UNGVÁRI LÁSZLÓ ZSOLT

Levél a kikötőből
Fekete gitár
Kolozsvári tél
Kolozsvári ősz
Szótlan hazatalálnék
Közeledés
Önarckép
Nyugvó hold
Üdvözlet a várból
Felhők

Levél a kikötőből

A kikötőben nyár.
Halkan dudorász a Duna.
Rézhorgony a parton.
Világít, mint lovagkori kard -
üdvözlet a messzi vizekről jövőknek.

Végigjártam a várost,
figyeltem a labdájuk után
futó gyermekeket a sétányokon,
összefonódtak fölöttük a lombok,
mint egymásra kulcsolt kezek;
láttam a remek faragású szobrokat,
műemlékek márványba metszett jeleit
s belém döbben: valamikor itt is megszülettem.

Kottalapot hintáztat a szél,
lebegnek a fénylő hangjegyek.
Unokahúgom hegedűje szól:
a dallam, mely megnyitotta érzékeim,
midőn hallgattam betegen.

Délvidék.
Drobeta Turnu Severin.
Séta délután, apámmal a folyón.
Kürt kiált, indul a fehér hajó,
integetők lobogtatják kendőjük a parton.
Sziklák magasodnak a hajó körül,
árnyékba vonva arcunk.
Karóráján csillan a Nap,
rám néz apám.
Gyönyörködik kicsiny,
eleven fiacskájában,
ki gyakran eljátszogat egyedül.
Miről is mesél?

Vitorláit bontja az ég,
a Dunában gyűl a vers, a bánat.
Ezüst sirályraj nyit fölöttem szárnyat.



Fekete gitár

Zengnek az ég fehér sípjai.
Fagyott üvegtölcsérekből szakad a hó.
A testben fázik a vér. Köt, mint a jég.
Füstölgő, sárga csontként villan a Nap.

Kiben fogok világítani,
mint száműzött, fekete gitár,
mely az éj óriás, kék ölébe hull?

Támadjatok, örvénylő tengerek,
hideg tűitekkel!
Higanyként remeg a vízen az árva sugár.
Tovalovaglok, fekete pernyehavazásban,
sistergő, sárga lángot okád mögém a démon.
Szajhák sikolya visszhangzik az ördögbőr-égen.

Tömöríts súlyossá, kegyetlen akarat,
mint guruló, égő vasgolyót!
Konok vagyok, s mint a homályló űr,
bejárhatatlan. Végtelen kezdetem nő
a halálos düh pillanataiból.
Vak hómezőn ügetek,
a patanyomba hold tócsája gyűl.
Állig páncélban várom a csata hajnalát.



Kolozsvári tél

Kolozsváron az esti villamos tán
megáll még a felejtett fordulónál.
Hová rejtettem arcom, kék szemem?
Nincstelen éj ült az ablaküvegen.

A sárga villamos vár engem ma még,
csak tudnám, mért fáj úgy a hunyt öt év,
a kopott cipő, a szakadt kiskabát,
s a hófödte út a Fellegváron át.

Ki hallja még csillámló dallamom,
megfordul velem egy késő alkonyon,
és visszatér az indulás helyére,

hol a gyermek, ki voltam, vár boldogan.
S tán nem leszek többé rokontalan,
ráhajtom fejem öreg költőm szívére.



Kolozsvári ősz

A Szamos kőhídján át, ha ősszel mész,
rőt fény hull rád és öreg énedhez érsz.
Követnek a tölgyek, hajad galambősz,
Kolozsváron havaz, s óriásira nősz.

S a papírcsendben barna ceruzáddal
összeveszel picit, hisz te vagy, ki áthall
a más szobába, hol történelem készül,
s a fáradt század válladra települ.

Ha hull a hó az elmetszett sötétben,
sokezer alakban végül megjelensz,
és nem maradhatsz többé soha tétlen,

örvény gyűl a versben, dolgozik a perc.
S a virradatban táncra kél a dunna,
mint ki ezeréj-álmát kialudta.



Szótlan hazatalálnék

Virradatkor a lassú tenger.
Nyílt kagylók szerelmes fehérje.
Mandulafák sóhaja leng el.
Fekete hajó éji zenéje.

Sirályok torkában alkonyat.
Homokban lábnyom, sétaidő.
Szél liheg, rázza a lombokat.
Rejtve minden, mi lehető.

Csak szikra szisszen, éji árnyék.
Csillagok ág-bogán vélt utak.
Mintha szótlan hazatalálnék,
keresni reménynek bő kutat.

Egymással beszélő tenyerek.
Patakzik forrón az erezet.
Röpül a szó a gazdag fénybe,
mintha ősidők óta élne.

Talán a végső hallgatás
köthet bennünket egybe csak.
A bűn alattunk árkot ás,
lélegzetünkben fullánkhadak.

Álmodjunk bogarakról! Nyár van.
Sikong halkan a füvek éle.
Állok hibátlan ragyogásban.
Sárkányrepülő ível az égre.

Tükrök vigyázzák lépteid.
Láss más világot. Van akarat.
Feledd a bűnt, mely mélybe vitt.
Keres az isten karcolt ég alatt.



Közeledés

Ha szerelem, csak úgy,
hogy költészet legyen minden mozdulat.
Várakozásban szépült arcod fürdik a sugárban,
tisztul a pohárban a víz,
mint szememben az értelem.

Rácsok sávjai a hűvös folyosón.
Metsző némaság, nyirkos félelem.
Kórtermekben telik el életem.

Hát mégis kihűl a létezés?
Tested rajza bizonytalan sötétben.
Karod villan a homályban,
fázós fénycsík fut át melled fehér dombján.
Ne takard el arcod. Szépség a feltárulkozás,
a meztelenség, az áldott szemérem.
Mint tenyér, ha simogatásra nyílik,
ajak, ha a combok puha ívein
végtelen, rejtett vidékre téved.

Őriz az álom.
Zúgnak öledben tengerek,
suhan a kék, benne a sejtelem, a vágyakozás.

Végül a fájdalom szegődik hozzám társul.
De ne hidd, hogy örökre tart.

Fontos a szándék.
Mint láthatatlan madár
szárnyal a sugárzó űr fölött,
visz tovább, új tájak felé.
S marad a bizakodás:
megérti valaki egyszer.



Önarckép

Őriz engem a hallgatásban
sokadik, feledett énem, vigaszból
erősödik a fénytelen napokkal.
Napjaink, akár az évek.
Mire ébredünk, csak mi tudhatjuk.
A bohóc arcképe,
mit oly nagy kedvvel rajzoltam egykor,
bennem él, néha kinéz a lélek
ködbe borult üvegén.
Hányadik esztendő lesz az, melyben
újra fölfedezem a sivatagba tévedt világot,
s befogad, mint az óceán?

Hallgatom, hogy forog a Föld.
Lüktet az ideg, tágul az űr,
remeg a térben a távoli,
hűvös csillag, mely engem jelent.

Lehull a madártoll a fagyott avarra.
Üres csigaházban élek,
társtalan, kiszakítva az életből.
Soraim szétszórom a szélben,
s örülök a levélnek,
mely északról jön -
hófödte lappföldi üzenet.

Visszatérünk újra a váradi szőlőlugasba,
hol önfeledten szóltunk egymáshoz valamikor;
énekelt a bor, zengtek a poharak emlékekkel,
miénk volt a föld, az árnyak
alkonyi hívása, a szó
a hajnali csendességben;
vidámak voltunk, hisz tudtuk,
érik bennünk a holnap
s megtart a jövendő ünnepekig.



Nyugvó hold

Egyed Emesének

Úszó sirályraj vakító fehérben.
Hang a szívben. Ennyi vagyok.
Homok a tenyérben,
ahogy átlépem a küszöböt
az örökkévalóság kábszerében.

Mesévé lettem.
Átmegyek a kristályhídon,
fogod a kezem,
te vagy a kékszemű,
vigasztaló tündér.

Felhők végtelen városa lebben.
Égi hintán lengek,
kezemben könyv, rebben
a lap a szélben.
Világunk lélegzete a vers,
útnak indulunk
a rejtelmek országa felé.

Zengenek alant az erdők.
Dér világít a figyelő,
törpe bokrokon.
Imbolyognak a fagy rózsái
a lélek körül,
szabadok vagyunk -
suttogják messzi kikötőkben
fuvolázó, kedves dallamok.
Mikor találjuk meg a csönd
évszakaiban ébredő
igéket, röppenő sirályok
elvarázsolt kiáltásában a hangunk?

Lehajtja fejét,
pihen a gondolat.
Mennyek tavába hull a bánat.
Tiszták vagyunk,
mint az istenek.
A hajnal átvilágítja csontjaink,
fénnyé válunk, suhanunk hangtalan.



Üdvözlet a várból

Fűszálon billegő mályvaszín alkonyat.
Keresek csillagról kottázott hangokat.

Suhogó köntöst rejt a szőke fényű zápor.
Cipőt cserél a lány, megszökik a várból.

Vádversek lángnyelve jövőm kék sínjein.
Zokog a vonat, hűtelen szerelmeim.

Törökmézet ad az ördög, bűnöz a száj.
A nagyétkű gyermekkor dönget, kiabál.

Hoztam erdőt, bőkezű asszonyt magammal.
Születtem és szültem isten-virradattal.

Rám kiált a nincs. Jó anyám vigasztal.
Bölcsek dobálnak rezes koponyahaddal.

Szeret a vég, de enyém az ősi kezdet.
Levetem álruhámat, kisgyermek-herceg.

Nem győzhet fölöttünk egérszemű bánat.
Hétszarvú iszonyat ne lakja a házat.

Szálljon hozzám a szó. A láz hegedül.
Ne hagyjatok bástyámban szótlanul, egyedül.

Félek, lelő tán egy óriás holdgolyó.
Tenger helyett mélyzöld líra-föld volna jó.

Rézbőrű cigánylány a narancsfa-várban.
Kék tinccsel, kezében gitárral, ruhátlan.



Felhők

Felhők örvénylenek a virradat poharában, beleszórom
a csillagokat, bolyong ezer lámpás a lefüggönyözött szobában.
Világít a tegnapban az én. Mintha mindig oda vágynék vissza,
hol bűntelen voltam évekig, az alkonyi fényben égő mezőre, hol Lorca
először megérintett, s tenyeremhez tapadt az apró páncélbogár.
Óriás feszültség villódzott a hőségtől kigyulladt levegőben,
s fölfakadt képzelt, valódi másom, valahonnan, rézbőrű
lányok, vágtató mének cigánysötétjéből kilépett
a halhatatlan torreádor, véremet követelvén,
lekapcsolván a súlytalan perceket az idő tűzkerekéről.
Valahol ismertek engem. Valahol, citromfák hűsében
bolyongott szellemem nyugtalan, pálmafák ívén pihenve
a tömény spanyol éjszakában. Én vagyok Lorca. A gitár,
mely most már engem játszik, mindig új és új dallamban,
égiekkel összeforrtan. Ittam a nyár felhőtlen poharából,
töretlenül ragyogott, virágot szedtem öröklött, sosem volt
kedvesemnek. Ma az idő félszárnyú galambként ül vállamon,
egyik karom bénultan visszacsüng a múltba, a másik a jövő
sárkányrepülőjét feszíti az égre. Vonatok jönnek éjszaka,
kék tűzben villogva, átutaznak rajtam. Kisimul arcom,
s elindulok a láthatatlan jövendő felé, versbe öltözötten.