- Itt van már Szapáry?

Ezzel a kérdéssel lép a folyosóra Hegedüs Sándor, kihámozva magát az überrokjából.

Alig néhány percre rá Szapáry Gyula penészszín haja csillámlik elő dandys lépéseivel, s fürkésző tekintettel megy végig a helyiségeken.

- Itt van már Hegedüs?

Az öreg Prileszky aki ösmeri az idők jeleit, remegve húzza be fejét vállapockái közé és felsóhajt:

- Adóemelés lesz, gyerekek! Vigyázzatok a szavamra! Istenuccse, adóemelés lesz megint!

A jósló szavakra kedvetlenül gondterhelt fejjel szóródnak szét a memelukok, s élénken fénylik szemük az ellenzékieknek!

Hegedüs Szapáryt keresi, Szapáry pedig Hegedüst! Bárcsak ne találkozhatnának össze vagy tíz évig.

De bizony találkoznak, s a pénzügyminiszternek ma különösen jó kedve van. Idején is látja, hogy mint Deák Ferenc hajdanában egy élcet röpítsen ki a publikum közé.

Az élc nem nagyon sikerült, hanem van élce, az tagadhatatlan, s ami éle van, az Csemegi ellen fordul:

- Hallottátok már? - mondja Szapáry megállva egy csoport előtt. - Bereczet megfogadta Csemegi inasnak, akkorra, ha majd kiszabadul.

Nem hallotta biz ezt senki, mert hiszen Szapárynak az ötlete, s nem is neveti meg senki, mert könnyebb egy egész országot megadóztatni, mint két-három embert jóízűen megnevettetni.

...S szellemet nem lehet kölcsönkérni a Rotschild konzorciumtól!

E szomorú prelúdium után átmehettünk a vita negyedik napjának rövid vázolására.

Olyan volt biz az, mintha Kovách László de Visonta behozott volna tíz órakor egy bokor csalánt, s minden embernek meglegyezgette volna vele a gégéjét.

Ideges, izgatott, puskaporos vita volt.

A t. Ház »szilajgyerekei« vadultak bele ma a házassági kérdésbe, s úgy össze-vissza boronáltak mindent, hogy Tisza Kálmán jónak látta szétütni köztük.

Majdnem sajnáljuk, hogy e rovat nem tárgyalja az országgyűlési viták menetét, úgy mint komolyabb recenzió, hanem csak mint könnyed mulattató olvasmány, mert igazán megütközésünket kellene kifejezni, mennyire süllyedt nálunk nehány év alatt a politikai szónoklat.

Amit ma beszélnek a Házban, az egészen olyan, mint a kukoricamorzsolás.

Az illető orátor elővesz öt-hat csövet, s azokból elmorzsol egyet, leteszi, akkor felveszi a másik csövet, majd a harmadikat, míg végre üresen marad a szellemi szakajtó. Szerkezet, kerekdedség, forma, ezekről szó sincs.

Ezelőtt tíz-húsz évvel még a disznótorban is több gondot fektettek arra, amit mondanak, mint ma a tisztelt Házban.

De kezdjük az elején.

Az első szónok Mandel Pál volt. Hallottuk már a klerikalizmust (gyarapodunk; ez is van már!), az antiszemitizmust, most már halljuk az első zsidót, mit mond a javaslatról.

Köszöni alássan.

A zsidók általában mind meg vannak elégedve a polgári házassággal - Schossbergert kivéve. Neki kevés.

Mandel után Szalay Imre következett. Vereshagyma, birkabőr, nyúlbőr, fütyülő, batyu, síp, pénz, Geschäft. Ezekkel a színekkel dolgozott, s elérte, hogy figyelemmel hallgatták.

Péchy Tamásnak megmondták tegnap, hogy máskor ne szundikáljon az antiszemita beszédek alatt, mint tegnap tette, amikor maga is belemélyedt Istóczy hallgatásába, hanem használja bővebben az elnöki virgácsot. Ez az egyetlen bűntetőeszköz, ami olcsó, ami nem kerül pénzébe az államnak.

Péchy Tamás megharagudott érte, s mára az öreg Kemény Jánosnak adta át a jogart.

Hanem az alelnök igazán Kemény János.

Két-három ízben is elrántotta Szalayt a fütykös nyelvezettől. Míg végre beleszólt megnyugtatólag egy hang a jobboldalról, gondolom, a mídert viselő képviselő:

- Kiki a maga szótárát használja!

Szalaynak meg van az az érdeme - karcolati szempontból -, hogy éppen a legérzékenyebb oldalakat piszkálja meg megjegyzéseivel, amelyek aztán szaporán szülik a felszólalásokat.

Megemlítve Somogy vármegyét, ahol a futó népre lőtt a katonaság, Tiszának felszólalni kellett.

Ha Szalay nincs, Tisza nem szól, s ha Tisza nem szól, Somssich is hallgat.

Így lett a mai nap a Szalayé. Hanem érezte is fölényét, s legalább jót mulatott, valóságos párbeszéddé idomítván a Tisza rögtönzött, hatalmas hangon tartott beszédét sűrű közbeszólásaival.

Tisza ritkán mutatta még magát olyan erősnek, mint ma. Elkezdte felsorolni, hogy mennyit »mert« már ő, s megérintette, hogy mennyit fog még merni ezentúl.

Hívei megrökönyödve, meglapulva hallgatták, amint hajigálta ki maga ellen a tromfokat, az ellenzéki zászlók elkopott jelszavait, amint kihányta sorba a Ház elé a régi skatulyákból, sőt megmutatta a további készletet is.

A hangulat olyan volt, hogy éppen a hibákkal imponált a miniszterelnök, fogta hát magát, s megmutatta a hibáit.

- Valóságos Bismarck! - szólt gyönyörködve a fölépült Móricz Pál.

Hanem mikor Szalay beleszólt, hogy »lesz pénz«, erre a miniszterelnök izgatottan gombolta ki a fekete blúzát (ez a legnagyobb bosszankodás jele nála), s fehér arca elvörösödött. Ő úgy értette, hogy az új törvény »pénzt hoz«, s ez vette ki a flegmájából. Homlokán összegyűltek a ráncok, pápaszemét villámgyorsan taszította feljebb, és szemeiben zöldes fényt játszott a harag... Mindenki látta, érezte, mintha pattogott, rezgett, szikrákat szórt volna valami a levegőben, csak a papírjaikra hajolt gyorsírók nem vehették észre, mert nyugodt szavakat jegyeztek le visszautasításnak.

- Valóságos Bismarck - szólt újra elragadtatva Móricz Pál.

A folyosókon ez idő alatt mély csend uralkodott. Mindenki a Házban volt. Azoknak kiknek a közeledő téli évad alkalmából kabátra van szükségük ez a legalkalmasabb pillanat, hogy így szóljanak ruhafogasok előtt:

»Kedves übercíher! Ezennel kinevezem önt télikabátommá«.

Mert a képviselőket védi az immunitás, de a kabátokat nem védi semmi.

Napirenden van tehát, minden nagyobbszabású szónoklatnak, amelyre a képviselőház helyiségei megnéptelenülnek, egy-egy téli kabát az áldozata, pedig nem minden úgynevezett »nagyobb szabású szónoklat« ér fel egy jó szabású télikabáttal.

De egy télikabátnak mégis elég tíz sor (Kemény János »személyes kérdés«-nek, tudom, nem engedne többet), térjünk hát arra a jóízű adomára, amit ma kolportáltak Trefortról.

Treforthoz beállít egy elszegényedett régi iskolatársa, aki mindig a szamárpadban ült, s aki mielőtt személyesen jelent volna meg a miniszter színe elé, egy rossz ortográfiájú levélben kereste meg, hogy adjon neki valami hivatalt, amelyikben kevés dolog, de sok fizetés van.

- Aztán milyen hivatal volna az, amelynek te megtudsz felelni?

- Keresni fogok olyat - felelte a kérvényező.

- Nagyon lekötelezel, ha megtalálod. De olyan legyen, aminek meg tudsz felelni.

Vagy két hétre megjelenik a hivatalkereső a miniszternél:

- Találtam már egy olyan állást.

- Hol?

- Baranyában.

- Bravó! Melyik az?

- Ez meg ez a hivatal.

- És meg vagy győződve, hogy el bírnád végezni?

- Meg vagyok győződve.

- Köszönöm, elég.

- Hát bízhatom?

- Miben?

- Hogy ki méltóztatol nevezni.

- Nem tehetem, barátom.

- De hát akkor minek kérdezted - szól a kérvényező méltatlankodva.

- Azért, hogy megtudjam tőled, milyen hivatalok a fölöslegesek, hogy eltörülhessem.

Ennek a kis esetkének az a hübnere, hogy azzal a megjegyzéssel kell elmondani: »No, ez ugyan igaz is lehet, de nem úgy néz ki, mintha Treforttal történt volna«.

*

Somssich beszédjének - hogy megint a Házba tekintsünk be - az az előnye volt, hogy mindenki magyarázhatta a maga javára. A legnagyobb lutheránusok is irigyelték.

A javaslatért nem melegszik.

A javaslatot elfogadja.

Az orthodox zsidók okozzák a bajokat. Zsidó káté kellene, hadd lássuk, milyen vallás az.

Az antiszemitizmus megvan, azzal számolni kell.

Az antiszemita izgatást elítéli.

Olyan amfíbiumokból volt összeállítva ez a beszéd, mint aminő amfíbiumok Istóczy szerint a zsidók és keresztényektől születendő gyerekek lesznek.

Ma sokan abban a hitben voltak, hogy szavazás lesz, ennélfogva nem jöttek be a Házba, mások ellenben éppen csak azért jöttek be, miért is egészen új fiziognómiája volt a teremnek.

De hát ez mind nem ért semmit. Okos ember mindjárt láthatta, hogy nem lesz szavazás. Mert Podmaniczky Frigyes nem volt ott.

Podmaniczky Frigyes ugyanis olyan, mint azokban a régen divatos időtmutogató kápolnákban a barát: ha eső lesz, kijön, ha eső nem lesz, behúzódik.

Egyszóval a barát még nem látható: szó nincs róla, hogy szavazzanak ma.

De azt mondja Pulszky is, aki ott virraszt a folyosón, hogy Szilágyit jött meghallgatni (gyöngéd vallomás), az pedig eltart vagy egy óráig, mert a Szilágyi eszének az a legkisebb mértéke.

Odabent a Házban Mezei szónokol lendületes pátosszal; hosszan beszél, s mint a jó muzsikus és az érzelmes poéta a saját vérével beszél, szemlátomást sorvad és öregszik, minden szó lelkéből szakad ki...

Az antiszemita érzelműek künn ülnek a folyosói padokon, minek csinálnának maguknak rossz vért, s csak néha kérdik egy-egy kijövőtől:

- Mi újság odabenn?

- Mezei iszik.

Megint jön Tibád Antal.

- Bevégezte már Mezei?

- Nem! Még csak a hatodik pohárnál van!

- Pedig szeretném már - jegyzi meg Pulszky, ha Szilágyira kerülne a sor.

- Hm! Annak is megvan a maga módja - eszeli ki Horváth Gyula. - Be kell csapolni a vízvezetéket!

Pulszky az antiszemitákat pirongatja, szokott szellemes modorában nagyokat hahotázva közbe:

- Mindenki híres valamiért. Engem az orrom tett nevezetessé. Ónodyt az Eszter vére. Szalayt a lellei bor, Horváth Gyulát a szentesi víz, Szilágyit a »fehér ló«, Beöthyt a »Kék macska«. A nevezetességét senki sem örökölte, csak Andrássy Tivadar az apjától. Hát nem is veszem tőletek rossznéven, ha az antiszemitizmust arra használjátok, hogy piedesztált csináltok magatoknak belőle. Iszen jó, jó, hát építsétek a piedesztált, de ne írjátok rá, hogy »Ezen hely berondítása tilos«.

Akkora tumultus gyűlt ott Pulszky körül, hogy a Prónayval arra sétálgató Tisza nem tudott elmenni a tömegtől.

- Adjatok, kérlek, helyet! A nagyméltóságú kormány nem tud elmenni.

- Oh, kérlek - nyugtatja meg Pulszkyt Tisza szerényen -, a kormány kis helyen elfér.

- Még kisebb helyen szeretnélek én benneteket - dörmögi magában az öregúr.

De ezt már nyilván Szilágyi helyett érezte és dünnyögte.

Végre mégis elállott Mezei magamagától, s Szilágyi következett. A mai nap renoméját ez a beszéd mentette meg, mert a többi mind apró portyázás és lándzsatörés volt, míg a Szilágyi beszéde nemcsak esemény, hanem a vitának váratlan fordulata. Azzal a határozattal kívánja elfogadtatni a mostani javaslatot, hogy a kormány a polgári házasságra nézve a korábbi határozatoknak eleget tegyen.

Szilágyi beszéde nagy hatást tett. Szépen is volt elmondva, és a közvetítő indítvány sokakat gondolkozóba ejtett a kormánypadokon is.

A folyosókon egyszerre elhalt a tréfás hangulat, s igazi kis konferenciák keletkeztek; a könnyebb vérűek legott rázendítették: »Igaza van, ez a helyes«, a kételkedőbbek azon tűnődtek: »Hova akart lőni?«

Hogy a mai ülés úgy fog kinézni az újságokban, mint egy lenyomtatott színdarab, dialógok és személyek sűrű egymásutánban változnak a színen, annak oka az elnök, aki egészen belezavarodott a sok »személyes kérdés«-be, s hagyván derűre-borúra megszólalni a tegnapi személyzetet, mordul összevont szemöldjeivel integetett szomorúan Keménynek, a tegnapi elnöknek, a legkedvesebb öregúrnak a Házban, hogy »látod, látod! ezeket mind a te elnökségedtől örököltem! Peches kezed van János!«

S ez a fékvesztett közbebeszélési viszketeg nőttön-nőtt, elannyira, hogy mikor Széll György az utolsó antiszemita (a többi már mind kiadta a mérgét) felállott, teljes lehetetlenség volt szóhoz jutnia a lármától és zsibongástól.

Elnök: (kétségbeesve) Ha így zajongnak a képviselő urak, nevenként fogom szólítani.

Ónody: (magyarázólag) Azaz aki itt beszélni akar, menjen ki.

Polónyi: (feltalálva magát) Széll György akar beszélni, hát ő menjen ki.

Fenyvessy: (elragadtatva) Ilyen viccet Shakespeare óta még nem mondtak.

Én is azzal a hittel zárom be a mai ülést.

[nov. 26.]

Ma ugyan nem volt ülés, mert a hetedik napon hadd pihenjenek az ország elméi.

A tisztelt Ház néptelen és üres. A ruhafogasok is üresek.

Tót napszámosasszonyok a Ház pokrócait porolják, és a pókhálókat szedik le a falakról.

A díszruhás kapus leveti a bozontos bundát, és leveti arcáról a zordon méltóságot. Most ő is csak ember, s maga köré gyűjtve a pongyolába öltözött szolgákat, megbeszéltetnek a hét történetei, s feltálaltatnak, mint friss étkek, a politika hulladékai.

A szolgák, akik többnyire szélsőbaloldaliak, igen sok olyan dolgot vesznek észre, ami a kapacitások figyelmét elkerüli.

Csodálatos hangulatot kelt az üres terem, hol tegnap még annyi élet és pezsgés volt. Hát a folyosók, mint valami elhagyott sikátorok: pedig mennyi jó élc pattan itt el napközben.

Csak tegnap is milyen pajkosság engedett meg magának nagyságos Kármán Lajos úr, mikor nagyságos Dániel Gábor urat megszólította:

- Hogy vagy Tölcsváry Gedő? - mondja neki Kármán.

- Köszönöm, Dávidházy Andor. Mind a ketten igen jól vagyunk eltalálva.

A tegnapi feszességnek semmi nyoma; még a miniszteri szoba kuruc arcú, öreg ajtónállója is rágyújt a makrára, és elveti magát a nádfotelben otthonosan.

- Hej, komám, komám, mégiscsak derék gyerek ez a hosszú derekú Apponyi Albert: ennek nem kell a zsidó lány!

- Jobb szeretném pedig sógor, ha csak a zsidó lányok kellenének a grófoknak!

- Azt mondják az Apponyi méltóságáról, hogy a papok embere.

- Nem lesz az igaz.

- Mindegy az, gyerekek! Mert ha a politikában azt mondják valakire, hogy részeg, hát az csak siessen lefeküdni, ha józan is.

Egy ilyen Ház nélküli napon jártam valami okból az irodában. A folyosón a szolgák kártyáztak nagyon zsíros kártyával.

Azt mondja az egyik:

- Nem ártana már egy jobb kártya... ez már veszettül ragad.

- Mért nem szerez kend valahonnan?

- Ugyan honnan?

- Hát van a képviselők kabátzsebében bizonyosan.

Mikor tegnapelőtt Szilágyi paskolta Tisza miniszterelnököt: azt mondja az egyik bekukucskáló szolga, kinek olyan prakszisa van már, hogy kívül a folyosón ki tudja olvasni az emberből a belül elmondandó beszédjét:

- Verik a főexcellenciát?

- Ugyan ki ver? - kérdi a másik félvállról.

- Szilágyi nagysága.

- Hum! Árt is az annak? Úgy fél az attól, mint az üllő a kalapácstól. Kalapálhatja azt ítéletnapig!

Literátus ember se bírná szebben kifejezni a miniszterelnök nagy hatalmát.

[nov. 27.]

A papok azt gondolták magukban: »amit főztetek, egyétek meg magatok«, s nem jöttek el a házassági törvény részletes vitájára.

Az asszonyok eljöttek ma is a karzatra, pedig lucskos, nyirkos idő volt, s a folyosók mellékhelyiségeiben barátságos gázlángok világítottak.

De nem hölgyeknek való témák folydogáltak ma a t. Házban. Nem is volt mást mit tenniök, mint lassan-lassan hazaszállingózni.

Mert a »folyosói tárgyak« jutottak be a tanácskozó asztalra.

Míg ellenben a folyosóra jutottak a fontos komolyabb dolgok.

Ebben a megfordított világban, miután a terem frivol volt, a folyosó méltóságteljes, mi a teremhez csatlakozunk.

Hát hogy is kezdjem csak?

Van egy paragrafus, névszerint a 8-ik. Feláll az öreg Csanády, és azt javasolja, hogy »Tisztelt Ház, tessék ebből a 8-ik §-ból kihagyni ezeket a szavakat: "vagy örökös ugyan, de házasság után támadt"«.

- Mi van abban a paragrafusban? - kiáltják többen. - Halljuk hát miről van szó.

Csanády látható zavarba jön, izzadságcsöppek gyöngyöznek homlokáról, de azért nekikeseredik, s kibontván maga elé a nyomtatott szöveget, így szól:

- A paragrafus, tisztelt Ház, így szól...

Egyszerre tízen is megrángatják a kabátját:

- Sándor bácsi, zsindely van a házon, hölgyek vannak a karzaton!

Csanády szégyenlősen vonogatja a vállait. Irányi kezeibe temeti arcát.

- Úgy olvasd, hogy a karzat ne hallja - kiáltja Szalay Imre.

Erre a szóra nyüzsgés támad a karzaton. A nőfejek kíváncsian hajolnak alá, kis kezeikből tölcsért csinálva a rózsás fülekhez.

A képviselői padokon pedig egyszerre száz kéz nyúl a törvényjavaslat szövege után, az öregurak izgatottan kotorásszák elő belső zsebükből az okulárékat. Mindenki mohón keresi a nyolcadik paragrafust.

Csanádynak ötlete támad, s felkiált:

- Olvassa el ki-ki a paragrafust külön, s azután tessék szavazni.

S így lett aztán a mai ülésnek ez a része hangosan, mindenki füle hallatára, de mégis »titkosan« tárgyalva. A végzetes szó ki nem röppent, csak a derültségben úszó arcokról volt leolvasható. De oda is diákul volt felírva. Hogy a karzat szépei lassanként elszéledtek, az amellett bizonyít, hogy mégis megértették, miről van szó. Vagy talán azért mentek el, mert nem értették.

A folyosónak nevezetes vendégei voltak ezalatt. Báró Ramberg, a horvát királyi biztos értekezett élénken, hol Tiszával, hol Bedekoviccsal; szép szál ember, délceg tartású katona, deresedő hajjal, de fiatalos rokonszenves arccal.

Kállay Bénit is ott láttuk, de le lehetett volna tenni rá a hitet a külső látszat után, hogy Rambert a Balog-Simian ivadéka, s Kállay a német, ki régi szerelmi emlékeknek áldozott, előkeresvén magának a hajdani konzervatív világ még egyetlen emlékét, ifj. Ábrányi Kornélt (a régi kollegát a »Kelet Népé«-ből), s azzal ábrándoztak a bájos múlt felett.

Rambergről beszélte valaki (nem tudnám gazdáját adni kicsoda), hogy roppant nehezére esik az írás, de hogy különben igen elmés ember. Nagyváradi tiszt korában egy csinos menyecske, akinek udvarolt (de akinek mint észrevette, még egy Grosz nevű másik udvarlója is volt), arra kérte fel, hogy írjon valamit eltávozásakor az albumába, s ő a következő szemrehányó sort írta csak:

»Grosz War dein«.

Ez jobban is örökíti meg nevét, mint a táblák föltevése és levevése Horvátországban.

Hanem hát nagyobb eset az annál, hogy odabent katalógust olvastak, mert a megkívántató száz ember nem volt jelen a Csanády féle kihagyási indítványnál.

Igazi diákos tréma látszott azokon, akik L-re kezdődnek, de az M után érkeztek.

Azokat, akik abszenciát fogtak, kinevették a prezenciák tulajdonosai, s az elnök megfenyegette őket, hogy addig nem kapják ki havi pénzüket, míg nem igazolják elmaradásukat.

De ez a szigorú büntetés inkább csak atyai fenyegetés vala Péchy ajkairól.

A vita nem bírt nagyobb érdeklődést kelteni, csak a 38-ik §-nál, mely arról rendelkezik, hogy a zsidó és keresztény házasságból származó gyermekek a szülők akarata szerinti vallásban neveltessenek.

Göndöcs Benedek állott fel, s módosítványt nyújtott be, hogy a gyermekek keresztények legyenek.

Óriási derültséget keltett, mikor a szeretetreméltó apát úr »kedves atyámfiai«-nak nevezte a tisztelt Házat.

- Hiszen kérem - mondja -, elhiszem én, hogy önök mindnyájan jót akarnak, de tessék elhinni, hogy mégis én akarom a legjobbat.

Felkelt azonban Irányi Dániel, bal kezét mellényzsebébe mélyesztve szokása szerint s a jobb kezével gesztikulálva; még tovább akart menni a javaslatnál, s olyan módosítványt nyújtott be, hogy ha netalán valamely reverzálist adnának is a szülők magukról: e reverzálisnak semmi törvényes ereje ne legyen.

- Ejnye, ejnye! - csóválta Göndöcs a nagy fejét és hamiskásan hunyorgatott.

Előreláthatólag ez a kacs volt az, amelyik sok időt eszik meg.

Kiss Albert szólalt meg, kellemes hangon erős hatásos érvekkel bizonyítgatta, hogy amit Irányi akar, már nem vallásegyenlőség, hanem kiváltság a zsidó felekezet számára.

A »Ház órája« azonban kettőt mutatott, s így majd csak holnap sül ki, hogy mi lesz a gyerekekkel.

A tegnapi katalógus-olvasás se sokat használt. Ami némileg természetes is: mert ha tegnap olvastak katalógust, hát ma nem valószínű, hogy olvasnak.

Gyéren voltak benépesedve a padok, pedig az ilyen részleteknél több szem többet lát.

Ott hagytuk el tegnap, hogy mi történik a zsidók és keresztényektől származó gyerekekkel, vagyis az amfíbiumokkal, mint Istóczy mondaná.

Kiss Albert tegnapi felszólalására, hogy amit Irányi akar, az a zsidóknak nyújtana előnyt a többi vallásfelekezetek fölött, igen találó megjegyzést hallott a »Nemzet« a folyosón: Olyan ez a panasz, mintha azon epekednének a budaiak, hogy a pestieknek már két hidat építtetett az ország.

A gyerekekkel az történik, amit Irányi akart: hogy ti. szüleik megegyezése szerinti vallásban neveltetnek. S ha tán a szülők valamelyes irányban kötelezték volna magukat előbbről, a kötelezettség nem érvényes.

Irányi módosítványára, amely hogy benn lesz a törvényben, kizárólag az ő érdeme, még a miniszterek is rászavaztak, mégpedig osztentatíve.

(Sok is lett volna már nekik egy törvénynél két leszavaztatás.)

Göndöcs papához megint szerencsénk volt. A házszabályok voltaképpen nem engednék meg, hogy ő még egyszer szóljon, de kinek jutnának eszébe a házszabályok, ha ő beszél?

Amint feláll, piros gömbölyű arca, mint egy aranyos tányér (aminő a borbélyműhelyeken van felakasztva), izegni-mozogni kezd. Az ember azt is hihetné, hogy egy óriási tubarózsa, melynek színe visszasugárzik halványabban még a falakról is. Minden rózsaszínű a teremben.

Ez arc visszariasztja a gőgöt a többi arcokról, letörli a redőket, elfeledteti a napi gondokat.

Elég, hogy ő felálljon, s egyszerre minden résen nyájas vidámság szűrődik be a terembe.

A zöld drapériák megmozdulnak az elnöki mennyezeten, s hűs üde szél lengedezik. S mihelyt megszólal, egyszerre széthúzódnak a legkomolyabb szájak, derült fényben csillognak a szemek, s a Ház órája is elkezd sebesebben járni a szokottnál.

Göndöcsnek minden izma beszél, kedves szitakötő szemei minden szót egy-egy mosollyal kísérnek, s mindenik mosoly másforma, kenetességében humor van, zsörtölődésében pátosz, megbotránkozásában nyájasság, s komolykodásában naivitás. S ezek összevéve valóságos szeretetreméltóság.

Kurta húsos kezeivel ha kalimpál, mellét ha hátra szegzi Feleki-modorban, nyakát ha meggörbíti, s mint egy pajkoskodó gyermek, alamuszi szendeséggel nézi a félig behunyt szemmel a hatást.

De mindezt nem lehet leírni. Göndöcsöt hallani és látni kell, hogy az ember élvezhesse.

Sokan évelődnek azon, hogy Göndöcs szándékosan szerkeszti és mondja-e el beszédeit így, vagy csak véletlenül sikerül neki?

De az a nézet az uralkodó, hogy a művészet nem lehet véletlen. Göndöcs a legapróbb részletekig kidolgozza beszédeit, s a tükör előtt tanulja be. Csakis innen magyarázható a komikai hatás oly nagy mértéke, mely messze túlhaladja Csanádyt vagy a régibb korból Dobsát, aki csak élcelt, de igazi humor nem bugyogott belőle.

A Ház humoristája többször szólalt fel ma, s több kalamitása volt az ülés folyamán; még Hoffmann Pál is rápirított annyi ember előtt, azt mondván, hogy Göndöcsnek alaposabb ismeretei lehetnek a nőkről, mint őneki.

Göndöcs a fejét rázta, mialatt arcát pironkodva eltakarta a tenyereivel.

A Ház még csak két fontosabb paragrafusnál állapodott meg. Bontó akadály-e az engesztelhetetlen gyűlölség? És hogy érvényes-e a házasság, ha a házasfelek később a keresztény vallásra térnének mindaketten.

Mindkét kérdésre »igen« volt a határozat.

Göndöcsöt leszámítva, oly unalmas volt az ülés a félhomályos teremben, hogy a képviselők lassankint elszállingóztak, úgyhogy Péchy ijedten vette észre a Csanády felszólalásakor, hogy a levegőbe beszélnek, mert a Ház megint nem határozatképes.

Csak azok maradtak benn, akik nagyon elálmosodtak, s nem akaródzott nekik kimenni a hidegre.

Igazán olyan ennek a házassági javaslatnak a letárgyalása, mint maga a házasság. Először nagy tűzzel kezdődik, azután folyton lankad, s beáll az engesztelhetlen gyűlölség.

A képviselők lassankint meggyűlölték ezt a témát (szerencse, hogy már vége lesz holnap). Én magam is meguntam írni róla.

Utoljára már csak a legszenvedélyesebb juristák marcangolták üres padok előtt is legislegutolsó paragrafusokat, Teleszky, Győry s a szék-csinálta tudós, Literaty.

Nem lehet tudni, hogyan keveredett ezek közé Lükő, aki nagy a közbeszólásokban (s ezek is a suba alatt történnek, pusztán a szomszédban ülők mulattatására), de nem úgynevezett »moly« és nem »dr. Lükő«. Pedig ezek az utolsó §§-ok a molyoknak és dr-nak jutottak.

Hanem azért mégis keresztülvitte egy módosítását. Nem volt nehéz! Hisz mindenkinek igazat adtak, aki beleszólt, csak Paulernek nem.

Nem is állta meg szó nélkül Lükő:

- Aki nem tagja - úgymond - a Háznak, s nem kíséri figyelemmel a hivatalos lapban: a »kedves Pauler« és »kedves Irányi« kéziratokat, annak úgy tetszik, hogy Irányi az igazságügyminiszter.

- Ebben van valami - jegyezte meg rendületlen komolysággal valaki a szélsőbalról.

Pauler örök-keserű arca mosolygóvá vált, Irányié keserűvé. Melyik volt ugyan igaz?

A kis olajszínű Teleszky azonban hirtelen átidomította, s megtoldotta ezt az elmésséget Lükő ellen.

- A tegnapi felszólalásokból, meglehet, hogy az látszott, de a Lükő mai felszólalásából senki sem következtethetné, hogy Lükő az igazságügyminiszter.

- Nem is ambicionálom, mint Teleszky - kiáltotta közbe Lükő.

Ennélfogva Pauler annyira belezavarodott az ülés végén, hogy ő-e a miniszter vagy más valaki, hogy így szólt Szapáryhoz:

- Félek, hogy most már egészen jó lesz ez a javaslat és...

- Nos, mitől félsz még?

- És hogy a főrendek is elfogadják.

Miután én is azon politikusok közé tartozom, akik a folyosó pipafüstös ködéből gyúrják ki fantáziájok szerint szeszélyes alakzatokban a jövő esélyeit, nékem az az ötletem támad s aligha csalnak kombinációim, hogy a kormány meg akarja buktatni az én karcolataimat.

Mert ez már a harmadik olyan ülés, amelyiknél az alvás is több megírni való mozzanatot nyújt.

A Házban egy idő óta nem történik semmi. Vannak olyan gyalázatos napok, hogy még kabátot se lopnak!

A tolvaj is kerüli a szent csarnokot. A karzat tátong az ürességtől. Néha egy egér szalad végig rajta, aki a könyvtárban született, de idők folytán bejutott a Házba.

A folyosón alig van valaki, s aki van is, fázékonyan siet el más embertársa mellett.

Ha mégis három ember összetalálkozik, s egy-két szót ejt, a negyedik ember, aki ezt látja gyanakodva néz rájok, hogy az adójavaslat ellen konspirálnak.

A régi szenvedélyes frondeurök mind kivesztek a Házból.

Tíz év óta annyi rugaszkodás, annyi jó gondolat és összeesküvés dűlt dugába, hogy az emberek végre elszoktak a gondolkozástól, s mint a Mátyás király restjei, még beszélni is lusták.

- Ha kellünk Tiszának, hát majd csak észrevesz bennünket. Minek csipognánk magunk?

Nincs már semmi. Azt lehet mondani, hogy a tisztelt Ház elaggott. Halálos unalommal várja az egyik napot a másik után.

Eddig még csak felfüggesztett immunitás volt. Most már vannak felfüggesztett paragrafusok is.

Ezeket a szegény felfüggesztett, újra megfésült paragrafusokat tárgyalták ma, a 27, 65, 66, 67, 69. (Jó őszi számok! Szapáry Paulerrel mutyiban megtették a lutriba.)

Oh istenem, micsoda tárgyalás volt az! Literaty, Péchy, Literaty, Péchy és Literaty és Péchy.

Az egyik eldünnyögte a paragrafusok új fiziognómiáját. A másik kimondta az »elfogadtatik«-ot.

S ez a kettesben való piké-játék olyan volt mint a betli.

Senki sem akart benne ütést csinálni.

Eddig a karcolat. (Olyan, minő az ülés volt.) Nem ártana ezt se elküldeni új szövegezés végett, hogy mulatságosabb legyen: Göndöcshöz.

Hegedüs Sándor beült az előadói székbe, ami azt jelenti, hogy ismét nyakunkon a »legszomorúbb téma«.

Szapáry Gyula pedig két rendbeli nadrágot csináltatott magának a hosszan tartó szakadatlan üléshez a piros székben, mert hihetőleg elkeseredett viták lesznek az új adójavaslat fölött.

Már magában a szabadelvű klubban is nagy volt az elégedetlenség. Vagy hogy csak a híre.

Mert a mamelukok is gondolkoznak néha, amikor a saját bőrükről van szó, és most arról van.

Mélyen átérzik ők annak a szükségét, hogy a kormányt fenn kell tartani, de még mélyebben annak, hogy önmagukat is fenn kell tartani. Ha mindkettő nem megy, akkor magukat sietnek megmenteni.

Besavanyítják becses énjüket, mint az uborkát, s elteszik télire, nehogy megrohassza az új szavazás az indájukat, mely a kerületben van elültetve.

Zajongtak már a klubban, napok óta folyik a frondeurködés az ablak mélyedésekben a tarokk-asztalok mellett - s oh, borzasztó! - a tanácskozó teremben, sőt a kis szalonban is, hol Deák Ferenc nyúlik el kedélyesen a falon, felütötte fejét az elégedetlenség ádáz szelleme.

A leghűbb mamelukok, az úgynevezett petrifikáltak, állnak csak a faasztal mellett, mint a szikla, rendületlenül, a többiek az ördögéi, a legjobb esetben Janus-arcot öltenek; a legrosszabb esetben pedig disszidenskedéssel fenyegetőznek.

- Lehetetlen! Nem bírja már meg a nép! - mondja X. úr. - Még tíz forint rebesszer!

- Feljajdul az alattuk levő föld! - sopánkodik B. úr, és megadja a tíz forint rebesszert.

- Inkább kivágom a nyelvemet, mintsem megszavazzam! - dörmögi Z. úr. - Hívok öt forintot blind.

- Szerencsétlen idea a kormánytól! Ki adja meg a blindet?

- Én! Én!

- Igazán szeretném tudni, ki szavazza ezt meg Szapárynak?

- Senki. Senki.

Alig egy negyedóra múlva Szapáry is odajön a lázongó asztalhoz, szétnéz ott, mint rendesen, mert egy státusférfinak illő tudni, mi történik az országban, megkérdezi a kártyajárást, ki nyer, ki veszít, látszik, hogy érdeklődik a közviszonyok iránt; B. van nagy fórban, négy nagy zsinórt húzott be egymásután, X. pedig állandó malörben szenved, pedig már kétszer cserélt helyet.

A jól értesült miniszter távozni készül, hogy más asztalnál tartson cercle-t: ilyenkor jó politika erősíteni a híveket.

De amint felkelt, X. is lecsapja a kártyát, plenipotenciát adván a legközelebb ülő gibicnek.

- Kegyelmes uram, egy szóra - mondja halkan.

- Kérlek, szolgálatodra állok.

- Ne méltóztassál elfeledkezni, kegyelmes uram, az öcsémről.

- Igen, igen, emlékszem...

- Az a kis hivatalka kellene neki.

- Tudom, igen, tudom, de majdnem lehetetlen, hiszen nincs üresedés.

- Igaz, igaz, kegyelmes uram, de a te kegyességed kitalálhatja a módokat, talán lehetne rendszeresíteni még egy állást.

- Honnan? Hiszen láthatjátok, hogy emelik az adókat.

- Igaz, igaz, de ezt a gyereket csak elbírja még ez az ország!

Alighogy lerázza a miniszter X. urat, már ott áll B. ennek a háta mögött.

- Kegyelmes ur! Megengeded, hogy alkalmatlankodom azzal az ügyemmel.

- Aha, tudom már.

- Annak a potom kétezer forintnak az elengedésével.

- Nem lehet. Az államkincstárnak minden garasára szüksége van.

- Az én garasaim nélkül ellesz az államkincstár - mondja B. édeskés mosolygással.

- Hiszen láthatjátok, hogy az adókat kell emelni, hát nem engedhetem el már éppen azért sem.

- Pedig éppen azért engedhetnéd el.

Az »éppen azért«-en nyugszik a súly.

Ha az ember elevenítő üvegen néz be abba az úgynevezett klubbeli oppozícióba, mely forr, miként a láva, csapong, mint a tenger hullámai, tüzet és tajtékot hány, mint a Vezuv, és mely egyszerre lecsendesül azon kijelentésre, ha a kormány kimondja a varázsigét, hogy: »Ez kabinetkérdés«. Ez a varázsige megállítja a legbőszültebb bikát is, a vipera sziszegő nyelvét megdermeszti, a sárkánynak a körmeit lemetéli... mégiscsak furcsa kis ige, mihelyt elénekli a kormány:

Ez most kabinetkérdés, tralla.

S az ellenzék sincs, csak vala.

Nem, ezt nem lehet megérteni másképp, csak ahogy én magyarázom!

De térjünk át az üléshez, mert az oppozíciót, amelyről az imént emlékeztünk, már szétsprengolta a kabinetkérdés, lévén az olyan, mint a próféta zászlaja, melyet a törökök akkor vesznek ki a mecsetből, ha nagy veszélyben van az ozman birodalom: ez segít, ha ez se segít, hát akkor vége.

A mi kormányunk azonban örökké a patrontáskájában hordja ezt a mentőeszközt, mihelyt a kis körme megfájdul, előveszi, minélfogva előreláthatólag hosszúéletű lesz a földön.

Kezdjük novellai stílusban...

Közönséges téli reggel volt. A ködöt harapni lehetett volna, midőn két alak tért be a Sándor utcai országházba.

Az egyiken szürke téli felöltő volt, a másikon könnyű barna őszi kabát.

- Csípős idő van, teringette - mondá a barna kabátos. - Apropó, melege lesz ma Szapárynak!

- Hm! Három millió! Nem érdemli meg - felelte a szürke kabátos búsan. - Valahányszor valamely kollegámnak melege van, tudja isten, és mindig fázom.

- Könnyű kegyelmes uramnak. Kegyelmes uram előre tudja mi van a csillagokban megírva - szólt ismét a fekete kabátos, amiből megérteni, hogy a szürke gérokk tulajdonosa Kemény Gábor.

- Hja, a csillagok, kedves barátom. Igazán furcsa dolog az ezekkel a csillagokkal. Én szeretem a csillagászatot. S igazán bámulom, hogy mennyire vitte már a mérnöki tudomány. Respektíve a közlekedésügy. Megmérik, hogy ez vagy az a csillag mennyire van a földünktől, megmérik magát a csillagot is, mekkora. De az még mind semmi. Én csak azt nem bírom fölfogni, édes barátom, hogy miképp tudták meg a neveiket? Ez a valami!

Ily épületes diskurzus közt ér be a miniszter és barátja a Házba, hol már messziről vészjóslóan rezeg végig az épületen az elnök csöngettyűje.

- Jézus Mária, mi történik benn?

A miniszter az órájára néz.

- Egy negyed tizenegyre. Mi történhetnék ilyenkor? Ez még nem idő!

Hát bizony az történik, hogy a Ház nem határozatképes. S hogy az elnöknek ne kelljen ott ülnie szégyenszemre, mint a petrezselymet áruló vénleánynak, hogy mégis teljék az idő valamivel, előveszi az új éra legolvasottabb művecskéjét: a katalógust.

A katalógus olvasást jól gondolták ki a régiek, mert az csakugyan hasznos arra, hogy amíg olvassák, azalatt időt nyernek a képviselők otthon reggelizni s nagy kényelmesen besétálni. Sőt, igen sok képviselő ebből a katalógusból hallja, hogy ő megvan.

Cogito ergo sum.

Csakhogy non cogito, ergo non sum. Ebből nem lehet kedvező eredményre jutni.

Sokkal hálásabb definíció: »Olvassák a nevemet, tehát vagyok«.

Vagynak, akik vagynak, ott ülvén hosszú orral széjjelszórva. Minden embernek külön pad jut, de nem minden padnak jut külön ember.

A karzatokon senki. Az adóemelés már csak a fináncokat érdekli. A többi közönséges halandó eljutott már arra a pontra, hogy körülbelül mindegy neki akárhány forinttal szaporodik évenkint a hátraléka.

A folyosókon csak Bánhidy dicsekszik vele, hogy az ő adója így kevesebb lesz vagy száz forinttal.

Prileszky tele szájjal hirdeti, hogy:

-Uraim, mit akarnak önök. Ez a javaslatok mintaképe. Ez a javaslat az első magyar javaslat, mely a hazai talajon nőtt: az adósok prémiumot kapnak. Hát lehet ennél valami fölségesebb ebben az országban?

Odabent ezalatt Hegedüs dicséri a javaslatot, de mi az a Prileszky dicséretéhez képest?

A mamelukok fanyar képpel hallgatják, még maga Tisza is otthagyja helyét tragikus vállvonogatással és részvevő tekintettel Szapáryra, mintha mondaná: »Nincsen biz abban semmi virtus. Hanem hát csak beszéljétek ki magatokat«.

Helfy igen ügyes és tartalmas beszédben ajánlja a javaslat visszautasítását. (Ilyenkor látszik meg, hogy ki a legény a szélsőbalon.) Utána Szapáry mondja el a három millió búcsúztatóját, sűrűn megvegyítve beszédét a szokásos: »De méltóztassanak kérem megengedni...« S ezt ő olyan nyájasan ejti ki, olyan kérő hangon, hogy az ember mindent szívesen megengedne neki, csak éppen az adóemelést nem.

Gaál Jenő volt a harmadik szónok. Gaál Jenő az olyan vidéki pénzügyi kapacitások közé tartozik, akik mert ösmeretesek talán egy takarékpénztár pénzviszonyaival, s tudják, hogy a wertheimkasszát hogy kell kinyitni és becsukni, azt hiszik, az államháztartás titka is az öt ujjukban van.

Lükő Géza legalább nem árul tudományt a gyékényen: ő még benne van félig a tegnapi zsidó házassági vitában, s az eladósodott, elzüllött zsidó családokkal kezdi beszédjét.

Legrosszabbul járt azonban a szélsőbal »Edusa«: Krisztinkovich.

Krisztinkovich után Eötvös Károly volt följegyezve szólásra, Eötvös Károly után pedig senki.

Eötvös azonban látván a Szapáry és a Gaál Jenő nevét maga előtt, miután feliratkozott, nyugodt lélekkel fölvette az übercierjét és hazament.

- Már énrám csak decemberben kerül a sor - mondá.

Azonban még nem volt félkettő sem, s már Krisztinkovich kezdte összevonni a frázisok vitorláit, sűrűen emlegetvén »Mindezeknél fogva tehát, miután...« Ami a lankadó szárnyakat jelenti, a mi barbár nyelvünk formája szerint ítélve.

Krisztinkovich háta mögött szorongó aggodalom fogta el a pártbelieket.

Nézték, hol van Eötvös? Eötvös sehol sincs. Nézték, nem iratkozott-e fel valaki. Nem az, egy lélek sem. Mintha minden embernek be volna pecsételve a szája.

Mi lesz hát? Szégyen és gyalázat, ha egy napi vitát sem ereszt meg az ellenzék az adóemelés ellen. Minek él akkor, ha erre se képes?

- Mit tegyünk, mit csináljunk? - tördelték a kezeiket a vének.

Itt nincs más mód, mint hogy Krisztinkovich beszélje ki még a hiányzó félórát, mert ha nem, a vitát menthetetlenül befejezi az elnök.

Ebben állapodtak meg. Súgják hát Krisztinkovichnak:

- Beszélj, kérlek még egy félóráig.

- De mit? - súgja ez vissza dühösen. - Hagyjatok békét. Még hat körmondat van bennem, aztán vége.

- Abba ne hagyd, ha istent ösmersz, ha szent előtted a haza!

- De lehetetlen beszélnem, ha semmi mondanivalóm nincs!

- Akármit, össze-vissza, csak beszélj. A párt becsületeért!

Így beszélt aztán Krisztinkovich még jó húsz percig iszonyú kínok között. Sem ő nem értette, mit beszél, sem a gyorsírók, sem a Ház, csak a körülülők értették, hálás szemeket meresztve rá annak jeléül, hogy van olyan eset mégis, mikor egy rossz beszéddel is effektust lehet csinálni.

[dec. 4.]

Van a büfében egy nagy olajfestmény, Juditot és Holofernest ábrázolja. Judit olyanformán néz ki, mint Jászai Mari. Holofernes pedig szakasztott mása Komjáthy Bélának.

A büfébeli kép egy elszegényedett úriasszony utolsó vagyona. (Denique az asszonyok legjobban őrzik a képüket! - mondja az elmés Lükő Géza.) Mindene elpusztult, csak ez a képe maradt meg. Most ezt is ki fogják játszatni.

A szegény asszonyság barátjai iparkodnak, hogy minél több jegyet eladjanak, s siettek mindenfelé reklámot csinálni a képnek.

Dicsérték, magasztalták, nem használt semmit. A képviselőknek nem kell se Judit, se Holofernes, azoknak már csak egyetlen egy kép imponál: a Kék macska.

A képet megnézték egynéhányan, de a vállukat vonogatták.

- Ki tudja, jó-e?

- Nekem nem tetszik...

- Valami mázolás az egész!

Báró Kemény Gábor pláne azt mondta, amint figyelmesen megtekinté:

- Ilyen talán én is tudnék festeni. Ha Kálmán rám parancsolná!

A képes emberek belátták ebből, hogy így merő képtelenség eladni a sorszámokat. Itt valami okos reklámot kell csinálni.

A bizony legjobb lesz, ha átballagnak az öreg Pulszkyhoz, annak megmutatják a képet, s az azután kiállít mellette egy erkölcsi bizonyítványt.

Csakhogy a Pulszky dinasztia olyan dinasztia, mely a tudomány összes országait felosztotta egymás közt s szelíd békében uralkodnak egymás mellett a hatalmas szuverénok, a világért nem követve el határsértéseket.

Ha az öregúrtól kérdeznek valamit, ami a jogi szakmába vág, így szól:

- Azt a Guszti tudja!

Semmi rábeszélésre sem ad felvilágosítást senkinek, ha még úgy az öt ujjában van is a kérdezett dolog.

A technikába tartozó tudakozódásokra az a válasza:

- Azt a Garibaldi tudja.

A büfébeli kép ügyében pedig így felelt:

- Hm! Azt a Károly tudja!

Elmentek tehát Károlyhoz, aki valóban kitűnőbb képismerő az apjánál is, s az megnézvén a képet, írásbeli véleményt adott róla, hogy azt a bolognai iskola festőinek egyik tehetségesebb tagja festette, és hogy testvérek közt is megér kétezer forintot.

De a Házban nincs testvériség, aminthogy egyenlőség sincs. (Ezt a két ostobaságot beváltották a harmadikra: a szabadságra, mert az van bőven!)

Hja, még így sem állt kötélnek senki, rosszul magyarul: a Ház nem akart nagyobb érdeklődést tanúsítani a kép iránt.

A jegyek sehogy sem fogytak. Hisz is már a Ház a szakértőkben!

A szegény szerencsétlen asszony nemesszívű barátai, kik a kép árával buzgólkodtak segíthetni sorsán, kétségbe voltak esve, mikor egy ködös napon bebiceg a büfébe gróf Andrássy Manó is.

A nemes gróf megevett egy sonkaszeletet, megivott rá egy félpohár madeirát, megvillogtatta a gyémántgyűrűs kezeit, s azután megáll a Holofernes képe előtt, nézte közelről, messziről, oldalvást, gukkert csinált a húsos jobb tenyeréből, s azon át kukucskált műértőleg, majd így szólt fontoskodva:

- Fuser munka!

Fuser munka! Egyszerre elterjedt a büféből a folyosókra, s onnan a Ház minden rétegeibe, hogy Andrássy Manó fuser munkának találja Holofernest.

No, lett erre nagy riadalom. Megvan azóta a kép renoméja állapítva.

Mindenki hiszi most már, hogy a kép műremek.

Hiszen ha Andrássy Manónak Raffaello-képnek látszott a fuser munka, tiszta dolog, hogy ami fuser munkának látszik neki, az lesz a Raffaello-kép!

A jegyeket nem győzték ma venni Rónay Jánostól a folyosókon.

Ilyen sokat ér az illetékes helyről kiejtett egy szó, egy megjegyzés!

*

Ami a Ház mai képét illeti, ahhoz képest, hogy adóemelések alkalmával sietnek az emberek megbetegedni, halaszthatatlan családi körülmények következtében elutazni, még elég eleven volt. S bár az ellenzék pénzügyi kapacitásai Lukács Béla, Széll Kálmán, Lánczy Gyula mind ott ülnek már a jobboldali padokon, úgyhogy majdnem lehetetlennek látszik, hogy komoly vitát vehessen fel az ellenzék a számok erdejében és az optikai csalódásra számított kormányadatok útvesztőjében.

S olyan is volt a két előző napi vita, hogy senki sem hallgatta a beszédeket. S e tekintetben van egy bizonyos ízlése a Háznak!

Hanem ma egyszerre mintha megacélozódtak volna az elmék: ma mindenki legalább is ügyesen beszélt. Herman Ottó, Ferenczy Miklós, Kiss Albert, ki egyike a legjózanabb természetes eszű képviselőknek. Szűk látköre van, de a maga látkörén belül, tisztán látja a dolgokat, s pompásan ítéli meg. Kiss Albertet mindig érdemes meghallgatni, ha felszólal, mert mindig mond valamit, az pedig nagy ritkaság a mi parlamentünkből, hol Móricz Pál veterán képviselő tizennyolc éves államférfiúi pálya után csak e napokban tartotta meg huszonötödik jó mondásának jubileumát a »macská«ban.

Természetes, hogy Somssich - mint valami nagy ragadozó - magához kaparította zsákmányul a mai nap egész dicsőségét.

Verve-vel, animóval támadta a kormányt, sehol elmésen, de egész beszéde folyamán magvasan, értelmesen, s hogy a Neményi Ambrus jelzőjét használjam »fiatalosan«... talán nagyon is fiatalosan.

Szapáry igen kényelmetlenül érezte magát a beszéd alatt.

Tisza nem volt jelen. Neki még az ilyenekben is szerencséje van. Legboldogabb volt Bedekovich.

Szelíd diadalérzet ragyogott kedves jó arcán, s bizonyos »véglegességgel« nyújtotta el lábait.

Igenis diadalérzet, mert ő úgy járt, mint a lakó, akit megstájgerolnak: aki erre aztán hurcolkodni kezd; mire meglágyul a Hausherr, és azt mondja:

- No, hát isten neki, maradjon, s én engedek, legalább mind a ketten megszabadulunk a hurcolkodási kellemetlenségektől.

De térjünk Somssich nagy figyelemmel hallgatott beszédére, melynek legérdekesebb mozzanata volt, midőn a Deák párt rossz gazdálkodásáról tett említést, az Éles Henrik közbekiáltása: »Zákány-Dombovár!«

Nem prüszkölt úgy soha a zákány-dombovári vasút gőzgépe, mint ahogy erre a közbeszólásra az ellenzék, mely egészen beleszeretett Somssichba egy félóra óta.

De maga Somssich is egyszerre oly eleven lett, mint a gyík. Mozdulatai ruganyosak, arcának minden izma beszédes, s hangja harsogó öblös, amint kieresztette. Somssich most igazán olyan volt, mint a híre.

Somssich ugyanis gyanúsításnak vette az Éles közbeszólását, s idegesen kifakadt: »Nem becsületes ember, aki így gyanúsít«.

Kínos feszültségben hallgatta ezután a Ház a beszéd további részét, s magán a szónokon is meglátszott, hogy a jelenet kifárasztotta, és bizsergésbe hozta vérét, mint a jó öreg bort, ha felrázzák.

Mély kínos csend támadt, mikor szavait bevégezte; elfojtott lélegzettel várta mindenki, mi fog történni. S mindenki haragudott Móricz Pálra, aki abban a hitben, hogy a Somssich által megcsipkedett régi balközép ő volt, személyes kérdésben szólalt fel, de beszédje egy részét elnyelte a zaj. Szegény zaj!

Most szólt azután Éles, s igen ügyesen, tapintatosan élét vette a saját közbeszólásának, hogy azzal sérteni nem akart.

Mire Somssich is felkelt, beismervén, hogy megjegyzése eszerint nem volt helyén.

Barátságosan hozzá sietett, és kezet szorítottak.

Mindenki meg volt elégedve az affér megoldásával, csak Hentaller mondá lehangolva a szélsőbalon:

- Pedig milyen gyönyörűen indult!

Egyszer Solymosi, a Népszínház ismert tagja kérdeztetvén, milyen a Népszínház premierje, a következőleg ismertette a színen levő darabot:

- Bájos jövés-menések vannak benne!

Hát ilyen bájos jövés-menések voltak ma a Házban is.

A Ház olyan volt, mint egy színpadi hadsereg, hol kivonult, hol bevonult az illető szónokok szerint.

- Vuchetich! - kiáltá a jegyző.

S ez annyit jelentett, mintha azt mondta volna: »jöjjön be a folyosó!«

A folyosó bejött, mert Vuchetich horvát. Egy horvátot hallani mégis valami. Ha egy szerecsen szónokolna a Házban, még a beteg képviselők is jelen lennének.

- Czirer Ákos! - szólítja a jegyző.

A folyosó kivonul. (Czirer nagyon fiatal ember!)

- Domahidy István!

A folyosó bevonul. (Mert Domahidyról el van terjedve, hogy a javaslat ellen fog beszélni.)

- Turgonyi!

A folyosó kivonul. (Hallgatni ezüst, de Turgonyit hallgatni csak réz.)

- Törs!

A folyosó bevonul. (Hallgassuk meg Kálmánt! Hiszen ő a legkedvesebb képviselő!)

- Szapáry!

A folyosó kivonul. (Na hallgassuk meg a kegyelmes riposztírozásait, mert még el találjuk hinni, hogy a javaslat kártékony!)

Egyszóval az egész parlamenti apparátus folytonos mozgásban volt.

Az elnöki csöngettyű örökké rezgett, sikított és riadozott.

A mamelukok, akik a büfében vidám beszélgetés közt itták a sherryt, soha meg nem szűnő trémával ügyeltek, nehogy valahogy itt érje őket a szavazás.

A legnagyobb része náthában szenved; akik nem náthások azok rekedtek.

- Egyetlen szót sem vagyok képes kiejteni - panaszkodik hörgő susogással Szerb György.

- Pedig különben felszólalnál a javaslat ellen ugye? - mondja gúnyosan Bánhidy.

- Mégiscsak borzasztó, amit ez a Domahidy István csinál! - jegyzi meg egyes éppen odaérkező míderes úr megbotránkozott arccal. - Két esztendeig rendesen velünk szavaz tüskön-bokron, a harmadik esztendőben aztán odacsap az ellenzékhez!

- Hogy lehet emiatt panaszkodni? - pirongatja Pulszky Ágost. - Hát nem elég nektek három esztendőből kettő?

Majd odajön kisvártatva a büfébe az öreg Pulszky is örökös elevenségével és friss kedélyével.

A galopinok egyre jönnek-mennek, híreket hozva a terem belsejéből.

- Prónay Gábor beszél.

- Ki ellen?

- Mindnyájunk ellen. Azt mondja, a »t. Ház«-on kezdjük a takarékosságot, ne nyissuk meg az üléseket a hónap utolsó napján, hogy a hónap első részére is kivehessük a fizetést, és ne rekesszük be az üléseket a hónap első napján, hogy a hónap következő részére is kivehessük a napidíjakat.

- Könnyű neki beszélni az acsai uradalommal a háta mögött.

- Nem kell neki hinni, mert lutheránus - jegyzi meg tréfálkozva Pulszky.

- Mért bántod a lutheránusokat, Feri bácsi?

- Mért? Mert szeretem őket, mert ügyesek, mert mindenből ki tudnak siklani. Még a kínai mikádó követe sem tudott rájuk mondani semmi rosszat, pedig legtöbb rossz van bennök.

- Miféle követ volt az?

- Hát a mikádóé. Te semmit sem tudtok! Elmondom. A kínai mikádó elhatározta, hogy nagyszabású reformokat létesít az országban, de ha az institúciókat megváltoztatja, egy füst alatt jó lenne reformálni a vallást is. Elküldött tehát egy ügynököt avégből, tanulmányozza ki a vallásokat. A szerencsétlen ügynök legelsőbben idejött Magyarországra, s nemsokára egy ilyen jelentést küldött haza a mikádónak. Guszti, gondolom, olvasta is. De kínai nyelven csak Károly tud.

- Mi volt a jelentésben, Feri bácsi?

- A jelentésben az volt, hogy van itt egy vallás, amelynek van egy csalhatatlan embere. Ez a katolikus vallás! Egy csalhatatlan ember sokat érne Kínában is. Ez a vallás is jó volna, de egy hiba van, a csalhatatlan ember nagyon messze lakik innen. Van azonban itt egy másik vallás is. Ezt úgy hívják, hogy kálvinista vallás. Ez csak az igazán ajánlható, mert ennek meg minden embere csalhatatlan.

A Vuchetich beszéde azonban, mely gazdagon van kispékelve zajjal, szenvedélyes felkiáltásokkal, derültséggel, »Úgy van«-okkal és »nem áll«-okkal, egy kissé szétsprengolja a büfét is.

A bájos Irma kisasszony, ki a sonkaszeleteket adja és az arany nedűket öntögeti, egy ájtatos fohászt bocsát az egek urához, hogy bár csak örökké Kőrösi Sándor beszélne: ekkor mindig népes a büfé.

S ez meg is lett nyomban hallgatva a magasban annyiban, hogy Thaly szólalt fel.

De ezzel nem helyezhető egy kategóriába Törs Kálmán szónoklata, ki utána egyikét mondta a legszebb, legátgondoltabb beszédeknek, mely sehol sem csapott ki a tárgyilagosság medréből, s mely mégis kereken, magvasan emelte ki a hárommilliónyi adóemelés szükségtelen voltát.

A Ház már ekkor ki volt merülve, de mégis figyelmesen hallgatta Törsöt, ki az egykori diétai követek fajtából való. Még csak ősz hajszálak, nagy has és egypár homlokránc kell neki, hogy a szélsőbal Szontagh Pálja legyen. No meg, meg kell tanulnia tarokkozni! Az ő nyelve olyan, mint a spanyol kard. Már ti. mint a spanyol kard felirata: »Ok nélkül meg ne mozdíts, s becsülettel tégy a hüvelybe!«

Hanem a hangja nem peng olyan jól, mint a spanyol acél. Gyenge, alig lehetett meghallani.

- Szépen beszél ez a Törs - jegyzé meg Rónay János. - Kár, hogy a hangja kicsi.

- Furcsa! - vág közbe Odescalchy Gyula (klub néven a hercegi Perikles). - Hát mért nem ereszti ki?

- Hogyhogy? - tudakozódik a pirospozsgás Szentiványi Árpád (klub néven a halvány Cassius).

- Hát úgy, mint Besze János, aki elkezdett egyszer Esztergomban a Duna-parton az összegyűlt húsz választójához szólani, halkan csendesen. A népek ezalatt folyton gyűltek. Egyszer csak körülnéz, látja, hogy vannak vagy kétezeren. Nosza, a mi Jánosunk - s mint ő szokott vele dicsekedni - legott kieresztette, aszongya, a hangját négyezer fülnek erejéig.

Az új adójavaslat elfogadásával egy időre eljátszotta az érdeklődést az alsó Ház, a közfigyelem a felső Ház felé fordul.

Ott lesznek a kemény viták a zsidók és a keresztények közti házasságról.

Hogy meglesz a javaslatnak ott is a többsége, semmi kétség: a főispánok még misét hallgatnak odahaza vasárnap, s aztán megindulnak mindenünnen Budapest felé.

De a papok is megindulnak, ékes beszédeknek leszünk bővében a jövő héten. Urak és papok; ők ráérnek okos embernek lenni, a főispánok is ráérnek, de azoknak nem szabad, a többi világi mágnásra is ráférne, de azoknak nem illik.

Eleinte, kivált a fiatalabb főrendektől igen fázott Tisza, míg aztán gróf Andrássy Gyula kezdte őket preparálgatni a kaszinóban.

- Ugyan, ugyan ne okoskodjatok! Minek azt megakadályozni, hogy a föld visszaszaladjon alátok?

Hajlottak is szépen a méltóságos csemeték, de közbejött a Gály-eset, s most már Tiszától fáznak a fiatal főrendek.

Ahogy lesz, úgy lesz... eb fél, kutya fél a jövőtől.

Nagyon lélegzett az egész kormány. A fődolog az, hogy már az adók meg vannak szavazva. Csakhogy ezen sikerült keresztülesniök!

Igenis ma volt a szavazás. Amit abból is sejthet minden tiszteletre méltó olvasó, hogy Podmaniczky Frigyest itt láthatja a folyosón.

A nemes báró lélekszakadva rohant haza Szegedről a szavazás hírére, ahol már előre bedresszírozta lelkiismeretét, azt mondva az ottani színtársulatra, hogy »igen meg van vele elégedve«. Ugyanazon alapossággal fogja itt elmondani ma, hogy »igen meg van elégedve az adójavaslattal«.

Mert ő meg van elégedve a világon mindennel, de legjobban saját magával.

Az éjjel jött meg, s megparancsolta inasának, hogy korán költse fel, mert reggelre vagy igennel kell szavaznia, vagy sehogy, de szavaznia kell.

Szörnyű álmai voltak reggelig. Lidércek nyomták, rémes szellemek ugrándoztak körüle, egy balett csupa lepedős kísértetekkel.

S hogy táncoltak ezek a kísértetek, a csontjaik miként zörögtek, a halálfejek mind vigyorogtak.

- Jaj! - hörgé az intendáns! - Jaj, jaj!

- Szerződtess bennünket! - sivították a kísértetek lepedőiket kánkánszerűen lebegtetve...

- Hagyjatok békét. Én csak a kövéreket szeretem.

Akkor elkezdték fojtogatni csont kezeikkel.

- Igen vagy nem? Nyilatkozz...

- Nem szerződtetlek - hörgé... - Nem, nem, nem! - kiáltott fel végre hangosan.

Oly hangosan, hogy az inas bejött és felköltötte:

- Méltóságos uram, méltóságos uram!

- No, mi baj? Mi történt?

- Valami baja van méltóságodnak?

- Nekem? - szólt eszmélkedve.

- Háromszor tetszett »nem«-et kiáltani egymásután.

- Hm! - mondta Podmaniczky. - Ez rossz ómen! Félek, valami veszélyt hoz nyakamra a »nem«. Mindig óvakodtam ettől a szótól. Jaj nekem! Soha ébren ezt a szót ki nem ejtem. Nem jó szó az! Tapasztalhatták a balerinák is. Jaj nekik is, ha »nem«-et mondanak.

Fázékonyan kelt fel reggel, megitta teáját, beburkolózott ismeretes köpönyegébe, s úgy kocogott csöndesen a Házba, hol szokás szerint leült a balfolyosó innenső végén, ahol a kérelmezők szoktak ülni. Soha még emberi szem beljebb nem látta. Csak éppen a szavazás aktusánál a P. betűnél suhan be az elnöki katedra elé. Úgy tűnik fel a jegyzőknek, mintha valami gépezet lökné fel a legalkalmasabb pillanatban villámhirtelen.

Köpenyege minden új szavazásnál tarkább, tarkább, szemei egyre szürkébbek, szakálla deresebb, képe hosszabb, nadrágja kurtább, cipője hegyesebb, lábszára vékonyabb, s minden újabb »igen« elrengésénél jobban van elbiggyesztve az ajka, s szemöldöke élesebb ívbe csavarodik.

De még a szavazás messze van, még előbb Péchy Tamásnak kellett elszenvednie egy rohamot a közbeszólásaiért. Azután még Hegedüs Sándortól kellett végighallgatni egy hosszabb előadói beszédet. De szerencsére ez nem olyan sablónos előadói dikció, mely a halálos unalom szülője gyanánt ismeretes. Hegedűs szellemesen, majdnem sziporkázó kedélyességgel beszélt. Az egész adóvitának ez volt a legelevenebb pontja. Jóízű támadások és riposztírozások pattogtak, csattogtak. Ugron prüszkölt. Herman a sörényét rázta, az ellenzék fehéredett, vörösödött, meg elzöldült izgatottan hellyel-hellyel.

Ugron és Herman is visszaviccelte Hegedüst, de egyiknek válasza sem volt talpraesett.

Ugron, aki pedig jeles rögtönző máskor, azt mondta, nem ér rá a Házba járni, mert a gazdaságát műveli otthon, meg ő különben sem kap prezencmarkokat.

De képviselői díjakat ő is csak kap!

Herman meg azzal szekírozta meg Hegedüst, hogy már 2000 cikket írt Magyarország függetlensége mellett, ma írja e 2001-iket Magyarország függetlensége ellen.

Mindegy, de az a kétezer cikk mind unalmas volt; hanem ez az egyik, ez mulattató!...

A folyosókon ezalatt a várakozó Podmaniczky Frigyesen kívül csak igen kevesen szincerizáltak.

Nehányan az Edelsheim-Gyulay család-affért emlegették, elmondván, hogy a bárói ház kis pudli kutyái voltak az állammal történt újjhúzásnak eredete.

Az egyik tisztelt ebecske ugyanis szájkosár nélkül ment sétálni két másik társával.

A hivatalában buzgó pecér legott rá alkalmazta a kutya paragrafust, hogy amely kutyának szájkosara nincs, az gazdátlannak s illetve vagyontalannak tekintendő és elfogatandó, kivégzendő.

A pecér megfogta a kutyát. Látván azt Edelsheim cselédjei, megfogták a pecért, és verni kezdték, látván ezt a rendőrök megfogták a cselédeket, és verni kezdték, mit látván a cselédek, nekigyürekezének, s megverték a pecért is, a rendőröket is.

A cselédek azt hitték, hogy ez vitézség. (Én magam is azt hittem.) A hatóság azonban azt hitte, hogy ez kihágás. S e véleménykülönbség idézte tehát elő némi részben a »nagy« ügyet, melyet az újságok felfújtak, ahelyett hogy kedélyesen vennék a dolgot...

Mert a kedves kis állatkákért bizonyára nagy kár lett volna!

A folyosó túlsó végén Komjáthyt szidják, hogy miért vállalta el az Olay Lajos védelmét.

- Rettenetes - mondja Szalay Imre -, mi mindenre képesek az ügyvédek. Olayt fogja védelmezni!

- Miért ne védelmezhetném Olayt? - feleli jó kedvvel Komjáthy. - Ha már védelmeztem (s ekkor Szalayra mutat) a Petróleumot is.

E pillanatban kezdődik benn a szavazás.

Kihúzták a B. betűt.

Hanem azért mégsem mindenik mondott B-t, aki A-t mondott.

Domahidy István, aki ellene szólt a javaslatnak a Házban, otthon maradt.

Gróf Andrássy Manó, aki ellene szólt a javaslatnak a klubban, el nem jött.

Mármost, kérdem én, mi különbség van a közt, ha valaki a Házban vagy a klubban tart rosszalló beszédet?

Az első friss téli nap!

Vörös fülekkel és lilaszín orrokkal gyűlnek a képviselők a részletes vitára.

Most már meg van szavazva a három millió, legfelebb még a stílus fölött lehet eszmecserézni. Pedig mit ér, akármint vannak is stilizálva a paragrafusok, ha valamennyien együtt mégiscsak annyit jelentenek: »solvas ebadta, punktum«.

A mamelukok átszenvedvén tegnapi ijedtséget, vígan szivarozgatnak a folyosókon, - s most, hogy már túl vannak az adóemelésen - utógondolat nélkül festik az országban uralkodó nyomort és szegénységet.

Gróf Bánffy Béla beszéli, hogy őnáluk Erdélyben éhen halnak a vaddisznók. Egy legközelebbi vadászatán a havasokban három vaddisznó-hullát találtak.

- Vaddisznó kolera ez! Báthori Kristóf korában volt már egyszer! - Magyarázza Horváth Gyula.

- A farkasok eszik őket! - bizonykodik Herman Ottó. - Mert a farkasok vannak nagy nyomorban.

- Ez még semmi a szegény illusztrálására - jegyzi meg valaki. - Nagyobb dolog az jóval, hogy Magyarország miniszterelnöke enkezeivel nyiratkozik a tükörből, mert nem telik neki szegénynek a borbélyra. Innen van az, hogy némely helyütt hosszabbak a hajaszálai, másutt rövidebbek.

- Istenem, istenem! Milyen más viszonyok voltak még Andrássy alatt! Körülötte meg három borbély is szaladgált.

- Hja, hja! Rossz világ ez!

- Hanem azért nincs hívebb memeluk a világon Zalay Istvánnál.

- Hogyhogy?

- Itt van az minden szavazásnál; úgy be van az már tanulva, mint a harci paripa. Mikor meghallja a trombita harsogást, prüszkölve itt terem Zemplénből. Neki az mindegy, hogy már nem képviselő, ő azért csak pontosan megjelenik minden nagy szavazásnál... éppen, mint a harci paripa a tűzben, még ha senki sem ül is rajta.

Ilyenfélékről folyt a beszéd a folyosókon.

Hát bent a teremben ugyan mi történt?

Nem tudom, nem is vagyok rá kíváncsi. Ilyenkor én csak a kabátomat szoktam ott hagyni magam helyett a karzaton. Annak nem árt!

Énrám is rossz idők nehezedének...

A Napóleon dinasztiából körülbelül semmi se maradt meg már, csak a Lulu név. IV. Napóleon Lulut megölték a zuluk, de megmaradt Meszlényi Lulu, akiről azt énekelték a bodajki kerületben:

Ki nem látott kaffer-zulut
Nézze meg Meszlényi Lulut.

Meszlényi Lulu egy idő óta megcsömörlött a Ház levegőjétől, eleven, tömött alakját hiába nézem a folyosókon.

Mindig vidám volt, s sohase csinált komoly dolgot: kedvenc alakom volt... úgyszólván a jobb kezem a karcolatok írásánál.

Prileszky Tádé egy idő óta fölcsapott államférfiúnak. A zöld sipka ritkán látható künn.

Szalay Imre csak nagy ritkán jön be a Házba. Ilyenkor a szüret után a borokat preparálja otthon.

Zichy Jenő a folyosóktól elpártolt a karzatokhoz. Az pedig kiesik az én perifériámból. Az már a szalon rovat.

Komjáthy Bélán valami búskomorság vett erőt, mióta Paulerrel kibékült.

Beöthy Algernon a jobb folyosóhoz pártolt, s elmésségei mind latinul vannak.

Minden hanyatlik a tisztelt Házban.

A hanyatlás legnagyobb mérvét az jelzi, hogy már Kemény Gábort is egészen komolyan kezdik venni.

Göndöcs apát is elhallgatott; egyetlenegy szava sem volt az ellen, hogy a Mikulás adóemelést hozott. Göndöcs a karácsony ünnepi prédikációkra készül.

Andrássy Tivadar a legközönségesebb szürke nadrágokat viseli, Fenyvessy Ferenc levetette a fehér mellényét.

Németh Albert otthon beszél a választóknak. A »fehér szerecsen« otthon hallgat Szabolcsban.

Egyszóval rosszul állok. Kedvenc alakjaim vagy kipusztultak, vagy elszontyorodtak. A közelgő választások nyakát szegik a kedélyességnek.

Az idő mindent és mindenkit megváltoztat, Jókait kivéve, ki még az öregség havát az ősz parókát is hiába vette fel, fiatal kedélye nem engedi, hogy az öregség hozzá lopódzék (pardon, a mai nap óta ez megszűnt parlamentáris kifejezés lenni), lelkének derűje elönti fényével az egész folyosót, ha végigmegy rajta.

Most is megáll egy csoport hírlapíró képviselő előtt, akik mindnyájan sopánkodnak a nagy adóknak miatta, míg közbe szól az egyik:

- Hja, sok kell, hogy a mamelukok fényben éljenek.

- Hagyjátok el - vág közbe Jókai -, mikor én ellenzéki hírlapíró voltam, négy lovon jártam, üveges hintóban, s mikor egyszer beállítok az adófőnökhöz jövedelmi bevallást tenni, hát azt kérdi tőlem nagy mogorván:

- Nos, mennyit keres a tollával?

- Hatszáz forintot - mondom restelkedve.

- Ugyan ne nagyzoljon, hiszen Csengery csak különb ember magánál, és az csak négyszáznegyven forintot keres.

- No, hát akkor tessék beírni négyszázhúsz forintot.

Beírta. Micsoda világ volt az, te Kálmán! (És az ajkaival csettentett pajkosan Törs Kálmán felé.) Harminc forint adót fizettem akkoriban a tömérdek jövedelemtől. Hanem amióta megcsinálták a fúziót, a fúzió gorombább kezd lenni az akkori adófőnöknél. A fúziónak mindjárt az volt az első szava: »Szállj le, Balázs, a hintódrul!« Le is szálltam! Amióta mameluk vagyok, a fejem sem tudom az adótól meg a sok mindentől. Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogyha semmim se volna, azt mondanám, hogy gróf vagyok!

Bent a tanácskozó teremben egy pillanatra sem bírta lekötni a figyelmet senki. Különben is rövid üléske volt.

Az indemnity-javaslatot tárgyalták.

Mocsáry szólalt fel ellene Csanády modorában, majd Csanády kelt fel, s tovább beszélt Mocsáry modorában.

A javaslat mellett nem szólt senki.

Ebből azt lehetne következtetni, hogy megbukott.

Keresztülment biz az; hanem a mamelukoknak nem akarózott beszélni.

Minek az a sok teketória? Szavazzunk!

És leszavaztak, mint a parancsolat.

Első voltam ma a »megvert« képviselőházban. Üresen merengtek még a zöld padok a reggeli világosságban, és ásítozva integettek egymásnak, mintha mondanák: keljetek fel, már, megvirradt nekünk.

Csakugyan meg, mert megbillent a bal ajtó függönye, s egy kerek főt dugott be valaki rajta. Szalay Imre ez. Nagy kíváncsian vet egy sokatmondó pillantást a miniszteri székek felé, s látván, hogy azok még épségben vannak, lehangolva húzódik vissza, olyan fanyar arccal, akárcsak a saját borát inná.

Ezalatt fenn a fali ajtó megmozdul, s hamarosan két honatyává válik.

- Vagynak ostorok még a mennyekben, Sándor - hangzik Madarász József kenetes szava.

- És mennykövek a hazaárulók számára.

Nyílnak jobbról, balról az ajtók. A baloldalon összeverődik egy kisebb csoport, és suttogva feszegeti: mi lesz mármost, mi lesz? Tárcakérdés, új minisztérium, polgári főrendiház? Lehetetlen, hogy kiheverje Tisza ezt a bukást. S eközben kárörvendve nézegetnek a miniszteri székek felé, majd meg ismét össze:

- No, gyerekek, ki hitte volna!

- Noch nie da gewesen! - mondja Kállay János idegen nyelven.

- Hát iszen igaz, igaz, pecsovicsok ezek a mágnások - véli Németh Albert -, de az ördögbe is, ha meggondoljuk, hogy Tiszát szavazták le, ha jól megfontoljuk... fiúk...

Almássy Sándor a kendőjét tartja szemeihez, úgy kacag azon, hogy a főrendiház mit csinált a hatalmas vezérrel. Herman Ottó gúnyosan mosolyog, Szederkényi gyöngéden megveregeti Hentaller orcáját, Thaly lágyan vet egy tekintetet Halász Gézára, Halász Géza Mocsáryra...

Mert egész a könnyezésig, egész rívásig kacagtató az: hogy leszavazta a főrendiház ezt a Tisza Kálmánt!

*

Ónody mentelmi ügye került elsősorban tárgyalás alá. A Ház és a karzatok jól megteltek.

Szalay Imre nem akarta kiadatni Ónodyt, mert ő csak becsülni tudja azokat, akik összegazemberezik a tisztviselőket. Beleszólt a vitába Istóczy is. Az antiszemiták vezére keserű hangon kelt ki azok ellen, akik képviselőtársát igazságtalanul üldözik, Jókai és Ivánka Imre egy kicsit megbosszantották a közbeszólásaikkal, mire Istóczy azonnal háborút publikált ellenük, egyelőre azonban csak Ivánkát vette a fekete lajstromba.

Hanem azért Ónodyt kiadták, Szalayval és Herman Ottóval együtt.

Azután az árnyékát régóta előrevető Verhovay-ügy került elő. Összébb hajlottak a fejek, kíváncsian nézett mindenki az elnöki emelvény felé: ugyan ki lesz, aki szólni akar az érdekében.

Jó Almássy Sándor bátyánk volt a modern Curtius, aki vesszőparipáján beugrott ebbe a csúnya gödörbe.

Egyébiránt a dolog azzal végződött, hogy Almássy megfogta Polónyit, Polónyi megfogta Almássyt, és mire eleresztették egymást, akkor már a Ház kiadta Verhovayt.

Polónyi határozott, rokonszenvet keltő felléptével ma szép sikert aratott. Az így kompromittáltakat nem is az elnöki asztal előtt, hanem valami hátulsó ajtón kellene kiadni. Vigyék isten hírével.

Eközben pedig bejött Nyáry Jenő b., a főrendiház jegyzője, s jelentette jó palóc szavával, hogy a főrendiház tegnap tartott ülésében a polgári haazassaag jáváslataat elvetette, mire Lölle követe akkora éljent kiáltott neki, amekkora ő maga.

Most már zajosabb lett az ülés. Az elnök már holnapra kívánta a javaslatot napirendre tűzni. Mocsáry szombatra kívánta halasztani. Szilágyi Dezső sikerült kis vagdalkozás után, Mocsáry javaslatát pártolta. Német Albert sem türtőztette örömét sokáig, s egynehány maró élccel rontotta még jobban el a kormányelnök kedvét, mint ahogy már úgy is. Ünnep utánra szeretné halasztani az új tárgyalást, mert az ünnepen, úgymond, tán meglágyul a püspökök szíve, nem is említve az újévi gratulációkat.

A többség szíve azonban ünnep és újév előtt is lágy és fogékony szokott lenni a miniszterelnök szavára, s azért holnapra tűzte ki napirendre a főrendiház üzenetét.

Jó Göndöcs kövér, mosolygó ábrázata úgy elborult erre, mint amikor a teli hold elé hirtelen egy nagy fekete felhő vonul. Mi lesz, hogy lesz, ha az a szerencsétlen javaslat másodszor is felkerül a méltóságos házhoz? A »fiatal gárda« akkor is berukkol-e majd zárt sorokban a kaszinóból a múzeumba? Mert azon fordul meg minden.

Bizony könnyebb volna megnyerni a kormánynak a csatát, ha a »Kék macská«-ban délelőtt is volnának előadások.

Ne tessék csodálkozni, hogy elhagyom a t. betűt! Azazhogy tessék ezen csodálkozni, s tessék kiokoskodni, miért hagyom el - ez egyszer.

Három napja őrzöm a szobát otthon, s magam is csak reggel olvasom el a karcolatot a »t« Házból, amit más ír, s azzal a sóhajjal nézem, amellyel a kocsis, ha a lovait idegen ember csapkodja.

Szörnyű dolgok estek. Nem rekapitulálom őket. Hiszen egyszerű a genezisök. Mikor Tisza megmentette Gályt, már akkor megcsinálta az öreg Pulszky azt a rossz szójátékot Tiszára:

»Ha jó volt Gály,
Megállj!«

A fiatal mágnások forrni kezdtek e nap óta, s csodálatos, hogy mégis a kiforratlan részük szavazta le a javaslatot...

Valaki pedig (már nem emlékszem ki volt), hogy örült rajta az első napon.

- Mégiscsak jó dolog - mondá -, hogy egyszer valahára a mágnások is ott vannak valahol!

Hanem a második nap aztán kisült, hogy mégis legjobb, ha a mágnások sehol sincsenek ott.

De hát, ahogy volt úgy volt, majd kiheveri ezt még a Ház, mely most már a szó szoros értelmében alsóház, mert ő van alul, de ki nem heverik az igennel szavazott főispánok, akik megriadva súgnak össze:

- Hát ezért vagyunk mi mamelukok? Hát ezért jövünk mi fel ördögből, pokolból, Bergengóciából, hogy a helybeli főispán meg ellenünk adja be a voksát? És hogy az itt ficsúrkodó unokaöcséink leszavazzanak? Hát azért vagyunk mi zászlósurak, hogy elbukni lássuk a zászlót?

A képviselőház penészes mamelukjai is aláeresztették az orrukat: mert nem jó az, ha a gép egyik kerekéről kisül, hogy megállíthatja a másik kerék.

El is kezdődött ma a folyosókon a rágalmazás a főrendek ellen. Korhadtak, elaggottak, nem tudnak semmit. Ha a papok nincsenek köztük, nem bírták volna okadatolni a voksaikat.

Az egyik Zichy grófról szárnyra is kelt legott egy kis eset; hogy valami Gyárfás nevű titkárja szokta volt készíteni a beszédeit. Hanem a gróf fösvény, s ha pénz kell Gyárfásnak, sokszor megszekírozza.

Egyszer az történt, hogy Gyárfásnak megtagadta a havi zsoldját, amiért Gyárfás úr felette bosszankodék vala, s midőn a gróf felszólalt a megyegyűlésen, de megakadt a dikciójában, szokása szerint hátra súgott a beszédet készítő Gyárfásnak.

- Hogy van, Gyárfás? (Már ti. hogy van tovább a beszéd.)

- Köszönöm alássan, nagyon jól. (Már ti. hogy Gyárfás érzi magát nagyon jól.)

S amint így búslakodának ma is a megvert hatalmasok, redős arccal, gondülte homlokkal, ez lett volna az egyetlen alkalom, hogy kigyönyörködhesse magát az ellenzék, s nevessen rajtuk.

S íme, ma is úgy volt elvégezve a csillagokban, hogy az ellenzéken esik nagy csúfság, s a mamelukok nevetnek őrajtuk.

Annak a szegény Svarcz juristának a lelke jött fel kísérteni ma is, akit a Hatvani utcai forradalom ölt meg...

Almássy Sándor tegnap Verhovaynak pártját fogván, fölemlítette, hogy a Svarcz anyja javára gyűjtött pénzekért is gyanúsították Verhovayt, pedig az nem lehet igaz, mert Verhovay betegen feküdt akkor, s »mások« szerkesztették a lapot.

Azok a mások: Herman Ottó és Hoitsy Pál, ma aztán férfiasan síkra szálltak, s visszautasították Almássy célozgatását, keményen, talán nagyon is keményen.

Be is szaladt a folyosóról minden eleven lélek. (Ha ezt sejthették volna a Ház kabáttolvajai!)

- Vihar van odabenn - mondá Török gróf (klub néven: Comes Turcus) a büfében, s a büfé is elnéptelenedett.

Mindenki bement. De azért mégse voltak sokan. A Ház legnagyobb része már hazament a karácsonyi ünnepekre tisztát váltani.

S csakugyan vihar volt. Zúgott a Ház, a karzatok népe felállva elfojtott lélegzettel kapkodta a szavakat.

A folyosó néma csendje kísérteties volt.

A szolgák ott tartották a fülüket az ajtónyílásokon.

Az elnök felkelt székéről, s előrehajolt tölcsért csinálván aranygyűrűs kezéből a füleihez. S amely szót nem értett meg, azt a jegyzőktől kérdezte:

- Mi volt? Mit mondott? (Mégiscsak pompás fülük van ezeknek az én jegyzőimnek!)

Herman azt mondta: nem tartja olyan embernek Almássyt, aki becsületbeli dolgokban illetékes lehessen. Hoitsy pedig megvetését nyilvánítá.

De már ezt megröstellte az öregúr, rövidre nyírott kurucos feje idegesen forgott ide-oda kurta nyakán, halántékán kidagadtak az erek, szemeit elborította a vér.

Letaszította dühvel cvikkerjét a szemeiről, úgyhogy az csörrenve tört szét a mellény gombjain, s felpattant mintha rugó lökné fel, és kieresztette öblös hangját, mely úgy recsegett, ropogott, mintha kukoricát morzsolnának.

Az indulat paripája vitte, vitte mindig tovább... mintha önmaga mérgesítené magát, folyton tüzesebb, tüzesebb lett, még a nyála is szétfreccsent, s amint kivillogtak feketés fogai, az ember látta rajtuk a farkas ösztönét, a harapási vágyat.

Herman ott ült éppen az előtte való padban szelíden, nyugalommal, csak az arca volt sápadtabb, nem attól, amit hallott, de attól, amit ő mondott. Hoitsy is közel ült. Almássynak legalább nem kellett messzire gesztikulálni.

Ámbár iszen neki már mindegy volt, annyi erővel már akár egy vármegyét is meg lehet sérteni.

Folytak is az epithetonok az ajkairól shakespeare-i erővel »Aljas üldözés«, »megvetés«, »szemtelen vakmerőség«.

A Ház folytonosan mozgott, az elnöki széken, a miniszteri padokon lázas nyugtalanság vert hullámokat.

Gróf Bánffy Béla elfordította arcát, majd felkelt, s kifelé ment.

- Ezt nem hallgatom tovább!

Péchy két marokra fogta a csengettyűjét. (- Bárcsak átváltozna az most a debreceni nagy harangnak! - gondolta magában Szapáry.)

De a legkíméletlenebb szó csak most süvített végig a termen. A »bitang« szó.

Bitang, bitang, bitang!

Nyomban mindenkit megfűtött ez a kis, de súlyos szó, mindenki sietett a mérlegre tenni, hogy mekkora sértés ez! Hallatlan!

Látni kellett volna a Házat most!

Mintha a bömbölő förgeteg végigrohan egy búzavetés fölött, s a kalászok hajladozni, mozogni, futni, összecsapódni kezdenek.

A képviselők felugráltak vagy hátravetették magukat, némelyik a kezét emelte fel elhárítólag. »Eláll!« kiáltá a harmadik. »Halljuk az elnököt!« szólt a negyedik. Szörnyűség, gyalázat!

Az egész Ház mozgott, csak egyetlen egy alak maradt mozdulatlan; Herman, akire vonatkozott a szó.

Olyan volt ott, mint egy szobor. Pedig a rettenetes szónok keze ott járt a feje körül, a hosszú haját, mely amannak a padját érte, érinthette is a keze, amint dühösen hadonászott vele.

Tisza letette pápaszemét. A két »fejedelmi bácsi« (így nevezik a két alelnököt azon indokból, mert az egyik fejedelmi vérből való) lesütött szemmel mondogatta egymásnak: »Nézd, szegény Tamásunkat!« Széchenyi miniszteri asztaláról leejtődtek az akták. A gyorsírók elfelejtettek írni a kínos zajban. - Az elnök csöngettyűje sírt-rítt, s bizony csak irtózatos hatalom lehet annak a kis nyelvecskéjében, hogy mégis megállította azt a dühöngő alakot, még mielőtt megette volna Herman.

Megállott, abbahagyta. Az elnök maga is csodálkozott ezen!

Megfeddte derekasan Almássyt, s megfenyegette azzal, hogy a mondott szó bele nem jut a naplóba, ami csupán a jövő század Kónyi Manója iránti figyelem: hogy az ne találja ott meg, s ne botránkozzék meg rajta!

Almássy szólt még tovább is folytonos zaj közt, s a kínos jelenet, melyhez fogható még nem volt a magyar parlamentben csak Németh Albert napirendre-térést indítványozó felszólalása után ért véget, hogy a folyosón, majd pedig a rákospalotai erdőcskében folytatódjék az utókor épülésére.

E jelenet behatása alatt folyt le aztán az ülés további része. A szélsőbal rendkívül restellte a dolgot, a vezérek halaványan jártak-keltek, a mamelukok gúnyos részvétüket jöttek kifejezni a balfolyosóra, hol az érdeklettek Hoitsy és Herman férfias hidegséggel diskuráltak a barátjaikkal egyébről.

A főrendektől visszavetett javaslat, mellyel úgyse történhetik egyéb, mint az, hogy még egyszer szereznek vele örömet az elokvenciában fényeskedő klérusnak, senkit sem érdekelt többé, csak tán Kovács Gyulát, aki mindenütt ott van, ahol a házasságról beszélnek, de sehol sincs ott, ahol házasságot kötnek.

Ő várta ott nagy türelemmel a folyosókon, míg Szilágyi felszólal. Neki már csak azért is szívén fekszik a dolog, mert a szónokok nagy része az ő könyvéből puskázott.

Valamelyik képviselő megkínálta üléssel a folyosó előrészén.

- Nem - szólt elhárítólag kezeivel s titokzatos suttogással -, én oda nem megyek, ahol sokan vannak. Elrejtőzöm. Úgy vagyok már én mint Nikodemus és Arimatiai Szent József, akik csak titokban mertek keresztények lenni. Olyan világot élünk!

S áhítatosan keresztet vetett magára.