kivéve, mind elkedvetlenedésből álltak ki. Egy tavalyi képviselő ezek közül, midőn arra perszvadeálták, hogy az idén is lépjen fel, ne hagyja ott még a képviselőtársait, büszke keserűséggel mondá:
- Az én képviselőtársaimat? Azokat a temetőkből kellene felköltögetni!
Ám ezek önként vonultak vissza. Ez, mondjuk, csak a saját jó ízlésük. De vannak kiválóak, akiket a nép buktatott ki. Helfyt, Eötvös Károlyt, Bittó Istvánt, báró Kemény Jánost, Ordódyt, Győry Eleket, Németh Albertet, György Endrét stb. Ez már a nép rossz ízlése!
Sok régi ember kimaradt, s azok közt sok jó, sok új ember jött be (majdnem százhúsz), s ezek közt kevés jó.
Igazán jogosult a panasz, hogy a parlament nívója ismét esett.
De hát végre is ahogy van, úgy van. Amilyenek vagyunk, olyannak mutat a tükör.
Ezen én bizony nem sopánkodom, hanem inkább utánzom a szinghali főnököt, aki így szólt:
- A bécsi nőknél, megvallom, szebbek a pestiek, még ezek se olyanok, mint a szinghali menyecskéink!
A mi parlamentünk a miénk. Elég szép az nekünk, mert hisz a mi ízlésünk.
Még csak egy kis statisztikát bocsátok előre, hogy honnan, miképpen jött össze. A legmagyarabb vidékeken, Somogyban, Csongrádban, Vasban termettek az antiszemiták, az aranykalászú Alföld adta a függetlenségi pártot, magyartalan helyek az egyesült ellenzéket, Erdély, Felső-Magyarország s a nemzetiségi vidékek küldték fel a kormánypárt zömét. Debrecen rehabilitálta magát Tisza Kálmán szemében, s a másik nagy magyar város, Szeged is kormánypártit választott egyik kerületében, azazhogy Tisza Lajost választotta, aki kormánypárti. Erdély ezúttal is szerepet cserélt. Erdélyről ugyanis azt mondják a gúnyolódó nyelvek, hogy a legbecsesebb kincse az országútja, mely Magyarországba vezet. Most a magyarországinak volt a legbecsesebb az az út, mely Erdélybe vezet. Sok földönfutó magyarországi jelölt hajtotta ott le fejét a bizalom vánkosaira, s még pár hontalannak fog nyújtani menedéket a bérces haza a pótválasztásoknál is.
Mesterségek szerint felosztva legtöbb jutott be a Házba az olyanokból, akik semmi mesterséget sem tanultak. Azután a prókátorok következnek, ezekből van vagy negyven, pap mintegy tizenöt, az írókra és újságírókra szintén jó idő járt. Egy egész sereg van benne: Falk Miksa, Csernátony, Zichy Antal, Vadnai Károly, Hegedüs Sándor, ifj. Ábrányi Kornél, Neményi Ambrus, Csávolszky Lajos, Hoitsy Pál, Törs Kálmán, Beksics Gusztáv, Szathmáry György, Herman Ottó, Pulszky Ferenc, Enyedi Lukács, Verhovay, Szalay Károly, Lukács Gyula, és akit a legelején kellett volna említenem, Jókai Mór. Pláne két kerületben. (»Most legalább pikét játszhatom magammal« - mondá, amikor a kassai megválasztásáról is értesült.)
Noha ezek a mi fajtánkból valók, még ezek is ahány, annyi felé húznak szét. Van közöttük mameluk, professzionátus frondeur, nyílt és titkos reakcionárius, lesipuskás, antiszemita, klerikális, anarchikus, lármacsináló. Egyszóval az egész tenger látható ebből a csepp vízből.
Napirendre térve a bukottak fölött, kiket egy közös sírgödörbe temet az emlékezet, maradjunk a diadalmasokkal, kik szeptember végén (tehát még ezen füzetünk megjelenése előtt) ültek össze a Sándor utcai ócska házban, melynek helyiségeibe néha a szó szoros értelmében becsurog az eső.
Az új, Tömő utcai palota, melyről azt híresztelik azok, akik megszavazták, hogy második csodája lesz a fővárosnak, csak tíz év múlva épül fel, ha ugyan a mesterek fölépítik, s holmi bazilikai fátumok közbe nem jönnek.
Egy évtized parlamenti története tehát még itt fog lejátszódni a régi épületben, melynek fülkéit, folyosóit, minden zegét-zugát annyira megszoktuk, hogy alkalmasint nehéz szívvel hurcolkodunk majd be a leendő pompás gót palotába, melyet a legújabb budai ötlet szerint a Darányi Ignác kedvéért építenek az ő kerületével vizavi.
Hogy a megszokás milyen nagy úr, arra elég fényes eset az Urbanovszkyé, ki - mikor a fúzió alkalmával majd a Tisza-, majd a Deák-párt akart más klubhelyiséget, s már majdnem úgy fordult, hogy az eddigi Lloyd-épületbelit az egyesült ellenzék fogja kibérelni - rettenetes félelmet állott ki, míg végre sok lelki tusa után abban állapodott meg:
»Én nem mozdulok egy tapodtat sem; ahhoz a párthoz állok, amelyik idejön.«
Jellemző vonás nálunk e makacs ragaszkodás a régihez. Most is az az eset, hogy nagyon is sokan törték magokat ebbe a régi házba, kiknek nem ártott volna megvárni az újat, míg felépül.
Hanem igaz az is, ami igaz, sok emlék tapad a mostani épülethez, mely megszépíti.
De kétségkívül legtöbb a folyosókhoz. Csak magukról a folyosókról is mennyi mindent lehet elmondani!
Hány tarka jelenet képe tolul az emlékezet elé! Szóváltások, összeesküvések, párbajkihívások.
A folyosóforradalmak sokkal veszedelmesebbek a klubforradalmaknál.
A tanácskozóterem csak színpad, ott csak játszanak; hanem a folyosók a kulisszák, itt öltözködnek, itt festik ki magukat a szerepükhöz.
Mikor még tekintélyesebbek, de mégiscsak »tekintetes urak« voltak a képviselők, valamikor a Szentiványi elnöksége idejében nagy volt a különbség a bal és jobb folyosó közt. Tigris a világért sem ment volna át a túlsó folyosóra, mert azt mindjárt gyanú alá veszik, hogy disszidenskedik, s mameluk is nagy ritkán vetődött a baltájékra, csak ha kénytelen volt a »piros szoba« miatt.
Mert a piros szoba, hova a miniszterek a cilindereiket és felső kabátjaikat lerakják, hol hevenyészett audienciákat adnak és tanácskozásokat tartanak, a balparti folyosón van.
Semleges terület ebben az időben csak a büfé volt, melyet a pártoskodás szelleme meg nem fertőztetett.
Ma e tekintetben sokkal szelídebbek az erkölcsök. A régi feszesség megszűnt. A közösügy erősebb lett. Az egyik párt beletörődött apródonkint, s a másik pártban sokan vannak már, akik vállat vonnak: »Hiszen nem mi csináltuk!« A balfolyosó elveszté vad jellegét. Szabadon járnak-kelnek a legkülönbözőbb természetek. Istóczy akárhányszor tér ki a pokrócon Wahrmannak. Az öreg Prileszky ellenzékiekkel végzi rendes sétáit, miután otthon megitta a rendes marienbadi vizét. Szalay Imre nem átall szóbaállani Tisza Kálmánnal is, ha úri kedve tartja.
Azóta természetesen letűnt a jobb folyosó csillaga, mivelhogy nem ott fekszik a miniszteri szoba. Madár se jár arra most, hacsak néha egy-két habaréki ember, kik sötétebb óráikban ott összesúgnak, - minélfogva rendesen azon cirkál egy-két mameluk is, hogy híradással lehessen a »generális«-nak.
Bent a tanácsterem elrendezése puritán egyszerűségű (de annál több a cikornya a beszédekben). Ha elmondjuk, hogy az elnök zöld mennyezet alatt ül, feje fölött a magyar címer s egy rossz karikaóra, mely mindig késik egy negyedórával, akkor mindent elmondtunk, kivált ha még hozzáadjuk a képhez az elnöki méltóságnak előtte heverő jelvényeit, a szerencsétlen csengettyűt, egy színházi látcsőt, a féllábon álló kalamárist s egy tiszta fehér zsebkendőt. (Ez az utóbbi az elnöki könnyek letörlésére való.)
A körbe futó padoknak csupán egyetlen említésre méltó specialitása van, hogy a Deák Ferenc hajdani helye ki van kegyeletből vágva. Noha a babona nem járja manapság, mégis érdemes följegyezni az Éber Nándor esetét, ki a múlt télen szórakozottságból a Deák helyére ereszkedék, s abban a pillanatban a Ház nagy ijedelme közt két rét hajolva, lábait a magasba meresztve bukott a földre. Mintha Deák Ferenc szelleme taszította volna le: »Eredj innen a helyemről!«
Mit szóljak az egyénekről? Hiszen ezek örökké változnak. Egyik jön, a másik bukik. Ma ez van elöl, holnap amaz van hátul. A miniszteri kegy és a két (jó és bal) szerencse labdái ők, a Ház karakterét egyik-másiknak letűnése vagy fölbukkanása lényegesen nem változtatja, s új színeket közbe nem vegyít. A középszerűségek parlamentje rendesen szürke. De megszokott staffage-ban mégis vannak nélkülözhetetlen perszónák, akik nélkül ha ugyanaz lenne is a kép, de más lenne a háttér.
Kinek szerkesztenék vajon a jegyzőkönyveket, ha nem ülne bent Csanády Sándor, aki tenyerét tölcsérformára csucsorítva, szörnyű figyelemmel hallgatja azok felolvasását: nincsen-e bennök hamisság, s van-e bennök »stélus«? Miről tudnák meg a belépők, ki mit beszél, ha nem arról, hogy Göndöcs alszik-e vagy ébren van! Ki vinné át sollemnis alkalmakkor a főrendeknek az üzeneteket, ha nem a szép Fenyvessy Ferenc? (A főrendek aztán ilyenkor szintén kiadják a tromfot, s még szebb jegyzőt küldenek vissza: Cziráky Béla grófot.)
A házszabályokat érintő vitáknál, nézzétek, miként feszeleg, izeg-mozog Madarász József! Ez az ő privát témája. A nagy közbeszóló, Szalay Imre is szükséges fűszer, de ha ő a gyömbér e tekintetben, akkor Lükő Géza legalább is sáfrány, akinek összes orátori működése szintén e címen szokott napvilágra jutni a többiek beszédjei közt apródonkint: »Egy hang a baloldalon«. Vannak aztán professzionátus »ingerkedők«, kik az ellenpárti szónokokat grimaszokkal, tagadó mozdulatokkal, vigyorgással felbőszítik, kifárasztják, és vannak professzionátus »tapsoncok«, arcukon megelégedés sugárzik a beszédek alatt, s »úgy van«, »helyes« kiáltásokkal élesztik a pártjukbeli szónok kedvét.
Jámbor, naiv lelkek, kivált vidéken, abban a hitben élnek, hogy a keserűségek, bosszantások, amik a »fórum«-on mondatnak, a privát életbe is kihatnak. Óh, nem! Apponyi tart egy borsos ellenzéki beszédet, Tisza visszavág egy gúnyos cáfolattal. Ebbe is, abba is vegyítve van egy-két gramm ölő méreg a személy számára. Nem tesz semmit. Esetleg rá egy percre barátságosan szorítanak kezet az előcsarnokban. Viszont találkoznak naiv emberek, akik azt hiszik (s ilyenek vannak túlságosan sokan), hogy a képviselői mandátum egyszerre kenyeres pajtásaivá teszi a »legfelsőbb tízezrek« immunitással bíró huszadrészének. És ez csábítja őket gyakran vagyoni romlásuk árán ezen a tehetségtelenek számára merőben áldatlan pályára. A csalódást leginkább a veszedelmes »pertu«-ság okozza (melyet pedig Adam asszony lelkesedve említ róluk írt munkájában), de amely a gyakorlatban nagyon is talmi. A társadalmi érintkezés a Házban levő osztályok közt alig bizalmasabb, bensőbb valamivel, mint különben lenne. És a »pertu«-ság? Nem érdemes költeni érte! Gyakran megesik, hogy egyik képviselő kénytelen megkérdezni a másiktól: »Ugyan, hogy is hívnak téged, kedves barátom?«
Nehány év előtt történt, hogy a pénzügyi bizottságban ki volt jelölve egy gróf (nem tudom már, kicsoda, micsoda) és Lukács Béla. Valamelyik képviselő nekiindult korteskedni a gróf javára, s ebben a járatban szólít meg egy barna, kopasz urat a habarékos padok egyikében:
- Remélem, te is a grófra szavazol, pajtás. Derék fiú, megérdemli. De meg kicsoda, micsoda is az a Lukács Béla! Nos, megígéred?
- Légy nyugodt, barátom - feleli a megszólított -, minden bizonnyal a grófra szavazok, mert éppen én vagyok az a Lukács Béla, és nem szavazhatok magamra.
Még négy helyisége van a Háznak, amelyről okvetlenül szólni kell, hogy cikkünk teljes legyen, azok számára lévén írva (amint a hangján is látszik), akik a Házzal nem ismerősek.
Ebből a négy helyiségből csak egyik fölösleges: a könyvtár. A kútba dobhatják most már annak a kulcsát, mert Lánczy Gyula megbukott. Az övé volt az kizárólag. Sőt alapos gyanú van rá, hogy ő is csak komédiázott vele. A hóna alá szedett reggelenkint két, három öreg könyvet, s azokkal járt-kelt a folyosókon tüntetőleg, mint gyűjti ő rakásra a tudományt, s mikor vége volt az ülésnek, visszaadta a könyvtárnoknak, hogy másnap újra másokat keressen ki dekorációnak a hóna alá.
A büfé leírása következnék most, de hogy az ember egy büfét meg tudjon becsülni, ahhoz ott kell lenni az ülésen s végighallgatni húsz beszédet, melyek csordultig tele vannak hazafiúi keserűséggel, képzelhetni, de le nem írhatni, milyen jól esik azokat leöblíteni egy kis sherryvel. A büfé a különböző pártárnyalatok kielégítésének szempontjából (hogy a törvényhozói stílust használjam) van berendezve. Van ott szalonna a szélsőbal számára üveggörebek alatt, van sonka a kormánypárt részére és kaviár, muszka hal a habarékoknak. A büfének háromféle vendégei vannak: azok a képviselők, akik ott esznek és isznak, olyan képviselők, akik ott udvarolnak és végül azok a volt képviselők, akik legelőször a karzattól, azután a folyosótól szoktak el, de a büfétől elszokni sehogy sem bírnak.
Ha annak is szenteltünk néhány sort, ami a szájba bemegy, nézzünk be a Háznak abba az apparátusába is, ahol azzal foglalkoznak, ami a szájon kijött, tudniillik ahol a beszédeket fésülik, helyrerángatják, mielőtt a közönség elé kerülnének. Ez a gyorsírói iroda.
Különbözőképp terem minden beszéd, s akármilyen ügyesnek születik, még mindig sok vele a baj, míg teljes toalettjében léphet elénk.
Jókai rendesen a folyosón készíti beszédeit. Mielőtt szónokolna, egy fél óráig jár egyedül, kezeit hátrakulcsolva. Beszéde mindég szerkesztve van: sokszor kiérzik a finom összhangzat eleje és vége között. Ha olyankor, midőn végiggondolkozik az elmondandókon, megszólítja valaki, a fejét rázza tagadólag: »Nem vagyok otthon«.
Tisza sohasem szerkeszti beszédeit és nem előre gondolja át. Ő csak az egyes pontokat jegyzi fel magának egy előtte álló ívre óriási betűkkel slágvortokban. Azért is laza szerkezetű mindenik, s legtöbbször hasonlít egy epigramm-sorozathoz, a részletek elcsattannak, de az összefüggés a részletek közt erőszakolt.
Tisza csak ritkán nézi át a beszédeit a gyorsirodában, olyankor, ha fontos kormánynyilatkozatokat tesz; Jókai mindig átnézi.
Igen kevesen vannak, akik nem nézik. Ezek közé tartozik Bánffy Béla, Falk, Pulszky Ágost, Mocsáry.
Istóczy mindig leírva adja oda beszédeit a gyorsíróknak. Szenvedélyesen kontrollírozza utólag a közbeszólásokat, amit idegenek tettek az ő beszédébe, s még nagyobb gondossággal vigyázza azon antiszemita közbeszólásokat és felkiáltásokat, melyek idegen beszédek alatt mondatnak innen-onnan. Jaj a gyorsíróknak, ha valamelyik kimarad.
Lázár, Dobránszky, Orbán Balázs és a kapacitások közül is nem egy leírva adják oda elmeszülöttjeiket. Dobránszky előre rakja bele még a »helyes«, »igaz«, »úgy van« közbeszólásokat is a saját akarata szerint, Orbán Balázs pedig a slágvortokat, miket szerinte emeltebb hangon kell majd előadni, aláhúzogatja veres ceruzával, a lágyan elmondandó helyeket pedig kék irónnal jelezi. E kéziratban tehát meg volna bizonyos fokig a hangja is örökítve, ha a beszédek magok kiállnák az örökkévalóságot! Göndöcs szintén leírva adja át mondókáját a »Napló« számára, de sohasem lehet hasznát venni, mert a közbeszólások és kitörő derültségek közt szónoklás közben rendesen elterelődik attól, amit leírt, s egészen más beszédet mond.
A legpedánsabb beszéd-átnézők az Ugronok, Kőrösi Sándor, Irányi Dániel, Szilágyi Dezső, Simonyi Iván. Szilágyi, ha nagyobb beszédet tart, ott marad ülés után is, odahozatja ebédjét, s órákig korrigál, egész lapokat kihúzgálva mint olyanokat, melyeket kétszer is elmondott az ő sajátosan terjengős lapításai közben.
(Zárójelben legyen itt mondva, hogy a Szilágyi beszédei vagy egy óráig tartanak, vagy két óráig. Rövidebb beszédet nem tud tartani. Hogy félóráig vagy másfélóráig beszéljen, az lehetetlen. Az öreg Pulszky ezt úgy magyarázza: »Dezsőnek mint professzornak óra számra van az esze elindítva, vagy megáll pont egy óra múlva, vagy meg nem áll, és akkor az már bizonyosan pont két óra«.)
Hogy a rögtönzés némelykor mily öntudatlanul történik, arra nézve egy érdekes epizód maradt fenn a gyorsiroda annáléiban.
Egyszer - régen volt már - egy napon egy kérdésben tartottak beszédeket Deáky Lajos és Deák Ferenc.
Deáky Lajos a megtartott beszéd után, melyben ellenezte a fennforgó javaslatot, beballag a sztenográf-irodába, s kéri a beszédét.
Az irodafőnök rendelkezik:
- Kérem a Deáky beszédét!
Az illető gyorsíró, kinél nem a Deáky, de a Deák beszéde volt, rosszul hallja a nevet, s átnyújtja gépiesen a Deák Ferenc beszédét a főnöknek, ki azt viszont látatlanul Deákynak adja át.
Olvassa, betűzgeti az öreg Deáky figyelmesen pontról pontra, tetszik neki, hellyel-hellyel bólint a nagy fejével, s a megelégedettség kéje sugárzik ráncos arcán, mígnem az oráció végén egyszerre megütközve kiált fel:
- De kérem, mi ez itt? Hiszen én nem fogadtam el a javaslatot!...
Ez eléggé jellemzi azt a csodálatos lelkiállapotot, melynek kivált a rögtönző szónok van kitéve, ha a Ház színe előtt beszél. Hasonlítható állapot ez a csata hevéhez, mikor egész öntudatlanul, úgyszólván a láz vette hatalma alá, hogy talán a saját vére folyását sem érezné.
A szónokokhoz rangban legközelebb állanak a »majdnem szónokok«.
Ezek minden nagyobb vitánál feliratkoznak, mikor már a teljes kimerültség beállott. Nevük vagy három napig megfordul a lapokban: »Szólásra még föl vannak jegyezve ezek meg ezek«. - Otthon kevélyen olvasgatják a választók képviselőjük szándékát.
De az önzetlen hazafiak »tekintettel a vita elposványosodására« mindig kitöröltetik magokat a jegyzőnél, vagy nyilvánosan állanak el a szótól, nagy éljenekben részesülve olcsón, anélkül, hogy a gyorsirodának valaha dolga lenne velök.
Érzem, hogy máris hosszú kezdek lenni, pedig még hátra van a karzat, s azt lehetetlen mellőzni. Mert mint ahogy Zala vármegyében legszebb Somogy megye, úgy a földszinten legszebb a karzat.
Természetesen nem a főrendiek karzatát értem, ahol egypár podegrás főispán szunyókál, hanem a mamák karzatát, ahová a leányaikat hozzák el.
Szép női szemek mosolyognak szelíden, ha Hoitsy beszél vagy Fenyvessy és Rohonczy (ennek az utóbbinak ma már egész pártja van, akikre vigyáz, hogy be ne léphessenek a Házba). Kíváncsian hajlanak alá a kis fejecskék, mikor Szilágyi Dezső emelkedik fel, nehogy elveszítsenek ha egyet is apollói gesztusaiból. A legyezők gyorsan villognak, ha valamely unalmas beszéd alatt fölfelé szegeződnek a honatyai látcsövek, s egész kis szélvihar kerekedik felülről a legyezők csapkodásaitól. Gyönyörű kép ez úgy néha-néha. Fantasztikus kalapkák a fejeken, színes mantillák hanyagul odadobva az üres karzati székekre. Vakító színpompa fent, vidorság, elevenség, melytől elsimulnak idelent is a komoly redők a homlokokon. Sokszor megesik, tavaly is megtörtént, hogy egy idősebb hallgatónő elmerülve Tisza egyik érdekes beszédének hallgatásában, miután az egy percre megállott, felállt, s a Ház nagy derültségétől követve, türelmetlenül kiáltott fel: »Halljuk hát, no.«
Ez a karzat igen fontos tényező a mi társadalmi életünkben. Sokan beszélnek csupán a karzatnak, és sokan léptek a törvényhozói pályára csupán a karzat kedvéért.
Mert hát Magyarországon két dologra jó a képviselőség.
A jobbik esetben valami zsíros hivatalba jut ki belőle az ember, a rosszabbik esetben gazdagon megházasodik benne.
Nos igen, mondjuk ki nyíltan. Magyarországon senki sem azért lép valamely pozícióra, hogy ott megmaradjon. A járásbíró nem azért lesz járásbíróvá, mert tetszik neki ez a pálya, s mert a legszebb életfeladatnak tartaná a szegény embereknek szolgáltatni igazságot. Oh dehogy, ő septemvir akar lenni vagy talán főállamügyész... ez neki csak átmenet. A képviselő sem azért jön be a Házba, mert erős ambíciót érez magában a törvények alkotásában résztvenni, neki ez csak átmenet... hely, ahonnan lesben várja a szerencséjét. Az ügyvédség is átmenet, az alispánság is... Itt minden ember kénytelenségből van a maga helyén (de meg is látszik!), s csak átutazóban érzi magát. Örökösen kezeügyében van az útitáska, amely többnyire üres.
Nem ritkán látjuk kifüggesztve az országház kapuján a fehér táblát e szavakkal: »A karzatjegyek mind elfogytak«.
Az akkor bizonyosan szavazási nap. És ha ez szavazási nap, akkor kétségkívül ott látható a folyosókon Podmaniczky Frigyes és Zalay István. Podmaniczky Frigyes képviselő, de soha nem jön máskor a Házba, csak ha szavaznak. Zalay István ellenben most nem képviselő [9] , de mameluk volt régen sokáig, s mint a jól betanított harcparipa a kürtszóra, ösztönszerűleg előrohan Zemplénből, valahányszor szavaznak.
Szép élet is a mameluk élet, s azonfelül nyugodalmas! A mamelukok egészen úgy élnek, mint a Mátyás király híres restjei.
Nem gondolkoznak sem a múlton, sem a jövőn. »Ha kellünk a miniszterelnöknek, hát majd csak megvéd, megválasztat bennünket! Ha pedig kellettünk eddig, miért ne kellenénk ezután?«
Egészen más a függetlenségi párt állapota, kik - mint Mocsáry Lajos szokta mondogatni - úgy harcolnak, mint a portyázó arab, mindenik a saját ruházatában, fegyverzetében, saját puskaporával és saját szakállára.
Mulatságosabb ennél a habarékok művelete, kik fölmennek a hegyre, meg lejönnek a hegyről. Ez az egész manőverük! Különben a habarékpárt egy részét csak meg kellene egy kicsit vakarni, mint az oroszt, s mindjárt kilátszanék a máz alatt az antiszemita. Azzal a különbséggel, hogy míg az igazi antiszemiták jobban haragszanak a zsidóra, mint kellene, ők csak úgy haragszanak rá, mint kell.
De nemcsak ebben, sok mindenben különböznek az egyes pártok még a külsőben is.
A gyűrött, színehagyott kabátok a baloldalon, a jól táplált testek átellenben, bizonyos választékosság a középen. A függetlenségi párton még magyar ruha is akad. Csanády Sándor, a két Madarász, Kállay János (klubnéven »nagyitalú«) még mind magyar csizmában szeretik a hazát. A mozdulatok ruganyossága, testtartás, járás mind elüt egymástól. De a legátlábolhatlanabb mélység a pártok között mégis a ruhaszabás.
Herman például ott, ahol van, megvan, de ültessük csak a bársonyos Gromon Dezső mellé, s azonnal botrányossá válik. Andrássy Tivadar Gosztonyival karonfogva nevettető látványt nyújtana. Egyszóval a ruha sokat tesz: akin a ruha gyermekkora óta jól áll, arról biztos, hogy vagy mameluk lesz, vagy habaréki, akin nem jól áll, kénytelen szélsőbali lenni. Lélekemelő példa volt erre a két Odescalchy testvér, a kormánypárti Gyula herceg a hetyke blúzával s a szélsőbali Artúr herceg a patkós csizmáival. Amint megszűnt szélsőbali lenni, megbukott, valamint György Endre is kimaradt a Házból, mert nem tarthatta fenn magát a kormánypárton abban a ruhában.
A pártok még jobban különítik el az embereket szokásaikban, modorukban, mint az ágy, melyből származtak. Ha Nopcsa udvarmester két esztendeig lenne a baloldalon, fejérvári bicskát viselne a csizmaszára mellett. A pártoknak amalgamizáló ereje van.
Az 1867-iki képviselőházat, mert sok volt benne az ősz fej, »Fehér Ház«-nak nevezték. Az 1881-iki, mert sok barna hajú fiatalember ült benne, »Barna Ház«-nak hítták.
A jövő parlamentről azt jósolják, hogy »Zöld Ház« lesz. (Nem mondom meg, miért, mert nem szeretek gorombáskodni.)
Annyi bizonyos, hogy sok békétlen, izgága s ferde gondolkozású ember került bele, kik nyilván igen sok mulatságot fognak szerezni az olvasóknak és még több bosszúságot a komoly törvényhozóknak. Ámbár ezek oly kevesen vannak, hogy nem érdemes teketóriázni miattok!
Pedig a jövő törvényhozásra elég nagy munka vár. Ezek közt minden valószínűség szerint legtöbb port ver föl majd a főrendiház reformja és a parlamenti ciklus meghosszabbítása.
A rozsdamarta címerek urai még egyszer megrakják tehát otthon a tarisznyát, s összeröffennek Budapestre cum gentibus, mint a zsidó házasság idején, hacsak meg nem találja Tisza a biztos arkánumot. Nehéz lesz, de hiszem, hogy megtalálja. S már szinte látom a reformált főrendiházat, s oda képzelem szenátorként Jókai Mórt, Szontagh Pát, Kemény Jánost, Csernátonyt stb.
Az országgyűlési időtartam meghosszabbítása sokkal több ellenzésre fog találni a közvéleményben. - Máris észrevehető a hullámzás. Az ellenzék körülbelül meg akar maradni az eddigi három év mellett, a kormánypárton öt évet emlegetnek. Beksics Gusztáv ellenben négy évet penget a sajtóban.
Valószínű, hogy a »négy év« hozatik be.
Mert az öt év Tiszának sem lehet ínyére; öt évi élettel bíró mameluksereget kétszerte nehezebb összetartani, minthogy el lévén bizakodva, könnyebben adja fejét vakmerő rezonírozásra.
Különben legjobb lenne, ha nem bolygatnák a három évet, melyhez már hozzá vagyunk szokva. - Álokoskodás, hogy három év alatt nem lehet eleget dolgozni. Igen furcsának látszik, hogy éppen ez a parlament töri magát olyan nagyon a munka után. De nem is az az igazi indok, hanem hogy ne kelljen egyeseknek minden három évben költeni a választásokon.
Csakhogy célt e tekintetben sem érnének el. Mert addig nevelték a becsületes, jámbor választókat, míg egészen kinevelték, s mikor nemrég Bicskey Kálmán előhozta programbeszédében az öt évi meghosszabbítás lehetőségét, a választók közbekiáltottak: »Helyes, helyes! Majd mi is ahhoz tartjuk magunkat!«
Ahol a képviselők nem cselekszenek és nem gondolkoznak egyenesen, ott a nép esze is görbén hord.
[okt. 3.]
A képviselők mai ülésének nagy részét, noha az csak az osztályok működéséről szóló száraz előadásra volt utalva, a szerencsétlen Róth Pál esete foglalkoztatta.
Mi lesz a parlamentből, amely mindjárt ilyen »derültséggel« kezdődik.
Ez csak sírással végződhetik.
Róth Pál ma a legnevezetesebb személyiség Budapesten. Mindenki kérdezi. Milyen? Szőke? Barna? Vörös? Fiatal? Öreg? Nős, gyermekes? Hol választották meg? És miért választották meg?
A legtöbben irigylik hamaros nevezetességre jutását.
Mások sajnálkoznak fölötte. Göndöcs bosszankodik, hogy másnak előbb sikerült megnevettetnie az országot.
Jókai azt mondta rá:
- Kár hogy kormánypártival történt, (egy kis meggondolkozás után mélabúsan) de még így is szép eset!
A legfeketébb hálátlanság a Hermané és az Ugron Gáboré, akik ma felszólaltak az eset alkalmából. Különösen Herman Ottótól nem szép, hogy amiért Róth ezt a jó élcet megcsinálja, még számon kéri a III. osztálytól, miért osztotta be Róth urat mégis az osztályokba, holott mandátumot nem mutatott.
Furcsa. Mintha az nem lenne elég nagy bizonyíték arra, hogy valaki képviselő, ha az a valaki már a választás után kétezernégyszáz forintos számlát fizet ki!
- Hiszen hány olyan igazolt képviselő van, aki a számláját még most sem fizette ki - argumentált Wahrmann. - Sőt olyan is lesz, aki sohasem fizeti meg. De hiszen urak, Róth Pálról érdemes példát venni! Az lenne a helyes a nép jóléte szempontjából, ha minden képviselő tartoznék becsatolni a mandátuma mellé azt is, hogy az árát pontosan lefizette.
De legjobban röstelli a dolgot Pantocsek Rezső.
- Mégiscsak szörnyűség. Ha egy patikus téveszti össze az arsenicumot a szaszaparilla gyökérrel!
Általában nagy a mulatság mindenfelé, s van mint törniök fejöket a matematikusoknak: hogyha az »egyhangú« kormányválasztás is ennyibe került (a többi részleteit pláne még homály födi), mennyibe kerülhetett akkor egy úgynevezett »nehéz választás«?
[okt. 5.]
- T. Képviselőház! - mondá Péchy, amint díszmagyarban, csörömpölő karddal, pont félháromkor föllépett az elnöki emelvényre, s ettől a perctől fogva »Ház« lett a »képviselő urak«-ból.
Az öreg Boér leszállott az ő ifjaival, s nagy éljenzés közt beelegyedett a nép közé.
Új jegyzők léptek a katedrákhoz...
Azazhogy csak a tavalyiak. Rakovszky István, Zsilinszky Mihály, Tibád Antal, Berzeviczy Albert. Egészen új csupán Nagy István, kit Fenyvessy Ferenc helyett választottak. (Ő is olyan, mint Csalóka Péter, aki nem akart Budán király lenni.) A függetlenségi párt részéről Hoitsy Pált érte a megérdemelt kitüntetés. Jegyzőt csupán az antiszemiták nem kaptak.
Pedig derék, iparkodó emberek. Megpróbálták az erejüket a választásnál. S kisült, hogy csakugyan csal a látszat. Többen vannak, mint ahányan látszanak. Az öreg Nendtvich apó volt az elnökjelöltjük. S huszonhét szavazat esett rá. Ezen felül Istóczy kapott egyet (meglehet a Nedtvichét), s Szalay Imre, Ónody Géza és Verhovay Gyula nem szavaztak.
...Tehát összesen harmincegy voks van tizenhét testben.
A folyosókon még nincs semmi élet. Hiszen a Ház még csak csecsemőkorát éli. (Azért nem is kezdte még meg a mi Scarronunk »A t. Házból« című karcolatait.) Az öreg képviselők még mindig ösmerkednek a fiatalokkal, a fiatalok pedig még mindig ösmerkednek a viszonyokkal. Nézik a helyiségeket, a könyvtárt, a büfét. Hiszen ez mind, mind az övék! Nézik a minisztereket áhítattal, s a miniszterek is nézik őket szeretettel. Hiszen ezek mind az övéik!...
Az eddigi üléseknek természetesen nincs még semmi története. Egypár kérvény jött, de mit ér az? Kár a falusi ezresekért! Imputarem nem történt. Pedig imputaremek nélkül megsavanyodik a hangulat.
Mindössze nehány apróság szórakoztatja a folyosókat, hogy a Pallavicini ellen beadott kérvényben az is előfordul, miszerint az őrgróf nem tud magyarul, hogy Róth Pál ezért hozta fel a számlát Pestre, mert az ország patikárusai gyűjtést rendeztek maguk közt kollegák választási költségére (No lám, milyen nagyratörők a patikáriusok!), s most a számla alapján visszatérítik a Róth kiadását.
Egyszerre tipegve előcsoszog a folyosóra egy vörös, szürkeruhás úriember.
- Róth Pál! - kiáltja valaki.
Nosza, felharsan erre a hahota, s egyszerre töri magát mindenki hozzájuthatni a nevezetes emberhez, ki osztentatíve kivesz a zsebéből egy írást...
- Itt van, elhoztam. Megvan a mandátum is! - lihegi.
- Enyhítő körülmény - szól közbe Komjáthy -, mert énnekem csak a számlám van meg.
A primipilus képviselők közül kevesen voltak jelen. Ott láttuk Horvát Boldizsárt, Csernátony, Pulszkyt, Bánffy Bélát, Jókai Mórt.
Jókai Krausz Lajossal sétálgatott a folyosókon.
- Kétféle spiritus - jegyzé meg utánok tekintve Szlávy Olivér -, ha nem csalódom. De valószínű, hogy csalódom.
Ott hagytuk el ezelőtt több mint egy negyed esztendővel, hogy Irma kisasszony a büfében éppen már csomagolt össze mindent, amikor Odescalchy Gyula az utolsó ülés utolsó negyedórájában megette a büfében a legutolsó pogácsát - s ezzel vége lett az 1881-iki országgyűlésnek.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és sok bor lefolyt a választók torkán.
Egyéb nem változott. Minden úgy van, ahogy volt. A nagy botú kapus most is ott áll borongva az ajtóban, közönnyel nézvén a kifelé s befelé rajzó képviselőket, mintha mondaná: »Jöttök, mentek, de én itt állok, itt maradok«.
Bent Bassó jár csörömpölve a könyvtár kulcsaival, úgy tesz, mintha száz könyvet kellene kikeresnie. (Ezek az emberek mind azért költöttek annyit a kerületekre, hogy itt a könyvtárt búvárolhassák.) Kónyi (mindnyájunk kedves Kónyija) mosolyogva, fürgén futkos a folyosón, minden ismerősének súgva valamit. Csupa öröm, csupa boldogság ragyog olajszínű arcán, mely együtt kormosodik az épülettel.
Hohó... hiszen a Prileszky Tádé zöld sipkája is megvan még! Tisza Kálmánon ugyanaz a tavalyi ismerős nadrág. Bent a teremben az elnöki pulpituson Péchy ül. Mellette köröskörül ugyanazok a fejek: a büfében Rónay János könyököl a pulpitusra, Odescalchy herceg pogácsát ropogtat. Mit? Hát még mindig azt az egy pogácsát eszi azóta? (Ti. június óta.)
A csalódásig hű másolata a régi képnek, mely összeszövi a múltat a jelennel, csupán egyetlen körülmény konfundál, hogy a Beksics kávészín őszi kabátja miért nem lóg most az olvasószobai ruhafogason.
Igen bizony, ez a kabát mutatja, hogy új világ van itt, ha egészen a réginek látszik is. A régi Házat úgy kell kiásni, mint az Aquincumot.
A romokból még nekünk is jutott. Ott piroslott a Grecsák pozsgás képe az írói karzaton, s mikor Polónyi is benyitott, majd kevés vártatva Éles Henrik, a három férfiú összenézett fagyosan, s egy-egy fanyar mosoly jelent meg arcaikon.
Sose hitte volna egyik sem, hogy olyan könnyű Magyarországon íróvá lenni!...
Édesdeden és figyelemmel hallgatták Irányi Dániel szép, de halk elfátyolozott hangon mondott beszédét (valami torokkatarrusa lehet az öregúrnak), ami igazán nagy hősiesség tőlük, hogy idejöttek, hogy a politikában ilyen szívósan gibickednek.
Mondta is nekik valaki:
- Úgy tesztek mind a hárman, mint Thaly Kálmán kurucai, kikről ő azt állítja, hogy mikor karóba húzták őket, még ott a karón is pipáztak.
De bizony lent is megtetszik a változás (csak egy kicsit jobban kell szétnézni). Az öreg Pulszky Ferenc úgy veszi ki magát az ismerős mezőn, mint egy nagy mérföldmutató, amely azelőtt nem volt ott. Zimándy maga elé teszi a krokodilusbőr tárcáját, s azzal játszadozva méregeti villámló szemmel azokat, akik a miniszteri tárcákkal játszadoznak. Gróf Bánffy Béla élet-halálra keres még valakit a folyosókon, aki nem ismeri Szereday Aladárt. No, mert annak azt mindjárt be kell mutatni, Szereday az az ember, akit Erdélyben fajd helyett lőttek meg. (Denique Erdélynek mégiscsak akad valamije, amivel dicsekedhetik.)
Azután mennyi új alak mindenfelé.
S milyen alakok! Nem mondom ugyan, amit a faluról jött emberekről szokás, hogy megérzik rajtok a friss szénaillat, hanem meglátszik, hogy nagyon meg vannak kefélkedve. A hajuk szépen elválasztva, a nyakkendőjük gondosan megkötve. Az arcuk méltóságosnak, mutatósnak idomítva. Peckesen járnak, s orrukon keresztül beszélnek tanult mozdulatok kíséretében.
Mennyi idő kell még ezeknek ahhoz, míg arra rájönnek, hogy őket senki sem nézi!
*
Tehát ott vesszük fel a fonalat, ahol a Ház megalakult, azaz »tisztelt Ház«-zá lett. Az öreg Boér uralma kiesett keretünkből. (Fájdalmas veszteség ránk ebből csak a Róth-eset.)
Az első vita ma volt. A nagy apparátus, mely mint a szétszedett cséplőgép nagynehezen összekögült (egy-két srófja még most is mozog), ma kezdett először csépelni.
A legszebb, legokosabb felirati javaslatot Falk írta, a legkívánatosabbat Irányi, a legérdekesebbet Andreánszky.
Falkot a csengő ezüst hangú Berzeviczy Albert helyettesítette, ki higgadt, komoly beszédben támadta az antiszemiták javaslatát, mire erősen viharzott fel a zajos ellentmondás. Csatár, ki az utolsó padban terpeszkedett, harsány hangon kiabálta: »Nem igaz!« A két Szalay harcias modorban zajgott, s integetett visszautasító mozdulatokat, s mintha egy drótra volna húzva az egész antiszemita tábor, amint az egyik megmozdult, egyszerre izegni, csipogni, zúgni kezdett az egész raj.
Irányi szép beszéde, mely főképp a választási visszaélések ellen kelt ki, nagy hallgatóságot vonzott. A karzatok zsúfolásig teltek meg, az asszonyok fent kis tenyerüket a fülökhöz toldották, de hiába, ma nem volt a hangjánál.
Hanem aztán annál jobban kondult az Apponyi Albert öblös hangja, kit zajosan éljeneztek a jobboldalon.
De annál jobban becsmérelték beszédje hatását a mamelukok.
Az egyik kijött a folyosóra, és így szólt:
- Olyan beszéd volt ez, hogy most már leányágon is biztosítva van Tiszának a kormányrúd késői századokra.
Andreánszky Gábor volt a harmadik szónok. Született mágnás, de nem született szónok; minélfogva a háta mögé vette emlékezőtehetségnek Komlóssy Ferenc elvtársát, s így ketten együtt mondták el a beszédet. Andreánszky beszélni nem tud, Komlóssy pedig súgni nem tud. Mert sokszor volt úgy, hogy csak azt hallottuk, amit Komlóssy súgott. Pedig azt kellett volna csak hallanunk, amit Andreánszky hallott. S így természetesen összezavarodott a hallgatóság fejében az egész beszéd, de ez azért nem tette azt rosszabbá. Ez az előnye megvan némely orációnak.
Éljent azonban kapott Andreánszky is, mégpedig amit nem is álmodhatott, a kormánypárttól, mert a beszédébe Komlóssy belesúgta azt is, hogy csak a szabadelvű pártnak van egységes programja.
Éljent eddigelé mindenki kapott. Azt gondolta magában az öreg Pulszky: »Nekem valami egyéb kell«. Többet ér az éljennél a »derültség«.
Felkelt az öreg, s olyan szellemes beszédet csevegett el az ő fölülmúlhatlan modorában, hogy tiszta vétek érte az unalmas Országgyűlési Naplóba. Jobb lenne karcolatnak.
Megtámadott az öregúr mindent, megtámadta a jelent és múltat, megtámadta a kormányt, a nagy adókat, megtámadta az ellenzéket, az antiszemitákat, megtámadta a zsidókat, és megtámadta még magamagát is.
Több megtámadni való nem lévén a mindenségben, maga mellé vette fiait és hazament.
A mi közpénztárunknak az a baja, hogy mindig kevesebb van benne, mint amennyit ki akarnak belőle venni.
Ha ezt az embert belátja, mindent tud, ami Magyarország helyzetének teljes ismeréséhez szükséges.
A parlamenti vitáinknak pedig éppen megfordítva, az a bajok, hogy mindig többet beszélnek e vitákon, mint amennyi szükséges.
Ma is volt sok ilyen szükségtelen szóbeszéd.
Zichy Antallal kezdődött és Mocsáry Lajossal végződött az ülés.
Minélfogva a Ház úgy érezte magát mindjárt az ülés elején, mintha már az ülés vége lenne, s az ülés végén újra beleesett abba a hangulatba, amiben az elején volt.
A Zichy beszédje alatt érkezett a folyosóra Ráth Károly főpolgármester, aki a miniszterekkel akart beszélni.
- Nem lehet - mondá neki Rakovszky -, mert egy pártunkbeli ember beszél. Azt most illedelemből végig kell hallgatniok.
- Hát akkor én mit csináljak addig?
- Mit? Hát elhozom én ide a »Függetlenség«-et. El lehet azzal addig mulatni.
Rakovszky beszaladt az újonnan készült üveg fülkébe (mert a Ház üveg alatt tartja azokat, akik annyira vitték, hogy olvasnak), s elhozta onnan a »Függetlenség«-et.
Mire eljutott a hírekig, akkorra már Szalay Imre emelkedett föl. Az egész folyosó néptelenné vált. Nem maradt künn senki, csak Berger Ignác.
Berger Ignác egyike a legérdekesebb alakoknak, neve zsidós, de ő maga lutheránus pap, hosszú, vállára lelógó gesztenyeszín haja van, s az arca szakasztott olyan, mint a Mátyás királyé, az ember szinte várja, hogy valami cédula pottyan ki a zsebéből: »Hic fuit Mathias rex comedit ova sex.«
Ráth Károly megszólítja a teremből kijövő Bergert, hogy mikor lehetne a miniszterekkel beszélni?
- Nem lehet, mert egy ellenzéki ember beszél. Végig kell hallgatniok, mivel vádolja őket.
Nincs ez ellen más segítség, mint elhozni az »Egyetértés«-t és elmélyedni annak a tartalmában. Az csak kitart, míg Szalay végez.
Elhozatta a szolgával és belemélyedt. Elég nagy lepedő, de a bajusza mégis kilátszott, amint eltakarta magát vele.
Hagyjuk olvasni a méltóságos urat, és menjünk be a terembe.
Szalay az ő megválasztása viszontagságait beszéli el.
Nagy figyelemmel hallgatják. Általában az most a legdivatosabb, de egyszersmind a legfájósabb téma, kinek mibe került a kerülete.
Szalayé csak nyolcszáz forintot nyelt el.
- Bizony elég jutányos! - kiáltotta közbe keserűen egy kormánypárti.
A kormánypárton és a habarék-közben rögtön ború ül ki az arcokra, mihelyt ez a téma előjön. Csak az antiszemiták mosolyognak. Nekik többnyire semmibe sem került a mandátum. Ők nem panaszkodnak. Ahol ingyen eszik az ember, ott mindig jól főznek.
Szalay megszurkálván Tiszát, a zsidókat, azzal a meglepetéssel zárja le szavait, hogy még egy fölirati javaslatot nyújt be a Szalay-párt részéről.
Ekkor már dél felé járt az idő.
Az éhesebb képviselők, mint a sneffek kezdtek a büfé felé húzódni. Ráth Károly elhozatta magának a »Nemzet«-et, s újra kérdezősködni kezdett:
- Mikor jönnek ki a miniszterek?
- Nem lehet, mert mindjárt Tisza fog beszélni.
Hangzott is a villanyos csöngettyű hívogatóan.
Zsúfolásig megtelt minden hely. A mediumon fej fej mellett. A karzaton útfutó moraj és zsongás, aminő a csöndet megelőzi.
Mindenki fut, mindenki helyet keres. Még Dobránszky is megjelenik régi helyén, mint valami rém. A mamelukok lélegzetüket fojtják el. Az új képviselők hanyagul dőlnek el könyökükre, mintha csak félfüllel akarnák hallgatni. Olyan nekik ez, mint mikor a falusi ember először eszik kaviárt, vigyáz, hogy észre ne vegyék rajta a hatását. Szilágyi Dezső arcán kiüt a gúnyos, fumigatív mosoly, Beksics beteszi könyvét (melyet a gyöngébb beszédek alatt olvas) a fiókjába, az öreg Szitányi (klubnevén: Urunk) egy árkus papirosból csinál a füléhez tölcsért, a gyorsírók felemelt ceruzái olyanok az asztalon, mint egy banda kezében a nekiemelt vonók: no, ezekkel mindjárt muzsikálni fognak!
Mindenen meglátszik, hogy a »generális« állt fel szólni készen.
Tiszát talán senki sem tartja nagy szónoknak. Monoton hangon beszél, beszédjének szerkezete pongyola, a nyelvezete nyikorgós, mint a kenetlen talyigakerék, de azért tagadni nem lehet: e beszédek alaki tartalmukban is bizonyos egyéni kinyomattal bírnak, ami pedig csak a nagy szónokok sajátja. Egy Tisza-féle beszédet meg lehetne ösmerni, ha más ember mondaná is el a magáé helyett. Más államférfiaink beszédéről ezt nem igen lehetne ez idő szerint elmondani.
És azonfelül az ő laza szerkezetű modorában van valami rejtett kellem, olyanforma, mint aminő néha abban, ha az asztalokon bizonyos rendetlenséggel van összevissza hányva minden.
Szokott ügyességével és harcmodorával vagdalkozott jobbra, balra, hol kifordította, hol befordította az ellene szórt nyilakat, s azután belement a nagy politikába, a skierniewicei találkozásról fedvén fel a fátyolt. De már ezt papirosról olvasta - mert ez Európának szólt.
Egy kicsit olyan szagú volt a leleplezés, mint a lőcsei kalendárium jövendölése:
Aki nem lesz betegségben,
Az marad jó egészségben.
De azért mindegy; Komlóssy Ferenc, Krajtsik Ferenc és Berger Ignác föl lettek világosítva az európai konstellációk minéműsége iránt.
Aki azt akarja tudni, hogy milyen viszonyban állunk Oroszországgal, annak Németországhoz való viszonyunkat kell tudni.
A Németországhoz való viszonyunkat pedig mindenki tudhatja, aki be van avatva, aki pedig avatatlan, hát az hagyjon annak a viszonynak békét, mert éppen a béke az alapja a Németországhoz való viszonyunknak.
Ha nem lett is okos a Ház a nagy politikával, bezzeg okos lett odakünn Ráth Károly a sok újságolvasásból. Már akkor éppen a »Magyar Föld«-et olvasta, s elméje megvilágosodván, elkezdett szörnyen türelmetlenkedni.
- Mégiscsak fárasztó dolog ez a városkormányzás! Hát soha nem jönnek már ki a miniszterek?
Bizony nem vállalkozott senki, hogy kihívja őket.
- Utoljára is ki kell nyittatnom az egész könyvtárt, ha nem jönnek. Hát abszolúte nincs rá semmi mód?
- Dehogy nincs - mondá Orbán Balázs, ki végre megsajnálta a szegény polgármestert -, majd megmutatom én mindjárt, hogy kijönnek!
S amit a székely megígér, azt meg is tartja.
Bement, s rá nyomban rohant kifelé ember ember hátán; Pauler elöl, utána Tisza, mellettük futva poroszkált Orczy, s méltóságosan lépkedett Széchenyi.
- Ördöge van annak az Orbánnak! Mit csinált velök?
- Semmit. Beszélni kezdett nekik!
[okt. 18.]
A múlt országgyűlés annyira megrontotta a renoméját a mostaninak is, hogy már a válaszfelirati vita harmadik napján alig volt publikum a karzatokon, s maguk a honatyák is olyan gyéren lépték el a padsorokat, mintha az aranka rágott volna ki köztük egész nagy foltokat.
Pedig a mai ülés megérdemelt volna nagyobb érdeklődést, mert nagyon mulatságos volt, ha nem volt is nagyon épületes.
A többségnek eddig az volt a taktikája, hogy mikor valamely kérdésen hamar kívánt keresztülgázolni, leült és hallgatott, s így biztos volt abban, hogy az ellenzék tüze táplálék hányában hamarabb ellobban, mintha hol az egyik, hol a másik fölpiszkálja, s halmozza rá a gyúanyagot. Ilyetén módon sok érdekes vitát sikerült már elfojtania, még mielőtt kitörhetett volna.
De ez a mostani Ház még nagyon fiatal, nem tudja, mi a csízió. Aztán meg mindig akadnak olyanok, akiknek okvetlen mondani kell valamit, s akiknek az, hogy szóljanak, drágább érdek még a párt érdekénél is. No meg aztán van olyan is, aki bizonyos benne, hogy ő világító gyertya, melyet véka alá rejteni ellenkeznék a szentírással. Elég baj, hogy mandátum hiányában mindaddig közre nem világíthatott.
Tehát Busbach Péter volt az első szónok, aki a múlt választáson csaknem áldozatul esett a Terézvárosban, amikor elhíresztelték róla, hogy antiszemita. Hiába szabadkozott akkor, nem hittek neki. Szerencse, hogy Tenczer Pál még idejekorán meggyőződött róla, hogy olyan filoszemita - mint gróf Festetich Pál, az ellenjelölt - Busbach Péter is van, s nem vette többé a választását komolyan. Ha már mindegy, akár Pál, akár Péter, hát akkor gondolá magában, legyen inkább Péter. És amit Tenczer Pál gondol, az meg van gondolva.
Péter tehát meglett, s megragadta a legelső kínálkozó alkalmat az ország házában lemosni magáról a rákent gyanúnak még az árnyékát is, mintha őbenne az antiszemitizmusból egy mákszemnyi nem sok, de csak annyi is lenne, s hatalmas filippikával rontott neki a Ház legifjabb pártjának, mely vihart vet, gonosz szenvedélyeket izgat, és nem áll az erkölcs alapján.
Hej, lett erre zivatar az antiszémi táborban! Mint mikor a borkősavat összeöntik a kétszer szénsavas szódával, úgy pezsgett, sistergett és bugyborékolt. Maga Péter állt a habok fölött, mint a szikla, és igyekezett imponálni a zajgásnak, amiben pompás szolgálatot tőn nékie már az arca is, lévén az legrózsásabb hangulatában, és olyan színű, mint más emberé, ha nagyon méregbe jön.
Különösen egy hosszú reverendás fiatal antiszemita pap árulta el állandóan kétségbevonhatlan jeleit a keresztényi türelmetlenségnek. Izgett-mozgott, mint a sózott halcsík, úgyhogy jámbor Péchy Tamás is kíváncsi lett a kilétére, s az elnöki székből figyelmeztette, mi dolog, hogy még eddig nála be nem mutatta magát.
- Én Komlóssy Ferenc vagyok - sietett az helyreütni a hibát, illedelmesen felállva és meghajtva magát. De már ekkor kivehető volt a hangjából a szándék, hogy »majd megtudjátok ti, mindjárt, ki vagyok!«
Minekutána Busbach Péternek tökéletesen sikerült volna megszilárdítani három év utánra kilátásait a Terézvárosban, fölállott a szélsőbalon egy hatalmas alak, Hódmezővásárhely képviselője, Gosztonyi Sándor, aki dacára, hogy ezúttal szólalt föl először, régi jó ismerős beszéddel igyekezett pihenőt szerezni a hallgatóság kifáradt türelmének.
De az neki korántsem sikerült olyan tökéletesen, mint Bausznern Guidónak, a hosszúnyelű szász képviselőnek, akin csak pátrija, Zay Adolf bír túltenni az alaposságban. Bausznern tanult, gondolkozó és - reméljük - megállapodott ítéletű politikus, akinek nagy fejtörésbe került ráakadni, hogy legokosabb dolog kibékülni az embernek a magyar állameszmével.
Mert tudni való, hogy Bausznern Guidó nem mindig gondolkozott oly higgadtan és hazafiasan, mint ez idő szerint. Volt egy idő, mikor még nagyon szaturálva volt cs. k. dragonyos elméletekkel, s amikor egész természetesnek találta, hogy Brassó egyenjogú legyen Budapesttel, a szász gróf a miniszterelnökkel, a szász univerzitás az országgyűléssel. De ez ifjúkori hóbort vala, Bausznern ma korrekt állampolgár és hű hazafi, akire rámondja még az e tekintetben kényes ízlésű Herman Ottó is: »Ez aztán jóravaló bakszász; kár, hogy a hutában nem fúnak olyan hosszú üveget, hogy spirituszba tehetném«.
Különös éllel vágott oda Apponyi Albertnek, akinek jászberényi ama mondására, hogy ő »a nép embere, míg Tisza nem az«, azt felelte, hogy lehet ő a nép embere, de nem lesz a szituáció embere soha; Tisza pedig az. Erős mondás. De nekünk egészen úgy látszik, nem oda vág, ahova néz. Ez a Bausznern alighanem akar valamit.
Beszéde a heidelbergai tanszéken elmondva okvetetlen hírnevet szerzett volna neki. Itt azonban nagyobb hatást tett a Komlóssyé, ugyanazé, aki az imént bemutatta magát.
No, még ilyen beszédet soha nem pipáltunk! Ez már aztán beszéd! Ilyet mondjon Szalay Imre, ha tud! De fogadni mernénk, hogy nem tud. De hogy is tudna, mikor nem járt a szemináriumba, ahol alaposan taníttatnak a klasszikusok.
Azon kezdi, hogy titokban az egész Ház az ő pártján van, kivéve a zsidókat. Aztán megleckézteti a királyt, miért leckéztette meg Aradon a papokat, amiért az elnök őt leckézteti meg, mire ő viszont az elnököt leckézteti vissza. Majd a »ravasz, kétszínű anglikanizmus«-t támadja meg, amitől Péchy Tamás úgy megijed, hogy a Dunáról már Budapestnek látja szegezve az angol Armstrongokat, s kéri szónokot, hogy ne veszélyeztesse Angliával fönnálló barátságos viszonyunkat.
Az ifjú páter meg is szívleli ezt a figyelmeztetést, és békét hagy Nagy-Britanniának, s minden haderejét a zsidók ellen koncentrálja, akiknek nincsenek Armstrongjaik, s így Péchy Tamás nem is ijed meg annyira, hogy az ezekkel való barátságos viszonyt a veszélyeztetés ellen elnöki oltalmába venni szükségesnek tartaná.
A szónok biztosítja a Házat, hogy nem kívánja a zsidókat se agyonveretni, se Palesztinába kergetni, se az emancipációt tőlük elvenni. Sőt kárhoztatja Fichtét, aki olyan zsidót kívánt, akinek a fejét leütik, aztán más fejet tesznek a nyakára de olyat, amelyben egy zsidó gondolat se legyen. Nem, ő nem megy annyira, ő csak revízióját akarja az emancipációnak, s azt kívánja, adják is meg a zsidók az árát, fizessenek türelmi adó címén külön zsidó adót.
Meg kell adni, jeles szónoklat volt, melyen igen jól mulatott a Ház pártkülönbség nélkül, főképp mikor a szónok felszólította a miniszterelnököt, menjen csak Nyitra megyébe, nézze meg, mit csinált ott a néppel a zsidó: fogadni mer, hogy három év múlva maga a miniszterelnök úr is antiszemita programmal fog föllépni.
Miután még arról is biztosította volna Grünwald Bélát, hogy pánszlávizmus Magyarországon nem egzisztál, s Busbachnak telket ajánlott volna Aussee helyett a Balaton mellett, a különös akcentussal elmondott oráció végével odafordul Justh Gyula Haviar Dánielhez:
- Ugye ez a Komlóssy tótkomlósi?
- Dehogy - felel ez -, a tótkomlósiak szebben tudnak magyarul.
Még volt egy szűzszónoklat, mely végképp kétségbeejté Kőrösi Sándort. Vámos Béla szólalt föl, aki szintén akadémiai jogtanár, mint ő, de még öblösebb hangja van, mint neki. Tehát Kőrös itt se maradhat Kecskeméttől. Ha a kőrösieket nem emelné az a lelkesítő tudat, hogy a királyfi felesége a »kőrösi lány«-t dalolta el, s nem a »híres város az Alföldön Kecskemét«-et: kétségbe kellene esniök ama vereség fölött, melyet ma Vámos Bélától Kőrösi Sándor harsogó hangja szenvedett. A beszéd különben egyéb elemi csapást nem okozott.
Ha a t. Ház nem gondol még valamit, a fölirati vitának holnap vége lehet, s csak a zárbeszédek maradnak még hétfőre. De a jövendő isten kezében van, s holnap megint egy antiszemita pap: Zimándy beszél, kihez elvtársai még nagyobb reményeket fűznek, mint Komlóssyhoz. Ki tudja, ez nem paprikázza-e föl a többi híveket is annyira, hogy rezervájokat félbehagyva, akcióba lépnek tömegestől.
A Ház méltósága, nimbusza száll egyre alább-alább...
Lejjebb már nem is mehet. Elérkezett a nadírre. Most már csak vissza lehet fordulnia.
Tagadhatatlan, hogy ezt a sajtó okozta. A sajtó, mely az auktoritásokat összetörte, mely lehámozta a csinált fényt az alakokról, mely odavilágított a törpeségeikre, fogyatkozásaikra. A sajtó megölte a parlament tekintélyét.
De azért nem a sajtó a hibás. A sajtó csak feladatát teljesítette. Közelebb hozván mindenkihez a szereplő embereket, mint a nagyítóüveg.
S a szereplő emberek nem állották ki a közelséget. A parlament gyengébb volt, mint a sajtó. Pedig megfordítva kellett volna lennie.
Tegnap egy tekintélyes képviselő letöröltette nevét a szólók lajstromából:
- Itt nincs jövője, csak annak, aki bolondozik. Inkább nem fogok beszélni.
A Ház tagjai meg nem hallgatták tegnapelőtt Mocsáry Lajost. Alig volt bent ötven ember, s az is unatkozott, és a homlokát törülgette. Mert Mocsáry magas szempontból, parlamenti hangon beszélt.
Apponyi beszéde alatt tömegesen ballagtak ki a mamelukok. Egyik olyat ásított a mediumon, hogy az ott járkáló Maszák összerezzent.
Talán tüntetni akartak? Nem, ők valóban unatkoztak. Mert az Apponyi beszéde is magas volt.
Hanem egy fiatal papocska beszélt tegnap. Az volt a Háznak való beszéd. Zsák megtalálja foltját, oráció megtalálja a maga közönségét. Ott volt a padokban minden lélek, még az öreg Bánffy Dániel is ébren hallgatta, s oly néma csöndben beszélt a kis Komlóssy, mint Tisza Kálmán szokott ünnepélyes pillanatokban. Csak néha harsogott fel a röhej, a tetszés, a kielégített várakozás tomboló zaja.
S mit beszélt?
Zöldségeket, diákos naivságokat, gorombáskodott jobbra-balra, gyermekes modorban, sértő hányaveti hangon.
Tíz évvel ezelőtt pirulva távoztak volna ki a teremből a képviselők.
Tegnap lihegve futottak be, akik elkéstek.
Ma aztán megindultak a vélemények.
- Bátor fiú - szólt egy képviselő, aki már miniszter volt.
- Sohasem lesz belőle püspök - jegyzé meg egy másik, aki nagy dicséretet akart ezzel mondani.
- Kár, hogy pap - jegyzé meg egy leányos apa.
- Sok esze van - fejtegeté egy harmadik -, de még nincs kiforrva.
A Komlóssy beszéde olyanforma beszéd volt, amelyről azt szokták mondani »háromnapos oráció«. Van olyan beszéd, amelyről egy félóráig beszélnek, van olyan amelyik másfél napig foglalkoztatja az elméket, és van olyan, melyre már akkor se emlékeznek, mikor a szónok elfáradt tüdeje a beszéd végeztével az első lélegzeteket beszívja.
A Komlóssy beszéde ma is uralta a kedélyeket, hiába jött közbe Horánszky, és hiába jött volna akárki, csak éppen egyetlenegy férfiúról rebesgették, hogy képes elhomályosítani a napok hősét, s ez a »Trefort miniszter kalapácsa«.
(Ezt a titulust viseli Zimándy Ignác azóta, hogy Trefortot támadta meg egy röpiratban.)
Honnan, honnan nem, szárnyra kelt a hír, mindig messzebb és messzebb szivárgott, hogy Zimándy Ignác fogja összetörni a zsidókat, hogy egy irtózatos ember, akinek hangja mennydörgés lészen s szavai villámok.
Úgy képzelte mindenki e »daliá«-t (kiből daliácska lett), mintha nehéz páncélban járna, tarajos sisakot viselne, s rettentő buzogány lógna a kezében. Zsidó gyerekek két hónapja álmodnak róla minden éjjel.
Mikor a Ház megnyílt, mindenki azzal jött be: »Melyik az a Zimándy?« Még Róth Pál sem volt olyan nevezetes.
Izmos alak, nagy idomtalan fej, olyan színben, mint a kakas taraja. Szemei szürkék, mint a mocsár, s vadul villognak szerte.
Felállt, és mély csönd lett - aminő a temetőkön van.
Tisza friss pápaszemet vett; Péchy félénken zsugorodott össze székén; Szapáry hátrarázta fején szép ólomszínű haját; Wahrmann dacosan szegte hátra fejét (jöjjön, aminek jönni kell!), Chorin sóhajtott, s a baltenyerét a fülére tapasztotta...
A folyosó egy perc alatt kihalt. Nem maradt ott egy lélek sem, csak Stesser József, Tiszának kedvenc köztiszteletben álló tanácsosa, ki egy fekete bőrtokban hozta aláíratni a miniszterhez a folyó ügyeket. Hogy a közigazgatás kereke is hadd forogjon, míg ott a nyelvek forognak.
De rosszkor jött...
Mert hát álljon meg a közigazgatás kereke... Zimándyt csak nem lehet meg nem hallgatni. Mit tesz az a nagy világrendben, ha valamely vármegye egy negyedórával később kapja a dorgatóriumot!
Zimándy beszélni kezdett.
Az antiszemiták ragyogó arccal hajlottak arrafelé.
Halkan kezdte és szaggatottan, tót és német dialektus vegyülékével. Egy-két ügyetlen mondat után nyomban megcsappant a remény és ijedelem.
A nagy test eleinte csak állt, csupán a nyelve mozgott, később a balkezét kezdte illegetni, majd sebesen forgatni, utána a jobb kezét, végre a ballába mozdult meg, a pad alatt toporzékolt és dobolt vele, végre ugrált, szemei kidülledtek, szájából messze szétfrecsegett a nyál... halántékán újjnyi vastagságú kék erek dagadtak ki, orrán gőzt lövellt, homlokráncai összetepedtek, mint egy pamutsapka, a nyaka irgett-forgott, mind a két keze hadonászott, mint az ördögmotolla, gyér hajszálai az égnek ágaskodtak, akárcsak a kartácsoló kefe, dereka hol kihajlott, hol behajlott, neki-nekiindult, mintha fejével a padnak akarna ütődni, majd hátra hajlintá a derekát.
A homlokáról nagy izzadtságcsöppek gurultak alá.
Mikor pedig a bécsi kofa-jelenetet produkálta, igazi kalamajkát kezdett járni...
Falrengető kacaj hangzott szerte, a képviselők majd hanyatt dőltek nevettükben, Wahrmann arca mennyei örömtől tündöklött, Péchy a jelenet élvezetébe merülve, elfelejtette a csengettyűt megrázni. De eszébe juttatta Tisza Kálmán, ki megbotránkozva elsőnek távozott a teremből.
A kegyelmes úr reggelizni ment.
Egyedül ült le a nagy asztalhoz.
Nem volt a büfében senki. Még a szép Irma sincs ott, gyöngélkedik.
A miniszternek jólesett, hogy egyedül lehet egypár percig. Mert a skierniewicei megbeszélt béke nem hat ki rá. Neki nincs békéje egy percig sem. Hódoló mamelukok kísérik lépten-nyomon.
Egy olyan eseménynek kellett közbejönni, mint a Zimándy beszédje, hogy ne lássák, s egyedül hagyják.
A sonkák, szalámik, vajak illata töltötte be a termet, s nem a tömjén.
Hosszú, szabad lélegzetet vett, s a nagy elhagyott teremben, hol csak az óra ketyegett kimérten, elkezdett gondolkozni.
Milyen más világ volt itt valamikor! Mikor még Teleki László beszélt odabent... Mikor az öreg Deák adomázott idekünn...
Akkor volt ez a büfé ilyen üres!
De hát csakugyan nem jönnek ezek az én mamelukjaim?
Senki sem jött.
Tehát csakugyan nincs egy se, aki szégyellje hallgatni azt az embert...
De mégis...
A puha szőnyegen léptek tipegése hallatszott.
Vajon ki az a jó ízlésű ember? - tűnődék a miniszterelnök.
Kevés vártatva egy borzas, zilált ősz fej bukkant be, mint az ordas farkasé, de csakhamar visszahúzódott.
A miniszter oda pislantott kék pápaszeme mögül.
Az öreg Csatár kullogott ott sántító lábbal, leverten - szégyenlősen.
A képviselői padok meglehetősen megteltek ma a vita ötödik napján is. Hanem a karzaton már gyér volt a közönség, mert mire is várjanak ezután? Hiszen minden volt már, csak még verekedés nem!
- Vannak dolgok - mondá szomorúan egy magyar nadrágos hazafi -, amiket egyetlen házban sem lehet elmondani, csak az országházban.
Mindegy! Horváth Gyula azért megbecsüli ezt a Házat is.
Felöltözött talpig fekete ruhába, mintha lakodalomba menne, a zsebkendőjére parfümöt csepegtetett, elbúcsúzott otthon a rokonaitól, érzékeny kézszorításokat váltott a folyosón barátaival, úgy ment be elszántan beszédet tartani, mintha a halálba menne.
Aminthogy a beszédtartás voltaképpen mindig szerencsejáték.
Hanem előbb még benézett a büfébe, megitta egy pohár sherrynek a felét szíverősítőnek.
Kell is erre a hódító hadjáratra.
Mert a Házat éppen úgy meg kell hódítani, mint egy asszonyt. Olyan szeszélyes, mint egy asszony. Képzeljenek önök egy olyan asszonyt, akinek háromszáz szíve van!
Ilyen asszony a tisztelt Ház. S ennek udvarol az ember, ha beszél. (Igaz, majd elfelejtettem, a madame-nak még azonfelül háromszáz szája is van.)
Még csak megjárja, mikor vidám, izgékony, szeretetreméltó; de rettenetes kivált a migrénes napokon.
Föl nem melegíti semmi: fázékony. Nem érdekli semmi. Ásít és unatkozik.
S amelyik szónok e hangulatok egyikébe belepottyan, az ott vész...
S ha ő maga nem vész ott, a beszédje okvetlenül áldozatul esik.
A Ház hangulatának nagy ereje van.
Vannak esetek, hogy a legrosszabb beszédeket átgyúrja meglehetőseknek, s a legjobb beszédekből csinál jelentékteleneket.
Az öreg Pulszky a viták elején egy kitűnő orációt vágott ki, melyből csak úgy bugyogott a szellem (Angliában, Franciaországban sokáig beszélnek egy ilyen beszédről), de a Ház hangulatával össze nem passzolt. Azt mondta a folyosó és karzat: »figurás, cinikus beszéd volt«.
S ez a frissen sült közvélemény olyan erő, hogy annak mindenki hisz, még Pulszky is elhitte, hogy ő rossz beszédet tartott.
A fiai rendre mentegették:
- A papa jobban beszélt volna, de mérges volt, mert a fogait otthon felejtette.
(No, hogy fog az majd beszélni, ha a fogait magával hozza!)
Horváth Gyula nem hiába öltözött finom posztóba. Ő képviselte nemcsak a mai napra, de az egész vitára nézve a gavallér felfogást.
Hiszen ilyen ember volt ő tavaly is, a beszédjei sem voltak rosszabbak, csak a Ház hallgatta a másik fülével.
Hanem ma meghódította egy csapásra.
Szépen beszélt, magas szempontból, s ami a legfőbb, nemesen.
Az irigyek és jópajtások szájtátva hallgatták:
- Nini, ez a Gyula!
Monoton kezdte, döcögött az elején, gyepre eresztette a hangját (mint Cicero mondaná, ha erdélyi ember volna), majd ki-kivágott vele egyenlőtlenül... de a fokozódó figyelem és csönd, a ráirányzott száz és száz szem, amelyben nincs aluszékonyság, de meleg sugár, egyszerre lelket öntöttek a hangjába is, s megcsendült szépen, néhol megharsant erőteljesen...
Az ágráriusok elleni fejtegetései, s a Ház méltóságának megóvására mondott szavai nagy tetszést arattak minden oldalon.
Hanem voltak olyan állításai is, amik nem egészen állják ki a sarat, aminő az, hogy ő nem kíván a kormánytól nagy alkotásokat, csak nagy eredményeket.
Még ezt a lapszust is megtudták magyarázni barátjai:
- Jól van az mondva! Mért ne volna jól mondva? Kis alkotások, nagy eredmények! Kis vizi, nagy zsinór. No ugye nem lehetetlen?
Mikor vége lett a beszédnek, lelkesen megéljenezték. A tetszés moraja még a balpárti padokból is fölzúgott. Horváth diadala teljes lett.
Mikor visszament kimelegedve a büfébe, a sherrys pohár még ott állt.
A bornak is benne csillogott a fele.
- Mi ez - mordult fel szokott szórakozottságával -, ki itta meg a boromat?
- Hiszen te magad ittad ki.
- Mikor?
- Még apró mameluk korodban. A beszéded előtt!
Így lett Horváth Gyulából nagy ember - dicsőségéről zengtek a fülkék és folyosók.
Annál is inkább, mert utána Fenyvessy Ferenc emelkedett fel.
- Ejnye de csinos fiú! - mondá Kemény Endre a fölemelkedő szónokra célozva. - Ő is új ember?
- Nehezen. Úgy látszik, mindnyájan ösmerik... - felelt egy szinte új képviselő.
- Honnan látszik, hogy ösmerik?
- Onnan, hogy tömegesen kimennek!
Valóban kevés ember maradt a teremben.
Ezért zengett a folyosó a Horváth magasztalásától.
De nem soká zengett. Minden sikert elhalványít egy újabb.
Fenyvessy után Tisza szólott.
Amiből az a tanulság, hogy Tisza nem szereti a maga mamelukjait.
Legalább már egy egész napot engedett volna a szegény Horváth Gyulának.
I. A felirati vita furcsaságai
[okt. 22.]
Haviar Dániel (akit nem tudom milyen kicsinylésből »Dani«-nak hívnak a pártjabeliek) ma tartotta szűzbeszédét.
Nagy robosztus alak, hosszú kétfelé választott szakállal. (Denique Németh Albertnak a szakálla legalább mégis bejutott.) Már jó hír előzte meg, mielőtt »föllépett« volna. Ő és Enyedi Lukács képezik a párt ez idei, úgynevezett akvizícióját. Így biztatja Mocsáryékat a remény.
Hanem úgy látszik, az egyik nagyon vidékies, a másik pedig nagyon európaias.
Eddig egyforma várakozások fűződtek hozzájok, de most már Enyedi előnybe jutott; mert még nem beszélt.
Haviar különben úgy látszik, jelentékeny erő, habár a mai beszéde ha csinos volt is, egy kicsit ismerős. Hallottuk mi már ezeket a dolgokat sokszor, hol jobban, hol rosszabbul.
Hangja nagyon szép, érces, öblös, de mégsem annyira, mint a Vámosé. Mert az olyan erősen beszél már, hogy a saját hangjától nem hallani. Irigyelte is tőle Kőrösi Sándor.
- Ejnye de ismerős hang ez! - mondogatta tünődve. - Hol hallottam már én ezt a hangot?
Végre kisült, hogy szakasztott az ő hangja. Mert vannak a parlamentben ilyen tüneményes hasonlatosságok. S még hangban hagyján, hanem sokkal kellemetlenebb arcban s alakban hasonlítani valakihez.
Hát még ha az a valaki éppen Bausznern Guidó!
Mikor e vita folyamán bevégezte hosszú beszédét, meglátja a folyosón Jókai Mór, utána iramodik, s meggratulálja.
- Nagyon szép volt a beszéded!
Bausznern csodálkozva veti rá üveges kék szemeit.
- Az én beszédem?
- Nos igen. Hát mit csodálkozol? Talán te is rám akarod fogni, hogy bent sem voltam, hogy nem hallottam, mint ahogy a »Hon«-ra ráfogták, hogy nem olvasom.
- Nem, de én még nem beszéltem.
- Mit? Nem beszéltél? - hökkent meg Jókai, kényelmetlen pozícióba jutva. - Ejnye, hát engem akkor rosszul informált Hegedüs. Hisz csak az imént mondta, hogy Bausznern beszél odabenn.
- Az meglehet - szólt az mosolyogva -, de én báró Huszár vagyok.
Jókai restellte a személycserét, s elindult megkeresni Bausznernt.
Meg is találta egy jó negyedóra múlva a miniszteri szoba környékén.
- Képzeld csak, hogy jártam egy hórihorgas úriemberrel, akit te helyetted gratuláltam meg.
- Bocsánat - mondá a hórihorgas úriember -, de én még most is báró Huszár vagyok.
II. A detronizáló Madarász
Ma az egyik szónok belekötött a Jókai vasárnapi illyefalvi beszédjébe is.
- Ejh, nem kell azt olyan zokon venni - kiáltja egy hang. - Hiszen Jókai költő!
Az öreg Madarász József achós hangon beledördült:
- Nem is költő!
Mire szelíd derültség támadt az ellenzéki padokon. S még Csanády is fölemelte deres fejét a két könyökéről, és megfenyegette Madarászt a kezével.
- Ne detronizálj, öreg, mert megharagszom.
S megint lehajtotta vén fejét a padra nagy morgással, mint egy tigris.
III. A szél
(De nem a Gyulai költeménye, hanem a Horvát Boldizsár prózája.)
Nagyon szomorú vita volt ez öt álló napig.
A régi lobogók begyűrve, amik valamikor a tornyokból integettek. A régi eszmék, régi fegyverek egy szögletben hevertek félig szeméttel behányva.
Aki rájuk nézett, vállat vont. A fiak már nem ismerték meg apáik fegyverzetét.
Mások ellenben, akik felösmerték, megtapodták.
A vén katonák (mert van még néhány közülük) elborult arccal nézték ezeket a jeleneteket:
- Hát mi az ördögért verekedtünk mi? - mondták csüggedten. - A fiaink kedvéért? S íme hiábavaló munka volt!
Csak az öreg Horvát Boldizsár, a vén katonák ősz vezére gyűrte fel a karját, s fölkapta a régi fegyverzetét.
- Ejh, hát verekedjünk meg a fiainkkal is...
Igen, csak ilyen literatúrai stílben merek referálni a Horvát Boldizsár beszédjéről.
Az ő fellépése olyan volt, mint egy elementumé. Mintha valami természetfölötti hang csapott volna közbe a sok kaotikus, posványos beszédnek.
Nem vihar volt ez a hang, hiszen olyan szelíd, lágy, mint a zene, hanem szél volt, mely mintegy megtisztította a levegőt.
S ebben a szélben lassan-lassan kibontakoztak a régi zászlók, s lengni látszottak a magasban újra, mint valaha régen ezelőtt.
Az ég kitisztult. Napfény mosolygott a terem üvegkockáin át, s megvilágítá a szónok nemes, domború homlokát, melyet ősz fürtök környeznek tisztesen.
Elégikus, mézédes szava betölté a termet, s a mély csöndben mélán, búsan rezgett, mintha a levegő ringatná. (Hiszen ez már a liberalizmus levegője!)
A vén bajtársak szemei megcsillámlottak, majd szikrát hánytak. Azok a kis szikrák, mintha röpködnének, s gyújtogatnák a többieket is.
A nagy miniszter félrevetette magát piros székében, körte alakú fejét odatámasztotta a támlányhoz, s elábrándozott. Olyan volt, mintha a saját szobra lenne - ledőlve...
A habarékok hallgatagon, lesütött fővel könyököltek padjaikon. Nesz nem volt hallható. Mereven néztek és hallgattak. Olyanok voltak, mint a kísértetek.
Hanem a szélső oldalon folytonos nyugtalanság, izgés-mozgás volt a beszéd elején. Többször közbe is szóltak az antiszemiták, de mindig halkabban és ritkábban. A beszéd közepe táján látni lehetett egy-egy kisurranó alakot, amint nesztelenül igyekszik menekülni...
A beszéd rendkívüli hatást tett. Mintha nem is az a Ház, nem is azok az emberek volnának.
De midőn Bánfy Dániel, aki az egész beszédet a legnagyobb figyelemmel hallgatta, kiment a beszéd után, mintegy elkábultan annak a hatásától, a folyosóra, s ott megpillantá a vígan zajongó antiszemitákat s a Ház valamennyi hétköznapi alakját, ijedten dörzsölte meg a szemeit:
- Ejnye, de sokáig alhattam odabent!
Egyetlen egyszer volt az egész vita alatt ébren, s akkor is azt kellett hinnie, hogy csak aludt...
I. Demokritus
[okt. 24.]
Ha én olyan karcolatot bírnék írni, amin annyit lehetne nevetni, mint Sághy nevetett tegnap a saját beszédén, hát nem adnám ezt a tálentumomat a Sághy beszédéért.
Pedig egyetlen szónok se vonta magára annyira a közfigyelmet, mint tegnap Sághy.
- Ejnye de jó nevetős arca van ennek az új embernek - mondá Jókainak egyik a miniszterek közül. Gondolom Orczy Béla.
- Nem új ember az - felelte Jókai -, hiszen már az ótestamentumban is előfordul a neve.
- Lehetetlen!
- De bizony ott van, olvasd el majd: »a világ hiúsági bolondsági«.
- Aha... no persze. Ejnye, mi az ördög! Nem merek odanézni az arcára, mert mindjárt nevetnékem van nekem is. Pedig hát engem az ország azért fizet, hogy itt minden délelőtt komoly arcokat csináljak. Meg is teszem szívesen. De látod, ezt a »nevető ember«-t meg kellene szerezni a mi pártunknak.
- Mit csinálnának vele?
- Mit? Sok hasznát vennők, barátom, a delegációkban. Milyen finom dolog volna egy delegátus, aki nevetve szavazná meg a milliókat.
Az bizony nagyon jó lenne...
II. A mester
A jó öreg Nendtvich (akiről Pulszky azt mondja, hogy már fiatal korában is elavult ember volt) elkezdte magamagát dicsérni.
Én istenem, hiszen csak kellett valami újat produkálnia neki is.
A »propria laus« pedig még most új dolog volt a Házban.
Tehát az öreg Nendtvich, aki akadémiai tag (amiről Herman azt mondja, hogy nem valami különös érdem Magyarországon), rágyújtott arra a témára, hogy ő milyen hasznot tett az országnak. Ő nevelte a négy Tisza fiút, köztük Tisza Lajost és a miniszterelnököt is.
A miniszterelnök éppen ott künn volt akkor. De a magyarok Bismarckja kívülről is folytonosan ügyel a tanácskozás menetére.
- Ki beszél odabenn? - kérdi egy belülről érkező mamelukról.
- Még mindig a professzor. Azt állítja, kegyelmes uram, hogy neked is tanárod volt.
- Igaz, ami igaz - felelte a miniszterelnök mélabúsan. - A kémiára tanított.
- Nem nagy érdem neki - felelte a mameluk -, mert hiszen úgysem értesz a kémiához.
Tisza nevetve válaszolt.
- Ej, miért ne? Hát a fúziót ki csinálta?
A jó öreg Nendtvich (akiről azt mondta Prileszky, hogy visszafelé fejlődik), tudom, sohase gondolt arra, hogy a kémia mennyire kártékony tudomány.
III. Hiába rázza fejét a miniszterelnök úr...
Amiket elmondtam, azok mind tegnapról valók. Adós nem akarok maradni, tehát elbeszélem röviden a mai ülést is.
Olyan volt természetesen ez is, mint a többi.
A Ház népessége hol kivonult, hol bevonult - a szónokok szerint.
Alaposan bent ülni, csak az öreg Madarász tud, meg Bölöny József, ki oly művészileg vitte az unatkozást, hogy aki látja azt a halálos unalmat, mely egész lényén elömlik, azt nem érdekli aznap semmi többé.
Fájdalom, én láttam Bölönyt ma - hát nem is érdekelt semmi.
Hiába lépkedtek elő az antiszemitizmus daliái és daliácskái sorba.
Ónody noha kálvinista, a katolikus klérust dicsérte.
(Sírjatok, ríjatok, debreceni harangok!) Berger Ignác elmondta egy valamikor elmondandó beszédjének a bevezetését. Meg volt győződve róla, hogy »eláll«-t kiáltanak, hát csak az elejére készült el, hogy meggazdálkodja a többit, pedig a beszéd dereka, meglehet, tetszett volna.
Most aztán kilépett az antiszemiták »öreg ágyúja«, Szalay Károly.
Még mindég gyászt visel Solymosi Eszterért, s hangja ércében a kereszténység fájdalma rezg.
Szépen és okosan beszélt, megérdemelné, hogy bővebben foglalkozzam a beszédjével, ha utána még egy jelesebb beszéd nem esik vala, a Herman Ottóé, amely még jobban megérdemli a bővebb méltatást; minthogy azonban mind a kettőre nincs időm, tehát inkább nem foglalkozom egyikkel sem, s mellőzöm Istóczyt, Veresst is. (No, most már nem jöhet több! - lélegzett föl Wahrmann), hanem áttérek a jó Csanády Sándorra.
Az óra már háromra járt, az öregúr éhes volt.
Megjelent képzelete előtt a párolgó leves az »Arany Sas«-ból, az illatát is érezte... Amint szétnézett a teremben, mely homályosan volt világítva: a gőz és pára sűrű köd gyanánt gomolygott alant; úgy látszottak neki az elnöki szék tájékán mozgó alakok, mintha ott a Sas kellnerei malacpecsenyét trancséroznának.
Ez dühbe hozta Csanády Sándort.
Mi, ti malacpecsenyét esztek? Az ország pedig éhezik... Ez nem járja! Nem! Nem!...
Megtörülgette szemét, s látta, hogy nem malacpecsenyét trancséroznak odaát, hanem csak aktákkal babrálkodnak a notáriusok.
El is felejtette hirtelen a malacpecsenyét, de azt nem felejtette el, hogy valamiért dühbe jött.
S ha már egyszer dühbe jött, hát nem kell azt a dühösséget addig elereszteni, míg valami hasznát nem veszi.
Felkelt tehát, s felhánytorgatván Tiszának a jezsuita furfangját és nemzetgyilkos politikáját, szemére vetette, hogy mért nem tárja fel a király előtt az ország sebeit.
Lám, ő megmondta a királynak, ami a szívén volt, mikor a király tanácskozásra hívta.
- Mi? Hogy? Mikor? - kiálták egyszerre húsz felől.
Sokaknak nyitva maradt a szája az álmélkodástól:
- Ni, mi sül itt ki mindjárt - a királyra!
Már erre aztán nolens volens el kellett beszélnie a rendevúját.
»A király így szólt hozzám:
- No, képviselő úr, van-e a nemzetnek valami kívánnivalója?
- Van ám! - feleltem.
- Mondja meg, miképp lehetne kieszközölni, hogy a nemzet boldog legyen.
Akkor aztán elmondtam a politikámat őfelségének...«
Eddig ért előadásában a jó Csanády bácsi, s mindjárt azon nyomban kisült volna, hogy a király szélsőbaloldali, s talán legott megbukott volna a Tisza-kormány, ha most bele nem hangzik e nagyfontosságú leleplezésekbe a jobboldali padokról egy óriási tüsszentés.
A gonosz Beöthy Algernon prüsszentett, mint ahogy a furfangos diák vitéz Johannes Háry előadásában.
Ez a prüsszentés mentette meg a Tisza-kormányt.
Azontúl kezdték nem venni komolyan a dolgot, s eget verő kacaj harsogott fel minden harmadik szavánál.
- Maga Tisza Kálmán is tudja ezt! - védekezék az öreg, párduc tekintetet vetve a miniszterelnök felé.
De a miniszterelnök a fejét rázza. Most jött csak igazán méregbe a tisztes hazafi.
- Hiába rázza fejét a miniszterelnök úr - kiáltá kétségbeesetten.
De Tisza mégiscsak rázta a fejét, s Csanády hiába mesélt tovább...
*
Ebben a dologban pedig az a nevezetes, hogy Csanády ott, ahol a miniszterelnökre hivatkozik előre elkészített beszédjeiben, rendszerint úgy csinálja, s úgy mondja el a következő passzust, hogy »hiába rázza fejét a miniszterelnök úr!«
A miniszterelnök többnyire mozdulatlanul szokta az ilyen beszédeket végighallgatni, s így már több ízben megtörtént, hogy közbekiáltottak:
- Hiszen nem rázza a fejét! Nincs is a Házban!
De az Csanádynak mindegy volt, s íme fátumok fátuma, most az egyszer bele nem teszi a beszédjébe, s kijön a numerusa.
Tisza csakugyan a fejét rázza.
S az tetézi még a malőrt, hogy a beszédnek éppen annál a pontjánál, ahol az nem jól esik a kedves öreg kurucnak.
-------------------
Még ezek a világhírű dolgok idebent így történtek, azalatt a folyosón a következő história szállongott.
IV. Mi lesz Lesskó Istvánnal?
Felöltözött Lesskó István a legszebbik papi ruhájába. Megfésülködött gyönyörűen, megigazgatta nyakán a gyöngyös gallérját.
Homlokára komoly felhők gyűltek. (Gyűlhettek is a Komlóssy-Zimándy beszédeitől.)
De nem ezek miatt lett Lesskó bús, szívében más szú rágott magának helyet.
Meghallotta, hogy Pesten van Sennyei, hogy a királyhoz készül audienciára, azért vette fel Lesskó István a legszebb habitusát.
S ment, mendegélt, amíg Budára ért. Éppen délre harangoztak a budai tornyokban, mire az Úri utcai Sennyei-palotába bekopogtatott.
A kegyelmes úr otthon vala. Reggelizett.
- Ki az, mi az? - riadt fel őexcellenciája, és letette a »Budapester Tagblatt«-ot, amelyből a régi politikája sok ezer apró betűben vigyorgott reá.
- Én vagyok, kegyelmes uram - mondá egy tótos, de mégis bátor hang.
- Ah, ön az, tisztelendő képviselő úr? Szép, hogy régi barátaim még eljönnek.
A Sennyei halál alakú arca mosolyra idomult.
- Egy kéréssel vagyok bátor alkalmatlankodni excellenciádnak...
- Igen?
- Azt óhajtanám megtudni, igaz-e, hogy excellenciád lesz a felsőház elnöke.
- Azt tartom, hogy alkalmasint - jegyzé még a nagy úr hanyagul.
- Igen? - felelte tompán Lesskó István. - De hát akkor mi lesz énvelem?
- Hogyhogy?
- Hát úgy, hogy engem eddig a kerületem már kétszer választott meg Sennyei programmal - Tisza ellen.
Sennyei elég nagy státusférfiú, de már arra még se tudott megfelelni, mi lesz Lesskó Istvánnal három év múlva.
Csanády Sándor nagyon rosszul aludt az éjjel. Mindenféle víziók gyötörték. Álmában újra beszélgetésbe esék a királlyal.
- Quo modo stat Hungaria? - kérdé a király latinosan.
- Valde bene, Illustrissime Caesar - sed...
A király a »sed« után tudakozódott, leültette Csanády Sándort egy székbe, s kegyesen kérdezé:
- Szokott-e pipázni, Csanády bácsi? Magának az igaziból adok.
S eközben óvatosan körülnézve, kihúzott a Szent István palástja ujjából egy gondosan összekötözött paksamétát, amelyben rövidre vágott szűzdohányt rejtegetett.
- Hát mi a baj, Csanády bácsi?
A derék kuruc a fejét vakarta...
- Nincs nekünk más bajunk, felséges uram, csakhogy a torkunk véres. A nagy adó meg a közösügy. Különben is rosszul van kormányozva minden.
- Hát ennek ki az oka?
- Tisza Kálmán.
- Tisza Kálmán? Jól van! A bátya kedvéért megteszem, hogy más miniszterelnököt nevezek ki. Proponáljon valakit.
Csanády zavarba jutott.
- Hm! Kit? Hát kit is csak? Mindjárt megmondom. Izé... Mocsáryt! Nem, az nem jó emberem. Legjobb lesz az öreg Madarászt. Csakhogy az se nekünk való ember. Nagyon kemény. Irányi Dánielt? Nem kell, mert az meg nagyon puha. Nekem olyan miniszterelnök kell, akitől én is féljek, meg aki éntőlem is féljen. Nevezze ki felséged Szalay Imre öcsémet!
A király arcán elégedetlenség mutatkozék, szemrehányóan nézett rá Csanádyra, s a fejét rázta.
- Hiába rázza a fejét, fölséges uram - kiáltá ingerülten, és fölébredett...
Fájt neki az ébredés. Hogyne, mikor ő olyan nagy szerepet játszott álmában. Miért is kellett fölébrednie?
Azért, mert a király a fejét rázta.
Hát már mindenki a fejét rázza, ha ő valamit indítványoz vagy állít. Szörnyűség!
Ezt nem lehet ezentúl engedni.
Felöltözött, és sietve csörtetett be a Házba, hol a rokonszenves Győrffy Gyula beszélt akkor igen szépen, igen értelmesen:
Csanády úgy rontott be, mint hajdan Zách Felicián.
A katedra elé lépett, s így szólt ádáz haraggal szörnyű hangon:
- Mondjátok meg a miniszterelnöknek, hogy ha még egyszer megrázza a fejét, amikor én állítok valamit, a golyóm alá kerül.
Az elnök ijedten húzódott el a zöld függönye mögé, s mikor már lélekjelenlétét visszanyerve, el akarta magát kiáltani, mint Róbert Károly, hogy: »fiam, Rakovszky!«, már akkor a vén tigris a helyén ült, s halántékán »s«-re csavarított fürteit simogatta szelíd morgással.
A vita eközben egyre élénkülni kezdett. Személyes torzsálkodások fújták szét az unalmat.
Hogy a vita a mai ízlés szerint érdekes legyen, ahhoz kettő kell: az, hogy antiszemiták beszéljenek, és hogy tanárok ne beszéljenek.
A Kerkápoly Károly dicsősége annyi professzort csábított a politikai pályára, hogy nem lehet tőlük szóhoz jutni, még Szilágyinak se.
Thaly egyébiránt egészen úgy beszélt, mint egy professzor, s utána a kis Rácz Géza, mint egy diák. A Ház azt a jukszot engedte meg magának, hogy megéljenezte, mikor odáig jutott szónoklatában, hogy: »Most pedig t. Ház, bevégzem beszédemet«.
Be is végezte szerencsésen. Nagy baja nem történt sem a zsidóknak, sem a keresztényeknek, csak a szegény Shakespeare-t tette meg németnek.
De hiszen Tisza Kálmán mégis igazságos ember, fölkelt s legott visszaadta őt Angliának.
Jó is, hogy így történt, mert Péchy már a csöngettyű és szavak után kapkodott, hogy miért provokáljuk már megint háborúra Angliát?
Rácz Gézától kezdve egész az ülés végéig csupa okos emberek beszéltek csupa okos dolgokat, ami karcolati szempontból nem sokat ér, jobb szerettem volna ez idő alatt a zágrábi mélyen tisztelt Házban lenni, ahol a kapuban két előlépő zsandár érintette meg a Starcsevics vállát. (Gyönyörűség lett volna nézni, hogy kullog vissza az öreg a »Velika Kafanába«.)
A mi vitánk vége majdnem túlságos tisztességesen folyt le. Tisza ugyan megszurkálta Apponyiékat egy kicsit, megdöfte Andreánszkyt, de nagyon is, védelmezte Sennyeit is egy kicsit, hanem azt már nem mondta meg ő sem, hogy mi lesz Lesskó Istvánnal? Berzeviczy, Irányi rangjukhoz illőn beszéltek, Apponyi meg azon is túl.
Irányi idézvén Tisza szavait, melyekkel a skierniewicei találkozás eredményét vázolta, Tisza nem találta hűnek az idézetet, tagadólag intett fejével.
S ebben a szempillanatban a lassú zsongást széthasítva, erőteljesen dördült meg egy hang:
- Hiába rázza fejét a miniszterelnök úr!
Minden arc nevetőre vált, minden szem egy pontra nézett.
...Azon a ponton a kielégített bosszú diadalmas hetykeségével Csanády Sándor könyökölt.
Tíz napig dülöngött az a kérdés (amelyre nem volt senki kíváncsi, még talán a király sem), hogy a feliratok közül melyiket küldik fel őfelségének.
Szalayék váltig reménykedtek, de nagy tusák után végre is kisebbségben maradának két szavazattal. Tudniillik nekik volt két szavazatuk.
A képviselők lassan gyűltek, úgyhogy az »antiszemiták bárója« (lám a szélsőbalnak egyetlen mágnása sincs) üres padoknak szónokolt. Csanády Sándor nagy nehezen bírt összeolvasni negyven fejet. A magáét sehogy sem akarta bevenni.
Andránszky beszédje alatt Szalay Imre elmélyedve ült a padban, a Simonyi Iván nagy szakállának árnyékában.
Agyában különböző gondolatok cikáztak, s így fohászkodott félhangosan:
»Istenem, istenem, hiszen a legrégibb antiszemita te voltál, még mikor Jehovának neveztek. Te is elítélted a zsidókat, özönvízbe fullasztván őket, csak egyet hagytál meg, Nóét. Hát nem tudtad már egy füst alatt azt az egyet is kivégezni?«
- Hallgass Imre, hallgass - csitítja Simonyi Iván -, hiszen Noé ültette a szőlővesszőt!
- Ejnye - hökken meg Szalay Imre -, erre biz én nem is gondoltam!
Ezalatt egyre többen, többen gyülekeztek lent, mint fent. Sok szépség volt, de nem az Andreánszky beszédében, hanem a karzaton. A sokszínű mantillák és kosztonkás kalapok élénken virítottak bele a Ház szürkeségébe. Négy bájos leányka a baloldalon édesdeden nevetgélt, s mosolyuk szinte bearanyozta felülről a mogorva egyhangú képet.
A Ház némely tagjai (az Odescalch Gyula pártja) csoportot képeztek, s összebújva legeltették szemüket a hölgyeken, azon tanakodva, melyik a legszebb közülük. (Nemhogy azon törnék a fejüket, melyik a legjobb felirat!)
Végre is egy a középen ülő menyecskének ítélték oda az aranyalmát. Lilaszín kalapja és rózsaszín arca volt. Ezt a határozatot bejelentették az elnöknek is. Az is oda gukkerezett, és helybenhagyta, de szerencsére nem vétette jegyzőkönyvbe.
Andreánszky ezalatt kedvére pattoghatott a zsidók ellen.
Csupán egyetlen ember hallgatta.
De azt is csak abból lehet konstatálni, mert belekiáltott:
- Hát a képviselő úr, miért adja ki a bánki birtokát zsidónak bérbe?
A báró után még Tisza szólt, aki nagyon beleszeretett abba a szerepbe, hogy mindent és mindenkit védelmezzen.
Tegnap védelmezte Sennyeit, Shakespeare-t és Stojacskovicsot, ma az Akadémiát tisztogatta, s eszmetársulás útján üres hordóról elméskedett.
Midőn Tisza bevégezte szavait, mély csend következett.
- A tanácskozás be van fejezve - mond az elnök.
Beöthy Algernon odaugrik a katedrához.
- Még nem, kegyelmes uram.
- Nos, miért nem? - kérdi az elnök megütődve.
Beöthy titkolódzva hajlik a Péchy füléhez:
- Valaki személyes ügyben kíván szólani.
- Kicsoda? - kérdi az elnök ijedten.
- Az a lilaszín kalapos hölgy a karzaton!
Erre aztán olyan nevetés szélesíté ki az elnök arcát, hogy alig bírta föltenni a kérdést. A Ház pedig el nem tudta képzelni, honnan származik derültsége.
Kihúzatott az »R« betű. (Jó ómen az új országgyűlésre, mert az Kőrösi Sándor szerint a »Reform«-ot jelenti.)
De a gyakorlatban csak Rácz Gézát jelenté, kitől kezdve egész Pulszky Károlyig sok újdonatúj, vékony, vastag, sziszegő, rekedt és borízű, dühös és szelíd »igen« és »nem« hangzott el.
Csodálatos volt, a négy »mamelukszállító fiákere«, mely mindig ott áll jól abrakolt lovakkal az országháza előtt, ma nem szállította a voksokat. A lovak ott álltak fölpokrócozva, aláeresztett nagy fejeikkel tétlenül. Ugyan miről gondolkozhattak?
Bőven potyogtak így is a mameluk voksok. »Nagy többségünk lesz« - kevélykedtek az ingerkedők.
A folyosókon valóságos tolongás volt. A nagy szivarfüst finom kékes fátyolba fonta össze a sok csoportot, fel s alá járó alakot.
S míg bent a tíz napig tartó mérges vita eredménye eldőlt, azalatt künt, a hangtalan pokrócokon egymással összeölelkezve mindenki által megbámult bizalmaskodással sétálgatott két alak.
Tisztes, szelíd arcú, fehér aggastyán az egyik, halovány, mogorva tekintetű férfi a másik.
Amaz a nap, emez az éj.
Horvát Boldizsár keze volt átfonva az Istóczy Győző derekán...
...................
...Hát ezért kellett tíz álló napig veszekedni?
[okt. 26.]
Podmaniczky Frigyes, akinek (mint azt már tavalyi olvasóimnak többször elmagyaráztam) fogadása sohase menni a Házba, csak szavazni, ha érte jönnek: ma váltakozó érzelmek közt várta vagy az üzenetet, vagy a fiákert.
Minden kocsizörgésnél fölriadt:
- Talán értem jönnek!
De bizony más kocsi volt...
»Miféle rend az? - zsörtölődék. - Hát sem nem üzennek, sem semmi? Hát már nincs rám szükségük, vagy mi?«
Kínos nyugtalanság vett erőt rajta.
Tarka kabátja gombjain kezdte kiokoskodni:
»Ne menjek? Menjek? Ne menjek?
Nem megyek! Már hogy mennék? Eddig sohasem mentem. Ha kellek nekik, hát vigyenek. Pedig biztos, hogy kellek nekik! Azazhogy ez mégis furcsa!...«
Kihúzta az óráját. Tizenegy múlt! Máskor már fenyegetődztek ilyenkor. Most mély csend van. Ez a csönd elrémít! Talán már nem is élek, vagy nem is vagyok. Azazhogy cogito ergo sum!
Egy vigasztaló gondolatja támadt. Hátha valami miatt elmaradt a mai szavazás? Hol az az inas? Hadd menjen megkérdezni!
Az inas visszajött lihegve.
- Már régen folyik a szavazás, méltóságos uram.
- És nekem mégsem szólnak - hörgé bánatosan -, és értem mégsem küldenek. Ez megdöbbentő.
A tükör gonoszul mutogatta vissza síri arcát.
Fejét könyökére nyugasztá, s gondolkozni kezdett.
»Az világos, hogy a kormánynak nincs rám többé szüksége...«
Majd tovább szőtte töprengéseit:
»De az is világos, hogy nekem meg szükségem van a kormányra.«
Tehát vette a botját, elment, és leszavazott.
A berecki választásba mindjárt rákövetkező nap becsapott a mennykő egy félhivatalos entrefilet-ben, mely szabálytalannak, megsemmisítendőnek hirdette. (Meg sem kellett a parlament megalakulását várni, egy láthatatlan kéz mindjárt elfújta a berecki képviselőt.)
Több megsemmisítésről nem volt egyelőre szó. Az »élni és élni hagyni« princípium sehol sem érvényesül úgy, mint ezekben a bírákban, akik mindnyájan bűnösek.
Még a jámbor Róth Pálnak is visszaadták a nyugtáját:
»Tegye el, barátom, emlékül. És adja ide helyette a mandátumát. Úgy vesszük a dolgot, mintha ön sem vesztegetett volna.«
Úgy is vették. Minden kifogásolt mandátum jóvá változott.
Midőn egy ilyen bizottságban Szivák plaidírozott, s a bizottság több tagja tagadólag a fejét rázta, Szivák közbe szólt:
- Ne méltóztassék a fejét rázni, tisztelt bizottság, az igazság előtt!
Mire az elnöklő Horváth Gyula szuverén méltósággal mondá ki:
- A bizottságnak joga van fejét rázni, akármikor és akármi előtt...
Igen, a bizottságnak joga van mindenhez. És ezt a jogot gyakorolta is, akár volt igaza, akár nem.
A törvény megvan ugyan a választási visszaélések ellen, de nem alkalmazzák. Bizonyos cinizmussal löki félre maga a hatalom, amikor kényelmetlen neki.
Igazi operetti ország ez!
Nem semmisítettek ugyan meg más választást, hanem vizsgálatot rendeltek el két kerületben.
Az egyik Szentes, a vallásos Csatár Zsigmond fészke. A másik Szentendre, a hírhedt Krausz Lajos kerülete.
Ezt a két kerületet bolygatták meg.
Vajon miért?
Az igazság kívánja így? Olyan naivok nem vagyunk, hogy ilyesmit föl lehessen tenni. Isten ments, az igazságot beleszabadítani a verifikáló bizottságokba.
A becsület megvolna akkor - de hol volna a Ház?
S ha nem az igazság a cél, akkor ugyan mi? Talán kimarni a két embert onnan?
Hiszen praktikus eredmény nem lehet! Mert Csatárt megválasztják másodszor is, Krausz pedig megveszi a kerületet még egyszer. S már másodszor okosabban veszi meg!
Az emberek, az olyanok, akik találgatással szeretik eltölteni az idejüket, úgy kombinálták a dolgot, hogy Csatárt akarják kirekeszteni, s hogy ne legyen emiatt neheztelés a pártok közt, a »legnagyobb keresztény« ellensúlyozásául kirekesztik a »legnagyobb zsidó«-t, Krauszt is.
Hanem ez a felfogás is megdőlt, mert éppen kormánykörökből hallik sűrűn.
- Ha Krausz helyébe Luppa Péternek kell bejönni, akkor inkább maradjon meg Krausz.
A tágasabb látkörű elmék abban keresik a két elrendelt vizsgálat okát, hogy a kormánynál divatos »kerület-csaklizás«-hoz volt szükséges ilyen szituációt teremteni.
Se a Csatár, se a Krausz választását meg nem semmisítik - mondják. - Az csak »móka«, és arra való, hogy azokat a képviselőket, akiket az erdélyi üres kerületeknek nekibiztattak, függőben tartsák, s elhallgattassák még két kilátásba helyezett kerülettel. Mert nehéz ám a híveknek azt mondani: »nem kaptok az erdélyi kerületekből«. Sokkal könnyebb így szólni: »Ne bántsátok most Erdélyt, oda most mások mennek, hanem legyetek jó reménységben, mert lesz még itt alkalmasint két jó kerület a közelben«.
Nem is olyan nagy lehetetlenség, hogy ennek a taktikának miatta van a két vizsgálat elrendelve!...
Ebben a gyanúban megerősít a szentendrei választás tárgyában megindult tegnapi vizsgálat egész menete.
Mert ha az igazságot keresnék, nem úgy járna el a szépszakállú vizsgálóbiztos, Literáty Ödön!
Olyan embert keresnek, aki beösmerje, hogy tíz forintért szavazott rá Krausz Lajosra.
Oh, boldog hiszékenység!
Hiszen olyat kellene keresni, aki ingyen szavazott rá Krausz Lajosra.
S ha találnának egyetlen olyan magyart, utalványoznának ki a számára huszonöt botot, s igazolnák nagy reverenciával Krausz Lajost.
A vádló ügyvéd bátran belenyugodhatnék egy ilyen irányú vizsgálatba. S ezek az urak (ítélve a Literáty ügyetlen kérdezősködéseiről), még mindig haboznak, hogy vajon csakugyan vesztegetett-e Krausz.
S valószínűleg ki fogják sütni, hogy nem vesztegetett.
Egy csúnya dolog azonban már eddigelé is kisült Krauszról, s gondolkozóba ejtette Literátyt:
Az tudniillik, hogy némelyik szentendrei lakosnak a tíz forint mellé fuvarbért is ígért, de ezt meg nem fizette...
Az öregek
[nov. 26.]
Ma a legvígabb ember Szontagh Pál volt a képviselőházban. (No meg Szathmáry György, csakhogy ő nem mutatta.)
Ott járt-kelt a folyosón csattogó jókedvvel (már ti. Szontagh Pál), mindenkit megölelt. Madarat lehetett volna vele fogatni.
Kis kerek kalapjában, nemes szelíd arcával, szellemes szemeivel, melyekben benne van az a hamvas, keleties fény, valóságos idealizált táblabíró, és mégis már ő is hátatfordított a tekintetes vármegyéknek.
De tulajdonképpen miért is volt olyan jó kedve?
Talán miniszterséggel kínálták meg? Oh, nem! Talán új titulust kapott? Azt sem? Hiszen az eddigit is kedvetlenül viseli.
Hanem hát az történt vele, hogy újra ott látja tipegni-topogni maga mellett az ő megszokott öreg párját: báró Kemény Jánost.
Az egész Ház derültebb, kellemesebb így. Az őszi napsugár bágyadt fénye, mely csak nehezen bír áttörni a folyosó vastag üvegén, ott mosolyog a két szeretetre méltó öreg homlokán, akiket különben csak azért nevezek itt öregeknek, hogy valami rosszat, valami nekik nem tetszőt is mondhassak felőlük.
A szélsőbal öregje, Helfy is ma lépett be először a tanácsterembe, hol éljenzéssel fogadta minden párt, őt, aki eddig is, rövid időre is oly nagyon hiányzott innen.
A negyedik öreg, Jókai pediglen odaült a szélsőbalra az ötödik öreg jó Csanády Sándor mellé.
Jókain nem történt egyéb változás azóta, minthogy a karneol kutyafej nyaktűje (a kutya a hűség jele) összetört, s egy gyémántos lepkét tűzött a fekete kendőjébe (a lepke a csapodárság jele).
Ha az a lepke ott nem volna, talán le sem merne ülni ide a Bendegúzok közé.
- De régen ültem ezen a tájon! - sóhajtott fel. - Pedig jól esik! (De már ezt bizony csak súgva mondta.)
Azonban kisült, nem egyébért ült oda, mint azért, hogy Csanádyt haragíthassa, akiről azt írta mai számában a »Függetlenség«, hogy ő is éppen olyan hitehagyott, mint Tisza Kálmán.
- Hát érdemes volt nekem ezért oppozíciót csinálni? - Monologizált a sértett férfiú.
Az üléske
Az ülés unalmas volt. A Ház szépirodalmi talentumi aluszékonyan könyököltek a padokban. A vasutak ülése lévén, csupa szakemberek mozogtak a szőnyegen, mint pl. Kemény Gábor, kire háta mögül, amíg beszélt, aggódó trémával vigyázott Baross.
Tárgyaltatott az esztergom-nánási, a nagyvárad-vaskohi, az eszéki vasútvonal; mindössze csak annyi változatosság volt az egész tárgyalásban, hogy hol Hegedüs Sándor, hol Darányi Ignác, hol Lukács Béla ültek az előadói székben.
Lent Törs Kálmán szerepelt rokonszenvesen. Háromszor is felszólalt ügyesen, szakértelemmel, Tisza horvát nemzetiségű mamelukjai, kik a hátulsó padokban tömörültek össze, nagy figyelemmel kísérték a szónokokat - tisztességtudásból.
A kormányjavaslatokat természetesen elfogadta a Ház.
Egyéb figyelemre méltó ma nem igen történt, de ha történt is, úgy teszek ez egyszer olvasóimmal, mint Emich tett a választóival, hogy:
- Uraim! Én vagyok emőkei Emich. A többit majd elmondja tisztelt barátom, Országh Sándor.
Én nem bízhatom Országhra, minélfogva a többit elmondja önöknek alább - az Országgyűlési Napló.
A büfében négy asztal volt megterítve. Máskor kettő is elég. Ma arra számítottak, hogy a számok bekergetik a képviselőket. Hiszen a költségvetési viták mindig jó étvágyat csináltak. Két nagy sonka volt megkezdve, s ingerlőn pirosított finom belsejök.
De üresen maradt a büfé. Mert bár unalmas volt a tárgy, de érdekesek voltak a szónokok. Csupa új emberek, csupa »csirkék«, ahogy mondani szokták. S nálunk, fájdalom, megjött az az idő, amikor a közönséget már csak azok az emberek érdeklik, akiket még nem ismernek.
Valaha (persze még a régi jó világban) a kezdő emberek almahámozáson kezdték. Dehogy szólt volna valamikor a költségvetéshez kezdő ember! Ma azonban derogálnak a kisebb témák.
Gyorsan! Ez a jelszó. Egy óra alatt kell naggyá lenni! Ez a virtus.
Az elnök beleült tíz órakor a székébe mennyei hangulatban. (Hiszen megvan a Gábor fiam!) Illő megadással vetette magát a karszék hátának.
»No, most ezt a széket megülöm vagy öt napig. Hanem legalább nyugalmas téma. Kis csengettyűm, pihenhetsz csendesen.«
Könnyű az elnöknek. Egy ember, akinek az a hivatalos kötelessége, hogy unatkozzék, egészen másképp fogja fel az unalmat, mint az a sok száz ember, akinek csak az a kötelessége, hogy szavazzon és beszéljen.
Hát meg szegény Szapáry Gyulának milyen munka lehet egy ilyen vita! Addig csak hagyján, míg érdekli, míg zúg a feje, s titkos szózatok bontakoznak ki az alaktalan zsibongásból. Látni véli, miként helyezik költségvetését a boncasztalra, hogy jönnek sorba a penicilusaikkal, hasogatják, nyiszálják, s hallik a bicsakok pengéjének idegbántó suhogása.
De már a harmadik szónoknál beleéli magát a miniszter, elfásul s bágyadtan dől el székében.
»Ejh, mit, vagy megtalálják benne, hol a deficit, vagy meg nem találják. Ha megtalálják akkor is benne van, ha meg nem találják is, benne van. Hát mire is vagyok én voltaképpen kiváncsi?«
S végre összeolvad ő is a közönséggel, s csak új szónokok föllépte érdekli.
Még dél sincs, s máris Ugron beszél.
Künn izgatottan járnak-kelnek a következő szónokok.
Latkóczy Imre ijedten veszi észre, hogy mindjárt jön a sor. Nosza, szalad gyorsan haza fekete kabátot húzni.
Lihegve tér vissza a fekete kabáttal, de akkor meg ijedten veszi észre, hogy most meg a beszédjét hagyta otthon a levetett kabátjában.
(Denique nincs tökéletes boldogság a síron innen.)
Latkóczy Imre az első szűzszónok.
A kecskés Nyitra szülte, mindamellett jó akcentussal beszél. A hangorgánuma is megjárja. A jó akvizíció benyomását teszi.
Ezalatt ott bent egy utolsó padban már fészkelődik Enyedi Lukács, s a folyosón trémázik Beksics Gusztáv: »Jaj, mi lesz, ha belesülök? Elfullad a hangom. Elmondjam-e a beszédemet, vagy ne mondjam? Olyan rossz előérzetem van!«
Az öregebbek vigasztalják mindenféle mézesmázos szavakkal:
- No bizony nem kell attól félni. A macska féljen, de te nem félsz! Hiszen valahogy majd csak elmondod. Katonadolog az egész! Az az egy bizonyos, hogy bele nem halsz.
- Látod Göndöcs Benedeket - bátorítják mások -, az is milyen jó ember, és mégis meg merte tenni egyszer Párizsban a világkiállítás alatt, hogy mikor Wenckheim Krisztina grófnéval és a fiatal gróffal ebédelt a »Grand Hotel table d'hôte«-jánál sok száz spanyol, angol és mindenféle nemzetiségű úr között, egyszerre csak felemelkedett, mintha otthon Kigyóson lenne, s így szólt: »Uram, Uram, czinderi Wenckheim Béla uram, szólok az úrnak...« s felköszöntötte a grófkisasszonyt. A sok angol, ír, portugál és amerikai nagy szemeket meresztve hallgatta, de Benedek urat az ki nem hozta a sodrából.
Beksics nem tudott nevetni ennek a mulatságos történetnek sem.
Bement vigasztalanul és töprengve. Leült a helyére Neményi Ambrus mellé, arca folyton fehéredett, s a szeme elvesztette minden zománcát, mintha két üveggolyó forogna a szemüregeiben.
Azóta régen elhallgatott Latkóczy, s Enyedi Lukács pörgette gyorsan, nagyon is gyorsan szép és sok tanulmányra valló beszédét, elmondva benne, hogy az lesz a győztes az európai nemzetek közt, akinek a zsebében marad az utolsó tallér.
Szapáry elmosolyodott.
- Tallér, tallér - dünnyögte -, mi már a hatosoknál vagyunk!
Enyedi meglepte pártját, pedig a párt sokat várt tőle. (Csakhogy mit neveznek ott »sok«-nak!) Beszédje gondosan és ízléssel volt szerkesztve, ha volt valami baja, az, hogy első beszédnek nagy keretben mozgott, átölelve anyagi helyzetünk hanyatlásával kapcsolatban egész társadalmunk dekomponálását. Találó vonásokban, erőteljes logikával beszélt, de egy kicsit hadarva és monoton hangon. Pártja élénken megéljenezte.
Most állt fel Beksics. »No, hogy fog ez most mindjárt megakadni. De hát minek is áll fel, ha beszélni nem tud!«
A barátjain meglátszott a tréma és aggodalom. Háta mögé előre kikészítették a vizet: ki tudja, mire lesz jó?
Minden szem odanézett.
De íme nem a vézna Beksics állt ott félénken, szerényen, hanem egy másik ember. Egy délceg, ruganyos alak, pirosra gyúlt arccal, bátran villogó szemekkel.
Megszólalt. Hangjának érce reszketve csendült meg a teremben.
Mély szünet következett be. A szónok a költségvetésen kezdte, s még látszott rajta első pillanatban az elfogultság. Kezével a padba fogódzott, s görcsösen tartotta.
A terem egy káosszá olvadt össze bizonnyal a szeme előtt. Látta Szapáryt, amint egy falovon szaladott az elnöki szék felé. A fórumon végigdübörögtek egy talyigának a kerekei,... a posztkiszlit hozzák a talyigán, s egyenesen Kemény előtt állnak meg vele. (Hiszen van abban elég pénz hála istennek.)
Valaki belekiáltotta a beszédébe a szélsőbalról: »Igaz!«
Mire ő azt mondta, talán önkéntelenül, »Nem igaz!« Jó volt, hatott. Taps és derültség hangzik innen, onnan.
Melegség árad a szíve körül. Most már elereszti a padot. Most már erős. Nyugodtan áll ott, teljes biztonságban. Kimérheti minden szavának hatását. Szép elegikus hangja, mely minden modulációra képes, s melyen az érzés léhe reszket, betölti az egész termet. Rövid mondatai gyújtanak. A szikrák, melyeket az ő szemeiből hasítanak a saját szavai, ott égnek már nagyon sok szemben.
Mindenki meg van lepetve. A jó barátok meg bosszankodnak is egy kicsit.
- Hiszen ez a Beksics megcsalt bennünket. Elhitette velünk, hogy fél. Most meg kitűnt, hogy egy raffiniert szónokkal van dolgunk. Úgy tett, mint V. Sixtus pápa!
Kár, hogy a beszédje, melyben a szláv kultúrával fenyegetőzött, s melyben társadalmunkat szidta nem elég igazságosan sok mulasztásért, vége felé terjengőssé vált. De a siker így is feltűnő volt.
Egy öreg habarékos bűnbánólag vakargatta a homlokát.
- No lám, mindég azt hittem, hogy a nagyon tudós ember nem lát tovább a könyv szélénél.
Merészen beszélt, de hatalmas verve-vel, nemes pátosszal, egy kicsit azonban sok frázist használt.
Beszédjének hangja, formája és stílje részben Horvát Boldizsár, részben Falk tanítványának vallja.
Egyszóval olyan kezdet volt ez, hogy megjárná befejezésnek is egy szónoki pályánál.
Még Tisza Lajos és Ugron váltottak rövid felszólalást.
Ugron Tisza Lajost azzal vádolja, hogy Szegeden az állami épületekre a saját monogramját rakatta fel.
Tisza gróf azzal védekezik, hogy minden nagyszabású építkezésnél ki van írva az illető építtető közeg neve, sokszor a polgármesteré, sőt kisebb közegé is.
Ugron az ő rendes bömbölő hangján (aminővel az ágyúk konverzálnak egymással) rázúgja, hogy állami dolgon senkinek a monogramja nem lehet.
Mondjuk rá Beksiccsel: Nem igaz!
Hisz itt van éppen az államköltségvetés, amelyen ugyancsak rajta van a Rothschild monogramja.
[dec. 2.]
Az öregek kezdenek meghökkenni. »Nini, ezek a gyerekek!«
Eddig azon töprengtek:
»Mi lesz a szegény országgal, ha mi elmúlunk?«
Most azon sopánkodnak:
»Mi lesz velünk, ha ezek a szűzbeszédek el nem múlnak?«
Pedig el nem múlnak. Latkóczy után jött Enyedi, Enyedi után jött Beksics, gazdagon szórva fényes talentumának sziporkáit.
Ma fölemelkedett Szentkirályi Albert, s megmutatta nyugodt, higgadt előadásban, hogy lehet a fűzfából aranyat kihozni - azazhogy a közösügyi törvényben benne van a magyar hadsereg.
De elég eredeti módon mégis az Ugron határozati javaslatára szavazott, mert Deák-párti szempontból ez áll hozzá a legközelebb.
- Új pártot csinált - tréfálkozik Helfy. - Ő most az első »szélsőbali habarék.«
Négy új szónok, s mind a négyben más tulajdonság.
Latkóczy konfúzus, de magas látkörrel. Enyedi alapos és mérséklő (egy rakáson tartja az eszét). Beksics merész és tüzes, aki inkább kiereszti az ostort, csak azért, hogy nagyot csattanjon, Szentkirályi sima, nyugodt, mint egy kész diplomata. (Különben hasonlít arcra Odry Lehelhez.)
S még ez sem volt elég. A fiatal erőkből előállt ma Hoitsy Pál is. Ő ugyan már régi képviselő, de valamennyinél fiatalabb, s egyik legrokonszenvesebb tagja a Háznak. Hoitsy az ötödik genre-t képviseli a költségvetési vita fiataljai között. Ő sohasem áll fel anélkül, hogy valami olyat ne mondjon, amire okvetlenül szükség van, hogy elmondassék. Majd minden szónok, aki még be nem telt a parlamenti dicsőséggel (nehéz is azzal betelni), »kirakatot« szeret csinálni a maga ismereteiből. Hoitsy nem, ő többnyire a mások kirakatát igazgatja. S ez teszi őt igazán gyakorlativá, rokonszenvessé és olyan komoly politikussá, aminőnek kevés ígérkezik még a csillogóbb emberekből is.
Pedig még ez sem az egész. Még jönni fognak Neményi Ambrus és Visy Imre sok tanulmánnyal, kiváló tehetséggel. És mert a szegény ember nagyon rosszul tette, mikor odaígérte az ördögnek azt, amiről ő nem tudott otthon, azokat is számba lehet venni, akikről még nem tudunk.
Öt beszéd két nap alatt megváltoztatta a parlament alacsony nívójáról elterjedt hitet.
Az öregek csodálkozva hallgatják őket. Talán bosszankodik is egynémelyik: Ejnye még megérjük, hogy nekünk is tanulni kell, ha szerepelni akarunk!
De a nagyobb rész örül neki: »Legalább nagy néha mi is pihenhetünk!«
(...No, én is örülök, mert látom már, hogy az unokámnak is lesz még módja innen karcolatokat írni, holott attól féltem, ha ez sokáig így megy, anyagot maholnap én is már csak a »rendőri hírek«-hez találok.)
Egyszóval a »fiatal kor« rehabilitálva van.
S ezentúl egyetlen öreg képviselő sem fog megharagudni, ha fiatalnak nézik.
(Az igaz, hogy eddig se nagyon haragudott.)
Újdonatúj fűszín mennyezet alatt unatkozva üldögél Péchy Tamás. Harmadik napja már, s még csak közbe sem szólhatott: »Biz' isten, mégis érdekesebb, ha ezek az antiszemiták beszélnek, legalább én is szerepelhetek mellettök«.
Szeme szenvtelenül révedezik a padokon, míg megpihen egy-egy képviselő arcán.
A szónokok beszélnek, a képviselők teszik magukat, mintha hallgatnának; pedig ki tudja, hova gondolnak?
Azt volna egyszer érdemes meghallani, amit elhallgatnak! A »deficit miniszter« unatkozva rakja hol a jobb lábát a bal lábára, hol a bal lábát a jobb lábára. Tisza jegyezget, Bedekovics csendesen mosolyog. Neki mindég jó nyájas képet kell csinálnia, mert különben nem hiszik el, hogy jó hazafi.
A karzaton kedves fiatalasszonyok és kisasszonyok hallgatják az állam háztartását, az ellenzék képviseli a duzzogó haragos férjecskét, a kormánypárt képviseli az asszonykát, aki exkuzálja magát, hogy mi mindent tud ő produkálni abból a potom konyhapénzből.
Távolabb az ív szélén, a főrendek karzatán túl van egy rekeszték, ahová nemsokára emléktáblát fognak tétetni, mint az Arany János tölgyei alá, hogy:
Itt üldögélt sok esztendeig
Ivánka Zsigmond.
Ebben a rekesztékben látjuk a »múltat« (ott gukkerezik Fekete Lajos, néhai Majoros István és a rosszabblétre szenderült Farkas Károly.)
Ha ott fenn ült a múlt, akkor bizonyosan a jövőnek is itt kell lennie valahol. De hol? Meglehet, itt van az írói karzaton!
A plajbászos fiatal nemzedék, mely a karzatokat ellepi, bizonyára nem csinál egyebet, mint ítéleteket hoz. Elvégre is itt dől el, ki mekkora nagy. A jelen ezen a szitán át szűrődik le a jövő számára.
Mikor én fölnéztem az írói karzatra, már ott találtam helyemen ezt a cédulát:
Tisztelt uram!
Nagy kedvvel olvastam a mai karcolatot a »fiatalok«-ról, ahol ön felsorolja az új képviselők közül azokat, akiktől sokat várhatunk.
De hát milyen igazságtalanság! Hol hagyta el ön a többieket! Kornélt (ifjabb Ábrányit) az én kedvencemet, hol hagyta el ön Pulszky Károlyt, a saját kedvencét, és főleg hol hagyta Vadnai Károlyt, akinek a miskolci beszédjéből három szűzbeszéd telnék ki?
Ej ej, Scarron úr! Ön is a klikkhez tartozik már? stb.
A piros kalap tulajdonosnője
a közép karzatról.
U. i. Hogyan dicsérheti oly nagyon Enyedit és Szentkirályit? Nem vette ön észre, hogy Enyedi kopasz (ilyet nevez ön fiatalnak?), és hogy Szentkirályi már legalább egy hete nem borotválkozott. (Ilyet nevez ön simának?)
*
Amint elolvastam ezt az okmányt, legott beláttam, hogy erre felelnem kell, és minthogy éppen Wolff beszél (szegény jó Farkasom, ki ezt a karzatról hallgatád!), hát ez éppen arra való idő, hogy az ember mentséget koncipiáljon.
Igaz, csakugyan kihagytam a Ház nagy tehetségű fiatal és új tagjai közül, akiknek az esze már meg van mérve egyebütt, Ábrányi Kornélt. Mert hát én istenem, lehet-e Ábrányi Kornélt kihagyni? Ábrányi Kornél magától értetődik. Ő olyan ember, hogyha kilenc rossz beszédet mond, még akkor is kíváncsian fogja várni a parlament a tizediket. Szabad-e azzal biztatni a közönséget, hogy ő jó beszédeket mond? Énnekem semmi kedvem vizet hordani a Dunába.
Vadnai Károlyt pedig azért nem hozhattam be a fiatalok közé, mert ő a bölcs megfontolásával, higgadtságával már mindjárt öregnek született.
Mit szóljak Pulszky Károlyról? Pulszky Károlyra kétségkívül nagy szerep vár. De ő még nemigen szólal fel mostanában, mert itt már »családi politiká«-t űznek, mint a lányos házaknál, ahol két eladó van: Károly csak akkor lép elő, ha a nagyobbik testvére Guszti már szerencsét csinált.
...Pardon, nem mentegetem tovább magamat, mert íme Grünwald kezd beszélni. S annyi etikettet mindenki tud, hogy Grünwaldot mégiscsak meg kell hallgatni. Magas színvonalon tartott beszédét tiszteletteljes csendben hallgatták végig, úgyhogy mikor végezte, a Ház teljesen ki volt merülve. Mert a hallgatás a legfárasztóbb munka.
Nagy zsivaj támadt utána és sereges kitódulás; midőn Lukáts Gyula kikent-kifent fiatalember állt fel, elmondandó szűzbeszédét, alig tudott szóhoz jutni.
Csatár Zsigmond indulatosan rótta meg a Házat, felkiáltván mord hangon:
- A faluházában is különben viselkednek a tanácsbeliek.
Erre aztán csendesség lett, és Lukáts Gyula elkezdhette beszédét a magyar tengerészetről.
Lukáts Gyula ugyanaz, aki a jó Abdul Kerimnek a díszkardot vitte in illo tempore.
Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán, a díszkardot talán a rozsda is befogta, Szücs Pátri csendes ember lett, Abdul Kerim még csöndesebb, s Midhat a legcsendesebb, de Lukáts Gyulának az még úgy tetszik, mintha ez mind csak tegnap lett volna. (Persze míg ő Nagyváradon volt, addig a világ nem mozdult.) S ő ott veszi fel a fonalat, ahol elhagyta - ellenzi a kormány török politikáját.
Lukáts Gyula beszédét nem fogja élvezni a közönség a lapokból, mert a Tisza beszédje kiszorítja onnan.
Hadd legyen hát neki az az elégtétele, hogy az én karcolatomban meg az ő beszédje szorítja ki a Tiszáét.
I. Unalmas szemle
[dec. 4.]
A természet a legpazarabbul bánt az egész Házban Keglevich István gróffal, és mégis a legmostohábban.
Ez ellentmondás, de mégis igaz.
Mert szellemes arc, délceg, sugár alak, a szó szoros értelmében szép férfi: de mit ér, ha Futtaki Gyulához hasonlít.
Az övé volt a mai nap. Noha fekete szalonrokkban jövének Justh Gyula és Ábrányi Kornél is.
Justh Gyula beszélt, mégpedig szépen, értelmesen, határozott sikerrel, de Ábrányi Kornéllal az történt, ami soha még, amióta él: nem engedték szóhoz jutni.
Azt mondta neki Keglevich: »Cras tibi, hodie mihi«, a nagy Kornélra holnap kerül sor.
Keglevich, beszélik ellenségei, azért jött az alsóházba a felsőből, hogyha lehet, megbuktassa Tiszát, ha nem lehet, akkor Szapáryt, ha Szapáryt sem lehet, Kemény Gábort, és ha Keményt sem lehet... azaz, hogy Keményt már okvetlenül lehet.
Szép átgondolt orációt vágott ki, bebizonyította, hogy nemcsak ambíciókat hozott a parlamentbe, hanem széles látkört is és erőt. Osztatlan figyelemmel hallgatták, s rokonszenvesen megéljenezték.
Lukács László beszédjéről azt mondják, akik hallották, hogy az is szép volt. Meglehet, hogy szép volt, de az már lehetetlen, hogy hallották volna - a gyenge hangja miatt.
Hanem hiszen volt ma jó borízű hang is, a Gosztonyi Sándoré (szinte egy »fiatal« szónok). Ki eddig csak a görbe csizmasarkokról volt ismeretes, de most kiragadta Csanády Sándor szájából a kenyeret, mivel egy paprikás, új frázist csinált: »A kormány kezében a hatalom kés, mellyel a nemzet életerejét metszi«.
A »kés« és a »metszés« szóra egyszerre élénken pislantottak föl az antiszemiták, de bizony azért mégsem bírt a dolog Eszlárig jutni.
Még Gruber és Beöthy Ákos beszéltek.
Miután Beöthyt okvetlenül meg kell dicsérni, már csak azért is, mert Beöthyt (a jó Algernont) mindig szidják, és miután ezen karcolatoknak az a politikája (én sem csinálom a politikámat sötét kamrában), hogy ha Pált dicsérem, akkor Pétert szidom, mondjuk tehát, hogy ennélfogva Gruber beszéde egészen el volt hibázva.
II. Mikor Tiszának pénzt kínáltak
Igen ritka eset, hogy a miniszterelnök valami adomát elbeszéljen. A folyosónak nem ad semmit, minden jó gondolatát megeszi a tanácsterem. A folyosón is beszélget ő a kedvesebb embereivel, de vagy nem mond nekik semmit, vagy ha azt mondja is, hogy »de cudar idő van ma odakünn«, azok azt eltitkolják, magukba zárják, őrzik, nehogy valami ellenzéki ember megtalálja, és interpellációt csináljon belőle.
Andrássy idejében és is könnyebben megéltem volna, amikor divat volt a miniszterelnök bonmot-it elpotyogtatni a folyosón. Úgy hevertek ott akkor az ötletek, mint most a szivarvégek.
Hanem akármilyen volt is Andrássy, az mégiscsak Tiszával esett meg, hogy már egyszer pénzzel kínálták.
A dolgot ő maga beszélte el ma a folyosón, abból az alkalomból, amint Szerb György vagy Szlávy Olivér (mert az ember köztük könnyen eltéveszti, melyik az egyik, és melyik a másik) egy gyűjtőívvel járt sorba a szivarozgató képviselőknél.
- Kezdenek már kimenni a divatból ezek a gyűjtőívek! - szólott a miniszterelnök. - Valaha mindennapra jutott hét is. Kihaltak-e a szegény emberek az országból vagy az adakozó képviselők haltak-e ki a Házból?
Balközépi vezér-koromban voltak a gyűjtőívek in floribus. Néha már el is untuk, csak Bánffy Dániel nem, meg a jó Kemény István. Ezek egyet sem utasítottak vissza. De hogy mindenikre teljék, sohasem adtak többet egy forintnál. Bánffy bárónak a nadrág zsebében mindig volt külön erre a célra váltva egypár forint.
Bánffy már akkor is szeretett a Házban szundikálni. A hazafiúi keserűségből neki jutott a legkevesebb: mert ő átaludta a közös ügyeket.
Egyszer éppen a büdzsé ellen szavazunk, s látom, hogy a báró erősen szunnyadozik az előttem levő padban. Jegyző a nevét olvassa, de ő meg sem moccan.
Megrántom hát hátulról a kabátját, és fölrázom.
- Ébredj, Dani, szavazni...
Dani fölriad, de újra leereszti a szempilláit, majd gépiesen a zsebébe nyúl, és odanyom a markomba egy osztrák forintot.
- Adok, adok. - motyogja gépiesen... - Írd oda, kérlek, a nevemet.
S ezzel megint a két összecsukódó karjára esett le a nehéz ólmos feje.
Annyira bele vannak már bőszülve a fiatal szónokok a dicsőség utáni hajszába, s olyan divattá lett »nagyszabású beszédeket« tartani, hogy akinek nincs a zsebében kész beszéd, az a rekedtséget szimulálja.
Kemény Endre hörögve súgja ismerőseinek a szervuszt, Veszter Imre csak a kezével mutogat jeleket a nyakán a gége körül, hogy »itt a bibe, itt«.
A karzat zsúfolva van szép asszonyokkal. Mintha csak egy premier volna a színházban. A legyezők csittegnek-csattognak, a kalapok strucctollai jobbra-balra lengedeznek.
A tanácsterem padjai is mind benépesültek. Lekonyult ősz fejek, vidám, fiatal arcok tarka összevisszaságban.
Odakünn ólmos eső esik, felhős az ég, s a gázt meg kell gyújtani a folyosókon. Annak a piszkos lángja kísérteties alakzatokat vet a pokrócokra.
Köröskörül mély csend honol. A büféből egész a korridorig kihallatszott egy köhintés. Mégis kell hát élő embernek lennie idekünn is. Az bizonyosan Rónay János.
Mintha egy temetőn menne keresztül az ember, annyira ki van halva a tanácsterem környéke.
Ki beszélhet vajon odabent, hogy minden élet odagyűlt?
Ah nini, csak nem Ábrányi Kornél?
De bizony ő! Ott áll a nagy Kornél délcegen és nyugodtan, mint az ő regényhősei, az Alfrédek és Arthurok.
Rajta csügg minden szem, a honatyai savanyú és a karzati édes szemek. Egy bűverő tartja lekötve a hallgatóságot: az ő szép hangja és a nemes szelíd pátosz, mely egész előadásán elömlik.
Még a lélegzetüket is visszafojtják, nincs robaj, nincs nesz. A Farkas Balázs zsebéből kiesik egy ezüst hatos, s csendzavarón peng e mély figyelem közepette.
Csak az ötleteknél, melyek ízléssel vannak belefonva a beszédbe, tör ki a tetszésmoraj egyszerre.
Egy-egy elkésett képviselő, amint a függönyök közül előbukkan, csodálkozva kérdi a szomszédjától: »Mi az itt? Mi történik itt?«
- Ejh, hát a »Pesti Napló« polemizál a »Nemzet«-tel.
Valóban, mint egy középkori torna. Egy levente előtört fekete lovon (nehéz nyereg, rézcsatos kantár, kemény zabla volt rajta), és vádolja a társadalmat. Ez Beksics. Most a sorompóba lép egy másik vitéz, fehér lovon, termetre, rangra, erőre egyenlő emezzel. Ez Ábrányi, ki védelmébe veszi a társadalmat. Nehéz nyereg az ő lován is, rézcsatos kantár, zabla, de még azonfelül egy főpap is ott ül a lovon a háta mögött.
Ki fog itt győzni vajon? Egyenlő kemény a két dalia. (Lovaik terhén dőlhet el a kérdés.)
Tegnap e rovatban azt mondtam Ábrányiról, hogy ha kilenc rossz beszédet talál elmondani, még a tizediket is érdeklődéssel fogja várni a parlament, hogy hátha az egy szép beszéd lesz.
Fogta magát és elmondta mindjárt - a tizediket.
Semmin sem látszott, hogy első beszéd. Nyugalommal, fesztelenül beszélt az elfogódásnak minden nyoma nélkül. Csak néha ragadta el a hév, de az is illett neki.
Ott állt előtte az ékesszóláshoz rendszerint szükséges egy pohár víz.
De ő, aki a Hypocrene forrásából ivott, megvetette a békáknak való italt. (Hiszen annyira még csakugyan nem jutott a dzsentri, hogy víz mellett szidja a kormányt.)
Felkapta ugyan a poharat, de nem azért, hogy igyék belőle, hanem hogy gesztikuláljon vele. Minthogy azonban a pohár tele volt, kiloccsant belőle a fölösleg, s megönté az előtte ülő Horánszkyt és Istóczyt.
De azok szívesen tűrték a vizet, mert a beszédjében mindkettőjüknek nektárt is szűrt, igaz, hogy mint Hatvani professzor - az asztallábból.
Leírhatatlan az a lelkesedés, ami kitör, midőn hirtelen (nem ám »valahára«, mint a többiek) elvégzé beszédét egy pompás ötlettel. Fölzúgott az éljenzés, mint a vihar. A pártbeliek, antiszemiták, habarékok felugráltak a helyeikről nagy robajjal, s száz kéz nyúlt egyszerre Ábrányi Kornél felé.
Ifjak és vének hódolának előtte, aki immár kiváló államférfiúvá lett ez órától fogva - de ő nem tagadta meg önmagát a dicsőség édes percében sem -, s első tekintete, hol apró fehér kezecskék csapódtak össze nesztelen tapsokra, a karzatra röpült, mintha mondaná:
Többet ér a szerelem, mint a dicsőség.
A beszéd roppant hatást tett a mamelukokra is. Nagy gombolyagokba verődtek össze véleményeket cserélni fölötte.
Az öreg Pulszky így szólt:
- Ez volt a legjobb beszéd ebben a vitában.
Péchy Tamás lecsapta a csengettyűt, és leszaladt az emelvényről.
- Én már nem gibickedem tovább. Minden zsinórt ezek a gyerekek húznak be!
Azután fölkereste Bánffy Bélát.
- Eredj, ülj már te is. Talán megváltozik a játék. Mert ha ez így megy tovább, hova férünk annyi okos emberrel?
Azontúl Bánffy elnökölt, de bizony minden a régiben ment.
A legjobb blatt se vágott be. Hallatlan dolgok történtek.
Még Zimándy Ignác is okosan akart beszélni.
A folyosókon, hol Tisza diskurált a három Pulszkyval, mindenki el volt komolyodva, kit az irigység bántott, kit a bámulat tartott lefogva, kit a tépelődés emésztett.
Csupán egyetlen alak ballagott a csoportok közt, örömsugárzó arccal, megelégedetten a ruhatár felé.
Szalay Imre volt, három vastag könyvet szorítva a hóna alatt.
- Mik ezek, Imre? - kérdezik imitt-amott.
- Az Orbán Balázs összegyűjtött beszédei - mondá kevélyen. - Viszem haza tanulmányozni.
A költségvetési vita ma valahára véget ért általánosságban.
Meddő volt az országra nézve, mert a deficit nem lett miatta kisebb, a társadalom nem lett jobb, sőt még a meddőnél is rosszabb volt, mert Szapáry Gyula egypár fonttal soványabb lett az izzadásban.
Hanem egyeseknek beütött. Beksicsből nagy ember lett, Ábrányi Kornélnak a híre megnőtt, Szentkirályi Albert föltűnt, gróf Keglevich kimagasodott és a többi meg a többi.
Mindenki megállotta a helyét. Egy hosszú sort lehetne felhozni a sikerekből.
Mint Nürnbergből jegyzi meg egy 1796-ból szóló krónika, hogy ott abban az évben egy bizonyos hónapban minden gyermek foggal született.
- Félek - kiáltott fel Lits Gyula tegnapi igen csinos beszéde után Berzeviczy Irnák -, hogy az észnek nagyon le fog menni nálunk az ára! Félek... bizony isten, félek.
S ezt olyan arccal mondá, mintha afölött sajnálkoznék, hogy a húsnak vagy valamely más iparcikknek, amit ő maga nem termel, menne le az ára rohamosan.
Ma aztán még Győrffy Gyula és Imreh Aurél is szépen beszéltek, átgondoltan, higgadtan.
A csodálkozás egyre fokozódott, az öregekben forrt már a bosszankodás. Prileszky Tádé (nini, az öreg bácsit már el is felejtettük) elkezdte fejtegetni a folyosón, hogy könnyű most beszélni, mikor már a nyelv annyira kifejlett, hanem nekünk volt még nehéz magyarul beszélni az én időmben.
- Igen, mert csak tótul tudtál!
Maga Péchy Tamás is restelli már a folytonos sikereket, s elkezdi a diffikultásokat vetni:
- Hiszen beszélni csak tudnak, de mit ér, ha tarokkozni mégsem tudnak.
Urbanovszky, az öreg Szitányi, Boér, Szatmáry Miklós, mind megkockáztatnak egy-egy észrevételt a túlságos dicsőség lefaragására.
- Ejh, bizony nem virtus. Keglevich »Zucker«-ből beszélt.
- Ábrányi csak szappanbuborékokat eregetett.
- Beksics csak bokrétát kötözgetett.
Csupán Kőrösi Sándor maradt meg vígan. Mert hát mi ez mind az ő hangjához képest? És hiába no, hang teszi az orátort!
S ezközben folyton aggódó hírek jönnek. Lihegő galopinok híresztelik, hogy még ez mind csak semmi. Hanem Bartha Miklós fog még mondani egy beszédet. Azt tessenek meghallgatni! Az aztán ledöf minden eddigi sikert.
- Mit, még Bartha is? Borzasztó! Ennek nem szabad megesni! Hol van Beöthy Algernon, hadd komponáljon ki egy tervet!
De Beöthy Algernon nincs ott. (Talán szerencse is, mert ő is kivágna egy »nagyszabású beszédet«. Nem lehetetlen többé semmi.) Mindegy! Valahogy meg kell akadályozni! Nem kell több vezér! Hisz a kis macskákból is a vízbe fojtják azt, ami fölösleges. Most is annyian vagyunk már, hogy így kiálthatunk fel: Add, uram, hogy kevesebb macska legyen, de több egér.
És csakugyan megmenti a macskákat egy kedves öregúr.
Barthának Győrffy Gyula után kellett volna szólnia, de íme feláll Rácz Athanáz.
Úgy kezdi a beszédet nagy fenékkel, hogy annak emberi számítás szerint tartania kell legalább egy óráig.
- No, akkor még ki lehet színi egy cigarettát odakünn.
A jó Bartha Miklós gyanútlanul adja át magát az élvezetnek. Ott künn majd ez, majd az a mameluk fűzi a karjára. Ez egy »bonmot«-t reprodukál, amaz egy szellemes aperçu-vel kurtítja a siető perceket. A harmadiknak fontos közlenivalója van. »Hiszen még ráérünk, az öregúr ott bent még csak az elején van.«
Pedig dehogy van az elején, eleinte lassan, óvatosan tapogatta Babest, aztán hirtelen egyet szusszant, hm... és egy lélegzetvételre megette.
- Bartha Miklós! - olvassa a jegyző.
- Nincs jelen! - kiáltják.
- Három percnyi időt adok - rendelkezik az elnök.
A három perc letelik, Bartha nem jön.
- Tehát bezárom a vitát. Szavazás előtt még csak az előadók beszélhetnek.
E pillanatban lép a terembe Bartha. Megköszörüli a torkát, s behelyezkedik a padba, ahonnan szólni akar.
- Sajnálom - mondja az elnök -, de nem engedhetem meg a szólást.
Bartha búsan megadja magát:
- Jól van, majd elmondom hát esztendő ilyenkorra.
- Akkor már időszerűtlen lészen - ingerli egy maliciózus mameluk.
- Időszerűtlen csak akkor lészen - riposztíroz vissza Bartha -, ha deficit nem lészen.
De az bizonyosan lészen, sőt még nagyobb az ideinél. Mert az idén a pénzügyminiszter mégis meggazdálkodott a jövőre valamit.
Egy ellenzéki beszédet.
Víg élet volt itt valaha régen. Mikor még nem fáradtak bele az emberek annyira az alkotmányba, mikor egyformábbak is voltak; nem tarkította annyi kapaszkodó és felkapaszkodott úr a csoportokat. A képviselők mulatságosabbak, egyszerűbbek voltak, s nem pusztított köztük mindenféle járvány, aminő például a »gomblyuk betegség« stb.
Kevesebb hiúság volt és több kedély. Derült világa volt a parlamentnek.
Mindenki azon törte magát, miképp lehetne kellemesebb a többinek; most azon igyekszik mindenki, hogyan előzhesse meg a többit.
Szontagh Pál, aki már akkor is nagy ember volt, vereseket faragott kulináris latinsággal az egyes szónokokra:
Si loquitur Babes, nihil inde solatii habes
Quae loquitur Borlea, mortificant te ea,
Dum loquitur Hilibi, praestat esse alibi.
(A versek megmaradtak; a Borleák, Hilibek elpusztultak.)
Unalmas szónoklatok alatt ott künn adomázott Deák Ferenc, ott bent pedig még maga Horvát Boldizsár is azzal mulatta magát, hogy komoly német költeményeket áttravesztált magyarra elmésen - de úgy, hogy aki azokat azután valaha komolyan hallotta németül, fölkacagott rajtok. Nevetségessé tette a német poézist. (Úgy ártott a németnek, ahogy lehetett.)
Ma már mind ennek semmi nyoma. Elsavanyodott arccal könyökölnek egymásra bámulva a követek. Bizonyos száraz, rideg hangulat ömlik el az egész képen. Valóságos téli tájék.
Ha valaki felnyitja a száját: az bizonyára a sztenográfusoknak szól.
Akinek valami ideája van, az azt kuporgatja, titkolja, nehogy más ember kitalálja, és az csináljon vele furorét; akinek pedig nincs ideája, az azt úgy el tudja palástolni, hogy egy egész életben találgatni kell, miről gondolkozik annyit »tisztelt képviselőtársunk«.
Az emberek nem tudnak sem haragudni, sem örülni, sem nem melegek, sem nem hidegek, hanem kivált a mamelukokon az látszik, mintha élni is csak azért élnének, mert Tiszának okoznak vele örömet.
(A habarékokkal még rosszabbul áll a dolog, mert azoknak még az a hitök sincs meg, hogy egzisztálásukkal valakinek örömet okoznak.)
Hanem a napok mégis fogynak, múlnak, s a törvényhozási gépezet forog rendesen, elkényszeredett unalmas zakatolással.
Nem csinál itt egészséges politikát senki, csak Csanády Sándor, aki a habarékiaknál mégis különb programot bírt kifundálni a miniszterelnök kipusztítására.
Ő ugyanis két nap óta nem tesz egyebet, párbajba akarja beleugratni a kormány fejét.
Tegnap, mikor az Ugron támadására felelt Tisza, mondván: hogyha az erkölcstelenségi vádak a kormányra vonatkoznak, azokat visszautasítja, Csanády közbekiáltott:
- Az nem elég! Tessék golyót váltani!
Ma megint a lovagias elégtételt ajánlotta a miniszterelnöknek.
Csanádynak régi gyengéje az, hogy egész életén át párbajt keresett magának. Sokszor sóhajtott fel tavaly, harmadéve és azelőtt.
- Úgy szeretnék egyszer megverekedni valakivel.
De Csanádynak még ez sem sikerült.
Most már másnak keres párbajt. S az a más éppen Tisza. (Nem is rossz taktika; Tiszától alkalmasint így a legkönnyebb menekülni.)
Hatalmas hahota tört ki, midőn Tiszára célozva elszónoklá:
- Csodálkozom, hogy őfelsége megtűr oly egyéniséget, akinél hiányzik a lovagias jellem.
Egy hang közbeszólt a kormánypadokról:
- Miért nem beszélt ön e tárgyban őfelségével?
Csanády Sándor összerezzent, mert az meg a másik gyönge oldala, hogy ködös, lidércnyomásos éjeken át őfelségével diskurálgat.
A költségvetés részletes tárgyalása lassan, döcögősen indult meg.
A közös levéltárak kérdésénél Falk tartott egy udvarias, sima rögtönzést. (Ilyenkor látszik, mennyit ér a valódi rutinírozott szónok.)
Tiszának négyszer kellett felszólalni a vita folyamán, mind a négyszer más tárgyban.
Ügyes volt, mint egy párduc, féloldalt dőlve piros székén, mintegy láttatva, hogy minden percben kész felugrani s felelni... Éppen az a pozitúra, ami a ferbliben azé a játékosé, aki örökre ott tartja markában készen az aprópénzt, hogy a visszahívásoktól elvegye az ellenjátékosok kedvét.
(Ezt a hasonlatot különben Bornemissza Ádámtól vettem kölcsön.)
Beszélt a levéltárakról, az új országházról, Magyarország külföldi renoméjáról (s tagadhatatlanul nemesen és hatalmasan ütött a szeg fejére), s felelt II. Olaynek a rendőrség ügyében tett interpellációjára.
Aki hű krónikása vagyok a »t. Ház« dolgainak, kénytelen vagyok megemlékezni Tiszának azon tulajdonságáról, hogy noha szónoklatai formailag pongyolák, mégis egy, csak a nagy szónokoknál sajátos titka van, ami ilyenkor szembeszökik. Minden felszólalása más más hangon volt tartva a tárgyhoz illőn (nem úgy, mint egy különben nagy tehetségű szónok, Ugron Gábor beszédei, ki éppen úgy mennydörög, mikor a Tisza Lajos monogramjairól szól, mintha fegyverre hívná fel a nemzetet).
Tisza beszélt a levéltárakról unalmasan, hogy szinte olyan kellemetlen volt hallgatni, mintha por szállna az emberi fülekbe e monstrum aktákról. Szólt az új országházról gúnnyal, beszélt a román kiküldöttről keserű szarkazmussal, s tárgyalta a rendőrségi dolgokat sima, finom kímélettel, melyet ez a tárgy megkíván.
Egyszóval azt a szomorú tapasztalatot tettem, hogy Tisza Kálmán még mindig fejlődik, halad.
Hanem azért II. Olay mégis jól teszi, ha nem hagyja magát megfélemlíteni.
Ott künn a folyosón könyvtári kandidátusok kínozták a könyvtári bizottság tagjait.
Egy másik szögletben Szalay Imre mulattatta híveit, kik érzékenyen búcsúznak tőle, mielőtt elindulna Vácra a párbaja miatti két heti fogságra.
- Most már te is nagy ember leszel - vigasztalá Tibád Antal. - Most már te is kezdheted majd a beszédeidet: »Midőn a hazáért szenvedtem, t. Ház!«
Szalay Imre engemet is interpellált:
- Micsoda skandalum az, hogy »Orbán Balázs beszédei« három kötetnek voltak kiírva a tegnapi karcolatban, mikor azok öt kötet! Éppen elég olvasmány lesznek két hétre a fogságban.
- Igen? - jegyzé meg malíciával az odatévedt Pulszky. - Nem is tudtam, hogy szigorított fogságra ítéltek.