Hazudni könnyű, ha az ember akkor hazudik, mikor nem lát maga előtt senkit, aki tudja, hogy hazudik. Hanem mikor olyan valaki van a közelben, akkor nehéz.

Egy török közmondás van, amelyik azt tartja, hogy a hazug ember gyáva ember, s éppen olyan, mint a sötétben járó tolvaj. Megismerni annak a gonosz szándékát még a lépéséről is.

Hát még mikor arra kényszerítik az embert, hogy mondja csak el még egyszer a hazugságot egyenesen annak a szemébe, aki tudja felőle, hogy milyen nyomorultan hazudik.

Hiszen elmondani csak elmondja, ha kénytelen vele, hanem hogyan mondja el?

Ebben a »hogyan«-ban van elvetve az igazság magva. Ezt kutatja ki a bíró gyakorlott szeme, s addig öntözi a kérdések esőjével, míg a kicsinyke mag hirtelen fölpattan, s nyomban kicsírázik belőle a rejtegetett valóság.

Olyan furcsa is az, mikor a legnagyobb gonosztevő, a legmakacsabb karakter is megrendül az ilyen szembemondástól.

Nagyobb bűn-e a hazugság minden másnál, vagy hogy ez a leggyalázatosabb valamennyi között?

*

Ma délelőtt két nagy gonosztevő állott egymással szemközt a bírák előtt csaknem három óra hosszat. Spanga Pál meg Pitélyi Mihály.

Úgy hátulról nézve is ki lehetett találni, melyik a nagyobb. A nyakukról. Különös dolog, hanem a nyak alkatában is van valami jellemző az emberre nézve. Spangának a nyaka például szabályos, s teljes összhangzásban van az értelmes fővel, amelyet hordoz. Mintha csak olyan családból származnék, mely több generáción át tartozik az ún. művelt osztályhoz. Mintha csak jobb sorsra született volna.

Pitélyi nyaka durva és vastag, két oldalt kiálló szabálytalan izomfejlődéssel, mely az első pillanatra is rossz benyomást gyakorol a nézőre. A húsos nyak hátulról magasra föltolakodik, akárha a koponyából is magának követelne egy darabot. Mikor megfordul, meglepi az embert. A durva, idomtalan nyaknak egyáltalán nem felel meg a szögletes, éles arcmetszet, mely a ravaszság minden ismertető jelét magán hordozza.

Ott állanak egymás mellett vagy két lépésnyire egymástól. Spanga minden kérdésre nyíltan és habozás nélkül felel, kissé halk hangon, mintha szégyellné magát, de azért mindig értelmesen. Látszik rajta, hogy könnyebb neki így.

Pitélyi csak bizonyos dolgokra tud vagy mer válaszolni, s mihelyst a gyilkossági szándék felé avagy a megfojtás cselekedete felé közelednek kérdések, hirtelen összezavarja a dolgokat, akár a tintahal a vizet.

*

Elnök (fölmutat egy zsineget): Ugye ez volt a kegyelmes úr lábára kötve?

Pitély (megnézi): Ilyenforma cukorzsineg volt; úgy nézem ez volt.

Elnök (fölmutat egy másik zsineget): Ezzel meg a kezét kötötték meg?

Pitélyi (megnézi): Ez volt az.

Elnök (harmadik zsineget mutatja): Ez a zsineg meg a nyakán volt?

Pitélyi; (nézegeti és gondolkozik) Igen... ez is... cukorspárga. (Mozgás.)

*

Spanga nyugalommal és minden fölindulás nélkül mondja szemébe bűntársának, hogy Pitély volt az, aki a »kegyelmes urat« a földre rántotta, azután lábait összekötözte, mellére ült vagy térdelt, rávetette a kezére a hurkot, s a kezeit azután egymáshoz kötötte. Pitély tagad.

Spanga: Ne csavargasd. Menjünk körösztül rajta, ha már úgy kell.

Pitély: Kérem, tekintetes törvényszék, ez »alattomos rágalom«.

A közönség egyet mozdul: hiszen ez az ember újságot is szokott olvasni!

*

Ameddig Pitély igazat mond, addig magyarul is jól beszél; mikor a zsineghez közelednek, egyszerre csak elveszti helyes nyelvérzékét, s nyakatekert gondolatait nyakatekert mondatokkal iparkodik kifejezni. Tudja, hogy bolondot mond, de nem képes urává lenni a nyelvének.

Elnök: Tehát mikor Spanga bement a szobába, akkor közte és Mailáth között egy kis viaskodás történt. Honnan látta maga ezt?

Pitély: Kérem a tekintetes törvényszéket, tessék »igénybe venni« szavaimat!

Vagy mikor a terv megállapításáról kérdezik.

Elnök: Tehát már akkor megállapították, hogyha ellenáll, hát megölik.

Pitély: Kérem alássan, határozva el nem volt.

A megkötözés részletei felől Gráner védőügyvéd gyors és kategorikus kérdéseket intézett Pitélyhez. A vádlott észjárása nem bírta követni a kérdéseket is, meg a hazugságokat is egyszerre:

Gráner: Tehát a lábát megkötözte?

Pitély: Igen.

Gráner: Akkor a törülközőt adta oda Spangának, hogy tömje be a száját?

Pitély: Igen.

Gráner: Akkor a kezére került a sor?

Pitély: Kérem, akkor még erről nem volt szó.

Gráner: Nohát mondja el pontról pontra, amit cselekedett.

Pitély: (óvatosan) ...Melyik pontot tetszik kérdezni? (Mozgás a teremben.)

*

Spanga a szembesítésnél tisztességesen, úgyszólván úri módon viselkedett. Látszott rajta, hogy számolt már a kötéllel is. Mint aki tudja, hogy mi áll a bűnpör végén. Pitély meg, mint aki még csak hiszi.

A közönség szemmel látható rokonszenvvel kísérte Spanga őszinteségét, sőt ez a rokonszenv, kibékülés - vagy minek nevezzem - még a bírákra is elragadt. Jobban megbecsülték, mint a másikat.

Csak egyszer hagyta el Spangát a hidegvér. Mikor Pitély egy szuszra nagyon sokat talált hazudni a szemébe. Megvetéssel fordult felé a kis szőke ember:

- Hazudsz, mint a kutya.

S bizonyosan azt gondolta magában, hogy ő sokkal derekabb ember, mint amaz.

*

Csak valamit még Berecz Jánosról.

Ő csak tagadni tud. Nála nincsenek átmenetek. Cselhez nem folyamodik, mesét nem gondol ki, fejét nem töri hazugságokon, csak tagad, mint a kőfal.

A vizsgálóbíró előtt tett vallomását pontról pontra felolvassák. Eltagadja. Pedig abban érdekes részletek vannak. A vizsgálóbíró előtt úgy tüntette fel magát, mint akit engesztelhetetlen végzet üldözött bele a veszedelembe. A görög tragédiák szörnyű végzete.

Az országbírót tudvalevőleg március végén gyilkolták meg. Berecz már márc. elején el akarta hagyni szolgálatát. De szegény édesanyja lebeszélte róla.

- Ne hagyd ott a kegyelmes urat, fiam - így szólott -, ha szigorú is hozzád; lásd legalább tisztességes kenyered van. Maradj meg nála, talán még föllebb is segít!

Berecz megmaradt, s - így vallja - édesanyja jósága tudtán kívül veszedelembe vitte.

Azután még egyszer jelent meg feje fölött a végzet. Már ágyába voltak rejtve a bűn elkövetésére szükséges kötelek, mikor gazdájával egy este hirtelen el kellett utaznia. Kimentek a vasútra, s a kötelek otthon maradtak. Útközben elgondolta, hogy míg odalesznek, a házbeliek bizonyosan megtalálják ágyában a köteleket, s akkor vége van az egész tervnek. Akkor már nem lehetett volna többé elkövetni semmit gazdája ellen.

És íme. Az országbíró vele együtt lekésett a vonatról. Visszamentek, s a végzetes kötelek ismét tovább vitték őt a bűn felé.

A vizsgálóbíró azt is megkérdezte tőle, azért kötötték-e meg az országbírót, hogy megöljék? Berecz így válaszolt:

- Nem. Csak azért, hogy az a nagy úr, aki nagy uraságát annyi emberrel éreztette, maga is érezze egyszer, hogy ő is csak ember.

Hanem azért Berecz most azt mondja, hogy ezt mind csak a vizsgálóbíró találta ki, úgy magától!

Ma egész nap a tanúkat hallgatták ki.

A törvényszék színe előtt kitárult egy nagyúri ház egész belső világa inasaival, kuktáival, szobacicusaival. A lakájvilág életéből egy kis eleven kép.

A tanúk rendesen elevenséget visznek be magukkal a tárgyalási terembe. Mikor a tanúkra kerül a sor, akkor már a hallgatóság szinte rászomjazott a kacajra, mint a temetés után a szomorodott szívű atyafiság a borra. S a tanúkon mindig kell nevetni, az már törvényes szokás.

Szerencsére a tanúk közt sok a mulatságos alak. Egyik azért mulatságos, mert nagyon komoly; ha az elnök e szavaira: mit tud tanú a gyilkosság körülményeiről, az búskomor tekintettel így kezdi válaszát: »én a szomorú nevezetességű estén a Schőja kávéházban két kapucínert ittam...«, ettől okvetlen kitör a jókedv, különösen aki tudja, hogy két kapucínert akkor iszik a Schőja kávéházban az ember, ha nem telik vacsorára. Van viccelő tanú, aki az elnököt és védőket rossz élcekkel bosszantja, és megsértődik, ha nem találják jóknak. Nagyon mulatságosak a félénk tanúk, akik meg vannak győződve, hogy a törvényszék bírástól, jegyzőstől, védőstől, újságíróstól csak azért gyűlt össze, hogy őt, amint belép, azonnal megegye. Ismertem egy úri embert, aki a tanúzásból élt. Ahol valami történt, ő tüstént ott volt tanúnak: megérezte előre, hol készül valami; nagyszerű orra volt. Nagy és nagyszerű. S mindig úgy intézte a dolgot, hogy ő is szerepeljen a felvett jegyzőkönyvben.

Mikor pedig egy csinos leányfő jelenik meg a tanúk ajtajában, akkor egyszer kivilágosodik a Fortuna, s édesdeden mosolyog az egész terem. Szinte csetten a nyelve a sok törvényszéki gourmand-nak erre a csemegére, s kiki iparkodik minél szellemesebben hunyorogni a kicsike felé.

*

Ma az orvosok kihallgatását folytatták. Nem sok újat mondottak az orvos urak, csak az öreg Cserey, Mailáth háziorvosa rázta fel egyízben a hallgatóságot.

Cserey azt vallja, hogy ő reggel nem találta Mailáth súlyos, tízfontos vasbotját ágya mellett, holott mindig ott volt az.

- Mert ha az a bot ott van - szólt sötéten végignézve a gyilkosokat -, ahogy én ösmertem őexcellenciáját, ez a kettő itt (Spanga és Pitély) nem megy ki élve a szobából.

Spanga összerezzenve húzódott az őr háta mögé, Pitély pedig fanyarul mosolygott. Berecz tagadta, hogy ő tette el a botot helyéről.

- Hát ki?

Azt ő nem tudja.

Érdekes alak a Pallavicini palota házmestere: Szabó Ferenc. Jó magyar neve dacára bizony nem tudott magyarul. Dadogva beszélt, néha úgy elfogta a rettegés, hogy szólni se tudott. Mikor Bereczcel szembesítették, kettő közül nem lehetett volna tudni, ki a vádlott, ha a huszáron rabruha nincs. Milyen jó mégis az a törvénytudomány. Lelkemre mondom, én e szembesítés után a szegény portást zsinegeltetem föl, a kincstárt pedig utasítottam volna, hogy Berecz úrnak fizessen ki öt forint tanúzási díjat.

Bejött még azután három inas, akik részint terhelőleg, részint mentőleg vallottak Bereczre nézve. Spanga már nem törődik vele, mentik-e őt a tanúk vagy nem. Ő minden kérdésben a kormánnyal... illetőleg a törvényszékkel szavaz, s szinte hízeleg neki, hogy olyan derék úri emberekkel lehet egy véleményen. Akármi kérdést intéz hozzá az elnök vagy ügyész, mindenre »igen«-nel válaszol. Valóságos rabmameluk. S annak tudatában, hogy ő a hatalommal van egy »elven«, kevélyen lenézi az ellenzéki Bereczet és Pitélyt. Pályatévesztett embereknek tartja őket ezért a pártállásért.

Az inasok után jött a szépnem. Mikor az elnök odaszólt a teremszolgának, vezesse be Szokolay Laura szobalányt, minden szem az ajtónak szegeződött, s mikor a kisasszony belibegett, minden ajk azt rebegte: Pallavicini őrgróf úr szebb szobalányt is fogadhatott volna. A kisasszony nem sokkal fordította előbbre a tárgyalás kerekeit, csak a közönséget kacagtatta meg egy kicsit (amiért mindjárt megbocsátották Pallavicini őrgróf úrnak, hogy nem fogadott szebb szobaleányt). Mikor meghiteltették, az esküt naivan így kezdette:

- Én, Laura esküszöm... (Nagy derültség.)

Az elnök megmagyarázta neki, hogy a Laura név még nem elég.

- Én, Laura szobaleány esküszöm...

Ez sem volt elég, mert az elnök csak a teljes névvel fogadta el az esküt.

A kisasszonyon kívül még két hölgyhöz volt szerencsénk. László Józsefné asszonysághoz és Irma leányához. Lászlóné, Spanga háziasszonya (házmesterné a Molnár utcában) egy kis, komikus arcú asszonyka, ki Bereczet fináncnak nézte. Irma kisasszony, a leánya sikerült kefelenyomata mamájának, csakhogy az ifjúság üdeségével s gömbölyűségével ékesebben. Arca fekete, ami a szintén fekete Pitélyt azonnal meghódította, mert vallomása alatt folyton kokettírozott vele. Egyszer fel is ágaskodott helyén, hogy jobban lássa. Tán hamarjában valami tervet is komponált magában (mert kedélyesen mosolygott) arra az esetre, ha kiszabadul...

Tanúk jönnek, tanúk mennek. A mai nappal már befejezték az ő kihallgatásukat, s a mosolyt ismét kiűzték a komor teremből (kivéve, ha a védő urak vissza nem hozzák). Holnap már a vádló és védők küzdenek meg, s azután a vádlottak feje fölött lógó Damoklész-kard lezuhan... vagy tán kissé félre is billen?

Meghal egy dúsgazdag úr; ravatalát körülállják a gyászolók, mindenki ejt egy könnyet, s meggyászolja a derék embert, ki nem feledkezett meg egy rokonáról sem végrendeletében, sőt inasának is csinos összeget juttatott vagyonából. Másfélezer forint!... Hm! Nem valami nagy pénz ugyan, s alig elég arra, hogy valami jövedelmező vállalatba kezdjen vele, de végre is lehet belőle néhány hónapig gondtalanul élni. S ezek az inasok, kik csak két osztályát ismerik az embereknek, azt, amelyiket megnagyságolnak, és azt, amelyikkel »pertu« barátságot isznak - kiket mindennap elkábít a palack fenekéről titokban fölhajtott pezsgő, s mindennap megszédít a selyemruhák suhogása -, ezek az inasok, mondom, mire is vágynának többre? Telerakják hát ujjaikat s óráik láncát innen-onnan összeszedett, divatból kiment, uraság által letett hulladék-zsuzsukkal, s azzal kezdetét veszi a reményteljes élet korcsmán, kávéházakon keresztül egész a siralomházig. És porzik és reng a Buzalka padlója, enyelegnek az utcai szirének, az úgynevezett »budapesti előkelő világ gyűlhelyein«. Vannak az emberekben ellesett, ráragadt vonások, melyek a jó körökben forgott egyént árulják el, tudnak hajlongani, s választékos szavakkal élni, divatos nézeteik vannak a nőkről, s szeretik, megtanulták szórni a pénzt. Csak a gyakorlottabb szem képes észrevenni, hogy rutinjok voltaképpen közönséges szemtelenség, gavallérságuk üres majmolás és bőkezűségük a legvétkesebb könnyelműség, oly emberek könnyelműsége, kik nem képességeiket, de személyüket bocsátják áruba.

Egyszer aztán kimerül a forrás, az úri életet facér élet váltja fel. És kezdetét veszi a kenyér után járás szomorú metempszichózisa, föl-fölemelkedve pillanatra, meg újra elmerülve a társadalmi kétesség szörnyű iszapjába. Miután álmossá részegedtek az éjjeli lebujok rohasztó levegőjén, hazamennek, s részeggé alusszák magokat hónapos ágyaikon. Irtózatos szó! Mikor az ember nem a födélért, de az álomért fizet. A test ledől, de a lélek nem nyer jogot az otthonra. Hónapos ágynak nyomor a párnája, gonosz szándék a lepedője. Pénz, pénz, pénz! Ezt nyöszörgi minden szalmaszál, amint megtörik a hánykodó test súlya alatt. A cimborák lenézik kopott ruhádat, egykor oly előzékeny hölgyek fintorgó mosollyal haladnak el melletted. Tehát pénz és pénz! Ah! A kor rideg önzése minden érzéseinket és szenvedélyeinket ezzé a csengő érccé kovácsolta már. »Megölök valakit, hogy pénzhez jussak« - kiáltja Pitély. »Megölöm magamat, ha pénzre nem teszek szert« - sóhajtja Spanga. A dolog erkölcsileg egyre megy. Két esetben nem szoktunk elkövetni öngyilkosságot. Mikor éhesek vagyunk, meg mikor jól vagyunk lakva. S ha a varró grizett kenyérre tartogatott pár garasával végre is a boltba megy, s harisnyakötőt vesz rajta: ez kedves; de mikor a foglalkozás nélküli Pitély kölcsön koldult hatosával betörő vasat vásárol a zsibvásáron, ez borzasztó és megdöbbentő.

S a szomorú refrén a vádlottak padja. Miért is tagadnók: a Spangák és Bereczek ma már társadalmi típusok. Nem azok a piszkos, bozontos alakok a legfélelmetesebb gonosztevők, kiknek Shakespeare fantáziája kezökbe nyomja a királygyilkoló kést. Az igazi gonosztevők benn teremnek a társadalomban, azzal járnak, azzal haladnak; ráülepednek, mint penész a folyadékra, mint rozsda a vasra. Ebben a társadalomban gyökereznek vágyaik, reményeik, szenvedélyeik, és hiába távolítja el őket a gondos kéz a felületről, a fizikai ok bennmarad, s újjászüli szünet nélkül a ragály miazmáit. Ők csak hol részek egy megtámadott szervezeten, az igazi betegek azonban mi vagyunk.

Ott állnak, szorosan hozzálapulva a keskeny korláthoz, melynek nehány szál léce két világ közt emelkedik: a becsületes emberek és nem becsületes emberek világa közt. A tárgyalási terem tömve tudósítókkal, szakemberekkel, úri kíváncsiakkal és legkivált nőkkel. Ezek a nők!... Nemcsak az élet útain járnak velünk, nemcsak örömeinket, szenvedéseinket osztják meg, de el is kísérnek egész az akasztófáig. Ki tudná megmondani, minő erkölcsi örvény tátong ez idegfeszítő látványban előttük? Minő lélektani rejtélyek hullámoztatják pihegő kebleiket? Vajon nem lappang-e a bűnös megátalkodott arcán egy hallgatag apelláta a női szívhez? S vajon nem glorifikálja-e bizonyos mértékben ennek részvétele önkéntelenül a bűnt is?

Oh, hogy a szánalomnak nincs szemérme! Mikor pedig a bűnnek is van: a tagadás. És tudják-e, hogy e sajátságos ösztön egész terminológiát teremt magának a gonosztevőnél, nem azért, hogy kifejezzen, hanem hogy elhallgasson valamit. Pitély nem ölt, hanem csak »megdikicselte« kissé - mint mondja - áldozatát. És Spanga, ez a fidélis fickó, aki vall, mint a parancsolat, ott ahol előadása magára a bűn elkövetésére tér át, egyszerre megcsuklik, hangja elhal, ajka kikel színéből, kezei idegesen babrálnak nadrágán, mint leckemondó gyereké, s nincs emberi hatalom, mely e szót: »ölni« ki tudná venni belőle. Talán menten összeroskadna alatta. Ha mindjárt csak annyit is mond: »elfojtották« - ehelyett, hogy »megfojtották« -, már könnyebben esik a lelkének. Azt hiszi a szerencsétlen, hogy megcsalhatja lelkiismeretét, ha olyan nyelven beszél vele, melyet az nem ért.

S megkezdődik az élet harca a halállal, heves taglejtések, sápadó és piruló arcok s ama sajátságos, egzotikus nyelv közepette, mely úgy burjánzik föl a törvényszéki tárgyalások termeiben, mint mérges ebfű az ódon falak repedéseiből.

- Vállald el, hogy te tetted, - szól kérlelőleg Spanga, kinek naivul botló nyelve Bereczet is hol Böröcznek, hol meg Bereczknek ejti.

- Nincs tudomásom róla, »alattomi« rágalmazás az egész - veti ellen Pitély. - Tessék a tekintetes törvényszéknek igénybe venni mondásomat.

- Hát nem te fogtad meg hátulról őexcellenciáját, mikor rám támadt?

- Nincs lelked, ha azt mered mondani - veti oda súllyal Pitély.

Milyen nyers hússal etető fantáziával rajzolta le az állatszelídítő tanú a gyilkosság legapróbb részleteit, amint előtte Pitély, mint fogolytársa bizalmasan elbeszélte. Kéjelgett a vér gőzében, mintha tigriseit etetné mázsányi döghulladékokkal. Tigriseket etetett, igen, csakhogy azok a korláton kívül voltak.

S méltóbb ellentétet már keresve sem kaphatott volna magának, mint a derék portás, akit Szabónak hívnak, s csak németül tud. Hivatalában az volt jellemző szokása, hogy amikor az uraság otthon volt, mindig elküldte a vendégeket, mikor pedig meghagyta, hogy senkinek sem lesz otthon, olyankor a legnagyobb előzékenységgel vezette fel a látogatókat. Most is nehezére esik a kérdéseket megértenie, két hét előtti vallomásából már egy szóra sem emlékszik. »Igaz, hogy a mondott estén a folyosón látták leskelődni Bereczet?« - kérdi az elnök. »Engem?...« - kiált föl rémült arccal. Vagy pedig: »Lehetséges-e, hogy amíg szivarért járt, valaki bemehetett a kapun?« - »Tessék elhinni, senkit sem láttam.« Csak mikor határozottan megért valamit, vagy emlékszik valamire, akkor kap vérszemre, s erélyes hangon mondja a vádlottak szemébe az igazat. Igénytelen markőri arc. Úgy áll ott hajlongva, mosolyogva, mintha azt kérdezte volna a törvényszéktől: »mit Haut oder mit Schaum?« - »Bitte, bitte« vágott közbe erre az elnök szavaiba, ki figyelmeztette, hogy esküt kell tennie. - »Oh ja, mit Vergnügen«. S szívére tette kezét, és egy fél oktávval magasabb hangon, titkolni nem bírva meghatottságát, éneklő kornyikálással mondotta utána az eskü szavait. Egészen elérzékenyülve ment ki az ajtón, s még akkor is dobogó szívén feledte rátett kezét.

Az ajtó újra nyílik, két fegyveres őr szuronya villog be. Valaki bekukkan, s azzal újra gyorsan visszavonul. Még igen korán van, a törvényszék nem intézkedett még. A jelenet olyan hatást tesz, mint mikor az ügyelő ügyetlensége hamarább fölrántatja a színházi függönyt, s az ácsorogva meglepett szereplők zavartan osonnak vissza a kulisszák közé. Nemsokára minden rendbe jő, s Berecz, az előbb bekukkant színész, kezeit dörzsölve belép, s elég könnyed meghajlással tiszteli meg a törvényszéket. Ez az első »hivatalos« gonosztevő, olyan tudniillik, ki a kodifikált büntetőjog alapján áll. Míg a két előbbinek semmitmondó arca, az áll mögött kidudorodó vastag nyaka amúgy is bizonyos frenológiai prediszpozíciót sejtet a kenderkötélre, addig a huszár fekete körszakállal borított érdekes, halvány arca, mélázóan pikáns szemei, gondolkozóan hátrahajló homloka meg fogják tisztelni azt a bitót, melyen lakolva fog bűnhődni tettéért, ha ugyan emlékezetének gyöngesége, mellyel most egyszerre minden eddig tett vallomását feledni látszik, segítségére nem lesz.

Azt mondják, Berecz tagad. Pedig nem igaz, csak nem akar emlékezni. És a kettő közt nagy a különbség. Ez emberben elég furfang és határozottság van, hogy makacsul védje életét, de nincs elég kicsinyesség, hogy közönséges fogásokkal védje magát a ránehezedő bizonyítékok ellen. »Meglehet, hogy így történt, de én nem emlékszem« - ez utolsó szava mindenben.

Legyünk igazságosak e modern Oidiposz iránt, kinek lényében bizonyos végzetszerűség árnya borong. Már rég ideje ott akarta hagyni szolgálatát, oly bánásmód miatt, mely nem közönséges intelligenciájához, meglehet, nem volt méltó. Anyja kérése tartotta csak vissza, ki fia jövőjét remélte biztosíthatni a nagyúr pártfogása által. Nagy és végzetteljes sakkjátszmát játszott a sorssal, melynek ez volt első húzása. Jött a második. Egy nap Bakócára volt indulandó urával, s nem volt ideje az ágyában maradt kötelékről gondoskodni. Ha elutaznak, ágyában kétségkívül megtalálják a gyilkosságra szánt eszközöket, s a terv szerencsésen meghiúsul. Nem utazhattak el; lekéstek a vonatról, s a szörnyű tett el lőn követve.

»Kössétek meg« - szólt Berecz egy démon ridegségével társaihoz -, »hogy ez a büszke úr, ki annyira éreztette mással uraságát, hadd érezze végre, hogy maga is csak ember.«

És ezek a sorok nem is egy költött tragédia valamelyik felvonásából vannak idézve...

A mai időben ritka hivatal az olyan, amely arra való, hogy csak örökké ő adjon a népnek, és a nép ne adjon neki soha.

Ilyen a szegedi királyi biztosság. Hatalom, de »cukros hatalom«, csak édessége van.

Aki látta Szegedet romjaiban, s aki látja ma, midőn fényes paloták mellett suhan el a szőke Tisza, az tisztelettel néz fel a Zsótér-házra, hol Tisza Lajos királyi biztos székel, s ámulva kiálthat fel: »Ez már sok egy embertől!«

Pedig egy ember csinálta az egészet! A munka eleinte nagy apparátussal indult ugyan meg, nemcsak nagyobb számú hivatalnoksereg dolgozott benn a hevenyészett kancelláriákban, hanem még egy tizenkét tagból álló biztosi tanács is fényét vetette az új »szegedi udvar«-ra.

Jobbadán képviselők lévén, igen sok anekdotát csináltak, sokszor tettek érdekes észrevételeket valamely fennforgó kérdésben, és meglehetősen fűszerezték az ottani életet. És mert képviselők voltak, jól is érezték magukat, és sohasem panaszkodtak, hogy Tisza nem hagy nekik semmi végezni valót.

Pedig nem hagyott. Önálló nagyobb munkát sohasem bízott föltétlenül senkire. Azért is olyan összevágó, olyan harmonikus a rekonstrukció egyenlően kidomborodó arányaival, mert egy kéz tartotta, egyengette egymáshoz az összes szálakat.

Ki nem állhatom azt a szokást, hogy a sikerek és kudarcok a vezéreknek számítanak, akár van részük benne, akár nincs; aláírom én is azt a röpke sort: »Tiszteljétek a közkatonákat, nagyobbak ők, mint a hadvezérek«, de ez egyszer (bár éppen a katonáknak szentelem ezt a cikket), visszaillesztem e mondatot ahova tartozik, mert ide ugyan be nem illő. Az érdem itt a vezért illeti, még az a kevés is, amit elveszek tőle, hogy hivatalnokainak adjam, legott visszaszáll hozzá, mert ő választotta ki azokat nagy tapintattal, s ő osztotta ki közöttük a munkát és szerepeket úgy, hogy az megkétszerezte az erejöket.

*

Lechner Lajos osztálytanácsost kell elöl említenem. Ő a műszaki osztály vezetője. Kedves arcú, szellemes, nyájas modorú férfi, alig túl a negyvenen. Már kiváló névvel bírt a szakkörökben, mikor Szeged leendő ábrázatát őrá bízták.

Sokat utazott, sokat tapasztalt (nagy részt vett a budapesti Sugár út építésében is) és sokat tanult. Azonfelül vannak ötletei és eszméi, de egészen a gyakorlati férfiak közül való, aki nem a saját eszméit akarja keresztülvinni minden áron, hanem rá tudja nyomni a mások eszméire is a saját zsenialitása bélyegét.

A »Stefánia tér«-t, Szegednek a díszhelyét, mely úgy kitündöklik ott, mint egy gyönyörű ötlet valamely könyvben, mondják, egészen Tisza Lajos tervezte ki a Rózsa Sándor-féle börtönromtól kezdve egész a természettől gömbölyű kövekig, melyek az ugrókút medencéjét ékesítik, és a kivitelben, az elrendezésben mégis Lechner építészeti talentuma tündöklik leginkább.

Hiba lenne, ha csak azt a munkát (pedig elég sok az is) tulajdonítanók a műszaki osztálynak, ami látszik. Mennyivel több az, amely nem látszik, mert ott van lerakva a reáliskolai nagy tölgyfaszekrényekben, tanulságául annak, hogy milyen alaposan ment a rekonstrukció. A légiónyi mappa, a talajfúrások fáradságos eredménye, és ki tudná elszámítani, mi minden.

Mert nemcsak azon fordult meg, hogy: »van pénzünk, hát építünk«; előbb még ki kellett osztani a fundusokat. S a kiosztás még könnyű lett volna, hanem hogy kioszthassák az újakat, előbb el kellett venni a régi fundusokat.

Ez pedig nagy feladat volt. A familiáris kegyelet sárkánya rajta ült minden darabka földön. Hiába tartja egy magyar közmondás, hogy »mindenben jobb a másé«, a fundusban mindenkinek a magáé a jobb.

Még az is ellene szólt, reklamált, apellált, aki szembetűnőn jobb fundust kapott, mint az ősi, mert kárpótlást remélt.

Hogy mekkora baj volt a kiosztással, jellemzi egy kisajátító bizottsági elnöknek az a furfangja, hogy a könnyebb, simább ügymenet érdekében (mert minden apelláta nagyban hátravetette a munkát) fölfogadott egy Regdon Maris nevű menyecskét (akinek szintén kapnia kellett egy telket), hogy ott álljon reggeltől estig a kisajátító bizottság háta mögött. S így lőn aztán, hogy mihelyt valaki elégedetlenül mondá a számára kijelölt telekre:

- Nem fogadhatom el... apellálok...

- Nagyon jól van, nem erőszakoljuk. Regdon Maris, álljon elő. Mit gondol, nem volna jó kendnek ez a fundus?

- Az a fundus? Hogy ne fogadnám el, kezét lábát csókolom a tekintetes bizottságnak. Elfogadom biz én - szólt ilyenkor a betanított Regdon Maris, ami rendesen gondolkodóba ejtette a panaszost.

- Ha már így van, tekintetes bizottság akkor csak mégsem engedem idegen kézre.

De még a fundus-kiosztással sem lett vége a ma már meg nem látható működésnek, következett a nivellírozás, a tömérdek külső és belső munka.

A reáliskola termeiben (ott van a Lechner hivatala), mikor már odakinn rég elnémult a munkások zsibongása, sokszor éjfélen túl is világosak voltak az ablakok. Lechner dolgozott ott mérnökeivel, hivatalnokaival lankadatlan hévvel és szorgalommal. S ha éjfélig dolgozott is, már a felkelő nap azért ott találta a Zsótér-házban tanácskozásba merülve a legsürgősebb technikai teendők iránt a királyi biztossal, ki szintén a szó szoros értelmében ki nem aludta magát, míg Szegedet építette.

E fürge kedves alak, ki örökké siet, ki mindig fárad, jár valamiben, s még amikor a saját mulatságára diskurálgat, akkor is Szeged érdekében informál, eleven kék szemeivel, villogló pápaszemén keresztül már évek előtt ilyennek látta Szegedet s ilyennek magyarázta az idegeneknek, aminő az ma.

Ő ma már bizonyosan olyannak látja azt, aminő évek múlva lesz.

Mi meg csak évek múlva látjuk meg majd az ő mai érdemeit teljességükben, melyek a várossal fognak nagyobbodni napról napra.

*

Kelemen Mór, igazságügyminiszteri tanácsos éppen ellentéte Lechnernek. Lechner szőke, Kelemen barna. Lechner egy »sikk«-es franciának és egy angol gentlemannek a vegyüléke, Kelemenben pedig a német hivatalnokból és a magyar táblabíróból van valami; mindkettőből az, ami jó bennük.

Komoly, hallgatag férfi, akinek fiatalos, üde arcából senki sem nézné ki, hogy az ötvenes évek felé közeleg. Feszes, zárkozottabb a szokottnál; de neki úgy illik, mert az igazság nehézkes csizmákban jár. Ő ti. a jogügyi tanácsosa a biztosságnak.

Pontos, szorgalmas tisztviselő, kinek a hivatalszobája a világa s aktái a szocietása.

Nem is történik ővele semmi; ha történik valami, az akkor aktáival történik, mert ezek járnak-kelnek Szegedről Budára, Budáról ismét Szegedre, a Zsótér-házból a városházra és vissza.

De hát ezek is olyan rendesek, olyan okosak, hogy sehol sem találnak akadályra.

S ha igen... akkor a »cukros hatalomról« egyszerre lemállik a cukor. Tud erélyes és csipős lenni, ha Szeged érdeke kívánja, úgy lefelé, mint fölfelé.

Mikor a Makóra futott szegedi törvényszéket Tisza Lajos vissza akarta telepíteni, s ez iránt jelentést tett az igazságügyminiszternél, a miniszter hosszú sor indokokkal küldte vissza az átiratot, hogy a királyi biztos kívánsága most még nem teljesíthető.

Tisza röviden ezt válaszolta: »Nagyméltóságod indokait megfontolván, nem érzem magam indíttatva arra, hogy előbbi határozatomhoz ne ragaszkodjam«.

Ilyen hatalmas hangon diskurált a Zsótér-ház. S ez az imponáló hang kellett a sikerekhez.

Mert azt írta be ugyan Jókai igen szépen a vasárnap megjelenő Szegedi Albumba a városra vonatkozva: »Egy özönvíz tette szerencsétlenné s egy könnycsepp boldoggá.« ...De az a könnycsepp elgurult volna, mielőtt az özönvíz kiszáradt. Jó volt azt beleönteni a tintába is (jutott abból mindenüvé), s azzal az erős tintával írni oda, ahova kellett.

Ha nem lehet elhinni Kelemenről, hogy már az ötvenbe jár, még kevésbé hihető, hogy valaha verseket is írt.

Pedig írt. Régi, elsárgult »Regélők«, »Életképek« tehetnének róla tanúságot, hogy mielőtt a »miszerintek« és »azonbanok« hálójába került, a hajnal és a virágok színeire találgatott szépen csengő-bongó rímekben édes szavakat. Büszke is rá, hogy valamikor poéta volt. Hanem a poéták még büszkébbek lehetnek rá, mert ő bizonyította be, hogy a poétából is válhatik reális, hasznavehető ember, ha az isten is úgy akarja.

A Petőfi követválasztási kudarcáról (mint kúnszentmiklósi fiú egyik kortese ő volt Petőfinek, s ő írta meg bukását a »Március«-ban, egy szomorú vidéki levélben) még most is keserűen beszél, mintha csak tegnap lett volna, s szidja az átpártolt voksokat név szerint, pedig már egyik-egyik ha él közülök.

Itt Pesten a Tóth Kálmán Vadnay generációnak volt egyik kisebb igényű tagja, vagyis hogy csak valamelyik asztalnak... mert hiszen egy asztal egy generáció!...

S e visszaemlékezések még most, annyi év múlva is, midőn szorgalma által elnyerte díszes állását, amelyen hihetőleg nem fog megállani, még most is annak az írói asztalnak emlékei aranyozzák meg ezt a másik asztalt, mely pedig kiváló rangot ad és sokkal puhább kenyeret.

*

Turgenyevnek egy kedves kis beszélykéjét kolportálták a lapok most halála után. Egy nagyúrról szól, ki Szentpétervárra menet megállíttatja a trojkáját egy szép pórleány előtt, s kérdi: »Mit hozzak neked a városból?«

»Hozzál nekem olyan szappant, aminővel az úri asszonyok mosakodnak.«

A nagyúr meghozta a szappant a leánynak, ki siet megmosakodni vele a patakban, s így szól: »Most pedig csókold meg, uram, a kezemet is, ahogy az úri nőknek szokás«.

Ilyenforma naivitással állt szemben a biztosság gyakorta.

Ennek a szép leánynak a vágyaiból némelyeket eloltani, némelyeket elnyomni, másokat meg fölébreszteni volt a Kállay Albert feladata.

Kétségkívül a legpasszionátusabb, de nem a legkönnyebb teendő.

Kállay Albert jelentéktelenebb hatáskörben jött Szegedre. De Tiszát nem zavarta a hivatalnoki rangfokozat. Mihelyt fölismerte benne a buzgóságot és tehetséget, nem habozott éppen a legkényesebb, legfontosabb ügyeket Kállayra bízni.

A municípium és a királyi biztosság közötti érintkezés az ő tiszte volt: neki kellett, mint a karmesternek, megütni az akkordokat minden kérdésben.

A fiatal tisztviselő csakhamar köztisztelet és közszeretet tárgya lett Szegeden, részint egyéni tulajdonainál fogva, részint pedig azon tapintata miatt, mellyel a királyi biztos akaratát mindig úgy tudta keresztül vinni a városnál, hogy a városiak azt hitték, mintha az a saját akaratuk lenne.

A város pénzügyeinek rendezését is vele vitette keresztül a királyi biztos. S ez volt a kérdések kérdése... a lenni, vagy nem lenni. Kállay hozzáfogott az indirekt városi adók szabályozásához, s az eredmény oly fényes lett, hogy Szegednek ma egy félmilliót messze meghaladó összeggel van több jövedelme, mint azelőtt.

A főnix madár, mely ott röpköd az új fényes középületeken, ezt hozta a szárnya alatt. Ezt jó is volt ott nem felejtenie, ahonnan jött...

A legkülönösebb az, hogy minél több adót vetett ki Kállay a szegediekre, annál könnyebben fizették, s ő maga annál népszerűbb lett előttük.

Mikor Szegedet elöntötte az árvíz, egy ismerősöm sírva fakadt:

- Szegény nagynéném! - zokogta, - miből fogja az most fizetni a tizenkétezer forint évi adóját?

Most a rekonstrukció után ugyanaz az ismerősöm fontoskodva mondá:

- Nem vagyok megelégedve. Sok fölösleges dolgot is építenek! Ugyan minek ide szegények háza?

S ebben a két egymás mellé állított megjegyzésben benne van az ismerősöm ijedős, sopánkodó természete, de benne van a rekonstrukció kritikája is.

Mit szóljak a mai estéről? Úgy tetszett nekem, hogy az »Utolsó szerelem« egy jelenkorban játszó darab; királyunk fiatalsága idejéről. Maga Nagy Lajos őfelsége ott ül kíséretével a tágas díszpáholyban; a gonosz csont, Laczkfy vajda is bizonyosan ott lesz valahol az országzászlósok között. Csak Drugeth Máriát nem találom sehol.

Egy középkori látvány élvezetét nyújtotta a mai est. Menték, kalpagok, kócsag- és sastollak mindenütt. Igen, a Nagy Lajos udvara ez, úgy hétköznapon. Az illúzió egészen teljes, csak éppen a nevek után nem kell kérdezősködnünk.

A színház sokban emlékeztet díszítésével a budapesti népszínházra, de az elrendezés célszerűbb. A nagy csillár vakító fényt szór szét az ünnepi arcokra. A közönségnek csak az a baja, hogy nincs közötte elegendő hölgy. Virágtalan mező! Marcona arcú városi atyák ülik el jobbadán a helyeket, olyanok, kik még nem láttak soha királyt és színi előadást.

A rózsabimbók legalább ott voltak egy csomóban a Szabados »Prológ«-ja alatt a színpadon, hanem a szegedi rózsákból sokakat kellett nélkülözni. Pedig a »menyecske ábrázatok« talán jobban érdekelték volna a főfő dignitáriusokat és különféle rendű és rangú vendégeket, lévén azok már többnyire túl a »versírás korszakán«.

A földszinten csupa férfiak ültek: a földszinti páholyokban az előkelő küldöttségek, köztük a Kisfaludy Társaság; az Akadémia az első emeleti legnagyobb páholyt kapta.

A Csanád megyei küldöttség volt a legérdekesebb, mert a király a kihallgatáson alkalmasint nagyon megkeserítette őket, így szólván:

Üdvözlöm önöket székhelyükön.

*

De kezdjük a nevezetes színházi est történetét elejéről.

A király pont fél nyolckor jelent meg nagy éljenriadás közt Tisza Lajossal, ki balján foglalt helyet, a jobboldali helyet a miniszterelnöknek hagyván, ki legott átjött a szomszéd páholyból, s a két Tisza egész végig ott maradt mellette. Őfelsége érdeklődve nézegette a terem díszítéseit. Élénken kérdezősködött minden iránt a kir. biztostól.

A prológnak a királyra vonatkozó célzatait több ízben szakítá meg viharos éljen, amikor is egyszerre felugrálnak a rendek, a karok, csatok csörömpöltek, s mennydörögve hangzott a moriamur... vagyis csak az éljen.

A Prolog egy szívből átérzett költői mű, méltó az ünnepélyes alkalomhoz.

A király szobrát megkoszorúzó fehér ruhába öltözött hajadonok leírhatlan hatást tettek, s maga őfelsége is láthatólag meg volt hatva, sietve vivén szemeihez a látcsövet, hogy könnyhullatása ne látszassék...

Jó kis dolog volt, habár tán fölösleges is a Pósa költeménye.

Utána Dóczi darabja jött. Csak az első felvonást látva, nem szólhatunk a műről, de gyönyörű versezete, melyet nagyon is csilingeltettek a kissé gyenge színészek, pompásan mulattatta a közönséget. Mikor a király eltávozott, így szólt az előcsarnokban álló színigazgatóhoz: »Nagyon jó volt!« Hanem egy gyenge előadást talán még királyi szóval sem lehet jóvátenni.

*

Az eső egész nap permetezett, a fogatok nagy keresletnek örvendenek. (Jobb most itt kocsisnak lenni, mint úrnak.) Az előadás után eleven képet nyújtott a zsibongás, a hazaérkezés prózája a sok poézis után.

Szeged nemcsak szebb lett, mint volt, hanem okosabb is. Nagy tapintattal van rendezve minden, s az úgyszólván udvari ceremóniák oly diszkrét alakban folynak le, mintha örökké abban gyakorolta volna magát a cívis város, hogy királyi vendégei legyenek. Íróink jól érezik magukat, szívesen látják őket. Jókait és Falkot ma a bevonuláskor mindenütt éljenezte a közönség.

Szeged, okt. 15.

Pompás őszi napsugár tündökölt, de a napsugárért nem érdemes fizetni a távirdán, tehát térjünk a dologra.

A népkerti ünnepély volt ma a program főpontja. Ezernyi meg ezernyi nép tolongott kora délután az új hídon keresztül a kertbe, hol különböző tarka csoportozatok voltak rendezve, melyek egészen szeme elé tárták őfelségének a szegedi népéletet.

Benn a kioszk-teremben a kék selyem huszárkába öltözött leány-bandérium táncolt, de ennél is festőibb, érdekesebb volt a halásztanya, hol bográcsokban, nyársokon főzték, sütötték a halat. Apró halászházak is voltak tele halászeszközökkel, festett kanalakkal, hálókkal, tányérokkal, bográcsokkal. Zsótér Andor főhalászmester rendezte igen ügyesen. A küldöttségek tagjai és a főrendiek egyszerű utcai toalettben, csakis a rendezők és halászok voltak díszben. Ezek közül is néhány csak amúgy hétköznapiasan.

- Hát kegyelmed, miért nem öltözött fel? - szólított meg egy ilyet a rendező.

- Minek - felelte - vagy így is kellünk a királynak, vagy aranyruhában sem kellünk.

A király négy óra után jött. Egész nap jókedvű volt. Kinsky grófot, ki aranygyűrűket osztogatott a halászleányok közt, tréfásan megfenyegette emiatt. Azután egészen a nép közé elegyedve, megszólította Zsótér Andort, kivel (valamint Börcsök gazdával a tegnapi ebéden is) hosszasan társalgott. Kérdezősködött a halászi dolgok iránt.

- Azt hallottam - mondá -, hogy már kevesebb a hal.

- Bizony kevesebb - szólt Zsótér.

- Törvényt kellene hozni a halakra, mint a vadakra hoztak - felelte őfelsége.

Majd Csuri János halászt szólította meg.

Figyelmesen, nagy érdeklődéssel nézett meg mindent a királybiztos kíséretében a nép harsogó éljenei közt, mely a király távozása után Jókait tüntette ki, amerre csak megjelent. A halászok erővel halászmesterré akarták ütni egy hevenyészett őshalász ünnepéllyel, de a nagy zűrzavarban Jókai Hegedüssel eltűnt valahol a tömeg között.

Az utcák még mindig nagyon élénkek. Pezsg az élet. Sokan eltávoztak a mai audiencia után, de még mindig eleven a város. Robogó fogatokon, díszmagyarba öltözött alakokban gyönyörködhetik a szem.

A díszruhákban oly óriási luxust fejtettek ki a legegyszerűbb polgárok is színes bársony aranycsattos ruhákban, hogy az udvari ebéden epésen jegyzé meg egy dölyfös főúr:

»Nincs többé kopasz fej és nincs többé herceg«.

Az ünnepélyek, kirándulások folyton a legnagyobb rendben mennek végbe úgy, hogy ami nagy ritkaság, még mindössze egyetlen jelentéktelenebb baleset történt.

A tegnapi bevonulás után Degenfeld és Pallavicini egy összezúzott fejű embert találtak a földön fekve, véresen.

- Mi történt vele? - kérdé Pallavicini leugorva kocsijáról.

- Semmi - mondák, a bevonulás nézésében elmerült emberek. - Látni akart, fölmászott az árbócra, leesett.

A fiatal gróf ápolni kezdette, s pirongatta őket, miért hagyják el itt?

- Nem érünk rá most, hisz úgyis meghal. Éljen a király!

I. Az ezerkettedik éjszaka

Díszruhás leventék selyemben bársonyban állták el a táncteremmé varázsolt színház előcsarnokát. Robogó fogatokról aranycsipkés főkötőjű, karcsú menyecskéket, délceg fehér ruhás kisasszonyokat emeltek le a fényes lovagok, s csodálatos, valamennyien magyarul beszéltek.

Bent a teremben csak úgy nyüzsgött a sokaság. A páholyokból csipke, muszlin, virágok és női arcok virítottak a szemnek. A földszinten a görbe magyar kardok zörögtek kevélyen... Szegény öreg kardok, sok száz esztendeje nem volt már őnekik ilyen élénk beszélgetésük egymással!

Hogy szégyellték magukat a frakkok! Milyen gúnyosan csikorogtak a kordován csizmák. Milyen hatalmasan zörögtek a csatok, a menteláncok és az övek! Hogy restelkedtek a hadnagyok, hogy nem ruházkodhatnak csinosabban! Miképp irigyelték a generálisok, hogy nem lehetnek megyei aljegyzők!

S mind ezek a csodák valóban megestek, ezen az ezerkettedik éjszakán.

A tánc nem kezdődött még meg. Minek is? Elég mulatság lesz egy éjszakára egymást nézni.

Fel s alá hullámoztak az emberek, kezet szorítva s egymást elől hátul megnézve. Mert a festett grófok és hercegek igen kíváncsiak voltak egymásra.

Igazi gróf is volt ugyan egynehány, mint Zichy Jenő, a fiatal, szellemes arcú Pallavicini, a nyakkendő helyére illesztett rendjeleikkel. Aztán ott volt Csekonics András szép megyszín ruhában, drága gyémántokkal rakott karddal, a csinos zömök Bissingen Ernő, tarka tigrises atillájában az álmos Karátsonyi papa. Nagy fényben rukkolt ki a szűzimádó főúr: elhozta az ötös fogatot meg a fiát is. Hanem a két ékessége közül a fogata tetszett itt jobban. Herceg csak egy volt, ti. Herczeg Mihály, akinek két szép kis leánykája fölért három nem szép nagy lánykával.

Kilenc óra után mindinkább türelmetlenebbül szedték elő az órákat.

- Még mindig nem jő a király!

Lassankint, éppen mint mikor a gyerekek a »tűz, tűz - víz víz« játékot csinálják, mind inkább jött a tűz, tűz.

Egy-egy udvari ember szállingózott be. Először csak a biztosságból valaki. Azután jött Lechner. Az egyik első emeleti páholyban megjelent Kinsky.

- Jó jel, mindjárt jön. Nem lehet messze.

Két másik páholyt generálisok töltöttek meg. Végre pedig megjelent közepütt kiborotvált állával a jó Pápay, »a király jobb keze«.

- Nem jó cím ez - szokták haragítani Pápayt barátai. - Ha őfelsége szent lesz valamikor, méltóságodat fogják hurcolni a papok a processzióknál!

Pápay után csakhamar megszólaltak a harsonák, s megjelent őfelsége a két Tiszával a legszélső jobboldali nagy páholyban. Most lett csak tulajdonképpen kipróbálva az épület, ha erős-e? A nagy éljenvihartól nem dőlt össze.

Minden szem odanézett a királyra. De nehéz hivatal az ilyenkor! Ezer menyecskének és hajadonnak tekintete még tán égetőbb a korona fényénél is. Őfelsége állva maradt s míg ő állt, mindenki állt. A magas uraságok is fölemelkedtek és álltak. Még a gardedámok is álltak, és még a legcsúnyább táncosnék is álltak és nem ültek. Csak a cigány nem respektálta az udvari ceremóniát, s ülve húzta rá a csárdást.

Őfelsége gyönyörködve nézte felülről, a két Tiszától környékezve, kik közül Lajos fejedelmi fényt fejtett ki a szegedi udvarnál, mindennap másmás alakú és színű öltözetben jelenvén meg, míg Kálmán csak két ruhát használt, egy színest és egy feketét. Ma egy színes mente volt rajta, s amint ott hunyorgatott a király mellett, minduntalan súgva neki valamit úgy tűnt fel, mint egy színpadi intrikus, aki az élénk társalgást maszkírozza a szerző instrukciójából.

A király megunta a magasból nézni a táncot, s lekívánkozott a közönség közé, mely annyira megtöltötte a termet, hogy alig volt lehetséges annyi tért csinálni, melyen a párok táncolhassanak.

Úgy volt biz itt, mint a templomi katonai parádéknál szokás, hogy azok a katonák álljanak előre, akiknek a legjobb arcuk és ruházatjuk vagyon. A gyarlóbb alakok pedig menjenek be a templomba gyónni.

A legpompásabb menték gazdái cihelődtek előre, s a legszebb menyecskék, legszebb leányok táncoltattak meg őfelsége előtt. A gyönyörű Kelemen Malvin, Abafi Gizella, Enyedi Lukácsné (érdekes arcú, barna asszonyka), Röck Ivánné (aki a királynak is feltűnt szépségével), de a legnagyobb feltűnést keltette Bánlakyné aranycsipkés magyar főkötőben. (Ejnye de csinos! - mondá a király.)

Nagy Ibolyka lejtvén el mellette, Tisza Lajostól kérdezé:

- Ki ez a szép hölgy? Nekem ismerősnek látszik.

- Tegnapelőtt látta felséged. Ő volt Szeged a Prológban.

- Szépen tud szavalni - szólt a király -, de táncolni is szépen tud.

Gyönyörű látvány volt, nem is untatott az mást, tán csak magát az öregebbik Tiszát, ki elmélyedve a fölség mellett, talán arra gondolt, hogy Zágrábban, meglehet, most szedegetik le a Dávid címereit. Bánta is a szép leányokat. Gyakran kihúzta az óráját, s végre figyelmeztette őfelségét, hogy talán indulni lehetne a vasútra.

A király tett is néhány lépést, hogy távozzék, de habozva, míg végre így szólt:

- Várjunk be még egy csárdást!

Tisza tehát önmegadással megfordult, mert biz ő rossz lábon van szegény, s türelmesen végigvárt még egy csárdást.

- Menjünk, felséges uram!

- Várjunk be még egy valcert! - szólt őfelsége.

A király még mindig fiatalos alak testalkatban, karcsú, egyenes; melle, dereka olyan, mintha nem volna kifejlődve még, kezeit katonásan leeresztve mereven tartja, kék eleven szemei, melyekben szelídség tükröződik, mereven szegződnek egy pontra, s nagy időn át nem mozdítja meg sem tagjait, sem tekintetét. Szavait gesztusokkal sohasem kíséri, sem arcjátékkal elannyira, hogy aki nem áll mellette közel, nem veheti észre, hogy beszél-e vagy hallgat.

Arcán többnyire az egykedvűség tükröződik, de amellett oly végtelen nyugalom, mintha semmi vágyat nem érezne, mintha semmi akarat nem melegítené. S mindebben, ha soká látja az ember, valóban fejedelmi méltóság van. Egy királyt valóban csak úgy képzelhet az ember, hogy azt sohase lehessen tudni, mit gondol, mit érez. De a nyájasság, szelídség és jószívűség ott van őfelsége arcán, azt nem törüli le a korona se, az etikett se.

De hát ezeket hagyjuk későbbre.

A miniszterelnök mind türelmetlenebbül nézi az óráját. A bécsi szerint van igazítva.

- Induljunk, fölséges uram!

Mit tegyen a király? Tisza nem enged az ilyenekben. Tisza csak egyebekben enged. Őfelségének menni kell.

Még egyszer fölharsan az éljen. Bezáródnak a szárnyas teremajtók. A király elment! Meghallja a lelkesült kiáltást, mikor a kocsiba hág. A főúri menték is kipusztulnak utána.

Egy darabig csend lesz a teremben...

Majd újra ráhúzza a cigány. Egypár torok elkiáltja magát: »frisset!«

Belekurjant a másik: »Hogy volt!«

A pompa szétfoszlott... a csillár is gyengébben szórja fényét. Újra vidéki bál van. Hiába a sok kiáltás: »Hogy volt!«

Sose lesz az többé úgy, ahogy volt!

II. A király a tudósok között

A királybiztosék utólagosan jöttek rá, hogy jó lett volna ezt a képet a vásznon megörökíteni.

Csak igen kis társaság volt hivatalos a könyvtár megnyitásra, a magas klérus, a főurak közül néhányan, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság.

Mindenki díszruhában jött. Pulszky Ferencen volt a legszebb szabású Mátyás-kori megyszínű bársonymente aranyzsinórral. Pompásan illett neki. Jókai fekete mentében kócsaggal a kalapja mellett; Lenhosséken lilaszín bársony atilla, s szép törökös kard türkiszekkel és ametisztekkel kirakva; a kis kurtanyakú Apor (ki tegnapelőtt édesen hallgatta ükapjának, Laczkfi-Apornak a kalandjait a Dóczi darabjában) igazi ősmagyar alak dohányszín selyemmentéjében ódon csatokkal, sok századot látott drága mentekötőjével... (Hej, más idők voltak még azok, mikor egyszer már a korona is ő náluk volt.) Szép daliás öregember Kende Kanut is, hát még Horváth Gyula? Ha Bissingen, Tallián nem volna ott meg a fiatal, sugár Pallavicini őrgróf (kit így szólított meg tegnapelőtt a király magyarul: »Örülök hogy egy morvaországi urat is látok«) ő lenne asszonyi szemeknek a legtetszetősebb.

De hát mégiscsak különb urak a papok. Amint így együtt voltak vagy tizenöten piros selyem talárjaikban, soha annál szebb látvány. Legdaliásabb, legimpozánsabb alak közöttük Brankovics, a temesvári püspök, legérdekesebb fej az Angyelics Germáné, legelegánsabb, legfinomabb Vancsa, Balázsfalva érseke, legegyszerűbb pedig a mi Szász Károlyunk, a hátán hosszan leeresztett selyemtógával. S e tisztes, fényes gyülekezethez pompásan illik a sötét háttér, a komoly könyvtárterem, melynek közepén ott van felállítva a bíbor trónus az érkező király számára.

Mindjárt itt is lesz, de addig még ráér szellemeskedni az öreg Pulszky, ki mindenben hirtelen megtalálja a humort.

Most a pestvárosi deputáció a stichblattja.

E szavakkal lép hozzám:

- Jó hogy látok itt egy újságírót!

- Hohó! - vág közbe Pallavicini Sándor. - Én nem is akartam eljönni. Hanem aztán hallottam, hogy ez nem közünnepély, és a meghívás kitüntetés. »Ha kitüntetés - gondoltam -, akkor talán mégis eljövök. Még újságírókat sem eresztenek be, ez volt kimondva. No, már akkor bizonyosan elmegyek«. S íme mégis van egy újságíró!

Környezőim azonban megvigasztalták Pallavicinit, hogy hát éntőlem nem kell félni, mert én fog nélkül jöttem a világra. Aztán a szegedi ünnepélyeket e tekintetben nem lehet megróni. Ez most az első eset, hogy Futtaki nem udvari fogaton jött.

- Jó, hogy látok itt egy újságírót - folytatá Pulszky a maga témáját. - Ki kell írni a pesti deputáció kalandjait. Különösen Gerlóczy járt furcsán tegnap.

- Hogy?

- Hát udvari ebéd volt. Ezek az ebédek igen ügyesek. Majd minden emberre jut egy lakáj. Negyvenet hozott őfelsége. S ezek némán, nesztelenül teljesítik kötelességüket a patkóalakú asztalnál. Soha ott nem hallani egy csörrenést se. Hatalmas fickók, mintha szellemek volnának. Az embernek hamarabb van teljesítve a kívánsága, mint ahogy kigondolja. Hiába no, nagy úr egy király. De még neki is parancsol valaki. A doktor. És eltiltotta a virginiákat. Pedig őfelsége jobban szereti a virginiákat, mint a horvátokat. Mindegy, nem szabad neki színi. Valami rovátkos amerikai szivarokat használnak most. Gyengék, de nagy füstjük van és fojtó egy kicsit. Így történt, hogy a tegnapi ebéd után a dohányzó szobában nagy meleg is volt, Gerlóczy elszédült, s kénytelen volt hazamenni, hogy lefeküdjék. Amint azonban hazaért, otthon a gazdája nagy szívességét ki akarván iránta tüntetni, kegyetlenül befűtötte a szobáját. Hehehe. Ilyen is csak egy városi deputátuson eshetik...

Az ajtó megnyílt, s belépett őfelsége a két Tiszával, s megállott közvetlenül a trónszék előtt. A király honvédezredesi öltönyt viselt, a két Tisza színes díszruhákat.

Az üdvözlő beszédre őfelsége szokás szerint papirosról olvasta le a választ. Mikor beszél, sokkal szebb, magyarosabb kiejtése van, mint mikor olvas. Ami természetes is, mert ha beszél, a saját ismerős kifejezéseit és szavait használja, olvasva ellenben a másokéit.

Azután Reizner főkönyvtárnokhoz lépve néhány kérdést tett hozzá, s megindultak a gyönyörűen berendezett termeken. A kíséret szobáról szobára húzódott utánuk. Pulszky nem győzte dicsérni a könyvtárt, Reiznert, a könyvpolcokat, melyek faragott keményfából vannak. Hertelendy Stancsics volt királybiztost haragította.

- Nézd - mondá Tisza Lajosra mutatva -, gyönyörködj a sikerült képmásodban.

Mert míg a király komoly és mindenben talpraesett kérdéseket intézett vezetőihez, addig mögötte a legkedélyesebb társalgás fejlődött az udvariak között.

- Bársonymenték előre! - szólt a kedves öreg Hunfalvy.

- Ohó! - mondá egy főrendi. - Itt tudós világ van. Itt mi maradunk hátul...

Bizony nagy igazat mondott.

A harmadik szobában egy egész hosszú polc tele volt a Jókai munkáival.

A király meglátta a nevet a köteteken, s így szólt:

- Csodálatos, hogy mikor írja ezt a sok szép könyvet.

Jókait egész idő alatt felette kitüntette őfelsége. (Ásotthalmára is egyenes kívánságára ment vele délelőtt.)

A király igen jókedvű volt, s különösen a könyvtárban jól érezte magát. Nekünk nem tűnt fel annyira a jókedvűsége, mert egy fejedelmi arcon nehéz olvasni. De Pápay váltig beszélte, hogy ritkán szokott oly vidám, boldog lenni, mint most.

Szakavatott kérdéseivel igen meglepte kíséretét. Van-e már katalógus? Vannak-e raritások?

Valaki hátul a kíséretből halkan véleményezte egy könyvre: »Ez tán korvina!«

A király meghallotta.

- Oh, a korvinák nem ilyenek! - szólt őfelsége. - Azokat én... ösmerem.

A legutolsó szobában, melyből szinte vezetett egy kijárás a folyosókra, a pulpituson állt egy vendégkönyv, ahová a királynak és az összes jelenlevőknek a nevöket kellett beírniok.

A király odalépett a pulpitushoz - de, hogy több helyet csináljanak neki, Horváth Gyula odaszólt tréfásan a tolongóknak:

- Aláiratkozás lesz. Tisztelt tudós urak, ha valaki nem tudna közületek írni, jó lesz, ha hátrább megy.

Őfelsége elmosolyodott, s a tintacsöppekkel együtt kedélyének egy csöppje is kibuggyant.

- Bizony, ma már magam is láttam a magaménál jobb írást az iskolás fiúktól.

Azután lelkes éljenzés közt otthagyta őfelsége a könyvtárhelyiségeket, hogy az emeletre menjen oskolát látogatni.

Ennek végeztével, midőn kifelé menne a két sorba felállított tanulók között, jön lihegve egy iskolás fiú nagy verejték-cseppekkel az arcán.

A király lehajolt hozzá, mert igen pici fiúcska volt, s megsimogatván arcát, mondá:

- Elkéstél, fiacskám!

A gyermek örömtől tündöklő szemei azonban visszamondták: »Éppen jókor jöttem«.

III. A kékbeliek

Legjobban kitüntette őfelsége az úgynevezett »kékbelieket«. Nem az urak ünnepe volt az, hanem igazán a népé. A király valóban a népe között mulatott. S ez a nép a tanyás gazdától le a legutolsó gányóig mind udvarképes. Olyan szerényen, olyan méltósággal, olyan komoly lelkesedéssel fogadták őfelségét, mint aminő megilleti az első embert az államban. Sem nem tettek hozzá a lojalitáshoz, sem el nem vettek belőle.

Mert büszke ám a szegedi ember.

A népkertben Pallavicini őrgróffal és Horváth Gyulával mendegélve, kerestük a kékselyem huszárdolmányokba öltözött leányokat, kiknek ebben az uniformisban kellett táncolniok valahol, de nem találtuk sehol.

Egy kék ruhába öltözött banderistával találkozva, kérdem:

- Nem tudja, kérem, hol táncolnak azok a huszárkás parasztleányok?

- Azok a parasztok - szólt keserűen -, azok a parasztok - tette hozzá gúnyosan -, azok a parasztok mi vagyunk!

S ezzel egy szúró tekintettel végignézve mindhármunkat, szó nélkül odább ment.

Őfelsége is nyomát lelte ennek az önérzetnek sok helyütt, s felette tetszett neki.

Az udvari ebédekre meghívottaknak felét mindig a szegediek tették, s ezeknek felét a tanyás gazdák a legegyszerűbb, legszegényebb fajtából.

A király feltűnően tüntette ki őket. A cercle alkalmával egyet sem hagyott ki, hogy meg ne szólítsa.

S feleletük mindenben találó talpraesett volt, őfelsége nem győzött csodálkozni.

Egy tanyai gazdától azt kérdezte:

- Jó a szegedi föld?

- Kétszerte jobb, mint másutt.

- De sok a munka vele, ugyebár?

- Kétszerte kevesebb, mint másutt. Nincs semmi panaszunk az alattunk való földre, fölséges uram.

Sokáig beszélgetett Börcsök urammal is (de nem a Rabagas Börcsökkel), nem különben Zsótér Andorral hosszasabban, kit aztán másnap a halászünnepélyen meg is ismert.

Általában el lehet mondani, hogy Szegeden most már vége a József főherceg népszerűségének, a Tiszáé is megcsökkent. Mindent elszedett a király.

IV. A gyerekek közt

Érdekes az, hogy mert talán öregszik, a király kezdi nagyon szeretni a gyerekeket.

Szívesebben, hosszabban időzött köztük, mint egyebütt. Egész passzióval járta épületről épületre a különböző iskolákat, szóba eredve a tanulókkal, megnézegetve azoknak az irkáit, taneszközeit.

Mikor Tápén volt hétfőn délelőtt, hol nagyszerű gyékénydiadalkapuval fogadták, a királyi biztoshoz fordult.

- Olyan jól érzem itt magam a jó nép között.

És valóban is jó nép a tápéi. Az a község ez, ahonnan emberemlékezet óta nem volt büntetve senki. Itt mindenki nemes ember.

A lánykák, kik ott mutogatták fehér ruhákban a maguk szőttjét, fontját, elfogulatlanul bátran felelgettek őfelségének, éppen mintha bármely idegen úrral beszélnének.

- Láttál-e már valaha királyt? - kérdé egy a főurak közül, a legcsinosabb mosolygós hajadontól.

- Hogy láttam volna? Nem volt Tápén király Mátyás király óta.

A királynak láthatólag tetszett ez a felelet, amit nyomban észrevett Kinsky gróf, s megajándékozta a leányt.

*

Az egyik tanyai iskolában a tanító sehogy se bírta a buksi fejű gyerekeket betanítani a szépen megkomponált üdvözlő versre. Sehogy sem ment azoknak a fejébe a poézis.

Végre is úgy segített magán a tanító, hogy a saját fiát tanította be; az volt a legokosabb. Igen - csakhogy sine qua non -, hogy parasztgyereknek kell elmondani a kis verset. No bizony, hát fel kell öltöztetni parasztgyereknek. Hiszen csak nem veszi észre a király.

Úgy is lett, a gyereket felöltöztették parasztnak, s az pompásan, értelmesen szavalta el az üdvözletet. Meg volt azonban neki hagyva, hogy rögtön elvágják bárddal a nyakát, ha elárulja őfelsége előtt kilétét.

A fölség megsimogatta a fiút, s kérdé:

- Mióta jársz iskolába?

- Két év óta.

- Itt vannak a szülőid?

- Itt, fölséges uram - szólt elfogódva a veszélyesen közelgő kérdéstől.

Az apa is szigorúan integetett neki a szemöldjeivel, hogy ne valljon, s halálos verejték gyöngyözött félelmében a homlokán.

- Derék fiú vagy - mondá őfelsége, s hirtelen sarkon fordulván, éppen a tanítót szólította meg.

- Ön a tanító?

- Igenis én vagyok a tanító, és - tette hozzá önkéntelen atyai büszkeséggel - és ennek a fiúnak az apja.

Szeged nemcsak sokkal szebb lett, mint volt, de sokkal okosabb is. A királyi biztos nem elégedett meg azzal, hogy új falakat épített a régiek helyett, ő az emberekben is fölváltotta az ócskákat újakkal. S ez is sikerült neki, mint minden, amihez szerencsés kezével hozzányult. A »halpaprikások városá«-nak szellemi nívója és tisztikara emelkedett a talajjal és a házakkal. Akármelyik maradt volna lent, magával húzza le az ő elmenetele után a többit, de mert mindnyáját fölemelte arányosan, maradandó lesz az a mű, melyről maga a király írja Tisza Lajosnak, hogy meg fogja örökíteni nevét a város történetében.

Már mikor Szegedre jött Tisza Lajos, azt a tanácsot kapta a bátyjától:

- Ravasz, kemény emberek a cívisek. Ösmerem őket Debrecenből. Azért hát vigyázz magadra; egy embernek azonban föltétlenül hihetsz, mert az karakter.

- És az az egy ember?

- Az Pálfy Ferenc, a polgármester.

*

Pálfyban nem is csalódott a királyi biztos, de más sem. A kurta nyakú, rövidre nyírott hajú öregúr prototípusa az ős városi polgároknak, aminőknek azokat képzelni szeretjük a fényes hajdankorból, midőn még kardosan jelentek meg a tanácsteremben nagy horderejű határozatokat hozni, hogy azokat aztán nyakasan végrehajtsák.

Maga a színbecsület és tisztesség. Egyszerű, igénytelen, szerény, de mégis bizonyos patríciusi kevélységgel. Még a megalázkodásában is némi büszkeség van. A teher, midőn nyakát meghajtja, a keserűség, mely hangjában van, mikor kérő szavakat kell kiejteni.

Olyan halálos unalommal viszi hivatalát, mint egy király, de mégis oly méltósággal és annyi lelkiismeretességgel, mint egy kezdő alispán.

Pálfy már régebben szolgálja a várost, s míg a »jó öreg« Dáni Ferenc főispán élt, bizony nehéz helyzete volt sok tekintetben, Dáni lemondása óta azonban, nem neveztetvén ki főispán, őt hívják »helyettes jó öreg«-nek.

És a helyettes jó öreg igen meg tud felelni annak a nem természetes feladatnak is, hogy míg egyrészről (mint biztosi tanácsos is) az államhatalom közege a municípium ellenőrzésére, addig mint választott polgármester a municípium első közege az államhatalom ellenőrzésére.

Ilyen két ember Pálfy Ferenc, aki ebben az ellentétes szerelésben is meg tudja tartani nemcsak a bilancot, hanem polgártársai becsülését és tiszteletét is. Mert csak két ember, de tíz ember számára való szeretetreméltóság van benne.

*

Ez a jó szelíd arc a mi Jánosunk.

Igenis »a mi Jánosunk«, mert a mienk volt, s most is vissza-visszakacsint hozzánk.

Szabados János egyike volt a Dalmady-féle költői generáció tehetségesebb tagjainak, midőn lekerült Szegedre Kempelen után a »Szegedi Híradó«-t szerkeszteni.

Ott aztán lassanként lemállott róla a »vidéki szag« (mert Szegeden egész Európa csak vidék, kivált most), egyszer csak azon vette magát észre, hogy »bennszülött indián«-nak tekintik (a törzsökös szegedi viseli ezt a nevet). Kiküzdvén a szegedi nevet, őt év előtt városi szenátornak választatott, mely hivatalában szerzé azokat az érdemeket, melyeket a király a megelégedés elé tett »különös« jelzővel látott jónak kiemelni a többiek felett.

A rekonstrukció művében nagy része van neki, ki mindenkoron első volt a városi szenátorok között, s hivatalában oly pontos, szorgalmas, rendszerető, és annyira utána vetette magát, hogy szinte azt kellett hinni, sose volt benne igazi költői véna.

Nagy csalódás.

Most, mikor megnyitották a színházat, melynek fölépítésében oroszlánrésze volt az ő lankadatlan buzgalmának, oly erőteljes költői prológot írt, mintha örökké a lantot pengette volna.

Művelt, szerény ember, akinek még a mainál is nagyobb szerep jutna a városnál, ha ő maga szerényen vissza nem vonulna. De az imént lefolyt királyi ünnepélyeknél is ő volt tán az egyedüli, aki mindig úgy állott hátra, aki mindig azon mesterkedett, hogy a király valahogy meg ne szólítsa. Míg a nagyobb rész bizony némelykor szembetűnően is törte magát e kitüntetésért.

Bár elhagyta az irodalmat, az csak látszólag történt, ott is a mi emberünk, csak nemrég is ő alapította meg a »Dugonics-kör« címe alatt az első közművelődési társaságot Szegeden, ami többet használhat az irodalomnak tíz kötet versnél. Mert az irodalom szőlőjében kétféleképen lehet működni: műveket teremteni az olvasók számára, vagy pedig olvasókat teremteni a művek számára.

A gyönyörű színház megépítésével nemes feladata bizonyára még nem ért véget. Sőt a nehezebb része csak majd most következik. Színészetet és publikumot kell összehoznia. Mert bizony ma még csak a »ház« van meg, a színészek igen gyengék, kétségtelen, hogy a közönség sem ver gyökeret a piros bársony ülőhelyeken.

De az ő ambíciója és buzgalma két kézzel vezeti maga után a sikert. Szabados János Disralivel tart, ki azt mondá: »Ha mi egyszer kihúzzuk a kardot, vissza nem tesszük addig, míg valami kívánni valónk marad.«

*

Zombory Antal a legmunkásabb szenátor, aki a legnépszerűtlenebb tárcát viseli, ő lévén a fináncminiszter. Így nevezik Szegeden. Az adónemek az ő reszortja, s ő egész hévvel szerelmes az adókba. Gyakran is szokta mondani, hogy »többet ér egy adóvégrehajtó, mint a legnagyobb szónok a világon«.

Sovány, vézna ember, amiért azt a bonmot-t csinálták rá, hogy mikor a király az árvíz után Szegedre jött, mihelyt őt meglátta, sírva fakadt.

Amióta a krónika emlékezik, még sose volt oly takarékos pénzkezelője a városnak, mint Zombory, szép rendbe is hozta a város ügyeit. Mikor a víz kitörő félben volt, egyszer nagyon megszorult a város százötvenezer forintra, hirtelen kellett, s hirtelen nem tudta előteremteni.

Amint így sopánkodnék kétségbeesve a magisztrátus, egyszer csak közbeszól a vékony ember a maga száraz, originális modorában:

- Hiszen ha már úgy van a dolog, hát adok én.

Ránéztek, hogy talán elméjét vette el a mindenkire súlyosan nehezedő veszedelem trémája.

- Honnan?

- Hát a városi kasszából. Titokban gazdálkodtam meg, s félrerakosgattam a takarékpénztárba egy-két nagyobb oskolára. De ha már így áll a dolog.

Mindenki a szemét meresztette. Hallatlan dolog az, hogy egy pénzkezelő nyíltan rossz gazdának látszassék, de titokban jó gazda legyen, mikor az a rendszerinti, hogy nyíltan jó gazdának látszik, titkon azonban elprédálja a közvagyont.

A százötvenezer forint sok más száz ezerekkel egyetemben elúszott, de Zomboryt sohasem hagyta el sajátos kedélye és példabeszédessé vált optimizmusa.

Még régen a víz előtt szokta mondogatni jelszónak:

- Szegednek külön minisztérium kell!

Sokszor megmosolyogták emiatt, de ő még folyton követelőbb lett az idővel, s valami állandó híd formát kezdett tervezni a Tisza hátán. Egyszer annyira felingerelték ez ötletből a kétkedők és csúfolódók, hogy ingerülten vágta az asztalhoz fekete, gomba alakú kalapját.

- Látják-e az urak ezt a kalapot? No, hát azt mondom én az uraknak, hogy az én fejemen nem lesz új kalap addig, míg az a híd föl nem épül.

S amit ő akkor megkívánt, az mind, beteljesedett.

Nemsokára meglett a külön minisztérium a Zsótér-házban. A hídra nézve is betartotta amit fogadott; öt álló esztendeig viselte a zsíros kalapot, melyről a lapok is megemlékeztek akkoriban, de ma már újdonatúj kalappal jár-kél a pompás hídon.

De bár mind a két vágya beteljesedett, nagy optimizmusa és élénk szeretetvágya szülővárosa iránt még most sem hagyja pihenni.

- Megérjük még mi - úgymond -, hogy a király megunja Bécset, s idejön lakni a reáliskolába.

A reáliskola ugyanis már csak olyan szólásforma, amiről nehéz leszokni. Abból a korból való az még, mikor szegény emberek voltak. Ha kiállítás volt: hol tartsuk? A reáliskolában. Ha asszentáció volt: hol megy végbe? A reáliskolában. Ha egyetemről ábrándoztak: hol helyezik el? Hát természetesen a reáliskolában. Egy ezredet is kértek egyszer. Az is a reáliskolában lesz elszállásolva. Nem volt más nagyobb épületük, csak a reáliskola, de az aztán olyanná lett, mint a szegény ember plédje, hol bunda, hol szőnyeg, hol ablakfüggöny, hol lábtakaró. Az egész világ belefért nekik a reáliskolába.

De ma már a reáliskola csak reáliskola és műszaki osztály, no meg Somogyi-könyvtár. Van már most mindenre külön palota. S Zombory szenátornak csak úgy a nyelve megy rá megszokásból, hogy oda helyezi a Szegeden székelendő magyar királyt.

De már abból semmi se lesz. Nem oda Buda, Zombory szenátor uram!

*

A »város ékes pennája!«

Tulajdonképpen a pennát illetné meg a második hely rang szerint, de Vass Pál még olyan fiatalember, hogy előbbre bocsátottuk az öregebbeket.

Ha így folytatja, ahogy kezdte, lehet ő még olyan elöl is, hogy jól fog esni visszaemlékezni arra, mikor még leghátul volt.

Vass Pál a régi municipális emberek fajából való, de már modern alakban. Tele lokálpatriotizmussal, tele eszményekkel, nemes ambíciókkal, tettvággyal.

Azon időkben, mikor még a vidék adta az országnak a nagy embereket, a tűzhely iránti mély ragaszkodása gátolta volna talán röpülésében, de ma már e tulajdonok, midőn nem az a cél, nagy pályákat gyorsan befutni, hanem egy helyen maradva az egyéniséggel nevelni meg a helynek erejét és tekintélyét, ma már e tulajdonok csak zálog a jövőre, hogy a fiatal főjegyző (kit egyhangúlag választottak meg ez állásra), ki eddig is egy fejjel vált ki a város fiatalsága közül, nagy cselekvési tért karol át széles látkörével s fiatal tetterejével.

A nemes város pennája azonban nem olyan régiforma kalamus, mely csakis a municípiumi tintatartóból kapja az instinktuszt, a Vass Pál tolla jól megáll a publicisztika terén is, s nem egy érvekben és eszmemenetben értékes cikkét olvastuk az időszaki sajtóban.

*

Szegednek nagy hibája az, hogy szelíd, jámbor lakói vannak: nemhiába van ott a bárány címerében. Az emberek ott abban hibáznak, hogy az idegeneket többre, magukat pedig kevesebbre nézik, mint amennyit érnek.

Ezért aztán nem mernek nagy dolgokat elkövetni, még ha alkalmuk és tehetségük van is rá.

Pedig nem olyan kis emberek ám ezek az apró cívisek, mint ahogy az ember gondolná, és mint ahogy ők maguk képzelik.

Pálfy tapintattal vezette e várost a legnehezebb napjaitól kezdve egész aranykoráig. Az idő rövid, de a munka hosszú.

Szabados működése kulturális szempontból jelentékeny. Zombory bámulatos munkát végzett az új indirekt adókkal. S még a fiatal Vass Pál sem maradt a szimplex hivatalnok napi teendői mellett: ő a harmadik egyetem kérdését vetette fel, s kevés híja, hogy ténnyé nem vált.

Szluha Ágoston, aki csak két év óta lett főkapitány, a világ legrosszabb rendőrségét javította meg, olyannyira, hogy a nagy rend mindenkit meglepett most a király-látogatás alatt. Még Jekelfalussy is irigyelte: »Sok ez egy municípiumnak« - mondá.

Az ósdi, rakoncátlan rendőrséget oly engedelmességre szoktatta, hogy nemrég, mikor egy miniszter jött Szegedre, s Szluha két rendőrt küldött ki, hogy előtte lovagoljanak, a két rendőr elszánással mondá:

- Bocsánatot kérek, főkapitány úr, de ezek a lovak nem bírják ki, mert ezek csak 150 frtos lovak!

- Csak menjenek, ahogy tudnak.

- Hát isten neki, főkapitány úr, de legalább tessék gondoskodni a családunkról, mert biztos, hogy a lokomotív összezúz.

...Azt hitték szegények, hogy a minisztert hozó lokomotív előtt kell futniok.

*

Szép élet az ott. A nemes város ereje folyton növekszik, míg a megyéé folyton fogy. A vér lassanként ide megy onnan. Adja isten, hogy a régi jó vér az új erekben is nemes legyen.

I. A bonjour

Ma már kevesen tudják, mi a bonjour. Az ötvenes években volt erre a névre megkeresztelve a blúz. Ma már a bonjour kijött a divatból, azazhogy a neve, mert maga a kiskabát egzisztál. Sőt az asszonyok úgy találják, hogy Tisza Lajosnak jól is áll.

Hanem a Csanád megyei deputációnak Szegeden vörös posztóból volt most a királylátogatás alatt ez a bonjour.

Tisza Lajos finom világfi, ezer meg ezer módot talál ki arra, hogy miként adja tudtára a haragját azoknak, akiket nem kedvel.

Így lőn, hogy mikor a királyi audiencia után őnála is tisztelegtek küldöttségek, s az ajtónálló bejelenté:

- Csanád megye!

- Várjanak egy kicsit.

Tisza hirtelen sarkon fordult, levetette fekete szalonrokkját, s egy kis szürke bonjourt öltött magára.

- Most már jöhetnek.

A Csanád megyeiek megértették a beszélő kabát gúnyos szavait, s hosszú orral távozának a rezidenciából.

A többi küldöttségek az egész ünnepélyek alatt azzal üdvözölték őket csufondárosan reggel, délben, este:

- Bon jour!

II. Mi a legszebb?

Szentes város küldöttsége is megjelent a király biztosnál. Hanem már arról nem írok rosszat, mert az a küldöttség nekem rokonom részint Törs Kálmán, részint Horváth Gyula után. A szentesieket a derék Balogh János uram vezette, aki megtekintvén a várost, a királyi biztos kíséretét képezvén, amint Tisza Lajos megmutogatta a nevezetességeket, a szép színháznál így szólt:

- Szép szép! Hja, akinek pénze van!

Akkor a hídhoz vezette a királyi biztos: ott sem csodálkozott valami nagyon.

- Kár, hogy egészen nekiszalad a házaknak!

A királyi biztost kezdte már bosszantani a sok kifogás, s rámutatott a fényes palotasorra.

- Jó, jó - mondá a szentesi polgármester -, hanem hogy ki fog ezekben lakni?

Ekkor a kőparthoz mentek.

- Ez már derék volna, ha nem lenne bedőlve.

A királyi biztos mindig jobban mérgelődött, mikor megint megszólal Balogh úr:

- Hanem van valami, amit nagyon megbámultam a rekonstrukcióból.

- Ugyan mi az? - kérdi a királyi biztos némi gúnnyal.

- Azt, hogy miképp lehetett idevarázsolni ezt a sok lombot és...

- És?

- És ezt a madárcsicsergést. De valami ez, de valami...

S elandalodva nézegette az egykori mocsáros, piszkos tér helyén az elterülő kedves parkokat, a susogó fákat, az ágról ágra vigan ugráló madarakat.

Szeged nemcsak az Alföld fővárosa ma, hanem Budapestet kivéve legnagyobb, legszebb az egész országban. Pedig a mostani Szeged úgy van építve, hogy tulajdonképpen csak vázát képezi egy leendő Szegednek. A jövendő fejlődésnek talán kelleténél is nagyobb tér van hagyva. De eltekintve ez üres telkekben, szabadon hagyott terekben kifejezett vérmes reményektől, (melyeknek teljesedése sem lehetetlenség) az építkezés a lehető legcélszerűbben vitetett keresztül.

Szeged hasonlít a kókuszdióhoz, legelőször jön a gubáncos burok, ezek a nagy körúton inneni mindenféle apró házak, azután jön a héj, ezek a kis körúton inneni már városias épületek, s végül jön a színe-java, a kis körúton belüli paloták, vagyis régi elnevezés szerint a »Palánkváros« Egyszóval Szegedben a fényes város mintegy el van burkolva, először egy kis város által s azután egy falu által körös-körül.

De azért a látkép mégis impozáns. A színház és a körülötte levő paloták, a szép penészfedelű városháza s a régi jó reáliskola már messziről mutatják, hogy bent a legközepén mi van. Az újszegedi népkertből nézve pedig vetekedik a látkép Budapest bármely legszebb részletével.

Tisza Lajos mindenben jó ízlést tanusított, de legszebb volt tőle, hogy a szegediek ős építkezési módját megtartotta. Az ő magyaros motívumaikat nem dobta el, hanem összeszedte, s egyetlen mintaházba öntötte bele, amit ő maga rajzolt. E kis magyaros házak, melyeknek padlásszáján még a piros kukoricacső is kilóg, mint egy nyelv, s melyeknek ereszét paprikakoszorúk övezik hullámosan, a legérdekesebbek. Különösen a »Délibáb utcá«-t teszik kedvessé. Nagy házakat mindenütt találunk, s ezek az egész világon egyformák, hanem ilyen »Délibáb utcá«-t csak Szegeden lehet látni.

Szeged lakóihoz jobban is illenek ezek, mint a tükörüveg-ablakú paloták; mert bizony gyakori eset, hogy ilyen palota első emeletén szűrös, mándlis emberek laknak, s a tükörablak a verőfény ellen az »anyjuk« ócska kötényével van jól-rosszul befüggönyözve, ha pedig kitörik az »úri üveg«, újságpapirossal lészen pótolva.

Egy kicsit idegenszerű, ha ott járunk, az, hogy minden ház új még. Barátságosabbak, nyájasabbak volnának a barna falak.

Meglesz különben az is. Azt majd megcsinálja nekik az idő ingyen.

Az itt ma bemutatott kép a felső körtöltés felől ábrázolja a várost, s ott látható még az alföldi városok híres szélmalmaiból is egy példány.

Biz az nem valami mutatós város innen.

...Hanem csak tessék aztán beljebb menni!

*

Második képünk a királyi lakosztály belsejét mutatja.

Őfelsége lakását a városi bérházban rendezték be, mely egy emeleti híd által van összekapcsolva a szép ódonstílű városházával. A lakás egészen úgy volt elkészítve, hogy őfelsége azt hihette, Bécsben van, ottani termei voltak kopírozva nagy ízléssel és művészi gonddal.

Valaha az oligarcha urak, ha király vendégük volt, azt tették, hogy azokat a szobákat a felséges személy távoztával becsukták, semmit azokban meg nem mozdítva, vetetlen ágy, melyből a király vagy királyné kikelt, a félig kiürített pohár, melyből ivott, a szappan amellyel mosdott, az mind úgy maradt kevély emlékül az utódoknak.

A demokrácia másképp tesz.

Mikor a király kedden éjjel elutazott, másnap, szerdán elárverezték a szobákban levő holmit: jusson belőle mindenkinek. És ezzel mindenki jusson közelebb a királyhoz.

A holmik között, melyeknek értékét derekasan verte fel a lojalitás, volt két névjegytartó is, az egyiket Horváth Gyula, a szentesi kormánybiztos vette meg.

A névjegytartó alján az új birtokos két arcképet is talált. Eszményített női alakok voltak: királyi szemnek is tetszetős látvány mind a kettő.

Egy polgárias kinézésű öregasszony, ki szinte ott settenkedett a licitánsok között, kíváncsian kérdezé:

- Ugyebár ezek az őfelsége leányai, kérem alássan, mert hogy kettő van, azt mondják.

- Nem biz az, lelkem. Ezek csak úgy ki vannak gondolva. Hát látta-e a királyt, jó asszony?

- Láttam bizony, kérem alássan, színről színre.

- No, az derék.

- Megnéztem, meg én, mert hát tetszik tudni, úgy vagyunk mi ketten, hogy ő is öregecske, én is olyanforma korácsú volnék, istennek az ő jóvoltából, már csak odatolakodom, mondok, mert hátha sose találkozunk már egymással.

E kis párbeszéd is híven tükrözte vissza nemcsak a szegedi nép egyszerű naiv észjárását, hanem a király iránti ragaszkodást is.

*

Az összes ünnepélyek között, melyeknek bőviben voltak a szegediek, a legérdekesebb volt a szegedi népünnepély, mely ezernyi meg ezernyi néptömeg előtt folyt le.

Megjövendölte azt a felsővárosi barát ezelőtt száz esztendővel, hogy jön még olyan nap, amikor három vasárnap lesz egyvégben.

Ez volt a második vasárnap hétfőn délután.

Ünnepi ruhában tódultak ki a népek az új hídon át, a megszépült népkertbe, hol különféle tarka csoportok tárták szeme elé őfelségének a szegedi népéletet. A svájci stílű kioszk-teremben kékselyem huszárkákba öltözött leánybandérium táncolt, melynek méltó párja volt a férfibandérium, hetyke daliás legények mintájára a hajdani szegedi »polgárőrség«-nek régi hadviselős időkből.

A kert egyik szép tisztása volt a legelevenebb. Ezt a legszebb helyet rendezték be »halász birodalom«-nak a szegedi »fissérek«. Elzárták félig hálókkal, a hálók mentében körüskörül apró halászkunyhókat építettek.

A kunyhókban minden megvolt, éppen csak a Tisza hiányzott hozzájok. De az se folyik valami nagyon messze: ha nem volna úgy összezsugorodva most, ide hallatszanék a locsogása...

Mondom, a kunyhók be voltak bútorozva módosan. Nagy hálók, kis hálók, szigonyok, serpenyők, fakanalak, bográcsok felaggatva a kunyhó homlokára.

A tűz is ott lobogott mindenik előtt, halászok forgatták nyárson a harcsát, a durbincsot, vagy az Ilonka-keszeget meg a »szalmán telelt« halat. Ez ti. a legsoványabb halfaj.

Míg ellenben a másik meg a harmadik kunyhó előtt bográcsban rötyögött a paprikás, kecsegés fehér husa úszott a téglásszínű lében, szürke párákat eresztve a tündöklő őszi napsugárra, mely a párákból legott szivárványt hevenyészett.

Egy öregebb halászmester, aki latin iskolákat is járt valaha, sorba megkóstolgatta a híres eledelt, s ahol meg volt elégödve, műértőleg mormogá annak a századok által szentesített összes tulajdonait:

- Istud paprikás habet colorem, odorem et saporem!

Képünk (Kimnach László rajza) azt a jelenetet veszi, mikor őfelsége a népünnepélyen megjelenve, elvegyül a nép közé, s tán éppen magát a latinizáló öreg halászt szólítja meg, ki most már színről színre elmondhatja őfelségének: »miben áll ez a dolog, mert a miniszterek csak a szárazfölddel bibelődnek, pedig hát a vízben van, ami van«.

Ez az egyetlen nap az övék, akiknek az örök nap süt.

Ilyenkor az eleven város kizarándokol a város előbbi lakóihoz, a holt városba, ahol az a szó van felírva: »feltámadunk«.

Sohasem bírom megérteni, miért bíztatják a halottakat azzal, hogy »feltámadnak«. Hátha azok éppen emiatt nem alhatnak ott békén? Mert ki tudja, akarják-e ők azt?

Mindenki kedveseihez siet ma, azokhoz a legkedvesebbjeihez, akikben már nem fog csalódni. Fogat fogat urán robog ki a Kerepesi úton. Viszik a gazdagok a koszorúikat. Fekete ruhába öltözött hölgyek ülnek az üveg alatt. Ennek a napnak a fekete ruha a divatja. Apró gyermekeit viszi ki az apa: azok vidám mosolygó arccal kocsikáznak a mamához. Nem értik meg szegények, hogy mi az!

A kevésbé gazdagokat egyszerűbb járművek szállítják. Omnibuszok, lóvonatos kocsik, amelyeken ott az új tábla »Ludoviceum - Kerepesi sírkert«. Csupa szomorú arcú nép tömi meg a kocsikat. Ezek igazán gyászolni mennek. Hát még azok, akik gyalog tódulnak ki a széles Kerepesi úton? Egész családok, gyermekek az apjukkal, anyjukkal a gyermekek nagy koszorút cipelnek felváltva, hogy mindenkinek jusson a teherből. Ezek már értik, hogy hová és miért mennek. A kis testvér sírját megkoszorúzni.

Messze az egész vonalon mindenütt koszorúkat árulnak öreg asszonyok, szegényes kalmárok, kinek-kinek az erszényéhez képest. A gazdagok fájdalma drága eleven virágokból van fonva, a szegényeké papirosból.

Csodálatos, hogy ez a tarka tömeg, mely vígan sürgött-forgott még tegnap az utcákon nevetgélve, nyájasan köszöngetve tele életkedvvel, fürgeséggel, ma olyan bánatossá alakult, hogy a mosolygó őszi napfény, mely a halottas koszorúkat megélénkíti, szinte bántónak, illetlennek látszik.

Minden oly szomorú, mélabús... Hát még odakünn a temetőben! Az ezer meg ezer egymás háta mögül előkandikáló kereszt, melyeknek egyforma volta a halál unalmas egyhangúsága. A hideg, kimagasló kövek és obeliszkek, köztük itt-ott a sárgult levelű fák, melyeknek gallyai az őszi szélfuvallatban kísértetiesen összezörögnek, és a feketébe öltözött összes tömeg, mely ellepi a halottak csendes hazáját.

A szív itt összeszorul, az elmét és a szívet lehúzzák ezek a rögök a mulandóság eszméjéhez. Itt nem lehet egyebet csinálni, mint csak igazán őróluk gondolkozni, őróluk, akiknek már semmi bajuk sincs.

Szülő gyermekéhez siet, nő a férjéhez, férj a nejéhez, gyermek a szülőjéhez. Mindenkinek van itt valakije. Mindenki emlékezik és sír. A leeresztett fátyolok átnedvesülnek a könnyektől, az erős férfiak kevély dereka megtörik. A lámpák kigyúlnak a síron. A rokonok odatérdelnek. Vajon tud-e az erről valamit, aki lenn van? Nekik úgy tetszik, hogy tud.

Olyan is van, aki csak kíváncsi bámulónak megy ki, s ez érzi magát a legelhagyattabbnak. Hiszen az is még valami, akinek a föld alatt van valakije! De hát akinek senkije sincs, se ott, se itt.

Mert van olyan is, aki csak azt a tanulságot meríti, mikor végignéz az impozáns bús képen, a fényben fürdő sírokon: hogy »ezek valaha mind benn a városban laktak, és pirosan, életkedvvel járkáltak az utcákon, s olvasták a lapokat a kávéházakban, és most mind itt fekszenek némán, mozdulatlanul. És azok is, akik most eljöttek ide látogatóba, mind idejönnek feküdni apródonkint hozzájuk...« A halál nem elválás, hanem a feledés a halál.

Itt van az egész város: öregasszonyok, szépasszonyok, főurak, gavallérok, proletárok, szerencsétlenek, boldogok, szerelmesek, uzsorások és adósságcsinálók, s ezek most mind olyan egyformák. A gavallér ajkán megfagy a bók, a szép asszony nem tud kacsintani a szemével, az úr nem biggyeszti el ajkát kicsinylőleg, az üzletember nem fürkész adósai után. Búbánat, megalázkodás, magábaszállás van minden arcon.

A halál egyenlővé teszi az embereket. Őnála (s csakis őnála) ez a törvény. Ha az ő birodalmába lépnek, úgy látszik, még az élőkre is ránehezül súlyos paragrafusa.

Hölgyeim! Hogy én mondjam el önöknek, ki Beniczky Hermin? Hiszen tulajdonképpen önök tudnák azt elmondani nekem sokkal szebben.

Ott az ő működési köre önök között, önök előtt áll, azaz dehogy áll, mert ő örökké mozog, tesz, buzdít, fáradozik, áldoz, s éppen az önök szeme előtt.

Hanem azért mi is látjuk azt. S ha önök nem lennének sokkal szegényebbek nélküle, szívesen bevennők őt férfi számba is, mint ahogy egykor a művelt Bethlen Katalint akarták az erdélyi rendek.

Kevés nőt mutathat fel a világhistória, akik ne restellték volna megmondani hány évesek.

Veres Pálné ezen kevesek közé tartozik. Mert nála minden év egy-egy tündöklő tulajdonság. Mert minden éve érdemek, jótettek s nemes tevékenység kerete.

Őt csak ékesíti, neki az idő csak használ, mert az időt ő is használja.

Pedig amilyen fontos, éppen olyan göröngyös pálya volt az övé, amit dicsőséggel futott meg. Mert az úgynevezett »női nagyságok« még a gúnynak is ki vannak téve gyakran azok előtt, akik a nőt olyan kevésre becsülik, hogy a pipereasztalon és a gyermekszobán túl elébe állnak: »Eddig és ne tovább«. Még nők is vannak ilyen kicsinylő véleménnyel saját nemükről. Sőt ezek leginkább, leggyakrabban.

...Mi férfiak a mi nemünk nagyjai előtt levesszük a kalapot, de önök, hölgyeim, sohasem szokták levenni a kalapjaikat...

Azért hát sokkal több erő kell önöknél lenni naggyá, mert nagy segítség az a kalapemelés, roppant segítség, s ezt nélkülözve, nem ismerni akadályt, folyvást törni lankadatlanul előre egy cél felé higgadtan, megválasztott eszközökkel, nem kis feladat.

Veres Pálné már korán belátta, hogy a nőnevelés legfontosabb oldala a nemzeti nevelésnek. Az államok sarkköve egyszólván.

Nézd meg egy családban a nőt, s megtudod belőle, milyen az egész család. Tanulmányozd egy országnak a nőit, s megösmerted az egész nemzetet.

De iszen okos ember volt az a II. József császár, aki nem akart kacskaringós paragrafusokból álló törvényekkel s erőszakos rendszabályokkal germanizálni, hanem egyet gondolt, és azt tervelte ki, hogy ne okoskodjunk ezekkel a vasfejű magyarokkal, hanem csináljunk egypár német nevelőintézetet, s azokba adogassuk be a leányaikat. Észre sem veszik, csak mikor bottal üthetik nyomait a nemzetiségüknek!

Veszedelmes plánum volt ez akkor, beh jó, hogy nem sikerült.

S jó plánum volt az érem másik oldalán, ami a Veres Pálné nemes lelkében támadt 1868-ben, szélesebb alapra fektetni a nőnevelést, s igazi magyar irányban, s beh jó, hogy sikerült, és oly fényesen sikerült, hogy ma, a nőképző egylet tizenöt évi fennállása után máris oly arányokat öltött a nőnevelés, hogy büszkék lehetünk.

Hanem ha azt nézzük, mennyi édes keveset tett erre nézve az állam, kénytelen vagyunk csodálkozni, hogy mennyi sokat kellett tennie hát Veres Pálnénak, aki az első ötletből tervet, s a tervből lassan-lassan valóságot teremtett buzgalommal, amelyre egy férfi nem képes és a nők közül is csak a magyar nő.

Sok, nagyon sok kellett ehhez az eredményhez. Más ezt körösztül sem vihette volna, csak Veres Pálné: szerencsésen kellett összejönniök ama tulajdonságoknak, melyek ezt lehetővé tették. Ha csak egy hiányzik is benne belőlük, nem kísérte volna szerencse a fáradságos hosszú munkát.

Előkelő hölgynek kellett lennie a kezdeményezőnek, hogy az arisztokrácia is zászlója alá álljon, és nem szabad volt lenni arisztokratának, hogy a dzsentri hölgyei is támogassák. Nagy műveltséggel kellett bírnia, hogy hathasson, fényes tulajdonságokkal, hogy vezethessen s nagy erényekkel, hogy fölfelé és lefelé imponálhasson.

Beniczky Herminben mind együtt volt ez. Sőt még több ennél.

Annyi fegyvere volt, hogy a célért megküzdhessen, szinte egy egész arzenál. S minden fegyver jól állott neki.

Ha elunta szóval, sokszor előkapta biz ő a tollat is, de nem azt a tollat, amit önök, hölgyeim a kalapjukon viselnek, hanem azt, amelyiktől a mi kezünk nehezedik, s magvas, a pedagógia irodalom nívóján álló röpiratokkal csinált propagandát az eszméinek.

Neki nem volt hát lehetetlen semmi...

De minek is beszélem és ezeket, mikor - mondom - önök, akiknek elfecsegem, sokkal jobban tudják nálamnál...

Tehát kezdődik az élet a provincián...

A világ dolga megint az urambátyáimék kezébe került, mert az ő saját dolgukat mindig Európa dolgának veszik. Hanem ezért aztán megvan Európának is a kárpótlása, mert minden európai dolgot a maguk dolgának tartanak.

Ma indulnak meg a választások, s aztán folynak szakadatlanul a megyékben s városokban...

A városok tisztújítása nem sokat ér. Ott mindent elront a gyárak füstje és a kereskedelem meg az ipar zsivaja.

Milyen egészen más a vidék! Ott még állnak a nemesség kastélyai és egyszerű udvarházai, megannyi bástya, melyen át nem tör semmi. Még ott címerek függnek a falakon, még ott virágot ültetnek az asszonyok és repkény futja be a folyosókat. A városokban aranyozott cirádák díszítik a házak homlokait, és pléhfedelen csillog a napfény. Itt még a moh a házak ékessége!

...Hiszen hadd dicsérjék a politikusok az új erkölcsöket, hanem a poéta szíve odavonzódik a régi erkölcsökhöz!

Aztán a városokban nem is történik »imputarem«. Ott már ki van nyomkodva a legtökéletesebb embernek a tekintélye: az lesz a polgármester; a legmarconább képű úriember legyen a főkapitány, a legkülönb pennájú prókátor megtétetik főjegyzőnek, s így meg ez egész végig.

De a vármegye egészen más. Ott még szét-szétcsap szárnyaival a véletlenség. Az atyafiság összeveti vállát, s csinál a szamárból okos embert. (Ugyanazt csinálja, amit az iskola, s mégis szidják.) Átváltoztatja a fogyatkozásokat erényekké (hát nem dicséretes dolog ez?), s nimbusszal övezi a középszerűséget. (Hisz az igazi nagyságnak úgysincs szüksége a tömjénre!)

A vármegye még mindig a szerencse talaja; közbejöhető esélyek lökdösik az embereket le s fel. A fátum felüti ilyenkor a tűzikonyhát, s akik oda betérnek vagy őket veri meg valaki, vagy ők vernek meg valakit.

Nem tudom, úgy lesz-e most is, ahogy azelőtt volt. De alkalmasint úgy lesz. A vármegye megkorhadt, elgyengült, de nem változott meg. Nem változhatott az meg!

A lapok élén komor, összevont szemöldökkel írott cikkek jönnek, hogy így, hogy amúgy méltóztassék a tekintetes vármegyének fölvenni az »utolsó kenet«-et, mert bizonyosan ez lesz a legutolsó... azután jön a halál! Forduljon hát az utolsó percben a jóhoz, gyónja meg, szánja-bánja a bűneit, s gondoljon Tisza Kálmánra és az örök üdvösségre.

Hiszen szép dolog az okos tanács, s tény, ami tény, hogy a közigazgatás rossz hírét még tán meg is lehetne reperálni, ha minden egyes hivatalt sine ira et studio a lehető legalkalmasabb személy által töltenék be.

Csakhogy az lehetetlenség! Először is csak egyszer volt egy Nyáry Pál, s ez is leugrott szegény a negyedik emeletről. De ha tele lennének is a megyék Nyáry Pálokkal, mégsem érne semmit: az auktoritások kora lejárt! Hol van most az az idő, mikor még Kállay Miklós minden restorációkor azzal állott ki a fórumra:

- Nemes atyafiak, ha csak egy ember van is, aki nem akarja, hogy én legyek az alispán, jelentkezzék, s én legott visszalépek.

A kevélykedő krónika megjegyzi:

...És sohasem találkozott ilyen ember!

A mai reális nemzedék azonban gúnyosan nevetgél: »Persze hiszen nem volt bolond senki, hogy előálljon, s agyonveresse magát!«

Ma már elmúlt a nagy reverencia, szétfoszlott az aranyozott köd, mely a táblabírói hosszú szakállakon ült, és nem is hisz a publikum a ránk maradt példákban, mióta előtte áll Andrássy az ő borbélyával, mióta a nagy Móricz Pál előtte kalamajkázik valamelyik államférfiú társával, Tisza komédiás ruhában veri a nagydobot stb. Hogyan tisztelhesse hát a publikum otthon, teszem azt, Teszéry János uramat.

Vége a tekintélynek a vidéken, de nincs vége a hiúságnak (erre találjon valaki irtószert!), és nincs vége a szegénységnek (tömérdek folytatással jár az!). Az uborkára való kapaszkodás se ment ki még a divatból, a hivatalhajhászat pláne virágkorát éli.

Hát még az erősek szeszélyei? Hát még a protekció hetykélkedése?

Mert nem az a vicc, hogy minél különb, derekabb embert tudjon hivatalba tenni az, aki a befolyását, erejét fitogtatja, hanem az a dicsőség, hogy minél hasznavehetetlenebb individuumot bír minél magasabbra feltolni valaki. Az ilyen protektor előtt emelik le aztán mélyen a kalapot!

De még ez nem minden azokból a szálakból, melyekből a »diadalmas névsor« szövetik.

Önök még el találnák felejteni, hogy van a dolgoknak regényes oldala is! A szerelem fénye belevegyíti a maga sugarait. Egy kis rózsaszín belevegyítve a sok zöldbe. Apró regények oldódnak meg részint drámai, részint vígjátéki módon.

Anna szereti Károlyt, Károly szereti Annát.

Anna öregje megtudja a dolgot, mert rajtakapta őket, mikor csókolóztak.

- Öcsém, miféle dolog... Ezer milliom!

- De bátyám - hebegé zavartan elvörösödve - ...hiszen tudja... hiszen bátyám is volt fiatal... az az ici-pici szép piros szájacska... oly csábító volt... ellen nem állhattam bátyám...

- Ördögteremtette kölykei - duzzog az öreg -, csak nem gondoljátok talán, hogy abban a pici szájacskában speiz is van?

Ház persze, hogy speiz... speiz és speiz, enélkül nem lehet háztartást vinni, és a pap kezére bízni magukat.

Akkor aztán a speizon gondolkozik a família, amíg ki nem süti, hogy a speizt majd hadd szolgáltassa a tens vármegye. Úgyis itt vannak közel a választások.

Csodálatos légkör ez itt, sajátos gondolkodás van itt még!

A hat év előtti választások alkalmával szolgabírónak lépett föl egy ismerősöm. Ő maga itt Pesten várta a kocka eldőltét, a »dolgok«-at odahaza az atyaiak csinálták.

A választás napján izgatottan várta a telegramot: meg is jött estefelé, s így hangzott:

»Nagy erőfeszítés mellett megcsináltunk megyei almérnöknek. Többet nem lehetett;

szerető nagybátyád: János«

Az én boldogtalan ismerősöm összecsapta a kezeit csodálkozásában, s rögtön vasútra ült, s utazott haza.

- De hát az isten szerelméért, hiszen én sohase tanultam a mérnökséget.

- Mindegy az, öcsém! Majd megtanulod te azt itt, ha a bricskámra ültetlek, melyik a rossz út, s melyik a jó út. S amelyik jó, azt csináltatod a kubikus tótokkal, mert az kerül a megyének kevesebbe.

Otthon is maradt, olyan almérnök lett belőle, mint a többi. Hanem most az új restorációnál, meglehet, főorvosnak fog pályázni.

A közlekedésügyi miniszterhez őexcellenciájához így szólt egy napon Tisza Kálmán.

- Gábor, a te fejed kopaszodik.

- Minek azt konstatálni? - szólt a közlekedésügyek feje apprehenzíve.

- Azt akarom ezzel mondani, Gábor, hogy öregszel.

- No, és aztán?

- Maholnap már vén közlekedésügyi miniszter leszel, és még eddig nem láttam tőled semmi reformokat. Látod, ha elmégy, az ördög se fog emlegetni, semmi nyomokat se hagysz magad után.

- Sose halunk meg, édes barátom.

- Nem lehet tudni. Látod most is, hogy leszavazott bennünket a felsőház... Azért hát azt mondom, Gábor, mozogj te is. Minden miniszter mozog. Ráday zsandárokat állított fel, Pauler zsidó házasságot csinált... (No, ne nevess hát, nem ő házasodott meg), Szapáry új adókat hozott be, Trefort püspököket csinál, te pedig rendetlenséget csináltál.

- Hát mégis csináltam valamit.

- No, ne viccelj, Gábor. Nem jó áll az neked. Tudod, hogy szeretlek, azért vettelek be a kabinetembe, hogy ne én legyek benne a legrosszabb külsejű ember. Ez az előnyöd megvan, sőt gyarapodik. Elösmerem én szívesen, amit elösmerhetek. Hanem hát ez nem elég. Csinálj nekem már egyszer valami örömet karácsonyi meglepetésül. Gondolj ki valami okosat, hozz be te is már valami reformot. Tudod az ország mégis megköveteli, hogy látszassunk.

- Az is a baj, hogy nagyon látszol - dörmögé Kemény Gábor.

De a miniszterelnök komolyan beszélt, ezt észre kellett vennie a közlekedésügyi miniszternek. Észre is vette, s gondolkozva, töprengve zárkózott be másnap a bürójába. Mit kellene hát csinálni mégis olyan nagyot, ami reform lenne, de mégse változtatna az eddigi viszonyokon, mert hát ezekbe a viszonyokba már bele van törődve minden ember: bolygatni azokat nem lehet.

Kemény Gábornak nem jutott eszébe semmi, és délután is ezen gondolkodott. De az istenek délután se küldtek neki mentő ideát. Estefelé elment a klubba, ahol is Csatári Csatáryt hallotta tarokkozni, amitől aztán még zavarosabb lett a feje. Az éjjel elűzött álmok visszajöttek hajnalra, de még mindig nem találták ott az új közlekedési reformnak a megfogantatását.

Reggel korán hívatta őexcellenciája a tanácsosokat:

- Jóemberek, adjatok tanácsot. Az ország reformokat óhajt tőlem. Gondoljatok ki valami reformot.

A vének összedugták a fejeiket, sokáig tanakodának: végre felszólal az egyik.

- És milyen reformot kíván, excellenciád?

- No, tudja nem valami nagyot, csakhogy éppen reform legyen, s lehetőleg valami megtakarítással járjon. Mert az népszerű dolog.

A tanácsosok megint összedugták a fejeiket, sokáig tanakodának, végre felszólal az egyik:

- Nekem van egy eszmém.

Mély csend. Mindnyájan csodálkozva fordulnak a felszólaló felé, s koponyájának alkotását nézik, amint azt a rendkívüli embereknél szokás.

- Kegyelmes úr - ígyen kezdte beszédjét a tanácsos -, a közlekedésügyi minisztérium lépcsőin bizonyosan kegyeskedett észrevenni ama szép szőnyeget, mellyel az be van terítve...

- Oh, igen, informálva vagyok a szőnyegről, pompás közlekedési eszköz, mert az ember gyorsabban s könnyebben jön fel rajta, mintha a puszta kövezeten lépkednék.

- Már régen bosszant engem, kegyelmes uram, hogy ezen a szőnyegen az írnokok és a segédfogalmazók is járnak... Kopik, nagyon kopik a lábuk alatt... S micsoda sáros lábuk van ezeknek az embereknek, akik gyalog jönnek idáig a pocsétákon és mindenféle piszkos zig-zúgokon át.

- Ez igaz! - szólt a miniszter.

- A szőnyeg igazán csinos, és sokba került. Én hát azt indítványozom, kegyeskedjék életbe léptetni, hogy a szőnyegen ezentúl csak az osztálytanácsosoktól fölfelé való társaink járhassanak, akikről föl lehet tenni, hogy konforteblin jönnek. Az apró-cseprő nép hadd menjen a szőnyeg mellett a köveken. Ez olyan megtakarítás, mely becsületünkre válik, uraim, mert ez végre is az állam pokróca.

A miniszter apró szemei tündököltek a mosolytól.

- Helyes. Ezt a reformot azonnal életbe léptetem.

...................

Hogy ily párbeszédek kapcsán keletkezett-e a nevezetes reform, nem merek érte éppen kezeskedni, de hogy a pokrócszabályozó rendelet tényleg kiadatott, a legkomolyabban merem állítani.

A pokrócon csakis a tanácsosok járhatnak ezentúl a hivatalba, s minthogy ezek egyáltalában nem járnak a hivatalba, föl lehet tenni, hogy a közlekedésügyi minisztérium pokróca, ha nem is örökéletű, de sokkal maradandóbb lesz, mint a közlekedésügyi miniszter.

Van egy nagy úr, mindnyájan ismerjük, azzal történt meg a következő mese.

Nemes dicsvágy lakta a szívét, volt akaratereje, pihenő vánkosairól föl-fölzaklatta a tevékenység szenvedélye.

- Én nem heverek itthon - mondá -, hanem elmegyek ország-világot látni: fölkeresem a Dicsőséget.

- Hja, az nem könnyű dolog - szóltak vállvonogatva a tapasztalt emberek. - A dicsőségre nehéz rátalálni!

- De hát ha megvan valahol, akkor csak mégis föl lehet találni...

- Ki tudja? Csalfa tündérasszony az nagyon. Mikor már átkarolnád a derekát, akkor egyszerre szétfoszlik az alakja, s azon veszed észre magadat, hogy üres levegőt markoltál.

- Mindegy, én mégis föl fogom keresni.

Elment azokhoz, akik már ismerősök voltak a dicsőséggel. Azt kérdé egy államférfiútól:

- Hol találhatom meg a dicsőséget?

- Nem tudom.

- De te hol találkoztál vele?

- Én a parlamentben. A karzaton ült valahányszor beszéltem, s örökké tapsolt nekem. Csinos kis ördög. Pajkos és szeszélyes.

- Helyes. Köszönöm, hogy megmondtad.

Hazament, kinyitotta otthon a pincéjét és a száját. Ez a két kellék szükséges a bizalomhoz.

Megválasztották képviselőnek. Bejutott tehát a parlamentbe, járt-kelt, izgett-mozgott, beszélt, tett, de a dicsőség sohase ült ott a karzaton.

Ültek biz ott szépasszonyok elegen: egynémelyik többet ért talán a dicsőségnél, de ha neki éppen csak a dicsőség kellett. Örökké azt várta, hogy mikor jelenik már meg ezüst csillagos pompás ruhában rózsaszín fátyolba burkolva, sugárzó gyémántdiadémmal a fején. Így kell, bizonyosan így kell kinéznie.

De a dicsőség nem jött. (Talán nem kapott belépti jegyet visontai Kovách Lászlótól.)

A mi hősünk gyanakodni kezdett ekkor, hogy talán félrevezette az államférfi, akinél kérdezősködött.

Megszólított tehát egy nevezetes írót.

- Te, hogy ösmerkedtél te meg a dicsőséggel?

- Tudom is én! Azt hiszem, hogy bejött egyszer a szobámba, s leült az íróasztalom mellé.

- Hogy néz ki?

- Szép szőke leány, szelíd és elbájoló.

Hm! Mát most ki mondott igazat? Az-e, aki pajkosnak és szeszélyesnek festette, vagy ez, aki szelídnek mondja?

Ennek most már végére kell járni.

Felkeresett legott egy minisztert, s attól is megkérdezte, hol botlott bele a dicsőségbe?

- Ott van az, kedves barátom, mindig, ahol a ragyogás, a hatalom és a fény. Mikor a királyi palotában jártam, ott járt-kelt a termekben... először azt hittem, hogy csak árnyék, de eközben mindig növekedett, egyszer élő alakká változott, s egy fönséges hölgy lépett elém. Hideg tündöklő arca van, szemei égetnek, mint a tűz...

A mi hősünk fogta hát magát, fölvette legszebb ruháit, s ment, ment a garádicsokon följebb egész a miniszteri polcig. Ebben az állásban uralhatta mind a három helyet, amelyeken a dicsőség megtalálható. Nyitva volt előtte a királyi ház, az írószoba és a parlament. Évek elteltek, s ő folyton várta a dicsőséget, de a dicsőség sose mutatkozott előtte.

Sóhajtott, és kezdett lemondani.

- Vége van, már nem fogom meglátni, úgy halok meg!

S hogy elfelejtse titkos szerelmét, elment messze a fényes udvartól, a hír és dicsőség kedvenc tartózkodási helyétől egy vidéki városba építeni. Száműzte magát.

Ott segített vezetni a munkát... Nem valami különös foglalkozás: jámbor egyszerű embereknek hajlékokat építeni! Kliónak is nagyító üvegre volna szüksége, hogy idáig lásson! Pedig az csak nem visel pápaszemet...

Hát egyszer amint ott áll egy napon a már majdnem bevégzett építkezéseknél a munkások közt, valaki hátulról hozzája lép, s egyik kezével átkarolja.

- Mi az? - szólt megrezzenve és megfordult.

Egy izmos leány állt előtte a munkásnők közül, kurta csíkos szoknyában, mosolygó arccal, szép kék szemekkel.

- Ki vagy? - kérdezé.

- Én a dicsőség vagyok - szólt és kedvesen meghajolt előtte.

- Lehetetlen - dadogá a nagy úr elpirulva az örömtől. S mégegyszer végignézett gyanakodva egész alakján.

...Mezítláb állt ott a leány, és egy vakolólapátka volt a kezeiben.

*

Ebből a meséből pedig az a tanúság a mai napon, midőn a szegedi királyi biztosság megszűnik, hogy Tisza Lajos szerencsés ember volt (mert az ő életrajza akar ez lenni), s hogy a dicsőség ezer alakban jár-kel az emberek előtt, minden út hozzá vezet, de biztosan sehol se található.