NAGYÁLMOS ILDIKÓ

A kisház
Nyomok
"Tanulni kell. A téli fákat"
A kisház lakója
Hasztalan
Ómega
Skizofrénia
Kábulat
Emlékek nélkül
Az önelégültségről



Nagyálmos Ildikó

1978-ban született Székelyudvarhelyen. Az Erdélyi Napló, az Udvarhelyi Híradó, a Nyugati Jelen munkatársa, az Irodalmi Jelen felelős szerkesztője volt. Jelenleg a Temesvári Rádió riportere. Számos hazai és magyarországi, valamint felvidéki irodalmi lapban jelentek meg versei. Kötetei: Lábujjhegyen túl (2001, Kecsmetionpress, Budapest), Félmozdulat (2005, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest - Irodalmi Jelen Könyvek, Arad), Randevú (2009, AB-ART, Pozsony - Várad), Panna első könyve (gyerekversek, 2009, AB-ART), A babaház lakói (gyerekversek, 2009, AB-ART).

 

A kisház

A kisházban ülök. Kő kövön.
Melegítelek bőrömön.
Hideg a fal, alszik a tűz.
Míg magamévá szelídülsz.
A kisház bástya, fellegvár.
Odakint sűrű köd szitál.
A lélek nem alszik. Nyugtalan.
Idő és tér ma parttalan.
A kisház apró ékszerdoboz.
Örömet szerez. Bajt okoz.
Bent a lét nem látható.
Odakint csendben hull a hó.

A kisházban lakunk. Éve már.
Kezünkben összetört pohár.
A tűz lángja, ha felsziszeg.
Nem beszélek. És elhiszed.



Nyomok

Bátran viseld magányodat,
ne félj, mert úgysem láthat,
kinek szeme két kerek gomb,
úgy élj, mint az állat.
Egyél, igyál, ha épp találsz
magadnak annyi étket,
ne keresd soha másokban,
csak magadban a vétked.
Légy primitív, ösztönös,
ha nő kell, rajta, hátha
szeretnek majd, mint én teszem.
Nekem ez úgyse fájna.
Mert ott vagyok, hol megpihensz,
a forrás bő vizénél.
Lábnyomodból nem ihatok.
De átölellek, ha félnél.



"Tanulni kell. A téli fákat"

Tanulni kell. A téli fákat,
a zúzmarát a szűz havon,
ahogy a hólé átszivárog,
a bőrig ázott udvaron...

Tanulni kell a madarakat,
a hajnalt, ahogy feldereng,
kibomlik aranyszín ruhából,
s minden nap új napot teremt.

Tanulni kell a nőt, s az áldott
szót, amit szájával kimond,
ha átölel karjaival egyszer,
a félelem bugyrából kibont.

Tanulni kell egyedül maradni,
megtalálni a végtelent.
Önmagadban ráakadni végleg,
ki soha nem ölel, de szeret.



A kisház lakója

A kisház sötét, álmos, fénytelen,
por telepszik meg a fészeren,
lakója régen új utakra lelt,
magával vitte, mi érdekelt.
Engem meg bezárt, szorít a szűk verem,
szétfeszíteném, de magam sem lelem,
kezemben él nélküli kés,
ölelni kéne, ölni túl kevés.

Azok a nyárvégi találkozások,
borsmenta- és zsályaszagú estek,
azok a felemás átváltozások,
amikor lüktettek, fájtak a testek.
Azt akarom, hogy soha ne féljek,
ne kötődjek és ne legyek szabad,
baracklekvárszagú legyen a holnap,
ne menjen el, és ne mondja: marad.



Hasztalan

Kerestelek. A szürke árnyak
befedik lassan nappalom.
Az éjszaka is magány meg pára,
fekete, lágy rongyhalom.

Lelkemben latyakká válik
szemed, az egész alakod,
kifolytál halkan a szívkamrából,
hiába nem akarod.

Kerestelek. Érted fordult
nappalba át az éjszaka.
Megöltél. Ugrásra készen
zuhanok vissza magamba.



Ómega

Egy bútorozatlan nagy meleg szobában,
Csak te lennél, és én, s a végtelen,
Szavaidból vetném meg az ágyam,
S hagynám, takarózz velem.

Beszélnél hozzám az elmúlt nyarakról,
S az őszről a Kanonok-soron,
Amit még soha, de sohase láttam,
De minden éjjel arról álmodom.

Teámba mézet, kávémba barnacukrot,
Egy nemlétező, üres csésze vár,
Valaki már megfejthetné a titkot,
Mert a kör szűkül és bezár.



Skizofrénia

Belém költöztél. Fogva tartalak.
Bőrödbe ásom puha ujjamat,
Azt hitted, eljátszol velem,
Szorít a fal, mélyül a verem.
Zokogsz a feszülő bőr alatt,
Szabadítanád ki magadat,
Mennél, keresve új utat,
Szemed vakító fényt kutat.

Sietnél belőlem, nincs kiút,
Ordításod is elcsitult,
Ha kifordítanám magamat,
Földre hullnál, te, vérdarab.



Kábulat

Amikor a déli fényben,
átmentél a széles utcán,
két nap sütött le az égről,
piros rózsa lett az orcám.
Nem mertem szemedbe nézni,
vakított a nap, s a fényed,
úgy ragyogtál, mint a gyémánt,
ha a kövek közé téved.
Hogy később, miről is beszéltünk,
nem emlékszem, csak a kékre,
ami szemedből kicsordult,
s ráfolyt felettünk az égre.



Emlékek nélkül

Emlékek nélkül, alig-veled,
talán sohasem láttalak,
de legbelül a vérerek
továbbítják a vágyakat,
s amikor reád gondolok,
kivirágzik a meggyfaág,
a pázsit nászágyára hull
a bíbor, mélyvörös brokát.

Emlékek nélkül, alig-veled,
csak egyetlenegyszer láttalak,
és vadul, mint a vérebek
szétharaptad az ajkamat,
csupa hús volt, csupa vér,
szerettelek érte, nagyon,
elrejtenélek magamban,
meggyfaillatú ágyamon.

Emlékek nélkül, alig-veled,
álom és ábrándok között,
helyedet bennem megleled,
renyhe álarcom mögött,
alig ismerem mosolyod,
alig tudom a neved,
gyümölccsé érett a meggyvirág,
és én megmérgeztelek.



Az önelégültségről

És egyszer újra rám találsz,
az ölelés, az élet végtelen,
alkotni vágytam, hát kitaláltalak,
fekszel a párnán, ajkad vértelen,
elringatom az álmos vén nyarat,
esedezem, hogy eltemesselek,
(ablakom előtt megint a vadlovak)
mint koszos göncöt levethesselek,

és egyszer újra rám találsz,
nem érinthetsz meg, elillanok,
míg loholsz utánam a sztrádán,
megérted, mi rég már nem titok,
hogy öntelt vagy és erényed sincsen,
csupán mit magadnak kitalálsz,
átevezel a léten túli kincsen,
és önimádó fuvallattá válsz,

és nem vagy nagy, ím beleférsz e versbe,
s mi összetart, csupán a keret,
ne mondj semmit, ha egyszer rám találsz,
örülök, hogy levethettelek.

Kezdőlap